Kihuny a fény a szemekből

Nicolas Jacob Baxton
_________________________________________________

  Hallgatag.
   Töretlen és bátor.
   Titkos és sötét.
   Megbúvó.
   Ravasz.
   Soha nem hitte volna, hogy ez bekövetkezik. Sok, számára megtörténhetetlen dologra mondta már ezt, de ez sok mindenen felülemelkedik.
   Már több mint egy éve állt egy nagyhatalmú varázsló hadseregébe, ami akkor még nem volt óriási, de egyre többen gyülekeztek, s mára már mérhetetlen sereggel és hatalommal rendelkezik a halált megtagadó varázsló. Ki is ő? Egy árva, megkeseredett mágus, aki csak a kiutat kereste, de nem találta? Születésétől kezdve egy alattomos szörnyeteg? A gonosz? Nem félelemből szegődött hozzá, nem is csodálatból. A maga ura volt, a döntéshozás pillanatában. Nem befolyásolták, nem kényszerítették. Önként vonult be az álarcos csatlósok közé.
   Mit várt? Becsületet, tiszteletet iránta, amit sohasem kapott meg? Nem tudni, még ő maga sem tudja.
   Ösztönök vezérelnek, uralkodnak a világon. Azt teszed, amit az eszed, szíved, lelked óhajt, avagy az ösztönök diktálnak. Ezektől nem lehet megszabadulni, a legtöbb ember tudomást sem vesz róla, de attól, hogy még nem figyelünk rá, ott van. Őt is az ösztönök hozták ilyen sorsra.
   Nem bánta, ezt kellett tennie, még ha nem is teljes boldog vége van. Mert az ösztönök, ezt diktálták. Hogy is lehetne boldog vége? Hiszen nem egy mesekönyvben élünk, ahol a hercegek megmentik a hercegnőket, legyőzve a sárkányt, átverekedve magát minden akadályon, hogy elnyerje a megszerezni kívánt szívet. Nem.
   Nem. A herceg nem siet a hölgy megmentésére, inkább hasznosabb dolgokkal tölti el idejét, és a hercegnő sem ül ölbe tett kézzel. Nem vár már a hiába várt megmentőjére, hanem felülkerekedik, és az ösztönökkel vezérelt úton haladva, szembeszáll a sárkánnyal, majd könyörtelenül lemészárolja azt. Ez nem a tündérmesék világa.
   Gyilkolt. Nem egyszer, nem kétszer. Többször.
   A tulajdon szülei életét vette el, a jogot, hogy éljenek a Földön. De mi jogon? Egy olyan ember, aki nem a világba tartozik, hanem csak véletlenül, puszta lehetetlenségből él köztünk. A másik világban volt a helye, ahol nem kavart vizet, ahol nem tudják, hogy létezik a mi világunk. A világ. S ki volt a másik? Az, aki mindezt védelmezte és óvta. Akinek a csecséből tejet szoptam, aki hónapokon keresztül saját testében védelmezett, és gondosan, sok szeretettel felnevelt. Hová lett ez a szeretet? Megkapta, szívta magába, de mégis nem csak erre vágyott. Az évek elteltével tiszteletet várt. Hogy megbecsüljék a munkáját, de ezt nem kapta meg a szülőanyjától, sem a párjától. Egy ember védte, támogatta, a nála jóval idősebb, férfit. Egy felnőttek védett, egy gyerek, de neki ez kellett. A húga tisztelte és szerette. Megcsinálta azt, amit a két szülő nem bírt megtenni. Egyszerre szerette és becsülte a fiút. Erre vágyott, s ha talán ezt előbb érzékeli, nem áll be annak, ami most is. Ami megpecsételte a karját, s az egész életét.
   Emiatt most szétesett az élete. A húga retteg tőle, s még csak látni sem óhajtja. Lehet megölte tulajdon húgát. A saját édestestvérét. Az saját életét. Nem puszta kézzel. Nem fizikailag. Lelkiekben meggyötörte, s elüldözte maga mellől, ami lehet már a lány halálát is eredményezte. S mi a legszörnyűbb?
   A tudatlanság.

   Szürkület.
   A levegő friss, és tiszta.
   Nem nyirkos, vagy felhős.
   A Nap már nem világította be a teret, az lehagyatott, kis falut. Csend uralkodott a kihalt településen, mint mindig. A kastély messze magasodott a tértől, s ahogy bámultam, egyre élesebben láttam a körvonalait, kontúrjait. Ahogy hajthatatlanul figyeltem az épületet, a düh még magasabbra hágott. Forrtam a méregben, amit magamnak főztem.
   Nem ejtettem el még el könnycseppet az elmúlt egy évben, s most sem csillogott a szemem sarka. Üresen bámultam. Fokozatosan növekedett a düh, ami már szét is bírt volna tépni, csakhogy nem hagytam.

Miért menekül?!

 Hagytam elmenekülni, kicsúszni a kezeim közül. Pedig olyan közel voltam már. Túl közel. Veszélyes a tűzzel játszani, de én ügyet sem vetve a tilalomra, könyörtelenül játszottam a szálakkal, amiken a húgom lógott. Mígnem a kötél elszakadt, s a bábu szaladásnak eredt. Jogosan.

Nem tudja, mi a jó neki!

 Két órája ülök a kiszáradt kúton. A percek peregnek, s már az idegszálamon táncol a csönd. Nincs madárka, nincs füttyszó, nincsenek hangok, csak az idegesítő üresség. Az élet utolsó szikrája is kihalt a falu lakóival együtt.
   Bámulom a kastély falait.

Én vagyok a jó neki…

December 24. A legtöbb embernek erről a karácsonyi látogatások jutnának eszébe, amint a család többi tagjához, vagy éppen a barátokhoz mennek el kellemes ünnepeket kívánni, s cseverészés közben megkóstolnák a süteményeket, amiket a házigazda erre az alkalomra sütött.
Sokaknak ez ugrana be először, de egy embernek biztosan nem. És ez az ember Nicolas Baxton. Ő bármit megtett volna azért, hogy ne kelljen ezt az időszakot otthon töltenie, s ez most nem az anyja miatt van. Ilyenkor muszáj találkoznia kvibli húgával, amihez persze annyi kedve van, mint egy halom feldühödött darázs csípéséhez.  
Rengetegen kérdeznék meg mindezek hallatán, hogy a karácsonynak nem a szeretet ünnepének kéne lennie? Nem arról kellene szólnia, hogy az ember a családjával, boldogan töltse ezeket a csodás napokat? És azoknak, akik ezeket a kérdéseket tennék fel, igazuk lenne, de ők nem ismerik Nicket, sem az érzéseit. Nem tudják, hogy milyen az, amikor egy aranyvérű családba egy kvibli születik, s hogy ez mekkora szégyen. A mardekáros számára ez egy felfoghatatlan tény, amit a mai napig nem emésztett meg. Sokáig nem tudta túl tenni magát azon, hogy ez hogyan történhetett meg.
Majd szép lassan beletörődött ugyan, de még mindig titkolja testvérét, senkinek nem beszél róla, s azt sem bírja elviselni, hogy ha egy légtérben kell vele tartózkodnia. Nem sok testvér akadhat, aki így viszonyul a húgához.  Más mindennél jobban szeretné, de ő kivétel.
Szent este is, amikor az édesanyja azt szerette volna, hogy ha a családja együtt vacsorázik, s ez alkalomból rengeteg dolgot sütött, Nicolas ezt is tönkre tette. Folyton azt kérdezte, hogy felállhat-e az asztaltól, s amint befejezte az evést azonnal felállt, és elvonult a szobájába. Az előző napokon sem igazán lehetett látni, s ez az anyját nagyon megviselte. Hiszen gondoljunk csak bele, melyik szülőnek esne jól, hogy ha egyedül marad két gyermekével a férje halála után, s a nagyobbik ki nem állhatja a kisebbiket. Egyiknek sem.

S ezen a napon Nick úgy döntött, hogy nem viseli el tovább az otthon való ücsörgést, meg azt, hogy húga is otthon van, így fogta magát, s elhoppanált otthonról. Még az anyjának sem mondta meg, hogy hova megy, de nem is kell tudnia. Majd valamikor haza érkezik.
Eredetileg úgy tervezte, hogy egyik haverjához megy le vidékre, de ez valahogyan nem jött össze, mivel egy teljesen ismeretlen helyen landolt. Az utca kihalt volt, egy lelket sem lehetett látni.
- A francba.- szitkozódott- Biztos rossz helyre hoppanáltam.- motyogta magának mérgelődve, majd alaposan körbe nézett. Hol a fenében lehet? Valakitől jó lenne megkérdezni.
Szürkület volt, de a hely, ahova érkezett teljesen kihalt. Sehol senki. Vajon miért van ez?
Nem tudja, de hogy kiderítse még is merre jár, elindult az egyik irányba.
Hogy miért nem hoppanált tovább? Talán azért, mert kíváncsisága legyőzte, s arra bírta, hogy járja be azt a falut, vagy a várost ahol van. Hogy nézzen körül, ki tudja mire nem akad itt.
Talán öt percig mehetett, de egyre erősödött benne a gyanú, hogy ezen a helyen nem sok érdekeset fog találni. De azért tovább ment, hátha…
S láss csodát, amikor odaért egy kúthoz egy férfit talált ott ülve. Nem tűnt valami boldognak, de Nicolas azt gondolta, hogy talán azt meg tudja mondani, hogy hova is keveredett. Így hát odament, mivel egyre jobban szúrta az oldalát a kíváncsiság.
- Öhm, bocs, meg tudná mondani, hogy hol is vagyok?- kérdezte. Le is tegezhette volna, hiszen nem tűnt sokkal idősebbnek az illető, de azért döntött a magázás mellett, hiszen egy ismeretlennel szemben ez még is csak jobb.

[Az illedelmes, és az alapvető műveltséghez hozzátartozó köszönés hol marad fiacskám?]

Nicolas Jacob Baxton
_________________________________________________

   Karácsony.
   Csupán pár évig szerettem az ünnepet, de az a pár év már réges-rég tovaszállt. Életem első éveiben jártam, amikor még csillogó szemekkel vártam, hogy eljöjjön a nagy „Ajándékozó”, aki hozza a sok ajándékot – és hogy szemem előtt láthassam a temérdek édes, krémes, cukros süteményeket, linzereket. A szép díszítéseket, a csilli-villi karácsonyfadíszeket, a finomságokat, amiket mindig leehettem a fenyőről imádtam. Hat éves koromig ez a procedúra ment, de a karácsony varázsa valahogy halványulni látszott. Az ajándékok maradtak ugyanannyi mennyiségben és minőségben, minden ugyanolyan csodálatos volt, de már nem éreztem azt, amit kiskoromban. Nekem ennyi nem volt elég. Nem felejtem el, minden évben ugyanaz az összkép fogadott, ugyanazzal a bárgyú mosollyal a szüleim arcán. Mint valami szörnyű ismétlődő, ördögi kör nem hagyott volna nyugodni.
   Miután lassan kinyílt a csipám és már a Roxfortba jártam, csupán a húgom miatt jártam haza karácsonyi szünetekben, különben hanyagoltam volna, ezt az unalmas bevett szokást. Idén már nem ünnepeltem a december huszonnegyedikét, ötödikét, hatodikát. Ajándékot már rég nem adtam, s nem is kaptam, számomra ez a három téli nap ugyanolyan egyszerű és szürke, mint a többi.
   Nem különösebbképpen érintett meg ez az időszak, főleg nem a háború közepén. Karácsony után járunk egy nappal, de nem igazán rendített meg. Mégis mit kellene ünnepelnem? Egyedül? A semmit? Ostobaság.

   Most sírnom kéne, hogy egyedül voltam karácsony napjain, és egy ócska kis poros falucskában „lógatom az orromat”. Lehet sajnálni, gratulálok! De én nem érem be ennyivel…
  Nem is lennék dühös, nem is emészteném magam, nem is ülnék ölbe tett kézzel, de nem tudtam mihez fogjak, és ez az őrületbe kergetett. A tétlenség nagy kín.
   A „munkám” kötelessége – nem hogy a Roxfortban tett tevékenységeim – elenyészőek, a húgom keresésébe fojtott energiámhoz képest. Sokszor éreztem, hogy közel jártam, de minduntalan tévedtem, sőt néha már azt éreztem, egyre jobban távolodok el tőle. Gyilkolni tudnék ilyenkor…

   Egyre feszültebben ülök – látszólag - nyugodtan a kút szélén. Ökölbe szorított kezeimet, nagy nehezen tudom csak ellazítani, hogy ne vágjam szét a saját tenyeremet. Ballonkabátom belső zsebéből nyomban előhalászom a gyűrött cigarettás dobozt, amit eddig próbáltam hanyagolni. Nagy ritkán cigarettázok, s igyekezek minél hamarabb leszokni róla, de stressz helyzetben még előkerül egy-egy nikotin szálacska. Pálcámat előhúzva tokjából meggyújtom az utolsó előtti szálat, majd a maradékot, és a fegyveremet visszahelyezem a helyére. Egy jó mélyet szívok a rúdból, mire égető, kaparó érzés fogta el nyelőcsövemet, illetve tüdőmet is elárasztotta az érzés. Nem igazán kellemes, rég szívtam utoljára, de ez most kell.

   Erre, csupán pár másodperccel tompa pukkanást hallok magam mögül, de nem fordulok azonnal hátra. Szívok még egy slukkot, s hallom a kavicsokat ropogni a cipők alatt. Ne kétséges, hogy egy varázsló hoppanált még pedig nem messze innen. A kavicsropogás abba marad, amit szinte hangtalan cipőkopogás vált fel. A személy immáron a tér köveit koptatja, és egyre jobban közeledik – ítélve abból, hogy egyre hangosabbak a lépések. Viszonylag gyorsak, nem tartom valószínűnek, hogy a személy óvakodna tőlem, vagy a helytől, ahova került. Talán egy „munkatárs”?
   Egy – bár mély, de mégis- gyerekhangot hallok magam mellől. Nem fordítom el a fejem, csupán éles pillantásomat emelem a fiúra. A kérdésre úgy döntöttem nem válaszolok azonnal, kicsikét várok. Még mindig feszül vagyok, a fiú szerencsétlenségére. Egy mélyet szippantok a cigarettából, s lassan kifújom az orromon, így egy pillanatra füstfelhőt képezve magam előtt. Végül a fejemet is ráemelem a fiúra, s kimérten, - megpróbálva kicsit- fesztelenül.
   - Az illedelmes, és az alapvető műveltséghez hozzátartozó köszönés hol marad fiacskám? – az egy dolog, hogy magáz, de az még messze nem illem. Mégis mi az, hogy „bocs”?
   Komoly tekintettel várom, hogy újból neki fusson a dolognak. Én várok. Ha nem érti, hajlandó vagyok elmagyarázni neki újból, hogy megértse. Tartok neki illem különórát is, ha óhajtja a kis suhanc…

Talán nem kellett volna elindulnia, hogy körbenézzen. Talán jobb lett volna, ha tovább hoppanál, és nem kezd el sétálgatni, csak hogy megtudja, hol van.
Talán el sem kell volna jönnie otthonról. Talán maradnia kellett volna, hiszen ki tudja, hogy a haverja is nincs-e látogatóban valahol. Most az egyszer kibírhatta volna húga jelenlétét, mely más esetben az őrületbe kergeti. Csupán az, hogy ott van vele egy szobában, és eljátszogat magában. Most az egyszer leülhetett volna mellé, s egy kicsit játszhatott volna vele karácsony alkalmából. Mi lett volna akkor? Abba belehal?
Saját elmondása szerint igen. Azt nem bírná ki, s úgy tűnik, ezt komolyan is gondolja. Egy cseppnyi szeretet sem szorult belé testvére iránt. De tulajdonképpen szeretett ő valaha bárkit is? Hiszen azok a lányok is csak tárgyak voltak a számára, akik ő érte voltak oda, de miután megkapta amit akart, hasztalanná vált dologként dobta el őket.
S még is egy ember létezett a világon, aki sokat jelentett a számára. Múlt időben. Mivel ő meghalt. Megölték. Elragadták az élők sorából, s soha többé nem tér vissza már, hogy megpaskolja fia vállát, ha valamit jól csinált, vagy hogy megint intő szavakkal halmozza el Nicolast, amikor nem úgy viselkedik, ahogy kéne. És ez volt az, ami hiányzott neki. Az apja bíztató jelenléte, mely mindig ott volt mellette.
A legelején sokszor kívánta azt, hogy bárcsak ő is utána mehetne, hiszen így az életének semmi értelme sincs. Sokszor akart meghalni, csak azért, hogy újra apjával lehessen. De túltette magát rajta, látszólag, s tovább lépett. De belül ugyanúgy szenvedett, s ez soha sem múlt el, még az idő sem segített rajta.
Ha apja élne, akkor biztosan nem hagyta volna annyiban a srác mostani viselkedését a húgával szemben. Még ha kvibli is. A testvér az testvér, és össze kell tartaniuk, bármi történik is.
S ha Josh Baxton élne, akkor Nicolas is másképp tett volna. Akkor nem fajultak volna el a dolgok, hiszen az apa kordába tartotta volna a fiát, és megfegyelmezte volna. De ő nincs itt, s Nick anyja pedig az idegösszeomlás szélén áll. Akkor hogyan tudna bármit is kezdeni a helyzettel? Sehogy. És ez itt a gond. Hogy semmit nem ér az ő szava, s fia nem hallgat rá.
De ez ellen nem tud mit tenni, így tette, amit tenni lehet ilyenkor: hagyta az egészet…

Léptei halkan kopogtak a hűvös kövön, mely a teret borította. Magabiztosan haladt a férfi felé, aki a kútnál üldögélt, s magában már eldöntötte, hogy ha megtudja merre is van, azonnal tovább áll. Semmi érdekes nem volt ott, s már kezdett nagyon hideg lenni. Meg egyébként sem volt jó érzése ezzel a hellyel kapcsolatban. Lehet, hogy ezt csak a kihalt utcák tették, és a szúrósan hideg időjárás, de akkor sem töltötte el biztonságérzet ezen a helyen. Pedig ilyen nála nagyon ritkán fordult elő. Ahogy sok minden más is.
Úgy érzete elég udvarias volt, amikor megkérdezte, hogy hol is van leszámítva a „bocsánat” helyett a „bocs”-ot, de ez csak mellékes. De most azon felkapni a vizet, hogy nem köszönt… röhejes.
- Tudja mit? Nem is kérdeztem semmit.- felelte sértődötten Nicolas, majd hátat fordított. Kezeit kabátja meleg zsebeibe dugta, ahol elgémberedett ujjai  kicsit felengedtek, s elindult abba az irányba, ahonnan jött. Ez előtt az alak előtt nem akart hoppanálni, hiszen ki tudja, hogy mugli-e vagy sem, és nem volt kedve kockáztatni.
- Micsoda egy tetű!- morogta elé, s azzal sem igazán törődött, hogy a férfi lehet, hogy meghallotta. Igaz erre mondhatnánk azt is, hogy bagoly mondja verébnek…
Tovább sétált, s ekkor az eget borító szürke hófelhőkből havazni kezdett. Mintha csak be akarták volna pótolni a lemaradásukat, hogy karácsonykor nem esett. A kis gyerekek örülhetnek majd, hogy lehet szánkózni, hógolyó csatákat vívni, s boldogok lehetnek.
Nem úgy, mint az a pasas, akit Nick a háta mögött hagyott.

[Ismételd...]

Nicolas Jacob Baxton
_________________________________________________

   Havazni kezd. Aprócska, fehér pihék szálldogálnak milliméterről milliméterre egyre lejjebb, míg el nem érnek egy aprócska fenyő tűlevelet, vagy nem merülnek el a kiszáradt kútban elterülő tócsák vizében. Gyerekkoromban szerettem a hóesést, ahogy a telet is, de ez a rajongás az idő múlásával halványulni látszott. Kisfiúként mindig kiültem az ablakba, és csak a pihéket néztem, ahogy fehér függönyként lepik el a tájat, míg végül fehér paplant terít mindenre. Felnőtt fejjel, ennyi év tapasztalat, keménység, és zordság után már csak jobban érzem magam télen, havazás közben. Már nem érdekel a kristályos apró csodák, maik ellepnek mindent a szabadban, csupán hűvös közönnyel nézek át rajtuk.

   Ahogy most is. Lángoló tekintettel nézek át a hideg függönyön, és csak a fiú körvonalaira fókuszálok. Flegma nemtörődömsége felhúz, és a vér is pezsegni kezd az ereimben. Mindig is felbosszantott az ilyen fokú könnyelműség, illetve a küzdés elleni kényszer, hogy még csak egy kicseszett kérdést sem bír normálisan feltenni, vagy megismételni.
   A harag gyűlik bennem már egy jó ideje, csupán még nem tört fel a felszínre, hanem valahol mélyen lappang bennem. De már nincs is olyan mélyen... A fiú minden egyes lépésével feljebb kúszik a düh bennem, míg a fiú megtette az utolsó lépést, aminél elpattant a húr. Bal kezem jobb kezem ruhaujjába csúsztattam, és ott megszorítottam a fa markolatot.
   - Ismételd... - mondom ellentmondást nem tűrő hangon. A szavaimnak éle van, úgy, hogy majd kettészelné a fiút. - ... Üdvözlöm Uram! - ha a fiú nem áll meg, hangomba agresszivitás is költözik, és kihúzom a kezemet ruhaujjamból, de immáron egy pálcával az ujjaim között. Ajánlom neki, hogy megálljon, mert ha nem teszi, esküszöm, itt helyben átkozom halálra...
   Ha megáll, mégpedig ajánlatos neki, akkor földre néző pálcával közeledek felé pár lépést, de megállok tőle két-három méterre.
   - Fordulj meg... lassan! - parancsolom élesen, ellentmondást nem tűrve. Szembe fog találkozni a pálcámmal, de ha egy mozdulatot is mer tenni, lefegyverzem.
   - Ismételd… „Üdvözlöm Uram!”! – ismétlem magamat.
   Nem áll szándékomban bántani, de kellőképpen felborzolta az idegeimet, ahhoz, hogy ingerültebbé váljak az alapállapotomnál, ami ránézve nem szerencsés…
   Tököm ki volt, a sok neveletlen kölökkel, és nem érdekel, ha csupán egy ilyen suhancon verem le az összes port. Hol érdekel ez engem? Brandon Grayt, hol érdekli?! Sehol.

Minél előbb el akart tűnni onnan, s el akart jutni eredeti céljához, amiért elindult otthonról. Nem volt hangulata azzal a férfival szórakozni, akit épp most hagyott a háta mögött. Ez is csak egy újabb idegbajos, aki az illedelmesség megszállottja. Kinek van ideje az ilyenekre?
Kapucniját is fejére húzta, s az apró hópelyhek immáron nem a srác fekete haján, hanem kabátjának csuklyáján pihentek meg, majd kezeit ismét visszadugta meleg zsebeibe a hideg elől.
Ujjai hirtelen a zsebében nyugvó pálca köré fonódtak, amint meghallotta a mögüle jövő hangokat, mivel ki tudja mire képes egy ilyen elvetemült. Amúgy sem volt túl jó kedvében, de így, hogy még Nicolas is hozzászólt… az már csak olaj volt a tűzre. De hogy egy köszönés miatt felkapni a vizet? Ez semmiképp nem fért a srác agyába.
Tudatosan nem állt meg a pasas szavaira, majd hülye lesz hallgatni rá, ezek után. Mégis mit akarna? Valószínűleg csak arról akar papolni, hogy mennyire fontos az udvarias köszönés, vagy akár még neki is támad Nicknek, hiszen bármit kinézne ebből a pasasból. Lépteit ugyan lelassította, de nem állt meg, csak sétált tovább, direkt húzva a mögötte lévő férfi agyát. Még hogy ismételje meg! Kinek nézi ez? Valami utcai kölyöknek, akinek az illem minden egyes részét meg kéne tanítani? Kapott ő elég nevelést, nincs szüksége még egy ilyen okostojás monológjára.
A második utasításra szem forgatva megtorpant, pálcáját erősen megmarkolta, de nem húzta elő, s üres arccal lassan megfordult.
- És ha nem mondom, akkor mit csinál?- kérdezi és gúnyos vigyorra húzódik szája. Hányszor kaphatott volna emiatt a vigyor miatt pofont, de szülei sohasem voltak a gyerekverés hívei. Így a kis Nick mindig megúszta egy „ejnye-bejnyével”. Úgy gondolta, hogy ha akkor nem történt semmi akkor most sem fog, de azért a biztonság kedvéért lassan előhúzta pálcáját. Csak akkor vette észre, hogy a férfi kezében is egy ilyen fapálca van.
~ Mégsem lenne olyan veszélytelen?- gondolta ~ Vagy csak a pofája nagy, de használni nem meri ellenem.- folytatta tovább, s teljesen biztos volt a dolgában. Egy ilyen alak ugyan ő rajta nem fog ki. Az kéne még csak, hogy egy jött-ment elintézze, és jól helyben hagyja. Azok után Nicolas földig süllyedne szégyenében az biztos. Ennél ő sokkal többet ér.
- Na mi van dísznek van a pálcád?- kérdezte még mindig ugyan azzal a vigyorral- Vagy támadsz is, esetleg kezdjem én?- arcáról eltűnt a gúny, s most már komolyra váltott, de ekkor még nem tudta, hogy maga ellen hívta ki a sorsot. Már direkt nem magázta. Tudatosan kezdte el tegezni, hátha ettől még jobban kijön a sodrából, ha már egy köszönés miatt is ennyire kiakadt. Had pipuljon be még jobban, Nicolas számára az csak még nagyobb élvezet lett volna, hogy ha egy tök idegbajos szerencsétlennel kell megküzdenie. Mert abban már biztos volt, hogy ő innen úgy nem megy el, hogy minimum egy átkot ne küldött volna rá a pasasra. Igen nagy kedvet kapott ehhez, s most már nem is annyira érzete, hogy fázik, inkább az előtte lévő pálcás alakra koncentrált.
Mikor már megelégelte a szemezést egy pillanat alatt meglegyintette a pálcáját.
- Stupor.- küldte rá a legelső átkot, ami jelen pillanatban eszébe jutott, s várta, hogy a fénycsóva célba érjen. Ha eltalálja célpontját, akkor nem lesz semmi, mert felszívódik, hiszen semmi élvezet nincs abban, hogy legyőz egy szerencsétlent, ha meg kivédi, akkor meg örömmel folytatja a harcot.

[Capitulatus!]

Nicolas Jacob Baxton
_________________________________________________

   Lelki szemeim előtt váratlanul megjelentek a szüleim. Emma nem volt köztük. Csupán legközelebbi felmenőim csalódott, keserű arca lebegett előttem. Apám szarkalábas szeme sarkában fel-felcsillant a megvetés vad, de rejtett tüze. A két arc hirtelen megváltozott. A bőrük elfehéredett, szemeikből a csillogás eleinte elhalványult, majd teljesen eltűnt. Mellkasuk közepén megjelent egy aprócska vörös pontocska, ami szinte azonnal elkezdett növekedni, míg végül a folt kis híján be nem fedte egész felsőtestüket.
   Nem tudtam, miért jelent meg előttem ez a kép, miközben vérben forgó szemekkel figyeltem ezt a tökéletesen átlagos tinédzsert. Gondolatmenetem akaratlanul is továbbfolyt, így a két holttest tovaszállt, helyette a húgom bánatos, csalódott, piros-pozsgásos arcképe villant fel. A dühöm, ami a közelmúltban, az elmúlt pár percben gyötört, most visszatért, és még jobban égetett, hiszen tudtam, hogy a testvérem szemeiből könnyen kiolvasható fájdalom okozója én voltam.
   Előre szegezett pálcával figyeltem a fiút, és próbáltam lenyelni minden szavát, nehogy olyanra vetemedjek, mait később megbánhatok. Azon gondolkoztam, hogy egy egyszerű Crutiot küldjek rá, vagy saját öklömmel rendezzem át a flegma kis arcocskáját.
   Miközben latolgattam, hogy vajon melyik variációban találnék magamnak nagyobb élvezetet, lecsúsztam a pillanatról. Ugyanis a fiú nem teketóriázott, nem mérlegelt, hanem ész nélkül rám küldött egy átkot. Talán ő csinálta jól, de ezzel a (talán) helyes cselekedettel egy óriási hibát követett el! Sajnos későn tudtam csak reagálni, így a piros fénycsóva eltalálta az éppen lendülő felkaromat, így az lezsibbadva nekicsapódott a testemnek, jómagam pedig megszédülve próbáltam talpon maradni - sikerrel. Nem érdekelt, hogy mennyire szédelegtem, fordulatból visszakiáltottam az átkot.
   - Capitulatus! - rikkantottam.
   Remélve, hogy a pálcája magasba reppen és csak pár méterre ér földet, nekirohantam a köztünk tátongó távolságnak, és szabad kezemmel megmarkoltam a torkát. Egy nagy lendülettel oldalra, azaz a kiszáradt kút oldalához csaptam, pálcám végét pedig erősen a halántékához nyomtam, hogy lejöjjön a mogyorónyi agyának, hogy velem nem érdemes ujjat húzni.
   Pár centiről sziszegtem az arcába.
   - Most csiripelj, Kismadárkám! -
   Beszéd közben enyhén oldalra biccentettem a fejemet.
   - Mondj egy jó érvet arra, hogy miért ne röpítsem le a csinos kis fejedet, a csinos kis nyakadról! - nyakánál fogva elhúztam pár centire a kőfaltól, és ismét nekivágtam a kútnak.
   - Gyerünk! - üvöltöttem.

Tökéletes program ez így az ünnepekre. Egy vadidegennel összefutni valami kihalt helyen, és párbajba keveredni vele… mi lehetne ennél jobb? Talán otthon ücsörögni egyedül a szobájában, miközben a család - már ha lehet így nevezni a Baxton familía megmaradt tagjait – ünnepelni próbál Nick nélkül. A haverja meg már teljesen kiment a fejéből, de az kit érdekel, ha rájön, hogy hiába várja Nicolast, akkor úgy is hazamegy, vagy legalábbis elfoglalja magát mással.
Tehát semmi sem akadályozta abban, hogy addig ne menjen el innen, amíg nem győzi le ellenfelét. Túlságosan is sokat képzelt magáról. Ki ez, hogy megmondja neki, mit csináljon? Persze, majd pont ő fogja neki megtanítani az illemet. Különben is Nicolasnak semmi ilyet nem kell tanítani, jól ismeri az illemet, csak más kérdés, hogy akar-e úgy viselkedni.
A mardekáros vigyora még szélesebbre húzódott, amikor átka eltalálta a vele szemben álló karját, így az a testének csapódott zsibbadva. Legalább lesz benne egy kis szórakozás, hiszen mit érne az, ha nem kapna ellenállást.
Az már teljesen más kérdés, hogy nem számított az ilyen gyors reakcióra, így a felé érkező Capitulatus elöl már nem tudott kitérni. Ennek következményében pálcája a magasba repült, majd jó pár méterrel odébb ért földet. Nicolas mosolya azonnal eltűnt az arcáról, s riadtan kutatott szemével a fegyvere után a hóban, ám mielőtt még elindulhatott volna feléje, ujjak szorultak a torka köré.
Félrenyelve pillantott a kéz tulajdonosának irányába és rá kellett döbbennie, hogy innen nincs kiút. Kissé fulladozva próbálta megragadni a férfi karját, hogy kiszabadítsa önmagát, de nem sok sikerrel járt, ugyanis abban a pillanatban a kiszáradt kút oldalának csapódott. Az oldalát ért ütéstől szédülni kezdett, s fájó gerince ellenére is érezte, ahogyan egy pálca fúródik a halántékába.
~ Ez valami őrült! Az is lehet, hogy megöl!- futott át az agyán, de annyira sajgott mindene, hogy mozdulni is alig bírt. Lüktetett minden pontja, s utolsó esélye is csak annyi volt, hogy ha a fickó esetleg megkíméli, de e helyett csak üvöltözést kapott, s újabb találkozást a kút falával. Talán egy csontja is eltörött, de ha az nem, akkor csak megrepedt, de mindenképp megsérült, ezt érezte.
- Nem tudom.- hebegte, mikor beszédre ösztönözte a pasas- Talán mert mindkettőnknek van jobb dolga, meg miért is ölne meg? Mert szemtelen voltam? Ne nevettessen!- eredt meg a nyelve, de lehet, hogy ezt nem kellett volna. Úgy tűnt még így se, szédülve, pár eltört, vagy elrepedt bordával sem értette meg a helyzet súlyosságát.
Sőt, hogy kiszabadítsa magát megpróbálta kirúgni az őt megtámadó férfi lábát, hátha sikerrel jár…

[Na mi van, csak nem jöttél rá valamire?]

Nicolas Jacob Baxton
_________________________________________________

   Ujjaim erősen fonódtak a hideg nyakra. Vérben izzó szemeimmel ijedt pillantását kémleltem. Elfogott a mámoros, gonosz nevetés.
   - Na mi van, csak nem jöttél rá valamire? – hogy velem kár, hogy ujjat húztál.
   A költői kérdést válasz nélkül hagyom, ámbár ő nem fogja be, kétségbeesetten próbál válaszolni még az előző kérdésemre. Bár a srác nem is gondolkozott válaszán, inkább csak odalökött valamit félelmében, nem mondott hülyeséget.
   Szorításom nem enyhült, de a vad szuszogásom abbamarad. Már csak saját büszkeségem miatt is, de akármilyen hihetetlen elengedem a nyakát a srácnak, viszont a pálcámat továbbra is meredten szegezem neki.
   - Invito pálca! – mondom anélkül, hogy mögé néznék, és máris várom, hogy a másik kezembe repüljön. Közben le sem veszem a tekintetemet a srácról.
   Odahajítom neki a pálcáját, ha elég ügyes, még el tudja kapni, ha nem, akkor… nem.
   Mielőtt még bármi meggondolatlanságot tenne, ismertetem a helyzetet.
   - Nem szeretem a könnyű játszmákat. – mondom fintorogva. – Légy férfi. Küzdj! – mondom.
   A kihívást muszáj elfogadnia, különben még csak esélye sincs a túlélésre. Belegondoltam, hogy bármikor dehoppanálhat, de amennyire megismertem pár heves mondatából, szinte biztos voltam, hogy megszólal benne a férfiúi becsület, és nem menekül el. Ha nem így lesz, akkor pedig valakin máson töltöm le a dühömet, nem érdekel. De még itt van ő. És csak is rajta áll, hogy támad, vagy meghal. Vagy nyuszi módjára elmenekül.

Hazugság lenne azt állítani, hogy nem félt. Mert nagyon is úgy volt. Rettegett, már csak annak a gondolatától is, hogy lehet, hogy meg fog halni. Most már nem volt olyan nagy a szája, inkább csak egy meghunyászkodó nyúlhoz hasonlított, amiért máskor gyűlölte is volna magát, de ezúttal ez tűnt a legjobb megoldásnak annak érdekében, hogy ne öljék meg. Mert a pasi nem tűnt komplettnek. Az a gonosz nevetés, és azok a vérben forgó szemek… Nicknek tisztára úgy tűnt, mintha nem lenne rendben minden nála, de inkább nem szólt többet, hátha csak olaj lenne a tűzre.
S akkor megtörtént az, amire a mardekáros a legkevésbé sem számított. Ellenfele elengedte a nyakát. Igaz még ugyanúgy pálcát fogott rá, de immáron semmi sem szorította Nicolast. Kivéve azt a tudatot, hogy egy rossz mozdulat, és mindennek vége.
Meredten bámult a pasasra, szinte már hitetlenkedve, mert nem hitt a szemének, sem a fülének. Pálcáját sem kapta el, az pont előtte landolt a földön. Attól tartott, hogyha megmozdul a férfi azonnal támadni fog, és akkor eljön a vég, ám egy bizonyos szóra öntudatlanul is lehajolt fegyveréért. „Küzdj!”
Hát akkor küzdeni fog a végsőkig. Nem fogja hagyni magát, és ezúttal sokkal óvatosabb lesz, mivel már tudja, mire képes az ellenfél. Elmenekülhetett volna, de nem tette. Nem tette, mert bizonyítani akarta, hogy van olyan jó, hogy győzzön.
Legalábbis ezzel hitegette magát, ám mélyen legbelül már felkészült a legrosszabbakra. Azaz, hogy soha többé nem térhet majd haza, hanem itt végzi egy elhagyott helyen valami idegbeteg állat kezei között. Nincs ennél szebb halál.
Támadó pozícióba helyezkedett, és mivel ellenfele nem támadt, ezért megint csak ő kezdett.
- Relaxo!- kiáltotta, s bízott a sikerben, ám arra az esetre ha mégsem találna célba az ártás, még utána küldött egyet- Petrificus totalus!
Ha ez sem ér semmit, akkor tényleg nincs kiút. Számára véget érnek a szép napok.

[Protego]

Nézz rám, idenézz, ne tekintgess félre,
Hülye voltál, elcsúszol, de te hívtál a jégre!
Bamm! Itt a csattanó, de te miért nem maradsz állva?
Ha az élet hozzád túl jó fej, majd én leszek szemétláda!

   Az embernek okosan kell megválogatnia az ellenségeit. Itt el kell tekinteni az együgyű balfácánoktól, mert azok nem ellenfelek. Egy jó párbajozó lesből támad, könyörtelen, és lassú. Ügyes, pontos, aprólékos, részletes. Semmit sem csap össze, vagy siet el, bármennyire is sürgeti őt bármi is. Az idő sem számít ilyenkor. Kiismerhetetlennek kell lennie, nem szabad mutatni félelmét, vagy kétségeit, azt a látszatot kell keltenie, hogy tisztában van vele, csak ő juthat ki nyertesen ebből a csatából, így megfélemlítve ellenfelét. Meglepetéseket kell okoznia. Ha a helyzet megkívánja, és lehetősége is akad rá, akkor lelkileg is kell rá hatni. Pszichésen meggyengíteni, ezzel még jobban hátráltatva, és a vereségbe taszítani. Ha ismered, még jobb; személyes emlékeket, érzéseket vághatsz az arcába, éreztethetsz vele, ha ügyes vagy. És mi legyen, mikor már csak partra vetett halként vergődik a mocsokban? Eltiprod.

   A fiú fél. Retteg. Tökéletesen alakul minden, nem érti, miért hagyom még élve, nem fogja fel, hogy van még lehetősége ahhoz, hogy túlélje ezt a harcot. Pedig mennyire téved. A harcot másodpercről másodpercre átgondoltam, a fiú túlságosan kiszámítható, hogy meglepetést okozzon, így pontosan, mire hogy fog reagálni, már csak arra kell figyelnem, hogy ne találjon el egyetlen átka sem, és nyert ügyem van. Már csak hoppanálni sem tudna, ha akarna, lelkileg túlságosan gyenge most, és ahhoz nagy koncentráció kell, és jól tudja, hogy jobb ha inkább rám figyel, mert különben már ideje se lesz kigondolni, hogy hova szeretne menni.
   Csak akkor mer megmozdulni, mikor az utolsó szót köpöm ki neki, de utána nem habozik, támad is. Vért fog izzadni a párharc alatt. Nem indítok, bár már megtehettem róla, érezze csak azt, hogy nyeregben van, érezze, hogy még van esélye az Életre. Majd koppan. Mikor megmarkolja pálcáját, nonverbálisan elmondok egy Protego-t, így teljes nyugalommal álldogálok az elszánt fiatal előtt, mintha csak unatkoznék. A két átok visszapattan, majd a pajzs megtörik, én pedig megindulok felé, de mielőtt elé érnék felugrok, s hollóként szállok tovább, majd szélsebesen repülök pár méter, és eltűnök a szeme elől. Talán vakon fog lődözni átkokat. Talán lekezd futni.
   Játszok vele, mint macska az egérrel.
   És szörnyen élvezem.

Kivédte a támadásokat, bár a mardekáros nem értette hogyan. Talán nonverbálisan varázsolt? Mert ő nem hallott semmit, és most vagy süket, vagy tényleg nonverbálisvarázslást hajtott végre a férfi, ami nagyobb valószínűséggel bír, mint az első lehetőség.
Nicolas idegesen figyelte, ahogyan mindkét átok lepattan a láthatatlan védőpajzsról, s olyan szorosan markolta meg pálcáját, hogy az majdnem kettétört. Miért ilyen gyenge? Miért nem képes legyőzni ezt az alakot? Miért fél egyáltalán olyannyira, hogy még hoppanálni sem tud?
Miértek ezrei száguldoztak a fejében, ahogyan hátrálni kezdett a felé rohanó sötét alakot meglátva. Egy kőben meg is botlott, s hátra esett, így pálcáját remegő kézzel maga elé tartva próbálta védeni magát, de nem volt szükség rá. A férfi, mielőtt még elérte volna Nicket holló alakban a magasba szállt, s a srác hitetlenkedve meredt a sötétben eltűnő madár felé, amiből csak egy toll maradt, mert beleolvadt az éjszakába.
Nem volt túl bíztató, hogy még animágus is a pasi, de Nicolas percekig szoborként ült a hideg földön. Csak később döntött úgy, hogy megmozdul, s az eget kezdte kémlelni. Nem látott semmit. A hollónak nyoma sem volt, de a fiú rosszat sejtett.
- Hol vagy te nyomorult? Hova lettél? Azt ne mond, hogy megfutamodtál!- ordibálta bele a sötétségbe, de nem kapott választ. Nem tudta mihez kezdjen, nem tudta mire vélje a hirtelen eltűnést, de nem tétovázott tovább. Hoppanálni nem tudott, ahhoz még túl gyenge volt, így futni kezdett. Hogy hova? Ki tudja. Bele a messzeségbe, el onnan, bárhova, csak el. Minden egyes megtett méternél az oldala sajgott, de futott tovább, mert valami hajtotta. Valami, ami azt súgta: „Rohanj, vagy meghalsz!”. S ő rohant. Féltette az életét, talán túlságosan is.
Befordult egy szűk utcába, de még visszapillantott. Szárnyak suhogását hallotta, így még gyorsabbra fogta a tempót. Két ház között jobbra ment, de ekkor maga elől hallotta meg a hangot, ami megrémisztette, így ellenkező irányba tartott tovább. Pánikolt. Félt. Nem tudta, mihez kezdjen, így csak mentette az életét. De a madarat ismét meghallotta, s nem tudott merre menni. Lerogyott a földre. Ökölbeszorított kézzel bámulta maga előtt a havat, s csak ennyit mondott keservesen a hollónak, bárhol is volt:
- Te győztél. Ölj meg! Itt és most, már úgy sem tudok hova menni.

[Tudod megkímélhetném az életedet.]

De egy végső csatára szólít a vezér,
Ölj, gyilkolj, mert ez mi veled felér.
Follyon az ártatlanok vére kardodon,
Lássa a dühöd a féktelen arcodon. 

   Halk, szakadozott szárnycsapásokkal keringek háta mögött, ezért bármerre fordul, nem láthat. A koromfekete éjszakában maximum furcsán-kék szemeimet láthatná, de ilyen távolságról azt is csak nehezen. Alig állom meg, hogy ne krákogjak párat örömömben. Nevethetnékem támadt, ahogy láttam félni őt. Mert rettegett, és nem is kellett hozzá látnom, mert éreztem. A lelke reszketett, mert tudta, hogy most fogja kiköszörülni élete csorbáját. Most fog megfizetni minden apró, piti kis bűnéért, minden epés megjegyzéséért, minden ütéséért, minden pálcalegyintéséért, minden átkáért. Biztos vagyok benne, hogy agyában felmerülnek a gondolatok, hogy el kellett volna menekülnie már az elején, hogy nem kellett volna ujjat húznia velem. Továbbá élhette volna jobban is az életét, többet szeretni, többet gyűlölni, többet inni, csajozni, és sokkal jobban kihasználni amúgy is sivár életét. De ő még csak erre sem méltatta szánalmas perceit a Földön. Miért gondolta ezeket? Mert félt.
   Sejtésem beigazolódott, végre okosan cselekedett, és bár szégyen a futás, de hasznos - kár, hogy ez most nem igaz. Előbb kellett volna okosabbnak lennie, és vagy ép bőrrel, vagy maximum egy végtaggal hiányosan tér haza. De most már nem fog sose hazajutni. Miket beszélek? Élve nem fog hazajutni.
   Nem indulok azonnal utána, hiszen könnyűszerrel le is előzhetném, ha akarnám, így ráérősen utánarepültem, egészen addig, hogy beérjem, és mikor már előzném meg, hogy visszaváltozzak előtte, a fiú megállt, és összerogyott. Lezuhant a földre, a mocskos hóba. Összeomlott testileg-lelkileg.
   Könnyedén köröztem párat felette, míg le nem szálltam elé, s egy gyors mozdulattal visszaváltoztam.
   Pálcám már a kezemben volt, de még nem használtam. Lábammal izomból oldalba rúgtam, hogy szétterüljön a hideg havon, és lábammal oldalra fordítva a fejét arcához nyomtam cipőm talpát.
   Mosolyogva oldalra biggyesztettem a fejemet.
   - Tudod megkímélhetném az életedet. - mondom, hátha megcsillan benne a halvány remény utolsó sugara, hogy aztán azt eltiporhassam a következő mondatommal. - De gondolom feltűnt, hogy ma nincs szerencséd. - várom, hogy elkezdjen sírni, vagy remegjen, lássam az arcán, hogy fél!
   - Most arra gondolsz, hogy jobb is lehetett volna az életed. Hogy jobban kihasználtad volna, ha tudod, hogy ezen a mocskos helyen fogsz meghalni, egy mocskos ember által! De már késő! - mondatom vége nevetésbe ment át, s szinte röhögve zártam le az ügyet.
   - Kívánságod, számomra parancs! Avada Kedavra!

Komolyan gondolta volna az előző szavait? Komolyan meg akart halni? Nem valószínű, de már nem látott más kiutat onnan. Hiába menekült, hiába futott, mint az űzött vad vadászidénykor, az üldözője úgy is ráakadt, s tudta, nincs menekvés. Így hát minek folytassa tovább, ha nincs értelme, az életéért meg nem kezd el rimánkodni, annyi tartás azért még maradt benne.
Nem nézett fel, anélkül is tudta, hogy a holló ott van a közelben. Érezte a jelenlétét, a vérszomját, hogy ölni akart, s ölni is fog. Legfőbbképpen azért, mert már Nicolas kérte rá. S talán csak erre várt, ez volt az utolsó csepp a pohárban, s ezért is jelent meg, ezúttal nem holló alakban, ám mire Nick felnézhetett volna, hatalmas rúgást érzett pont azon az oldalán, ahol talán már ez előtt is volt pár törött bordája. Tehetetlenül terült el a hideg hóban, s az eget bámulta. Neki már úgy is mindegy. Gondolta.
Elképzelte édesanyja arcát, mikor majd megtudja, hogy fia soha többé nem tér haza, csakúgy, mint apja, s lehet, hogy ebbe teljesen belebolondul. Akkor majd mi lesz a húgával? Azzal az átkozott kviblivel, akit egész idáig úgy gyűlölt?! De most már bánta. Már érdekelte testvére sorsa, s a sötét eget bámulva, melyen a hold is vöröses árnyalatban festett, mintha csak előre hirdetné az elkövetkező percek eredményét, elgondolkodott egész életén, de legfőbbképpen az utolsó pár éven. Hogy mennyire megviselte apja halála, s hogy gyökeresen megváltozott pont ez miatt. Mindenkit lenézett, ott bántotta, ahol csak érte az egyes emberek. S így, egy cipőtalppal a képében rádöbbent, hogy ennek az egésznek nem volt semmi értelme. Semmi az égvilágon.
 Most már az orra is el volt törve, de már alig érzett fájdalmat. Már készült a halálra, várta a Sötét Kaszást. A férfi szövegeléséből sem hallott sokat, csak a nevetését, azt a győzedelmes röhögést, mely a mardekáros számára azt jelentette: nincs tovább.
Így belegondolva, még soha nem elmélkedett azon, hogy milyen is a halál. Még soha nem gondolkozott el azon, hogy mi lesz, ha egyszer eljön, és mi lesz azután. Nem hitte azt, hogy a mennybe kerülhet, mert nem volt szent, de a pokolban szenvedők közé sem sorolta volna magát, mert oda az olyanok kerülnek, mint az, aki meg fogja ölni. Mi lesz vele? Fájni fog? Nem tudta, de még mielőtt ráborult volna a teljes sötétség, halványan elmosolyodott, s utolsó gondolata az maradt, hogy így lesz a legjobb, többé senkinek sem fog kellemetlen perceket okozni, majd villant a zöld fény, légzése megállt, s nem maradt más, csak az üres tekintete, ami még mindig a csillagokra meredt, mintha köztük keresné a boldogságot.