Lassan vége az ősznek, hiszen már november közepén járunk a kalendárium szerint, amikor a legtöbben már a karácsonyi ajándékok kigondolásával, beszerzésével töltik idejüket, s az idő is egyre hűvösebbre fordul. Az emberek előbb dzsekit öltenek a vastag pulcsikra, majd előkerül a télikabát a szekrények mélyéről.
Velük ellentétben a Loch Ness partja környékén tévelygő lányka mindössze egy alig valamit melegítő, kopottas kapucnis felsőt tudott magára húzni a hónapok folyamán elrongyolódott, sárfoltos, szakadozott farmer mellé. Edzőcipője nevéhez híven tényleg edzette a tulajdonos lábát. Ugyanis talpán a tenger gyaloglástól termetes lyukak ásítoztak. Amy eleinte kártyalapokkal helyettesítette az elkopott talprészt, ám a pakli fogytával semmi más feláldozhatóra nem lelt. Előbb zoknija koszlott el a földön, utóbb bőre is hasonlóra kezdett készülődni, legalábbis erre utalt kisebesedése. A lábbelik orránál a felhasadt szövet és a felsőrésztől megválni készülő alsórész tátogott némán minden lépésnél.
Pedig már alig volt járásnak nevezhető, amit Joy művelt.
Napokkal ezelőtt keveredett el Zoey-éktól. Igen, eleinte rá akarta fogni, hogy véletlenül történt mindössze, ami történt, ám lassan kezdi belátni, szándékosan választott külön utat. Végtére az állat is elvonul a csalitosba, ha halálán van, miért pont az ember lenne különb? Energiatartalékja utolsó falatkáit felélve szédelgett tovább előre, mindig csak előre, ám nem volt két egymást követő egyenes lépése. A szeptemberi tüdőgyulladás nagyon nem tett jót szervezetének, az pedig pláne nem, hogy lábon hordta el. Aggódó társai előtt feszült vigyorral „csak egy kis megfázás”-nak titulálta a magas lázzal, fájdalmakkal, heves orrfújással járó nyavalyát; titkolva a fájdalom arcizmaiból kiváltott grimaszait. Azóta alighanem torok- és arcüreggyulladással bővült ki a lista, ezért is jött el barátaitól.
Szánalmas vagy, öreganyám… még meghalni sem tudsz tisztességesen. – sóhajtott magában, magának.
Nagyjából még eszénél volt, azonban már nem érdekelte további sorsa. Sem a halálfalók, sem a varázsvilág, sem a háború, sem Voldemort. Monoton, mindenbe beletörődő egykedvűséggel lépdelt, érezvén a lassan, ám annál biztosabban közelgő véget. Magában gyors fejszámolást végzett: ha ma este nem, akkor holnap biztosan elviszi egyre emelkedő láza vagy a köhögés. Hiszen már három napja vért köhög fel csaknem minden krahácsolással.
Tíz mázsásnak érezte a hátán függő táskát, holott az aligha volt egy kilónyi. Két újságot tárolt benne: a Szombati Boszorkány két számát. Az egyik címlapján halálfalók pózoltak, ezeket mugli tollal készült firkák díszítették, belsejében az édesanyja halálhíréről beszámoló lapot viszont már-már rongyosra áztatták a lány könnyei. A másikat azért tartotta meg, mert ebben szerepelt a szökött és körözött boszorkányok, varázslók névsora, egyes esetekben képekkel díszítve. Oliver képe is benne volt, még a Roxfortban készült a fotó. Akárcsak az, amelyik Zoey-t és őt ábrázolta az iskolai könyvtárban bohóckodva.
A hírlapok alatt fél literes palackban locsogott némi ivóvíz, hatodik napja az egyetlen táplálékforrása. Mellette egy apró dobozban nyaklánc tekergett, sárkányos medállal. A lánc az édesanyjáé volt, még akkor kapta Amy édesapjától, mikor egyszer Finnország sárkánygazdaságában tettek látogatást. Utána jegyezték el egymást, a sűrűsödő homályban szédelgő leányzó még tervbe sem volt véve. Most pedig úgy fest hamarost rövid, csúfos véget ér a kis család története.
Amy váratlanul megbotlik, csüggedt vállairól lecsúszik hátizsákja és minden eddiginél erősebb szédülés vesz rajta erőt, mígnem földre dönti a súlyos beteget. Forogni kezd a világ a hátán elterülő lány körül, egybemosódik a naplemente narancspompája a lassan előkúszó ködpászmákkal. Vakító narancsfény tölti ki a kamaszlány látóterét, ahogy az égre pislog. Ha most nem jön segítség, biztosan vége. Bár sokkal kevésbé keserves halált szeretett volna magának, már érzi, nem választhat, nincs tovább a mese.
Narancs, vérvörös és lazachús rózsaszínje perzseli szemét sötétkékkel, halványzölddel, türkizzel körítve. A tavon visszatükröződő naplemente képe ég retinájára, mielőtt tudata felmondaná a szolgálatot és a fájdalmakat elkendőző jótékony ájulatba süllyedne.
Ám még itt sem szabadulhat.
Emlékképek úsznak elő a semmiből, maradásra csábítók, édesek és keserűek.
Ha valaha valaki megkérdezi majd tőle a túlvilágon, hogy mit látott halála előtt, nem a naplementéről fog beszélni. Helyette regél majd a szüleiről őrzött emlékképekről, barátairól, nagy nevetéseikről, szerelmekről, érzésekről, szelíden tovalebbenő hangulatokról, saját felcseperedéséről, miként azt emlékmozija most is elé vetíti tudata vásznára.
De mégsem, hiszen még itt sincs maradása! Hát képtelenek az emberek békével hagyni elmúlni őt?! Suttogó hangot hall – tulajdonosa akármilyen erővel és hangszínen beszélhet a szenvedésekkel teli valóságban, több nem jut el Amy konok fejébe.
- …ne menj el, kicsilány, hallod? Ne merj meghalni nekem… S bármennyire élvezi Joy a fájdalommentes állapotot, a hang mégis kiszakítja az emlékfilm zöld csempékkel kirakott, fehér padlós folyosójáról, s mintha vékony fonálon indulna meg az élet felé vezető göcsörtös útvesztőben.
Percek (órák, napok, évek?) múltán felnyílnak szemei, arca elkínzottabb nem is lehetne. Hunyorog a vakítónak érzett világosságban, mely megmutatja a szemlélőnek a lány koszfoltos, karcolásokkal teli arcát. Pupillája résnyire szűköl az áfonyakék íriszben. Amy képtelen eldönteni, hogy nappal van-e vagy éjszaka és csak egy világító varázspálca igyekszik az ellenkezőjét elhitetni vele.
Menekülésképpen visszazuhan a süket kábulatba, ám szervezete immár elszántan küzd.
Élni akar.
Élnie kell.
Élni fog.