Richard Grosiean
[Topiktulaj]
| a rebellis | VIII. |
:: loose angel ::
Hozzászólások: 120
Jutalmak: +162
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Származás: Aranyvérű
Hajszín : barna
Szemszín: kék
Kor: 18
Ház: Mardekár
Évfolyam: Nyolcadik
Családi állapot: Bonyolult
Legjobb barát: Elena Pierce.
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: cédrus, egyszarvúszőr, 14,5 hüvelyk
Nem elérhető
|
|
« Válasz #4 Dátum: 2011. 07. 08. - 15:29:21 » |
+2
|
o t t h o n december.21-22. Nem gondoltam volna, hogy várni fogom hazatérésem pillanatát, de eljött, s én készen állok arra, hogy augusztus vége óta először, találkozzak menyasszonyommal. Hiszen még a menyasszonyom, de már nem sokáig. Már levélben közöltem vele párszor, hogy vége, de mintha el sem olvasta volna. Ő boldog, boldogan éli meg a terhességet, s a szüleim mindenben támogatják! Próbálják elsimítani a hibám, de én sokkal egyszerűbben megtettem volna. Azt a gyereket nem szabadott volna meghagyni! Tekintetemmel rögtön az elém, és testvéreim elé kiérkező fogadóbizottságot keresem, mikor szemeim elcsípnek egy gömbölyded formát. Egy lány, szőke, csinos, s hasa gyanúsan dudorodik. Igaz, még nem olyan szemet szúró, hiszen csak öt hónapos, de engem már ez bánt. Mikor Debbie Pollimon észrevesz, mosolyogva indul el felém. Eddig édesanyám mellett állt, aki pedig Nolita-t és Mitch-et zárja karjaiba. Őt egy pillantással elintézem, hogy tudja, dühös vagyok rá, de Debbie még annyit sem kap. Hiába áll elém, hiába böki ki hasával majdnem a szemeim, hiába köszön vidáman, nem nézek rá. Mintha vak lennék, húzom gurulós táskám. Lehetőleg minél messzebb tőle. Tőlük. Csak szerettem volna magam mögött hagyni a rossz dolgokat. *** - Anya, holnap elutazok nagyiékhoz a karácsonyi bálra, Mitchhel, meg Angie-vel. Utána Jacobéknál töltöm a szünet hátralévő részét. – hangom halkan cseng a meleg társalgóban, hol csak én, és édesanyám tartózkodunk. - Kicsim, megértem, hogy dühös vagy ránk, de akkor sem csinálhatod ezt szegény lánnyal. Ő csak jót akart. Szeret téged. Elfintorodtam. Utáltam, ha így szólít, de ez volt most a legkevesebb. Arcomon nem látszottak az érzelmek, teljesen elrejtettem őket. - Azt, hogy mit csinálok vele, én döntöm el. – mintha parancsot zengnék, hangom ellenvetést nem tűrő. – Megszüli a gyermeket, és utána azt csinál, amit akar. Kap pár galleont, meg egy házat, fenn, északon, és remélem soha többé nem látom. - Házat? És miből gondolod, hogy meg is kapja? Mindent nekünk kéne fizetni. - Anya, ez a te hibád is, úgyhogy fizesd meg te is az árát. Ha az elején mellém állsz, és hagyod, hogy elvetessük, akkor most ez az egész nem lenne. – szemeim kegyetlenül összehúzom, nem hat meg anyám arckifejezése. – A te unokád. Nekem nem kell. – mikor ránézek, egy könnycseppet látok legördülni arcán. Kérdőn felvonom szemöldököm. - Csalódtam benned Richard. Hogy hagyhatod magára? - Ő hagyott magamra engem. – helyesbítek, majd felállok a fotelből. – Megyek pakolni. Előre is boldog karácsonyt, anya. – mikor elhaladok mellette, egy pillanatra vállára teszem kezem, s elmosolyodok. Igazándiból nem rá haragszok. Hiszen ő csak értem tett mindent. Ahogyan én is. - Neked is, kicsim. – szorította meg kezem, majd elengedte, én pedig magára hagytam. *** - Richard. Hova mész? – épp hogy beléptem szobám ajtaján, – melyet bezártam, emlékszem – Debbie máris faggatni kezdett. – Miért nem vagy képes rám nézni? Miért utasítasz el? - Miért? Oh, nem is tudom! NÉZZ MÁR MAGADRA! – borzalmas, hogy milyen gyorsan kihoz a sodromból. Nem elég, hogy ellenszegült, nem vetette el a gyermeket, még betört a szobámba, és annak ellenére, hogy nyilvánvalóan megtagadtam, faggatni kezd, mintha még mindig járnánk. – Csak az a bajom, hogy átvertél! - Felejtsük el a múltat, Richard. Legyünk egy boldog család. – igazándiból még így, terhesen is szép volt, de valahogy már nem tudott érdekelni. Gyűlöltem, amiért általa elrontottam az életem. Egyszerűbb őt utálni, mint saját magam. - Nem érted, hogy nem akarom a gyereket? – nézek szemébe ingerülten, majd megkerülöm, és mintha minden rendben lenne, pakolni kezdek. - Fiú lesz. Richard, fiunk lesz. Vállat vonok, és összehajtom az egyik ingem. Felőlem bármi lehet, engem nem érdekel. Még fiatal vagyok egy gyerekhez, nekem nem kell. - Még nem válaszoltál. Hova mész? - Semmi közöd hozzá, Debbie. – hangom fagyos, mintha egy vadidegenhez beszélnék. - A menyasszonyod vagyok. – tartja fel kezét, melyen az eljegyzési gyűrű csillog. – Igenis van hozzá közöm. - Nem. – állok elé. Alig tíz centi van köztünk, tekintetem semmitmondó, ahogyan szemébe nézek, és azt hiszem, mégis ezzel tudom a legjobban kifejezni érzéseim. – Mától nem, Debbie. Szakítok veled. – ennyi. Visszafordulok, s még hanyag módon hozzáteszem: - A gyűrűt megtarthatod. Miután megszülted a gyereket, kapsz egy házat, és elég pénzt, hogy fenntarthasd magad, meg a kicsit. Skóciában van egy nagyon szép ház, remélem tetszeni fog. - Mi? - Jól hallottad. – hangom teljesen nyugodt, szemben a lányéval, aki úgy hallom már elég közel áll ahhoz, hogy végleg összeomoljon, s zokogva boruljon lábaim elé. - Hogy van jogod ahhoz, hogy te parancsolgass nekem? Mi az, hogy te döntöd el, mi legyen velem? - Az én fiam is. – fordulok meg egy pillanatra, szigorú tekintettel nézve szemeibe. Tudja, hogy hol a helye. Nekem ne háborodjon fel, nekem sokkal több jogom lenne hozzá! - Mégis elfogadod? - Nem, de mégsem hagyhatom, hogy szolgaként éljen. Nem fogja tudni, hogy ki az apja, de nem élhet úgy, mint egy piszkos sárvérű. - Richard, te törődsz vele. - Nem. – torpanok meg előtte. – És szerintem örülj, hogy jószívű vagyok hozzátok, és nem teszlek ki inkább a legközelebbi híd alá. - Nem tennéd. - Ne próbáld meg. – suttogom halkan, majd leakasztom a szekrény tetejéről a jelmezem, melyet a karácsonyi bálra rendeltettem. – Nem tudod, mire vagyok képes, Debbie. - Kérlek, Richard. Mintha meg sem hallottam volna, folytatom a csomagolást. Intek pálcámmal, mire az ágyon fekvő zoknik összepárosítják magukat, s helyet foglalnak a bőröndben. - Arra gondoltam, hogy mehetnék anyámékhoz. - Azt hiszik halott vagy. – közlöm, mintha csak az időjárásról beszélnénk. - Hát most megtudnák az igazságot. - Persze, a nagyszüleimmel együtt. Megölnének. – ez tény. És engem is kitagadnának, nem kell még egy Bianca dráma. - És? – vonja fel szemöldökét. Megzsarol. Remek. Hülye ribanc. Közelebb lépek hozzá, s pálcámat hasához nyomom. Kegyetlen arckifejezéssel nézek rá. Könnyáztatta arca egy sokat szenvedett nő arca. Nemrég még megállított volna. Most már nem. - A szüleid hozzád költözhetnek. A házba, amit említettem. Elintézem. – nyelek egyet – Vagy ezt választod, vagy teszek róla, hogy ne legyen választási lehetőséged. – forgatom meg pálcám, melyet ő is biztos érez. A fenyegetés nyilvánvaló, nem is kívánok több szót vesztegetni rá. – Most pedig, ha nem zavar. Szeretnék letusolni. – vagyis menj a büdös picsába. Látom rajta, hogy próbál erősnek mutatkozni, s nem kiborulni előttem. Nagy levegőt vesz, majd bólint. - Rendben Richard. Ég veled. – búcsúzott, majd kilépett a kétszárnyú ajtón. Akkor láttam utoljára.
|