+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Egy vak iratai, Oliver feljegyzései (Moderátor: Oliver Carex)
| | | | |-+  Csak csillag ő, csak látomás, csak fény a tengeren, sugár arcát nem látja más...
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Csak csillag ő, csak látomás, csak fény a tengeren, sugár arcát nem látja más...  (Megtekintve 2220 alkalommal)

Oliver Carex
[Topiktulaj]
*****

Kócos vakegér •• Szökevény •• V.

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2010. 10. 08. - 10:32:53 »
+2

Címzett: Wendy Perwinkle
Helyszín: Skócia; sátor nappalija
Időpont: 1997. szeptembere, valamikor éjjel
Zene: Massive Attack - Paradise Circus
Egyéb megjegyzés: fejléc majd lesz


   Tisztában voltam vele, hogy őrültség, és veszélyes. De nem volt más kiút.

   [...] - Úgy nézek ki, mint akit megzavartak? – mosolyodom el, annak ellenére, hogy nővérem hangulata komor. Enyém sem sokkal happybb, de igyekszem ezt elnyomni, és palástolni egyaránt.
   Ahogy leül mellém, én azon nyomban törökülésbe vágom magam mellette. Beletúrok kócos hajamba, majd várakozón, vidáman nézek rá. Elég elveszettül piszkálja tunikáját, nem tudja hol is kezdje, segítenék neki, de elég furán venné ki magát. „Hé! Kezd úgy, hogy mi a tervem a közeljövőben, és lehetőleg részletesen vázoljam fel neked a szitut!” – ha-ha, persze.
   Rezzenéstelen arccal hallgatom végig, majd miután befejezte magamban egy rövid ideig elgondolkozom a hallottakon. Büszke rám. Talán ezt vártam a legkevésbé, hogy mondja. Azt hittem, hogy visszaakar majd tartani, és ha kell leláncol az ágyamhoz, és száraz kenyérrel fog etetni, és vízzel itatni. Épp ellenkezője bizonyosodik be, elismerést kapok, és be kell, hogy valljam, jobb kedvem lett a gondolattól, hogy Célia büszke rám, emiatt, amit én mellesleg fatális őrültségnek tartok, mégis belevágok. A „gyerek” kifejezésre kicsit elhúzom a szám, de nem szegi kedvem. Természetes dolog, hogy félt, de nem kéne, ismerhetne már, talpraesett vagyok és megoldom a fennakadó kínos szituációkat, problémákat, veszélyes helyzeteket, még ha sokban nem is volt részem.
   - Jól elterveztem. – válaszolom vigyorogva, majd felpattanok az ágyról, és az íróasztal felé veszem az irányt.
   Totálisan nem mondtam igazat. Elterveztem, viszonylag, de hogy jól, az erős túlzás. Nem baj, Céliának nem kell tudnia teljes őszinteséggel, hogy, hogy is terveztem ezt az egészet. Bár… ha a logikus oldaláról nézzük a dolgokat, bizonyára próbál majd kiszedni belőlem valami információt.
   Leguggolok, hogy összeszedjem az előbb leborult tárgyakat, majd egyenként visszarakosgatom őket...
[...]

   Talán gyerek módjára viselkedek, de felnőtt ésszel gondolkozok. Én ezt érzem, s ezt a hitet senki nem döntheti meg bennem. Ha valaki mégis megteszi... nem tudom ép ésszel folytatni a bujkálást Amyékkel...

   [...] Letelepedtem egy nagyobb sziklára, ami a közelben emelkedett ki a földből, és mélyeket szippantottam. A jeges levegő szúrta a tüdőmet, de lehet ez tesz most jót. Hideg volt a szikla, a levegő, a telihold magasan járt, és koromsötét minden.
   Mozgás. Zörgés. Suttogás...
   - Oliver...
   Ijedség. Képzelet játéka. Biztos. Homály. Suttogás. Fejrázás. Baromság! ~ Felugrok és idegesen, hunyorogva járkálok fel-le a sátor bejárata előtt.
[...] Kimerült vagyok. Nagyon. Megdörzsöltem a szemeim, már képzelődök is. Fel-alá járkáltam a sátor előtt, de egy pillanat alatt elbotlottam, és a kavicsokra buktam.
   - A fenébe...!
   Feltápászkodtam, és úgy gondoltam, jobb lesz, ha inkább leülök. Nagy nehezen visszataláltam a sziklához, és -még ha nem is kényelmesen de- elhelyezkedtem rajta. Nem láttam semmit, de már nem hunyorgok. Ebben az egy évben a testem hozzászokott már ahhoz, hogy hiába hunyorgok, a látásom nem javul. De én még nem szoktam hozzá, és marhára idegesít, így behunytam a szemem, és rákönyököltem térdeimre, arcomat kezeimbe temettem.
   Mocorgás. Megint! Á! Megbolondultam... Nem nézek fel...Csak...Csak simán meggajdultam, nincs itt semmi.
   - Oliver...!
   - Ki az?!- felpattantam, és körbenéztem. Ki az? Egy halálfaló? Az nem lehet, már péppé átkozott volna, nem a nevemen szólítgat. A tó felé sandítottam. Onnan jöhetett? Lassan oda lépdelek a tó vizéhez és elsuttogok pár szót.
   - Itt vagyok...
   Idiótának éreztem magam, de nem tudtam többet tenni. Valaki (vagy valami) itt van, és ismer, tudja a nevem. Leguggoltam a vízhez. Sellők talán? Nagyon sekély a víz itt, nem valószínű, hogy egy varázslény szólított volna meg a tóból, de akkor mi?
[...] Négy méter, elég gyatra. Pásztáztam a sáros tópartot egy laposabb kavics után, nehéz volt, de végül kitapogattam egyet, de amint felnéztem elüvöltve magam, hátraestem a fenekemre. Szívem vadul vert, pulzusom az egekben, szemeim kikerekedtek az ijedségtől. Az a köd folt, amit előbb láttam, most szembe nézett velem. Kiáltásom pillanatában el is tűnt, felszívódott, mintha ott sem lett volna. Felugrottam, és elkiáltottam magam ismét:
   - Uramisten, megőrültem?!
Két szempárt láttam, és a szemek körül azaz áttetsző, gomolygó füst, ami Holdként világított. Begolyóztam. Na, nekem elég volt a friss levegőből, így a sátor felé vettem az irányt.
   - Oliver!
   - Nem!
   Befogva a fülemet, mintha ezzel meggátolnám, hogy az ismerős hang elérjen a tudatomig, befogtam, és berontottam a sátorba. Behúztam a cipzárt magam mögött, és zihálva a fotelba rogytam.
[...]

   Sőt. Már most nem bírom ép ésszel. Paranoiás lettem, és azt hiszem, hogy szellemek követnek, akik tudják a nevemet... Ch! Mint valami rossz horror film, és mégis a vásznon mennyire elcsépelt a valóságban, pedig a gerincem végig borsózik, ha csak az eseményre gondolok.
   Legutóbb este jelent meg, így remélem most nem fogok képzelődni. Talán a szemem miatt láttam olyanokat? EZ megmagyarázná a ködös alakot, de a hangokra mégis mi ad magyarázatot?

    [...] Siess már Oliver! - a kezemnél fogra rángatott fel egyre feljebb. Őszintén szólva semmi kedvem sem volt feljönni ide, hisz lehetett vagy harminc fok, én pedig csak egy térdgatyában és egy pólóban voltam, mégis majd rám olvadt az anyag. Szabad kezemmel letöröltem az izzadságcseppeket az arcomról, de sietve abba kellett hagynom, mert különben elhagyom az egyensúlyomat.
   - Most komolyan mit akarsz te nézegetni?
   - Hát a tájat, mi mást?
   - Nem tudom, engem nem igazán érde...
   - Itt is vagyunk! - azzal belökte a faajtót maga előtt és kilépett a kilátó szabad részébe. Bár kis árnyék vetődött ránk, még így is majdnem ropogósra sültem. Wendy a korlátnak támaszkodva kitette magát a napsütésnek. Igazán aranyos volt a rózsaszín virágos fürdőruha felsőben, és a fehér kis rövid gatyában. Mosolyogva elnézegettem egy darabig, míg rám nem szólt.
   - Jaj, ne bámulj már ennyire feltűnően! - egy enyhe kis kacajt eleresztett, és kifordult a táj felé.
   Mellé sétáltam, most már nem érdekelt a napsütés. A mosoly is lehervadt az arcomról, és én is a kastély falait bámultam, ahogy ő is. Bár ő mosolygott, mégis szomorú volt a búcsú miatt.
   - Ugye tudod, hogy bármikor jöhetsz hozzám? - szólt hozzám, de még mindig nem nézett rám.
   Nem reagáltam, úgy is tudta mit válaszolok rá. Hiányozni fog. Hamar hozzám nőtt a lány, akármennyire is tagadtam. Végre ránézek, de nem görbülnek felfelé sz ajkaim. Derekánál átkarolom, mire mindkettőnk szívverése felgyorsul. Olyan jó volt percekig úgy állni.

______________________________________

  - Siess már! - a kezénél fogra rángattam egyre feljebb. Őszintén szólva semmi kedvem sem volt feljönni ide, hisz lehetett vagy harminc fok, én pedig csak egy térdgatyában és egy pólóban voltam, mégis majd rám olvadt az anyag. De mégis feljöttem, hisz tudtam, hogy Ő szeretné, és megakartam mutatni neki milyen jó itt fent, úgy int több éve...csak mással. Szabad kezemmel letöröltem az izzadságcseppeket az arcomról, de sietve abba kellett hagynom, mert különben elhagyom az egyensúlyomat.
   - Komolyan Davin, nem muszáj!
   - De muszáj! Gyönyörű, meglátod!
   - De hát voltam már itt fent!
   - Itt is vagyunk! - azzal belöktem a faajtót maga előtt és kiléptem a kilátó szabad részébe. Bár kis árnyék vetődött ránk, még így is majdnem ropogósra sültem. A korlátnak támaszkodva kitettem magam a napsütésnek. Mosolyogva elnézegettem egy darabig Amyt, míg rám nem szólt. Igazán aranyos volt az egyszerű aranybarna fürdőruha felsőben, és a fehér kis rövid gatyában. Minden olyan ismerős volt, de nem akartam visszaemlékezni. Most Amyvel vagyok, nem vele...
   - Jaj, ne bámulj már ennyire feltűnően! - egy enyhe kis kacajt eleresztett, és kifordult a táj felé.
   Mellé sétáltam, most már nem érdekelt a napsütés. A mosoly is lehervadt az arcomról, és én is a kastély falait bámultam, ahogy ő is. Bár ő mosolygott, nem volt boldog.
   - Ugye tudod, hogy mindig számíthatsz rám? - szólt hozzám, de még mindig nem nézett rám.
   Nem reagáltam, úgy is tudta mit válaszolok rá. Elkeseredtem az elmúlt időben, és ő ott állt mellettem, persze, hogy tudja i a válaszom. Hamar hozzám nőtt a lány, akármennyire is tagadtam. Ugyanúgy, mint annak idején...Végre ránézek, de nem görbülnek felfelé sz ajkaim. Derekánál átkarolom, mire mindkettőnk szívverése felgyorsul. Olyan jó volt percekig úgy állni.
[...]

   Legkisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy a képzelgéseimen morfondírozzak. Rengeteg dolog állt előttem, illetve mögöttem, és ijesztő sokban voltam benne. A menekülést a nyáron viszonylag sikerült kiviteleznem, de még mindig a kezdetek kezdetén vagyunk, és ez még csak a cukormáz a tortán, a java még hátra van, amitől a legjobban kell tartanunk.
   A jelen. Érzelmi ügyek, amik félévvel ezelőtt gyerekesnek tartottam, mégis mi az, hogy epekedsz valaki után? Nem tudsz nélküle élni? Sületlenségek, ha eddig tudtál, ezután is fogsz! Hány és hány haveromat kapartam már fel a padlóról, hánnyal mentem el sörözni egyet, kiereszteni a gőzt, elmenni csajozni. És lám, amikor nekem volna szükségem ilyen emberre, sehol senki. Persze, kitől is várhattam volna? Senki nincs itt, Zoeyval pedig nem beszélhetem meg, hiszen rohanna Amyhez... Nőből van.
   A másik nagy kulimász, ami totális kilátástalan, az Wendy eltűnése. Félek, hogy valami történt vele, s én kötelességnek érzem, hogy felkutassam. Még pedig a kalandunk során...
   Olyan kilátástalan a helyzet.
   És a folyamat nem megfékezhető.
Naplózva

"Amikor a lelkek valóban érintkeznek, az maga az öröklét. Tér és idő megszűnik, csak a tiszta tudat marad, hogy nem vagyunk egyedül az életben."

Wendy P. Pervinkle
Eltávozott karakter
*****

~ a szellemlány ~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2010. 10. 12. - 19:50:30 »
+2

… Már jó ideje erre a percre várok. Hiszen nem mindig van alkalom arra, hogy Oliver-rel kettesben legyünk. Ez is csak egy olyan ritka és különleges dolog, mint maga a kapcsolatunk. Hiszen kinek van még ekkora szerencséje rajtam kívül? Ki az, aki még ugyanezt elmondhatja magáról, hogy megtalálta a szerelmet? Na jó, Potter, de hát az már jó ideje izzott a levegőben, és azért az ő helyzetük is teljesen más. Nem gyermekkoruk óta ismerik egymást, csak pár éve. Mindenesetre a kis Ginny igazán büszke lehet magára, kifogott egy igazi hírességet, és a szerelmét is elnyerte. Tény, nem érzem magam egyáltalán lemaradva, hiszen az én Oliverem, pont ugyanakkora hős, mint Harry -  nekem, az én szememben mindenképpen!
- Gyere már Oliver, siess! – kezem keze után nyúl, ujjaim selymesen simítanak végig puha, meleg tenyerén, majd szorítják meg azt finoman. Hátrafordulok, rámosolygok, mint egy óriási csínyre készülő kislány. Papucsba bujtatott lábam halkan csattog a kopott köveken fel, egészen az ég felé. Igen, most van az, hogy éteri magasságokba emelem, legalább is egy bizonyos formában mindenképpen.
- Most komolyan, mit akarsz te nézegetni? – kérdezi furán, a már jól megszokott Oliveres fintorral.
- A tájat, hát mi mást! – felelem mosolyogva.
- Nem tudom, engem nem igazán érde.. – már kezdené a tiltakozást, hiszen férfiból van, mást nem nagyon tud. Ő is pont úgy irtózik az újdonságtól, mint sokan még rajta kívül. Pedig bíznia kellene bennem, tudnia kellene, hogy semmi olyanra nem fogom rávenni, amit nem akar. Ezt pedig úgyis akarja, csak még nem tud róla.
- Meg is érkeztünk! – szúrom közbe az apró mondatot, majd pajkosan rákacsintok. Szabad kezemmel nagyot lökök a hatalmas kétszárnyú ajtón, mely egy sikoly szerű hanggal kinyílik, ezzel is elénk tárva a fantasztikus panorámát, melyet csak innen látni ennyire lenyűgöző valójában. Elengedem kezét, majd kilépek a késő délutáni napsütésbe. Bőröm bronzos árnyalatban csillog, nyakamon látszik bőröm hófehér eredeti árnyalata. Arcom pirospozsgásra barnult, zöld szemeim szinte világítanak, és mindezt az összhatást még jobban kiemeli a virágos bikini felsőm és hófehér rövid nadrágom. Mosolyogva nézem Olivert és a szívem teljesen elszorul. Még sosem láttam ennyire szépnek. Kócos, torzonborz hajába játékosan belekap a szél, barna bőre szinte megbabonáz. Szemeivel engem fürkész egészen addig, míg íriszeink össze nem kapcsolódnak.
- Jaj, ne bámulj már ennyire feltűnően! – kacagok fel hangosan, tettetett jókedvvel, majd fordulok a kilátás felé. Hiszen elmegyek, és nem akarom, hogy a majdnem megszületett könnycseppeket lássa lassan lecsordogálni arcomon. Nagyokat pislogok, mélyet lélegzem, egy pillanatra lehunyom pilláimat. Nem sokáig, csak pár másodpercig, míg összeszedem magam annyira, hogy hangom remegés nélkül csendüljön fel.
- Ugye tudod, hogy bármikor jöhetsz hozzám? – teszem fel a kérdést, mely annyira sokat jelent nekem. Hiszen a kérdésben benne van minden. Benne van az iránta érzett szerelmem, az összetartozásunk, -  a kapocs, mely összeköt minket már évek óta - és a folytatás lehetősége is. Valójában választ várok, azonban az késik. Helyette Őt kapom. Keze lágyan siklik a derekamra, miközben mögém lép. Szívverésem felgyorsul, légzésem szaporább lesz, majd ujjaimat a kezére teszem. Mélyet sóhajtok, majd a távolba révedek. Percekig állunk így. Nem akarok kiszakadni ebből az idilli környezetből.
- Hiányozni fogsz! – suttogom, majd fordulok felé úgy hogy nem szakítom meg a közöttünk lévő kapcsot.
- Nagyon! – mondom halkan, majd útjára engedem az első könnycseppet. Ujjaim a tarkójára kúsznak majd lábujjhegyre állva megcsókolom pont úgy, mintha csak egy fuldokló lennék, aki ezzel levegőt juttat a tüdejébe…
Hiányozni fog, hiszen annyira hozzám nőtt már! Szinte elképzelhetetlen az életem nélküle.


~~ * * ~~

Már órák óta bolyongok. Egyszerűen nem találom, és annyira össze vagyok zavarodva. Valami furcsa dolog történt velem. Egy fekete csuklyás alak, egy csodálatos hófehér fény, majd ismét a világ, mely az enyém. Csak valahogy mégsem teljesen. Más lettem, megváltoztam. Lényem egy része elveszett, csak egy kivetülés vagyok, pont mint Félig Fej Nélküli Nick. Most már értem miről is beszélt olyan sokszor. Pillantásom a kezemre siklik, majd újból elfog a bánat. Kísértet lettem, egy szellem, aki kóborol és nem találja a helyét. És nem csak a helyemet nem találom, hanem Olivert sem.  Érzem az energiáját, érzem azt a megmagyarázhatatlan „erőt” mely irányából felém sugárzik, mégsem lelem. És igazából azt sem tudom, hogy ha megtalálom mit fogok neki mondani. Persze elmondom neki, hogy szeretem, de vajon szeretni fog még így is engem?
- Oliver! – szólongatom egy hatalmas erdőben kóborolva. Néha egy-egy nesz megüti a fülem, kétségbeesésem határtalan.
Egyre beljebb haladok, meg kell találnom, beszélnem kell vele, el kell mondanom, hogy csak miatta tértem vissza, mert nélküle még a halál sem vonzó! Hogy szükségem van az érintésére, a pillantására és arra, hogy bosszút álljon miattam és a szerelmünk miatt! Hiszen elszakítottak tőle, elvették tőlem a boldog életet, a reményt arra, hogy családom legyen és hosszú életem vele!
- Itt vagyok! – hallom az édes hangot, majd kissé felgyorsulok. Sebesen végiglebegek a kopár földön, és kúszok át egy bokron, egészen addig, míg meg nem látom azokat a csodálatos íriszeket!
Szívemet öröm és boldogság önti el, hiszen végre – annyi keresgélés után – megtaláltam. Itt van, él, és egészséges!

Megijesztem! Mondjuk nem csoda, hiszen nem lát belőlem semmi mást, csak két áttetsző szempárt, valamint a körülöttem gomolygó apró szellemfelhőt. Tette azonban mégis meglep. Hátat fordít, majd hatalmas fejrázogatással egy sátorba menekül, mely tőle nem olyan messze helyezkedik el. Először csak pislogok – vagyis pislognék, ha tudnék – aztán utána lebegek. Nem sietem el, hiszen össze kell szednem magam. Ismerem már minden mozdulatát, így azt is tudom, vagy legalább is sejtem, hogy milyen gondolatok száguldoznak lelkében. El tudom képzelni, hogy őrültnek tartja magát és nem érti, hogy ki az aki követi, aki már-már az őrületbe kergeti.

Lassan megérkezem a sátor elé, majd átmegyek rajta. Kedvesem egy fotelban üldögél, fejét a tenyerébe temeti.
- Oliver! – suttogom ismét. – Végre megtaláltalak! Már annyira kerestelek mindenfelé! Hogy tudtál így eltűnni? – kérdezem, majd közelebb megyek hozzá. Fehér fény ölel körül lágyan, hajam lágyan lengedez átlátszó testem körül. Még mindig ugyanaz vagyok, ugyanaz a lány, csak egy teljesen más kiadásban…

Naplózva

Oliver Carex
[Topiktulaj]
*****

Kócos vakegér •• Szökevény •• V.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2010. 10. 13. - 09:46:36 »
+1

  Félálomban talán még ijesztőbbnek látszódott az egész, mint amilyen valójában. Most már semmit sem érsz a hisztizéssel Oliver! A te döntésed volt, a te őrültséged, és ezt már nem tudod jóvá tenni! Még csak az iskolába sem tudok visszamenni, talán, ha Dumbledore professzor még élne, Ő visszaengedne, s megértene... Merlin nyugosztalja! Istenem, mi történik? Muszáj mindennek egyszerre fenekestül felfordulnia, mint valami rossz drámában? Mindig is gyűlöltem az ilyen sorozatokat,/filmeket, valahogy nem az én stílusom volt, egyszerűen falra tudtam volna mászni attól, ahogy a producerek őrültebbnél őrültebb szituációkat kreálnak, amit a muglik lerágva körmeiket kanalazzák be, s nyelik le, úgy, hogy egyáltalán nem kaparja a torkukat. Nekem veszettül marja a nyelőcsövemet, s a percek elteltével mindig egy-egy milliméterrel megnövekszik az a bizonyos gombóc a torkomban. Szörnyű, hogy valaki ezt eljátssza, míg mások a való életben átélik ezeket, s a vége sehogy sem lesz Happy End. Ettől rettegek én is: hogy a boldog vég elmarad a mese végén, és az egész rohadék gyerekmese átalakul vérlázító horrorrá.

   Még fel tudom idézni Amy ajkainak puhaságát, ahogy hozzáért az enyémhez, s én valami szobor módjára ledermedtem. Szőke haja kókuszos illata, amit mindig is szerettem benne. Édes aroma, és egzotikus, ami természetesen áradt belőle, sosem tudtam, hogy a nők, hogy képesek ilyen aromák kibocsátására, de egyszerűen beleszédülök. Szerelmet vallottam neki, s Ő viszonozta, de még nem egyszer, hanem milliószor fogom feltenni a kérdést, hogy helyes volt-e? Nem kételkedtem abban, hogy mennyire rajongok a hajáért, mosolyáért, lényéért, de ... hagyjam kibontakozni az imádatot, ne adj' Isten szerelmet? Helyes-e? Hónapokig együtt fogunk élni Zoeyval, és eltekintve a ksiebb gondtól, hogy szegény Zoeynak kényelmetlen lenne, mi van, ha megromlik a virágzó kapcsolatunk, és vége szakad? Hogy tudunk azután egymás szemébe nézni, bízni egymásban, ha esetleg csatára kerülne a sor? Lehetséges volna? És ha most leállítom, akkor nem ugyanezt követem el? Nem lesz ennek is ugyanaz a következménye? Félek, hogy de. Akkor mégis mit kéne tennem?

   - Oliver... - hallottam valahonnan messziről. Csilingelő hang, bársonyos csengés, s mind ez szörnyen emlékeztet valakire, de, hogy kire túl félálomban vagyok, hogy megállapítsam. A lányok kijöttek volna? ... Nem akarok velük beszélni, inkább gondolkodnék helyette, túl fáradt vagyok mind testileg, mind lelkileg a beszélgetéshez, tervezgetéshez. Lassan sok lesz...
   Nem nyitottam ki a szemem, inkább valami gyerek módjára ingerülten válaszoltam.
   - Ne már, őrködjetek most Ti! - nyafogtam, majd folytatom, hogy ne legyen túl agresszív. - Majd legközelebb én vállalom el a műszakot, hadd pihenjek! Különben is... csak a sátor előtt voltam, nem igaz, hogy nem találta... - a torkomba forrt a szó, mert az utolsó mondatnál kinyitottam szemeimet, s kedvem lett volna ordítani egyet, akármennyire is kimerült voltam.
   Nem Amy volt, nem is Zoey, s lám igazam lett mégis ismerős köszönt vissza.
   - Nem... - suttogtam halkan, elképedt, rémült szemekkel.
   Még azelőtt mondtam ki a szót, mielőtt még felfogtam volna, miért is mondom - érdekes. Letámadott a látvány, s csak arra tudtam gondolni, hogy Wendy! Wendy! Wendy! Wendy! Mintha ajtóstul dörömböltek volna be hozzám. Előttem egy fényfoszlány lebegett, úgy, mint akkoriban a Roxfortban a kísértetek, de ez más volt. Az alaknak lágyan úszkáltak hajszálai ruhái végei önmaga körül, s fénylett, akár egy angyal. Valahogy hasonlóan képzelhetők el...
   - Nem... - ismételtem magam, majd eljutott a következő üzenet is a lezsibbadt agyamhoz.
   A kísértet, aki előttem állt, az Wendy volt, ami egyet jelenthetett: a lány elhunyt. Csupán hitetlenkedésből nem tudtam elsírni magam. Beleremegtem a gondolatba. Én sosem sírtam igazán, de most a szemeim égtek, szúrtak, mintha csak egyszerre akarták volna kiadni a több éves könnycseppnélküliséget.
   Mihelyst észbe kaptam, fejem hátracsapódott, egyenesen Amyék szobájába néztem. Az ajtó tárva nyitva volt, tehát lementek - valószínűleg tüzelőt gyűjteni. Visszarántottam a fejemet a foszlány felé, s kezem nyúlni kezdett aranyos, ismerős kis kacsója felé, de megállt a kezem a levegőben, s visszahúztam.
   - Te... - szóltam rekedtesen, de lenyeltem a könnyeimet. Én nem sírok!! Én nem!! Nem tudtam, hogy befejezni a mondatot, már azt sem tudtam, mit akartam mondani, csak Wendy arca halvány mását néztem. Az emlékek beözönlöttek az agyamba, s éreztem ujjaim között arca bársonyos bőrét, s karcsú derekának ívét, ahogy akkoriban végigsimítottam rajta, hallottam boldog nevetését. S most visszaköszönt mindez egy fehér angyal képében.

Naplózva

"Amikor a lelkek valóban érintkeznek, az maga az öröklét. Tér és idő megszűnik, csak a tiszta tudat marad, hogy nem vagyunk egyedül az életben."

Wendy P. Pervinkle
Eltávozott karakter
*****

~ a szellemlány ~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2010. 10. 13. - 15:26:39 »
+1


… Hihetetlen gyorsasággal rángattam magamra a gyönyörű krémszínű estélyi ruhát. Hajam göndörödve omlik a hátamra, szemeim pedig hihetetlenül zölden csillognak. Sminkem finom és lágy, kiemeli kecses nőiességemet. Most van az éves karácsonyi gála. Nem is várhattam volna ezt a percet jobban. Pláne így, hogy tudom ő fog elkísérni, ő fog eljönni velem. Szeretem, igaz még soha nem vallottam be, mennyire. Tudom, zavaró a közöttünk lévő korkülönbség azonban egyáltalán nem érdekel mások véleménye. Na jó, mégis…
Tény azonban, hogy nem fogok semmi botrányosat csinálni mások előtt, szükségem van a nyugalomra. És hogy is vallhatnám be nagy nyilvánosság előtt azt, ami egyértelmű már évek óta?
Álarcomat az arcomra illesztem majd megpördülök a hatalmas tükör előtt. Egyszerűen hihetetlen a látvány. Soha nem éreztem még magam ennyire különlegesnek. Mondjuk biztos a pillanat teszi, a tudat, hogy vár rám. Hófehér arcomra mosoly kúszik, majd elkapva apró kis táskámat elindulok a terem felé.

A lépcsőfordulóban állok. Hófehér kesztyűbe bújtatott kezem a hatalmas oszlopnak dől. Félig elbújva pillantok le a lábaim előtt kavargó embertömegre. Ott áll ő és a tömeget pásztázza. Eltéveszthetetlen széles vállai és állandóan kócos fürtjei miatt. Szám sarkába mosoly kúszik, hiszen olyan elegáns és olyan görcsösen szorongatja azt az apró dobozt, mely a kezemre helyezhető virágot rejti. Mély levegőt veszek, majd kisétálok rejtekemből. Lágy léptekkel sétálok lefelé, eközben végig őt nézem.  Annyira gyönyörű a maga valójában. Pillantásunk találkozik, majd látom az őszinte döbbenetet kiütközni az arcára. Nem csodálom, hiszen még sosem látott ilyen ruhában és ennyire kicsípve. Ajkai enyhén elnyílnak az ámulattól, egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét. Szívem vadul dobog, hiszen ezt akartam, egy maradandó emléket, és megmutatni, hogy én is tudok fenséges lenni, akár egy hercegnő.

- Szia Oliver! Bocsáss meg a késésért… - mondom mikor odaérek. Szeme vadul csillog, mintha egyáltalán nem tudna betelni a látvánnyal. Arcomra rózsás pír ül ki, majd szemeimmel a földet kezdem kémlelni. Zavarban vagyok, nagyon zavarban. Ami igazából furcsa. Hiszen mindig is a barátom volt, túl vagyunk sok mindenen, kínos pillanatokon, furcsaságokon, ez azonban teljesen más. Hiszen most azt akartam, hogy ne figyeljen másra, csak rám! Azt akartam, hogy engem lásson a leggyönyörűbb nőnek a földön! De soha nem gondoltam volna, hogy majd így fogok reagálni. Zavarba hoz csodálatával… hiszen én csak Wendy vagyok, az Ő Wendyje…
- Egyszerűen… gyönyörű vagy… hűűű  – mondja, majd elmosolyodik zavarom láttán. Számára is furcsa ez a pillanat valószínű, talán azért nem találjuk a teljes összhangot egy másodperc erejéig. Azonban végre megtöri a csendet. Az apó kis dobozka teteje felnyílik, és egy hófehér rózsa kerül a szemeim elé.
-  Köszönöm! – motyogom még mindig zavartan.
- Nos, remélem ez megteszi…  - mondja, majd mint egy jegygyűrűt, úgy húzza csuklómra a csodálatos virágot. Végre elönt a teljes boldogság, és immár kellemesen mosolyogva karolok belé, és hagyom hogy a táncparkettre vezessen…


*****

Lágyan lebegve közeledem a sátor bejáratához. Egyáltalán nem keltek zajt, csak átsétálok mindenen, mintha nem is léteznék. Szellem szemeim testemet figyelik, ahogy az mind jobban átsiklik tárgyakon. Szomorúság ül ki arcomra, hiszen ez is csak azt bizonyítja, soha nem leszek már képes arra, hogy Oliverhez bújjak, hogy megöleljem, hogy megcsókoljam… pedig annyira szeretném!

Végre megérkezem.
Először csak arcom, majd teljes valóm is a sátor belsejébe kerül. Lágyan szólongatom nevén, pont úgy, mint régen, mikor még mellettem ébredt és én pont ilyen odaadással tudattam vele, hogy új nap köszöntött ránk, ideje felébredni. Milyen régen is volt az, és milyen szép is volt…
Lassan közelebb úszom a fotelhez, melyben ernyedten fekszik. Aggódom érte, hiszen látom, hogy mennyire kimerült, hogy mennyire fáradt. Szavai szintén erről győznek meg, tehát megpróbálok óvatosan, finoman viselkedni.
- Oliver! – suttogom ismételten, hátha végre nem csak egy bárgyú kifogás hagyja el ajkait, hanem a figyelme is felém irányul. Hiszen nem tudja kivel beszél. Akár a karját is legyinthetné - azzal is tudatva, hogy hagyjam már békén. Viszont ha végre rám nézne, egyből kimenne az álom a szeméből és rám koncentrálhatna… pont olyan szeretettel és lelkesedéssel mint hónapokkal ezelőtt.
- Oliver! Nézz rám kérlek!  – esdeklem azért, hogy végre rám koncentráljon. Hiszen nem az vagyok, akinek gondol! Pedig gondolnia kellene rám! Keresnie kellett volna már réges-régen, tudnia kellene, hogy valami történt. Miért nem jutok az eszébe, miért bujkál és miért nem adott jelet magáról már jó ideje? Hogy tudott csak úgy elfelejteni?
Szemei végre kinyílnak, majd rám emeli tekintetét. Már mondana valamit arról, hogy hagyják békén, azonban a szavak mégsem törnek elő belőle. A némaság fogságába esik én pedig egy halovány mosollyal nézek rá még mindig azzal a szerelemmel, melyet iránta érzek.
- De igen, Oliver! – suttogom felé. Kezem ökölbe szorul, majd hajam lágy táncba kezd a félhomályban. Hófehér alakom fényesen ragyog, persze eszembe sem jut, hogy esetleg egy angyalhoz hasonlíthatnak. Hiszen nem vagyok angyal, nem vagyok az ördög harcosa, én csak egy kitaszított lélek vagyok, akit nem fogadott be sem a menny, sem a pokol. Egy lélek, aki már időtlen idők óta kóborol azért, hogy végre megtalálja azt, aki miatt nem tud békében nyugodni. Téged kerestelek kedvesem, és végre megtaláltalak…

- Igen, meghaltam szerelmem… - mondom, majd közelebb úszom hozzá. Ruhám lágyan körülöleli alakomat, azonban ez mégsem az, amire vágyok. Hiszen nem tartozhatom az élők közé! Többé már nem az a lány vagyok, aki voltam! Elvették tőlem az életet, mindent ami fontos volt a számomra! Neki pedig segítenie kell nekem! Ennyivel tartozik a szerelmünkért, értem, önmagáért…
Keze felém nyúlik, ujjai majdnem elérik kezemet. Szinte érzem bőrének simogatását testemen, ahogy könnyedén és mégis határozottan hozzám ér. Sajnos azonban ez az egész már csak egy emlékkép, egy beteljesületlen álom!
- Eltűntél, és hiába vártalak… - mondom majd fejem lehajtom. Ha tudnék sírni, most biztos elmorzsolnék egy könnycseppet.
Annyira hiányzott…
Naplózva

Oliver Carex
[Topiktulaj]
*****

Kócos vakegér •• Szökevény •• V.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2010. 11. 04. - 10:58:30 »
+1

  Nem indult könnyen a nap, hiszen a nyakkendőm valami csoda folytán eltűnt, de van egy érzésem, hogy a haverjaimnak is köze lehet az eltűnéséhez, de hamarosan el kell indulnom, és az biza már nem kerül elő! Kétségbeesésemben elkérem az egyik hálótársamtól az ocsmány lila-piros kockás nyakkendőjét, s színező bűbájt mondok rá.
   Ha nem lenne kötelező talán még el is lógnám - ha nem lenne Wendy. De kötelező, és én csak bosszankodok, hogy ki kell csípnem magam nyálas ficsúrként, de egy dolog vigasztalt, hogy legalább Wendy a párom. Nem volt kétséges, hogy mindenkinek nemet mondunk, és csakis egymás meghívására várunk, hogy aztán együtt vonulunk be a kicicomázott díszterembe. Milyen idilli... Máskor egyszerűen giccsesnek tartanám, de így, hogy én is részt veszek rajta, valami gyönyörű. És nem a terem miatt, nem a zenekar melodikus számai miatt, hanem mert egy káprázatos lányt fogok kísérni, akit magamnak tudhatok. Csakis az enyém, aki senki és semmi nem vehet el tőlem, csak a halál...
   Felöltözve, beparfümözve, készen állok az indulásra. Mivel így is kifutottam az időből, gyorsan pattantam fel az ágyról, s rohantam ki a klubhelyiségből - aztán természetesen vissza kellett mennem a virágkoszorúért -, és gyorsan szedve a lábaimat befarolok a lépcsőalján ácsorgó tömeg közé, a haverok közé. Nyomtak két sort, hogy milyen gyalázatosan nézek ki, legalább fésülködhettem volna meg, de én ügyet sem vetve rájuk, izgatottan fordultam meg, amikor a hátam mögé mutattak ujjukkal.
   Az én hercegnőm állt teljes valójában a lépcső tetején. Mint valami elcsépelt mesében, olyan tökéletesen festett. A ruhája combközépig feszült ívelt idomaira, és ott tölcsérbe szétnyílt. Lángoló vörös haja, mintha körülölelte volna fehéres, hamvas arcát. Az álarc zavart, mert így csak a szemeit fürkészhettem. A hátam mögül csodálkozó sóhajokat hallottam, amit én szintén megeresztettem. Csodaszép volt.
   - Egyszerűen… gyönyörű vagy… hűűű! - ámuldoztam. Egyre jobban zavart, hogy milyen tagbaszakadtnak látszódhatok, egy ilyen tündér mellett. Büszke voltam, hogy Wendy a párom, büszke lehettem rá!
   - Nos, remélem ez megteszi… - mosolyodtam el fülig érve, és az eddig görcsösen szorított dobozkából előkaptam a kis virágcsokrot, és felhúztam vékony csuklójára. Akartam még neki mondani, hogy milyen meseszép, akartam még mondani, hogy gyere Wendy, lépjünk le a bálról, csak te meg én, de a zene felcsendült, és be kellett vonulni a táncparkettre.
   Etikett szerint belém karolt, és lassú léptekkel ütemre belebegtünk a terembe. Nem is foglalkoztam a díszítéssel, alig bírtam ki, hogy ne Wendyt csodáljam folyton-folyvást, mire észbe kaptam már köröztünk az angol keringővel.
   - Tündökölsz ma este. - soha nem látott szerelemmel néztem a szemeibe, s kedvem lett volna ott helyben megcsókolni. Ismét érezni az ajkai puhaságát, bőrének melegét, de a parketten nem lehetett. Kacérul rákacsintok, s a táncban egyre kijjebb vezetem, hogy a nagy kapuig érjünk. Amint vége volt a nyitótáncnak, kisurrantunk, és izgatottan húztam magam után Wendyt. Kuncogva tipegett utánam cipellőjében, én pedig az lépcsőforduló egy szobra mögé állítottam. Leemelem álarcát, és megcsodálom arcát. Kisöpörtem arcából a rakoncátlankodó vörös tincset, és két tenyeremet a falnak állítottam, így közrefogva őt.
   - Mit csinálsz? - kuncogott. - A bálon kellene lennünk! - annyira aranyos volt, megremegtette a szívemet.
   Hozzásimulok, és egy lágy csókot lehelek nyakára. Parfümje vadító volt... Alig emelkedem el tőle, úgy emelkedek feljebb, s piros ajkait enyéim közé fogom, és minden létező szerelemmel, szenvedéllyel, odaadással megcsókolom.
   Lassan elemelkedek, homlokomat az övéhez nyomom, és úgy suttogok:
   - Szeretlek! -

*       *       *

   "Meghaltam szerelmem" - szinte lehetetlenül hangzott volna ez a mondat a mugli-világban. A mágus világban, már nem, sok kísértet él a földön, a Roxfortban kapásból négy, de ez mégis hihetetlen volt. Ő nem halhatott meg, hiszen ő az én Wendym... ez biztos...
   Nem tudtam, sírjak, vagy kesernyésen röhögjem pofán az életet. Zokogni akartam, de egyben mosolyogni, dühöngeni akartam, de egyben hangtalanul felfogni. Próbáltam magamnak bemesélni, hogy megőrültem, képzelődöm, és csak túl fáradt vagyok. Vagy lehet, hogy csak álmodom, bár álmodnék. Jaj istenem, könyörgöm! Sose fordultam hozzád segítségért, de add, hogy ez az egész egy rossz álom legyen, és Wendy valahol csupán egy kórházban fekszik, mert eltörte a lábát, add istenem, kérlek add!
   Könnyeimet sorozatban nyeltem le, de kikívánkoztak belőlem. Nem fogok sírni! Én... sose... sírok...
   Ijedt szemekkel, halkan lihegve figyelem az ezüstös Wendy-alakot. Nem lehet Wendy, mert ő nem halt meg, ő csak elhagyott engem, csak elköltözött és nem szólt nekem! Ő - nem - halt - meg!
   Egy pillanatig összeszorítom a szemeimet, és felpattanva a fotelből, kitérek előle, és jó pár méterre el távolodok tőle.
   - Mi az, hogy eltűntem?! - mordulok rá. - Ki volt az, aki egy idő után tojt a fejemre? Ki volt az, aki semmilyen jelet nem adott annak, hogy... - 'életben van'-t akartam mondani, de megakadt a nyelvem, a gombóc egyre jobban nőtt a torkomban. - ...egyáltalán létezik-e még? Ki hagyott egyedül ebben a cseszett világban?! - hangom egyre emelkedett. - Te voltál az, Wendy! - köpködöm a szavakat, és tenyeremet erősen végighúzom arcomon, hogy megnyugodjak. De mégis, hogy tudnék?! Semmi pozitívum nem történt velem az elmúlt hónapjaimban, minden a pechszériámra megy, és most itt van a halott Wendy, mit kezdjek vele?! Mit kezdjek egy asztráltesttel? Mit kezdek egy olyan emberrel, akihez nem tudok hozzáérni?  Mit kezdjek egy kísértettel? Mit kezdjek az én egyetlen, igaz szerelmemmel, ha ő már hallott!!
Naplózva

"Amikor a lelkek valóban érintkeznek, az maga az öröklét. Tér és idő megszűnik, csak a tiszta tudat marad, hogy nem vagyunk egyedül az életben."

Wendy P. Pervinkle
Eltávozott karakter
*****

~ a szellemlány ~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2010. 11. 12. - 13:10:08 »
+1

- Mit csinálsz? – kuncogtam, majd hagytam hogy közelebb kerüljön hozzám.
- A bálon kellene lennünk … - suttogom mindenféle meggyőződés nélkül. Forró lehelete égeti a bőrömet, a nyakamra forró csókot hint, én pedig teljességgel elbódulok. Pórusaim kitágulnak, pont úgy szívom magamba illatát és lényét, mintha egy virág lennék, mely a napfény után sóvárog. Teljesen felé fordulok, kezem a nyaka köré kulcsolódik, bár erre a pillanatra egyáltalán nem emlékszem, hogy is történt. Átfogom őt, magamhoz szorítom. Habos-babos ruhámban úgy feszül hozzá a testem, mintha egy örvénylő tengeren ő lenne az éltető fa, melybe kapaszkodhatom. Pilláim lecsukódnak, ajkaimat halk sóhaj hagyja el, majd átadom magam a mindent elsöprő szenvedélynek.
Megcsókol, én pedig viszonzom. Nyelvem az övét keresi, majd amennyire lehet, elmerülök a bódulat ilyetén formájában. Nem tudom meddig tart, nem tudom mikor ért véget ez az eget rengetően fantasztikus pillanat. Egy dolog van, amire emlékszem, az pedig egy szó, mely zene volt füleimnek.
- Én is szeretlek! – suttogom bele ajkába, majd újból szájára tapadok. Telhetetlenség tudom, de ez az a pillanat, mikor minden egyes másodpercet ki akarok élvezni. Hiszen, sosem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap……


***

Már két hete új életet élek. A találkozások, melyekre biztosan számítottam valahogy egyáltalán nem akarnak bekövetkezni. Általában szótlanul üldögélek az apró kis lakásban – mikor épp nem dolgozom - egy levélre várva. Írtam neki, nem is egyszer, de még mindig nem érkezett válasz. Lehetséges, hogy a baglyommal valami baj történt? Vagy csak egyszerűen Oliver elfelejtett engem? Lehetséges lenne, hogy a szerelem mely oly nagy volt, a távozásom után a feledésbe merült? Talán talált magának másik lányt? Hiszen már nem vagyok ott, megvan a szabadsága. Nem figyelik kíváncsi tekintetek egy-két megmozdulását, és nem vagyok ott vele, akihez akkor jöhetne, amikor csak akarna.
Hiányzik nekem, mindezek ellenére…
Egyszerűen borzalmasan nehéz, hogy nem bújhatok hozzá, és nehéz megállni, hogy ne keressem őt minden egyes apró kis részletben. Még a csempe színéről is ő jut az eszembe. Hiszen van egy ilyen színű pólója. Szánalmas, ahogy viselkedem.

Kezem a fotel karfájáról az ölembe hull. Megmarkolom a pennát és papírt, melyet az ölembe melengetek már órák óta. Íme ismételten ráveszem magam arra, hogy írjak neki. Hiszen erre már csak válaszolni fog! Legalább is remélem.
A mosogatástól kifakult és ellágyult körmeim lágyan sercegnek, ahogy a papírhoz érnek írás közben, én pedig könnyáztatta arccal, aggódva vésem a sorokat a kopott pergamenre.
Egy – egy sós csepp a tintára hull, elmaszatolva azt. Szipogok párat, majd egy orrfújás után ismételten útjára bocsátok egy madarat. Hátha ő célhoz ér…



- De hiszen kerestelek! Több levelet is írtam! Soha nem jött rá válasz! Elfelejtettél engem, pedig megígértük egymásnak, hogy soha semmi nem fog változni, még akkor sem, mikor én már nem leszek az iskola falai között…! Te is ígéretet tettél! Azt mondtad szeretni fogsz, azt mondtad eljössz majd hozzám! De nem jöttél… - mondom, majd arcomat a föld felé fordítom. Áttetsző szemeimből csillogó, fehéresen átlátszó könnycseppek potyognak, majd tűnnek is el a semmiben. Hiszen egy szellem könnyeit mi tenné láthatóvá? Még a megmaradt érzelmek sem! A halálon még az itt maradt dolgok sem segíthetnek.
- Soha nem tojtam a fejedre Oliver! Talán ha TE foglalkoztál volna velem, ha utánam jöttél volna, ahogy ígérted is, hogy keresni fogsz, most nem így találkoznánk! – dühödöm be, majd kapom fel a fejem és nézek rá teljes rosszallással!
- Mondd csak ki, amit gondolsz! Hiszen semmi jelét nem adtam annak, hogy ÉLEK-e még! Ha ezt tényleg így gondolod, akkor nem ismertél engem soha, Oliver! Te tényleg azt hiszed, hogy képes voltam csak úgy eltűnni? Több levelet is írtam, rengeteget! De ha nem kaptad meg őket, akkor TE miért nem kerestél meg engem, hogy nincs e valami bajom? Ennyire érdekeltelek, ugye? – vádaskodom, amennyire lehet. Persze nem veszem észre, hogy eközben ködlő alakom egyre közelebb kerül szerelmemhez, már-már belefolyok az arcába, úgy meredek rá. Nézem idegeskedését, eltorzult arcát. Látom a borostáját, látom, hogy fáradt és hogy egyszerűen rosszul van a látványomtól is. Mégis mit tehetnék? Nem változtathatok azon, ami megtörtént! Maximum annyit, hogy előkerítem azt, aki ezt velem tette! De hogyan, hiszen nem emlékszem semmire, csak egy zöld villanásra…
Bár gondolom Olivert halálom mikéntje úgysem érdekli! Dühöng, és ideges! Jelenleg pont úgy viselkedik, mint mikor gyermekek voltunk és Peter Howard elvette a homokozó lapátját. Egy héttel később jött rá a dologra. Akkor is engem hibáztatott, hogy nem szóltam. Neki kellett volna észrevennie, hogy valami hiányzik, nem pedig nekem bizonygatni, hogy elorozták a kedvenc játékát.

Most épp utálom! Mégis…
Szeretném megölelni, szeretném megcsókolni, szeretnék hozzábújni, befészkelném magam a karjai közé és szeretném őt úgy, ahogyan régen is tettem minden egyes nap. Nem akarom ezt a rideg, kőkemény valóságot! Nem akarok halott lenni! Nem akarok keserűséget! Őt akarom, a boldog életet vele, és mindent, amit a halálom napjáig nem kaphattam meg!
Annyira hiányzott…
Még mindig szeretem!
Naplózva

Oliver Carex
[Topiktulaj]
*****

Kócos vakegér •• Szökevény •• V.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2011. 04. 13. - 18:00:30 »
0

  Össze-vissza kavarogtak bennem a gondolatok, és érzelmek. Az egész bujkálás kiment a fejemből, ahogy abban a pillanatban Amy is...
   Az keserédes örömtől tajtékzottam belülről, láthattam, tudtam, hogy nem felejtett el, és keresett, de kívülről dühöngtem és ha most előttem lett volna az egyik rosszakaróm biztos, hogy gond nélkül cafatokra átkoztam volna. A düh, a Sors utáni gyűlölet úgy kihozott a sodromból, mint még eddig semmi más. A farkasvakság, a háború eljövetele, Célia hátrahagyása mind-mind eltörpül eme tény mellett. Magamban azért rimánkodtam, hogy bárcsak elfelejtett volna! Kiderült volna, hogy csak egy kellék voltam neki, kihasznált, vagy igazából már nem szeret, talált valaki mást, de élt volna! Mennyivel egyszerűbb lett volna feldolgozni... Bele pusztultam volna, hogy más tarthatja karjaiban, más csókolhatja, engem pedig használt rongyként hátrahagyott, de legalább tudtam volna, hogy nem halt meg, nem történt balesete, vagy nem gyilkolták meg. Milliószor mélyebbre hatol a szívben a kés, ha egymáséi lehettünk volna, de a Halál közénk állt, mintha csupán elhagyott volna, vagy talán nyomós okkal távolodunk el egymástól. Sokkal nehezebb így, már csak a tudat is! És minden fejben dől el... A fej irányítja a szívünket is, a szívünk, azaz ökölnyi szerv pedig az érzelmeinket. Az érzelmeink pedig hatnak agyunkra, oda-vissza működik a dolog. Bárhogy is akartam kettészedni a kettőt, hogy könnyebb legyen feldolgozni a hirtelen kapott hírt, sehogy sem sikerült. Bármelyik oldaláról néztem a dolgot, szörnyű volt...
   Összeszorított fogakkal, némán hallgattam Wendy válaszait. Ahogy egyre dühösebb lett, én is jobban kikeltem magamból. Láttam haragját, és kétségbeesését, ami engem is szintúgy megrémített. Nem is tudtam ép ésszel gondolkozni, vagy helyesen érvelni, jól visszaemlékezni, hogy ne hadováljak össze baromságokat. Nem voltam képes rá, az agyamat valami szürke fátyol elborította, amitől minden homályosabb lett.
   Nem volt erőm hátat fordítani. Néznem kellett. Figyelni, hogy milyen légiesen mozog, ami nem már emberi... Mindent megadtam volna, annak érdekében, hogy visszahozzam az Életbe. De ez lehetetlen volt, még a varázslóvilágban is...
   Szinte süket módjára próbálom eltéríteni kiáltozásait, vádjait, feltevéseit, igaz mondatait. Nem. Túl sok volt ez nekem.
   - Nem érdekeltél? - kérdeztem felhördülve, teljesen kifordulva magamból.
   Féltem, ha itt most nem vettem volna levegőt, olyat teszek, amit megbánhatok később.
   - Szerinted azt az időt, amit eltöltöttünk ketten, az a sok év, nekem semmis?! - kihangsúlyoztam minden egyes szót. - Szerinted az?! - ismételtem önmagam.
   Nem bírtam lenyugodni. Elfelejtettem hol vagyok, kivel beszélek, és hogyan. Lehetséges, sőt talán biztos, hogy később ezeket a perceket megbánom, de abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy ezt a nyarat átkozom. Ki, vagy mi volt az a pokolfajzat, aki képes volt elvenni tőlem a világ nagyobb kincsét, akit magam mellett tudhattam. Bárki vagy bármi volt az, itt megesküszöm, hogy elpusztítom!
Naplózva

"Amikor a lelkek valóban érintkeznek, az maga az öröklét. Tér és idő megszűnik, csak a tiszta tudat marad, hogy nem vagyunk egyedül az életben."
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 11. - 22:05:05
Az oldal 0.095 másodperc alatt készült el 46 lekéréssel.