First Lady in her badroom

ELVESZTEM MÁR RÉG

Meleg. Meleget érzek magam körül. A mardosó fagy csitulni kezdett, enyhül a testemet tűként szurkáló fájdalom, melyről azt hittem a tisztítótűz része. Valami körbeölelt. Érzem, ahogy rám nehezedett, de nem tudom megállapítani mi az? Nem érzékelem a külvilágot. Ha egyáltalán létezik még…
Megborzongok. Ahogy végig fut a hideg és egyszerre a meleg a testemen kicsit magamhoz térek. Már nem csak előre meredek, látom, ahogy a kezeim remegnek. Őket nézem.  Megbabonázva figyelem az apró rángó mozdulatait, és magam felé fordítom a tenyereimet. Az előbb még ezek az ujjak tartották szorosan magukhoz zárva a tőrt, melynek új hüvelyt szántam otthonául. De most nincs benne. Hol van? Hova lett? Meg kell találnom. Meg kell találnom!
Kétségbeesett és riadt tekintettel, hirtelen mozdulatokkal kezdem végig cikázni a szobát. Keresem, de nem találom. Egyelőre ennyire vagyok képes. Mozgatni a fejemet. Egyszerre csak egy mozdulat. Egyszerre csak egy…
Aztán meghallom újra a hangot. Újra ugyanazt a hangot a távolból, mely ismerős és erőt adó, de olyan messze van. Alig értem. Alig jut el a tudatomig kérdése. Mert tudom, hogy azt tett fel. De nem tudom, hogy pontosan mit…
Már nem keresem a tőrt. Csak enyhén rázom a fejem, folyamatosan nemet intek. Mire? Mire mondok állandó nemet? Nem tudom. Nem tudom! Nem Tudom! – sikítóm már magamban.
A levél…
És a fájó képek olyan gyorsütemben kezdenek cikázni a fejemben, hogy nem tudom követni őket.
Halál. Mosoly. Holtak. Ölelés. Fájdalom. Csók. Kín. Szeretet. Sötétség. Nyár. Orkán. Napsütés. Havazás. Játék. Csuklyák.
És minden újra és újra. Össze-vissza. Elölről-hátulra.
Emlékek, jók és rosszak. Gyötrelmesek és csodálatosak. Rohamosan változnak, nem látom őket. Nem látom őket!
Nem bírom! Csillapodjon! Álljanak már meg! Nem látom! Nem bírom!
- Állj! – sikítom és a kezeim a füleimhez kapom és szorosan összeszorítom a szemem.
Nem akarok látni, nem akarok hallani. Csöndet akarok. Csöndet. Örökre…

[- Mi az? Mit keresel?]

Nem tudom, mit tegyek, fogalmam sincs, mit tehetnék. A szoba egyre nagyobb, mi meg egyre kisebbek vagyunk benne. a Törölköző nem sokat segít, bár belekapaszkodik, megérinti, de nem lesz tőle jobban. Persze ez sem varázsszer. Én sem vagyok az.
Semmit nem tudok tenni érte. Semmit.
Én soha nem tudom őt megnyugtatni, soha.
Úgy nézem, valamit keres, hátrébb lépek, de amúgy is olyan, mintha nem venne észre.
- Mi az? Mit keresel?
Újra és újra felteszek neki kérdéseket, pedig eddig egyikre se válaszolt. Mégis görcsösen ragaszkodom ahhoz, hogy a józan szavak majd észre térítik. Noha a józanságnak és a higgadtságnak semmi nyoma nincs a hangomban. Inkább a félelem, a türelmetlenség, a pánik és a düh van jelen benne. Bár Viki egyáltalán nincs olyan állapotban szerintem, hogy bármit is felfogjon a külvilágból. Ez kicsit bosszant. Tőle aztán fejre is állhatnék.
Válasz nélkül ringatózik tovább saját őrületében, és már igazán kezd fogyni a türelmem.
- Viki! Szedd már össze magad! - szólok rá egyre erélyesebben. - VIKI! - kiabálok.
Nem használ. Ordíthatok, bármit csinálhatok, nem használ, nem fog magához térni.
Lehajolok hozzá, megragadom a kezét, és megszorítom.
- Nézz rám! Viki, gyerünk, térj már észre! - üvöltöm az arcába, mint valami hülye. Nem vághatom pofon, és a hideg víz sem segített, hát mit csinálok? Rángatom, akár egy rossz rongybabát, de talán ezt is oly fölöslegesen. A keze jéghideg, a ruhája pedig nedves. Mintha egy vízihullához beszélnék.

Mi az? Mit keresel? Mi az? Mit keresel? Mi az? Mit keresel? Mi keresel? Mit az? Mi? Mit? Keresel? Az? Mi? Keresel? Mit? Az? Keresel? Mit? Mi az? Mi az? Mi az?
Nem múlik. Nem akar halkulni, csak kiabál. Dühösen, haragosan, hangosan. Miért nem csitul? Miért nem? Kérlek. Kérlek…
Csöndet akarok. Örökké tartó csöndet. És sötétséget… Nem akarom, hogy továbbra is fájjon. Nem bírom tovább elviselni a kínt és nem bírok tovább kínt okozni másoknak.
Legyen már vége!
Belesüppedtem egy örvénybe és nem tudok kijutni. Nem találom a kiutat, pedig menekülni akarok. Már menekülni. Itt nem jó. Azt hittem, ha véget vetek az életemnek nyugalom lesz, de nincs! De… Nem is haltam meg. Még nem. De akkor miért nem érzékelek? Akkor hol vagyok?
Az ismerős hangok kezdenek magukhoz szólítani, hívogatnak, csalogatnak, és menni akarok. Menni akarok! De csak toporgok és képtelen vagyok egyetlen mozdulatot is tenni. Pedig tudom, hogy ő nem bántana, hogy nála felmelegedhetnék, nyugalomra lelhetnék, de valami nem enged hozzá. Miért nem? Miért?
Kérlek, hagy menjek!
A nevem. Viki. Így hívnak. Ez az én nevem. Engem szólongat. Ő, a hang, hív, engem. Mennem kell! Akarok! Én akarok!
Segíts! Fohászkodom magamban, nem tudom kihez. A hang gazdájához? Vagy a tébolyhoz ami magához láncolt? Vagy ez már valóban a halál marka lenne? Lehet, hogy tényleg ez a túlvilág, és ezek a vezeklésem pillanatai?
Hol vagyok? Valaki mondja meg! HOL VAGYOK!
És ki szólít…
Nézz rám! Térj észre! Viki! Viki! Gyerünk! Nézz rám! Gyerünk már! Észre! Rám! Viki! Viki!
Szorítás érzek a karjaimon, rángat. Valaki rángat. Valaki hozzám ért. Valaki…
Fénytelen tekintetem rá emelem. Látom az arcát, a kétségbeesett szemeit, a félelem és tehetetlenség vonásait, a szőke haját. A szőke haját. Ismerősek a tincsek. Akárcsak a szürkés íriszek. De mégsem tudom felismerni az ismerős arcot, de tudom, hogy a Hang tőle jön. Ő tőle.
Egyenesen rá nézek. Bele a szemeibe. A kezemet lassan az arcához emelem és finoman és lassan végig húzom rajta az ujjaimat. Figyelem őt. Ismerem. Tudom, hogy ismerem, de nagyon távol van. Messze tőlem. Az, hogy megérinthettem is új élmény számomra, nem sejtettem, hogy sikerülhet. Hisz a semmiben vagyok, valahol ahol a szenvedésen kívül nincs semmi.
Amint ujjaim az állát is elhagyják leomlanak az ölembe és azzal a lendülettel indul meg a józanító sós folyam is a szemim sarkából.
- Én nem bírom – préselem ki magamból halkan ezt a pár szót – Nem bírom…

[- Mi... Mit nem bírsz? Mi történt veled? Viki, válaszolj...]

Kétségbeesetten markolom a felkarját, és újra meg újra megrántom. Ezzel akarom észre téríteni: minél többször rántom, annál valószínűbb, hogy helyrekattan benne az, ami most mintha kiesett volna a fejéből. Merlinre, komolyan, mi lelhette? Ivott vagy evett valamit? De hát semmi sincs itt. Már körülnéztem. Semmi sincs itt, csak az a hülye levél, ami itt van a markomban, de már átázott bizonyára Vikitria ruhájától. Ez az átkozott pergamen, legszívesebben apró darabokra tépném, elégetném, a hamvakat egy pohár vízben feloldanám és megitatnám azzal, aki küldte, akárki is legyen.
Ismételgetem a varázsszavakat, melyek nem segítenek, akárcsak egy őrült a mantráját: térj magadhoz, gyerünk, Viki, szedd össze magad, gyerünk, nézz rám, Viki, nézz rám, nézz már rám, Viki, Viki, MOST.
De nem hat. Nem, egyszerűen nem. Két kezem lecsúszik Viki könyökére, és egy pillanatig a vállaim közé lógatom a fejem. Érzem, hogy remeg a kezem alatt, és érzem, hogy semmi sem használ, mintha magával az elementáris pánikkal kellene felvennem a harcot. Nem megy... Ráadásul attól tartok, bármelyik pillanatban megvadulhat, mint egy megijesztett macska (pont mint az a hülye perzsája, Sárkány), és majd nekem esik. Józan állapotában is nehéz vele párbajozni, nemhogy ilyenkor, mikor a vad mágiáját semmi sem tartja kordában. Érzem, hogy itt vibrál a levegőben.
Egyszer csak észre veszem, hogy mintha alább hagyna a remegés, felemelem a fejem. Találkozik a tekintetünk és belém mar a félelem. A szemei olyan fakóak és üresek, mintha a túlvilág függönye mögül nézne rám. Egyszerűen mindenem beleremeg. Mikor felemeli a kezét, hátrahőkölök, de aztán rájövök, hogy csak meg akar érinteni. Hagyom. De kiráz tőle a hideg, minden egyes hajszálam égnek áll. Mintha nem ismerne meg, mintha nem tudná, ki vagyok, a szemei olyan üresek, mint a víztükör, mint egy nagy tál semmi. Összecsikordulnak a fogaim.
Ujjai végigszántanak az arcomon, aztán leesnek. Elhúzódom, már nem rajta, csak a két szélén támaszkodom.
Megszólal. Sír. Hatalmas könnycseppek folynak ki ijedten a szemeiből.
- Mi... Mit nem bírsz? Mi történt veled? Viki, válaszolj... - mondom, leküzdve minden egyebet, mely gombócot préselt a torkomba.

- Én… Én… Én… Nem…
Miért nem tudom kimondani, hogy véget akarok vetni mindennek? Hogy… Meg… Akarok… Meg akarok halni… Miért ilyen nehéz? Csak pár szó. Pár könnyed szó, de nem jön a nyelvemre. Semmi nem jön.
Érzem a forró könnyfolyamot az arcomon, látom a szürke szemeket előttem. Egyre több mindent fogok fel a külvilágból. Ez talán neki köszönhető? Talán ő az, aki lassan visszahoz a valóságba?
De a valóság…
És újra bevillan minden, minden, ami gyötört, ami ide vezetett, ami felejteni akartam, amire soha többé nem akartam emlékezni. Csak cikáznak és kínoznak a képek, és egyre inkább űzik ki belőlem az életet. Nem megy. Túl sok volt.
Mindent feladtam már és mindent el is vesztettem. Nincs már semmim. Semmi amiért érdemes lenne élnem. Mindent elvesztettem… Őt is…
Veszekedések, könnyek, harcok, viták, minden beugrik. De csak homályosan, fátyolosan, összemosódva. Egyet tudok, hogy a mindent a jelenti a számomra, de már nem az enyém. Ő sem…
Ahogy már én sem vagyok magamé…
Halál. Semmi. Sötét. Csend. Nem vágyom másra csak erre. Túl sok a káosz, a ricsaj, a fájdalom, a hazugság, a csalás, minden…
Nem mertem megtenni. Nem voltam rá képes. De…
Most menni fog! Mennie kell! Nincs más út.
Újra végig siklik az egész szobám a tekintetem, újra keresni kezdek és: Megvan!
Hirtelen mozdulattal szabadulok ki, hisz eddig körbe zárt, akár egy börtön, de nekem ki kellett jutnom, egyenesen előre. Ott csillog. Ott vár rám. Engem vár. Csak engem. Az új hüvelyét…
Elesek. Nem tartanak meg a lábaim, de nincs messze. El tudom érni. Csak ki kell nyújtanom a karom és megkaparinthatom, az ujjaim között érezhetem a markolatát. És:
Megvan!
Megszereztem. Nálam van. Nálam…

[- Add ide azt a kést! Viki! Add ide! Ereszd el!]

Dadogni kezd, beszédre nem képes. Szemöldökráncolva meredek rá, és arra gondolok, jobb lenne felállnom, és hívnom hozzá egy gyógyítót, de nem akarom itt hagyni, a végén kárt tenne magában. Annyi mindennel megsebezheti magát, ott van a pálcája, vagy a tükör, ha darabokra töri, vagy a kádba is belefojthatja magát. Nem, jobb, ha nem hagyom itt. Csak nézem ahogy ide-oda néz, remeg egész testében és jobb híján várom, hogy elmúljon. Nincs ehhez kedvem. Egyáltalán nincs semmi kedvem még egy őrültet istápolni. Elég nekem a saját őrületem és pánikom. Igazából csak a bájitalomat jöttem elkérni! Miért kell ezt csinálnia? Állandóan van valami hiszti, nagyon unom már.
Sóhajtok egyet, és ismét megpróbálom elkapni a tekintetét, hátha valami értelem kezd körvonalazódni benne, de nem (vagy csak nem látom).
Úgy mozdul, hogy nem is számítok rá. Rámveti magát, én pedig hanyatt dőlök a nedves kövön. Rémülten bámulok rá, nem tudom, mit akar, és a kezét is kiszabadította a szorításomból (eltépve és eláztatva a levelet teljesen). A kezemből kiesett a kés, amit az imént magamhoz vettem, és csak egy másodpercnyi késéssel jövök rá arra, hogy az kell neki. Átmászva rajtam ugyanis az után kapálózik, nem érdekelve, hogy épp a földön hempereg.
Gyorsan történik minden. Ahogy megkaparintja a tőrt, rávetem magam, mert rohadtul ijesztő az az őrült csillogás a szemében. Én is utánavetem magam, próbálom elkapni a karját, de egy egyáltalán nem olyan egyszerű.
- Add ide azt a kést! Viki! Add ide! Ereszd el! - kiabálok vele. - Elég legyen ebből a hisztériából! - parancsolgatok, mintha érne bármit is.
Ahogy rángatjuk egymást, kicsúszik a keze e kezemből. Tenyerem végigsiklik nedves kézfején és ujjain, és a vizes kés pengéjén. Az éle felszántja a tenyeremet, de ezt csak egy másodperccel később veszem észre, mikor a vér pillanatok alatt pirosra festi mindkettőnk kezét és a padlót is.
Kell egy pár pillanat, mire a fájdalomtól eszembe jut, hogy el kell állítanom a vérzést.
Ekkor leszek dühös.
- Nézd meg mit műveltél, te elmebeteg! - rivallok rá már tehetetlenségemben. Felállok a nedves kövön, a ruhám is csurom víz már, ráadásul most véres is lettem. A vörös csík végigszántja a karomat a könyökömig, az ingem egyből elárasztja. A csaphoz lépek és vizet eresztek rá, megvárom, hogy a víz lehetőleg minél halványabb vörös színt vegyen fel, aztán... Aztán fogalmam sincs.

Egy gondolat jár csak a fejemben: Megszerezni és véget vetni mindennek. Ennyi. Semmi több. Nem vagyok képes többre, végig gondolni a következményeket, ahogy azt sem, hogy nem vagyok egyedül. Minden olyan kusza, és menekülni akarok. De már magam sem tudom, hogy pontosan hova, csak annyit tudok, hogy innen el. Előre vagy hátra, de menni. Valahova az ismeretlenbe a káoszból.
Az ujjaim között érzem a hideg markolatot, de nem sokáig élvezhetem zsákmányomat, mert egy erő rám veti magát és nem ereszt. Se engem, sem a tőrt. De az az enyém! Kell nekem! Kell nekem… Szükségem van…
Potyognak a könnyeim. Meg sem állnak.
Már hallom a szavait. Értelmes mondatokká váltak már, csak válaszolni nem vagyok képes. Pedig akarok. Mert közölni akarom, hogy nem adom, mert szükségem van rá! Az enyém! Az enyém!
Érzem, ahogy enyhül a szorítás, hogy már nem tartja olyan erősen a pengét és érzem, hogy valami forró csorog végig az ujjaimon.
Csöpp. Csöpp. Csöpp.
Nézek végig, ahogy egyre gyorsabb ütemben hullanak a vörös cseppek a fehér padlóra. Vér… Felfogom, tudom mi az. És azt is tudom, hogy nem az enyém.
Rám üvölt. Tudom ki ő. Tudom.
Ijedten nézek rá és kihullik a tőr a kezemből. Ő pedig feláll és a mosdóhoz sétál. Sejtem mit tesz. De nem tudok ezzel foglalkozni. Csak bámulom a piros padlót és a rajta heverő kést. Az én vérem is lehetne… Az enyém… De nem. Nem az enyém, hanem az övé. Miattam. Miattam történt minden. Tudom.
Nem nézek rá. Csak továbbra is a kövezetet bámulom, majd halkan megszólalok. Távolról hallom csak a hangom, de mintha nem is az enyém lenne. Még mindig kusza minden, de már tisztul.
- Küzdeni akartam a jóért. Harcolni. Hittem benne. És ők is hittek bennem. Hittek…
Még zavaros a mondani valóm, nem tudom, úgy megfogalmazni ahogy kéne, de fel sem tűnik.
- Véget akartam vetni ennek. Mindennek. Nem bírom, túl sok. – kisebb szünetet tartok végül még hozzá teszem - Rossz vagyok…

[- Édes Merlin...]

Fájdalom szikrázik a szemeim előtt, a hideg víz hol felerősíti, hol enyhíti a hullámokat.
Hallom a tőr csörömpölését, ahogy beleloccsan a véres-vizes-könnyes pocsolyába. Jobban tettem volna, ha pálcával veszem el tőle, nem pedig ráugrom. Hogy lehetek ilyen hülye? De nem! Mindenről ő tehet! Miért nem képes kordában tartani magát?
Elzárom a csapot, és ráhajolok a márványkagylóra. Elfáradtam, borzasztóan kimerít ez az egész. Most épp nem veszekszünk, hanem... Fogalmam sincs, hogy mit csinálunk, hogy mit csinál. De elegem van.
Hallom, amit mond, de mintha nem is az ő hangja lenne. Lehet azért, mert visszhangzik a vizes padlóról és a falakról, vagy az is lehet, hogy azért, mert ez itt egyáltalán nem a menyasszonyom, hanem valaki más. Vikitria, az, akit én ismertem, soha nem vesztette el ennyire a fejét.
- Édes Merlin... - motyogom magamnak a márványcsapba lógatva a fejem. Egy pillanatra behunyom a szemem, majd felnézek rá a tükörből. Nem tudom, dühöngjek-e, vagy inkább hagyjam az egészet a fenébe.
- Szedd össze magad végre! Itt nincs jó meg rossz! Túl kell élned valahogy, de így rohadtul nem fog menni, ha itt sajnálgatod magadat! Mi a fene ütött beléd? - mérgelődöm továbbra is. - Teljesen elment az eszed!
Megyek és inkább keresek valami kötszert, addig is nyomok a vérző tenyerembe egy marék vécépapírt, ami felfogja a cseppeket.

Sírni akarok. Kisírni magamból mindent. Minden bánatot, mindent ami fáj, ami kínoz, ami gyötör. De a könnyeim nem tisztítanak meg eléggé. Könnyítenek egy keveset, de ami a szívemet és lelkemet terheli, ahhoz kevés. Nem tudok megnyugodni, nem tudok felejtetni kellene, tudom, hogy azt kellene, de már elegem van. Elegem van!
Az előbbi káosz gyors ütemben száll el. Mint mikor a szél tova fújja a felhőket, és újra kitisztul az égbolt. Persze még ott vannak az álnok ködfoszlányok, de már lassan, mindent felfogok a körülöttem lévő világból. A fürdőszobából, a vizes és véres padlóból, Draco jelenlétéből, a szavaiból, és abból a mérhetetlen fájdalomból, ami ketté akar szakítani, melyet egy levél okozott. Egy levél a múltamból...
Bíztak bennem. És elárultam őket, mindenkit. Az a lány aki voltam, eltűnt és maradt helyette egy... mi? Minek nevezzem magam? Kígyónak? Félembernek? Átoknak? Egy csökevénynek? Amiket elkövettem azokra nincs bocsánat. Soha nem fogom tudni megbocsátani magamnak, hogy idáig jutottam. SOHA!
Fogalmam sincs mire lenne most szükségem. Mit is vártam el tőle, de ezt nem. Draco szavai még jobban belém hasítanak, és ebben a pillanatban képtelen vagyok bármilyen pozitív érzelmet is táplálni iránta.
Ki ő egyáltalán? És van fogalma arról, hogy én ki vagyok? Vagy voltam... Ha nem is voltak mindig a leghelyesebbek a cselekedeteim, mindig büszke voltam arra aki vagyok, arra az eszmére amit képviselek. Most pedig...
És miért? Mindez miért?
Lassan már úgy érzem a semmiért...
Felállok.
- Rohadj meg - közlöm vele.
Ez az első dolog, ami eszembe jutott. És már nem küzdök azzal, hogy kimondjam, már csak úgy, folynak ki a számból a szavak.
- Van fogalmad arról, hogy mit beszélsz? Igenis van jó és rossz! És én valaha jó voltam. Küzdöttem mindazért amiben hittem, az olyanok ellen, mint akiket most szolgálok. Érted is kiálltam! - a hangom folyamatosan emelkedik - Ki álltam érted! Te pedig annyira sem vagy képes, hogy bármit is tény értem. Elegem van! Elegem van ebből az egészből! Ez így nem élet! Egy önző rohadék vagy! Ha nem az lennél, hagytál volna meghalni! Hisz én már rég nem létezem, már rég elveszett belőlem minden, már semmi nem maradt meg abból, aki voltam. Semmi! Érted semmi!
Még mindig nem tiszták a gondoltaim, még mindig nem tudok úgy gondolkodni, mint általában, mert nem mondtam volna egyébként ilyeneket. De ez a mai nap...
Már túl sok.
Egy gyors mozdulattal fordulok meg és rohanok ki a szobából. Nem akarok itt lenni, nem akarom látni őt. Menekülni akarok. Mindenki elől. El, a semmibe.

~

VISSZASZÁMLÁLÁS

__________________________________________________________________

Most épp minden rendben.
Ebben a pillanatban.
Ritka az ilyen.
Mióta kilakoltatták a Mardekárt több éjszakát töltünk együtt, ami azért érdekes, mert neki is pont úgy saját halója van, mint nekem. Mindegy... Lehet én vagyok csak paranoiás. A gyűrű az enyém, más nem számít.
A karjaiban veszekszem. A kandallóban lobog a tűz. Két borospohár áll az asztalon, mellettük egy üres üveggel. Megittuk már az egészet. Szép éjszaka volt. Talán az is marad. Kivételesen.
Szinte elalszom rajta, ahogy hallgatom egyenletes szívverését. Olyan finoman meleg. Szeretek rajta pihegni, olyan megnyugtató. Szinte félálomban szólalok meg:
- Holnap 9-re Londonban kell lennem.
James-szel van találkozóm. Nem tudom mit akar. De velem és Crassoval is beszélni akar... Azt is furcsállom, hogy mindkettőnkkel, de ő tudja... Nem hiszem, hogy nagybácsi unokahúg beszélgetésre invitálná Tristet. Persze még azon sem lepődnék meg. Jamestől minden kitelik... De inkább arra voksolok, hogy újfent a Potter kérdés jön előtérbe. Hetek óta a nyomukban vagyunk, de mindig kicsúsznak a kezeink közül... De legalább nem csak nekünk...
Holnap hétvége lenne. Az egyetlen nap, mikor hivatalosan is aludhatnánk amíg jól esik. Nem mintha ez általában nem így lenne. Nem túlzottan figyelünk oda a tanulmányainkra. Valahogy egyikünket sem érdekli...

[- Miért?]

AMINT LASSAN FELÜLT, BALVÁLLA-TÁJT
EGY TELJES ÉLET MINDEN IZMA FÁJT
HALÁLA ÚGY LETÉPVE, MINT A GÉZ
MERT FELTÁMADNI ÉPPOLYAN NEHÉZ

Üresen fekszem mellette, a bor sem képes életet lehelni belém. Nem melegít fel az ölelése, nem hoz lázba a csókja, sem a gyűrű a nyakamban a fehérarany láncon, sem a gyűrű az ő kezén, se semmi más. Túl vagyunk valamin, testgyakorlat, ismétlődő mozdulatok, gyönyörű hazugság, a forróság minden hiánya. Mostanában nem megy, de nem tesz szemrehányást. Kedves tőle, nagyon megértő. Arra tudok hivatkozni, hogy fáradt vagyok. Tényleg így van. Belefáradtam, nagyon. Mindenbe. És nem is érdekel különösebben. Biztos kudarcként éli meg, de őszintén szólva, ez sem érdekel. Mindegy, hogy ott van-e vagy nincs. Mindegy, hogy ölel-e vagy belém vágja a kést. Szenvtelenül létezem, nem járok órákra, nem mozdulok ki többnyire a szobámból, csak amikor átjön, akkor történik valami, vagy mint most, hogy üzent nekem, hogy borral vár, átjöttem. A bor vonzó lehetőség volt, egy cseppnyi feledés, fél üveg érzés a nihillben. Enni sem nagyon eszem, csak olykor éjszaka, mikor elindulok a konyha felé.
Kezem úgy simogatja a vállát, mint egy játék, amit felhúztak és beállítottak ugyanarra a mozdulatsorra. Sima, egyszerű, nem kell hozzá se éreznem, se gondolkodnom, és közben a mennyezetet nézem, a baldachin bordázatát. Remekül meg tudom játszani, hogy minden rendben, neki tulajdonképp csak arra van szüksége, hogy ne legyen veszekedés, hogy érjek hozzá gyengéden, hogy dédelgessem a szavammal, a kezemmel. Persze biztos vagyok benne, hogy belém lát, ismer kívül-belül, legalábbis egykor ismert. Egy fél éve talán jobban ismert, mint most. És talán én is őt.
Nem mondom, hogy nincs miről beszélgetnünk. Bármiről beszélgetek vele, amiről csak szeretne, cipők, bájitalok, Potter (a névre gondolva megsajdul bennem egy furcsa vágyakozás), pletykák rólam és Elenáról, pletykák róla és Crassoról, pletykák a Nagyúrról.
De attól még üres vagyok, csüggedt és szomorú, és ezen nem tud változtatni.
Megszólal, pedig már majdnem félálomba merültem, gondolataim hálója akár a selyem takarnak be édes semmibe.
A depressziósok sokat alszanak.
- Miért? - kérdezem, és még némi értetlen érdeklődés is csendül a hangomban. - A Minisztériumban? - gondolok egyből arra az egyetlen helyre Londonban, ahol jelenése lehet Vikitria Mirolnak, a Mágiaügyi Miniszter patronált unokahúgának, a Roxfort apró királynőjének, a jegyesemnek, aki most olyan édesen bújik hozzám, mint egy kismacska.

[- Igen]

Az agyam üres. A gondolataim csendesek, szinte már némák. Megtanultam kizárni saját magamat. Nem csak a világból tudok már kilépni, hanem el tudom felejteni azt is aki vagyok. Így egyszerűbb. Könnyebb. Nem akarok megint az idegösszeomlás szélére kerülni, pedig ez az állapot sem áll már messze tőle... Lassan egy új személyiséget alakitok ki magamnak és végleg elveszek... De talán már nem is bánom. A régi tűz már nem lobog a szemeiben, üresek. Akárcsak a világ is elszürkült. Az egyetlen támaszom Draco.
Nem tökéletes a kapcsolatunk. Sosem volt az. Vagy de, volt. A nyáron. Akkor legalábbis annak tűnt. Mikor megkérte a kezem... akkor még minden más volt, de a karácsonyi eljegyzés... akkor már csak tettük, amit megköveteltek tőlünk. Hivatalos leánykérés... Mindenki előtt... Bábként...
Itt már mindenki báb... a szabad akarat már nem létezik. S nem az elnyomás miatt, hanem mert mindenki feladta saját magát... Lassan megszűnünk létezni és nem tehetünk ellene semmit... Csak haladunk és sodródunk az árral...
Vannak még pillanatok, mikor talán még őszinte mosolyra húzódik a szám. Mikor önkétlenül felfelé kúszik az ajkam és azok a pillanatok Draco karjaiban találnak meg. Most is jó. Csendes. Békés. Szükségem van ezekre a pillanatokra, különben végleg elveszek és soha többet nem találok vissza.
Egyenletesen szuszogok. Szinte már alszom. A szívverése megnyugtatólag hat rám.
Kérdést tesz fel. Hirtelen nem értem, de rájövök, hogy én kezdtem a beszélgetést.
- Igen - válaszolom - James magához rendelt minket.
Minket.
Többesszám. Mintha arra céloznék, hogy őt és engem. Ami, pont annyira lehetne reális, mint hogy Tristet és engem. De nem figyelek a szavaimra. Fáradt vagyok.

[- Én nem megyek]

Ujjaim alig érintik, ahogy fel és le siklanak a karján. Fel, és le. Ez kell ahhoz, hogy csend legyen és nyugalom. Ez kell ahhoz, hogy ne szaggasson szét minket semmiféle viszály, düh, kétely, harag. Hogy ne legyenek érzések. Ebben a fel-le mozdulatban ott van az, hogy el akarom csitítani minden haragját, minden szerelmét, minden érzését és a gondolatait is. Ahogy a sajátomat. A legegyszerűbb mágia, egyszerű simogatás, mégis a legbonyolultabb varázslényekhez az egyetlen kulcs: a boszorkányokhoz. Ez a fel és le.
A hangja olyan álmos, hogy nem is értem, miért nem alszik inkább, miért akarja fenntartani ezt a beszélgetést, ha le is süllyedhetnénk végre az akvárium aljára.
Felteszek egy kérdést.
James.
Magához.
Minket.
Lemondó a sóhaj.
- Én nem megyek - közlöm. Nem tudom, miért nem ezzel kezdte, hogy ott kell lennünk. Bizonyára azért, mert tudta, hogy úgyis azt mondanám, hogy nem. Okos lány és ismer engem, és pontosan tudja, mennyire... gyűlölöm? Lenézem? Nem, ennyire nem értékelném fel a nagybátyját. Egyszerűen csak nincs kedvem hozzá, hogy lássam, hogy ő a Miniszteri székben heverészik, miközben az én apám meg a saját mocskában.
A nem falat emel a fel és le közé. Megállítja a kezem. Tenyerem elsimul a vállán, ahogy lassan elsimulunk mi is egymáson.
Aludjunk már. Érzem, hogy ebből megint csak veszekedés lesz és ehhez nincs kedvem.

[- Rendben.]

Szeretem mikor nyugodt a világ, mikor álom és valóság közt lebegek, itt, ebben a fázisban van csak csend. A valóságban már élni sem szeretnék, az álmaim pedig... képtelen vagyok már álmodni... bájitalt iszok, hogy ne kelljen látnom a cikázó képeket, melyek majdnem az őrületbe kergettek. Nem sokon múlt... Az volt az a pont, mikor eltűnt belőlem minden, ami voltam. Végleg meg lettem törve. Rezzenéstelen arccal teljesítem a parancsokat. Már nem lázadozom. Már nem akarok tenni ellene. Már nincs semmim. De meghalni félek.
Draco az egyetlen, aki képes ebbe a pihentető állapotba hozni. Az egyetlen. Pedig a kapcsolatunk... Nem. Nem gondolok rá. Szeretem. Más nem számít!
Kiscicaként bújok egyre jobban hozzá, ha dorombolni tudnék, biztosan azt is tenném. De még így is van, hogy hasonló hangokat adok ki. Szükségem van ezekre a pillanatokra, mikor nem kell semmi másra figyelnem. Arra sem, hogy esetleg dorombolok.
Válaszol. S nem értem miért mondja, hogy nem jön. Nem is kell jönnie.
Ránézek. Elmúlt a simogatás.
Nem értem, mi történt.
S újra hallom, az előző kijelentésem. Minket. A f....be... Hogy lehettem ekkora idióta? Miért kell elrontanom, ami éppen jó?
Kibújok a karjaiból.
- Rendben.
Adok egy csókot neki, s már helyezkedem is el a saját térfelemen. Nem akarok vitát.
- Jó éjszakát.
Le akarom zárni ezt a beszélgetést. Gyorsan. Minél előbb. Oh, bárcsak ne kérdezne vissza? Bárcsak elég lenne neki ennyi! Felejtse el az egészet. Reggel majd kisurranok és elmegyek. Az is lehet, mire felébred már vissza is érek. Csak felejtse el!