Udvarok

A temető és a tó között elterülő, kicsi, árnyékos udvar. Kevés diák jár ide, mivel eléggé nyomasztó, ám aki épp magányra vágyik az itt megtalálhatja.

[Prof. Deniel]

Lassan bandukoltam a kis udvar felé, ami törzshelyemet jelentette immár hatodik éve. Ismerős volt itt minden s most mégis oly ismeretlennek hatott... már nagyon régen, hónapok óta nem jártam itt. Utoljára talán december elején... azóta olyan gyorsan pörögtek az események, hogy esélyem sem volt idejönni. Az idő nagy részét nem is töltöttem a katélyban... persze, akkor magányos volta, hiszen a démonaimmal küzdöttem, ez tény... azóta pedig szinte minden időmet Greggel, Vikivel, de főleg Amandával töltöttem s ismétcsak nem volt sem időm sem kedvem kijönni ide s keresni a magányt. Persze, kettesben már voltunk itt azóta többször is, hiszen az éjszakai séták a parkban, az átbeszélgetett s együtt töltött éjszakák vonzóak s csodálatosak voltak... de mégis más volt egyedül kijönni ide, eme apró szentélybe s csak ülni a gondolatok között itt, ahol még a madár is csak ritkán jár.
Lassan elértem az egyetlen padot, ami itt megtalálható volt: ezt is én hoztam ide még annak idején, ráadásul varázslat nélkül, mert a lebegtetés még nem ment. Az, hogy még mindig itt volt, bizonyitotta hogy nagyon de nagyon nem jár ide senki, legalábbis a felsőbb rétegből, akit irritálhatott volna az ittléte. Hát ezért vált ez az én privát helyemmé annak idején, még a legelején, mikor fogalmam sem volt róa, hogy a fejesek hogyan állnak az afféle kis dolgaimhoz, mint a bagó vagy a pia. Hány magányos vigadalom tanúja volt ez a hely...! S hány borongós gondolaté ugyanakkor. Yvette... ő volt ennek a csúcsa s egyben zárása is, hiszen már vége. Már vége a magába forduló Damiennek, az elzárkózott embernek... főleg Amanda tehetett erről, hiszen közelsége és szerelme végre kirángatott depressziv gondolataim közül s megtanitott élni. De nem feledkezhetünk el Gregről és Vikiről, de még talán szegény-szegény Rose-ról sem... mind-mind tettek azért, hogy olyan legyek, amilyen most vagyok s megszűnjön az, aki voltam. Köszönettel tartoztam nekik ezért, s ki is nyilvánitottam ezt, amikor tudtam... kivéve szegény Rose felé, aki talán az én fafejűségemnek is köszönheti korai s tragikus halálát. A bűntudat gyötört emiatt, de már nem forditott magamba, mint annak idején. Lehet, hogy én tehetek róla... lehet, hogy nem... s ez nem olyan dolog, amin tudnék változtatni. Gyászolom, sajnálom... de nem tehetek érte semmit.
Kezem a zsebembe mélyedt s egy doboz cigarettát emelt ki onnan. Lassú mozdulatokkal helyeztem ajkaim közé a csikket s gyújtottam meg a pálcámmal a végét, majd egy mély szippantás a bűzös, gusztustalan füstből, utána kivettem a számból a cigit s hátradőlve egy pár másodpercig bent tartottam s végül kifújtam. Tekintetemet a parázsló szálra szegeztem s ismét új utat kezdtek követni a gondolataim.
Cigaretta. Majdnem hét évig szivtam, szinte mióta kinőttem a pelenkából meg az otthoni környezetből. Miért...? Máig sem tudom a választ, legalábbis nem az egészet. Megnyugtatott, az tény. De ennyire idegbeteg lettem volna? Naponta több mint fél dobozzal elfogyott... ennyire igényeltem ezt a tűnékeny, látszólagos, pillanatnyi nyugalmat, amit a nikotin nyújtott? Nem tudom... lehet. A cigi és a pia: ezek voltak az egyetlen barátaim a Roxfortban korábban; semmi és senki más. Nem érdekelt a világ s senki azon belül; én sem érdekeltem a világot sem és egyik alkotóelemét sem. Az élet ment... hol felfoghatatlanul gyorsan, hol pedig olyan lassan, mint aki meg akar állni, de ment, folydogált... s én csak tengődtem benne, magamba fordulva s élve az életem úgy, ahogy jónak találtam. Aztán kiderült, hogy rossz.
Tovább bámultam a vékony, parázsló szálat. A január volt a tetőpont. Otthon, egyedül... csak az üveg és a dohány. Naponta két dobozzal és üveggel elfogyott... legalább. A pia jó. Kitisztitja a gondolatokat, mielőtt elkábit: s ha megteszi, akkor onnantól csak a jó dolgok léteznek a fejedben, a rossz kitörlődik. Vagy forditva, de ez a ritkább. Nem tudom más hogy van vele, de amikor részeg vagyok, akkor csak szélsőségesen látom a világot... és akkoriban megérte kockáztatni, akár minden nap. Megérte, mert a középút elveszni látszott a kétségbeesésben s ha nem a szélsőséget láttam, akkor ki akartam nyirni magam. A középút, a jövő... akkoriban maga volt a szélsőség: csak valós vagy fiktiv képeket láttam magam előtt: olyan képeket, amikről én tehettem s ami másnak fájt. Yvette az elmegyógyban... Amanda, ahogy a képembe vágta, hogy elhagytam, hogy tönkretettem... apám s anyám egy sir fölött, amiről nem volt nehéz kitalálni, hogy kié... csupa-csupa rossz gondolat, ami a végzetemet okozhatta. De ez már elmúlt.
Újabb mély szippantás a nikotinból, újabb tűnődés. Megigértem Amandának, hogy leszokom róla... s tartottam is magam ehhez, legalábbis igyekeztem. Megpróbáltam, tényleg... és fejlődök, haladok: a jelenlétében már csak nagyon ritkán nem tudom uralni a nikotinéhségemet s úgy összességében is nagyon ritkán gyújtok rá. Persze ő mindig tudja... mindig megérzi, hogy mikor s mennyit szivtam, de nem teszi szóvá, amig az egy bizonyos kereteken belül marad. Én pedig próbálok leszokni... de tudom, hogy teljesen soha nem fog sikerülni. Szerintem ő is tudja... s mégsem veti a szememre. Tudja, hogy egy olyan láncdohányostól, amilyen én voltam, már ez is nagy teljesitmény... s tudom, hogy másért nem tenném ezt meg, csak érte. Nem parancsolt, nem fenyegetett: csak megkért rá, hogy szokjak le a kedvéért. Én pedig... én, aki soha kérést még meg nem hallgatott... próbálkozom. De ezek a percek, ezek a magányos kis másodperchalmazok csak az enyémek... s ezekhez mindig hozzá fog tartozni a füst, ebben biztos vagyok. Hozzám nőtt s soha nem fog teljesen elhagyni....
- Fieri Luxius... - pattant a hang: a pálca és a parancs közös erejével egy halk, de durva dallam kelt életre a semmiből: egy régebbi AC/DC sláger szólalt meg a Roxfort-i birtokon, egy olyan helyen, ahová másképp soha nem jutott volna el. Az ismerős, szeretett akkordok dúdolásra késztetettek s lazitásra: kényelmesen hátradőltem a padon, karomat átvetettem a háttámlán s fejemet hátrahajtva tekintetemet az égre szegeztem. Egy újabb korty nikotin... s eme apró kortyok együttes ereje ellazitott: csak ültem ott, átadva magam a pillanatnyi magánynak úgy, mint utoljára... nagyon régen. Már magam sem tudom, hogy mikor. De ez nem baj... az életem már a barátaimről s főleg Amandáról szólt, de ez jól van igy: jobb ember, boldogabb ember, emberebb ember lettem tőle... Boldog voltam, ők is azok voltak mellettem...
...s csak ez számitott.

Már jóval vacsora után jártunk, mikor úgy döntöttem hanyagolom egy időre a javításra váró dolgozatokat és szívok egy kis friss levegőt. Már nagyon rám fért, hogy végre kiszellőztessem a fejem, kezdtem úgy érezni, hogy lassan már csak a munkámnak fogok élni. Amit nagyon imádok és napokig is képes vagyok akár belemerülni egy munkába, de néha muszáj egy kicsit kizökkentenem magam belőle.
Fiatal vagyok és nem élhetek csak a régészetnek és a tanításnak. Ideje lenne kimozdulnom a kastély falai közül és eljárkálnom valamerre. Néha elugorhatnék Londonba, ismerkedhetnék. Már nagyon rám férne. Vissza kell térnem Colette előtti életemhez, ahhoz akit Cathy drága nővérem már úgy hiányol.
Mindig is magamnak való figura volta, enyhén szentimentális aki imádja a történelmet, de azonkívül szórakoztam. Cathyvel együtt jártuk Párizs utcáit és különféle bárokban szedtünk fel ő férfiakat én pedig nőket. Oh, azok a régi szép idők... Akkor még szinte gyerek voltam. Azóta már komoly állásom és majdnem megnősültem, ami tegyük hozzá nem miattam nem jött össze.
Kiléptem a hűvös udvarra. Szürkület volt így a levegő koránt sem volt már olyan kellemes, mint nappal. De végül is még csak március van, ilyenkor természetes az ilyen időjárás. Legalábbis itt. Otthon ilyenkor már éjszaka is húsz fog volt minimum. Ott soha nem volt igazán hideg. Az óceáni és hegyvidéki éghajlat keveredésének köszönhetően, enyhe telünk volt és enyhe nyarunk. Számomra az volt a tökéletes időjárás. Nem szerettem se a túl hideget, se a túl meleget. Nagy-Britaniában legalább soha nem igazán meleg, viszont annál hidegebb tudott lenni. Dermesztő hideg volt januárban, nem is tudtam elhinni, hogy az itteni emberek hogy bírják ezt. A diákokat zavarta a legkevésbé, ők a mínuszokban is ugyanolyan jóízűen hó csatáztak kint és még csak meg sem fáztak soha. Én bezzeg szinte minden második héten mentem a gyengélkedőre bájitalért. Madame Pomfrey már felajánlotta, hogy megtanítja nekem elkészíteni, de olyankor mindig azt mondtam neki, felesleges mert még egyszer nem fázok meg. Hát tévedtem. De persze a bájitalt nem tanultam meg.
Hirtelen érdekes hang ütötte meg a fülem és hamarosan egy alakot is megláttam. Egy diák volt. És ahogy néztem, egy Griffendéles. Az udvar végében ült az egyik elhagyatott padon.
- Szép Jó estét – köszöntem rá a nekem háttal álló dohányzó alakra.
Ahogy közelebb mentem hozzá, vettem csak észre, hogy újai közt ott parázslik egy cigaretta. Nem elég, hogy én személy szerint nem rajongtam ezért a rossz szokásért, és még a házirend is tiltotta.
A Griffendéles úriember Damien Pulse volt. Hatodéves és még kiskorú. Remek... Nem szerettem fegyelmezni. Ráadásul pont Mr. Pulse volt az akinek a karácsonyi bál alatt segítettem.

Tekintemet a szabadon szálló füstre emeltem, de gondolataim egészen máshol jártak: legalább úgy szárnyaltak, mint a nikotinfelhő. Nem is igazán érzékeltem a külvilágot, szinte elmerültem a ritkán hallott dallamok között s egyfajta éberkóma állapotában leledzve gondolkodtam azon, hogy ki voltam, ki vagyok... és ki lehetek, ha minden ugyanebben a mederben marad. Én... megváltoztam, méghozzá nagyon... és a társadalom szempontjából mindenképp pozitiv irányba. Nehéz kimondani... de minderről Yvette tehet, legalábbis ő inditott el ezen az ösvényen... tulajdonképpen neki köszönhetek mindent, hiszen ha nem indit el ezen az ösvényen, akkor még mindig ugyanaz a kiégett, üres ember lennék, mint voltam. Még... még Amandát is neki köszönhetem, hiszen... amikor először igazán elbeszélgettünk, akokr és ott a folyosón... eléggé ki volt bukva s én megpróbáltam vigasztalni, de legalábbis könnyiteni a helyzetén. Néhány kedves szó, halk beszélgetés... s a régi Damien mit csinált volna? Kiröhögi. Kigúnyolja. Szemrebbenés nélkül elterjeszti a látottakat, beletiporva ezzel a lány intim szférájába. S soha nem tudta volna meg, hogy mekkora kincset veszit el.
Yvette... mennyi szenvedést okoztál nekem s mégis, mennyi mindent köszönhetek neked. Gyökerestül változtattál meg... akaratodon kivül, csak azzal, hogy léteztél. Megtetted azt, amire előtted senki nem volt képes... amire senkiért nem lettem volna képes... s nem tudtam meghálálni sehogy, nem tudtam segiteni rajtad... a végén már nem is akartam. Megelőzni az idegösszeroppanás... erre képesnek éreztem magam. De ápolni valakit? Nem, az nem az én világom. Gyökerestül megváltoztattál... életem magját dúltad fel... és mégis, most már nem vagy senki a számomra. Egy ember, valahol messze... semmi több. Te voltál minden vágyam... de ez elmúlt... szerencsére. Szerencsére sikerült rájönnöm, hogy... egyszerűen nem éred meg azt, hogy törjem magam érted. Ha nem kellek, akkor nem. Amanda... százszor különb nálad s ő tényleg szeret... és csak ez számit.
Hirtelen egy hang hatolt át a zene burkán s igaz hogy csak épphogy, de a gondolataim ködén is: félig hátrafordulva pillantottam át a beszélőre: Raimbourg professzor. Sokkal tartoztam neki... tanerő létére egészen szimpatikus fickó volt s talán kölcsönös volt eme érzés, de... valami azt súgta, hogy most nem ez vezette arra, hogy megszólitson, hanem inkább... hát lássuk csak. Takarodó után az udvaron...vagy inkább a cigaretta... esetleg egy teljesen ismeretlen bűbáj használata...?
- A francba... - hagyták el a szavak önkéntelenül ajkaimat. Talán nem hallotta meg a suttogást a zene jótékony lefedése alatt, talán igen... Volt egy olyan érzésem, hogy most elég nagy trutyiba kerültem, csak győzzem kivágni magam.
- 'estét prof. - válaszoltam kissé rekedten, de elég hangosan ahhoz, hogy mindenképp meghallja. Temérdek lehetőség futott át az agyamon, de egyik sem igért biztos győzelmet... akkor megnézzük a legesélytelenebbet, hátha pont ez válik be... Fortuna kiszámithatatlan. Sajnos. - Lenne kedve csatlakozni hozzám...?

[ :: Peche avagy Beni :: ] 

Lassan szál tova az édeskés bódító illat, ami talán valami igazán kifinomult szaglással rendelkező embert ide is csalna. S talán lenne is rá jelöltem, ki az, aki erre dugná a képét, és a térdére fektetve elfenekelne, miközben azt harsogná, milyen rossz az, amit teszek. Igen, lenne ilyen jelöltem, ha nem történtek volna a dolgok úgy, ahogy…

Az egyébként is hófehérarc, a porcelánbőr, még ha még fakóbb lenne. A finom művön megjelenő repedéseknek tulajdonítható a halvány, de még is láthatóan megjelenő karikák a szemek alatt. A zavaróan haloványkék lélektükrök, melyek mindig oly vidáman és őszintén, féktelenséggel csillogtak, még ha nem is üresen, de kissé szórakozottan, megfakultan pislognak tova.

Nem tudom, mióta is ülök itt, ezen a kissé megviselt padon, ahogy a hátam a támlának támasztom, s észre se veszem, hogy a lila alapon fekete párducmintás pulcsim kapucnija lassan lecsúszik a kobakomról, s ezzel láthatóvá téve a vakítóan szőke, és polgárpukkasztóan kócos tincseket. Tény, mindenre volt erőm, csak arra nem, hogy fésülködjek. Lábaim kinyújtva, terpeszben vannak levágva a földre. Mint ha csak odadobták volna őket, s a gazdájuk nem is törődik velük. Karjaim az ölemben fekszenek, egyikben a bűvös csikket tartva, melyre éppen csak, hogy rágyújtottam, így a mókából maradt elég.

Mintha valami idegrángás jönne rám, húzom fel az egyik lábam, s sarkam támasztom meg a pad szélében, majd a szabad kezemet emelve, oda sem nézve piszkálom meg a fakult kék farmeranyagot a térdemnél. Az egyik rojton bedugva ujjam, mélyesztem feketére festett körmöm a bőrömbe, majd rángatom meg párszor. Igen, éppen megvakartam a térdem, s magamban elemzem a helyzetet, és magát a mozdulatot. Hiszen még sosem gondoltam bele abba, mit is csinál ilyenkor az ember. Saját magát sérti fel még jobban, és hiszi azt, hogy azzal jobb lesz.

Térdem otthagyva, hiszen ahhoz túl lusta vagyok, hogy visszapakoljam a földre, vizsgálom meg a kezem, ami egyébként a jobb. Mivel jobb kezes vagyok, és mindent azzal csinálok, elvileg a viccescigit is azzal kellene fogjam, de túlzottan is fáj minden apró mozzanatra. Egy fehér – vagyis fehér volt újkorában, most csak szürke valaminek lehet nevezni – fáslival a kézfejem betekerve, egészen a csuklómmal bezárólag, pont mint a boxolóknak, s a hosszú kis vékony ujjak még vígan kilógnak. Kár, hogy használni nem tudok őket, annyira fájnak.

Igazából nem történt semmi különös. Csak olyan ideges voltam, hogy belevertem ököllel a falba.

A Klubhelyiség falába… mindenki előtt, mivel este volt. Vagyis estefele, amikor a legtöbben ott lebzselnek.

Az persze más, hogy a döbbent csend kellős közepén baktattam fel fapofával a Háló felé, még ha pokolian is fájt, időt sem hagyva, hogy valaki esetleg utánam jöjjön, ás rákérdezzen, mi a franc bajom van. Az meg, hogy elmenjek a gyengélkedőbe, szóba sem jött. Nem kell nekem hókuszpókusz. Egy aprcska kis zúzódás, hamar meggyógyul. Előkaparva a ládámból a fáslim, tekertem be és éltem mindennapjaim.

Igaz ez az eset pénteken történt, és most vasárnap van. Ergo mindenkit, akit lehetett, kerültem jó messziről. Azért erre jó ez a kastély, hogy eltűnjön kellőképp az ember benne. S bár most, hogy alkonyodik, s a nap lassan lebukik a tornyok mögött, kimertem merészkedni.

[^˘^˘^˘^ Yolanda ^˘^˘^˘^]

^˘^˘^˘^   Yolanda   ^˘^˘^˘^

Ha most odaállítanék a padhoz, amelyiken olyan elhagyatottan ücsörög, bizonyára leharapná a fejem. Legalábbis azt nem venné be, hogy pusztán a véletlen sodort oda. Mert hogy nem is, de ez lényegtelen. Már napok óta olyan furán viselkedik ez a lány, de ha rájönne, hogy figyeltem, rögtön visszatérne belé az élet. Egy karikás orrboksz erejéig. De most minek nehezítsem mindkettőnk dolgát, hát nem elég fárasztó az éves hajtás így is?
Inkább hagyom, hadd gondolkozzon magában. Az esetek többségében úgyis csak civódunk egymással, amit egyébként talán élvezne is… de nem most.

Na de azért mégsem hagyhatom itt. Végre egy remek alkalom a beszélgetésre, talán még azt is elmondaná, mi nyomja a lelkét. Vagy nem. Ahogy elnézem, inkább nem. Hagyom. Csak felpiszkálná a jelenlétem.
Ó, ugyan már! Nem futamodok meg csak azért, mert a múltkor a klubhelyiségben feldúlt volt, és felettébb verekedős kedvében nekirontott a falnak. Most akkor is beszélek a fejével, sőt mi több. Laposra taposom azt a bűzölgő csikket is, amivel a testét szennyezi. Igen.

De az is lehet, hogy előbb elnézek a Nagyterembe valami vacsi után…

Hiába határozom el magam, ha a következő pillanatban homlokegyenest mást csinálok. Kissé mintha döntésképtelen lennék. Talán túl sok minden történt az elmúlt hónapokban. Talán minderről Yolanda nem is tud semmit. Nem is kell tudnia. Mindegy.
Ha fejben tétovázok is, a lábaim már döntöttek. Minden igyekezetem ellenére a pad irányába indulnak meg; a jobb a bal elé, a bal visszaelőz, hogy aztán megint lemaradjon egy lépésnyit… és mire felfoghatnám, melyik lábam a győztes az idétlen versengésben, már a füstfátyolba burkolt szőke tincseket bámulom. Még eloldalazhatnék, hisz nem valószínű, hogy Yo tisztában van a háta mögött történő eseményekkel. De a szám is ellenem fordul azzal, hogy lassan szólásra nyílik. Ha belelihegek a füstbe, még nem biztos, hogy kiszúr…
- Jól tudom, hogy a dohányáru tiltólistás cikk a birtok területén belül?

Összeesküdtem saját magam ellen. Ezt a mélyen recsegő hangot a legkábább fülek is meghallják, s a mondat kaján jelentését csakis a Hollóhát címeres ökrével, azaz velem köthetik össze. Ám késő bánat, ha már egyszer hazavágtam a menekülésem lehetőségét, hát szembenézek a következményekkel. Nem tagadom, kissé tartok attól, hogy amint leülök a lány mellé, abból rögtön előtörik a hárpia, és azt nem köszönöm meg neki. De minden drukk ellenére látszólag magabiztosan telepszek le mellé a pad szélére.
- Szia, Yolanda. Rég beszélgettünk, nem? – milyen bevezetővel térhetnék a célomhoz vezető útra… nem reménykedem abban, hogy komolyan fog venni, vagy egyáltalán ki tudom tapogatózni a problémája jellegét. De hátha.

A taláromat lazán hátracsapom kétoldalt, s az iskolába egyáltalán nem illő, mugli áruházban vásárolt halászgatyám zsebeibe süllyesztem a kezeimet. Padtámlának vetett hát, kényelmes terpesz, mély sóhaj. Halványan kiérezni a levegőből az édes parfümillatot, amibe mintha valami egészen más, eddig ismeretlen szag is keveredett volna.
Láthatatlan oldalpillantással a lányra sandítok, de egyebet nem szólok.

[:: Peche :: ]

Szinte látom magam előtt, ahogy az egész jelenet lejátszódik a mi szobánkban. Vagyis nem egy közös kis luxus lyuk, hanem az a bizonyos, használaton kívüli terem, ahol először… hát ha nem is a csók jött össze elsőre, de először volt meg az a bizonyos harmónia, hogy ott volt, és nem ment el, és akarta és én is, és… olyan rózsaszín volt az egész, én pedig már hallottam, ahogyan a háttérben megkondulnak a harangok.

Pfúj! Nehogy megint túlzásokba ess, hé! Azért jöttél ide ki, hogy felejts nem? Hát akkor ne gondolj rá annyit! Bár elég nehéz felejteni úgy, hogy akarva akaratlanul mindenről pont az a címeres ökör jut az eszembe. Arról nem is beszélve, amikor látom őt a folyosón, vagy a Nagyteremben, az étkezéseknél. És ő, még egy gyenge Hello – t sem ereszt meg felém, sőt még pillantással se méltat! Mintha egy puszta kis szösz darabnál nem lettem volna több, ami felsőjének anyagára tapadt. Ő pedig, talán lustaságból, vagy kíváncsiságból, de megtűrt, majd amikor már terhesnek számítottam, egy könnyed mozdulattal félre söpörte.

Zubog a vér az ereimben, s a lilaköd is teljesen elönti az agyam. Újra csak a számhoz emelem a saját magam által megcsavart jointot, majd szívtam magamba, úgy mintha oxigént szippantanék magamba. S épp ebben a szent pillanatban szólalt meg mögöttem egy hang. Csak úgy a semmiből, ráadásul a hangsúly a mögöttem szón van. Mögöttem, a hátam mögött, ahol sajna nincs szemem, és nem láthattam, hogy közeledik valaki, sőt! Egy pillanatra még az sem esett le vajon ki lehet az. Pedig a hang, ismerős volt, még ha nem is hallottam mostanában túl sokszor. Azért azok a bizonyos kis emlékek megmaradtak, ráadásul még nem is kerültek bele a „keserű” kategóriába.

Elkezdtem erőteljesen köhögni, hörögni, fuldokolni, s ép kezemben tartva a viccescigit, másikkal, mely úgy lüktetett, a mellkasomra ütöttem párat. Nem, még véletlenül sem jajdultam fel, amiért voltam olyan balga, hogy a fájós kezemmel kalimpálok össze vissza. Szemeim, melyek egyébként is kissé bevörösödtek, most könnyekben úsztak.
- Benjamin Bishop … - Kezdtem bele, amikor végre meg tudtam szólalni, s az előregörnyedt állapotomból felegyenesedtem, s dőltem újra neki a háttámlának, majd pillantottam rá. – Ezt a settenkedő módszert a Prefektusok szakkörében lested el? -
Kérdeztem, s persze szó sem volt semmilyen Prefi szakkörről, csak megint magyaráztam valami baromságról, hiszen muszáj volt kommentáljam az eseményeket. Pulcsim ujjának végével töröltem meg a szemeim, hogy azt a pár kibuggyanó könny-t, amit az előbbi kis rohamom idézett elő szervezetemből, eltüntessem.

- Ez nem dohányáru. – Feleltem nemes egyszerűséggel, majd vigyorodtam el, ahogy rápillantottam, kissé kihívóan, kissé pajkosan, kissé Yolandásan de… jól láthatóan nem volt az igazi. Semmi sem volt az igazi. Ahogy ott ültem, mint akit odasz@rtak. Nem szóltam semmit, hogy a másik odatelepedett mellém. Mintha nem is zavart volna, sőt. Tényleg nem zavart. Legalább nem éreztem magam olyan magányosan.

- Valóban. Régen… túlságosan is régen. – Feleltem, ahogy elfordítottam a tekintetem, s hunytam le pár pillanatra, majd felemelve újra a fejem, néztem előre, a semmibe, az iskola épülete felé. A sérült, fáslis kezem ismét csak az ölemben pihent, a másikat, mintha túlságosan is lassan emeltem volna fel, hogy a mutató és középsőujjam közé csippentetett csikk megfelelő végét az ajkaimhoz emelve szippantsak belőle egyet.

- Bocsánattal is tartozok érte. Már mint, hogy rég beszéltünk… Valahogy… Eh, tudod az a rohadt rózsaszín köd tehet róla! Mindegy is. De sajnálom, tényleg. – Pillantottam ismét rá, mielőtt még beleszippantottam a csikkbe, majd tettem meg ezt a lépést, aztán hátra hajtva a fejem kifújtam a füstöt, apró karikákat formázva belőle ajkaimmal. – Egy slukkot? – Kérdeztem, kezem felé nyújtva, majd szaladt fel kissé az egyik szemöldököm, szinte már incselkedően. – Vagy tiltja a Prefi kódex, hogy a füves cigit kipróbáld? -

[..:: Yolanda ::..]

..:: Yolanda ::..

A megjelenésem rendszerint nem okoz túlságosan nagy feltűnést, s a jelenlevőkben túl mély nyomot. Általában csak felbukkanok valahol minden előzmény nélkül, és még mielőtt bárkinek szemet szúrnék, már el is illantam az előbbi helyről. Nem nevezném én ezt settenkedésnek, se bármi egyébnek. Ám úgy tűnik, néha napján még tudok én is meglepetéseket okozni.
- Ha elárulnám, hogy hol tanultam meg ilyen profin lopakodni, sajnos meg kellene ölnöm téged – eresztek meg egy bugyuta választ a bugyuta kérdésre, de azért felvont szemöldökkel végigkövetetem a gyönyörűen bemutatott fulladozási jelenetet, készen arra, hogy bármikor segíthessek, ha úgy hozza a helyzet. Ám a helyzet nem hozta úgy, tehát nyugodtan hátratámaszkodom a kényelmetlen fapadon, kinyújtóztatva hosszú karjaimat a támla mentén.
- Kérlek, ne koptasd a nevemet – bevallom, sosem tetszett, ha a teljes nevemen szólított Yo, mert fejben már automatikusan összekapcsoltam valami negatívval. Mindig akkor hív így, amikor valami baromságot csináltam vagy mondtam, és ezzel jelezné, hogy most jön csak a feketeleves. Bár ilyesmiről nem lehet szó, hiszen már hetek óta nem beszéltünk egymással.

- Nem dohányáru. Aha. Így melléfogtam volna, pff… – Yolanda hajlamos elfelejteni, hogy apám mugli, s így felerészt részesülök abból a másik világból is. Meg aztán hányszor láttam már őt szívni azt a büdös koporsószeget. Nem tudom, mit tagadja.
A lány játékos-kaján pillantása azonban még mindig nem győz meg engem. Rossz ilyenre gondolnom, de olyan sótlan, mintha nem is egy Delacour ülne mellettem. Az igazat megvallva hallottam Yo felől ezt-azt, légből kapott pletykákat, ügyetlen kis találgatásokat… olyasmit, hogy most magányosan sétálgat a folyosókon, mint egy kísértet, s hogy már nem is emlékeztet régi önmagára. Hogy már nincs együtt azzal a…
Szerelem? Szakítás? Fájdalom. Kín. Minek kell ez mégis az embernek?

- Ugyan, ne kérj bocsánatot. Csak zavarba hozol vele – egy csapásra megváltozik a hangulatom, s ez leginkább a hangomon hallatszik. A bohó kölyök megint elillan, átengedve a helyét valaki másnak, aki sokkal komolyabb, szinte ismeretlen, mégsem idegen. Nahát, milyen költői vagyok, de… ez van. Azaz ez is van.
- Ne sajnáld, én is elég szétszórt voltam mostanában – ezzzz azért nem teljesen igaz, de megszépíti a jelen helyzetet. Talán oldottabbnak érezheti magát tőle a lány, vagy legalább nem hajtogatja tovább a bocsánatkérést. Tényleg szükségtelen. Különben is, én ugyanúgy felkereshettem volna hamarabb. Mindegy.
Szórakozottan figyelem, amint rutinos mozdulattal a szájához emeli a bagót, és mélyet szippant belőle. Alig láthatóan elfintorodom; ez a szag… lehet, hogy ez is olyan szokás, amit átélni kellemesebb, mint értetlenül bámulni. Talán most megkapom a fel nem tett kérdésre a magyarázatot.
 - A Prefi Kódex mit sem tud az ilyenekről. Na add csak ide, hadd nézzem meg közelebbről a tüdőmmel – ahhoz képest, milyen magabiztosan beszélek, egyáltalán nem érzem magam olyan tökösnek momentán. Valamiért motoszkál bennem egy hátsó gondolat, miszerint az, amire készülök, helytelen. De ez ostobaság, nagyfiú vagyok már.
Két ujjam közé csippentem a kézzel sodort szálat, a szájamhoz emelem és beleszívok. Hogy is mondta Will… mélyen a tüdőbe, aztán levegőt rá… vagy nem is tudom…
Hirtelen köhögőgörcs tör rám, és legszívesebben kiköpnék a pad mellé, ahogy azt mugli western hősök teszik a filmvásznon, de Yo jelenlétében inkább nyelek egy nagyot.
- Hát… izé. Nem is tudom. Most kéne éreznem valamit? – nézek a lány kéklő szemeibe, és körülbelül tízévesnek érzem magam. A nagyok biztos jobban tudják. Azért még nem mondok le olyan gyorsan a témáról, hanem beleszippantok még egyet a cigibe, s a füst, ha lehetséges, még a tüdőmnél is mélyebbre kúszik. És sajnos nem, még most sem változott semmi. Biztos, hogy Yo olyan izés akármit szív?
Teliszájas vigyorral nyújtom vissza neki a cigit, leplezni igyekezve annak hatástalanságát.

[ :: Peche :: ]



- Áhhhh, értem. Szóval köt a Prefi eskü. – Felelek nagy komolyan, s talán sikerül is egy olyan fejet vágnom hozzá, ami… hát komolynak mondható. Az a tipikus megjátszott, ami inkább irritáló, mint sem elhiteti a másikkal, hogy tényleg komolyan vettem. Ahogy felhúzom az orrom, és olyan idétlenül biggyesztem a szám, mint a nagy professzorok a képeken. Höhöhöhöhö. – Gondolom azt sem árulhatod el, milyen módzserrel ölnél meg… De ha lehet választani, én a gyors ás fájdalommenteset szeretném, oksi? – Magyarázok tovább. Gyors még az oké, fájdalommentes… ha meghalok és csak az adott pillanatban érzem a fájdalmat akkor már nem tök mindegy? Nem lesz utána izomlázam, vagy lilul be a seb, és nem is fog csipni, elvégre a másvilágra teljesen ép testben kerülünk. Legalábbis a filmekben, akkor gondolom a valóságban is igy van. Egyébként egyáltalán nem keverem a szezont  fazonnal, és igazából nem is vagyok morbid…

Ne koptassam a nevét… csak egy mélyről jövő sóhaj, mellyel igazából nem is akarok semmit sem kifejezni egyszerűen csak jön. A semmiből, és talán egy aprócska keserűség is van benne. Elkezdeném elemezgetni, miért nem kedveli, ha az egész nevét kimondom? Vagy éppen nem ezt nem kedveli, hanem egész lényemet? Annak idején nem volt ezzel gond, a költsönös szimpátia, sőt még annál több is meg volt, most meg… minden odaveszett volna? Ezt is jól elbasztad Yolanda, gratulálok.
- Értettem. – Kinyújtott tenyerem a homlokomhoz emelve tisztelegtem, mint holmi tiszt, majd vigyorodtam el lassan, ahogy a másikat nézegettem. – Akkor marad a Peche . -
Hát persze. Az elmaradhatatlan francia becézés, amiről soha nem fogok tudni leszokni, hiszen annyira ráragadt már a srácra, s ha a nevén nem, hát akkor így fogom őt szólítani. Ő pedig úgy is pontosan jól tudja, hogy az neki szól. Hát nem csodálatos?

- Miért hallok ki hitetlenkedést a hangodból? – Kérdezem már-már költőien, ahogyan újra az ajkak közé biggyesztem a szálat, s gondos összpontosítással szívok bele újra, hogy aztán kissé hátrahajtva a fejem, fújjam ki lassan a füstöt. Nem, jól látja a másik azt, mennyire nagy figyelmet szentelek ennek az egésznek. S talán az a kérdés vetődhet fel benne, még is hogy lehet valaki ennyire odáig egy koporsószegért? Még ha ez nem is az.
- De sajnálom… viszont már nem lehet ellene mit tenni. Mondanám, hogy majd most aztán a lovak közé csaphatnánk, és megint bandázhatnánk annyit mint régen…! Csak… - A legelején, amikor a másik beszélt, még egy apró mosoly is átfutott ajkaimon. Tehát tényleg nem neheztel rám? Egy apró megkönnyebbülés a cafatokra szedett lelkemen, és egy apró löket a béa feneke alatt lévő önbizalmamon. Egy dolog kipipálva a listán, de még sok van hátra, amit jóvá kell tennem… túl sok. Ám ahogyan a gondolatmenet végére érek, már el is tűnik a vidámság eme szikrája, s maradnak a rózsaszín ajkak… egykor rózsaszín ajkak, melyeken mindig vigyor ült. – Nem vagyok mostanság a legjobb társaság. Meg aztán nem akarok senkit sem lehúzni a magam kis aluljáró-alatti szintemre.-

Mit tudhat a másiuk és mit nem? Én azt nem tudhatom, hiszen talán pletykálnak rólam, talán feltűnt valakinek valami… de túl sok a talán és semmi sem a biztos. Mivel ennyi ember össze van zárva, és még egy normális tv sincs, amin lehetne csüngeni sőt… Nem hogy normális, semmilyen. Kénytelen az ember mással elfoglalni magát mint a tanulás. S talán vannak olyanok, akik szeretnek sutyorogni a másikról. De miért is lennék én ilyen fontos ember? Ki tudja… nem tudok én már semmit sem. Amúgy is kezd lassan leszállni valamiféle köd az agyamra, ami kellemes, semmit nem érző érzést hoz magával.

Elveszi, s talán egy pillanatra lelkiismeret furdalásom lesz, hogy én viszem bele a rosszba meg a hülyeségbe, de legalább én és nem más. Bár nem látok rá esélyt, hogy pont Ben kerülne rossz társaságba. Azért ő még is csak… Ben. Várom, hogy egy köhögő roham elkapja, és milyen jók a megérzéseim lám-lám. Előre nyújtva a kezem, megveregetem a hátát, s bízom abban, hogy ez tényleg hatásos, és nem csak egy filmbeli trükk. De ha már itt tartunk… miért veszek én mindent a filmekből? Ennyire oda lennék a filmekért? ÓÓóóóó, lehet, hogy ha még egy cigit elszívok, még uszonyokat is képzelek magamnak. Elvégre a Kishableány az olyan jó mese! Ezt meg is osztanám a másikkal, már mint a felfedezést, és megkérdezném, hogy ismeri e, és ha igen, tud e kivülről számot mert azt elénekelhetnénk együtt amikor jön a kérdés.

- Ööö… - Ez nem kellene, hogy váratlanul érjen, és igazából nem is ér annyira úgy. De most épp próbálom előkaparni buksimból azt a napot, amikor először nyomtok ilyesfajta cuccot a kezembe. – Egyelőre még nem. De ne légy ilyen kis heves Peche . – Vigyorodtam el újra, majd vettem el a szálat, miközben felé fordulva a padon, féloldalasan ülve pakoltam fel a lábaim törökülésbe. – Dőlj hátra és lazulj el, nézd a csillagokat. -
Fogalmam sem volt arról, van e értelme amiről beszélek, de azért nyomatékként a vállába boxolva egy aprót, még véletlenül sem túl nagyot pislogtam rá.

- Ejjj, de hiányoztál már Peche , de tényleg! Nincs más, akivel ilyen jót lehet marhulni, mert te legalább veszed a lapot… öh, izé. Már megint túl sokat beszélek? -

[..:: Yolanda ::..]

..:: Yolanda ::..

- Köt bizony, mint a beton – nagy színpadiasan még megütögetem a mellkasomat is a kijelentéshez, nem mintha ezzel nyomatékosítani tudnám ezt a hatalmas lököttséget – Ácsi bácsi, ez nem kívánságműsor ám. Ha egyszer eljön a vég, hát emelt fővel nézz szembe vele, ahogy egy harcos amazonhoz illik.
Merlin, segíts, fogalmam sincs, miért ömlik belőlem ennyi hülyeség. Persze foghatnám az egészet Yora, hisz ő eresztette meg a csapot, amit most még én sem tudok elzárni. Annyi szerencsém van, hogy tudom, a lány igazán strapabíró, ha az én sekélyes humorom színre tör.
A mélyről felszökő sóhaját azonban nem tudom mire vélni. Annyira nem értek én a lányokhoz, pláne ezekhez a titokzatos jelbeszédekhez. Biztos vagyok benne, hogy egy hozzáértő sokat leszűrne ebből az aprócska, alig hallható megnyilvánulásból is, ám nekem akkor is csak egy sóhaj marad. Egy cseppet azért megnyugtat, amikor Yo vigyorogva szalutál, s aztán… úgy bizony, megint előveszi a legkedvesebb nevet, amit valaha rám ragasztott. Azt a Peche szót. Bár lövésem sincs, mit jelenthet. A francia nyelv annyi rejtelemmel bír. És a kastélyban egy büdös szótárt nem lehet találni.
 
- Ne, tényleg nem kell magyarázkodnod. Nem szeretem hallani az ilyet – igyekszem olyan megnyugtató-barnán pislogni, hogy meggyőzzem őt, semmi szükség a helyzet utólagos magyarázatára. Abban igaza van; ami megtörtént, az megtörtént. De egyébként is… tulajdonképpen nem történt semmi. Talán pont ez zavarja őt? Áh, már rég elvesztettem a fonalat, legjobb lesz messze evezni a mély víztől, főleg hogy a figyelmeztető bójákat már rég elhagytuk.
- Te aztán elébe mész a dolgoknak. Annak érdekében, nehogy leránts a magad szintjére bárkit is, inkább elkerülsz mindenkit? – habár beszéd közben az arcom két oldalán ott ékeskednek azok a jellegzetes mosoly-gödröcskék, a kérdés teljes mértékben komoly. De tényleg.
- Ugyan már, ez hülyeség. Jó, persze nem kell rögtön átviharzani az iskolán, mint valami hurrikán, de ez a bujkálás se célravezető. Nem hiszem, hogy bárki is beledőlne a kardjába, ha megjelennél a társaságban.
Most hogy belegondolok, valóban nagyon furcsán viselkedik ez a lány. Jószerivel nem is látom őt máskor, csak az órákon, meg néha az ebédnél, a nagyteremben. Ennyire változnának a dolgok az idővel?

Pár másodperc néma szünettel adózok a párbeszéd ritka komolyságának, s csak azután veszem kezelésbe a füstölgő mérget, amit Yolanda olyan kimért hozzáértéssel kezel. Ja, gondolhattam volna, hogy elfog a köhögés az első szippantásnál, pont ahogy az az első cigimnél is történt. De most mit mondhatnék, nem vagyok hozzászokva ehhez. Épp annyira nem, mint a váratlanul a hátamnak csapódó, igencsak fájdalmas, ám segítő szándékú kézhez. Nem tudom, hogy a hátbaveregetéstől múlt el a köhögés, vagy pusztán kikrahácsoltam mindent, ami a légzőberendezésemet zavarta, mindenesetre a roham csillapodni látszik. Két dohányízű nyelés után már minden rendben.

- Egyelőre nem… – ismétlem kissé fásultan a lány szavait, de igazán fel sem fogom az értelmüket. Ez a kijelentés olyasmit jelenthet, hogy ki kell szívni a puhuló szálból minden füstöt, akár a sebből a mérget. Azaz itt fogunk még ülni egy darabig. Végső következtetésként pedig: Yo nem kívánja, hogy itt hagyjam egyedül. Ó, ez bizony jó jel. Csak forog az agyam, ha nem is olyan szélsebesen, mint… hát erre most nem tudok példával szolgálni.
Oldalra pillantok, és kiürült fejjel követem végig a lány módszeres helyezkedését. Egy pillanatra úgy tűnik, kicsavarja minden tagját, és kígyóként táncol a pad lapján, pedig egyszerűen csak a lábait fonja törökülésbe. Aztán úgy teszek, ahogy tanácsolja; hátradöntöm a fejemet, hogy csak úgy koppan a támlával való találkozáskor, de mit sem törődök az enyhe sajgással a tarkómban. Igazából már nem is érzem. Szóval a csillagok. Tök jók. Kár, hogy egyet se látok.
- Na, megvadultál? – szemrehányón pislogok vissza rá, ám az ütést a vállamban szintén nem érzem. Mintha a bőröm felkészült volna a következő órákban rám leselkedő fájdalmakra, ezért úgy döntött, hogy ma szabadságolja magát. Előtte azért még megrándul a képem, teljesen önállóan elindul a szám két sarka. Az egyik a jobb, a másik a bal fülem irányába, de még véletlenül sem keresztezik egymást. Az lenne a világ leghülyébb mosolya.

- Természetesen, mint mindig, most is rengeteget beszélsz – még mindig mosolyra görbül a gumiszáj, de ez nekem már fel sem tűnik – de mondd csak, ki az, aki nem veszi a lapot? Adok én neki, és megbánja minden izéjét. Bűnét – rendkívüli, férfias erőfitogtatás, s ha nem az odaképzelt csillagokat bámulnám olyan merőn, Yolanda még azt is látná, hogy az íriszem a barnából lángvörösre gyullad, abból fényes aranygalleonhoz hasonló lesz, majd szép lassan átvonul rajta a színpaletta minden árnyalata. Legalábbis a képzeletem szerint.

[Mylo]

*Kat ma sajnos bal lábbal kelt fel. Amikor kiászott pihe-puha ágyikójából, egyik szobatársa kacatjában jól fel is bukott. Így már eleve borzalmasan indult a reggel, de volt ettől még rosszabb is. Például, hogy az ő egyetlen drága kis fésűjében valaki egy rágógumit tárolt el. Ezen a katasztrofális tényt látva a lány hangos sikoltozásban tört ki, már majdnem azt hitték a többiek, hogy dementorok támadtak az iskolára. Pedig egyáltalán nem erről volt szó…
Nos lehet, hogy ez a negyedéves hölgyemény kicsit túl jó körülmények közt nőtt fel otthonában… emiatt néha nehéz elviselnie, hogy ilyen közönséges szobatársai is akadnak, akik nem úgy élték 10 éves korukig az életüket mint ő. Talán őt kicsit túl el is kényeztették… megeshet…*

- Ez nem az én napom… - ült le nagy sóhajtozás közepette. Nem volt a legjobb hangulatban, ezt mindenki láthatta, és páran érezhették is. Ugyanis akik vele szemben haladtak a folyosón, és nem álltak arréb, könnyűszerrel nekikment vagy csak arréblökdöste őket. Eléggé durcás volt, ez nem kétséges, de amik aznap történtek…azután ez érhető is…

*Előszöris a reggeli incidensek után végre leért épségben a nagyterembe, hogy megreggelizzen, de ez nem teljesen jött össze ugyanis nem volt ott egy árva lélek sem. Még időben volt, de éhes száj egy szál se, csakis az övé. Máskor mindig dúskál a diákokban a Hugrabug padja, most azonban zengett az ürességtől. Igazán különös. És a legrosszabb, hogy Kat eléggé társasági ember, utál egyedül enni, úgy rosszabbul esik az étel, ígyhát a nap első étkezését szomorúan, de szépen kihagyta.*

~ Korog a hasam… hm… azt hiszem fent a hálókörletben félretettem egy kis süteményt… remélem még jó az íze… ~

*Így hát nagy fájdalmakkal küszködve felcsörtetetett, vissza a szobába, ahol az említett ínyencség honolt. Épp húzta volna ki a táskájából, ha ott lett volna. Valaki elcsenhette. Talán más se jutott reggelihez és megérezte ezt a felemelő illatot, mely a batyuból eredt. És Kat nem eszik sohasem olyan kaját, amely már akár egy napos is, tehát az illető biztos úgy vélte erre már nincs szüksége és talán ég szívességet is tesz neki ezen szörnyű tettével. Hát ez nem így volt, de nem vádolgathat meg mindenkit, így csak az üres gyomra maradt neki…*

~ Ez a nap már tényleg nem lehetne rosszabb… elég volt! Kimegyek levegőzni! Muszáj kiszellőztetnem a fejem, különben meg dfogok őrülni… bárcsak már este lenne és a vége ennek az irtózatos peckszériának… Wááh! ~

*A irányt az udvarok felé vette, gondolta ott szépen lecsüccsen egy szimpatikus kis padra és a nap hátralévő részében csak a lábát lógatja. Sajnos ez ismételten nem jött össze. Épp haladt át a szabadban az geyik ülőhely felé tartva, de egyszercsak PUFF. Egy kis mitugrász jól beleszaladt. Most aztán tényleg nagyon felhúzta magát, már szinte lángokat szórt a szemével, a düh pedig csakúgy sütött róla.*

- Hé öcsi, nem látsz a szemedtől? – szólt oda és várta, hogy egy illedelmes bocsánatkérésben részesüljön a baleset megtörténte után.

[Mylo]

*Végre sikerült Katnek önmagán kívül mást is észrevennie. Ez jó hír volt számára, ugyanis megláthatta, hogy az a szegény kölyök, aki fellökte már a földön fekszik. Még sosem látta, pedig jó a memóriája, tehát úgy tűnik még csak most kezdte idén a sulit.*

~ Lehet, hogy kicsit bunkó voltam... na de hát akkoris ő volt a hibás, miért kell ilyenkor olvasgatnia? Tanulja csak meg, hogy itt oda kell figyelni egymásra! Pláne, ha egy három évvel idősebbet kíván kihozni a sodrából... Márpedig engem elég könnyű felbosszantani, meg ez a nap is... olyan... katasztrófa!!! ~

*És ekkor megszólalt. És azt mondta hogy... bocsánat?! Ez nagyon nagy meglepetés volt a lánynak, azt várta, hogy a kissrác vagányságát bizonygatva visszabeszél neki, ő meg ismét leordítja, majd otthagyja. Nos, ez nem jött össze. Ráadásul tovább fecsegett neki nyugodt hangnemben. Megemlítette a baleset okát, a nevét és a házát. Csak úgy. Nem is kérdezte tőle senki. Kat mostmár látta, hogy nem egy hétköznapi diákkal áll szemben. Egy kis mitugrásszal. De, ha a következő sértegetőzését is ilyen higgadtan állja, akkor talán szóba áll vele. Talán...*

- Cöh... Máskor ne olvass, ha sétálgatsz össze-vissza! Értve vagyok? Mellesleg öcsi nem igazán tud érdekelni, hogy Griffendéles vagy... Jah már értem... Azért kezelted az iménti konfliktust ily nyugodtan, mert ezzel akarod bizonygatni, hogy ti kis pirosak sokkal többet értek, mint a Hugrabug vagy bármely másik ház. Szóval, ha ennyi elég volt akkor el is állhatsz az utamból! - förmedt rá dühösen. Kicsit felhúzta magát azon, hogy ez a nap ilyen borzalmasan alakult eddig, már csak arra vágyott, hogy végre vége legyen!

*Állt. Figyelt. A kölyök szemébe nézett és várta következő lépését. Nem tudta biztosan, hogy állja-e a sarat az a Mylo vagy sírva elrohan, esetleg még előtte odavág neki valami cifrát. Fogalma sem volt. Csak egy dolog járt a fejében, hogy megvédje a házát bármilyen összehasonlítástól. Amúgy sem volt az a könnyen barátkozós fajta, pláne ha az ismerkedésre vágyó illető nem a Hugrabug tisztes tanulója volt. Akkor aztán még annyira sem volt hajlandó megnyílni a másik féllel szemben, mint az ellenkező esetben. Nem volt egy egyszerű leányzó, de ezt ismerősei már tudták, de aki nem volt a haverja az könnyen berághatott rá, főként csípős nyelve miatt, mellyel általában csak úgy ontja a rosszalló kifejezéseket és szidalmakat.*

~ Nah ha végre kinyitja a száját akkor megláthatom, hogy milyen fából is faragták ezt a kisgyereket... Már nagyon kíváncsi vagyok... ~

[Mylo]

*Látszott a kiskölykön, hogy mennyire megszeppent. Nos igen, Kat néha a kelleténél is mogorvább tudott lenni, de ha egy ilyen szörnyen balszerencsés napról van szó akkor aztán nem ismer könyörületet. Pláne, ha az illető nem is az ő házából való. Na azért nem ilyen kőszívű a kishölgy, csak alkalomadtán előjön belőle az arisztokratikus nevelés sajátossága. Vagyis lenézi az embert, esetleg le is inti, ha olyanról van szó… Nem egy kellemes élmény egy ilyet átélni, de azért szíve mélyén remélte, hogy az az elsőéves valóban megbirkózik ekkora nyomással.*

~ Hmm… úgy látszik tényleg elvettem azt a bárgyú mosolyt az arcáról, na vajon most mit lép? ~

*Az előtte álló fiú az érzelmeivel küzd. Valószínűleg a higgadtság és a düh mérkőzik meg egymással, de a győztest még nem hirdették ki. Biztos nem akarta megalázni a Hugrabugot azzal, hogy háza nevét is megjegyezte, de ez most Katet valahogy nem bírta érdekelni. Ha nagyon szereti a „pirossipkás rendet” akkor megvédi, harcba száll a becsületéért. Ezesetben még nő is egy kicsit a lány szemében. Ha pedig vidáman elviseli a sértést? Nos akkor inkább a Mardekárba való… bár… ez azért személyfüggő is, de a lényegen mit sem változtat. Hiába új, tisztelnie kell a régi dolgokat és megvédeni őket! És kész.*

- Óh szóval nem akartál semmit bizonygatni… tegyük fel, hogy hiszek neked… de tudod… ilyen esetben egy vérbeli Griffendéles kiállt volna a jogaiért és nem hagyta volna ennyiben a dolgot… de mindegy is, új vagy még itt, s nincs ilyen alapvető reflex benned… - szónokolta, de mikor meghallotta a kissé halkabban említett mondatot újból ingerült lett.

- Óh kedveském, mit tudsz te ily fiatalon a Mardekárról? És ha nagyon szeretnéd tudni, az a ház nem is beképzelt, pöffeszkedő diákokból áll. Sok rendes és tiszteletreméltó egyén is tartózkodik ott és szerintem elsőévesen ne gyárts effajta előítéleteket magadban! Nekem ez a véleményem!

- Nah ezen vita lezárásaképp elmondanám, hogy katasztrofálisan borzalmas napom volt ma, és lehet hogy egy kicsit feldúltabb vagyok a kelleténél, szóval ezért bocs! Hajlamos vagyok felkapni a vizet, de hát ki nem?  Meg tudtad érteni amit mondtam vagy még mindig egy ordibáló boszorkánynak tartassz? – lökte oda kicsit már kedvesebben, de azért megfelelő mértékben távolságtartóan.

[Mylo] /Ez csak játék/

*A kissrác nagyon bepipult Kat kegyetlen tréfáin, de a lány ezeket valóban csak apró célzásoknak szánta, hogy tudja kivel van dolga, ő aztán nem hízeleg és kedveskedik senkinek csík úgy. Az ő bizalmát ki kell érdemelni, s akkor kenyérre lehet kenni, persze csak képletesen. A csúnya viccelődés legfelső határa úgy tűnt az volt a kölyöknél, hogy a Griffendél házat sértegette egy csöppet. Persze valójában neki semmi baja nem volt azokkal akik oda kerültek, a legjobb barátnői is oda tartoznak, ha akárcsak Suet vesszük. Persze a kekeckedés kedvéért ezt nem kötötte az orrára, úgy tett mintha egy beképzelt mardekárossal került volna szembe a kis Mylo. Pedig ez aztán nem volt igaz, de a hazugság leleplezését már a fiúra bízta, ő csak próbára tette…és…nos…MEGBUKOTT… ugyanis elég szabályellenes dolgot művelt, ami miatt amúgy is megjárhatta volna, hisz Kat már negyedéves volt, az istenért…*

~ Ez nekem szegezi a pálcáját… elsősként? Meg amúgy is… mit képzel, jópár évvel idősebb vagyok! Nah most megkapja a kis vakarcs, észhez térítem! ~

- Óh, nagyon megijedtem kisember… tudod, ha rám szeretnél ijeszteni akkor a nyakamhoz tartsd a kis botocskádat… és ezt miért nem tetted meg? Meg fel sem érsz idáig! Na nagyon gyorsan tedd azt vissza öcsi és ne várd meg amíg én veszem elő a sajátom, tudod három évvel feletted járok! És mi ez, óvoda? Az a varázspálca nem játék, amelyet hirtelen felindulásból előkapkodhatsz, ezt jól tanuld meg! És addig örülj amíg én figyelmeztetlek, nem más! – ez talán hat rá és lehiggad.

- Igazából én csak viccelődtem, csúfolódtam veled, de nem komolyan gondoltam. Azt hitted minden szavam igaz… nos a hazugságot nem nagyon ismered fel Mylo… Jah és te, mint vérbeli Griffendéles? Na ne nevettess kisszívem, így nem viselkedik egyetlen tanonc sem. Ha épp olyat mond a másik megpofozhatod esetleg, de az teljesen megengedhetetlen, hogy elsősként itt pattogj, és azzal hozakodj elő, hogy egy Griffis ilyen mint te. Egy igazi Griffendéles bátor, elszánt, de higgadt és előre meggondolja minden lépését. Te heves vagy és önfejű, hagyod hogy a haragod vegye át az uralmat a tested felett. Ez nagyon nem jó így… Rám pedig kérlek ne úgy tekints int ellenfeledre, hanem mint jóakaródra, mert lehet hogy néha kemény vagyok és gonoszkodó, de a belsőm nem erről árulkodik. Szóval ne ítélj elhamarkodottan. – sóhaj – Remélem azért megfogadsz valamit azok közül amiket az imént javasoltam neked a továbbiakra nézve… És a pálca ne kerüljön elő, mert téged még szinte bárki fél kézzel lenyomna, ha varázslásra kerül a sor. Ennyi lenne, ami most eszembe jutott és gyakorold a nyugodtságot, ne kapd fel ilyen kis hülyeségeken a vizet!

*Ekkor már elindult a terem felé a fiú, de Kat remélte, hogy hallja amit mondott és ha nem is fordul vissza, vagy válaszol akkor is megfogadja az imént hallottakat és Griffendéleshez méltó életet fog élni ezek után…*

/Még visszajöhetsz ha akarsz, nem tudom miért rohantál el…/

~Mr. Pulse~

  Azonnal világossá vált, hogy Mr. Pulse nem kimondottan örült annak, hogy hirtelen előtűntem a semmiből, nem számított arra, hogy ebben az időben bárki is erre fog tévedni. Sajnos tévedett, és a legrosszabb az volt, hogy szabályt is szegett. Kedveltem ezt a fiatalembert, emlékeztetett régi önmagamra, mikor még mindent megtettem volna szívem hölgyéért, ráadásul elég sok közös vonásunk volt, mint kiderült ez a karácsonyi bál alatti beszélgetésünk során. Ezért segítettem neki elhagyni az iskolát, hogy meglátogathassa Miss. Delacuort a korházban. Tudtam, hogy ezzel én is átlépek egy határt, de azt is sejtettem, hogy az Igazgató Úr is engedélyezte volna, Mr. Pulsenak az ideiglenes távozást, főleg, hogy téli szünet volt. De visszaélt a bizalmammal és ahelyett, hogy a szünet befejeztével visszatért volna, még egy hónapos szabadságot vett ki és az óta sem keresett meg, egy esetleges bocsánatkéréssel.
  Nem is igazán magát a megbánást vártam, hanem inkább azt szerettem volna, ha végre tudatosul benne, hogy nem illik egy ilyen  esetet szó nélkül hagyni. Az állásommal játszottam ő pedig nem törődve vele, csak önmagával volt elfoglalva, pedig azt hittem egy felnőtt fiatalemberrel állok szemben, ezért is engedtem el, de rá kellett döbbenem, hogy még mindig gyerek, szinte minden évfolyam társához hasonlóan. A fiatalabb korosztállyal soha nem volt gondom, ők még tényleg gyerekek voltak, de az idősebbek… Mindegyik azt hitte, hogy mennyire felnőtt már, hogy őket már senki sem irányíthatja, de nem így volt, és sajnos én is beleestem sokszor abba a hibába, hogy elhittem nekik, hogy már képesek önálló döntéseket hozni.  Nagyon kevesen voltak az olyan diákok, akik a felnőtt lét küszöbén, valóban már elég érettek voltak, Mr. Pulseról úgy véltem, hogy ezek közé a kevesek közé tartozik, de sajnos csalódnom kellett. Viszont, ahogy megint elnéztem az előttem ülő diákomat, ahogy reménykedik, hogy nem jár semmiféle büntetéssel a kihágása, diáki problémái mögött megint felfedeztem azokat az érzelmeket, amik egy komoly, értett férfira utalnak.
  Az összes tanítványomat ismertem, jobban, is mint ahogy azt a legtöbben gondolták. Mindegyikről tudtam, hogy milyen nagyobb problémák gyötrik, mik jelenlegi életük legnagyobb gondja, de ez a legtöbb munkatársamra igaz volt. Ismertük az idejárókat, még akkor is, ha nem osztották meg velünk a problémájukat, de az itt tanító tanárok többsége, nem csak a tantárgyához értett igazán, hanem bármiféle mágia nélkül bele tudott látni diákjaiba. Tudtam, hogy Mr. Pulse a visszatértével már Miss. Storng karjai között volt, de én csak örültem ennek a fordulatnak, mert visszagondolva azokra a hónapokra, amiket Colett elvesztése után éreztem, nekem is jól jött volna, ha lett volna mellettem valaki, aki iránt újra erős érzelmeket tudok táplálni.
  Hallottam Mr. Pulse káromkodását, de inkább nem törődtem vele, így is épp elég volt már a számláján, hogy még ezt is ráírjuk. Takarodó után az udvaron tartózkodni, dohányozni ráadásul valami sajátos mágiával zenét hallgatni… Ha nem én találom itt, akkor már jó pár ponttal szegényedett volna a Griffendél, sőt még bűntető munkát is róttak volna rá, de én sose az effajta fegyelmezések híve voltam. Meg azért azt el kell ismernem, hogy szép teljesítmény az ifjú oroszlántól, hogy valami sajátos mágiának köszönhetően képes mugli zenét hallgatni a Roxfort birtokán.
  -Köszönöm, Mr. Pulse, de nem élek hasonló káros szenvedélyekkel – mondtam diplomatikusan, mert hiába tudtam, hogy azonnal büntetnem kéne, valahogy úgy éreztem, most nem ez lenne a leghelyesebb lépés.
  De azért magamban jót szórakoztam ezen a bátor megszólaláson, hogy kérek e cigarettát. Nem véletlenül volt Griffendéles. Érdekes azért, hogy a Griffendéles diákokkal tudtam a legkevésbé kijönni, valahogy ők voltak azok akiket e legkevésbé érdekelt a tantárgyam és ennek köszönhetően engem is sokszor semmibe vettek, talán még a lányok érdeklődését tudtam a leginkább fent tartani, de Logan szerint egyedül a franciás kinézetemnek köszönhettem, míg állandóan megjegyezte nekem, hogy az ő órájára meg szerencsére csak azok járnak, akiket vagy a számmisztika érdekel, vagy pedig egyes diáklányokat a jóképűsége.
  - És jobb lenne, ha eloltaná azt a cigarettát, míg véletlenségből pontot vonok le a házától, de gondolom, azt nem igazán szeretné – folytattam kicsit szigorúbban, majd leültem mellé a padra – és most halljam azt a tökéletes indokot, amiért megkegyelmezhetek magának, amiért ilyen időben nem a hálókörletében tartozódik, és nem küldöm büntető munkára, de figyelmeztetem, ha hazudik arról tudni fogok.
  Valóban kíváncsi voltam, vajon mi űzhette ilyen messze a társaitól, de ugyanakkor meg kellett tartanom tanári tekintélyem is. Néha azért nehéz volt ez, hisz nem sokkal voltam idősebb a felsőbb évfolyamoknál, és talán ezért sem kaphattam meg mindenegyes diák tiszteletét, de mégis csak a tanáruk voltam és úgy kellett viselkednem. De ebbe a helyzetbe most azért belevittem egy apró lazaságot, mert a látszat ellenére én sem csak egy munkamániás történész vagyok.