London tömegközlekedése

[|Amy|]

|Amy|

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
~Ezt kurvára elbasztad...~ finoman ábrázolja magának a helyzetet és kitágult a semmi egy pontjára meredő szemeivel bambán várja a végtelenített mozgólépcső befejeztét. Belül csak az alapvető létfenntartó funkciókra különített el egy kis részt az agyából, az összes többi neuronját arra ösztönözte, hogy gondolkodni kezdjen, mi a legjobb eshetőség, mit csinálna egy igazi tanáraz ő helyében, mert ha egy ilyet nem tud megoldani, akkor még mázlija van Roxfortnak, hogy lekéste az állásinterjút, neki meg azért, hogy nem vették el a lelkesedését egy olyan alkalomkor. De nem! Pont ő lenne aki feladná? Egy vérbeli amerikai sosem adja fel! A gettóba is elért az a hatalmas nacionalizmus amit a média sugároznak és a csodával határos módon jutott be kemény koponyájába és ott is ragadt egy életre meghatározva ezzel alapvető életfelfogását, szerencsére nála jó értelemben és egy örök optimistává tette, aki még sose látott apjáról is a legjobbat feltételezi.
Szóval nem hagyta annyiban, igenis ki fogja javítani a tévedését és jobb kedvre fogja deríteni a lányt. Nem szereti a célkitűzéseket és hasonlókat - habár eddig egész élete azon megy el, hogy megmutassa a világnak valaki varázslatok nélkül is lehet nagy varázsló, de ez mellékes -, de e mellől nem fog tágítani a mai nap. Vonásai, akár az érintésre reagáló mimóza levelei azonnali reakcióba léptek Amy hangjával és az ijedt, megdöbbent arc hirtelen egy még az előbbinél is derűsebb, gondtalanabb, természetes ruhát öltött.
- Nem kell szomorkodni, megérdemled azt ami a kezedben van. Ez csak egy előreutalás volt, hogy legközelebb ne lopj azért, mert tudsz, ez is egy fajta hatalom. Nem olyan, mint ami a minisztériumé, ez alulról rántja le a dolgokat, nem felülről taszítja. - akármennyire okító, száraz jellegű a szöveg hangja és a végére betoldott kacsintás még ezt is élvezhetővé tette, habár arra igyekezett odafigyelni, hogy a komolyság-faktora ne csökkenjen túlságosan, azt meg majd a lány eldönti ez mennyire sikerült.
- Tipikus, nekem is sikerül mindig pont azt a szálat megfogni, ami szakadóban van. - kínos félmosollyal tarkóját vakargatja és csak ekkor veszi észre a lány szája sarkának furcsa, erőteljes pirosasságát, amit újra az a fura, elhalt ábrázat követne, ha a kivitelezés felénél nem dobta volna vissza a parancssort és a régit nem állította volna fel helyette újra.
~Na bazdmeg... most felvágózhatnék, hogy varázsolok neki valami jót, de még erre se vagyok jó, egy főzetet meg nem fogok neki összedobni itt a mugli-tenger közepén~ 
- Na jó, ezt most hagyjuk abba. - még maga is meglepődött, hogy sikerült ilyen kemény mondatot ennyire mosolyogva mondania, ami lehet, hogy még ijesztőbbé tette, de hogy hibáját kijavítsa fojtatta tovább - Egyikünk se hibás azért, mert a világ hülye, mindig lesznek elnyomók, elnyomottak meg olyanok akik éppen nem elégedetlenkednek... ja meg olyanok is mint én, akik szarnak az egészre. - hatalmas vigyorra húzta a száját majd felfrissült jókedvvel folytatta miközben már az egyenes csempén lépkedtek - Elárulok neked egy titkot. - kedve egy csöppet sem romlott, pusztán a hangerőt csavarta egy kicsit lejjebb - Képzeld én csak annyit tudok erről az országról, hogy nagy a káosz, olyan van hatalmon aki a feketeséget pártolja - a mágia szót is hozzá akarta még rakni, de nem az jött a szájára, mivel ilyen keletű problémák az ő hazájában is előtérben kerülnek, csak éppen teljesen más jelentésben - mármint a zsebpiszkokat meg mindenféle ilyesmiket. De hogy most ki az akinek nem adtunk nevet, vagy hogy hívjátok fogalmam nincs. Dumbledoreról is annyit tudok, amennyit a csokibékás kártyák mondanak...

[- Na ne mondd!]

Patrick

Hát persze, könnyű azt mondani, hogy ne lopjak csupán azért, mert tudok. Ha tudnád, majdnem tanárbácsi, hogy mi minden áll a hátam mögött... ha csak sejtenéd is miért szorulok lopásra...
Amilyen könnyű ilyenkor önsajnálatba süppedni, olyan nehéz elkerülni vagy kimászni belőle. Az ember addig-addig szövegel és filózik, mígnem elhiteti magával, nála bizony senki nincs rosszabb helyzetben ezen a világon, ő a legszerencsétlenebb halandó/halhatatlan, vele aztán derekasan kitolt az élet. Ebbe a hibába kezdek belecsusszanni Patrick lopással kapcsolatos okfejtését hallgatva, ám amint észbe kapok, igyekszem korrigálni az irányt.
Előtérbe tolakodik a régi énem, mely szerint senki nem láthatja a fájdalmam, gyengeségem, erősnek kell mutatnom magam, ha belehalok is. Mostmár nem anya elől rejtegetem a gyenge pontjaim, sokkal inkább saját magam és egyúttal az egész világ elől. Le kell nyelni a könnyeket mindenáron, el kell tüntetni az ajkam szétrágcsálását jelző vércseppet, s mosolyogni kell, bármilye repedezett feszes az a mosoly az arcomon. Nem láthatja senki a fájdalmat rajtam! Akár a kínzócölöphöz kötött indián. Bármily rossz módszernek tűnik ez a szokásom, párszor már bevált az életben, talán ismét nyerő lesz.
Mégis élesebb a hangom a kelleténél, amikor ezt felelem az utolsó mondataira:
- Na ne mondd! - ám aztán megenyhülök, hiszen Patrick voltaképpen nem tehet semmiről - Ő, Akit Nem Nevezünk Néven, avagy Tudjukki. Így szólítja a legtöbb varázsló és boszorkány, ha netán szóba kerül valahogy, habár eléggé utálják szóba hozni a legtöbben. Nem véletlenül kapta ezt a nevet, az emberek félnek kiejteni az igazi nevét, a hideg rázza tőle a népet olyan mérhetetlenül gonosz. Dumbledore viszont halott. Talán ő volt az egyetlen, akitől félt Tudjukki, mégis sikerült elérnie, hogy meghaljon Dumbledore professzor. A csokibékás kártyákon kívül sokféleképpen juthatsz információhoz róla: egy rakás legenda, történet, mende-monda kering az emberek és a varázslények között, mely róla szól.
Remélem ezzel sikerül elterelnem a figyelmét az iménti apró gikszerről, a kiakadásomról. Lassan komolyan olybá festek, akár egy tépázott idegzetű banya, ha nem figyelek oda a viselkedésemre. Nem véletlenül próbálok bizonyos témaköröket elkerülni minden beszélgetés során, ám a jelenlegi helyzetre muszáj visszatérni egy kicsit.
- Tudod Patrick, a helydben azért mégis félteném az életed. Hacsak nem vagy aranyvérű és vagy halálfaló, akkor ebben az Angliában, a mai világban nincs életbiztosításod, hidd el nekem. Számtalan biztosnak hitt élet omlott már össze Tudodki miatt.
Nem teszem hozzá, hogy az én életem is egy ilyen összeomlott, vázára csupaszodott valamicsoda maradt mindössze. Azonban ha elég jó emberismerő, akkor kiolvashatja a szememből, az újfent megránduló szájsarokból, az idegen pénztárcán görcsösen megfeszülő kézből, az elfehéredő ujjízületekből.

[|Amy|]

|Amy|

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
Fogalma nincs arról, hogy milyen ára van az újbóli határozottságnak, és igazából bele se gondol abba, hogy ez csak egy színjáték lenne. Inkább mosolyog egyet biztatásképp, egyfajta 'látod, megy ez neked' arckifejezéssel. A szomorú lányok mindig is a gyengéi voltak életkortól függetlenül.
Maga se tudja miért, de úgy döntött nem árulja el, hogy kicsit - nagyon - sarkított össztudásáról, mert azért tisztában van azzal, hogy neki nem tanácsos túlzottan felhívni saját magára a figyelmet, lévén, hogy stílusa, anyai felmenője, mugli kedvelése, és nem utolsó sorban vére nem éppen tetszik a fekete köpenyeseknek (az már egy teljesen másik kérdés, hogy egyszerűen a személyiségéből adódik a nyíltsága, vidámsága, amit még a háború sem tudott visszafogni). Mosolyogva hallgatja Amy lelkes magyarázatát, amiben védeni és óvatosságra inteni próbálja Patricket. Szívesen felnevetne, mivel tudja, hogy őt valamiféle hatalmas jellemfejlődésre csak korbáccsal meg crutiatusszal lehetne ösztökélni, de mégsem tette, nem szerette volna megbántani a lányt. Számtalanszor tapasztalta már, hogy néha furcsa gesztusai nem azzal a szándékkal érnek célba, mint amivel elindultak.
- Gondolom ilyen történeteket a kocsmákban mesélnek, én meg ott jobb szeretem a hölgyek társaságát. - kacsintott rá a másikra - Mindenesetre köszönöm az aktuálpolitikai összefoglalót. - őszinte volt, mivel azért jó volt tudni, hogy nem egy őrült rajongóval van dolga, habár - talán a túlzott naivitás miatt - valahogy igen kevés emberről tudta volna ezt feltételezni. - Kedves vagy! - egy rövid időre megfogta a lány vállát, és a szemébe nézett, de aztán le is tette a kezét, és tovább fojtatta - De kérlek bízz meg bennem annyira, hogy tudok vigyázni magamra. - na jó, ez most nem volt teljesen igaz, mivel puszta kézzel, vagy bökővel verekedni, még úgy-ahogy tudott is, de sajnos azoktól akiktől igazán félnie kéne átkokat használnak.
~Mi a kurva életért nem tanultam meg rendesen varázsolni~ belső érzései dörömbölve próbálnak rést találni vigyorán, hogy kikússzanak arcára, de szerencsére nem sikerült nekik. Pedig már reménykedett, hogy valamennyire megbékélt ezzel a hiányosságával, és keserűen jött rá, hogy csak azért érezte így, mert már rég került szóba. Mindenesetre továbbsiklott a probléma felett, úgy gondolta úgyse fogja tudni megoldani.
- De én tényleg nem értem. Itt lakom már... azt modja, hogy, egy... három... hmm... igen már fél éve. - ez a számolásos rész nem sikerült annyira, ő is érezte, ami miatt újabb kínos mosoly ült ki arcára - Szóval már ilyen régóta itt vagyok, és még sincsen semmi bajom... Én legyőzhetetlen vagyok, mint Superman. - kacsintott egyet pontosan úgy kihúzva magát, ahogy az egyik legismertebb szuperhős szokta, minden képregény végén...

[- Azért csak ne bízd el magad, sosem tudni, Patrick. Jobb félni, mint megijedni -]

Patrick

Igen, a kocsmákban is szoktak terjedni afféle rémmesék, mellyel én szolgáltam új barátom számára. És a legtöbb ember pontosan azért nem hisz bennük, mert a sok részeges disznó biztosan nem valós történetet terjeszt a gigantikus adag piák benyakalása után. Csakhogy kedves Patrick, jelen esetben egy alkoholmentes életet élő lánykával állsz szemben, aki a tökéletes igazságot tárta fel neked, bár erről te mit sem tudhatsz. Nem mondom, hogy sajnos, mert addig jó, amíg még vannak boldog és gondtalanul vidám életet élő mágusok Angliában. Így van esélyünk győzni.
Meglep, amikor megfogja a vállam, ám magabiztos kijelentése tizedennyire sem meglepő számomra. A legtöbb pasas nem szereti elismerni a gyengeségeit, sőt, sokkal inkább rájátszanak, lazán előadva pont az ellenkezőjét a valóságnak. Lehet, hogy Patrick nem ezen fickók közül való, mégis van egy olyan sejtésem, hogy valami nem stimmel a túlzott könnyedségével.
- Azért csak ne bízd el magad, sosem tudni, Patrick. Jobb félni, mint megijedni - kacsintok a pasasra mosolyogva.
Remélem érzékeli, nem fenyegetésnek szántam a szavakat, csupán figyelmeztetésnek, hiszen a veszély bárhonnan jöhet, sokszor éppen a legkevésbé várt helyekről csap le.
Superman? Ezen muszáj kacagni, ahogy így előadja kissé öntelten, mégis van valami játszi kedvesség a hangjában. Olyan mint egy nagyra nőtt óvodás, aki apró barátai előtt parádézik hősi dresszben, éppen csak dudorodó karizmát mutogatva, foghíjas tejfogvigyorral. Egyszerűen aranyos és ettől kedvem támad megsimogatni a feje búbját, mintha a sosem létezett kisöcsém volna. A mozdulat mégis megtörik félúton, helyette inkább egyik hajtincsemet igazítom a fülem mögé, hogy ne lengedezzen zavarón a szemem előtt.
- Repülni is tudsz, Superman? Mert akkor berepülhetnénk abba a pizzériába, ott szemben - mutatok kuncogva az étkezde felé. - És lehetne úgy, mint a filmben? Tudod, hogy fogom a karod és együtt repülünk millió méter magasan a város fölött, ami apró játékszernek látszik alattunk és közben alig lobog a ruhánk, meg sem fagyunk a mínusz 30 fokban, viszont prímán halljuk egymás hangját az üvöltő szél dacára. Na?
A végén alig bírom visszagyűrni kitörni készülő nevetésem, melynél talán csupán a gyomrom korgása lenne hangosabb, ha nem igyekeznék minden erőmmel elnyomni.

[|Amy|]

|Amy|

- Váú... - még sosem gondolt bele a Superman-filmek realitásába. Semmiképpen se mondható naivnak, de ő mindig totálisan elhitte azt, amit ezekben lát. Ha az ember egy panel árnyékában nő fel, ahol este csillagokat sem lehet látni attól a megannyi fénytől, akkor szüksége van hősökre, ideálokra. Olyan akár fiktív, akár valós szereplőkre, akik megmutatják, hogy van jobb, lehet jobb. Akik megmosolyogtatják őket, akik mindig nyernek, akiknek mindig szerencséjük van, akik túlélik.
Hirtelen eszébe jutott az a furcsa, régi tévé ami előtt harmincan is ültek egy-egy alkalommal. Hogy nem zavarta őket az sem, hogy ugrál a kép, a hang. Ha esetleg elment akkor ők folytatták tovább a történetet, vagyis szerették volna, ugyanis addig kiabáltak egymással arról, hogy ki legyen Superman, míg nem visszajött az adás. Aztán rávitte őket a kényszer, hogy megtanulják az apróbb hibákat önerőből megoldani a készüléken, hogy vegyenek valami olcsó tányért, ami fogja az adást. Vettek is, habár nem a saját pénzükből...
Mindenesetre Patricknak nem valami szomorút játszottak lelke húrjain, ezt mutatta az a fura mosoly, amibe azért az is megjelent, hogy ez elmúlt. Sehol sem érezte magát nagyobb biztonságban élete során, mint a tíz emeletesek között, és ezt itt Angliában soha nem élheti át újra, lévén, hogy itt nincsenek...
Közben lába automatikusan a szag irányába sodorja, ami szunnyadó oroszlánként kelő gyomrát is felébreszti. A test többi, emésztéshez szükséges szerveit pedig hatalmas bömböléssel hívja vadászatra az értékes tápanyag után. Ez a hatalmas erőfitogtatásnak is beillő üvöltés csak szolid korgásként nyilvánul meg a külvilág felé, de a férfi érezte azt a hatalmas kisugárzást, ami miatt tempóját is megnövelte némiképp.
- Kellemes a hangod, énekelsz is? - mondta a nevetésre válaszul. Valóban tetszett neki a lány csengő hangja, és kicsit úgy érezte magát, mint kísérleti patkányai egyike, akit szag-süketté és vakká tett, majd egy már látóként megismert labirintusba helyezte, amit egércsapdákkal szegélyezett, amikhez a közel megy megszólal egy halk csengő, és ez a kellemes figyelmeztető hang tükröződött vissza Patrickban, amikor a másikat beszélni hallotta.
Amint elértek a célponthoz, ő udvariasan kinyitotta az ajtót és előre engedte a lányt, majd automatikusan a sorba állt, és miközben az előttük lévőek rendeltek alaposan átnézte a nem túl bő kínálatot, majd kikérte a másik véleményét, hogy mit vegyenek, és mennyit? Amint sikerült közös nevezőre jutniuk elmondták ezt a pultosnak is, kifizették, elvették a számukat, majd leültek egy mindkettejüknek szimpatikus boxba. Patrick természetesen a lánnyal szembe.
- Te szereted Angliát? - fura fájdalommal nézett ki az ablakon az utcát járó elegáns alakokra, nagy bevásárló szatyorral járó öreg nénikre. Senki fiatal, senki vidám. Mindegyikük csak megy, és rutinból csinálja a napi teendőket, nem élvezetből. Ami baj, legalábbis szerinte...

[- Addig élsz, amíg nem hallasz énekelni, kizárt, hogy valaha dalolászásra adjam a fejem]

Patrick

Úgy nézem, igencsak megleptem a talán túlzottan reális felfogásommal. Hiába, a kviddicsmeccsekről nekem mindig az maradt meg, hogy már harminc-negyven méteres magasságban is őrült szél tud néha tombolni, hát bele sem mertem gondolni mi lehet a felhők felett. Olyan magasan csupán akkor jártam, amikor repülővel utaztunk valahová a családdal, seprűvel nem mertem olyan magasra merészkedni, még egy Tűzvillám hátán sem volt hozzá elég bátorságom. Egyedül nem is lesz soha, még egy ilyen őrült kíváncsi lelket viszont sosem sikerült találnom, aki a fellegekbe vágyna seprűn lovagolva.
Szerencsétlen flótás, ha engem egyszer énekelni hallana, biztos nem élné túl. Énekelni legfeljebb nagy magányomban szeretek, a zuhanyrózsának a fürdőszobában, sehol másutt és soha máskor. A víz legalább nem szól be, hogy "kisanyám, ezzel a hanggal inkább menjél hiénának, csak fogd már be!", ellenben a kósza humán szervezetekkel, akik furtonfurt menekültek, morgolódtak az énekhangom hallatán.
- Addig élsz, amíg nem hallasz énekelni, kizárt, hogy valaha dalolászásra adjam a fejem - vigyorgok szemérmesen, ám az okot egyelőre nem fejtem ki bővebben, majd megkérdezi, ha kíváncsi rá.
Elmormogok egy halk köszönömöt, amikor előreenged az ajtóban. Tényleg igazán rendes tőle, hogy nem terelte szakadt énemet egyenesen az első arra járó zsaru karmaiba, bűnmegelőzési célzattal.
A pizzériában érdekes tekintettel méregetnek, valószínűleg ágrólszakadt külsőmnek hála, mégsem zavartatom magam. Patrick mellett biztonságban érzem magam valamiért, így átvizslatom a kínálatot, ügyet sem vetve a furcsálló pillantásokra. Nem csinálok ügyet belőle, hogy melyikünk fizet, végtére egy kaptafa mindkét tárca, egyik sem a miénk. Pedig amúgy utálom, ha fizetnek helyettem, miattam.
Bizonyos szempontból a modern nő típusba tartozom, akit valójában nehéz meghatni, az érzelmekről hallani sem akar, a könnyeket pedig hírből sem ismeri. Ám ha egyszer valaki átlát a külső kőkemény mázon, akkor nem egy tipikus huszadik század végi nőt talál mögötte, hanem egy riadt kislányt, aki védeni próbálja magát a világ durva hatásaitól. Erre azonban ritkán adok lehetőséget tudván, mennyire képesek visszaélni vele az emberek.
Leülünk egy boxba. Mo Pizzériája tipikus angliai létesítmény, apróbb-nagyobb boxokkal, élénk, mégsem túl harsány színekkel, fiatal pincérlányokkal és egy pultossráccal, aki szükség esetén kidobóként is alkalmazható. A pizza felszolgálásáig még legalább tíz percet várni kell, legalábbis a kasszánál álló srác ezt mondta fizetéskor. Nem tudom milyen témával lehetne elütni addig az időt, ám Patricknak szemmel láthatóan már akadt ötlete, amit rögtön fel is dob.
- Nem tudom - vonok vállat tétován. - Vannak napok, amikor szürke kisegérként surranok végig az utcákon, az emberek sokszor azt sem veszik észre, ha a lábukra lépek ilyenkor. Kegyetlenek tudnak lenni néha, bántóak, lelkifurdalás nélkül fájdalmat okoznak egymásnak. Ilyenkor az épületek is csak egymásra dobált szürke dobozok a szememben, rendetlen kupac az egész város, még a fű is szürke a portól a Hyde parkban a szememben, akárcsak a köd, a szmog, az eső. Mégis van az egészben valami különös... mintha egy óriás hajigálta volna egymásra azokat a dobozokat, amik a lakóházakat, műemlékeket adják. Mintha ő könnyezne a város felett, egy elvesztett barát miatt nekikeseredve és mintha az ő lélegzete gomolyogna ködként a városban. Ez valahol olyan misztikus, varázslatos. Ezt szeretem Angliában, hogy az egész különös és különleges egyszerre. Jobb napjaimon azonban, amikor szinte ragyogok, átalakul az egész város. Tovatűnik az emberek megszokott mogorvasága, rám mosolyognak, kedvesen és udvariasan viselkednek, ezer ágra süt a nap, amitől valahogy mindenki boldog. Más ízű lesz a levegő, szinte harapni lehet a frissességét. Ilyenkor átalakul London meg az egész ország, már nem a szomorú óriás játékszere, hanem titokzatos tündérek birodalma, akik most ébredtek mély álmukból, ám elhatározták, hogy szebbé teszik a világot. Ezt a másik arcát sokkal jobban kedvelem Angliának. Azt hiszem, ezzel azt akartam mondani, hogy szeretem az országot, ahol élek. Ha ezt hívják szeretetnek...
Ismét tétován vállat vonok, s közben igyekszem elnyomni a konyhából származó illatok hatására kiújuló gyomorkorgásomat. Azután letörlöm arcomról az iménti monológ után véletlenül ottmaradt elmerengő mosolyt és a varázsló felé fordulok.
- Te hogyan viszonyulsz a kérdéskörhöz? Honnan jöttél? Kíváncsi vagyok milyen lehetett ott az élet, ahol ezelőtt voltál.

[|Amy|]

|Amy|

Mosolyog mikor a lány énektehetségéről tart szolid beszámolót. Most mondaná, hogy ő sem, de az igazság az, hogy soha sem próbált meg. Amikor dalolt, az általában garázsbandák ingyenes (vagy besurranásra alkalmas) koncertjein volt, és hát a teli torokból való üvöltés az kicsit eltér a fent említett fogalomtól. Így hát inkább csöndben maradt, de már meg van az első dolga, a hazaérés után. Sejtelmesen szélesebbre húzta az előbbi apró vigyort, ugyanis a társasház többi bérlőjének arcát próbálta vizionálni, méghozzá nagy sikerrel. És az élményen az se rontott, hogy képregényszerű effektusok játszottak benne végig. 
A hangulatos pizzázó tonhalas-gombás izzadságszaga igazán jellegzetes aurával ruházta fel az apró épületet. Kicsit olyannak tűnt, mint a kutyák territórium kijelölése, és való igaz... Nem nagyon volt más gyorsétterem a horizonton belül. A beszélgetésbe egy hangzatos monológ rázza vissza. Csak úgy lebeg a szavak hullámain, mint egy ügyetlen szörfös, aki minden apró mozgásnál lecsúszik a deszkáról. Szívszaggató monológ, és Patrick el is hinné, hogy jó hely a szigetek, ha csak ezt hallotta volna. Te jó ég, mi mindenre képesek a szavak...
- Beszarás! - nevetett egy jóízűt, amire többen odafordultak, de csak úgy félszemmel. Végül azért mindenki visszafordult cigarettájához és ételéhez. - Mármint nem az. - kezdett neki gyorsan a magyarázkodásnak, mivel rájött, hogy nem feltétlen úgy lett értve reakciója, ahogy ő akarta. - Tisztelem a mondataid. Nagyon szépen beszéltél, tényleg. Csak tudod ez a fajta nacionalista fogalmazásmód... - ismét belenevetett mondanivalójába, de most már sokkal visszafogottabban - Szóval ez, pontosan olyan volt mintha nálunk, odahaza megszólítottál volna egy járó-kelőt, és megkérdezted volna ugyanezt, csak Amerikáról. - régi diafilmekként jelent meg szemei előtt az újvilágról  alkotott stilizált világkép. Többek között azért ebben a módban, mivel országa jellegzetességeit csak ilyen képeken látta, meg képeslapokon ugye, de azokat nem nagyon szerette. Szóval volt ott minden. New York-i fények, Szabadságszobor, felhőkarcolók, Hollywood, Las Vegas, Grand Canyon, meg még sok olyan, aminek nem tudta a nevét. A monológ alapján ez az álszent Amerika jutott eszébe, és nem az az őszintének tartott, aminek mindennapja a gettóban játszódik panelek között, cigifüstben, alkoholszagban. Neki az a nagybetűs USA, és ő így szereti, mindenféle irónia nélkül. Mert hiába a vandalizmus, magas bűnözési ráta. Ott családja van, ott testvérei vannak. Voltak...
~kérdéskör...~ meglepődik az intellektuál kifejezésen. No nem azért, mert a lányból nem nézte volna ki, csak ő maga inkább egyszerű mondatszerkezetek híve, és nem beszéli az angolt ilyen szofisztikáltan, de megérteni-megérti, és őt is, szóval ez a lényeg. Sóhajt egy nagyot, majd felkönyököl az asztalra. Tenyerébe helyezi állát, és párszor végigsimít borostáin, miközben a széles ablakon bámulja az idegen utcákat.
- Amerikából jöttem... - ~mesterségem címere... hülye patrick, vedd komolyra a figurát~ Hisz a lány megérdemel ennyit, ha ő is így válaszolt. Bár egy apró mosolyt nem tud elfojtani - Más... Nem ilyen. Egy darabig mugli környéken nevelkedtem. Meg utána is gyakran visszajártam oda. Bronxnak hívják. New York egyik része... - elmerengve beszél, ahogy az öregek szoktak a jó erőben eltöltött évtizedekről. Ha ezt most látná biztos pofán verné magát - Tíz-, húszemeletes tömbházak, koszos utcák, sok hajléktalan. Imádtam... Tudod ez rosszul hangzik. Undorítóan. És tényleg, tényleg egy szemétdomb volt, és valószínűleg züllötten haltam volna meg, de nem! Nem ez a lényeg. - legyintett egyet és visszafordult a lány felé. Szemébe nézett, és nagy átéléssel folytatta. Egészen belejött így a végére. - Olyan közösség volt. Olyan összetartás... Sok szarban benne voltunk. De mindegyikből ki is másztunk! Tesók voltunk, nem csak barátok. Sőt... Nem is tesók, hanem egyek. Én voltam John, de ha kellett Mary vagy Ted is. És ők is ugyanúgy váltak eggyé velem, ha arra volt szükség. Meg az a sok vidámság... Felejthetetlen... És nem csak azért, mert egybeesett a gyerekkorommal. - micsoda drámai időzítés... a pizza is megérezett a végére. - Jó étvágyat. - mosolygott kedvesen, és a még gőzölgő étel után nyúlt...

[Nacionalista lettem volna...?]

Patrick

Érdekes a reakciója, amit a szövegelésem váltott ki belőle; ám azután mindent megmagyaráz a továbbiakkal. Túlzottan nemzeties, angolos volnék? Lehet, mindenesetre nem tűnt fel. Biztosan azért, mert más az embernek a saját szájából hallani szavakat és más az is, ha egy "külsős" mondja el ugyanazt.
- Nacionalista lettem volna...? - töprengek el Patrick szavain. - Nem annak szántam. Csupán azt próbáltam érzékeltetni vele, hogy az élethez mindenkinek szüksége van egy bizonyos érzésre. Van akinek az kell, hogy a közelében legyen valaki, akit gyűlölhet. Más az örök nevetésért él, megint más a folytonos kesergést élvezi a létben. Nekem az kell a létezéshez, hogy meglegyen az elvarázsoltság-érzet, bármilyen hülyén hangzik is. Egyszerűen szeretem, ha az élet elvarázsol és ebből nem vagyok hajlandó engedni egy grammot se.
Igen, igaza van a pasasnak, minden országról el lehetne regélni ugyanezt, ám az mégis más lenne, attól függően, hogy kinek az egyéniségén szűrődik át. De hát hülye kérdésre hülye válasz jár, nem?
Elnézem a sóhaját, a borostadajkálást, az ablakbámulást. Meglehet, nem kellett volna feltennem ezt a kérdést neki, hiszen ki tudja miért jött el onnan ahonnan. Végülis bárkinek lehetnek titkai. Talán nála is családirtás volt, ha nem is halálfalók általi, annyi minden lehetséges.
Amit leír előttem, az nem éppen egy kajáldába való, még ha csak egy gyorsétkezdéről van szó, akkor sem. Tényleg undorítónak hangzik. Pont olyannak, amilyennek az amcsi filmek megjelenítik az ember előtt a gettót és a lepukkant elővárosokat, a züllött nagyvárosi utcákat, a kiskamasz drogos és piás korosztályt, meg az öregebb változatukat, a kiégett vénséges szeszkazánokat. A hideg kiráz a gondolatra. Arra pedig még inkább, ha eszembe jut, hogy most éppen hozzájuk váltam hasonlóvá a bujkálással, a szakadtas cuccokkal. Pfuj.
A pizza ezt a lélektani pillanatot választja a megérkezésre - épp mire elmenne tőle az étvágyam. Jó étvágyat kívánok neki, majd azon merengek az ínycsiklandó szeletek fölött az ajkamat rágva, hogy bele merjek-e kérdezni a gyerekkorába, kamaszéveibe és hogy miért jött el végül, ha olyan jó volt ott a társaság és miért pont Angliára esett a választása.
Fél perc múltán döntök, az egyik kacéran felém kacsintgató pizzaszeletért nyúlok és mielőtt beleharapnék, megszólalok:
- Ne haragudj, utálom késsel-villával enni a pizzát. Ezt amolyan proli kajának tartják a nagyszüleim és a falra tudtak mászni attól, hogy csak így simán rágcsálom, semmi úridámás viselkedés. Nálatok hogy szokás fogyasztani? Netán pont azért Anglia volt a célpont, mikor eljöttél Bronxból, mert itt lehet kézzel und lábbal enni? - vigyorgok rá pimaszul és azzal a lendülettel beleharapok a tűzforró pizzába.

[|Amy|]

|Amy|

!Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
Halványan elmosolyodik a lány frappáns védekezésén. És valóban, ennyi évesen már meg kéne tanulnia nem pusztán sémákban gondolkozni. De annyira nem megy neki. Ahogy az se, hogy ő most folyamatosan izguljon és féljen a miatt mikor fogják eltenni láb alól. Pedig ő ugyan nem akar ártani se maszkosnak, se maszktalannak. Csak hagyjanak neki pár négyzetméter életteret, munkahelyet ahol olyasmit csinál amit szeret, és természetesen egy kis fizetést is. Adódik a kérdés, hogy mi van a szabadidővel? Egy viccesebb figura azt felelné, hogy olyasmit nem szeret csinálni, ahol nincs sok szabadidő, tehát már egy előző kritériummal  megadta a választ. Patrick ennél az esetnél kicsit másképp áll a témához, ő úgy van vele, hogy ha például tanít, akkor annak minden percét (ha kikapcsolódásnak nem is) szórakozásnak fogja fel, és ez neki elég. Persze hosszabb távon biztos begolyózna egy kicsit.
~Elvarázsoltság érzet...~ Neki egy egészen picit más jutott eszébe a szókapcsolatról: minden hónap idusán 10 unciányi mámort lélegeznek be pórusai, kellemes delíriummal feltöltve fáradtságtól túlcsordult lelkét..
- Mmmm - szalad ki a száján a sóvárgás. Bamba tekintete elveszik a felszálló gőzfodrokban, és mintha nem is lélegezne. Bábként ül pár másodpercig, mígnem spektrumába egy kecses kéz úszik az egyik szeletért. Erre kicsit megrázza magát és elvörösödve kér elnézést, de jobbnak látja megtartani a mentegetőzést magának, nem kell, hogy több rossz dolog is kiderüljön róla, hisz ahogy érezte a gettó leírás sem varázsolta el túlságosan a ki tudja hány éves leányzót.
- Szóval, hogy mi, Bronxiak hogy esszük? - levakarhatatlan fülig érő mosoly, amibe talán egy egész szelet pizza elférne, de hogy biztos legyen a dolgába gyakorlott mozdulatokkal feltekeri a repedezéssel tiltakozó pizzatésztát. Egy kézzel átmarkolja a közepét, majd vízszintesen tartva fölemeli a kész mesterművet. Akár egy gyerek aki betűtésztából élete első szavát rakta ki. Végighúzz szemmagasságban, majd nemes egyszerűséggel leharapja a felét, méghozzá olyan bámulatosan, hogy a feltét nem pereg az ölébe. Jó pár év gyakorlás kellett ehhez a szint eléréséhez, de álmában se gondolta volna, hogy egy lány előtt fogja hasznosítani. Öt perc leforgása múlva pár korty ásványvízzel taszítja mélyebbre a falatokat. - Így. - még mindig vigyorogva néz bele a lány szemébe, majd maga elé helyez egy újabbat, hadd hűljön önmagába egy darabig.
- Tudod gyerekként felénk divatosak voltak az "aki utoljára csinálja meg ezt meg azt, az ez meg az" című játékok. Meg kellett tanulni az apró fortélyokat. - színpadiasan széttárja a kezét és vállat von, mutatva, hogy nem ő tehet róla. Azért ábrázata azt is elárulja, hogy bánni se bánja. - Mellesleg azért jöttem, mert hallottam üresedés van a Roxfortban, csak hát... lekéstem zsupszkulcsot. - Jellemző, ugyan ki más, ha nem ő lenne ennyire balszerencsés. - Netán szüleid udvariasság mánia menekített el otthonról? - kérdezi érdeklődve.

[Ügyes]

Patrick

Mmmm?! Ez vajon mi akart lenni? Semmi olyasmit nem mondtam, amire így kéne reagálnia, kötve hiszem, hogy az elvarázsoltság érzése ennyire finom lenne. Hacsak... hacsak nem máshoz kötötte. Mint például drogokhoz. Na ne, kifogtam egy drogos, examerikai, templom egere pasast? Aki ráadásul pont miattam kéjeleg egykorvolt nagy drogmámorai emlékén itt, London közepén, egy pizzériában? Őstehetség vagyok, de komolyan, egyre zűrösebb alakokat találok, ahogy telnek az évek. Merlinre, mi lesz, ha egyszer felnövök és megöregszem? Bedugnak egy vidéki diliházba, csak hogy megmaradjon a futóbolond-lelési átlagom? Hát ez igazán gyönyörű kilátás a jövőre nézve.
A magabiztos, mind a 102 fogát kicsillantós vigyora láttán muszáj elnevetnem magam. Valahogy olyannak tűnik tőle, mint a kisklapec a szomszédból, miután sorra betörte vadiúj csúzlija segédletével a házuk ablakait, s a büntetés kiszabása után ez a vigyor derengett fel arcán. Pont ez, ami azt jelentette: a fenébe is, megérte! Ám mivel Bratt mindössze a hatot töltötte azon a héten, mégis kissé másképp festett a mosolya. Fogat foghíj követett és talán pont a csont- és tejagyarak közti szóközök tették igazán csibészessé a kölyköt. Patrickot azonban inkább szemei csillogása, lévén egészséges - vagy legalábbis hiánytalan - rágókészlete.
A kajálási módozata azonnal elnyeri tetszésemet, hisz oly egyszerűnek tűnik, bár a felvágós sikkes úri körökben ezt biztos proli módszernek hívnák, nem elegánsnak. Segáz, úgyse érdekeltek sose a sznobok.
- Ügyes - csettintek nyelvemmel elismerően.
Magamhoz veszek egy újabb szelet pizzát és az imént a szemben ülőtől ellesett módon fogok összegöngyölítéséhez. Ám amikor megpróbálok beleharapni a létrehozott pizzakígyó egyik végébe, a másik vég gátlástalanul az ölembe hullajtja minden tartalmát. De jut belőle az asztalra, az ülésre, a padló és a kis box minden szegletébe. A másik probléma pedig az, hogy kis szájú egyén lévén, képtelen vagyok olyan könnyed eleganciával átharapni, mint Patrick. A hamburgerrel is ez a bajom: egyszerre csak az egyik fele fér be a számba a sokemeletes építményének.
Hamar belátom kudarcom, a majdnem totál üres pizzatészta a tányéron landol, a szalvéta serény munkához lát kezemben. Végtére a muglik előtt nem tollászkodhatok varázspálcával, max orrtúrásra lenne jó, mert ahhoz nem kell varázsolni; ez viszont nem szokásom, ergo kiesett a játékból a mágikus fadarab. Letörölgetem pólóm (azaz még jobban elkenem rajta a feltét alkotóelemeit), majd felületesen eltakarítom a széthullott, -gurult darabkákat.
- Hát ez nem jött be - sóhajtok fülig vörösödve, mivel megint minket néz a fél kajálda. Sok nekem ez a kitüntető figyelem.
Az ezután elhangzó kérdésére könnybe lábadnak szemeim, hiába szedem össze minden akaraterőmet. Úgy hiányzott ez a téma, mint mókusnak az erdőtűz. Most jöhet a gyors terelés, mielőtt Patrick kiszúrná a könnyeket, mert a sajnálgatást nem bírom.
- Meghaltak - közlöm, majd váltok. - Mellesleg tavasszal nagykorúsodtam, legalábbis boszorkányos szempontból nézve, szóval már nem vagyok Roxfort-köteles. A császkálás meg... éppen ehhez volt kedvem.
Gyanús sebességgel hallgatok el, elharapva a mondat végét. Egy pillanatra elfordulok az ablak felé, hogy lopva letörölhessem az igyekezetem ellenére felfedező útra készülő könnycsepet, mely szempilláimon hintázik. Mikor visszakönyökölök az asztalra úgy teszek, mintha semmi nem történt volna, eközben igyekszem bedumálni magamnak mily nagyszerű színlelőmester vagyok. Patricknak nem szabad észrevennie a szülők felemlegetésére kitörni készülő hisztériát, mert akkor menthetetlenül lebuknék.
Higgasztónak szánt mélységbe lélegzem be az éltető oxigént, már-már bokamélységig, mielőtt visszakérdeznék.
- És a te családod? Hová tetted a döglesztően dögös feleséged meg az égetnivaló srácaidat? Vagy barátnőd van? Különben is, hogy lehet lekésni egy zsupszkulcsot? - érdeklődök végel egészen nem témábavágóan.

[Where are you brother??]

Where are you brother??

*A London városát a felszín alatt ízekre szabdaló metróhálózat kék Piccadilly vonalán, a Heathrow repülőtér irányából, száguldó szerelvényen egy feltűnően vörös színesebbnél színesebb ruhadarabokat, és napszemüveget viselő jelenség üldögél a mellette meglehetősen szürkének tetsző utasok között. A lány egy sárga mintákkal díszített kék kabátot egy piros, vékony lábaira, makulátlanul idomuló nadrágot, fekete cipőt, és egy arca nagy részét takaró napszemüveget visel.  Táskája nincs, ugyan a repülőtér irányából érkezik, s olyan hevesen bújja a kezében lévő brosúrát, mely a metrótérképet tartalmazza, hogy aligha kétséges a hordozó alkalmatosság hiánya ellenére nem ide valósi. Többen komolyan megbámulják az itt élő színes kavalkádból, ki-ki a maga módján. Az indiaiak, bangladesiek, pakisztániak jobbára gyanakvó pillantásokat vetve rosszallóan. A helybéli, angolok európaiak leginkább ignorálják úgy, mint minden mást ebben a forgatagban, mintha csupán ez lenne életben maradásuk kulcsa. Az ázsiaiak hasonlóképp, viszonyulnak a kérdéshez itt a földalatti rohanás közepette, s talán az egyetlen oldal, aki érdeklődést mutat, s helyenként bíztató töltettel bámulják, a feketéké.

Hosszúra nyúlik az utazás keresztül a szövevényes hálózaton. Egy átszálló az Earl's Court-nál, majd a zöld District vonalon tovább egészen a Paddington állomásig, mely a barna Bakerloo vonalon van. Azonban egy kisebb sétával könnyen megközelíthető a Distric vonalla közös állomásról. Egy kisebb séta a föld alatt a forgatagban, mígnem a meghatározhatatlan frizurájú vörösek kilyukad úti céljánál az állomás bejáratánál. A metrótérképre már nincs szükség, így egy erre alkalmas kukában elhelyzve azt sétál tovább az állomás bejárata felé. Majd amint áthalad a méretes Paddington felirat alatt egy félreeső zugot keres a vágányok közt, s mihelyt ezt megtalálja hátát egy téglafalnak vetve mélyen a zsebébe túr, és egy kis piros bőrtasakot vesz elő. A tasakot gondosan kibontva pedig egy maréknyi sötét fekete hajszálat vesz ki belőle. Kezében forgatja a tincseket, miközben lassan előkotorja a nemes szerszámot is, mely ezek után már aligha enged kétséget boszorkány mivolta felől. Az eszköz a tincsekre irányul a fiatal boszorkány pedig ekképp szól orra alatt elmosolyodva.*

-   Nos kedves Kelly merre keresed mi drága kisöcsénket?? *Hallastzik a kérdés, majd egy varázsige, mely reményei szerint elvezeti a lányt az öccse nyomában járó nővéréhez.*
-   Ubidominus! *A tincseken aranyló izzás fut végig majd a boszorkány még szélesebb mosolyra húzza a száját s hátradőlve beleivódik az ez idáig támaszul szolgáló falba.*