Kiril Morzov

KIRIL MORZOV

   Alapok

jelszó || Mint friss főtt varangy, a szeme oly zöld
teljes név || Kiril Alekszejevics Morzov
becenév || Ril, de ezt csak gyermekkorában használta
nem || férfi
születési hely, idő || Edinburgh; 1954. február 12.
kor || 43
vér || arany

   A múlt

Egy dolgot hadd jegyezzek meg, így előzetesen. Bár az országodban születtem, szüleim oroszok, s otthon valahogy mindig az anyanyelvük került előtérbe. Felsőfokon beszélek angolul, persze. De idő kell, hogy összeszedjem a gondolataim egy másik nyelven, így nézd el nekem, ha szünetet tartok itt-ott.
Mindegy is, hiszen van időnk; aztán úgyis meghalsz. Végzek veled. De mielőtt megéreznéd, ahogy az élet utolsó lehelete kiszáll halandó testedből, mielőtt eltávozol erről a világról, megismerheted az életem történetét.
Még senkinek sem meséltem el, és a gondolat, hogy ezzel a tudással együtt halsz meg, csábító a számomra.
Ez lesz negyvenhárom év sötétségének története. Igen, most már ezt is tudod. Negyvenhárom éve élek szeretett hazádban. Te leszel az első és utolsó, aki hallhatja a számból ezt a… nos, mesét. Érezd magad megtisztelve! Mégiscsak varázsló vagy, nem holmi gyáva, sárban fetrengő hajléktalan sárvérű. Nem igaz?

Míg a Mágiaügyi Minisztérium, és gyakorlatilag az egész mágustársadalom azt hitte, legyőzték a Sötét Nagyurat, egyike voltam azon keveseknek, akik titkon ugyan, de a hívei maradtak. Hogy miként kerültem közéjük?
Nos, ez az idő homályába vész, de egy nevet mondok, ami talán jelent neked valamit. Lucius Malfoy. Az osztálytársam volt réges-régen, és megegyezett a baráti társaságunk. Nem is volt kérdéses a jövőm az ő oldalán. Persze elvégeztem a főiskolát és jogász lettem a Minisztériumban. De te is jól tudod, mi lett belőlem valójában.
Nézz rám! Mit látsz? Bár teljesen emberi a küllemem, én már nem nevezném magam annak. Halálfaló a tökéletes megnevezése annak a… lénynek, amivé váltam. De te nem foghatod fel, milyen az Ő parancsait teljesíteni, embert ölni, halálsikolyokat hallani, rejtegetni sötét titkaid éveken át; így tarthatsz embernek is. Meg is teszed. Látom a szemedben. A kegyelemre vársz és ezt a történetet jelnek tekinted, hogy még van esélyed. Pedig nincs. Fájdalmas halálod lesz, megígérhetem.
De ne rontsuk el a meglepetést. Folytatom inkább.

Nézz az égre! Látod a Nagyúr jelét? Hamarosan ilyenek tarkítják majd az eget az összes sárvérű fölött! Hajdan nem csak egyszerű szolga voltam, tudod? Hisz valljuk be, mindenki szolga volt a Halálfalók között. A Sötét Nagyúr szolgája.

Akkoriban Ő maga, Voldemort parancsolt nekem. Nem állhatod a nevét? Nem csodálom. Hisz begyógyíthatatlanul sokat mérgezett már meg a szánalmasan gyenge és sebezhető világotokból. Mikor a Nagyúr rájött, miféle erő bujkál bennem – melyről később majd szólok -, már akkor jóval nagyobb fontossággal bírtam, mint holmi szolga. Tehetséges pálcaforgatónak bizonyultam, láthattad, hisz téged is könnyedén legyőztelek.
Persze, te egy senki vagy hozzám képest. Harci tapasztalataim és a sötétség, amely bennem lakozott, már a kezdetekkor felkeltette a Nagyúr kíváncsiságát. Hiába félitek istenként, neki is vannak gondolatai és indokai. És akkortájt erős szolgákra volt szüksége, ha le akarta győzni az ellene törő Minisztériumot.
És volt bennem valami. És van még ma is, hiába veszítettem el a hatalmam. A sötét alkotás képessége. Olyan hatalom, amelyről egy magadfajta szánalmas lény még csak nem is álmodhat. El sem tudod képzelni.
Ezek az erők még értékesebbé tettek a szemében. Sok titkos küldetést kaptam tőle, melyeknek kigondolása a legelvetemültebb lényekben is kételyeket ébresztett volna. De én örömmel, sőt hatalmas buzgalommal vetettem bele magam ezekbe a feladatokba és valljuk be, tiszteltem érte, hogy micsoda romlott elmével áldotta meg a fekete ég. Ne csodálkozz. Rengeteg ilyen bérence volt a Nagyúrnak. Talán épp a legjobb barátod az. Nekem is volt egy pár. A legtöbb az Azkabanban, vagy egy temetőben végezte.

De hiába volt sok az ügynök, egyik sem kezdte olyan eredményesen, mint én. Első feladatom során egy diplomata szerepét töltöttem be, az óriásokkal folytatott tárgyalások alatt. Mondhatni, nekem köszönhető, hogy az óriások a mi oldalunkon harcoltak. De hiába. Az a Potter-gyerek mindent elrontott. A Sötét Nagyúr pedig elvesztette emberi formáját. Az eltűnése utáni első hetekben, hónapokban buzgón kerestem; mindhiába.

S mikor annak a féreg Pettigrew-nak köszönhetően visszatért, a Nagyúr olyan dühös volt rám és jó pár társamra – gyávasággal, hűtlenséggel indokolva dühét -, mint talán még senkire azelőtt. Iszonyatos kínzásoknak és megaláztatásoknak vetett alá minket, és nem hazudok, ha azt mondom: csoda, hogy élek. Elvette pálcánkat, s aztán azzal bánt el velünk. Voldemort dühe azonban az én erőmre egy cseppnyi kihatással sem volt. Ugyanis az én hatalmam nem csak a pálcámtól függött. Nem érted, ugye? Nem tudod, mit jelent valójában egy pálca hatalma. De nem is baj. Ha tudnád, most rég halott lennél, miután a csontodra ült a bőröd a Nagyúr egy kínzókamrájában. És akkor most mi sem beszélgethetnénk ilyen kedélyesen.
Végül is ez a kis játék semmiféle érzelmi kihatással nem volt rám, hiszen lelkem fekete és rothadt volt, és azóta is az.

De gyakorlatias ember lévén tudtam, hogy ennek súlyos következményei lesznek. A Nagyúr eddigi irántam való kicsiny bizalma semmivé lett. Nem lettem több holmi kutyánál, aki a gazda egy füttyentésére ugrik, ha kell, egyébként pedig az ólban kuksol. Egyetlen esélyem volt arra, hogy továbbfejleszthessem tudásomat, és végül elfoglalhassam az engem megillető helyet a varázsvilág történelmében. Ez pedig a Halálfalók elhagyása volt, legalábbis egy időre.

Egy szó nélkül indultam útnak. A Minisztériumban csak annyit tudtak, szabadságra mentem. Nyaralni, esetleg. Pedig nem nyaraltam. Oroszországba mentem, azt remélve, odáig nem ér el a Nagyúr karja. Eleinte valóban minden gond nélkül tartózkodtam ott. De ne hidd, hogy tétlenkedtem. Mint azt mondtam, erőre, tudásra vágytam. Ennek első lépéseként felkutattam még élő rokonaim és azok ismerőseit, és segítségükkel megtudtam, családfám milyen mélyre nyúló és nagy múltú.

Kiderült például, hogy a középkori nekromanta, Godelot, anyai ágon összeköthető a családommal. Hmpf… neked ez nem mond semmit, látom rajtad. Godelot birtokolta a Halálvesszőt, a Halál Ereklyéinek egyikét, más néven a Bodzapálcát. Való igaz, mielőtt a vénasszony, akinél egy alkalommal kérdezősködtem őseim után, ezt elmondta volna nekem, én sem tudtam semmit Godelotról. A pálcáról persze hallottam, de a Halál Ereklyéi újak voltak számomra. Persze, hallottam a Három testvér meséjét… de ki nem? Nos, ez a kis beszélgetés Godelotról felnyitotta a szemem, s rájöttem, ha hatalmat akarok szerezni, ahhoz nem árt, ha erős fegyvereket birtoklok.
Így, mint sokan mások, jómagam is elkezdtem kutatni az Ereklyék után; sajnos mindmáig eredmények nélkül. Közben, Godelot példáján tanulva, beleástam magam a nekromanta tudományokba és az alkímiába is. Említésre méltó tudást szereztem. Olyan mérgeket voltam képes készíteni, amelyeket a legtöbb bájitaltan-tanár megirigyelne. Például téged is könnyedén megölhettelek volna pár cseppel. De akkor most nem hallanád ezt a történetet. A nekromanciával pedig egészen odáig jutottam, hogy képes voltam inferusokat létrehozni. Gondolom, róluk se tudod, mifélék. Feltámasztott halottak, gyakorlatilag zombik, az irányításom alatt. Akár egy egész hadsereget létrehozhattam volna belőlük! Megvolt hozzá a hatalmam.

De kutatásaimba merülve megfeledkeztem arról a most már nyilvánvaló tényről, hogy Voldemort nem akart csak úgy elengedni engem. Ahhoz túl sokat tudtam, és túl erős voltam. Emlékeimben tisztán él az a végzetes nap. Érdekel, ugye? Addig is tovább húzod szánalmas élted perceit.

Nos, épp szentpétervári bérelt szobámban kevergettem egy bájitalt, mikor az ablakban megláttam egy fekete árnyat. A következő pillanatban a Nagyúr már a szoba közepén állt, pálcáját rám szegezve. Nem mutattam félelmet, de belül tudtam, hogy ez most rosszabb lesz, mint visszatértekor. S valóban; olyan átkot szórt rám, melytől gyakorlatilag mindazt elfelejtettem, amelyet a pár hónap alatt tanultam. Emlékeim megmaradtak, de az alkimista s nekromanta tudásom semmivé lett, és azt a keveset, amit a Halál Ereklyéiről tudtam, szintén elvesztettem. Talán önmagának akarta a tudást, és kiszipolyozta belőlem? Meglehet. Mindenesetre nem maradt más bennem, csak a tudás utáni sóvárgás, és az emlékek, hogy egyszer birtokoltam eme áhított tudást.

De nem ölt meg. Fogalmam sincs, miért, de életben hagyott. Mi több, visszahozott magával Angliába, Chamberpotba. Persze nem ott laktam. Túl sivár hely az ahhoz. Edinburgh-ban van egy kúriám. Szép hely. De nem akarlak untatni; a lényeg, hogy újra a Halálfalók seregét bővítettem, és az állásom is megmaradt a Minisztériumban. A Nagyúr nyilván tudta, mit műveltem távollétem alatt, mégsem tájékoztatta a többi szolgáját tetteimről. Úgy viselkedett, mintha el sem mentem volna. Mindazonáltal egyre kevesebb megbízást kaptam tőle, és tudtam, hogy ezt nem jó szándéka jeléül teszi. Bár most, hogy itt a háború, néha fejvadászkodom. Szökevények, sárvérűek után. Rád is így találtam. De ez nem az én rangomnak megfelelő munka; tudom, hogy eljön még az az idő, mikor visszanyerem a Nagyúr kegyét. És tudom, hogy ez az idő egyre közeleg.

A történet végére értünk; remélem tetszett. És most megöllek, ostoba idegen. Elpusztítalak. De ne félj, ne félj. Nem zavarunk másokat. Üvölts nyugodtan. Itt nem hallja meg senki.

   Jellem

Származásából eredően arrogáns, öntelt. Bár gyakran hitegeti magát és társait azzal, hogy nem érdekli mások véleménye, nagyon is meg akar felelni az embereknek, főleg azoknak, akik fölötte állnak. Emellett féltékeny azokra, akiket a Nagyúr nagyobb kegyben részesít.
Bár orosz, rendkívül türelmes és csak alapos megfontolás után cselekszik. Úgy tartja, saját maga a sorsa alakítója, és senkinek nincs beleszólása tetteibe. Ennek megfelelően ha a fejébe vesz valamit, végre is hajtja.
Méltóságtudata túlzottan nagy, sokszor túlzásokba esik becsületét érintően; a legapróbb sértésekre is agresszívan reagál. Ehhez társul az a tulajdonsága, hogy képtelen meghunyászkodni mások előtt, még akkor sem, ha ezért az életével fizet.
Hidegvérrel, de nem ok nélkül öl.

   Apróságok

mindig ||

aranyvérűek
a Sötét Nagyúr
Halálfalás
mágia
töprengés a múlton
alkohol

soha ||

sárvérűek
Harry Potter
minden fölösleges mugli kütyü
repülés
dementorok

dementorok || az a végzetes nap, mikor a Nagyúr elvette tudása javát
mumus || a dühös Voldemort, pálcával a kezében
Edevis tükre || egy sárvérűektől mentes társadalom, melyben a Nagyúrral egyrangúan foglal helyet
százfűlé-főzet|| büdös, sötétzöld színű, kihányt kelkáposztaízű
titkok ||

oroszországi felfedezései (a többi Halálfaló elől)
annak idején jó jegyei voltak mugliismeretből
normál civilek elől természetesen az, hogy Halálfaló

rossz szokás || idegességében lassabban és akcentussal beszél; nyáltermelési problémái miatt gyakran köp

   A család

apa || Alekszej Ivanovics Morzov (elhunyt); aranyvér
anya || Jekatyerina Pavlovna Morzov; aranyvér
testvérek || -
családi állapot || egyedülálló
állatok || egy Dus nevű házimanó

Családtörténet ||
Oroszországban nagy múltú máguscsalád, sok felmenővel és még több rokonnak állított vagyonlesővel. Eredetileg Szibéria síkságairól származtak, ott varázslat segítségével fakitermeléssel és halászattal foglalkoztak, mígnem az újkorban Moszkva környékére települtek. Idővel megbecsült mágiatörténészek, varázslók, kviddicsjátékosok és politikusok kerültek ki közülük. Sosem keveredtek muglikkal, és ezt szigorúan nevelték is a leszármazottakba.
Odahaza híres, mágusok körében elismert család, ám Kiril szülei épp az ismertség elől költöztek a szigetországba. A család ugyanis híresen fekete mágia-párti, Alekszej pedig el akart szakadni a múlttól. Fiával ez sajnos nem sikerült.
Godelot, a híres középkori fekete mágus anyai ági rokon. Apja aurorként dolgozott, mígnem - állítólag - balesetben elhunyt az első varázsháború alatt, anyja háztartásbeli volt, ötvenes éveiben szélütés érte, és most fia kúriájában gyengélkedik, mit sem tudva az ő ténykedéseiről.

   Külsőségek

magasság || 182 cm
tömeg || 80 kg
szemszín || sötétbarna
hajszín || kékeszöld
különleges ismertetőjel || gúnyos mosoly, Halálfaló maszk
kinézet || Jól ápolt, általában öltönyt vagy hasonló formális öltözetet visel. Ránézésre is látszik, hogy hideg, abszolút nem barátságos személy, és hogy nem ajánlott ismerkedni vele. Egyenesen, kimért léptekkel jár: sugárzik belőle a méltóság és a büszkeség. Nem túl izmos, de látványa mégis elismerést, félelmet kelt.
egészségi állapot || a keserű emlékektől néha rátörő depresszión kívül semmi állandó probléma

   A tudás

varázslói ismeretek || Az átkokkal nagyon jól bánik, védekező bűbájokkal kevésbé. Kedvenc tantárgya annak idején a Sötét Varázslatok Kivédése és a Mágiaismeret, valamint néha a Bűbájtan volt. A Roxfortot mikor milyen szorgalommal végezte, már akkoriban is jobban lekötötte a "sötét oldal", mint az iskola.
felvett tantárgyak || protectori szak
mugli képzettségek || még mit nem...
pálca típusa || 11 hüvelyk, magyal, sárkányszívizomhúr
különlegesség || -

   Karrier

végzettség || Roxfort - RAVASZ Sötét Varázslatok Kivédéséből (Várakozáson felüli) és Mágiatörténetből (Várakozáson felüli), Griffendél Godrik Akadémia - Protectori szak
foglalkozás || ügyvéd, jogász
státusz || nem tudják róla, hogy Halálfaló
szolgálati idő || elvben az iskolás évektől, valójában az első varázsháború kezdetétől, 1970-től
hogyan lehetne a karakter a Nagyúr hasznára? || egyrészt kellő befolyása van a Minisztériumban, hisz mint ügyvéd, befolyásolni tudja a bírósági ülések kimenetelét (nem mintha ez a jelenlegi helyzetben sokat használna), ezen kívül lelke rothadt, és hidegvérrel öl

   Szerepjáték-példa

Sötét éjszaka van, te gyanútlanul sétálgatsz a kihalt utcán, és egyszer csak az egyik utcából felbukkan egy auror, aki a nyakadnak szegezi a pálcáját.

A késő nyári telihold ragyogása töltötte be Edinburgh egyik macskaköves sétálóutcáját, amint éjfél felé végigtrappoltam rajta frissen lakkozott cipőmben. Munka után kedvem támadt sétálni egyet, így aznap nem a családi kúriába, hanem a város központjába hoppanáltam. Jól esett a friss, skót levegő, főleg egy ilyen unalmas nap után. A szokásos rutin: be a tárgyalóterembe, elő a jegyzeteket, megítélni a helyzetet, elítélni a sárvérűt, gunyorosan vigyorogni, kimenni levegőzni, majd mindezt elölről. Kezdem unni már a rimánkodásaikat: "De én félvér vagyok, higgyen nekem!" Nem tudom elképzelni, hogy süllyedhet olyan mélyre valaki, hogy a saját könnyeitől fuldokolva rimánkodjon a haszontalan, értéktelen életéért. Gusztustalan.
Gondolatmenetemet egy ismerős hang zavarja meg: pálcát húztak elő. Tekintetemmel sasként pásztázom körül a környéket. Kiértem az utcából, s most egy elágazáshoz értem: előttem egy park, tőlem jobbra és balra pedig a kihalt éjjeli sétálóutca folytatása. Egyik irányban sem láttam semmit, de a kiáltást kristálytisztán hallottam.
- Stupor! - ordította valaki a hátam mögül.
Szerencsére támadóm nem volt a legjobb célzó, vagy csak elkapkodta a lövést, jómagam pedig még a varázsige kimondása előtt bukfencet lejtettem, a fejem földhöz érintése nélkül. Amint talpra értem, azonnal állásba ugrottam, előkaptam a pálcám és az idegennel egyszerre ordítottam:
- Capitulatus!
Nem volt időm célozni, ő pedig ismét rosszul csinálta, így egyik átok sem talált célba.
A támadó egyébként egy megtermett, úgy két méter magas, mongoloid férfi volt. Ismerős volt a Minisztériumból, de sosem beszéltem vele. Mandulavágású szeméből csak úgy sütött a rosszindulat. Nem baj. Minél nagyobb, annál nagyobbat esik.
- Adja fel, Morozov! - kiáltotta enyhe kínai akcentussal, kissé lihegve, pálcáját rám szegezve.
A vezetéknevem helytelen kiejtése szinte szíven szúrt. Gyűlölöm a tudatlan embereket és azokat, akik foltot hagynak becsületemen. Dühtől szikrázó szemmel válaszoltam, pálcámat kinyújtott karommal szorosan tartva, úgy, ahogy kell.
- Morzov vagyok, a szentségit! - válaszoltam oroszosan törve a szavakat, majd az egyre felsűrűsödő dühtől fűtve, válaszra nem is várva folytattam az átkok szórását. - Avada Kedavra!
Kitért a halálos átok elől és egy villanyoszlop mögé húzódott. Én a kertet határoló kerítéstől voltam párlépésnyire, mellettem mindkét oldalon egy-egy fa. Ha nem sietek, hamarosan sárvérűekkel, vagy még több aurorral lesz tele az utca. Döntenem kellett. Méghozzá gyorsan.
Láttam, hogy az auror kihajol az oszlop mögül, mire én a tőlem balra lévő fa mögé ugrottam, éppen kikerülve a vörös csóvát.
- Adja fel! - kiáltotta még egyszer az auror. Hangjában éreztem a magabiztosságot. Ez az ember úgy érezte, fölém kerekedhet. Még mit nem!
Aztán a szerencse az én kezemre játszott. Nyilván hangtalanul akart közeledni felém, de megbotlott egy kiálló utcakőben, és ez a zaj elég volt, hogy fejben bemérjem, merre lehet. Mint egy kígyó, olyan gyorsan csaptam le: kihajoltam a fa mögül, és a botladozó aurort látva elkiáltottam magam.
- Avada Kedavra!
Tökéletes volt a célzás. Nem térhetett ki. Ez volt az az időzítés és az a harcmodor, amiért a Nagyúr büszke lehet rám. Egy aurorral kevesebb.
Még láttam a szemében a rettegést, ahogy hullája ernyedten hátrahanyatlott, hogy hangos csattanással a kövekre zuhanjon. Talán a koponyája is betört. Legalább a mugliknak lesz mire fogni a halálát.
Sietős léptekkel odasétáltam hozzá. Nem volt sok időm; már láttam a felkapcsolódó lámpákat a tömbházak ablakaiban. Lehajoltam, és ránéztem az arcára. Arra a halott, meglepődött arcra. Elfintorodtam. Hogy mer valaki egyedül megtámadni egy Halálfalót? Nem gondol az ilyen eshetőségekre? Na mindegy. Az ő hibája. Ő jött ide. Talán még sárvérű is... undorral összegyűjtöttem a számban felhalmozódó nyálat, majd az élettelen feje mellé köptem egyet. Felegyenesedtem, és az éjfélt jelző toronyóra hangjára hoppanáltam.

   Egyéb

avialany || Peter Stormare