pulls harder than gravity

[|Foltozott Üst - legolcsóbb emeleti szoba|]

|Foltozott Üst - legolcsóbb emeleti szoba|
|'97. május 7.|

Fények.
Vakító fények.
Rohadtul vakító fények.
Becsukott szemmel rohanok az erdőben. Nem látok semmit, egyszerűen csak érzem, hogy mi van körülöttem, ismerem ezt a helyet. Az út göröngyös, tele van kiálló gyökerekkel, és tudom, hogy menten el fogok esni, de eljutok, ameddig eljuthatok. Mindjárt. Pillanatokon belül. És most...
Mi történt? Semmi. Kurvára semmi. Nem változtak a dolgok, minden ugyanaz maradt.
Hol vagyok? Már nem érzem a fákat, azt a nyers hideget.
Lassan körbefordulok, alaposan megnézve mindent. A szemem még csukva van. Semmi.
Semmi.
Semmi.
Csak néma üresség, teljesen egyedül. Nincs visszhang, kósza hullám, amit érezhetnék, ami jelezné, hogy létezem. Egy falás levegő vagyok, a vákuumban. Mindig is ez voltam, soha semmi több.
Ki kéne nyitnom a szemem.
Villanás.
Tudom, hogy semmi nem volt ott, de érzem, hogy mégis. Hó volt, hideg, fagy. Hatalmas, végeláthatatlan síkság, amibe az egyetlen nyugtató a jobb szélén egy apró, sivatagos terület. Nem volt rajta semmi, még az a kemény szél is elkerülte, ami igazából ott sem volt. Csak vörös fonalak lengedeztek ott, és alakjuk úgy változott, akár egy kisgyerek homokrajzolata.
Sötét. Csend. Remény. Érezte, hogy minden mozog körülötte, minden játszik, minden él. Egyedül csak ő halott. Lepra az újszülötten. Egyedül, társak nélkül.
én itt vagyok.
Mindenki tovább sétál, mit sem törődik a hanggal. Én pedig megnyugszom. Van valaki a búra alatt, itt van ő is a hátam mögött. Csak meg kell fordulni...

Nagy lendülettel esem le az ócska ágyról, megnyikorogtatva az öreg hajópadlót. Csupasz felsőtestemen a széles kötés megint piros lett. Fájnia kéne. Éreztem, ahogy elindult egy lökés bennem. És mégsem. Megnyugtat, körbeölel az a vörös selyem, ami ott lebegett. Jól vagyok, tele vagyok erővel! Igen! Nincsen lehetetlen! Tennem kell valamit!
Hirtelen ellököm magam a padlótól, és érzem, hogy most, ma valami más lesz, valami változni fog.  
- ÁÁÁ! - csak most tűnik fel a környezetem. Mintha a kevés pénzzel mindig együtt járna sötét és a fullasztó doh szag. Egy apró fénynyaláb öleli át a padlót.
Tényleg, kinek is van ma a születésnapja? Biztosan tudom, hogy valakinek van. á... csak képzelődöm.
Visszaestem.
Mi történt?
Miért akartam felállni?
Nem is értem, hogy lehettem ekkora hülye. Olyan erő nincsen. Nincs semmi. Nem létezik menny, pokol.
El akarom érni azt az apró kört. Az egyetlen dolgot a szobában ami nem földi. Ami más mint, amilyen én vagyok.
Ami lenni szeretnék....

[|Glasgow - drága mugli hotel|]

|Glasgow - drága mugli hotel|
|'97. július 15.|

'she ionoizes and atomizes
then turns into sunlight'
Nagyon fura mugli zene szólt a rádióból. A hangok néhol nem úgy simultak, ahogy kellett volna, az éneklés csak akkor volt annak nevezhető, ha épp instrumentális részek mentek. És mégis...
Diszharmónia...
Éreztem, ahogy szám íve kúszik egyre magasabbra, és szinte le mertem volna fogadni, hogy már bőven a fülemnél jár. Kinyitottam a szemem, hogy erről megbizonyosodjak a velem szemben ülő tükörképem segítségével is.
Semmi.
Ugyanolyan közömbös volt az egész. Már három éve. Még csak egy szerencsétlen, kiközösített valami sem volt ott. Néha már azt hiszem, hogy valami őrjítő, hatalmas mágia kerített hatalmába, vagy egy félresikerült hoppanálás alkalmával valami képtelen dimenzióba kerültem. Hisz nem lehet ilyen szar ez az egész. Régen tudom, hogy jobb volt. Volt jobb is.
Itt vagyok egy hatalmas szobában. Egy több személyes orgiákhoz tervezett franciaággyal, két drága bőrfotellel egy apró fürdővel, valami konyhaszerűséggel, és mérhetetlen sok térrel, aminek rohadtul semmi értelme nincs. Ezt is csak azért csinálják, hogy az emberek nagynak érezzék magukat itt, olyannak akinek tényleg van valami hatalma. Á..
Ráadásul még ez a kurva fal sem kemény. Mindent bevontak valami puha bőrre. Rohadékok.
Az erkély.
Indulatosan felugrom és az alattam fekvőknek erőteljes dobkoncertet adva érek el az ajtóhoz, amit haragosan feltépek. Még jó, hogy ezek nem törnek el már attól is, ha hozzájuk nyúlok.
Hideg a csempe, hideg az éjszaka. Nem kellett volna mezítláb, egy szál alsógatyába kijönni. Miért csak itt északon lehet elviselni a nyarat?
Még itt sem.
Undorító volt az est. Lent a hangulatos belváros tömérdek lámpájával, fent pedig egyedül a Hold. Megfosztották az összes társától. Felkönyökölök a hideg fém korlátra, és élvezem, ahogy az belemar húsomba. Elmosolyodok. Most tudom, hogy sikerült. De a tükörképem látja, hogy nem.
Mi volt ez?
Valami elsuhant az égen, egyenesen le. Ösztönösen fordítom fejem az irányba, ahol sikerül elkapnom egy erős lámpa fényét. Szemem ellenkezik a már-már szilárdnak tűnő forrással, de mind hiába. Valami idegen, klórszagú fehérség kezd bepólyálni. A Hold ugyanott van, és feketén világít. Így sokkal szebb, de a csillagok még mindig hiányoznak. Meg az eső.
Két finom, hosszú ujjú kézfej nyúl az égitestért. Annyira finomak, és lágyak.. Gyönyörűek...
Némán állok, és nem tudok körülnézni. Vonz az a két szellemkar, az a puha, finom bőr. Simogatja, játszik vele a horizonton. Feldobja, és elkapja. Látszik, hogy amint elengedi darabokra tör, meghal, de amint újból hozzáér minden baj eltűnik. Aprókat kacag hozzá. Én is így szeretnék nevetni. Megpróbálom, hátha megy.
Valami otromba, mély hang szalad ki a számon. A kéz megáll, a Hold leesik, összetörik, a kéz pedig akár a füst kezd feloldódni a közegben.
- NE! - esdekelve nyújtom kezemet abba az irányba, ijedtségemben szemem is kinyílt.
Hol vagyok?
A Nap már majdnem felettem jár, és mint sok kis méh csipkedik az arcomat.
Mi történt?
Aludtam, vagy most alszok?
Nem tudom...