London tömegközlekedése

A számtalan busz-, metró-, és villamosjáratot naponta több ezren használják, és el se hinnénk, hogy olykor-olykor egy-egy pálcával rendelkező is akad közöttük. Hogy mi vonzza őket ezekhez a 'lassú' tárgyakhoz képtelenek vagyunk megmagyarázni, de tény, hogy jelen vannak itt is néha-néha. Szerencsére a temérdek potyázó hajléktalan és mindenféle fura alak között abszolút nem feltűnő itt semmi sem...

[|Amy|]

|Amy|

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
Már egész korán kipattant a szeme Patricknak és most nem is tiltakozott ellene: nem forgolódott, nem süppesztette bele fejét párnájába, nem sötétítette el redőny nélküli ablakait, a Nap verőfénye ellen, hanem rögtön a kávéfőzéshez látott. Nem tudott elvonatkoztatni gyerekkorától, ahol is minden reggel ugyanazt a monoton, berögzült cselekvést látta édesanyjától. Felkelés, csoszogás a régi kávéfőzőhöz, majd az előkészületek után bekapcsolni, és türelmetlenül dobolva hallgatni a fülsértő recsegését a masinának, míg nem kialszik a piros kis lámpa jelezve, hogy készen van a fekete ital. Akármennyire jól sikerült a fejében ez a nap míg álmodott, már az elején fura dolog történt: Az elhanyagolt, mosatlan gép füstölni kezdett hirtelen, majd egy apró szikra után lángra kapott, aminek példáját a mellette heverő rongy is követte. Hiába a gyors felkelés, még mindig túl fáradt volt ahhoz, hogy felfogja egyáltalán mi történik.
- Kurva élet! - szaladt ki a száján legelőször és combját kezdte el csapkodni pálcája után kutatva, de mivel csak egy alsógatya volt rajta ez reménytelen vállalkozás volt. Rögtön visszaszaladt szobájába és egy kellemes ötpercnyi kutakodás vette kezdetét, ami talán több is lehetett volna, ha az égett szag nem hat doppingként a szervezetére. Semmi kedve sem volt kifizetni a károkat. Amiután meglett vonakodva mondta ki az első varázsigét. A vízsugár kicsit nagyobb lett, mint várta és azt érte el, hogy minden tiszta víz lett, ráadásul furcsán nyekergett a kávéfőző vezetéke is. A felszárítás csak ötödik próbálkozásra sikerült a leégett bútorok javítása pedig a sokadikra sem.
- Rohadjak meg, hogy nem tudok normálisan varázsolni... - szidta le magát némiképp kedvét szegve a tervtől, de azért nem mondott le róla, és némi ruhát felkapva magára el is indult...

* * *

Manapság divat lett szakadt farmereket hordani. Patrickon is ilyen van, csak neki eredetileg nem így nézett ki sokat látott ruhadarabja. Mindenesetre hangulatossá tették a fura színű és alakú pecsétek, a foszladozó alja és a szabálytalan, kisebb-nagyobb lyukak. Szürke trikója (vajon az idő tette ilyenné, vagy tényleg ez a színe?) már barátságosabb volt. Természetesen nem hiányozhatott nyaklánca sem, ami minden sietős lépténél verdeste a mellét. Mosolyogva nézett rá a zöld sárkánypikkelyére.
~Ezt majd ki kell próbálnom még egyszer...~ Idézte fel a régi emlékeket, majd beállt egy hosszú sorba, ahol egy unott nő árult jegyet.
~Pont olyan, mint nálunk...~  Csillant fel a szeme, és hatalmas izgatottság lett úrrá rajta. Eddig nagyon kevés azonosságot tudott találni a szeretett Bronx és a már-már utált London között, de ez kétségkívül az volt. Végre rákerült a sor. Kivett egy szakadt pénztárcát a zsebéből ami nem nevezhető túl vastagnak, igazából pontosan 8 font harminc cent volt benne.
- Jó reggelt kívánok! - várt egy kicsit, de mivel a nő csak ingerülten kopogott és várta a további mondandót továbbfolytatta - Egy bérletet szeretnék... Harminc naposat. - mondta jókedvűen, mire a nő gépiesen megnyálazta az ujját, elvett egy papírfecnit az egyik stócról, pecsétet nyomott rá, majd bemondta az árát. Rick lassan számolta ki, aminek egy türelmetlen mordulás lett az eredménye, de végül rájött, hogy fölösleges volt, mivel úgyis az egészet oda kell adnia. - Itt van, köszönöm szépen.
- Következő!
~Tényleg olyan, mint Bronx...~ Jutott eszébe, hogy ott is hasonló mértékben ölt testet az udvariasság. ~Ezt szeretem...~ Magabiztos mosollyal állt rá a mozgólépcsőre, majd sétált a megállóig. Közben csodálta a tagekkel és graffitikkel díszített falakat. ~Azért felénk ehhez jobban értenek~ És egyfajta büszkeség öntötte el.

Beállt a várakozó tömegbe és az órára pillantott. 11:30. Ahhoz képest, hogy fél hatkor kelt... A ház rendberakása elvett némi időt. És gyomra is meg-megmordul már jelezve a reggeli hiányát, de agyáig ez nem jut el jelen pillanatban. Érdeklődve néz szét, habár most nem az épített környezetet vizslatja, hanem az embereket, hátha lát valaki nyíltat akivel elkezdhetne beszélgetni, hiába, ő nem bír megmaradni együltében...

[- Eresszen! Mit molesztálja a békés járókelőket? Engedjen el azonnal vagy zsarut hívok!]

Patrick

Sietős léptekkel loholok végig a városon, közben folyton környezetemet kémlelem, a hátam mögé villogok. Nem vitás, ez már üldözési mánia. Holott senki nem tudja, nem is tudhatja senki, hogy itt vagyok Londonban. Reggel megegyeztünk Zoey-val és Oliverrel, hogy most aztán spuri (hárman hatfelé), mindenki igyekezzen minél több kaját-piát szerezni a további bujkáláshoz, mivel fogytán van a készletünk. A Gringottsot megcélozni reménytelen vállalkozás lett volna némi pénzmagért, mugli bankokból meg legfeljebb rablással juthatnék pénzhez, tehát egyetlen járható út maradt előttem.
A lopás.
A lehető legkisebb lelkesedés jele nélkül vetettem magam a feladatba, mikor pirkadatkor szétváltunk a várostól alig néhány kilométerre a találkahely megbeszélése után. Igyekeztem olyan egyszerű, kézenfekvő célokat felállítani magam számára, amik valahogyan talán megkönnyítenék a dolgomat, melyek segítségével könnyedén legyűrhetném a morális gátlásaimat. Reménytelen esetnek bizonyultam. Egyszerűen képtelen voltam arra, hogy az álmosan császkáló járókelők zsebéből elemeljen a tárcájukat, még ha esetleg kellőképpen ügyes volnék is az észrevétlenséghez, valami megfoghatatlan erő mindig visszatartott és az utolsó pillanatban elmenekültem a körmömre égett szituációból. Komoran lépdeltem tovább, egy eredménytelen reggellel a hátam mögött.
Annyi mugli mászkál körülöttem, mégis miért nem tudok ártani nekik? Hiszen ha könnyítek a tárcájukon, azzal valójában nem is tennék rosszat velük, mert kevesebb súlyt kéne cipelniük, nemde? Frászt! Azt hiszem, ha így folytatom, akkor legközelebb leanyázom magam, pedig az nagy tiszteletlenség volna, tekintve anyu halott voltát.
Ekkor egy metróállomás lejárata terem előttem, mint váratlan mentőangyal. Itt tényleg szabadon lophatok, senkinek nem fog feltűnni, annyi tolvajlás történik rendszerint és egyetlen varázsló vagy boszorkány sem mászkál "idelent".
Zsebre vágott kézzel, fürkész tekintettel indultok sétára a tömegben, hátha valaki gyanútlan küllemű, kirámolható egyénre akadnék. És lám: máris szerencsém van, elém bukkan egy szürke trikós, divat-szakadt farmeros fazon, egyenest a jegypénztártól jövő. Ha jegyre volt pénze, akkor nyilván lapul még néhány font a tárcájában, amiből kaját vehetnék hármunk számára. Lássunk neki!
Ártatlan képpel közelgek felé oldalról, előbb a graffitidíszes falat szemlélve, majd a csikorgó kerekekkel fékező metrószerelvényt bámulva, mint aki azon töpreng, felszálljon-e rá vagy gyalogoljon tovább. Véletlenszerűen csapódok a pasashoz, mintha csak a hirtelen meglóduló tömeg lökne neki, s olyan gyors mozdulattal rántom ki zsebéből a tárcáját, hogy szinte a zseb is a kezemben marad. Mégis igyekszem nyugodt léptekkel távolodni, melyet a tömeg sodrása is elősegít. Néhány lépés alatt kiszámítom, hogy mostanra felfedezhette a fickó a tárca eltűnését, tehát várhatóan utánam fog lódulni érte. Már éppen futásra váltanék, amikor vasmarok kulcsolódik kezemre, mellyel az imént loptam ki a szürke trikós zsebéből a tárcát.
Dühödten rántok egyet a satuerejű fogással szorongatott csuklómon, ám a szorítás nem enged, hiába kapálózok immár kézzel-lábbal, képtelen vagyok megszabadulni a férfitól.
- Eresszen! Mit molesztálja a békés járókelőket? Engedjen el azonnal vagy zsarut hívok! - sziszegem falfehéren a méregtől és a félelemtől.

[|Amy|]

|Amy|

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
A békés várakozás közben érdekesnek tűnő alakok után leselkedett, de hamar megunta, lévén, hogy leginkább csak mogorva középkorúakat vagy nyugdíjasokat látott, és hát őt nem éppen kedvelik az effajta népek. A nézelődés folytán azt vette észre, hogy szeme többször megakadt a szemközti falon, amihez két sínen is át kellett volna mennie, ha meg szerette volna érintenie. A falon egyetlen hatalmas odaskiccelt tag volt:

"PI3R ITT JÁRT"

Hirdették az underground stílusjegyében keletkezett betűk és Patrickot valami földöntúli vágy fogta el, hogy ő is felfirkantsa oda a nevét. Nagyon kíváncsi volt rá, hogy milyen technikával sikerült odarajzolni, hisz a metrók között négy perc szünet van, legalábbis a menetrend szerint szóval túl sok ideje nem lehetett, a sínek pedig életveszélyes mennyiségű feszültséget tartalmaznak egy tábla szerint. Habár fogalma sem volt, hogy ez konkrétan mit jelent, de az életveszélyes szó eléggé figyelemfelkeltő, és a mellette lévő piktogram valami villámhoz hasonló alakzatot ábrázol.
~Feszültség? Ideges leszel, ha rámész, vagy mi van?~ Önkéntelenül is széles mosolyra húzódott szája, de ez hamarosan le is hervadt, mivel érezte, hogy valami kiesett a zsebéből. Legalábbis úgy érezte. Ösztönösen maga köré tekintett, de ott nem talált semmit. Aztán ahogy jobbra fordult meglátott egy kezet a tömegben, ami az ő régi, szakadt vászontárcáját markolja. Egy igazi varázsló ilyenkor már rég pálcájához kapott volna a belé nevelt ösztöntől vezérelve. Szerencsére Patrick nem volt jó varázsló és tudta, ha ahhoz a fadarabhoz kéne nyúlnia akkor vagy vészhelyzet van, vagy nincsen más választása. Most is rögtön pusztakézzel nyúlt a pimasz tolvaj után és szerencsére hamar sikerült megállítania. Erősen megmarkolta csuklóját és talán túlzottan is megszorította. Ez csak akkor tűnt fel neki, mikor rájött ez túlzottan vékony egy férfi kezéhez, és ahogy követte a felkar vonalát megpillantotta a vállra érő szőke hajat, majd az arcot, ami már kétségkívül egy nőé volt.
- Ó..., bocsánat. - eléggé megzavarodott először, mivel fogalma sem volt, hogy mi vihette rá a lányt a lopásra, és ebben a zavarában elengedni is elfelejtette, de kétségkívül lazított a szorításon. - Hó, hó! - ijedt meg a fenyegetéstől. - Nem szeretnél te se kopót látni. - kacsintott rá. - Na jó, nézd meg mit nyertél. - Arcán letörölhetetlen vigyor lett úrrá és bizalmat megelőlegezve elengedte a lány kezét, majd karba rakta maga előtt.
~Legközelebb bele kéne raknom egy megszívtad feliratú papírlapot...~ Töprengett el egy darabig.
- Mellesleg mi rohadt életre kéne neked pénz? És miért pont tőlem? - Mutatott végig szakadt ruházatán és így a lány láthatta, hogy a lyukak mentén foszladozó anyag nem valami drága Levi's termékre vall...

[- Bocs, haver, téves hívás]

Patrick

Nézem a zavartnak tűnő férfi arcát és nem értem. Miért nem vág szájon, ahogyan normális esetben bárki más szó nélkül megtenné? Oké, hogy rengeteget fogytam a bujkálás néhány hete alatt, de egy lesoványodott kamaszlány látványa ugyan kit tartana vissza egy-két atyai pofontól, mely talán az igaz útra terelné a báránykát? Na ugye, hogy senkit, nem érdemes tagadni sem. Egyesek már csak a megaláztatás miatt is ütnének vagy más egyéb módon próbálnának bosszút állni a gaztevőn. Ehelyett nekem egy tétova pacák jutott. Mázlimra, mert így talán hamarabb meg tudok tőle szabadulni, mintha valami forrófejű futóbolond volna.
Lassanként felhagyok a tiltakozással, nem látván értelmét a dolognak és ekkor, akárha mesében: lazul a szorítás a karomon. Tudom, most kéne elszaladni, talán nem lépne utánam, talán itt maradna idegyökerezve és lemondana a pénztárca tartalmáról.
Áfonyakék szemeimet hatalmasra kerekítve nézek rá azon töprengve, hogy mi lehet olyan furcsa rajta. Már tudom, hallgatnom kell a megérzéseimre, fontos, lényeges dolgokat tudhatok meg olykor szavak nélkül. Most valami azt súgja, hogy az előttem álló pasassal nincs minden rendben. Olyan... nemmuglis. Mekkora röhej volna, ha a metróállomáson fellelhető valószínűleg egyetlen varázslót próbáltam volna meglopni; hát ezen még az unokáim is röhögnének száz év múltán, mikor elmesélem nekik. Ha lesznek egyáltalán, ha megérem azt a kort, ha nem egy halálfalóval állok éppen szemben. Mert a halálosztók ugyan nem kedveznének nekem a vérem és tetteim miatt, félvér származású, iskolaköteles szökevény lévén.
A metró automata ajtói hangos szisszenéssel záródnak, majd eget-földet rengető csikorgással zúg el a szerelvény, mindössze egy hűvös légáramlatot hagyva önmaga helyén az aluljáróban. Az ezüst alapon csupagraffiti járgány után meredek a semmibe. Tulajdonképpen igaza van a pasasnak, én szeretnék a legkevésbé rendőrt látni, de ezt mégsem mondhatom meg neki, még gyanút fogna. Az a vigyor azonban felettébb gyanús, mellyel a tárca tartalmának meglesésére biztat. Nem tán bombát rejtettél bele, barátom?
Gyanakodva lesek bele a tárcába, ám abban nemhogy bomba, de pénz sincs, egyetlen árva knút, illetve cent sem. Ez aztán az idétlen helyzet, csak gratulálni tudok magamnak a fogáshoz. Ekkor tüzetesen szemögyre veszem a mellkassa előtt összefont karral álló férfi öltözékét, melyből megállapíthatom, mekkora melléfogás volt éppen őt kizsebelni. A valóban szakadozott, nem divatcsinálta farmer láttán felnevetek. Csak én lehetek ilyen pancser ezen a világon, hogy egy hasonszőrűt próbáljak meg kizsebelni.
Jelképes vállveregetést adok magamnak hahotázás közben gratulációképpen, szemembe visszaköltözik a vidám szikra, hiszen már nincs semmilyen gond, ami nyomasszon. Váratlan jókedvem annak szól, hogy próbálkozásom ellenére nem loptam semmit, tökéletesen ártatlan vagyok!
- Bocs, haver, téves hívás - kacagok tovább, miközben a kezébe nyomom a saját kongóan üres pénztárcáját, aztán lecsüccsenek az állomás koszos betonpadlójára. - Hát ezt megjártam. Hármat találhatsz, mire kellett volna a pénz. Nem, ne is sorold, hogy drog, szerencsejáték, maffiatartozás, mert nem nyert. Kaját akartam venni, öregem, ennyi az egész.
Szavaimat hangos gyomorkordulás erősíti meg, az én gyomromé. A rajtam lötyögő élénkpiros, lábszárközépig érő, ezerzsebű vékonyka szövetnadrág és az eredetileg testretapadós trikó lazasága is elég meggyőzően ábrázolja, nemrég még nem így néztem ki. Na igen, egykor több volt a fogyasztásom napi négy kondéros keksznél és két szem mindenízű drazsénál. Ez aztán a rapid fogyókúra, de mit tehetnék, ha egyszer többre nem telt? Legközelebb majd jobban megnézem kit próbálok meg kizsebelni és igyekszem valami unalmas bankár stílusú fazont kifogni, nem egy ilyen pacákot, mint ez az üres tárcás.

[|Amy|]

|Amy|

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
Csak szavai után kezdi méregetni a lányt, akiben az első szembetűnő az, hogy nem túlzottan ápolt, és ő ahogy meg tudta ítélni ez elég fontos szokott lenni a nőneműeknek ebben a korban, de ezt még el tudta könyvelni magában, és örült is némiképp, hogy vannak olyanok is akik nem adnak túl sokat a külsőre, ugyanis ez nála az ellentétét engedte feltételezni saját magából kiindulva. Mindössze a második volt a beesett arc látványa, és valahogy az egész teste olyan törékenynek tűnt. Fogalma sem volt mitől, de aztán úgy van vele, hogy majd elmondja, ha akarja ő meg nem fog áskálni senkinek sem az életében.
Mosolyogva veszi vissza az ellopott tárgyat, és a biztonság kedvéért még fejjel lefelé fordítja, majd megrázza párszor, hátha kiesik belőle valami, de néhány lassan szállingózó szöszön kívül az eredmény nulla volt. A sikertelen próbálkozás után visszatette farzsebébe, az eredeti helyére.
- Az utolsó dolgok amik eszembe jutnának rólad az az előbb felsorolt három.
~Drogok... Az kéne még, hogy az ilyen szerencsétlenek is rászokjanak. De hát én is ilyen szerencsétlen vagyok mégis rászoktam a rohadt élet, de hát az nem mugli drog, csaak... Basszus. Már megint saját magamnak magyarázkodok.~
- Neked se jutott a dinnyeföldből? - húzza el a száját, mivel az ő gyomra is már küldi egy ideje a figyelmeztető jelzéseket. A beszélgetésben beállt csönd is a szinkronkorgás művészetének megteremtésének pillanata volt. A lányé volt a felső szólam, az övé meg valami basszus hangnemben dorombolt. A gondolkozásban elvesztett mosolya hamar visszatalált arra a helyre ahol mindig is lennie kéne, és ez ugye nem más, mint az arca.
- Segítek neked! - mondta ki olyan hirtelen, hogyha nem élne saját magával huszonöt éve valószínűleg hátraugrott volna a meglepődöttségtől, de már hozzá volt szokva az efféle ösztönös akcióihoz.
~Bazdmeg... ezt mégis hogy gondoltam? Nem vihetem be az Abszol Útra, mert ott van pénzem... A muglipénzem meg elfogyott...~ Konstatálja a helyzetet és erőteljesen harapdálni kezdi a száját bambán maga elé meredve.
Eszébe jutott, hogy talán sikerülne egy invitot alkalmaznia, hogy egy pénztárca hozzákerüljön, de valahogy biztos volt benne, hogy katasztrófa lesz az eredmény, majd hirtelen egy ötlet fogalmazódott meg benne.
- Lökj meg. - nem adott ki hangot csak nagyon nagyra tátott szájjal artikulált, ugyanis, ha meglöki a lány ő nekirepül a mögötte álló ballonkabátos fószernek, aki épp az imént tette be kabátja mély zsebébe a tárcáját, onnan meg igazán könnyű lesz kiszedni, legalábbis ha 8 évesen megtudta csinálni, akkor most sem okozhat gondot...

[- Nem, de túlélem, előfordult már máskor is, lassan megszokom. És te? Azt ne mondd, hogy az utolsó filléreidből jegyet váltottál a metróra, barátom, mert ezt aztán végképp nem hinném el. Már az is gyanús volt, hogy ilyen simán elengedtél. Netán arab leánykereskedő vagy?]

Patrick

Vajon igazat mond? Tényleg nem merülne fel benne soha egy falfehér, vékonyka kölyöklányról, hogy drogozhat? Ennyire azért nem nézhettem ártatlan szemekkel rá, ki van csukva. A legtöbb ember amúgy is a barna szeműeket kedveli, mivel nekik vannak olyan hűséges kutyaszemeik, a kék pedig... hát erről eléggé megoszlanak a vélemények, a legtöbben mégis azt pártolják, hogy a kék hideg szín. Tehát egy kékszemű embertől ne várjunk semmi jót, mert jéghideg a lelke.
Az előttem álló férfinak történetesen barna a szeme, mégsem az imént említett hűséges típusra asszociálok róla, sokkal inkább egy rendetlen, hanyag pacák képét látom megcsillanni a tekintetében. Hirtelen nem tudom eldönteni, ezért olyan-e a ruházata amilyen, vagy a pénztelenség okán, melyet híven tükrözött pénztárcája kongása.
- Nem, de túlélem, előfordult már máskor is, lassan megszokom. És te? Azt ne mondd, hogy az utolsó filléreidből jegyet váltottál a metróra, barátom, mert ezt aztán végképp nem hinném el. Már az is gyanús volt, hogy ilyen simán elengedtél. Netán arab leánykereskedő vagy? - viccelődök a lassan újra megtelő peronon ülve.
Érdekes, azt sem tudom kicsoda, mégis szinte feltétel nélkül megbízok benne így, néhány szó elhangzása után. Talán a viselkedése, a nyílt tekintete vagy a lazasága tenné? Nem tudom, de ez most nem is tűnik lényegesnek. Gyomorkorgás szakítja félbe a gondolataimat, két szólamban, egy-egy arányban mindkettőnktől.
No comment. Megpróbáltam meglopni egy másik éhes embert, akinek ráadásul szintén nincs(?) semmije. S míg én égek, mint a rongy, ő felajánlja a segítségét és máris utasítást ad nekem. Óriási.
- Megvesztél? Mégis miért segítenél nekem? - döbbenten, elkerekedett szemekkel bámulom a féltoprongyos fiatal férfit, közben gépiesen felkelek a földről.
Már majdnem teljesítem a parancsként eltátogott felszólítását, amikor észbe kapok, hogy mit akar.
- Na nem, ezt már aztán végképp nem! Magammal vigyelek a teljes erkölcsi romlásba, mi? Ne is álmodj róla, még ha éhen veszek sem. Ez a legrövidebb út az Azkaba... aaa sittre. Nem, nem és nem! - tiltakozok meglehetősen hangosan, kézzel-lábbal  gesztikulálva.
Véletlenül lököm meg a szakadt farmeros segítő szándékú mentőangyalkarikatúrát, tényleg véletlenül, ő mégis nekizuhan a ballonkabátos pasasnak. Aztán igyekszem kilesni a szeméből az eredményt. Vajon sikerült neki? Sikerült kilopnia a pénztárcát a kabátzsebből? Észrevette az áldozat? Kíváncsian nyújtom a nyakam, holott sejtem, hogy szaladnom kéne, minél messzebb innen, vissza a régi életembe.
Amikor még élt anya és apa. Amikor még nem lógtam a Roxfortból, hogy élhessek. Amikor még szabadon együtt bulizhattam, csatangolhattam a barátaimmal. Persze ha egyszer eltűnne Tudjukki a képből és visszaállna a régi rend, a szüleim akkor sem támadnának fel. Valószínűleg be kéne fejeznem a Roxfortot egy újabb évvesztés után, hiszen első osztály előtt csúsztam a himlő miatt. Remélem azért egyszer befejezhetem a sulit és nem kell örök életemben bujkálnom.

[|Amy|]

|Amy|

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
- Az utolsó filléreimből jegyet váltottam a metróra. - visszhangozza fülig érő szájjal a lány szavait.
~Eléggé abszurd mugli lennék...~ Könyveli el magában, majd értetlen pofával kezd bámulni a lányra. ~Arab lánykereskedő? Mi a szar?~ Értelmezni tudta a szókapcsolatot, de életében először hallotta és rettenetesen furán csengett fülében, de végül úgy döntött nem kér erről bővebb magyarázatot, mert valami elmebetegként tündökölne a lány szemeiben, szóval elkönyvelte ezt is a magas feszültség tábla mellé és biztos volt abban, hogy ha mugli lenne akkor se biztos, hogy nagyobb sikerrel tudna tájékozódni a világban.
A lány jelenléte furcsamód elmulasztotta a tegnap este óta benne lakozó leküzdhetetlen vágyat, hogy felszálljon egy metróra. Feltehetően a sokadik óra után se unná meg a leamortizált üléseket, és a suhanó nagyvárosi látványt, na meg a telekarcolt ablakokat. Amióta idejött mindvégig Bronxot kereste és csak itt érzi, hogy egy kicsit megtalálta 'hazáját'.
~Erkölcsi romlás... Jaj, kislány én abba születtem.~ Kommentálja a lány döbbent kirohanását. Igazából sose értette meg, hogy mi a rossz a lopásban. Valahogy nem tartotta bűnnek, mármint azt az ágazatát, amit a hozzá hasonló alakok művelnek. Ételre kell a pénz, és ezt nem tartotta szégyennek, mellesleg tudta, hogy a muglik tartanak azonosító kártyákat magukról az irataik között, amiből megtudhatja az ember a lakcímüket is többek között. El is határozta, hogy nem fogja elverni az egészet, csak annyit amennyi feltétlen szükséges és visszaszolgáltatja azt tulajdonosához, lehetőleg észrevétlen...
Már látta is, amint egy bokorból odalebegteti a tárcát az ajtó elé, megnyomja a csengőt egy felemelt gallyal majd gyorsan dehoppanál. Micsoda gondosan kifundált terv. Ekkor érezte a lány tenyerét a hasán, és a gyenge lökést, egy darabig nem tudta mire vélje, de aztán eszébe jutott pár perccel ezelőtti mondata és vigyorogva hátravágta magát nekiesve a kiszemelt áldozatnak és félősen kapaszkodott meg egyik kezével a hosszú ruhakabátban, míg teste takarásában kihúzta a hőn áhított vastag bukszát.
- Na de uram! Mit képzel? - nézett szúrós szemekkel a középkorú ember.
- Ezer bocsánat, véletlen volt. - Elszégyenkezve lehajtotta a fejét, és kezét háta mögé tette, amivel egy szánalomra méltó megjelenést kölcsönözött magának, habár elsődleges célja az volt, hogy arcizmainak folytonos rángását ne lássa a mérges úriember, illetve a tárcát se vegye észre. Annak szerencsére nem tűnt fel a hiánya és habár durcásan, de annyiban hagyta az ügyet. A biztonság kedvéért azonban beljebb sétált a várakozó tömegben. Patrick gyorsan megfordult fülig érő vigyorral és felmutatta a lánynak a zsákmányt.
- Ez egy kicsit hiányzott... - motyogta az orra alatt felidézve egy pillanatra gyerekkora emlékeit, de hamar el is kergette, és viszkető nyakához nyúlt.
Ahogy vakarta torkát beleakadt ujja a ramaty állapotban lévő bőrláncba, aminek közepén a kínai gömblángsárkány pikkelye csüngött. A láncnak ennyi kellett és elszakadt, majd mielőtt még a fiú el tudta volna kapni a sínekre hullott.
- A kurva életbe! - szólta el magát a kelleténél kicsit hangosabban, mire jó pár szem rászegeződött, majd fej csóválgatva elfordultak, ezután a lányra tekintett, és rájött, hogy sürgősen ki kéne találnia valami magyarázatot a háromszög alakú valamiről.
- Ez egy ööö... - sokáig nem akadt szájára a szó, de végtére csak megtalálta azt - gitárpengető. - eléggé sántított. Sose volt jó okklumentor (nem mintha akart is volna az lenni), de ez a hazugság teljességgel röhejes volt. Amit az is bizonyított, hogy a gyorsan érkező metró, pontosan átment rajta, de a zöld valami sértetlen maradt.
- Hát öö... elég márkás... - leginkább kérdésnek illett be az utolsó mondata és figyelte a lány reakcióit...

[- Hiányzott?]

Patrick

Ezt azért nem gondoltam volna róla, hogy tényleg képes az utolsó centjeiből is jegyet váltani a metróra, amikor a gyomra hangosan korog. Hogy szeretheti valaki ennyire a metrót? Holott koszos, büdös, fülledt és levegőtlen, folyton tömeg van, mindenki rohan, őrült módon tülekednek a muglik és ez a tolvajok egyik paradicsoma.
Amit fényesen biztosít a trikós markában szorongatott pénztárca, melyet anélkül sikerül eltulajdonítania a ballonkabátos fazontól, hogy az bármit is észrevenne a trükkből. Ügyes, bár ahogy elnézem, ő sem éppen kezdő. Lehet, hogy fordítva történtek a dolgok és éppen ő visz bele engem a rosszba? Ha több ráérő időm lenne, akkor nyilván eltöprengenék ezen az erkölcsi problémán, de nem most. A középkorú pasas méltatlankodását ügyesen leküzdi tolvaja, én pedig némi további morgás után felhagyok a tiltakozással.
- Hiányzott? - bámulok rá értetlenül.
Ekkora pechem még nekem sem lehet, hogy egy ürestárcájú, éhes vagy éhező zsebtolvajt próbáljak meg meglopni.
Tekintetemmel követem az aláhulló nyaklánc útját, ám hiába a kviddicsreflexek, mégsem tudom elkapni, a levegőt sikerül csupán megmarkolnom.
- Ahha, gitárpengető, hát persze.
Hitetlen a hangom, a tudatom mélyén mozgolódik valami tiltakozásféle, olyan ismerős az a háromszögletű kis vacak ott a metró sínjén. A gondolatkezdeményt megerősíti az is, amikor a metró átzúg azon a lent heverő valamin és annak semmi baja nem esik odalent az elektromos vágányon.
Elektromosság, áram, tűz... megvan! Csaknem felkiáltok örömömben, amikor végre leesik mi valójában az a "márkás gitárpengető".
- És nagyon tiltakozott a sárkány, amikor lenyúltad a "gitárpengetőjét"? - vigyorgok ártatlanul a pasasra.
Az állomás ismét kiürül, a metrószerelvény ezúttal minden embert magával visz a peronról, én pedig kihasználom a lehetőséget, ha már férfi nem mozdul érte. A férfi, akiről immár biztosan tudom, hogy varázsló. Hát ezért volt nekem ilyen furcsa érzésem. Az is biztos, hogy nem halálfaló, mert akkor nem állt volna szóba velem, azaz egy mugli zsebtolvajjal, ahogy ő láthatta az első percekben.
- Invito! - mutatok a nadrág egyik zsebéből előhúzott varázspálcámmal a medálra.
Tüzetesen szemügyre veszem a pikkelyt, amikor már a kezemben van, ám nem sikerül megállapítanom mely sárkányfajtól származik. Igaz, soha nem voltam nagy sárkányszakértő, de ez még változhat (némi tanulás árán). Visszanyújtom tulajdonosának a pikkelyt, egyúttal kezet nyújtok neki.
- Amy Joy, boszorkány. És te? Mit csinálsz itt a muglik között?

[|Amy|]

|Amy|

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
~Gratulálok Patrick...~ Közben rájött ugyanis, hogy a gyerekkori emlékeinek felidézésének hangos kommentára nem épp azt a képet festi róla, ami. Vagyis... ki tudja? Mert, ha azt az életvitelt folytatta volna tovább, nem biztos, hogy szükség lett volna a lökéshez a tárca elkobzásakor, habár az is bizonytalan, hogy akkor élne-e még, mert ott eléggé rendszertelen a halálozási statisztika, és csak két dolog befolyásolja az életedet: milyen időben, milyen helyen? illetve mennyire rombolod a szervezeted. Valahogy nem tudja megmondani pontosan, hogy ezt az utóbbit mennyire nagy mértékben művelné, ha édesanyja hajdani kuncsaftja nem szuperhős lett volna, hanem egyszerű ember, hisz egy fél éve még így is arra ment el az akadémián, hogy felkeresse a tiltott bájitalok listáját... De ez már a múlté, legalábbis a nagy része, és most különben se ez a téma a beszélgetésben, hanem a gitárpengetője, ami után aggódva tekintett a mélybe.
~Használok egy invitot, aztán kitörlöm mindenkinek a memóriájából...~ Vágott bele magabiztosan aztán rájött, hogy az ő képességeivel még az se biztos, hogy az első makulátlanul sikerülne, nem még a második része a tervnek, ezért kétségbeesve járatni kezdte agytekervényeit valami megoldás után kutatva, amiben az is megzavarta, hogy a lány nagyon nem akarta volna elhinni a gyenge füllentését, de álmában se gondolta volna, hogy az lesz a következő mondata, amit épp mondott. Döbbenten nézett a szőke lányra és szólni sem bírt egy darabig, mikor meg végre rászánta magát, akkor a lány óvatosan varázsolni kezdett és kezébe repült nyaklánca.
- Azt a rohadt... - hüledezett tágra nyílt szemekkel. - Te? Hát ilyen nincs... Ezt nem hiszem el... - valóban lehetetlennek tartotta, hogy feltehetően az egyetlen varázslót fogta ki a metróközlekedők hatalmas tömegéből, jobban mondva a lány fogta ki őt. Egy jó darabig emiatt ismét megnémult és csak elképedt fejeket vágott, de a végére csak megbarátkozott valahogy a gondolattal, de azért boldogan visszavette talizmánját és zsebre vágta, majd odanyújtotta kezét a lánynak.
- Örülök a... találkozásnak... - szünetet tartott, amiben összeszedte magát, majd újra a régi lendületével folytatta - Patrick vagyok, Patrick Keen, és hát inkább vagyok egy tehetségesebb kvibli, mint varázsló. - nem tudta miért kezdett bele a mondatába, ezért a végére fokozatosan halkult is, főleg a kviblit próbálta érthetetlen zagyvasággá tenni, de valamiért érezte, hogy ez a próbálkozása teljes kudarcba fulladt, ezért azon volt, hogy új témába kezdjen. - Csak szerettem volna metrózni egy jót... Bocsi, hogy akadékoskodok, dee... nem kéne neked a Roxfortban lenned? Vagy te már kijártad? - sose tudta megsaccolni az ilyen idős lányok pontos korát. Az egy-két éves tévedés általában garantált volt nála, ami néha belefér, néha nem, és hát ez az utóbbi szituáció volt most épp. - Idén majdnem én lettem ott a bájitaltan tanár... - jegyzi meg félig büszkén, félig keserűen, mert hát a majdnem azért elég távol van az igentől...

[- Jó jamesbondos neved van]

Patrick

Tényleg nem lehet halálfaló, az ugyanis soha nem bámulna ennyire döbbenten, ha a muglik tömegében véletlenül belefutna a belvárosban egy másik mágiázóba. Rögtön a vért firtatná vagy egyszerűen csak fintorogna, míg ki nem derül, hogy milyen származású a másik. Erre esélyt sem adhatok neki, semmiképp nem tudhatja meg honnan jövök, hová tartok. Hiszen ha nem is halálfaló vagy aranyvérű, attól még simán húzhat amazokhoz.
Vajon most szólnom kéne neki, hogy nyitva felejtette a száját a meglepődéstől? Vagy inkább hallgassak, hátha magától is rájön a belső huzat eredetére és becsukja a kajaledobót? Az utóbbit választom, némilegegyszerűbb megoldás lévén.
Azért én sem vagyok semmi. Őrülten menekülök, ámokfutásszerűen rohanok, nehogy véletlenül valaki kiszúrjon, akinek a legkevésbé sem kéne és esetleg követni tudjon, erre pont az orrom elé kerül egy varázsló. Illetve kvibli, legalábbis ha jól hallottam az elmotyogott mondata végét. Ezt a tényt igyekszem figyelmen kívül hagyni, amikor megszólalok, mivel a legtöbb varázslónak meglehetőst rosszul esik, ha ilyesmit emlegetnek vele kapcsolatban. És akármerről nézem is, kisegített, tehát jár neki a tisztelet, megbecsülés, háromszoros hiphiphurrá.
- Jó jamesbondos neved van - mosolygok rá.
Azután rajtam a sor, hogy mély zavarba süppedjek, elpiruljak, majd sápadozzak, s közben többé-kevésbé érthetetlenül habogjak, motyorásszak.
- Ööö... hát szóval, tudod - kezdek bele cseppet sem értelmesen, ám hirtelen meglelem a terelési útvonalat és visszatér az arcomra a jól ismert vidám kifejezés. - Tényleg, majdnem te? Jól jártak volna veled a diákok, habár remélem őket nem holmi zsebtolvajlásra akartad okítani. Ugye, Keen, Patrick Keen?
Közben megfogom a kezét és a mozgólépcsők felé indulok vele, miközben a peron ismét gyorsan benépesül. Nem értem honnan kerül elő mindig ennyi mugli, de most komolyan, honnan tudnak mindig ennyien előjönni? Az egyik barátom ilyenkor mindig azt mondogatta tréfásan, hogy biztos a tűzcsapok meg a reklámtáblák mögül és a csatornafedelek alól kerülnek elő, mert ott valami titkos átjáró van a plázákba, akárcsak a női vécékben, azért cicmötölnek annyit a slózin a lányok. Ha jobban belegondolok, lehet valami a teóriában, végtére is a 9 és 3/4-ik vágány létéről sem tud mindenki, holott a lehető legnyilvánosabb helyen, egy óriási pályaudvaron van "eldugva" a bejárata.
Már csak azt nem tudom, hogyan fogom elmagyarázni Patricknek, hogy nem csak nekem magamnak kell a kaja, hanem két másik társamnak is szeretnék vinni, akik szintén bujkálnak. Lehet, hogy egyszerűen meg kéne szereznem tőle a tárcát valami apró trükkel és lerázni. De ezt nem tehetem meg vele, túl tisztességtelen lenne, hiszen segített pénzhez jutni és ő is majd' éhen hal, akárcsak Zoey, Oliver és én. Vagy vegyük be a bujkáló bandába? És mi van, ha nem akar jönni, mert teszem azt ő nem is akar bujkálni, mert szükségtelen számára? Valamit még majd ki kell ötlenem a probléma megoldására.
Először azonban irány a reggeli! Tehát fel a mozgólépcsőn és meg kell célozni valami normális kajáldát. Most jut eszembe, fogalmam sincs mit eszik meg a bűntárs és mit nem, ennek tehát sürgősen utána kell érdeklődni, hogy mielőbb étekhez juthassunk.
- Tényleg Patrick, milyen kajákat szeretsz? Egyáltalán hová menjünk reggelizni? - kérdem hátrafordulva, miután lazán felszökkenek előtte a mozgólépcsőre.

[|Amy|]

|Amy|

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
~James Boond~ Felcsillan a szeme a név hallatán, mivel hatalmas kultusza volt gyerekkorában annak a filmnek. A képregényhősök után a második példaképnek számított az összes vele egykorú életében. Habár belegondolva többször rájött, hogy csak a csordaszellem miatt imádhatta ennyire, mivel egy filmet se látott sose, pusztán mások meséléseiből ismerte a történetet.
~James Bond vagyok~ Fogalma sincsen miért töltötte el annyira büszkeséggel ez a név, mert már jó pár éve nem hallotta senkitől, de azért jól esett neki. ~Még egy pluszpontot írok neked.~ És agyában az Amy név alá fel is jegyezte a harmadik pontot. Az elsőt azért szerezte, amiért nem futott el az első adandó alkalommal, amikor lehetősége volt rá, a másodikat azért, mert kedves, harmadik pedig azért, mert segített növelni az egoját. Azt egy kicsit furcsállotta, hogy a lány zavarba jött a Roxfortos kérdésre, de igazából nem nagyon volt tisztában az itteni állapottal, csak eléggé nagy vonalakban, úgyhogy nem is firtatta ezt tovább.
- Ó köszönöm. ~A negyedik plusz~ Én szigorú tanár lettem volna aki nem tűrte volna a fegyelmezetlenséget... - amilyen büszkén kihúzta a mellét az első pár szónál, olyan mértékben roggyant is össze - Ezt ugye te se hiszed el?
Némileg meglepődik mikor a lány helyzetváltoztatásra ösztökéli (újból), de most már finomabb módszert választ a lökésnél, egyszerűen megfogja a kezét.
Imádta a mozgólépcsőket, sokkal jobban, mint a lifteket, ez talán az enyhe mértékű klausztrofóbiájának is betudható volt, mindenesetre minden ilyen alkalommal teljes eksztázisba jött, és azzal szórakozott, hogy amíg ő áll, addig környezete halad, ami igazából fordítva volt, de nem tudta különösebb érdekelni. Hát igen, vannak akiket még így huszonéves korban is ilyen egyszerűen boldoggá lehet tenni, most azonban ez valahogy mégsem következett be teljes mértékben, sőt némileg frusztráltan is érezte magát, amit igyekezett kifelé nem mutatni több-kevesebb sikerrel. Ennek az oka pusztán a hatalmas mennyiségű tömeg volt, ami jelentősen megsokszorozódott mióta ő bejött.
~Úristen, ezeknek valaki szaporító főzetet adott~ Eszébe jutott egyik első bájitaltan órája még kisiskolás korába, amikor minden alapanyagnak a dupláját keverte be, mert nagyon jó eredményt szeretett volna elérni. Az eredménye büntetőmunka lett és 500 db kis patkány per óra. De azért a lányok sikítása kárpótolta egy jó pár dologban. Egy darabig el is felejtette a megannyi embert és hatalmas vigyorra húzódott a szája, de mivel eléggé hülyén nézhetett ki ilyen spontán érzelemkifejezéssel ezért inkább gyorsan rendezte vonásait. Közben fellépett egy lépcsőfokra és nekidőlve a 'jármű' oldalának kezdett beszélni.
- Hmm... Én igazából az egyik közeli pékségből szoktam venni egy kenyeret meg vajat, néha mást is, de, ha gondolod felfedezhetjük London olcsóbb ételkülönlegességeit, én úgyse nagyon ismerem a várost. - apróbb szünetet tartott majd újra folytatta - Tényleg, hogy kell neked a kaja? Csak mostani étkezésre, vagy elvitelre, hogy kevesebbszer kelljen alkalmaznod a most tanult technikát. - sunyin kacsintott egyet, de nem hagyta abba - Ha gondolod még tudok tanítani egy pár hasonló módszert... - valahogy nem nézte volna ki a lányból az igent, de azért, megkérdezte, hisz félreismerni is lehet, nem csak megismerni...

[- Hát nem, de a helyedben nem is csodálkoznék nagyon. Fizikai képtelenség elképzelni téged, amint McGalagony módra szigorkodsz, vagy savanyú pofával, halálos halksággal surrogsz fel-alá a diákok háta mögött, akár az a rémdenevér Piton. Te ehhez túl... laza vagy. Aki sárkánypikkelyt hord a nyakában, az nem lehet egy betonkemény tankönyvcentrikus kőagyú. Anélkül pedig a Roxfortban mostanság nemigen leszel tanár.]

Patrick

Felnevetek, mert ezen a dumán nem lehet nem nevetni. Még hogy szigorú tanár, Patrick?! Ennyire nem lökhettem meg erősen az előbb, hogy agyrázkódást is kapjon tőle szerencsétlen. Akkor lettél volna te szigorú, amikor én apáca, márpedig arról legalább három évezrede lekéstem.
- Hát nem, de a helyedben nem is csodálkoznék nagyon. Fizikai képtelenség elképzelni téged, amint McGalagony módra szigorkodsz, vagy savanyú pofával, halálos halksággal surrogsz fel-alá a diákok háta mögött, akár az a rémdenevér Piton. Te ehhez túl... laza vagy. Aki sárkánypikkelyt hord a nyakában, az nem lehet egy betonkemény tankönyvcentrikus kőagyú. Anélkül pedig a Roxfortban mostanság nemigen leszel tanár.
Hopplá, majdnem a saját kelepcémbe zuhantam, hiszen hirtelen egészen mást akartam mondani neki, ám még időben észbe kaptam, mielőtt galibát okozhattam volna. Sosem voltam jó titkolózó, de azt azért mégsem kéne elkotyogni, hogy valójában szökevény vagyok. Akit még simán taníthatott volna Patrick a Roxfortban, mivel hatodéves lennék, ha nem éppen ebben az időben születünk mindketten erre a bolygóra a zsebtolvaj úrral. Azt hiszem, képtelen leszek túlzottan sokáig tartani a számat, ha a suli marad a fő téma. Az addig oké, hogy félig megúsztam a dolgot, mert nem kezdett újból faggatózni a koromról, de valami nagyobb, jobb elterelő hadművelet szükségeltetik a teljes gyanútlanításához.
Az étkezés éppen ilyennek ígérkezik.
De most mi a bánatot mondjak? Az nem a legmegfelelőbb szerintem, hogy "én az utóbbi időben az erdőből, mezőről gyűjtöttem össze, amit csak tudtam, meg persze a folyók és tavak is gazdag táplálékforrások", ez olyan gagyinak hangzik, akárha én találtam volna ki. Kéne valami jobb, de Londonnak ezt a részét alig ismerem. A memóriámban megbúvó egyetlen evésre alkalmas hely egy közeli pizzéria, másról errefelé nem sűrűn tudok, leszámítva a mozit és a számtalan üzletet, bankot, valamint az elenyésző létszámú lakóházakat. Betörni mégsem kéne, tehát marad a pizzéria.
- Tudok errefelé egy pizzériát - csillantom rá kék szemeimet a bűntársra, azután csekély lelkesedéssel folytatom. - Őszintén szólva semmi mást nem ismerek erre, mivel ritkán szoktam itt megfordulni, maximum száz évente egyszer, bár talán még sokat is mondtam ezzel. Neked van jobb ötleted?
A pizza csak melegen jó, újramelegítve már nem az igazi, tehát azt nem lenne épeszű ötlet vinni Zoey-nak és Olivernek. Tényleg, ők vajon merre lehetnek most? Vajon elkapták őket a halálfalók, a mugli zsaruk, esett-e valami bajuk vagy már épségben kuksolnak a találkahelyen egy kudarcos akció után? Mindegy, ezen most nem szabad agyalnom, ételt kell szerezni nekik, aztán mehetek, én nem számítok, a saját gyomromra kell a legkevésbé gondolni ilyenkor, hiszen még bőven bírom, alig vagyok éhes.
Ekkor érünk fel a mozgólépcsővel. Az előttem türelmetlenül toporgó húsz-huszonkét éves ifjonc farzsebéből degeszre tömött tárca lóg ki félig. Csupán egy apró mozdulat, s amint a suhanc lepattan lépcsőről, hogy hevesen integetve loholjon a megállóból éppen startolni készülő busz után, a vaskos bőrtárca lemarad tőle.
Nagyot sóhajtok. Ennyi volt a nagy erkölcsi dilemma, egy ilyen egyszerű mozdulat kettéroppantotta. Enyveskezű zsebtolvaj lettem hát én is. Éljen. Akkor mégis miért ez a kellemetlen rándulás a gyomromban, ami arra nógat, hogy most rögtön szaladjak utána és mint becsületes megtaláló adjam vissza neki a pénztárcát? A fenébe, enni kell valamiből és ezért néha sutba kell vágni az erkölcsi dilemmákat.
Ahogy elhagyom a mozgólépcsőt, visszafordulok Patrick felé.
- Köszönöm, nem szükséges további fejtágítás, jó mesterem volt. Itt áll velem szemben - mosolygok rá félszegen, szememben büszke csillámlással a sikeres lopás miatt, bár talán némileg kevésbé kéne örülnöm a ténynek, hogy megloptam egy embertársamat. - Amúgy a mostani étkezésen kívül még két alkalomra elegendő kaját kéne szereznem, hogy egy darabig ne kelljen visszajönnöm a városba.

[|Amy|]

|Amy|

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
Kába fejjel hallgatja a neveket, amik közül csak a McGalagony volt kicsit ismerős, pusztán azért, mert őt kellett volna keresnie az állásinterjú alkalmából, de arc már nem párosult hozzá, a többi pedig teljesen furán hatott rá. Amerikában nem dívik túlzottan az efféle különc nevek adása varázslókörben, szó szerint sokkolta a gyakorta kimondhatatlannak tartott szavak gyakorisága itt. Még egy érv Anglia ellen, az Amy szerencsére nem tartozott ezek közé, és ennek igazán örült, ahogy a burkolt bóknak is, legalábbis ő ennek fogta fel a lány lazaságra utaló megjegyzését, csak úgy dagadt ez egoja emiatt.
- Hát öö... nekem fogalmam sincs kik ezek, mert én nem angliai vagyok. - szabadkozott tarkóját vakargatva. - Amúgy sem vagyok híve ennek az énvagyokamindenható tanár-ideálnak. Van sokkal barátságosabb módja a tanításnak is. - az életfilozófiai szárnybontogatásokat egy kedves mosollyal zárja, majd rögtön áttér a következő témára - Pizzéria? Legyen! Úgyis rég ettem már pizzát. - egyezik bele mosolyogva mivel abszolút nem volt más ötlete az étkezésre vonatkozóan, habár meg kéne számolni, hogy egyáltalán mennyi pénzük van, hisz ha csak az úgynevezett bankkártyák tömkelege lelhető fel a tárcában, akkor bizony rendesen megszívták, így hát elő is vette a bőr tartót és a legnagyobb természetességgel nyitotta ki. Mármint nyitotta volna, ha nem akad meg a szeme, a bizonytalan lányon, aki új szerzeményét mutogatja szolidan. A változást egyből észreveszi.
~O-ó... talán nem a legjobb példát mutattam neki.~ El is húzza a száját egykedvűen, de szemébe pár pillanat múlva ismét visszaül az a kedves csillogás.
- Azért nem kell belőle rendszert csinálni. - hangja nem tükrözte arcát, komolyabb volt, mint máskor, de a valódi szigort, fegyelmezést még csak meg sem közelítette formailag, pusztán tartalmában okított. - Mindenesetre, ez a két oszlop lesz a délutánunk alapja. - vette el a lánytól a szerzeményt és tette másik, szabad kezébe, majd az elsőt zsebre vágta, és az némi gondolkodásra ösztökélte, hogy a második is nála legyen, vagy visszaszolgáltassa annak aki szerezte. Némi tanakodás után úgy döntött a második a helyesebb, ezért visszanyújtotta. - Ez maradjon is nálad a továbbiakban. Később biztos szükséged lesz rá.
Szemöldöke majdhogynem fejbúbja közepéig szalad a fura kijelentésre, ami lehet, hogy itt az Egyesült Királyságban szokványos, de az ő amerikai fejének szinte feldolgozhatatlan volt.
- Mi bajod a várossal? - ő sose tudta elképzelni a pörgős, metropoliszok nélkül az életét. -Vagy fenyeget valaki? Szólj, ha az ételszerzésen kívül tehetek valamit érted. - és igazából most jutott először eszébe az a tény, hogy ő egy boszorkánnyal találkozott, aki a mugli világban próbál boldogulni pénz nélkül, és ennek a mondatnak már az első fele eléggé ritkaság mostanában, a második pedig lehetetlen, ha a muglik egész történelmét nézzük.
- Már értem! Tartozol valakinek, nem? Azért nem mész az Abszol Útra, ő meg gondolom próbálja behajtani a tartozását rajtad, ezért félsz ennyire, nem? - fürkészte kíváncsiskodóan a lány arcát...

[- Igérem, nem fogok belőle rendszert csinálni]

Patrick

Nem angliai... Hát miféle varázsló az, aki nem angliai? Eddig meglehetősen ritkán találkoztam ilyennel és valahogy képtelen voltam elképzelni egy más országból származó varázsló életét. Annyira megszokott volt számomra a nyüzsgő London, a hatalmas és lenyűgöző megjelenésű Roxfort, a legfontosabb mégis az angol beszéd.
Ha már angol beszéd, nem értem hogy nem figyeltem fel eddig Patrick akcentusára. Mert akármilyen enyhén is hallatszik ki a szövegéből, mégis van neki némi. Nem hasonlít a franciák raccsolós fellengzősségéhez, sem az oroszok és örmények kemény, pattogós vezényszavaihoz. Annyi bizonyos, hogy angol nyelvterületről való a pasas, ám amennyi angol nyelvű rész van a világon, na hát azzal már Temzét lehetne rekeszteni.
Látom a szemén, nagyon nem tetszik neki amit művelek. Nem csodálom. Sokkal inkább magamon ámulok és nem a jó értelemben véve. Fogalmam sincs hová lehetett az az ártatlan kisleány, aki egykor voltam, mindössze néhány hónappal korábban. És megint ott vagyok, ahol a part szakad. Azaz ott, hogy akkor még legalább az anyám élt, ha apa már halott is volt, mégis volt valakim, akihez tartozhattam. Volt otthonom, volt családom, volt életem, most pedig egy útszélre vetett, ócska kis tolvaj vagyok.
Akaratom ellenére könnyek felhőzik tekintetem, hiába próbálom elrejteni őket. Gyorsan fordulok el Patricktól, semmiképp nem akarom, hogy észrevegye a gyengeségem, hiszen úgysem tehetne értem semmit. Az az érzésem, máris túl nagy bajba kevertem őt pusztán azzal, hogy megismerkedtünk. Alkarommal törlöm le arcomról az egymással versenyt gördülő könnycseppeket, ezzel megakadályozva szilaj törekvésüket a föld felé, azután visszafordulok a férfi felé.
- Igérem, nem fogok belőle rendszert csinálni - próbálom elrejteni beszéd közben újfent kitörni készülő könnyeim.
Ajkamba harapok, onnan viszont vér serken; legalább van mire ráfogni a könnyezést.
Patrick kiveszi kezemből a frissen zsákmányolt tárcát. Nem, nem veheti el Zoey és Oliver kajájának biztosítékát, nem engedhetem, hogy megszerezze! Néhány másodperc fáziskésés után már éppen vetődnék felé, akárha éhes oroszlán a prédájáért, amikor mégis visszaszolgáltatja. Elszégyellem magam. Képes lettem volna némi pénzért nekiugrani egy másik varázslónak, hát idáig zülleszt az éhezés...
- Semmi, de tényleg semmi bajom nincs vele - cincogom erőtlenül, hangom híján van a legminimálisabb meggyőzőerőnek.
Ezt nem fogja bevenni, muszáj lesz sürgősen kiötlenem valami mást. Végtére nem mondhatom el neki mindjárt öt perc ismeretség után, hogy "jaj haver, itt varázslóháború van, a rosszak elől bujkálok, mert én a jókhoz tartozok ám". Biztos azt hinné, meghibbantam. Aztán belegondolna ha ilyenek a jók, vajon milyenek lehetnek azok a bizonyos rosszak? Farokfelvágva menekülne, bár talán azzal járna jobban Keen, nem az ittmaradással. Tálcán kínálja a megoldást Patrick, mégsem vagyok képes azt állítani, hogy igen, pontosan ez van a dolog mögött.
- Valami ilyesmi... - motyogom a földet nézve, fülig vörösen.
Azt egyelőre nem kell tudnia, hogy legfőképpen az életemmel tartozok annak a valakinek, továbbá anya néhány iratával, melyet magunkkal hoztunk, mikor elmenekültünk a katyvaszból Zoey-val. Előbb-utóbb úgyis rájön szinte magától a dologra a fickó, ha elég okos.