- csak AZT HISZED, hogy szükséged van rá. - az átlag emberek a hanglejtés játékával emelnek ki szavakat élőszóban. Errol valahogy túl unalmasnak tartotta ezt a módszert, ezért úgy dönt, hisztérikus pofával megemeli a hangját, és két szó erejéig olyan hangerőt feszeget, ami a Lump Klub zsivaján belül nem okozna különösebb problémát, de itt... mintha tölcsér lenne a közöttük lévő távolság. Az ő fülét is bántja, eléggé. Nem szereti a zajt, az értelmetlen hangoskodást, de fapofával tűri saját hülyeségét. A mondat végén sandán eltekint az ajtó felé, mintha látna valamit a vécéfülkék fehér falaitól. Némán vár, hátha lépteket hall, vagy ajtó nyitódást. De semmi, egyedül vannak, csak ők ketten, na és a gyógyszerek.
Azok az érdekes kis tabletták. Amiket a vizsgálódás céljából kivett, már rég visszarakta és a dobozokat leállította a földre. Csak a kékből vett minta maradt még a kezében. Úgy látszik nem tudott megmaradni egy helyben, a kíváncsiság okozta apró idegesség pattogott minden mozdulatában. Inai nyikorgása is még elmebetegebb tetteket sugallt neki. Most az első tablettával játszadozott. Ezt sokkal könnyebben lehetett irányítani, mint az aerodinamikai szempontból otromba, össze-vissza forgolódó favesszőt. Újra, mintha oda sem figyelne a helyzetre, holott csak szeme volt a pirulán, az összes egyéb receptora Nisht fürkészte.
~szóval kétségbe vagy esve... tökéletes. én irányítok...~ Boldog volt hatalma miatt, és megrészegült egy kicsit, habár úgy-ahogy tudta a határokat. Ami mondjuk nem jelentette azt, hogy figyelembe is veszi őket.
- UNCSIIIIIIIIII - imitálta az egyik elkényeztetett aranyvérű évfolyamtársát, közben hozzáképzelve annak fejét, és minden röhögni való gesztusát. Ki is szaladt belőle a megvető nevetés, de ugyanolyan éllel tűnt is el, és mindenféle magyarázat nélkül telt tovább az idő.
A koppanásra odafordul, azt hitte meglazult a varázsa, de aztán rájött, hogy csak a fiú próbálja kimutatni szenvedését, és már háton fekszik a piszoárok alatt. Ez tetszett neki, nem volt finnyás, mindenképpen szimpatikus tulajdonság az ő szemében. Ezért úgy döntött esélyt kap. A tabletta lassan közeledni kezdett a feje felé. Egészen lassú, őrjítő tempóval. Valahogy úgy, mikor a csap csöpög, téged idegesít, és odafordulsz megnézni, hogy nem-e képzelődsz. Látod, ahogy gyűlik a csepp, látod, ahogy egyre nagyobbodik a gömb és mégis. Azt a pillanattöredéket lusta vagy kivárni, lusta vagy együttműködni a természettel, és hamarabb robbansz fel, minthogy az az apró víz lehűtene, csöppenésével. Körözni kezd, apró, nyugtató köröket ír le, majd ellipsziseket, nyolcasokat, egyre gyorsul, négyzetek, téglalapok, hatszögek, nyolcszögek, majd mindenféle ideges, szabálytalan alakzatok.
Végül megáll, megáll a homlokod közepén, ahol a szemeddel már nem látod, csak érzed, hogy ott van. Karnyújtásnyira? Ugyan, sokkal közelebb. Majdnemhogy a részed már. A tabletta vándorolni kezd, lassan lefelé, végig az orr kiugró lejtején, majd megáll a szájnál, pont olyan messze, hogy még kinyújtott nyelvvel se érd el. Már ha nem vagy kígyó, vagy konkrétan Piton, akiről olyan legendák terjengenek, hogy igazából egy kígyó varázsló, akinek animágus alakja egy ember. Eléggé nagy baromság, de attól még beszélgetnek ilyenekről.
- Ne félj... - hangja, akár egy ugráló elektromos-mező felállítja az összes szőrszálat a közelben - az nem baj, ha különleges vagy. különlegesnek lenni jó. - egészen halkan beszél, és egész lénye megváltozik egy pillanatra, de aztán akár egy álom az ébredésnél úgy foszlik ez el - mikor kezdődött? meséld el az első élményed róla, mondd el, mi váltja ki? nem hiszem, hogy random. olyan nincs, hogy random. mindennek van oka...

- anyád még mindig bogár bárd meséivel tömi a fejed? persze, mindenki megmenekül, mindig a jó győz. - szinte elborzadva horkan fel, majd nem bírva tovább az ülő helyzetet fölpattan, és járkálni kezd, minden kezében lévőt zsebre vágva, pálcáját kivéve. - mondjuk tényleg mindig az győz. csak ugye relatív, hogy kit nevezünk annak. az én sztorimban én vagyok, a tiédben te. és  ugye, egyikünk mindenképp úgy fog kikerülni ebből a helyzetből, hogy az jó legyen neki. vagy te fölkelsz és elversz, vagy én meg tudom amit akarok elkábítlak, belebegtetlek a klubhelyiségetek női részlegébe, és amikor reggel felébredsz egy lány sikítására, majd magyarázkodhatsz, hogy mit kerestél az ártatlan elsős kislányok között... - utálatosan elmosolyodott, majd Nishre tekintett.
Csak ekkor vette észre, hogy felállása után megszűnt a varázslat is, és a pirula a fiú orra előtt hevert a földön, és valószínű, hogy már szájával rég fölszedte, hacsak büszkesége meg nem gátolta a koszos (és valamitől még egészen nedves) piszoár alatti csempéről való étkezést. Mindenesetre nem akarta meggátolni, az végkimenetelét tekintve rontott volna rajta, inkább higgadtan elfordult, és egy hatalmas hím szúnyogot bámulva a falon beszélni kezdett.
- remélem így már fel fogod fogni a kérdésem, és normális válaszokat fogsz adni rá. Mi... okozza? - ismételte lassan, mintha csak egy retardáltat korrepetálna, valami halálosan egyszerű témából. - ok-okozat. kauzalitás. nem olyan bonyolult, gyerünk erőltesd meg az agyad. - átment lekezelőben, amit azért csinál, mert sikertelensége okán már irdatlan ideges, de valahogy meg kell őrizni imázsát, és kontrollját a helyzet fölött.
Hirtelen egy hatalmas sóhajtás szakadt ki belőle, és átkozta magát baromságáért, hogy miért nem jutott ez hamarabb eszébe. Ideges volt, és legszívesebben fájdalommal tompította volna el ezt az érzést, de nem tehette meg. Majd este a klubhelyiségben. Úgyis úgy intézkedett, hogy egy olyanba kerüljön,  ahol rajta kívül csak egy másik van, az pedig a legcsendesebb, és legjobb alvó mind közül. És nem utolsó sorban, fél Errol különcségétől, mint a tűztől. Tökéletes partner.
Nem volt kérdés hogyan tovább, mit fog tenni. Mivé alakítja a hatalmas sóhajtást. Hangja unottá vált, és egy ásítással álmosságot erőltetett arcára, miközben szembe fordult a griffendélessel. Erre azért volt szükség, hogy árulkodó vonásait eltüntesse. Unott hangon szólalt meg.
- pedig reméltem, hogy érdekesebben is eljuthatunk a végére. mondd meg mi a betegség neve. és akkor végeztünk. - fölösleges ígéreteket nem tett, nem mondta, hogy eloldozza, hagyja magát megátkozni, biztosítja jólétét. És még a gyógyszer visszaadásában sem biztos, de abban igen, hogy néhányat meg fog tartani. Egyszer még jól jöhet...

- migrén, migrén. a..nagy..fran..co..kat.. - szótagolja halkan. ez nem sima migrén. Többnek kell lennie, valami nagyobbnak, ritkának, egyedinek, bonyolultnak. EZ NEM LEHET SIMA MIGRÉN üvölt egyik belső énje, rázva vastag láncait, készen arra, hogy erőszakkal, fenyítéssel húzza ki a válaszokat, aztán gondoskodjon a tetemről is, és valami frappáns módon rejtse el. Ezt a részét talán még élvezné is, mivel logikát igényel, és nem menne olyan könnyen, mint a legtöbb agyat megdolgoztató feladat. Meg is fogant benne a gondolat, hogy enged a csábításnak, de ekkor egy reálisabb hang zavarta meg, ami azt súgta, hogy nem merné elkövetni a gyilkosságot, ha meg igen, akkor csak megnehezítené az életét, és ilyen áldozatra ő nem hajlandó, mivel nem teljesen pozitívan jön ki belőle.
Mégis úgy tetszett, hogy a morgó vadállatnak igaza van, sőt pillanatról-pillanatra, ismerte el a kibontakozó nagyszerűséget. Ennek oka az volt, hogy nagy erővel vágódott a csempének. Arccal előre a koszba. Elbukott. Elbénázta. Szar volt. Túl hülye. Logikátlan és beképzelt. És nem is a hibái dühítették, hanem az, hogy Nish jobb volt. Nem tartotta érdemlegesnek a hibáit, addig ameddig ő a legjobb, és márpedig neki kell lennie a legjobbnak, egyedül ő érdemes rá. Ez a versenyszellem tartotta életben, és egy hipogriff ereje testesült meg akaratában. Soha nem adja fel, soha nem fogja feladni.
Az állat fröcskölődő nyála forrón perzseli szöveteinek belsejét. Nem úgy terjed szét ez az érzés, mint a harag, megfestve egy pillanatra a kapillárisok labirintusát. Ez kitörni szeretne, mint egy forró pont, lemarva a tornyosuló akadályokat, és gejzírként kispriccelve a hámszövetekbe vájt lyukakon. Ez a gondolkodást nem ismerő erő mozgatta, amikor szinte a leérés pillanatában már fel is lökte magát karjával és egy vérre vágyó farkas ábrázatával vicsorgott a griffendélesre. Nem  volt nála pálca, a földön hevert valahol, vagy a másik talán rég összeszedte. Nem érdekelte, ő nem átkozni akart, csak érezni, ahogy kemény ökle alatt csontok recsegnek,  benyomódik a bőr, és ha kinyújtaná kezét, talán meg is tudna érinteni valami furcsa alakú belső szervet.
~egy-egy~ jut el a tudatáig. Nem mozdul. Végigméri a lehetőségeket, a másiknál pálca van, nála meg csak a puszta keze, és egy ember bőre nem olyan, ami visszaveri az átkokat. Csak egy élete van, vigyáznia kell magára, ő különleges. Legalábbis így tartja magáról. ~egy-egy... nem ő vezet. egálba vagyunk. még nyerhetek. még van időm. még nem telt le. nyerni fogok. NYERNI FOGOK~ az ösztönember eltűnt, acsarkodó vonásai kisimultak, és a frissen mosott ruhák bája szólalt meg könnyed hangjában, még így koszosan is.
- ügyes. - hirtelen csak ennyi tellett tőle, de aztán rájött, hogy a megakadását hatásszünetként is felhasználhatja - így sokkal élvezetesebb lesz, mint abban a kiszolgáltatott helyzetben. - apró mosollyal megkoronázva mondatát, véglegesen megteremtett egy mester-tanítvány viszonyhoz hasonló légkört, ami azért elég fura, főleg így, hogy a vele szemben álló másfél fejjel magasabb nála. De egy jó színjátékkal akármit el lehet hitetni, akárkivel. Ezt már tapasztalta.
Gondosan leseperte mugli melegítőjéről  a koszt, mintha  érdekelné. A pálcájára, még csak ki sem pillantott. Tudta, hogy melyik 30 centi átmérőjű körben kell keresnie, és azt egy kis ugrással megtalálja. Nem mutatott magabizonytalanságot, vagy félelmet. Ugyanúgy állt, mintha még mindig a Lump-klubban lennének eszegetve valami flancos ételt, és nem egy pár hüvelykes veszélyes fadarab képzeletbeli meghosszabbítása döfné keresztül a szívét.
~várjunk csak...~ a gyér fáklyafényben, amúgy is fakó arca, kaméleonként kezdte felvenni a mögötte lévő maszatos fal színét. A sápadás oka, nem a rádöbbenés, hogy talán életveszélyben van, vagy valami hihetetlen pálfordulás. És nem is a múltkori alkímia óra egy nehéz feladatának megoldása ugrott be hirtelen. Neem, valami sokkal furább, sokkal zavaróbb. Nem fogtak rá pálcát. Nem állt vele szemben az ír fiú. Ott ült a sarokban, a gyógyszerektől valami mámoros mosollyal, de azért ráncolt fejbőrrel, ami még mindig a fejfájásra utal. Hát persze, semmi sem hat egyből. És még a fegyvere lehetséges helyét is rosszul tippelte meg, mivel nem számított rá, hogy a fiú leleményesen magához húzza. Össze volt zavarva. Nem tudta ennek az okát, megfordult a fejében, hogy talán a betegségtől nem nyerte vissza a józaneszét.
~Igen... a fájdalom, a fájdalom lesz a ludas...~ győzködte magát, de valahogy nem tudta ezt bevenni, ezért óvatossá vált. Természetesen csak bőrszövete által körülhatárolt szférákban. Amit a világnak mutatott, az gyökeresen különbözött:
Teljesen biztos volt magában. Belül persze egy szuperszámítógépet megszégyenítő sebességgel mérte fel  távolságokat, összegezte az adatokat, következtetett és próbálta megtervezni, hogy nyerhetné vissza ismét fölényét. Most már nem kérdezgethet csak úgy.
A legnagyobb gondja az volt, hogy egy hetedikessel állt szemben, aki ráadásul elég furán varázsol az elmondások szerint, így még azt sem tudja megsaccolni, mivel próbálkozna először, ha Errol megindulna felé, és azt a röpke embernyi távolságot átugorva megpróbálna ütést vinni az oldalába...
De nem. Nem teheti, nem így kell megoldani a dolgokat, illetve első sorban nem így akarja. Szégyellné magát, ha logikájával nem sikerülne kimásznia ebből a helyzetből.
- ezek mugli gyógyszerek? - kérdezi a legnagyobb közönnyel, mintha mi sem történt volna...

Mint egy a tavaszi légtől betépett lepke szállt el a jó ízű virágok fölött, csak épphogy rápillantva az elsőbbségért egymást lökdöső pollenekre. Rájuk nézett, szippantott egy nagyot, majd az eredménytől függetlenül pattant tovább a következőre. Most csak morzsákat gyűjt, mindegyiket megízleli, megrágja, amilázával  alkotóelemeire bontja, majd átadja a szerencsétlen óriásmolekulát többi emésztőnedvének. Az információk felkocognak gyomrából az agyába vezető lépcsőn, és fent nem halnak meg a végkimerülésben, hanem még futnak egy kört, hogy megtalálják helyüket valami kis dobozban, ahova befekszenek, türelmesen várva, hogy rájuk zárják a fedőt és azt tegyenek velük, amit akarnak. Errol testében minden a helyén volt. Talán túlzottan is. Állandóan kereste a bajt szervezetének. Rövid ujjúban mászkált télen, naptejt még sosem látott a bőre, pedig nyaranta járnak le a spanyol-francia határhoz. Hideget evett hidegre, szőlőt tejre és körülbelül a létező összes dolgot megcsinálta, amivel tönkre tehetné magát. Egy normális, rendes szervezet már régen felakasztotta volna magát a végbelei segítségével, ahogy azt illik. Hát a skót fiúé biztos nem ilyen volt. Minden, mindig flottul ment, beteg is csak akkor volt, ha muszáj, és akkor sem sokáig. Talán pont ez a belső nyugalom, harmónia, elfogadás, békés együttélés volt az ami lehetővé tette a hollóhátas kimeríthetetlen rebellis jellemét. De akkor unhatatlanul felmerül a kérdés, hogy hol keletkezik, honnan jön ez a folytonos lázadás minden és mindenki ellen? Sokat gondolkodott már rajta, és most is eszébe jutott, lévén, hogy épp egy beteggel beszélget. De szóval most egy begombázott pillangó volt épp, és a viárgpor szagolgatása valahogy így nézett ki:
- És miből van? Van a dobozon összetevőkre vonatkozó rész? Honnan vetted? Személyesen csinálták neked? - ezek voltak a szippantások. Minden kérdés egy, várva, hogy a szavak, mint apró kémiai részecskék felkússzanak az orrába, de itt nem hagyja abba, tovább ugrik - sima migrénje akárkinek lehet. Migrénes fejfájás, vagy valahogy így hívják, de én nem vagyok medimágus. - hadarja alig érthetően a számára lényegtelen részeket - de ez tartós, folyamatos. Ez a sok gyógyszer arra utal. mi váltja ki? - már régóta kerülgeti ezt a virágot, néha visszatér hozzá, mint most. Nagyon érdekli, ugyanis nincsen szaga, legalábbis ő nem érzi, pedig nagyon próbálkozott. Figyelmen kívül hagyja az olyasmi töltelékmondatokat, mint 'Beteg vagyok' vagy 'Menj innen a jó fenébe'. Tisztában volt vele, hogy ezeket csak úgy mondja, holott semmi közük nincsen a beszélgetéshez, amit három ilyen után szóvá is fog tenni - így határozott -, de még három ilyen előtt vagyunk, így csak ajkát harapdálva aprókat lépkedett ide-oda. Nem tudta miért csinálta, csak tette, hogy úgy nézzen ki, mint aki nem áll, mint a befőtt, hanem ötlete van, gondolkozik, és legkevésbé sem tanácstalan. Azért néha Nish felé is fordította a fejét. Kinézett rá, mint gyerekkorába, mikor a postást várta, hogy jól megdobálhassa az ablakpárkányba rakott előre meggyúrt hógolyókkal. De a postás nem jött, Nish sem szólt semmi értelmeset, csak ült mint a befőtt azzal a sápadt ábrázatával, ami egy kicsit változott az utóbbi időkben. Olyan furcsán de-fókuszáltak lettek a pillantásai, és a feje is csak ingadozott minden ok nélkül. Már látott ilyet, érzett ilyet. Volt már nála drog, volt már benne drog. Egyszer mert vallja a kipróbálás szentségét, így ez sem maradhatott ki a sorból. Talán túl korán, talán nem. Most már megtörtént, és rohadtul nem lett belőle semmi baja. Szóval ismerte ezt a fura érzést, és most valahogy elkapta a vágy, hogy a morzsák mögé leadogassa ezeket is a gyomrába. De inkább nem, volt fontosabb dolga.
- ahha, halluciongén szerek? - kajánul elmosolyodott (csak vezetett valamire a járkálás) - nem minden betegségre adnak ilyeneket... egy egyszerű fejfájásra semmiképpen sem...

~megölöm... széttépem... darabokra szaggatom... felkoncolom... kinyírom...~ Furcsa alakzatokat vett fel a szája a másodperc törtrészei alatt, de hang nem szaladt ki, csak levegő szaladt végig légcsövén végigcsikarva a fogakat. Nagyon utálta a helyzetet. Nincsen nála pálca, nincsen hatalma. Ott áll szerencsétlenül, körülötte kedvezőtlen környezet. Nem tud egy ugrással elbújni, úgy, hogy abból sikeresen jöjjön ki. Nem tud semmit hozzávágni a másikhoz. És nem. nem. nem. Tele van tagadószavakkal a feje. Az egyetlen igent a griffendéles harsogja, és ezért lelkesen  oda is hajol, de utána némileg csalódottan húzza vissza a fejét. Gúnyt űznek belőle. Zsarolják. Gyenge. Rosszabb. Megbukott. Lendületet vesznek rajta gondolatai és  lejjebb taszítják. Fokozatosan hagyja el elméjét, majd kitekint szemgödrei ablakán, megbámulja a csukott száj sötétjét és nagyot koppan a gégén, majd a hangszálakba is beleakad. A gerincben csúszik végig, közben csípőjét valami még jobban rántja lefelé. Hol felvillan, hol nem... Mint egy rosszul leengedett redőnyön keresztül nézi a folyton változó tájat. Idegesen verő szív, hullámzó tüdő...
Nincs apelláta, nincs semmi. Persze néhány fanyar gondolat azért megfogalmazódik benne. Ez a belső kirándulás, az igazi utazás a föld középpontja felé. Most annyira nem sötét a szájüreg. Piszkos fény szűrődik be a fogak közötti észrevétlen réseken. Valahol a sarkánál járhatott éppen, amikor tűz kezdte égetni. Gejzírként nyomta fel a forró hő, és termikelve szállt fölfelé, hogy aztán onnan kezdhesse meg a sorsdöntő fordulatot. 'Gyermekek elől elzárva tartandó'. Egy lázadó nemzet erejével üvöltöttek izmai, amik kívülről is jól láthatóan feszültek meg. Nem volt soha túl izmos, de eléggé sovány ahhoz, hogy szálkásnak nézzen ki, pedig elég valószínű, hogy fizikális képességek terén nem lenne osztályelső. Bár állóképességével...  neem, inkább  kitartásával, makacsságával, csakazértis felfogásával kárpótolta őt a genetika. Mosolyog, ahogy a pörgő fadarab lassan kiúszik a képből, és előrefelé rugaszkodva repül Nish felé. 
Csontos keze boldogan szorul ökölbe, és húzódik hátra, hogy aztán előretolja és lankásabbá tegye a hetedikes orrnyergét. Sapkája előrecsúszik egy kicsit, félig-meddig belelógva szemébe, de ez nem érdekli. Magabiztosan szeli a két ölnyi távolság állott hugyszagát egy jobb cél érdekében. Ha pedig eléri, nem fog megállni egy ütést követően...