Beavatás - Smoke Smokeold

[|Madame Delacour|]

|Madame Delacour|
|Valahol London ipari negyedében - november nyolc este tizenegy körül|

Senkinek sem tűnik fel az apró pukkanás, sem az új körvonal egy régi téglarakás mögött, ami már olyan régóta itt van, hogy elválaszthatatlan eleme lett a horizontnak, és talán nem is tudatosul a gyakorta erre járók fejében, hogy az bizony nem egy ősi természeti képződmény. Az ember meg tud szokni minden újat. Az elején persze mindenki lázad, harcol, küzd. ÉN A RÉGIT AKAROM! Aztán elfogadják. Megtanulnak élni úgy, hogy újabb szeleteket haraptak le az életterükből, hogy több test nyomja a földet, hogy már nem lehet mindennap péksüteménnyel indítani. Lassan, egészen lassan el se fogják tudni képzelni a múltat, de még egy másik jövőt sem. Sőt, még csak nem is akarják. Jó nekik ez, életben vannak. Figyelmen kívül hagyják azt, hogy tudhatnának többet is, hogy valami nem egészen passzol itt. És ezért a hálájuk az, hogy őket is figyelmen kívül hagyják.
De vannak olyanok is, akiknek ez nem adatott meg. Van aki beszélni mert arról, hogy milyen volt, amikor még sajt is jutott a kiflire, és, hogy talán még juthat is jövőre. Van aki nem fogadta el azt, hogy elvesztek darabok a kirakósból. Szükségesnek érzi azt, hogy meg legyen minden, és csak akkor elégedett. Általában ezek az emberek választják azt, hogy a főnix lángjainak tisztítótüzébe taszítsák ezt romlott világot.
Smokenak semmi baja nem volt az aktuális rendszerrel, és rothadó társadalommal. Neki megfelelt az, hogy végezhette zűrös ügyleteit a Zsebpiszok-közben, és ez ellen nem tettek semmit az aurorok, vagy egyéb rendfenntartásra kijelölt erők. Megvédték őt a gazdagok titkai. Mint a mesebeli patkányfogó, ő is jött furulyájával, ha kérték és kiűzte azokat a jóhírnév rágcsáló pokolfajzatokat busás pénzösszegért cserében, természetesen. A fizetség azonban még nem ért itt véget. Jól tudta mindegyikük, hogy, ha kiadják, akkor újra ott teremnek azok az apró jószágok.
Az idők aztán változtak. Ő többet akart. Megelégelte, hogy csak akkor érintkezhet másokkal, ha munkáját végzi, vagy épp kocsmába megy. Nem voltak normális emberi kapcsolatai. És az a furcsa álomalak is biztatta, hogy álljon tovább. Valamiért még az is megfordult a fejében, hogy Finnországba szökik, habár fogalma nincsen miért. Skandináv utazásai bőséges emlékzivatarának alig pár cseppje emlékezett meg arról a területről. Sokszor elgondolkozott rajta, hogy vajon miért. A túl sok vodka tette volna? Vagy tényleg csak átutazóban volt ott? Csak az volt biztos, hogy úgy vonzotta a Lappföld hidege, mint valami esetlen vasreszeléket a mágnes.
De nem. Előbb szembe kell néznie a problémáival. Rendbe kell raknia a dolgait, hogy ne legyen a lelkének egy Véres Bárója sem, aki esetleg úgy dönt később, hogy felemlegeti a múltat. Az eddig oly élettelen lelkiismerete hirtelen feléledt az Aleckal való találkozás után.
~Pont ő hozta ezt ki belőlem? Legalább olyan züllött volt, mint én...~ Megcsóválta a fejét, és körülnézett az éjszakában. Pár régi lámpa pislákolt stroboszkópszerűen. Nocsak, pont az ipari negyedbe nem ért el a korszerűsítés? Akaratlanul is mosolyra húzódik a szája. Apró fuvallat hömpölyög végig az eddig oly csendes estén. Hidege arra készteti a férfit, hogy begombolja nem túl vastag szövetkabátját. Tökéletesen mugli ruhába öltözött, kerülve a feltűnést. Csak borostái közötti nagyobb hézagoknál kilátszó világos bőre árulkodik. Kalapja, kabátja, vászonnadrágja és cipője tökéletesen takarást nyújtottak, talán még a Bogar Bárd által emlegetett láthatatlanná tévő köpenynél is jelen pillanatban.
Amint végzett a mozdulattal kezei menedéket találtak zsebében. Jobbja nem volt ott egyedül. Egy hosszú magyalvessző társaságában melegedett. Habár ráérősen nézegetett körül izmai, reflexei éberek voltak, és elméjét is felkészítette egy esetleges legilimenciára. Nem hitte, hogy túlzottan örülnének neki, ha kiderülne, hogy igazából menedéket keres rossz akarói ellen....

[Ha meg mer mozdulni, a kis francia cicusnak annyi...]

Mister Smokeold
~ a zöldfülű

  Durván fejezné ki magát, ha azt mondja, utálja a Rendes feladatokat, de akkor egyáltalán nem túloz, amikor azt mondja, hogy szörnyen nem kedveli. Magát a Főnix-Rendjét szereti, hiszen több időt lehet BIllel, sok barátot szerzett ott, és még ha nem is egy kávézás alkalmával találkoznak, legalább együtt tölthetik az időt. A másik pozitívuma, hogy jó ügy érdekében csinálják mindezt, verejtékes munkával, életüket kockáztatva. És itt a baj: az életüket kockáztatva. Fleur a legkisebb feladatokat szereti ellátni, és ha nem muszáj, sosem megy ki 'terepre'. Szívesebben ápolja a sebesülteket, vigyázz a búvóhelyre, nyugtatja meg a stresszes társait. Inkább anyáskodott, mint, hogy harcolni kelljen. Természetesen, ha kötelező, nem mondja, hogy nem, de fanyar mosollyal bólint rá az utasításra. Példa erre a Hyde parki hercehurca... Mondjuk abban is volt egy jó dolog, hogy megismerte Biancát. De attól még majdnem otthagyta a fogát...
   Talán McGalagony is tisztában van Fleur viszonyulásával, épp ezért hagyta rá a beavatásokat is.
   Ezek a beavatások roppant egyszerűek voltak, viszont annál könnyebben lehetett rajta elbukni. Akkor pedig nem volt mese, az illetőre felejtés-átok, és au revoir! Általában ugyanazt a szituációt használják fel Rend-tagok alkalmassági vizsgáján, de időnként 'frissítenek', vagy egy apró részleten változtatnak, ami lényegesen változtat a helyes reagálásra, amivel átmegy a vizsgán. Így kiküszöbölik azt, hogy ne talán tán egy Rend-tag segítsen bejutni egy ismerősének a Rendbe. Meg persze McGalagony is utána néz, hogy mi fán terem a jelentkező, hiszen nem engedhetnek be, minden utcabéli lázadó mágust, akit nem tudjuk, honnan szalajtottak.
   Kellő információt kapott a beavatni való alanyáról, és ez aggasztja a legjobban. Ugyanis az illető amolyan nyomozó. Azaz sosem tudhatják, miben sántikál, és nem tudhatják, hogy felbérelték-e, hogy beépüljön a Rendbe, vagy sem. A mai világban, mióta elkezdődött a háború egyre nagyobb jelentőséget kapnak a magánnyomozók. Természetesen a Rend meggyőződött arról, hogy nem a munkája vezérelte, de Fleur jobban szeret félni, mint megijedni. Épp ezért egy nehezebb próba elé állítja, mint a többi beavatni való személyt.

   Hogy tökéletesre sikeredjen felkérte az egyik ismerősét, hogy segítsen neki, hogy a vizsga első része tökéletesre sikeredjen. Viszonylag nehéz feladatot talált ki, hogy csak akkor menjen át a rostán a férfi, ha valóban a Rendben van a helye.
   Egy sarokház rejtekében várakoztak Fleur és az ismerőse. A lány egy fehér farmernadrágban volt, hozzá, egy világoskék felsőt húzott magára, haját lófarokba kötve egy rózsaszín virág díszítette. A mellette álló férfi már nem öltözött ilyen bájosan. Egy fekete köpenyt viselt, aminek a csuklyája elrejtette arcát. Elég testes, félelemkeltő volt; borostás arcát alig lehetett látni, s messze meg volt két méter.
   A találkozóra megbeszélt időpont előtt már fél órával megjelentek, hogy biztosra menjenek. Fleur felment az ismerőse lakásába, ami nem volt messze a találka helyétől, és ott kötöző átkot szórt magára, míg a férfinek az volt a dolga, hogy odavigye Smoke-ot. Fleurrel minden egyes részletet egyeztettek, nem hibázhatták el.

   Smokeold időben érkezett, pontosan. Éppen háttal állt a férfinek, egy jó kétszáz méterre, tökéletes volt a felállás. Szinte biztos volt benne, hogy az alany felkészült, azaz pálcánál van a keze. A férfi mögötti helyre koncentrált, és szinte tökéletesen mögé hoppanált. Pálcáját a férfi nyakához szorította.
   - Ha meg mer mozdulni, a kis francia cicusnak annyi... - Smokeold úgy tudta, hogy csupán egy apró megbeszélés lesz, így nem tudhatta, hogy feladat is vár rá, sőt az egész beavatósdit sem mesélték el neki. - Most pedig eljön velem, különben a lány torka bánja. - mondta kimért, hűvös, ellentmondást nem tűrő hangon. Másik kezével Smokeold zsebébe nyúl, és kirántja onnan a pálcáját. Körbenéz, és ellenőrzi, hogy senki nem látja őket, és felkészül a társashoppanálásra.
   - Semmi trükk! -

[|Madame Delacour|]

|Madame Delacour|
|Valahol London ipari negyedében - november nyolc este tizenegy körül|

~egy... kettő... három... négy...~ Lábával metronómként verte a másodperceket. A beton és cipője tompa koppanásai közben környezetét analizálta. A lámpa két rövidet és egy hosszút villan három és fél másodperc alatt, és minden tizediknél két hosszúnak megfelelő időszakot hagy ki. Szeme már teljesen hozzászokott a sötéthez, így könnyen kezdhetett neki az árnyékok keresésének. Nem forgolódott, az túl feltűnő lett volna. Csak szeme járt, és lesett sokáig a leggyanúsabb menedékek irányába. Semmi.
Fogalma nincsen miért, valami grandiózusat, hatalmasat várt, ahogy mindig is. Vírusként lappangó kiválasztott tudata egyre csak erősödni kezdett, ezzel a megtérés történettel. Az eddig tévelygő, hirtelen rátér a helyes ösvényre és nem állítja már meg senki. Mondjuk abban már közel sem volt olyan biztos, hogy ezt, pont a Főnixesek fogják majd engedni előtörni. Harry Potter a kiválasztott. Azt mondják. Amennyire híres az a kölyök, annyira kevés használható információ van róla a piacon. Pedig akart tenni valami olyan szívességet, hogy azt a tömérdek adathalmazt eltünteti, de mivel ilyen nincs, a cselekvés is fölöslegessé vált. Na és a gyerekes gondolatba az is bezavart, hogy a kutyák szívességért cserébe, csak a náluk kisebbeket látogathatják, és hát nem ő a legnagyobb a sintértelepen.
Apró pukkanás valahol a messzeségben. Ösztönösen fordul abba az irányba, de mire rájöhetne, hogy mi is történik, egy újabb keretében orra előtt tűnik fel a nem épp veszélytelennek mondható alak. Kénytelen felnézni rá. A hosszan ráhajló csuklyába azonban hiába les bele alulról, az úgy néz ki, mintha puszta sötétséggel lenne kitöltve. Belseje megborzong a gondolatra, arca viszont mentes marad tőle. Ajkai egy apró "o" betűt formáltak. Föl se vette, hogy nyaki ütőerét ismét egy sima végű fatárgy masszírozza, már hozzászokott ehhez, pálcáját pedig szinte kérés nélkül nyújtotta át, mindenféle csel nélkül.
Nem értette mi folyik körülötte, csak ösztönösen cselekedett, ahogy mindig szokott, és várt. Nem az a jó méreg, ami rögtön hat, hanem ami tünet nélkül. Ha valakinek nyílt seb tátong a mellkasán azt észreveszi mindenki, és egyből orvost hívnak. Még az is lehet, hogy megmentik, nem számítana csodának. Ha viszont valaki egy ártatlan esés után úgy kel fel, hogy nevet ügyetlenségén, akkor eszébe se fog jutni senkinek, hogy épp leszakadt a lépe, és a bevérzés lassú folyamata elkezdődött. Majd a következő éjszaka, mikor arra ébred, hogy nem bír a hátán feküdni, ha egyáltalán felébred. Átadta azt, amit elvileg élete árán is óvnia kellene, azt ami nélkül a varázsló már nem is varázsló.
Valahogy nem tudta meghatni ez az arisztokratikus, aranyvér generálta érvözön. Tud ő apró fabotok segítsége nélkül is verekedni, ezen ne múljon. Érezte, ahogy az erős kéz megragadja a karját. Megtehetné, hogy most elhopponál valahova, és a meglepődöttségtől elalélt fickónak behúz egyet, visszaveszi a pálcáját, majd kifaggatja. Sose tudta elképzelni azt, hogy veszít, csak tisztában volt vele, hogy megtörténhet. De nem, még nem.
~francia cicus?~ akaratlanul is a kereskedő jutott eszébe, és egy apró nevetésszerű hang hagyta el a száját. ~á, tényleg! akiről McGalagony is beszélt. Fleur Delacour vagy, hogy hívták, és valami furcsa okból azt is hozzátette, hogy szép, jó házasságban él. hogy mire célozhatott ezzel?~ Mindenesetre, az alkalom nem volt elbagatelizálásra való, neki pusztán csak nyugodtnak kell maradnia, és várni, ahogy mindig is tette.
A mágia keltette féreglyuk, most különösen nagy erővel szívta be, ami nem tett jót közérzetének.
Amikor megérkeztek Smokenak szüksége volt egy kis erőfeszítésre, hogy ne essen el, majd ha nem érte semmilyen váratlan impulzus a másik részéről, akkor megpróbált a lehető legdiszkrétebben körbe nézni, felmérni a terepet, kilesni az ablakon, hogy egyáltalán hol vannak...