face to face --- mosogatás vs. Nish

Mr. Keen

morbiditás

*Miközben az ember fél szájjal egy hevesen tiltakozó mentolos békával birkózik nem nagyon jut ideje szemlélődésre, hogy mégis időt szakítottam erre, az csak a saját zsenimet dicséri, meg a szakítószilárd állkapcsaimnak, amivel ellenálltam a mozgolódásával alapos fog és lehelettisztulást szavatoló édesség rohamainak. A délutáni óra emlékképeitől nem mondhatnám, hogy lázas izgalom töltött el, első óra, és noha nem éppen lazulással töltöttük, semmi olyasmivel nem érintett bennünket, ami annyira mély benyomást tett volna ránk. Nem is ez volt a célja, legalábbis akkor még nem úgy tűnt, hanem valami olyasmi, hogy megteremtette a hangulatot az elkövetkező órákhoz, na és ezzel a teremtéssel pontosan elérte bennem azt, amit nem akartam érezni, olyan szinten összezavarodtam, mint vaspálcás mágus az északi sarkon, nem és nem tudtam hova tenni a fickót. Az összes szava ellentmondott a kinézete és jelleme által rám ható benyomással, bár a tisztánlátásomnak nem segített az sem, hogy reggel gondosan begyógyszereztem magam, így minden olyan puha és sima volt, a lányok haja, a talárok, a szigorú asztalok és fényes üvegcsék az előadó mögötti laborban, ahova beláttam pont, szerencsés ülőhelyválasztásom okán, szóval el voltam havazva teljesen. Ahogy egyedül forgolódtam a hatalmasnak tetsző előadóban, ez az érzés csak fokozódott, felfelé pislogtam a töksötét mennyezetre, ami mintha rám akart volna szakadni, és ettől nevetnem kellett viszont, hiszen csak nem szakad rám, itt áll már ki tudja mióta, majd éppen rám…
Hátrálás közben nekiütköztem valaminek, és amikor megfordultam, hogy szemügyre vegyem az visszanézett rám, véreres, sötétsárga sellőszemekkel, felhörrentem és a legközelebbi pad tetejére vetődtem, ezzel kint voltam a mély vízből, zaklatottan köhécseltem vissza a tüdőmből a lecsúszott kétéltű-édességet, a tagjaim remegésén is úrrá lettem lassan.*

~~~nézőpontváltás~~~

*A fiú az asztalról lassan visszatette a végtagjait a talajra, mély levegőket vett, miközben a szájából egészségtelen zöldesfehér tapadókorongos ujjak lógtak és a falba süllyesztett akváriumsor elé lépett. Lenyűgözötten bámulta a tetemeket, preparátumokat, részeket amíg oda nem ért, ahonnan hiányzott egy két kézbe kényelmesen elférő kockaakvárium. Összeráncolt a szemöldökét, próbaképpen megmozgatta az egyik oldalsót, és miután az is mozgathatónak bizonyult, inkább tett hátra egy lépést.*
-Hogy ez nem volt itt délután az is biztos-*kommentálta magának, hogy tisztában legyen a tényekkel. Halkan végigment a sor előtt, az elsőnek meglátott sellőszemek mintha éberen követték volna minden mozdulatát, ahogy megkereste a mozgatható falrészt és félig ráhúzta egy könnyed lökéssel a kollekcióra, annyira simán mozgott. Felvonta a szemöldökét, leharapta a béka egyik lábát, ami mentolos volt és üdítő, persze, mivel ilyen cukorból gyúrták, szórakozottan elcsócsálta, halvány szájára kékes vér kenődött ezzel.* -Fura egy hobbi-*elfordult a látványosságtól, szinte megnyugodott, félhosszúra hagyott hajának tövétől araszoló nyirokcsepp hirdette csak korábbi riadalmát. Mivel azonban a fal megmozgatásával elzárta az akváriumok mögötti fényforrást kénytelen volt pálcát vonni és némi fényt bűvölni magának, hogy megtalálja a laborba vezető, ezúttal nem hívogatóan nyitott ajtót, ami mögött csupaszon és hidegen álltak az össze nem mocskolt üvegek, az asztalok között üstök terpeszkedtek. Sehol egy lötty, folyadék, nyersanyag, porított, egész, darabolt, ketrec a nyenyeréknek és kalitka a nyonyoróknak,  meg az összes zavaros nevű kelléknek, ami kellhetett a főzéshez. Naná, mert az ilyesmit gondos kezek eldugják az avatatlan szemek elől, biztos lehetett benne, hogy a harmadik ajtó mögött ott vannak, azaz ott lehet a raktár, a mosogatás, a munka. Fény szűrődött ki alul, határozott mosolyt rajzolt Nish ábrázatára, aki így felbátorítva eltette a pálcáját és széles mozdulattal benyitott.*
-Hello mindenki!-*abban a hiszemben, hogy odabent már vannak „többiek”, akik olyan indíttatásból, mint ő felvették ezt az utálatosnak ígérkező, de valójában meglehetősen informatív és tapasztalatokat szélesítő tárgyat, a legjobb, legkedvesebb arckifejezését öltötte fel, hogy aztán bután pillantson az elsőnek üresnek látszó, amúgy nem különösebben tágas, de legalább zsúfolásig telt helyiség hosszán végig.* -Öhm, haliho?-*némi elbizonytalanodással lesett az ajtó mögé, hátha ott rejtőztek azok a bizonyos „többiek.”*

[|Nish|]

|Nish|

Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!

Hogy milyen gyönyörű is az egyetem! Hosszan leomló, lágyan csillanó hajak, vagy éppen kacéran felfogottak, hogy váll selymes ívét megmutassák. Kisportolt idomok, testhez álló ruhák. Főleg az esti órákon, amikor a fele már az éjszakába készül, és valami bátrabbat vett magára. Igéző szemek, mosolygós tekintetek. Jaj nekem...
És ezek mind a diákjaim. A tanítványaim. És ráadásul külön felhívták a figyelmemet rá, hogy a házirend tiltja a diák-tanár kapcsolatot. De hát alig vagyok idősebb náluk! Frissen végzet, fiatal férfi vagyok. Ez után a beszélgetés után sírhatnékom lett az összes Vénusztól, akiket már távolról hallani lehetett. Akár a régi korok hercegnőit, őket is dobpergés előzte meg. Magassarkújuk kopogása, mindegyiküknek más volt, és amikor csoportba jártak! Az kérem szépen igazi zene volt!
Még egy ilyen rohadék szabályt! Lassan úgy érzem magam, mint amikor én voltam tanítvány, és reflexből minden 'tilos'ra 'nem'mel feleltünk, méghozzá annak a jól megalapozott, nagy múltú filozófiai irányelv okán, miszerint 'csakazértis'. Ó azok a szép, régi évek... Legalább ez felejtette velem azt a szomorúságot, amit a vezetőség okozott ezzel a baromsággal. Szerencsére csak akkor volt szükség rá, amikor éppen nem beszéltem, vagy magyaráztam. Csak úgy repültek a szavaim, és éreztem, hogy ez ma az én napom! Nem volt olyan kérdés, amivel beégtem volna, nem volt egy nagyképű diák sem, aki miatt fegyelmezni kellett volna. Minden passzolt.
Néha azért ki kellett tekintenem, néhány értelmes képű első-soros diákra, hogy valóban jót mondok-e, mivel a belelkesülés miatt szinte azt is elfelejtettem, hogy milyen órán vagyok. De azok vagy, nyitott szemmel aludtak, vagy nagyon megvezettem őket, vagy tényleg tökéletes voltam. Nagyon szeretném, hinni, hogy az utolsó volt.
És ezek el se tudják képzelni, hogy mekkora mázlisták! Nekem még kellett olyat tanulnom, ami a főzést segítő igézéseket vette alapul. Kegyetlen volt. Kegyetlen nagy szemétség! Szerencsére a vizsgáztató rendes volt (vagy csak féltette az életét), és azt mondta egy kettesben kiegyezünk, ha nem szeretnék varázsolni. De minden másból kiváló eredményeim voltak! Ó igen! Patrick Keen a szuperhős! Lassan kéne valami képregényt rajzolnom magamról. Hmm... Úgyse lenne belőle semmi, ahogy magamat ismerem. Na mindegy!
A helyzet elég érdekes volt. Itt voltam a szertáramban, pontosabban az egyik szekrényében megszámolhatatlan mennyiségű ketrec között. Volt itt mindenféle jószág, és az előző tanár... Mit tanár! Professzor! Professzor Patrick Keen! Avagy Keen Professzor. Hogy ez mennyire hülyén hangzik. Még a Rick is jobb, de inkább hívjanak csak Patricknak. Engem ne magázzanak a diákjaim. Nem azon fog múlni, hogy mennyit fognak tudni. Legyen meg a tisztelet, de NE MAGÁZZANAK. Nem vagyok én még olyan öreg. Ugye? Kétségbeesetten néztem az egyik albínó patkányra, aki, hogy felébresszen álmodozásomból kidugta hosszú kis száját, és nagyot harapott ujjamba.
- Dögölj meg! - szisszentem fel haragosan, és csúsztam egy nagyobbat hátra. Hatalmas volt ez a tértágító bűbájjal ellátott kis szekrény. Még a szavam is elállt, pedig már egy órája bent vagyok, na és még meddig itt leszek! Szabad kezet kaptam a rendelésben. Azt vehetek a Godrik számlájára, amit csak akarok. Ó jee. Na és a jól felszerelt labor, te jó ég! Ki ne akarna itt valamit keverni? Minden méregkeverő álma!
Na de először át kéne pakolni a dögöket az én saját találmányomba! Ha innen megpróbálok kivenni egyet, akkor káosz lesz, minden elszabadul. Ha a pálcám segítségével szeretném, akkor pedig még nagyobb. Ezért kifejlesztettem, és legyártattam egy olyan szerkezetet, aminek sarkában van egy egyszemélyes kabin. Bemegy oda az áldozat, én egy gombbal lezárom, majd kinyitom a másik oldalán és nem veszett kárba egy alkatrésze sem az állatnak.
Úristen, hogy beszélek róluk? Nyugi Patrick, ők meg sem születtek volna, ha nem erre tenyésztették volna őket. Mi életet adtunk neki, és most kegyetlen hűbérúrhoz híven visszavesszük az adót. Hé! Ezek hallják a gondolataim? Mindegyik állat megdermedt, és a kijárat felé kezdett szaglászni. Hamarosan én is rájöttem, hogy kettőre nőtt az értelmesek száma a fenségterületemen. Jaj nee! Ha valami köcsög ellenőrzés lesz! A hang bizalmas jellege azonban eloszlatta az aggodalmam, és egy nagy ugrással kint is termettem.
Vagyis szerettem volna, ha nem felejtettem volna el, hogy akármilyen nagynak tűnik, még mindig nem férek el két bútorlap között állva. Sikeresen bevertem sípcsontomat és fejemet, és fenékkel érkeztem a kemény padlóra.
- Azt a májcsótány evő édesanyádat nyalogassad! - mély hangom betöltötte az egész helyiséget. Na igen. Épp leszokóban vagyok a káromkodásról, ami talán még elrettentőbbé tette szavajárásom, mint amúgy. Minden esetre, hamar feltápászkodtam és kibaktattam a labor részbe, ahol már tényleg várt az egyik diákom, akit láttam már valamelyik órán.
A nyalizós! Csak így hívtam magamban ezt a kimondhatatlan nevű fószert, aki egyedül jelentkezett a szertári munkára.
Á, kedves Dub... - azzal a lendülettel tűnt el szemem csillogása, amivel felkelt, és agyam összes neuronját visszaemlékezésre késztettem - Dub... ööö... Dub..ash..lan...ethan? - hangom eléggé bizonytalanul csengett, de egy amerikai álomba illő mosollyal próbáltam meggyőzni őt, hogy igenis így hívják, még ha ezt nem is tudta. - Elég lesz nekünk a Dub is. - mondta, majd szórakozottan megfordult, hogy visszamenjen a szertárba, de azzal a lendülettel újabb 180 fokot perdült, és kezet nyújtott tanítványának. - Én Patrick vagyok. - arca hirtelen elkomorult, miközben a másik kezét szorongatta - Gondolom láttad a kipreparált testrészeket. - mély hatásszünetet tartott, amiben a fiú újra felidézhette a rémisztő látványt - Azok azoké, akik nem tegeztek. - Gyorsan hátat fordított a fiúnak, hogy ne lássa fülig érő vigyorát, majd elindult és kezével intette, hogy kövesse őt.
A szertár modern jellege elütött az iskola képétől. Padlótól plafonig minden tűzálló csempével volt fedve, és öt darab aprónak tűnő vastag fémmel körbevont szekrény állt benne. Némelyikükben fura alakú, kulcslyukra semmiképp sem hasonlító nyílások voltak, illetve egy asztal, ahol a már említett ketrecek sorakoztak. Csak az volt nyitva, amelyikből nemrég kiugrott. Benne három részben állatok hosszú sora, akik a lehető legfurább életjeleket adták ki. Az egész mélysége annyira hihetetlen volt, hogy Patricknak meg kellett néznie (újra), hogy valóban nem folytatódik a falban ez az egész. Akármennyire volt varázsló, néha olyan szkeptikus tudott lenni, a mágiával kapcsolatban, akár egy mugli.
- A mai rendhagyó feladatunk az lesz, hogy azokat - mutatott az állatokra - átpakoljuk ezekbe - kezével az asztalon sorakozó találmányai felé intett.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve elő kaptam koszos farmerom zsebéből a pálcám, ami úgy reszketett a kezemben, mintha egy dementorcsókkal lenne egyenlő a varázslás. Pedig szilárdan tartottam. Talán az érzékeny acromantula fonal már előre megérezte a vészes jövőt.
- Invito
...
KURVA ÉLET! - úgy ennyiben össze lehet foglalni a történteket. A már nyitott szekrényekből furcsa tartalmú fiolák szaladtak elő, és vágódtak neki a padlónak darabokra törve. Némelyikük apró robbanást imitálva. A legveszélyesebbek (amiket egy koponyás címke különböztetett meg) szerencsére törhetetlen üvegből voltak, így azoknak nem lett semmi bajuk, de az egyik hatalmas lángokkal égni kezdett, és ez tudatosította bennem, hogy a tűzálló nem azt jelenti, hogy megállítja az égést. Ami irdatlan nagy probléma...

Mr. Keen

*Az első hangokra és zajokra éberen, akár egy kicsi, fehér, piros gyöngy szemű patkány feszül meg, feldúlt pillantást vet az akváriumok felé, nem, a fiú valójában közel sem olyan nyugodt, mint amilyennek látszik, a félhomály, a sötét, az ismeretlen mind meglehetősen megnyomja a kedélyét. A bátorság az ő világában nem azt jelenti, hogy nem fél a sötétben, hanem hogy nem fél belemenni ha éppen szüksége van rá, de attól még bátran lehetnek kétségei, szorongva les a sötét sarokba, miközben az ajtónyitással egy időben visszalép, gondosan kerülve a kényes, kényelmetlen ütközést a professzorral, akit még mindig eltúlzottan fiatalnak talál, világos szemében azonban felizzik az elégedettség, arcán a mosoly, ami esetében nem is olyan időszakos jelenség, mint Patrickén, hiszen szó szerint kicsi szíve minden melegével örvend annak, hogy megfosztották a magányosságtól, hogy végre nem kell egyedül csatangolni, mint tolvajnak a kertek alatt, abban a kétes tudatban, hogy lehet semmi keresnivalója sincs itt, hiába ellenőrizte az órarendjét oda-vissza, csavar és légvonalban is, valamit nagyon elnézett az időbponton.*
-Jó estét professzor-*a fejét kicsit félrebillenti, ahogy a nevét szótagolják, fél szemöldöke megemelkedik, lelkében komoly csatát vív azzal a mosollyal, ami, miközben ő nem figyelt az arcára lopakodott, elnézőn, kedvesen, egyáltalán nem látszik bosszúsnak, próbálta volna a professzor egy aranyvérű nevét elvéteni, könnyen lehet, hogy már nemhogy az állásában védekezhetne, de eltűnt volna valami elfuserált kazamata mélyén. Nishnek persze nem ezen jár az esze, olyan, mint aranyvér az eszébe se jut hirtelenjében, sokkal inkább azon töpreng hogyan legyen udvarias, bár a bentről kiszűrődő hangok alapján érzi már, hogy az ilyen energiái pocsékba fognak menni, ahogy lassan majd idomul. Mindazonáltal a kezét előrenyújtja, száraz, tiszta, határozott kézfogását parányi feléhajlással udvariasítja.*
-Ha lehet inkább maradnék a professzorozásnál-*ennél bocsánatkérőbb nem is lehetne a hangja, mégis, a derű nem költözik ki a szeméből.* -A sellők szegények nem ismerik a magázási formát, de nekem a mentségemül inkább az szolgáljon, hogy a biztonság kedvéért maradnék. Ha valaki meghallja vagy ilyesmi, akkor nagyon balhézni fognak rajta, legalábbis a többi professzor meglehetősen szigorúan kezeli az ilyesmit-*leheletnyi gondolatszünet, amíg visszahúzza a kezét, kacifántosan felcserélte a bemutatkozást és a kifejtést, hiszen így legalább biztos lehetett abban, hogy Patrick arra figyelt, ami szerinte fontosan, hiszen most az, hogy őt hogy szólítja mindenképpen lényegtelen.* -Egyébként Nishnek szoktak hívni inkább. A középső nevem Nichol, ha úgy kényelmesebb-*ártalmatlanabb már aligha lehetne, szürkészöld, hosszú karján visszahajtva viselt ingének gallérját igazítva lép utána, nem mondhatni, hogy ezen a napon az exchibicionizmusával akart volna kitörni a tömegből, de hát végül is mosogatni készült és nem kocsmába. Nyílt, fürkész pillantással vizsgálja körbe a helyet, csempétől szekrényig, állatszőrtől lombicig, egészen elhűlve a  mennyiségek láttán, de a szekrény mélységére amolyan jó varázslósan maximálisan érzéketlenül.*

~~~nézpontváltás~~~

*Maximálisan idiotizmusra vallana megkérdezni, hogy ugyan minek pakoljuk át, amikor a válasz annyira kézenfekvő, „mertcsak”. A Stonehenget se azért pakolták oda, mert különösebb értelme lett volna, hanem mert az akkoriak szerint ott volt a helye és kész. Ennyi.*
-Rendben. De nem hoztam magammal kesztyűt harapás ellen, csak olyan vékony, bájitalvédelmest-*nem tudom hogy bírná a patkányfogacskákat, és engem annyira nem is zavarnak, ha cafrangolnák a bőrömet, de azért mégis, ki tudja hova ér egy patkány foga itt, a bájitalfőzdék szívében, az új találmányok kifőzőhelyén, és mielőtt ebbe az ábrándba vethetném magam, a professzor már intézkedik is, valami felém száll, utánabámulok a karcsú, fényes, sima üvegcséknek, aztán azok hirtelen megcsömörlenek a repüléstől és mielőtt a szemközti falnak kennék magukat egy halálmegvető ordítással csapódtak a padlónak, igazi harakiri csapat. Le vagyok nyűgözve komolyan, nézem, hogy most mit fog csinálni, tűz, lángok, égés, sokkal hatásosabb belépő, mint a délutánig, nagyra érzékelném, ha nem kellene elhátrálnom a nadrágszáram után kapó lassan sötétbíborra színeződő, szikraesővel különcködő folyadékömlenyből nyújtózó tüzecskék elől. Felpillantok rá, nem csinál semmit. Dermedt? Ezt annyira nem értem, de lehet csak én vagyok túl gyors és majd megkapom a magamét, de mielőtt az asztal is lángra gyúlna, egyszerűen muszáj csinálnom valamit. Nem is láttam, mikor került a kezembe a pálca, csak suttogtam az igét magam elé a biztonság kedvéért, akárha végigsimítanék a tűzön, úgy borítottam be egyfajta gátlóburokkal, még apám tanította, hogy amikor az üstökhöz használt anyag esetleg felborul, megindul, vagy elszáll, akkor a legjobb, ha nem keveredik semmivel, nem pocsékolunk, így csak beborítottuk egy védburokkal, és amíg az ott volt, addig lehűlt, megnyugodott, tudja a fene, de utána nem volt vele baj. Így lehet ez a tűzzel is, mert elcsitult, elfeküdt, miután felélte a rendelkezésre álló helyen található oxigént, szőnyeget és elperzselt egy csokor, valahonnan odakerült virágot.*
-Áh… elnézést-*amilyen magától értetődő volt az előbb, olyan zavar kap el, zsebre vágom pálcát, miközben kicsit azért megforrósodott bal kisujjam oldalát megnyalom, had hűsöljön.* -Tudja rossz szokás, apám forró, nehéz dolgokkal dolgozik, nem szeretem, ha ég valami, és oltani nem mertem, hátha robban…

[|Nish|]

|Nish|

Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
- Azok sellők? - érdeklődve tekintett hátra az említett dolgok, felé, de hamar megunja a nézelődést és inkább visszafordul.
~Professzor... Te jó ég Patrick! Hova süllyedtél? Joe kiröhögne, ha azt látná. Tényleg, vajon mi van az otthoniakkal?~ Hát ezt se fogja megtudni. Sajnos nem akkor ruccanhat ki Bronxba, amikor szeretné. Érzi, ahogy arcomra kiül az elkedvtelenedés, de mintha valami védővarázsba ütközne, szája vonalán végiggyűrűző érzelem visszapattan forrásához, és egy mosoly burjánzik ki.
- Nish! - ismétli meg felélénkülve - - Ez kur... izé nagyon hangzatos név. Gondolom az édesanyád adta.
Közben már bent lépkedtek a helyiségeben, és kisvártatva meg is történt a jeles baleset, amit Patrick némán nézett végig. Nem dermedt le pusztán, úgy gondolta, hogy Nish majd cselekszik, és az mindenképpen eredményesebb, mintha ő próbál meg oltani. Lelki szemei előtt látta, hogy értéktelenedik el ez a terem. De még mielőtt valami hülye belső hang meggyőzné, hogy azért próbálja meg, hátha valami fura dolgok szállnak el füle mellett. Amitől olyannyira megijed, hogy egyet ki is pukkaszt egy reflexből csapással, de szerencsére volt elég ahhoz, hogy felfalják a tüzet. Mint limfociták ugranak rá és kebelezik be az idegen testet territóriumokon. Nagyon okosan ízekre szedik a hatalmas lángot, ami a professzor szemében, mint valami félelmetes sárkány kúszott egyre csak felé, és eszébe sem jutott volna fejenként küzdeni, valahogy úgy érezte, hogy, ha harcolni kéne akkor mind a hét fejjel egyszerre lehetne csak megtenni.
Mindenesetre egy apró megdöbbenésen kívül nem volt túl sok érzelem (értelem) az arcán, de végtére is úrrá lett magán és odafordult a fiú felé, aki ezzel a tettével valahogy túllépte a nyalizós kategóriát, bár még mindig benne maradt abba a skatulyába, amibe jelentkezésével került.
- Bravo! - úgy látszik nem tud leállni a vigyorgással, pedig még egy hét van hátra az adagjáig. Ó, tényleg az adagja. El is felejtette, úgy felvillanyozta az, hogy taníthat az egyetemen. Hozzá még tapsolt is egyet-kettőt, és ez teljesen őszintén jött. - Igen hasznos kis varázslat. - érezte, hogy borostája alatt vörösödni kezd bőre.
~Most biztos csökkent a tekintélyem a szemében. Azt a rohadt. Ha így megy ez tovább, el fognak néptelenedni az óráim. A vezetőség meg levált.~ Mumusként libbennek elő elméje szekrényeiből a rémisztőbbnél rémisztőbb gondolatok, és ez arra sarkallja, hogy mentegetőzzön, igen mentegetőznie kell. Olyan tisztán látja ennek az amúgy annyira megvetett emberi szokásnak az értelmét abban a pillanatban, hogy már majdnem bele is kezd. Nyílik a szája, keze felkúszik melle elé, hogy azzal is segítse majd elhitetni azt a kontrollálhatatlan szóáradatot, ami ki akar törni belőle.
Már az első hang is megformázódik, az előszele saját maga lejáratásának megremegteti hangszálait. A hírnök már ott jár a garatnál, kidugta fejét, és akár egy fegyvertelen katona rohan át a harcmezőn próbálva minden erejével kitörni a két fogsor közötti vékony résen. Az utolsó ugrás, most már biztos meg van, most már meg kell lennie...
És mégsem. A fehér csontreteszekről keményen pattan vissza minden, és újra fény gyúl ki arcán.
- Mindenesetre mostantól meg fogjuk tanulni azt, hogy miképpen boldoguljunk pálcánk nélkül! - teljesen el van hűlve az ötletétől, ami segít megmenteni imázsát - Tudod ez az egyetlen olyan tudománya a mágiának, ahol fabotot, csak arra használunk, hogy megkeverjük üstünk tartalmát. - lelkesen bólogat hozzá - És nem szeretném, ha mindenki annyira biztos lenne abban, hogy dőlő életét mindössze ennyivel - előveszi pálcáját és megforgatja szemmagasságban - támassza ki.
~Ezazz Patrick! Ezt nagyon jól csináltad!~ Lelkében valahol egy napszemüveg meg valami esernyős koktél is előkerül, hogy királyságát dicsérje, majd tovább folytatja. - Ja igen, kesztyű. - Tanácstalanul néz körbe, majd felemeli szőlővesszejét. - Inv... hopsz... - kínosan vigyorogni kezd, és inkább mélyen zsebébe helyezi az apró, és hálátlan eszközt, majd random kinyit egy szekrényt. Hatalmas mázlija van, mivel a legfelső polcon ott áll egy kartondoboz rajta 'KESZTYŰK' felirattal. Könnyedén leveszi, majd keresni kezd bennük párok után mikor lassan meggondolja magát.
~Basszus... Nekem pont azért van szükségem erre a gyerekre, hogy mágiával átrakja... Bazdmeg... A rohadt élet...~ lepereg előtte élete. Milyen rohadt jól összerakta az előbbi szövegét, és tessék. Meg kell szegnie. Már most.
- Öööööö... - nagyot nyel és tanácstalanul nézi az undorítóan tiszta fehér csempét a falon. Akár egy diliház - Igen, öö... - nem nagyon akar sikerülni ez a belekezdés - Hát... Most még először kivételt kell tennünk... Igen... kivételt. - amennyire magabiztosnak, lendületesnek látszott, annyira lett most sötétben tapogatózó gyerek, aki épp azt próbálja megmagyarázni, hogy hogyan firkálta össze a kutya a szoba falát.  - Hát igen... Arra gondoltam, hogy azzal a méretpöppentő dologgal le pöppented őket, aztán meg kilebegtetted a lyukon, belerakod ezekbe, és, hát igen... - mintha izzadni is kezdett volna, fogalma nincsen. Kétségbeesetten húzza kifele mugli pólója nyakát egyre nagyobbra - Ja igen, a mugli ruha. Ez nem egy példa, hanem mindenkinek ilyet kell hordania. - szavai félúton elesnek, akár a részegek, akik nem találják a falat. Nem is ezt akarta mondani. - Szóval igen... azért hordok én ilyet, mert szere... izé... öö.. hát igen... aa varázsló öltözeteket nem szabad ilyen... igen... ilyen piszkos munkákra használnunk! - Nagy tempóval hadarja el a mondat végét, mint aki attól fél, hogy ha lassan tenné meg, elfutnának a szavak, ő meg megint kergethetné őket. Az apró mosoly, ami magának szólt, hogy végre sikerült kimondania, rögtön el is tűnt. Vállai összeestek, ő meg gondterhelt arccal ledobta magát a földre.
- Nem tudok varázsolni. - mondta ki hirtelen élete nagy problémáját, de nem úgy, mint valami szörnyű, égbekiáltó hibát, hanem úgy, ahogy egy kisgyerek panaszkodik, hogy neki miért nincsen olyan piros távirányítós autója, mint a szomszédnak?...

Mr. Keen

-Jah, sellőnek tűntek, legalábbis a sárga nem túl gyakori emberszemszín-*bólintok rá teljesen komolyan, aztán feszítek, mint pók a lucernásban, bezsebelem a jól megérdemelt dicséretem, lenyelem az ijedtemben össze-vissza csócsált mentolosbéka immár tökéletesen mozgásképtelen tetemét, furcsa pillantást vetek a tapsikoló tanár úrra, persze a furcsát nyugodtan helyettesíthetném egy furcsállóval is, de a számban az ujjammal biztosan inkább vagyok furcsa, mint jogosan furcsálló, milyen szép komplikátor gondolat. Mosolyt csalok a képemre, bólintok.*
-Jah, tényleg anyám ötlete volt, apám nagyon ragaszkodott az ír gyökereihez, nem is tudott nekem sima, jól lenyelhető nevet adni, persze ez csak itt Angliában gond, ott mindenkinek ilyen neve van, változatos, egzotikus, nekünk teljesen normális-*nem mintha ez érdekelte volna, vagy akár kérdezte volna, de úgy jöttek a nyelvemre a szavak, mintha nem is én irányítottam volna őket, hanem az a rohadt béka, ami hát… volt csak, nem pedig volna végre. Zavart mosollyal szemlélem ahogy a megmenekült raktárnak örvend kérdezhetném, hogy miért nem tett semmit ellene, és bár megmagyarázza, valami hiányérzetem marad, mindazonáltal komolyan bólintok.*
-Jahm, Piton professzor is valami ilyesmi szöveggel kezdte anno a Roxfortban. Persze, tudom, hogy a bájitalkészítés nem erről szól, RAVASZom van belőle-*jól esik hallani, hogy megvan belőle a vizsgám, kell a hiúságomnak egy kis plusz mindig.* -De hát végülis ez csak egy „mosogató”-óra. Rendfenntartás, vagy mi, bájitalhoz majd az órán lesz közöm-*kesztyűért nyúl, jól tájékozódik a laborjában, imponáló tulajdonság, én még a saját szobámon se igazodom ki, főleg nem most, hogy minden egy lábában van, egyetlen tárolóedényben egy egész élet, elkapna az apátia, ha nem lennének olyan aranyosak azok a patkányok a ketrecben, szívesen megsimogatnám őket, de ennek alighanem se ők, se a tulajuk nem örülnének neki, esetleg meg is harapnának, mármint a patkányok, a professzorról ugyanezt nem feltételezném.*

~~~nézőpontváltás~~~

*Egészen elvarázsolt arccal figyelte a lényeket, a szőröseket, nem nagyon fókuszált, követte őket kurta útjaikon a ketrecben a pillantásával, az ágaskodásaikat szemlélte, mint aki nem egészen tartózkodik helyben és időben azonos térben, még önmagával sem, de amikor egy különös szó megüti a fülét a fantáziája is elindul, teljes figyelmével visszafordult.*
-Méretpöppentő?-*elragadtatott hangon ismétli meg az eladdig ismeretlen szót, megbűvölten játszik a hangzásával a nyelvén, mégis, ahogy a férfi folytatja a gondolatait, pontosabban gondolattöredékeit kijózanodik a tekintete, értetlenül nézi a másikat, zavartan felhajtogatja az ingujját, végigsimít a karján, zsebre teszi a pálcáját, aztán újra előveszi, hosszú ujjai között játékosan pörgeti, a fejét félrehajtja, de közbe nem vág. Dehogy, még a végén megakasztaná és akkor sohse tudná meg, hogy mi a baj, hogy vele van-e valami, esetleg most rögtön kirúgja ez a zaklatott flótás, mielőtt megkezdhette volna igazán a tanulmányait.*
-Oh-*határozottan meglepődik, újra, ezen a napon olybá tűnik ez lesz a keresztje, a sorsa, heveny zavarában a másik irányba pörgeti a pálcát, aztán a háta mögé rejti az egészet.* -De hát maga varázsló-*komoly, reménykedő, finom hangom beszél hozzá, nem akarja tovább tetézni azt a sugárzó kétségbeesést, amit hirtelen rázúdított, nem is nagyon érti, hogy mi ez a nagy bizalmasság, hiszen neki még azt tanították, hogy a csonkaságát, különlegességét rejtse el, védje a titkát lehetőség szerint minden áron, ha pedig nagyon muszáj, akkor hazudjon, vagy éppen gyáván futamodjon meg a válaszadás elől.*
-Ugyan, nem lehet mindenki pálcaszakértő-*elemébe lendül, elmosolyodik,  megkerüli a professzort két hosszú lépéssel a patkányok előtt terem és bár nem szeret élő teremtményekkel ilyet csinálni, McGalagonynál gyakorolták eleget, az összes rágcsálót fehér gombbá változtatja, aztán invitóval gyűjti össze őket fél kézbe, majd áthelyezgeti az új helyükre, jól felfogva, hogy mi célt szolgálnak a különböző fakkok, aztán egyesével oldja fel az igencsak zaklatott állatkákról a bűbájt.* -Csináljak úgy, mintha nem tudnék róla?-*pillant le rá ahogy a földön ül, hátrasimítja a haját, semmi hetvenkedés nincs a mozdulataiban, inkább egy kis zavar, mint aki nem tudja mit kezdjen a jelen helyzettel.*

[|Nish|]

|Nish|

Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
Ahogy szép lassan összeroskad mondata súlya alatt, becsukja a szemét. Elképzeli tanítványának fintorgó arcát, mert egy ilyen arcnak fintorognia kell egy ilyen mondat után, ezt biztosan érzi. Sőt, azt is látja, ahogy a fintor szánakozó mosolyba, majd gúnyos nevetésbe csap át. Látja, ahogy a röhögőgörcs két vállra fekteti a hasát fogó írt és már-már a lélegzete is akadozik az endorfint-termelő rohamtól. Látja, ahogy a sebes rekeszizmok a szív gyorsaságával emelik fel, és nyomják össze a mellkas domborulatait. Látja, hogy zsibbad el a száj, és, hogy torzul el a fáradtságtól a jóízű kacaj lónyerítéssé.
Újra iskolában van, újra hét éves, újra körbeállják és addig röhögnek rajta, míg fel nem tűnik egy olyan tanár aki nem osztja a véleményüket. Akármikor megverhette volna a többit. Elég erősnek, és jó verekedőnek számított, de nem. A szégyen gyávává tette, és ő csak ült egy helyben, eltakarva arcát. Te jó ég, milyen rossz volt. Soha, de soha többet, és nem is kívánja senkinek. Senkinek.
Egy selymes hang rángatja ki a múltról. Szép lassan felnéz, mint aki istent látta volna meg, úgy kerekedett el a szeme. Mosolyognak rá, valóban. De nem úgy, ahogy ő gondolta. Segíteni szeretne neki, és együttműködést ajánl.  Nem mondja el titkát, sőt még csak felemlegetni se fogja. Bízhat-e a másikban? Nem fordul meg ilyen a fejében. Ő határozottan hiszi, hogy igen, igazat mond, és, hogy az emberek jók. Mindenki jó. Dr. Octopus és Joeker is, csak ki kell várni a képregény végét.
- Örülnék neki... - bólogat bizonytalanul, majd lassan föláll. Egy darabig forgolódik csak, nem találja helyét a raktárában, majd odasétál a fiókhoz, belenéz, mintha keresne valamit. Sokáig csak áll némán, míg végül hirtelen megfordul arcán a régebbi őszinte mosollyal, mintha mi sem történt volna, úgy folytatja a félbehagyott beszélgetést.
- Ki a franc az a Piton? - vonja fel érdeklődően a szemöldökét, majd magyarázat képpen hozzáteszi - Nem vagyok helyi, Amerikából jöttem, mint azt már említettem - ezzel egy időben kacsintott egyet, csak úgy, mert miért ne? A szuperhősök is ezt szokták, ő miért ne tehetné akkor?
- Tényleg... - gondolkodik hangosan - Mit kérsz a titoktartásért cserébe? Azt már garantálom most, hogy sikeresen fogod venni egyetemi éveidet. Rajtam ne múljon. - hirtelen elgondolkozott, hogy talán nem ez a legjobb, mert egy nyalis általában úgyis bevágja azt amit be kell vágni, úgyhogy mással próbálkozott  - Vaagy netán van valaki, akit meg kéne leckéztetni? Één le tudom járatni órán, ha szeretnéd. - úgy húzza ki magát, mintha világmegváltó tulajdonság lenne - Vagy egy lány? Van egy saját fejlesztésű csábítófőzetem, illetve ismerek egy titkos receptű csábparfümöt is. - újból kacsint egyet - Vagy mondjuk, édesapád az üstfoltozásnál nem betegedett meg valamitől, ott sok olyan szer van, ami bőrirritációt okozhat, vagy akár légúti betegségeket, bár ezt te biztosan jól tudod. Ha gondolod összeütök neki valamit. Gyógyfőzetkészítést is tanultam, és mit ne mondjak eléggé megy...

//és még mindig Keen a családnevem, nem Kean //

Mr. Keen

*Dologtalanul maradva leengedi a pálcáját, az egyik rácson benyúlva megsimítja a kis patkány piciny hátát, mindenféle félelem nélkül, hiszen az állat még mindig kába az átváltoztatás sokkjától. Tisztára, mint a professzor úr, aki szintén úgy kavarog a fényesre suvickolt üvegek és ódon üstök, valamint patkányok és kesztyűk között, mint valami lengedező puha pehelytoll, ami a helyét keresi, és amint talál valami megfelelőt egy felmelegedett felületről felfelé áramló hő máris továbblöki, el onnan, és persze, a tollpihe, akárcsak a professzor hagyja magát befolyásolni. Sőt. Felcsillanó örömmel veszi tudomásul, hogyha valami, ez esetben Nish nem akarja őt befolyásolni. Ezzel pedig komoly zavarba hozza a fiút.*
-Háááth, nem hinném, hogy komoly jutalmat érdemlek azért, mert nem akarok kicseszni egy tanárral. Elnézést professzor, komolyan. Nem nagy ügy az, ha valaki nem varázsol annyira jól, csak éppen piszkálják miatta az embert, de... ez van-*jellegzetesen nemtörődöm félmosoly a szája szélén amivel viszonozza azt az igazit, a kacsintósat. Int a pálcájával, reparóval rázza helyre a széttört üvegek egy részét, eltünteti a kiömlött folyadékokat.*
-Nem hallott még Pitonról? Perselus Piton ő Roxfort bájitaltanára. Aztán tavaly megölte Dumbledoret. Piton a legnagyobb bájitalmester állítólag egész Britanniában. Az igazgató pedig a legnagyobb varázsló hírében állt világszerte. Komolyan nem hallott még róluk?-*pillant a férfira kicsit hökkenten, de nagyon jót vigyorog azon, hogy ezeket neki kell elmondani.* -Az már akkor meg se kérdezem, hogy mit szól a jelenlegi helyzethez ami itt van Angliában-*nem szidja az amerikaiakat, mosolyogva ad felvilágosítást, világos szemében barátságos ragyogás, az arcán sincs semmilyen kétszínűség, sunyiság, nem ez lesz az első, amivel eldicsekszik majd a kollégiumban, miután hazamegy az esti robbantós-party során.*
-Igazából... azt hiszem mégis lenne valami. Biztos, hogy ért a gyógybájitalokhoz? Vagy a gyógyszerekhez úgy általában?-*az egyik lábáról a másikra áll zavarában, az asztal szélén dobol az ujjaival, nem néz határozottan a férfire, inkább elpillant tanácstalanul mellette.

~~~nézőpontváltás~~~

Sorsfordító pillanat, eldöntetlen meccs ez még az élettel. Apám elzavart. Apám kitagadott. De arról nem gondoskodott, hogy megadja a receptjét is a gyógyszeremnek, vagy elárulja, hogy honnan szerezte be számomra. Én meg azért nem vagyok még egy kész bájitalmester, de majd egyszer biztosan megfejtem magam is, de most még segítségre van szükségem, mielőtt tovább odázhatnám a problémát és végérvényesen kifogynék a színes-dobozos tablettákból és akkor maradna csak a görcs és vége lenne a világnak, mert tuti, hogy megölne. *
-Izé... ha mondja akkor biztosan totálisan jól ért, szóval arról lenne szó, hogy van egy gyógyszerem. De sajnos már nem kapok belőle többet, viszont szükségem lenne rá-*most fog drogosnak nézni. De hát az amerikai varázslóknál ez biztos nem annyira nevetség tárgya, mint a full merev angoloknál nem? Legalábbis nagyon illúzióromboló lenne. A tenyeremről az izzadmányt, patkányszőrös ragacsot beletörlöm a farmerembe, majd végül visszanézek rá. Egy varázsló, aki nem egy pálcamester, attól még bűbájos marad, hiszen annyi ága van a mágiának. Apám se egy nagymester, nem egy párbajnok, de nélküle nem sokra mennének a bájitalmesterek, ha nem lenne miben főzniük, az pedig válságot okozna, ami az egész mágikus világ összeomlását, hiszen egy ártatlan náthába belehalnának a ködös angol-időbe, ha nem volna olyan szerencséjük, hogy az üstökben bájitalt lehet főzni ellene, amit le lehet nyomni a torkokon.*
-... de nem tudom hol készült, hogy készült, miből készült és egyáltalán hogyan hat. Ha nem veszem be, fáj a fejem, szóval elég fontos nekem. Bár természetesen nem akarom zsarolni, ha nemet mond, akkor se leszek olyan geci, hogy eláruljam... mármint elnézést a kifejezésért.

//Igen, Mester XD//

[|Nish|]

|Nish|

Nyomokban mogyorót káromkodást tartalmazhat!
Dehogynem tudja. Tisztában van a fennálló, kétes stabilitású helyzettel, hogy akármikor meghalhatnak emberek, mindenféle különösebb magyarázat, és utánajárás nélkül. És ez egy kicsit otthonosabbá teszi a szigetországot, bár azért bőven vannak még dolgok amiket hiányol. Szóval nem hülye ő, de ezt másoknak miért kösse az orrára? Ő jól érzi magát ebben az álcában, és különösebben meggyilkolni se szeretnék e miatt, tehát fölösleges változtatnia egyelőre. Szóval most se dönti meg álcáját, hanem néhány eltúlzott gesztussal fejezi ki megdöbbenését, csodálatát, borzadályát. Szóval olyan, mint valami agymosott, táblák által irányított közönség egy délutáni talkshowban, mindig teljesen egyetértve a beszélővel. Minek nehezítse meg a beszélgetés további  részét, és vegye el az egyszemélyes munkaerejének kedvét a segítéstől. Meg  annyira nem is érdekli  a téma, hogy továbbfűzze a gondolatokat így rögtön a következő témába kapaszkodik bele, ami elég érdekesnek ígérkezik...
Gyanakvó, de mégis játékos, pajkos fény csillan meg szemébe, amit egyenlőre betuszkol a sarokba, és halkan bezárja az összes nyitva lévő ajtót, várakozásra intve az írt, majd rókaléptekkel foglalja el eredeti helyét és szinte lélegzet visszafojtva fülel a mondat többi részére.
- én  is így voltam vele. - bólogat megértően, és jobbját a másik vállára helyezi - fájt a fejem, ha nem kaptam, meg mindenféle egyéb tünetem  is volt. De utána! Megerőltettem magamat, és már jó ideje tartom magam a havi adaghoz. Mindegyik közepén készítek 10 uncia... - a biztonság kedvéért körbenéz mégegyszer, majd közelebb hajol és súgva mondja ki a főzet nevét - aranyhaj álmát - visszább hajol, de kezét még mindig nem veszi el. Szándékosan csak a fantázia nevét merte kimondani, a fiatalok úgyis ezt ismerik, hát minek dobálózzon latinos hangzású szavakkal? Ez az egyik legdrágább kedélyjavító a piacon. Az erogén zónákra kell kenni, az pedig beszívódik a bőrön keresztül, és a szinapszisokra rakódva meggátolja az ingerületek továbbhaladását és serkenti az endorfin termelést, illetve lassítja a szervek működését, egyfajta transz közeli állapotba hozza a használót. Körülbelül két uncia elég egy órára, de Patrick szervezete már nagyon hozzászokott, így az adagja se tart tovább három-négy órányi boldogságnál. - Ha gondolod készítek neked is. - mosolyodik el bizalmasan, majd feloldja a fizikális kontaktust és járkálni kezd. Nem bír túl sokáig egy helyben maradni főleg ez a  gondolatmenet után. Hisz már csak tíz nap a következőig...
- Nyugodtan megbízhatsz bennem, nem fogom kiadni senkinek a titkod. - arca szabályszerűen komorodik el, hisz egyértelmű, hogy minden kellemesnek hangzó mondatot egy otromba 'de' szakít félbe. - DE - na tessék, még ki is hangsúlyozza - azt nem engedem, hogy függő legyél. Ha nem fogod bírni, akkor leállunk az egésszel. Ha hülyeséget teszel majd, el fogom felejteni ezt az apró kis jó tettedet, és a legszigorúbb pedagógiával segítek majd kijózanodni. - hangja komoly volt, vonásai kemények, borostája pedig apró tűkként meredtek a tanítvány felé, készen a kilövésre, ha az rossz választ ad. Ez nem következett be, mivel hamarabb elmosolyodott, minthogy a fiú akármit is mondhatott volna. - Jófiú vagy te! Úgyse teszel ilyet, ugye? - újabb kacsintás, amerikai álom-szerű vigyor.