Vulkanov professzor irodája

Amikor belépsz a hatalmas ajtón, egy kör alakú terem tárul szemed elé. Ha egyenesen mész, akkor szembe találod magad az íróasztallal, mely mögött egy, előtte pedig két kényelmes széket találsz. Az asztalon egy magasabb emelvényen szokott ülni a professzor madara, Ana. Az asztal mögött, egy körülbelül két méter magas kis szobába érsz, mely nincs elkerítve ajtóval, az asztal mögött közvetlenül be lehet menni. Odabenn négy könyvespolc nyögdécsel a felhalmozott tudás alatt.
Visszatérve az ajtó elé, balra fordulván üveges polcokat láthatsz a fal mellé állítva. Régi képeket, okleveleket, kitüntetéseket tartalmaz, és az utolsó előtti polcokon régi, ütött - kopott versenyseprűk bérlik méltó helyüket. Ha folytatod utad balra, két ilyen üveges szekrény mellett haladsz el, s a harmadik aljánál kezdődik a lépcső, mely felvisz két méter magasra, egy kisebb, kör alakú szobába, mely csak egy sötétszürke függönnyel van eltakarva a kíváncsi szemnek elől. Ez a kis szoba, pont a fentebb említett kis könyv raktár felett található, ha bemész, s elhúzzuk a függönyöket, a nagy ajtó felőli oldalon egy vas korlát igyekszik megelőzni a baleseteket, ha a korláthoz állsz, akkor pont az íróasztal mögötti szék felett találod magad. Ha pedig megfordulsz, szemügyre veheted a professzor hálószobáját, melynek berendezése egy kényelmes ágyból, egy tértágító bűbájjal ellátott ruhásszekrényből, egy éjjeli szekrényből, és egy kellemes kalitkából áll, a fenséges sólyom számára. Itt van az iroda egyetlen ablaka is, mely pontosan a kviddicspályára néz. Az ablak körülbelül három és fél méter magas, s egy méter széles.
Ha visszatérsz a tölgy-ajtóhoz, s jobbra fordulsz, a már említett üveges szekrényekkel találkozhatsz, melyek berendezése, dettó olyan, mint a szomszédos oldalon elhelyezettekké. Fényképek, díjak, kupák, seprűk, régi terelőütők, új terelőütők, családi összejövetelek emlékei. Ha végigsétálsz mellettük, akkor egy kis sarokba érsz, ahol egy kincsesládára hajazó hatalmas tákolmányban tárolja a repülés-professzor az ő kis kincseit, s a láda mellett egy elegáns tartóban a professzor seprűje foglal helyet. Ezzel a seprűvel repdesett a kviddics világkupán.
A szobát még pár, a kviddicspályán látott karika, vagy seprű, vagy aranycikesz alakú gyertya tarkítja, s a mennyezetről egy kviddicsmeccs élő, elbűvölt makettje lóg, a karikákkal, játékosokkal, labdákkal. A művet Dimitrij saját kezűleg készítette.

(Vulkanov prof tollából)

Vulkanov prof.

A tavalyihoz képest most undorítóan szép idő van. Talán már a természet is áltatni akarja magát, ahogyan sokan mások teszik. Úgy fogadnak, mintha halálos beteg lennél, a válladat veregetik, és nyugtatgatnak, hogy minden rendben lesz. Nyugtatgatnak, de közben feltűnésmentesen próbálnak hátrálni, mert félnek, hogy elkapják a tőled, holott tuják, hogy egyáltalán nem fertőző. Röhejes, mikor az emberek műmosollyal az arcukon mászkálnak, mintha minden rendben lenne.
Közben meg be vannak szarva.
Kell ez nekik?
Nekem nem…
Kezeim között feltűnik, egy szál hószín cigaretta mely lassan meggyullad ajkaim között, hogy füstöt bocsájtson magából, és belőlem. Közben másik kezemmel megvakarom a fejemet, majd felhuppanva az egyik kőpárkányra körbemerengek az udvaron. Eszembe jut a lány, aki kiborult, amiét a barátai nem szóltak hozzá, és a másik, aki azért borult ki, mert nem szólhatott hozzá. Az, hogy itt minden tökéletes és varázslatos…az nem más, mint illúzió. Mikor ide kerültem azt hittem majd választ kapok azokra a természetfeletti dolgokra, amikről a magam fajták csak találgatni tudtak. Mindenki válaszokat keres, mára pedig rájöttem, hogy ez itt sincs másképp. Itt is csak találgatnak a dolgokról, vakon harcolnak, és ölik egymást. Az álomvilág sem különbözik a többi másiktól… Ott is vannak rosszak, itt is vannak jók, csak valahogy sosem tudnak kellőképpen megosztódni. Vagy inkább osztozkodni. Magamon sem csodálkoznék, ha szépen felállnék, és egyszerűen kisétálnék a mesekönyvből.
A szél finoman feltámad, s belekócol a rövidre szabdalt, vékony hajtincsekbe, melyek most kedvtelenül vannak oldalra fésülve. Mély lélegzetek következnek egymás után, féloldalas mosolyok. Néha röhögő görcsöt tudnék kapni attól, hogy mik mennek itt, de hát… ők tudják.
Ajkaim újra maguk közé csíptetik a cigaretta csikket, mely ezzel a lábaim közti párkány falába morzsolódik, a földre hull, és végleg kialszik. Torkomat megköszörülöm, felállok, s elindulok a benti folyosók felé. Auguztus 28. Ekkor kellet volna bemennem a papírjaimért, hogy megtudjam, miért kezd el még a mai napig sajogni a bal karom 2 óra repülés után. Mindenki válaszokat keres… én nem akarok tudni róluk. Fel akarok ülni a seprűre, és csinálni amit eddig csináltam. Nincs itt más probléma.
Néha a mai napig azon gondolkozom, mit keresek itt. Hogy mi köthet egyáltalán ide. Nem csodálkoznék magamon, ha egyszerűen kisétálnék a mese könyvből, és itt hagynék mindent. De nem teszem… aki megtehetné az sosem menekül.
Lépteim lelassulnak, és az új repülés oktató irodája felé veszik az irányt. Az év végén válogató lesz a londoni csapatnál, és kell egy edzés terv. Vagy egy két szó, tanács, vagy egy menj a francba. Ujjaim bekopogtatnak a tölgyfa ajtón.
Mikor ide kerültem azt hittem majd választ kapok azokra a természetfeletti dolgokra, amikről a magam fajták csak találgatni tudtak.
Mondd, Te repültél már álmodban?

[engem]

Nem tudom, hogy egyesek mit képzelnek magukról, mégis hogy gondolják, hogy engem csicskáztatnak. Jó, hiszen én csak egy senki vagyok hozzájuk képest, nem, én csak repkedek össze meg vissza és egy értelmes mondat nem pattanhat ki a fejemből. Mert nekem úgyis kevés órám van meg sok szabadidőm, meg ilyenek. A sok sügér persze azt nem nézi, hogy emellett a fősulin is tanítok. Áh, figyelembe sem veszik. Dimitrij, menj ide, Dimitrij, csináld ezt. Hát tudják mikor fogok nekik ugrálni! A sok beképzelt idióta. Tudják meg, én nem az öcsém vagyok, aki bármit megtesz, ha azzal jót cselekedhet. Én nem a jó testvér vagyok, hahó!
Bevágom magam mögött a tölgy-ajtót, majd egyenesen az asztal mögötti kényelmes székembe dobom le magam. Lábaim fel az asztalra, s kezeim már nyúlnak egy szál szivarért, hogy a füsttel betölthessem az iroda minden egyes kis szegletét.
Nagyot sóhajtok, majd tekintetem Ana-ra téved, aki most az asztalon ideiglenesen felállított, külön neki kreált kis emelvényen áll, s kíváncsi szemekkel figyel. Ritkán látott kiborulni, az biztos, de van egy olyan sejtésem, hogy a közeljövőben lesz ez még rosszabb is.
Megcsóválom a fejem.
Nem tudom, mit keresek itt. Miért nem mentem már rég el innen? Erről az átokverte helyről. Minek vagyok én egyáltalán itt? Azért, hogy De Crasso, Mirol, meg a többi majom ugráltasson? Nem fog ez így működni.
Meggyújtom a szivart, majd számba veszem, s rövidesen kifújom a füstöt.
Meg Minerva is. Finoman közli velem, hogy elnyertem azt a megtiszteltetést, hogy lemenjek egy csapat, nagyképű, felpuffaszkodott aranyvérűvel a hétvégén Roxmortsba. Komolyan, másra sem vágytam, mint hogy egy csapat kölyköt kísérgessek. De, csak hogy lássák, milyen jó szívem van, rábólintottam. Mert én ilyen hülye vagyok.
Kopogtatnak.
Nagy levegőt veszek, majd kífújom.
- Gyere. – szólalok meg nyugodtan. Nem akarom, hogy a diákok bármilyen érzelmet is lássanak rajtam. Igazából azt akarom, hogy senki se lásson rajtam érzelmeket, ám ez kezd egyre nehezebben menni.
Valamit tenni kell, mert ez itt így nem lesz jó.

Dörmögő hang.
Benyitok.
Lassan nyikorog a vastag tölgyfa ajtó, ami mögött sajnálatos módon most nem a drága és szépséges rajongótábor toporog, akik nyál csorgatva figyelik minden szavát az újdonsült tanár bácsinak, amiből valószínűleg egyetlen egy kukkot sem értenek.
Belépek.
Odabent elém tárul valami olyasfajta dolog, amiről nem sokan tudnának  igazán konkrétumokat mondani. Szeretni valamit, elveszteni azt, és attól még jobban szeretni. Kéken csillogó szemeim egy pillanatra felugranak egészen a fellegek közé, ahol éppen egy barátságosak látszó mérkőzés játszódik.
Nevetek.
A mai napig meglepnek ezek a fura dolgok, meg a fura emberek, mint az előttem ülő ifjú, akinek egyáltalán nem itt kéne szivarozgatnia, miközben a hangyák mászkálnak a gatyájában a tettvágytól. Nem beszélt nekem ilyesféle dolgokról, de a vak is látja, hogy ebben a srácban – aki kénytelen vagyok a kora ellenére tanár úrnak szólítani – valami bűzlik, és kikívánkozik belőle.
- Egész klassz a dekor… - nem bámészkodom sokáig, csupán gyorsan felmérek még néhány körülményt magam körül, majd újra visszatekintek a sötét hajú emberre velem szemben, egy percig figyelem az ajkai között elhaló szivar rudat. Szívesen elcsevegnék vele egyről, s máról, de a már megszokott karomba nyilaló fájdalom emlékeztet rá, miért is vagyok itt.
- Maga mit tenne akkor, ha a repülés egyszerre okozna felemelő érzést és mélybe taszító pokoli erős fájdalmat, de nem akarja tudni hogy mi az oka?

Csend.
Aztán az ajtó halk nyikorgása megtöri azt, s én kiveszem a szivart a számból egy pillanatra. A végét, egyik szabad ujjammal megpöccintem, majd vissza, s nagyot szívok rajta, utána pedig orromon engedem ki a füstöt.
A lány, aki stílusával azonnal belopja magát szívembe – mit nem mondjak, imádom az ilyen tisztelettudó, illedelmes diákokat – most nevetni kezd. Követem tekintetét, s elmosolyodok. Valahogy nem tudok rá haragudni, amiért abszolút nem úgy kezel, mint egy tanárt. Amiért elengedi magát.
Hasonlít rám, nyilall át agyamon, s ezt a gondolatot követi sok másik is, ám gyorsan kiürítem fejem. Nem kell lelki társ. Vagy bármilyen mélyebb kapcsolat, egy diákkal.
A szemébe nézek, ami, mivel előttem áll, nem túl megterhelő feladat, s kicsit beletúrok a szennyesbe.
Oh, a legilimencia gyönyöre!
- Köszönöm, Miss Hart. Tudja... a bábuk az első győztes meccsem emlékét idézik. A volt ellenfél seprűiből készültek. Magam bűvöltem. – bökök a szivarral az általam olyannyira kedvelt makett felé, majd arcomra ördögi mosoly húzódik. Hát igen, a régi szép idők.
Ezzel a mosollyal nézek vissza a lányra, aki alig fiatalabb nálam. A lányra, aki most ismét beszélni kezd, s roppant drámai hangulatot hoz színre. Az előbbi dühöm már sehol. Ahogy a mosolyom is eltűnt.
Nos, mit tennék?
Elsőre azt vágnám rá: leugornék a Roxfort legmagasabb tornyáról.
Másodjára ugyanezt.
Harmadjára talán lenne időm átgondolni és valami értelmes választ adni, amivel nem azt érem el, hogy a Roxfortban eggyel kevesebb legyen az élő diákok száma. Mert valószínűleg tanácsért fordult hozzám, és lehet, hogy meg is fogadja. Így elég megfontoltnak kell lennem, mivel simán elcseszhetem az életét. Persze, abban már profi vagyok. Most kéne valamit produkálnom a másik oldalon is.
- Nem akarja tudni? – vonom fel szemöldököm - Valószínűleg akkor meg akarnám tudni. Járt már gyógyítónál a problémájával? – jó, ez így elég hülye felvetés, hiszen egy 17 éves lánynak majd csak eszébe jut kivizsgáltatnia magát, főleg ebben a szituációban. Főleg most, hogy a kviddicskarrierjéről van szó.
Felsóhajtok, majd elnyomom a cigarettát, s lábaim leveszem az asztalról, majd egy intéssel helyet kínálok páciensemnek, az asztalom előtti, egyik kényelmes székbe. Valószínűleg nem egy pár mondaton belül kimerülő beszélgetés áll előttünk.

Fél oldalra görbült mosollyal hallgatom végig a nosztalgikus pillanat, ami – a tárgyak segítségével - bőszen betölti a szoba miden kis zegzugát. A fejünk felett feltűntetett miniatűr valóság olyan akár az égen elszaladó felhő, vagy mint a csillagos éj. Ha tehetném, aláfeküdnék, és bámulnám hosszú órákon át, cigarettát szívogatva, és álmodozva egy jövőről.
Sok mindent megadnék, ha legalább annyit megélhetnék, mint az előttem ülő ember. Mégcsak nem is a sikerért, csupán azért, mert ez az egyetlen olyan dolog, ami teljességében ebbe a világba köt. Az emberek régi álma, a repülés, és ez egy olyan álom amiből én egyáltalán nem szeretnék felébredni.
Feltűnésmentesen veszek egy mély lélegzetet, hogy magamba szívhassam az édes szivarból kiáradó füstöt, aminek hatására legszívesebben én is rágyújtanék, ám ez a gondolat hamar odébb száll a fejemből, mikor a varázsló elgondolkodva válaszol az előbbi kérdésemre. Amint helyet ad, leülök, egyik lábamat magam alá húzom, majd egy pillanatig nézem, ahogyan lassan lepöccinti a hamut a szivarjáról.
- Nem egyszer…de arra nincs szükségem, hogy baromságokkal tömködjenek.
Megforgatom a szemeimet, mikor szembe jut, hány alacsony, szemüveges orvos, és negédes orvos küldött további vizsgálatokra. Mindegyik, csak húzta és halasztotta a dolgokat, ami alatt a nekem írt felmentésekkel a padlóra küldtek.
- Egyszer kellett leesnem a seprűmről ahhoz, hogy rám szálljanak, és az igazság az, hogy nem akarom további leletekkel pocsékolni az időmet.
Hátra dőlök a széken. Várok egy röpke pillanatot.
- Fel tud készíteni a nyári szezonra?
Szemeimből eltűnik a gyermekded csillogás, amely az imént még a makettet bámulta, ám mostanra az előttem ülő sztársportoló tekintetét keresi.

Csendben figyelem, ahogy helyet foglal. Elmerülök a lány körvonalaiban. Nem, most nem a domborulatoknál, hanem a karjainál, a combjainál, a hajánál. Szóval felmérem az alkatát, hogy kviddicsre való-e és ha igen, vajon melyik posztra.
Vékony, és nem túl magas. Izmok tekintetében pedig, ahogy nézem, egy lánynál, pont ideális. Szóval hajtó. Legalábbis én azt a posztot ajánlanám neki.
Miközben beszél, rá figyelek. Elgondolkodok rajta, vajon miket élhetett át a lány, vajon miken mehetett keresztül, ha már elkeseredettségében hozzám fordult? Vajon milyen szándék vezérelheti? Meggyógyítani nem tudom. Nem gyógyító vagyok, hanem kviddicslegenda, a gyógyításhoz körülbelül annyit értek, mint egy átlagos javasasszony, aki mindenféle főiskolai tanulmányok hiányában, kontár módon segít az embereken. Az alapokkal rendelkezek, de ezen a területen nincs túl sok tapasztalatom.Talán még pár gyógyításra szolgáló bájitalt is össze tudnék neki csapni, de mivel nem vagyok képzett gyógyító, így a probléma forrását sem tudnám megmondani, vagyis felesleges lenne a kotyvalék.
Aztán megütközve nézek rá, mert olyannal áll elő, amire tényleg nem számítottam, pedig egy gyakorlott legilimentort nehéz meglepni, ám erre is van magyarázatom. Most éppen nem hallgatóztam. Nem minden esetben szeretek turkálni mások fejében. Csak ha szükséges. Vagy ha unatkozok.
A nyári szezonra? Szemeim tágabbra nyílnak, de csak ennyit mutatok meglepettségemből. Nem szeretem, ha látják, mit érzek, mire gondolok, főleg ha diákokkal állok, vagyis ez esetben ülök szemben.
Nem tudom, hogy gondolta.
- Figyelj. Ha fájdalmaid vannak, akkor nem hiszem, hogy ajánlatos lenne. – adom a , némiképp kitérő választ. Hangom keményen cseng a falak között, s szemeimmel elnézek a lány arca mellett. Nem, egyszerűen nem kockáztathatja a saját testi épségét.
Persze, fel tudnám készíteni, de nem tehetem.
Elmosolyodok. Mintha csak magam látnám, épp az az elszántság, önfejűség, imádat, de épp ez az. Nem engedhetem, hogy elrontsa az életét. Ebből még komolyabb baja is lehet!

Meglehetősen ostoba szituáció a miénk, de a sors sajnos sokszor nem kedvez, hogy kényelmes helyzeteket keverjen lapjaival számukra. Egy pillanatra elgondolkodom,
Lehet nem értik miről beszélek?
Nem értik?
Nem.
Az nem lehet.
Olyan nincs, hogy Ö nem érezte volna még, milyen az, amikor a magasban mindent túlszárnyalsz, és úgy érzed akár a csillagokig is repülhetsz, akkor sincs megállás. Mikor megállsz egy ponton, és lehunyod a szemed, egy mély levegő kíséretében Egyeseknek ez nem több mint szórakozás, de mi – mert valamiért tudom, hogy neki is ezt kell éreznie – mi valahogy többet érzünk, akár a művész, mikor leüti a zongora billentyűit, vagy az énekes, mikor szabadon skálázik egymagában.
Kívántad már azt, hogy bárcsak sose lenne vége ennek az érzésnek? Érezted már azt, hogy ez az egyetlen olyan dolog, amitől tudod: jobb lesz a holnap a mánál?
- Nem azt kérem, hogy felelősséget vállaljon értem, csupán annyit, hogy tegye azt… - szünet – amihez a legjobban ért.
Elgondolkodva bámulom a padlón, mellyel párhuzamosan nem látom, ahogyan a fiatal professzor finoman kiugrasztja szemeit. Kettőnk közül – tulajdonképp –magamnak kell jobban átgondolnom a dolgokat. Azokat a dolgokat, amelyekre nagyon is jól tudom a választ, de… valamiért nem érdekel. Nem érdekel, mert tudom, hogy ez az egyetlen dolog, ami összeköthet ezzel a világgal, ami örömet ad, amiben érzem, hogy vagyok valaki, s amiben meg tudom mutatni, hogy vagyok valaki. Nem hinném, hogy pont ebben a fájdalomba halnék bele, de ha igen, hát az én döntésem, a saját keresztem.
- Valamiért tudom, hogy kívánhatni se kívánhatnék jobb edzőt magánál…
Finoman hátra dőlök, s egymás mellé felhúzott lábaim sarkait megtámasztom a szék ülőkéjnek szélén, mikor újra feltekintek. Csupán pár pillanat, míg figyelem, az odafent zajló meccset, melynek kvaffja hirtelen kirepül a játéktér aurájából, s apró kezeim között landol. Féloldalas somolygásra húzva ajkaimat kémlelem az apró tárgyat, amely most az eredeti méretei helyett, inkább egy pingpong labdához hasonlít. Szemeim a velem szemben ülőre ugranak, de csupán egy pillanatig, amely után, finoman elengedem a megbűvölt labdát, ami lassan visszaszáll az eredeti közegébe.
Elgondolkodom.
Mosolygok.
- Ha a fájdalmaim miatt aggódna, ne tegye. Csupán enyhítsen rajtuk azzal, hogy felkészít engem…

Itt ül velem szemben ez a lány, és azt kéri, hogy készítsem fel a nyári szezonra. De, hogy tehetném, ha tudom, neki milyen fájdalmakkal jár egy edzés? Vagy már az, hogy seprűt ragadjon. Repültem már törött kézzel. Tudom, milyen érzés lehet neki. Én speciel nem bírtam volna sokáig, mázli, hogy csak egy egyszerű törésről volt szó, de úgy látom, itt és most nem egy gyorsan, vagy egyáltalán gyógyuló betegségről lenne szó.
Szegény lány, azt veszti el, amit a legjobban szeret.
Ha a helyébe lennék, már rég felvágtam volna az ereimet. Úgy látszik, ő ennél keményebb. Él benne a remény, és ez dicséretes. Ez az, amire én nem igazán lennék képes. Még nyakig a szarban is a jót látni. Ha én egyszer nyakig ülök a szarban, onnan nem tudok egykönnyen kikeveredni. Pedig azért van köztünk bizonyos kor- és testi különbség.
- Sokáig. Nagyon sokáig tettem azt, amihez a legjobban értettem, és amit a legjobban szeretek. Talán tudod, talán nem, de egy valamit megtanultam. A játék nem ér annyit, mint az életed. – közlöm vele ridegen, félig előre hajolva ültömben. – Nézz körbe. – kezemmel körbemutatok – Neked megérné pár piszkos serleg, hogy mondjuk valamelyik végtagod egy életre elveszítsd? – túldramatizálom. Határozottan. De muszáj.
NEM ENGEDHETEM kviddicsezni. Nem szúrhatja el az életét. Hiszen még olyan hosszú út áll előtte. Bármi lehet belőle, rocksztár, elnök, vagy akár Mágiaügyi Miniszter is. Miért pont a kviddics? Miért ez a hálátlan és cseppet sem kifizetődő sport?
Aztán dicsér. Ha tudná, hogy ezzel semmit sem ér el nálam. Gyűlölöm, ha a seggem nyalják.
- Hohó, kicsilány, azért tudd, kivel beszélsz. Visszavonultam. Ergo már nem repülök. És ha valaki visszavonul, az azt jelenti, hogy hibázott. Ezt be kell ismernie, mindig, mindenkinek. Vagyis nem ő a legjobb. Messze nem én vagyok a legjobb. – hangom még mindig, teljesen érzelemmentes. Belülről viszont forrok. – Régen. Régen talán a legjobbak között voltam, de ha nem vetted volna észre, már nem a kviddicsligában vagyok, hanem egy koszos kis iskolában. Nem tudom neked hogy sikerült, de én valahogy nem tudom összekeverni a kettőt. – a végére már érezhető az indulat hangomból.
Csak feleslegesen idegesítem az ő ostobasága miatt magam. Nem éri meg. Hagynom kéne, hogy tegye, amit akar, és a végén majd meglátja, ha odáig jut. Ha pórul jár, én meg majd akkor mosolyoghatok, hogy „én megmondtam”. Igen, talán azt kéne tennem, de én nem ez vagyok. Nem fogok ártatlan kislányokat a vesztükbe hajszolni.
Ez az egész nem arról szól, hogy törődök vele, nem, de ha felkészítem, felelősséggel tartozom érte, akár akarom, akár nem. És ezt én nem vállalom be.
Végignézem, ahogy a miniatűr kvaff pályát téveszt, majd jobb kezemmel végigsimítok Ana tollazatán, s küldök felé egy mosolyt. Ő itt az egyetlen, aki valamit is jelent nekem. Senki más, nincs Roxfortban, akit szeretnék. Még ha azt is mondják, hogy az állatokat nem lehet barátként szeretni.
Kezeim összeteszem az asztal fölött, s szemeim összehúzom, így nézek Hartra, majd jelentem ki fagyosan:
- Miss Hart. A válaszom nem. Ha hoz egy gyógyítói papírt, vagy bánom is én, bármilyen papírt, hogy sportholhat, úgy, hogy az nem veszélyezteti az egészségét, akkor felkészítem. Örömmel, sőt, megtiszteltetés lenne, hogy engem választott, de – most ki nyal kinek? – addig eszem ágában sincs, sőt, ha kell elintézem, hogy a következő húsz évben minden seprű, melyhez egy méternél közelebb kerül, abban a pillanatban lángra kapjon, s égjen porig. - kegyetlenül csend hangom. De nem érdekel.
Kétségtelenül mindent megteszek, hogy elérjem, amit akarok. Vagyis amit nem akarok.

zene.

You're too proud to say that you've made a mistake
You're a coward to the end
I don't wanna admit that we're not gonna fit
No, I'm not the type that you like
Why don't we just pretend?

Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha ilyen helyzetbe hozom magam. Nem okolhatom ezért se a körülményeket, se a Sorsot, kizárólag én vagyok felelős a döntéseimért, és nekem is kell viselnem azok következményeit. Bármennyire is szeretnék gondtalanul szeretni, a helyzet súlyosabb annál, hogy hátradőljek a rózsaszín felhők alkotta hintaágyon, és behunyt szemmel álmodozzak a jövőnkről. Mert nekünk nincs jövőnk. Hogyan is lehetne? A tanáromról van szó. Ha azt még el is hitettem magammal, hogy nem csak egy újabb strigulának szán, vagy valami fogadásról van szó, ami a fejem fölött köttetett, attól a ténytől nem tudok eltekinteni, hogy ez nem helyes. Ha valami szeretnivaló van bennem, akkor azok az elveim. Ezekhez pedig foggal-körömmel ragaszkodom s kapaszkodom, és szerelem ide vagy oda, nem veszíthetem el a tartásom. Bármennyire is szeretném elfeledni, hogy én csak egy hetedikes diáklány vagyok, lehetetlen! Most is éppen büntetőmunkára tartok az irodájába. Mint valami olcsó szerető! Én randevúkról álmodoztam, a legkülönlegesebb helyeken, minden klisét és giccset mellőzve. Most pedig titkolóznom kell, és akármennyi adrenalint is termel a szervezetemben, ez már nem a középkor, ahol azt tartották, csak a házasságon kívüli kalandokban lelheti meg egy férfi és egy nő a boldogságot. Én nem akarok senki kis titka lenni. Persze, hogy engem félt, én is féltem őt, de ez csak logikusabbá teszi a kettőnk kapcsolatát, és nem kevésbé kellemetlenebbé. Rászántam magam, hogy vele is megosszam a véleményem: ezúttal tényleg nem lehetek önző. Egy korabeli nőt érdemel, akinek megfoghatja a kezét a Birtok akármelyik részén, és aki tapasztalatban is felér hozzá. Nem ő lenne az első férfi az életemben, de biztos vagyok benne, hogy nem is lehet az utolsó, bármennyire is szeretném ... Ahogyan egy férfinál a tapasztalat erény, úgy szégyenfolt egy nőnél, persze, de én nem tudom csak úgy odaadni magam neki ennyi idő után, a szükségleteit meg tiszteletben tartom. Mi más is maradt nekem, mint a tisztelet?
Mély levegőt veszek, majd olyan hévvel fújom ki a tüdőm teljes tartalmát, mintha mindinkább dühös lennék, mint szomorú, pedig erről szó sincs. De nem szabad látnia rajtam az elkeseredettséget, hiszen képes lenne ismét meggyőzni arról, hogy ez így van rendben. Szeretnék hinni neki, de magamban sem hiszek, ez a kapcsolat ebből kifolyólag pedig halálra van ítélve. Még most kell kettőt előre, vagy kettőt hátra lépni, mielőtt megismerjük egymást. Ő ugyan már tud rólam ezt-azt, például a Lenával kapcsolatos érzéseim és gondolataim, de én még nem jutottam túl a küszöb tesztjén. Nem tudom, mit vár ettől a találkozástól, de nekem nagyszerű alkalom, hogy végre kinyilatkoztathassam a véleményem, elvégre ez csak egy iroda. Itt nem szédít majd el az atmoszféra, mint a bálban: ott képtelen lettem volna bármire is nemet mondani. Végre kettesben leszünk - talán egy évvel ezelőtt éretlen fejem még egyéb előnyeire gondolt volna ennek a prímszámnak, de már nem vakítanak el a csacsi tini hormonok. Ha a józan eszem még nem is igen leltem meg ifjúságom mocsarában, legalább a határozottságnak pár mérföldköve húzza le a zsebemet. Nem tudom, mit akarok, de azt nagyon.
Végre rászánom magam kezem magasba emelésére, és kopogok a lehetőségeim örökre bezárt ajtaján - ironikus, hogy ennek ellenére beléphetek majd rajta. Talán merész lett volna kopogás nélkül benyitni, sőt, minden bizonnyal nagyon explicit és kihívó is, de ezzel is tudatosítani akarom magamban, hogy mondhatni hivatalos ügy miatt járok itt, és nem csak azért, hogy megbizonyosodjak érzelmeim viszonzottságáról. Utóbbiról szó sem lehet, bárhogy csűri-csavarja a szavakat, egyszer az életben erősnek kell lennem. Majd elkerülöm azt az átható, jégcsap tekintetét, amivel minden bizonnyal rengeteg nőt babonázott már meg, és nem lesz baj.
Amint megkapom a kis 'szabad' jelzést, belépek az ajtón, de koránt sem olyan elszántan, mint ahogyan azt én kis buta elképzeltem. Félszegen megállok, becsukva magam mögött az ajtót, és szorosan hozzá húzódom. Majd innen, jó messziről elmondom, amit el szeretnék, aztán kisurranok, mint valami körözött bűnöző. Ha valami biztos a mai napon, az talán az, hogy ezek után sohasem fogok tudni újra a szemeibe nézni. De nem szabad megbántásként felfognom, hiszen a legjobb, leginkább tiszta szeretet által vezérelve teszem azt, amit, és ennél többet talán sohasem tudnék neki adni.
-Ígérem, ha nem szakít félbe, nem zavarok sokáig. A mondanivalóm után minden bizonnyal eltekint majd a büntetésemtől, vagy talál arra alkalmasabbat ...
Igyekszem kiszűrni a féltékenységet a hangomból, és cinizmusnak álcázni, de koránt sem olyan egyszerű az önámítás, mint ahogyan azt mások történeteiből kiszűrtem. Csak a mondatom befejezése után döbbenek rá, hogy a kommunikáció fatikus funkciójáról teljesen elfeledkeztem, és még csak nem is köszöntem neki. Az érzéseim nem engedtek meg egy szimpla "jó napot" üdvözlést, többet pedig nem mondhatok ...


 

   A hatalmas, éles kést az asztal falapjába szúrtam, homlokomról az izzadtság megcsillanó cseppjeit ruhám ujjával töröltem le. Tekintetem a kés remegő nyelére tévedt, melyről a vércseppek szép lassan folytak az asztallap felé. Ana rikácsolása szakította meg a csendet, türelmetlenül csattogtatta csőrét, s szemeivel nyúzni tudott volna. Elmosolyodtam, majd ujjaim a nyers húsba mártottam.
- Ha képes lennél felfogni, hogy mennyi undorító dolgot teszek meg érted, nem vágnál ilyen rosszalló arcot. – közlöm vele tényszerűen, s próbálok minél kevesebbet belélegezni a nyúl húsának facsaró szagából. Sosem arról voltam híres, hogy sokáig bírom az ilyen dolgokat, de ez van, Anat manapság félek kiengedni vadászni. – Tudom, hogy a zsenge fecskéket jobban bírod, de most csak ez van. – halovány bocsánatkérő mosolyt villantok, s ujjaim tiszta felével végigsimítok tollain. Megborzolja magát, majd arrébb lép pár lépést, s tekintetét a húson tartva figyel. Kevesen gondolnák, hogy a madarakba mennyi intelligencia szorult, sokszor én magam is elcsodálkozok rajta.
   A megnyúzott nyúl bőre szőröstől az asztal túl végén van, groteszk formát alkotva, a belsőségekről gondoskodtam, hogy messzire elkerüljenek, már csak a húst kéne lefejtenem a csontokról, legalábbis valamiféle emészthető, Ana esetében inkább csipegethető variációt kéne kreálnom belőle. Hogy miért nem pálcával csinálom? Kedvtelésből. Bár gyűlölöm az efféle piszkos melót, valamilyen szinten leköt, és ez akkor is annyira férfias, valahogy jobban érzem magam, ha mugli módjára megdolgozhatok dolgokért. Persze ez inkább csak hobbi szinten érint, egész biztosan nem lennék képes huzamosabb ideig művelni.
   Miközben már egy kisebb késsel a kezemben szeletelem a húst, gondolataim inkább Kalina felé kalandoznak. Nem, nem a nyers hús juttatta eszembe a lányt, egyszerűen csak manapság inkább furcsa, mintsem boldog a kapcsolatunk. Mintha valami történt volna, valamit tettem volna, ami neki túl sok volt, vagy nem is tudom… talán csak még mindig feszeng, amiért a tanárja vagyok, még ha csak elviekben is gyakoroljuk e szó jelentését. Mindenesetre manapság egyre gyakrabban tűnődök el én is a dolgokon, s hogy ami van, az helyes-e így. Hiszen mégis csak fiatalabb, jó, nem sokkal, de akkor viszont itt van ez a borzalmas helyzet, és a testvére sem könnyíti meg a helyzetünket… vagyis a testvéreink, mert Jonathan rosszalló tekintetétől ugyanúgy ki tud rázni a hideg, mint Elena kérdéseitől.
   Kopogtatnak, fel sem nézve a nyúl maradványairól szólítom fel belépésre az érkezőt. Hamarosan takarodó, a diákok már nem igazán járnak a folyosókon. Nem mernek. Csak akkor nézek fel, mikor meghallom a hangot, a hangot, melyet ezer közül felismernék. S melyet most legszívesebben mégsem ismernék fel.
- Mégis… - kezdek bele, egyik kezem feljebb emelve, s csak az első szó kiejtése után látom, hogy reflexszerűen a jobb kezem emeltem fel, benne a késsel. Zavart mosoly kíséretében dobom a kést az asztalra, majd törlöm le kezemről a vért. – Ülj csak le. – mutatok az asztalom előtti álló székekre.
   Elég csak ránéznem, hogy tudjam, valami nagyon nincs rendben, és a dumát is jól ismerem már. Nem a megszokott szavak, de a tekintet, a stílus. Nem kell a gondolataidban olvasnom, Kalina Pierce, hogy tudjam, miért jöttél ma ide, de ha azt gondolod, hogy ennyivel lerendezheted a dolgot, hát nagyon nem ismersz engem!
   Ha esetleg visszakozna, biztosítom ragaszkodásomról, hogy már pedig le kell ülnie, és kész. Nem fogok vele úgy megtárgyalni dolgokat, hogy közben az ajtóban rostokol, vékonyra összehúzott tagokkal, mint aki fél.    
   Miközben helyet foglal, gyorsan kezet mosok a sarokban álló mosdókagylónál, majd egy pálcaintéssel eltüntetem az asztalon lévő mocskot, Ana méltatlankodva csattog, de nem foglalkozok vele. Kezeim tisztára törlése után megállok vele szemben, az asztalom szélére ülök, egyik lábam a levegőben, másik a földön.
   A szemeibe nézek, de megbánom. Elfordítom tekintetem, s várom, hogy elkezdje, amiért jött, s érzem, hogy karom már most borsódzik a visszafojtott indulattól. Az érzelmektől, melyeknek gátat szabok. S nem is fogom őket kiengedni. Hiszen ha eléri célját, utána már nem engedhetem ,hogy tudja…

zene.

And now the time is here,
Baby you don't have to live your life in fear
And the sky is clear, is clear of fear
Of fear

Don't wanna live in fear and loathing
I wanna feel like I am floating

Egy tapodtat sem mozdulok az ajtó elől, ami egy külső szemlélő számára nyilván annak lenne betudható, hogy megrémített az éles kés és az alvadó vér fenyegető egyvelege, de erről szó sincs. A mondanivalóm sokkal félelmetesebb mindkettőnkre nézve, mintsem fennakadjak ilyen felszínes fenyegető jeleken, így hát igazából fel sem tűnik, mit zavartam meg a kopogtatásommal. Nem is érek rá gondolkozni azon, minek a nyomait tüntette el az imént a kíváncsi tekintetek elől, a végén még elfelejteném, mit akarok mondani. Márpedig ez előre be nem gyakorolt körmondatok segíthetnek csak ki ebből a már-már kínosnak tűnő helyzetből, és ha még megszólalni sem lesz lelki erőm, értelmetlen a maradásom. Bár nem szándékozom sokáig itt rostokolni, ezúttal a játékszabályok szerint játszom, mintha valóban csak egy lennék Vulkanov professzor diákjai közül. Engedelmesen, bár lesütött szemmel botorkálok el a kijelölt székig, és foglalok benne helyet feszengve. Kihúzom magam, nem helyezkedem el, a kényelem ezúttal nem szempont. Összekulcsolt kezeim a térdemre helyezem – mintha csak egy állásinterjúra jöttem volna.
Kissé zavarba ejtő ez a normális felállás, hiszen az ellenkezője számít számomra megszokottnak, de próbálok nem zavarba jönni a helyzet paradoxon minőségét figyelembe véve sem. A skizofrén érzés ellenére köszörülöm meg a torkom, mint aki kész lefolytatni egy igen intellektuális társalgást a helyzet tarthatatlanságáról úgy két percen belül, miközben legbelül azért tudom, hogy ez nem fog olyan könnyen menni, mint ahogyan én azt előre elgondoltam, mikor még nem volt a látóteremben. Így azért nyilván sokkal nehezebb tárgyilagosnak lenni, hiszen érzem az illatát, a fülemben cseng a kissé kimért hangja, és hát a közelsége egyértelműen tagadhatatlan. Legközelebb levelet írok … hogy ez korábban miért is nem jutott eszembe? Azért ne gondolja senki, hogy ennyi elég ahhoz, hogy máris megfutamodjak, eszemben sincs sutba vágni a terveim, csak mert hatalmuk alá igyekeznek keríteni ezek az ostoba, felesleges emberi érzések.
-Vessünk véget ennek a színjátéknak itt és most! – kezdek bele rögtön, kihajítva a kukába a gondosan megfogalmazott felvezető szövegem, ami majd „mindkettőnk számára megkönnyíti”. Tudom én is, tudja Ő is, hogy minél tovább maradok, annál lehetetlenebb lesz elérni a célom, hiszen mindig tudja, pillanatnyilag milyen érvhez nyúljon ahhoz, hogy tökéletesen meggyőzzön engem arról, nincs abban semmi rossz, ha mi jól érezzük magunkat. Hiszen elsősorban emberek vagyunk, és én csak aztán diák, ő meg csak ezt követően a tanárom. Elsősorban érző lények vagyunk, és mit számít, mennyi idősnek mondjuk magunkat, elvégre a szerelem időtlen és nem ismer korcenzust. Elsősorban esendőek vagyunk, és csak azután gondolkodó, tudatos teremtmények. De mielőtt Ő sem kellene a meggyőzésemhez, és elhitetném saját magammal, hogy ez így teljesen rendben van, rövidre zárom ezt a gondolatmenetet.
-Nem azt szeretném, ha megszabadítanál a kétségeimtől, ezt eldöntöttem magamban … - teszem hozzá, mielőtt bármit is reagálhatna az előző, talán kissé drámaira sikerült felvezetőmhöz ezt a sokkal életszerűbb kis paragrafust, mielőtt azt gondolná, hogy csak unaloműzés gyanánt jöttem ide egy kis szerelmi vitát szítani. Szó sincs játszadozásról, abból már évekkel ezelőtt kinőttem, és ha a kettőnk kapcsolatához nem is, ahhoz már elég felnőtt vagyok, hogy felmérjem, nem értem még fel ehhez a - gyakorlatisan fogalmazva – „feladathoz”. Tisztában vagyok a kapacitásaimmal, ahogyan az érzelmi labilisságommal is, van éppen elég önismereti problémám ahhoz, hogy ne zúdítsam ezt más nyakába. Túl bonyolult a jelenlegi életem ahhoz, hogy ezt bárkivel is ajándék legyen megosztani, ha valakit pedig büntetni szeretnék, az kifejezetten nem Dimtirij.
Túl kevés idő alatt túl sok érzést csalt ki belőlem ahhoz, hogy ezt ostoba kis évődésnek tekintsem, aminek nem lesz következménye. A körülmények nem megfelelőek a játszadozáshoz, ahogyan egyikünk sem engedheti meg magának, hogy kockáztasson. Sohasem voltam még semmilyen fajsúlyos titok hordozója, így nem tudhatom, nyomás alatt megtörnék-e, ha véletlenül arra kerülne a sor. Márpedig nem sodorhatok senkit veszélybe, csak mert én még egy éretlen bakfis vagyok, vele ellentétben.