A Loch Ness eldugott partszakasza

A Loch Ness egy távolabbi partszakasza. A fiatalok egyik közkedvelt helye, főleg éjszaka, tábortűznél.

December huszonharmadikán javában tombol a jogosan megérdemelt téli szünet. Egy nap múlva itt a szenteste. Legnagyobb bánatomra idén nem Oslóban ünnepelhetem a karácsonyt családommal, A norvég nagyi jön el hozzánk, Londonba az ünnepekre. Bizonyára, ahogy ismerem már rég befogta Noraht és Fiduciát, hogy segítsenek neki elkészíteni a karácsonyi oldalast, és a Norvég mézeskalácsot, ami a skandináv félszigeten népszerű étel így ünnepekkor. Általában eltudok lógni ilyen alkalmakkor, hiszen köztudottan inkább apu által felelőtlennek tartott bóklászással töltöm a téli szünetben hirtelen rám szakadt szabadidőmet. Az otthoniak mindig is tisztában voltak vele, hogy nem vagyok egy konyhatündér. Ilyenekhez nincs érzékem. Bezzeg a kviddicshez, és más sportokhoz van. Most pedig Londontól távol nem törődve a világgal a Loch Ness eldugott partszakaszán sétálgatok. Nincs más körülöttem, csak a befagyott bazi nagy Loch Ness, sziklák, hideg, ami még elviselhető, na és a part menti sziklák, amelyektől ilyen elhagyatott, kietlen ez a része a tónak. Ahogy felnézek, a hófödte sziklákra kicsit eszembe jutnak Norvégia fjordjai, melyek szegélyezik a félszigetet. De sajnos nem ott vagyok, ez „csak” Skócia egyik legnagyobb turista látványossága. Finoman összehúzom fekete szövetkabátomat magamon, a piros sálamat kicsit feljebb húzom torkomon, hogy megvédjem ezzel is a hidegtől.  Kesztyűm szerencsére melegíti valamennyire hófehér kezeimet, de ez sem tart soká. A nyári turista szezon télre maradt nyomait fedezem fel a part mentén. egy tábortűz helyéül szolgáló kövekből kirakott kör, és azt körbeölelő félbe vágott fatörzsekből készített pár ülőalkalmatosság.
Kesztyűs tenyereimmel leporolom egyikről a hót, és nemes egyszerűséggel ráülök farmerba bújtatott popómmal. Körülöttem csak a befagyott tó, hótömeg, sziklák. Pálcám segítségével tüzet gyújtok a téglákkal kirakott körbe. Kicsit enyhébbé teszi a hideget. Látszólag teljesen egyedül vagyok. Vagy még sem? De utálok egyedül lenni. Szörnyen utálok. A magánynál jobban semmi sem taszít.

[Andy]

Andy

1997. december 23.

Holnap szenteste. Most valami lelkesedésfélét kellene produkálnom, örülnöm, hogy jön a szeretet ünnepe, meg hogy az a kissrác megszületett, de idén ez az egész karácsonyi hisztéria hidegen hagy. Elméletileg most otthon kellene lennem és a szobámat takarítanom Godric’s Hollowban, miközben a nagyi a kajával vagy épp a fával szenved. Gyakorlatilag ez ma már biztosan nem fog megvalósulni, már csak azon okból kifolyólag, hogy jelenleg nem tartózkodom otthon. Míg a nagyi valahol a hátsó kertben munkálkodott, addig én szépen kisétáltam az ajtón. Mindez történhetett már jó néhány órával ezelőtt. Röpke buszozgatás után pedig eljutottam a kiszemelt célállomásra. Most itt mászkálok, nézem a tavat és bámulok a nagy semmibe. Talán titkon arra várok, hogy Nessie a szörny felbukkanjon? Meglehet.

Azért voltam olyan kedves, hogy nem léptem le szó nélkül. Bár itt most nem egy hangosan kimondott mondatra kell gondolni. Hagytam egy cetlit a konyhaasztalon, hogy felesleges keresni, csak elmentem kiszellőztetni a fejem, elegem van a karácsonyi mizériából, és nyugalom, tudok vigyázni magamra, és holnapra otthon leszek, de ezt most muszáj. Azért remélem megértő lesz, de tuti, hogy ki fog bukni. Most már késő bánat, itt vagyok és nem sok mindent tehet. Szerintem eszébe nem jutna, hogy itt kellene keresnie. Szerencsére. Mert, ahogy a nagyit ismerem, biztosan elindulna utánam, hogy jól letoljon meg egyebek. Ha hazaérek szinte száz százalék, hogy órákon tartó fejmosásban lesz részem, de megéri ez a pár óra azt a kínszenvedést.

Tekintettemmel a környéket pásztázom, hogy ugyan merre lenne érdemes elindulni felfedezőtúrát tartani. Várom a pillanatot, azt a sugallatot, amely egy hirtelen elhatározáshoz vezetne, hogy merre induljak el. Jobbra? Balra? Előre? Ááá… az nem lenne jó ötlet. Egyenesen a jeges tó vizébe gázolni… azért ennyire hülye még nem vagyok. Viszont egyre gyakrabban téved a tekintetem az elhagyatottnak tűnő part felé. Ki tudja, ott még valami érdekes is várhat rám, mondjuk Nessie a szörny. Ha már egyszer eljöttem, akkor már látni is szeretném.

Nem is kell magamat sokáig győzködni, elindulok az elhagyatottnak tűnő szakasz felé. Lassan haladok az úti cél felé, a lábam alatt ropog a hó, a sapimat kicsit jobban a fülemre húzom, de ez sem segít rajtam túl sokat, ettől függetlenül a kinti hőmérséklet ugyanolyan hideg marad. Most értékelnék egy kis Lángnyelv whiskyt, de sajnos azt nem hoztam magammal. Mondjuk így végiggondolva, szinte semmit nem hoztam magammal, de ez most mellékes. Most más vonja el a figyelmemet. Egy emberalak rajzolódik ki előttem, magányosan gubbaszt egy padon, előtte pedig tűz pislákol. Ismeretlennek tűnik, mondjuk nem is tudom, hogy mit keresne itt akármelyik roxforti diák vagy bárki más, akit ismernék. Bár ezen az alapon tőlem is meg lehetne kérdezni, hogy mit is keresek itt. Lelki békét. Azt hiszem, vagy valami olyasmit.

Közelebb érve sem tűnik ismerősnek a padon ücsörgő illető, ezért egyelőre nem is nagyon foglalkozom vele. Csak szépen lassan sétálok és közben hol a tavat nézegetem, hol a sziklákat, de igazándiból egyik sem érdekel. Már szinte lépésekre vagyok a padon ülő alaktól, amikor elkezd motoszkálni a fejemben a gondolat, hogy valahonnan ismerős az illető. Aztán hirtelen bevillan a kép. Ezek szerint véletlenek, vagyis inkább véletlen egybeesések mégiscsak léteznek. Hiszen a lány, aki itt ül, szintén a kastélyban tengeti mindennapjait. Hirtelen mosoly ül ki az arcomra, nem gondoltam volna, hogy egy ismerős arccal fogok itt összefutni. Már ezért megérte erre jönni, innentől kezdve Nessie csak egy bónusz ajándék. Na, jó nem… szeretjük Nessiet.

-Szia. – köszönök rá a lányra és remélem, nem hozom rá a szívbajt. Bár lehet, hogy ő már hamarabb észrevett. Soha nem lehet tudni. – Nem gondoltam volna, hogy itt ismerős arcba fogok botlani. – folytatom. Hát igen… a világ kicsi. – Leülhetek? Vagy zavarok? – kérdezem meg udvariasan és mosollyal az arcomon. Ilyen is régen volt már, hogy mosolyogtam. Úgy látszik a változás elkezdődött, és ez jó. Nagyon jó.

[-Szia Abby!]

Tik-tak-tik-tak. Olyan csend van itt, hogy a tűz ropogása mellett még a karórám tiktakolását is hallani lehet. Izgatottan mocorogni kezdek a farönkből tákolt ülőalkalmatosságon. Világ életemben gyűlöltem a tétlenséget, az unatkozást, a semmittevést pedig valamennyinél jobban. Bár csak történne valami. Vagy bárcsak jönne valaki. Esküszöm, hogy még Nessie társaságával is beérném. Pedig Ő csak egy szörnyeteg, akinek még a létezése is kétségbe vonható. Ennek ellenére is jobb lenne, mint a semmi. Mint az, hogy egyedül ücsörgök egy kisebb tábortűz mellett. Pálcámat néhányszor leírok magam előtt egy kört, és a tűz elkezd felfelé örvényleni, majdnem lángoszloppá nemesül az örök télnek álcázott tóvidéken. Aztán már ebben sem lelem különösebb kedvemet. Hamarosan leeresztem a mahagóni pálcámat, és lassacskán alább hagy a tűz. Újra csak pislákoló láng, amely éppen, hogy felmelegít Engem annyira, hogy ne fagyjak sz.rrá.  Kicsit kipirosodva az iménti hirtelen jött hű tágulástól, komótosan ülök vissza ismételten a padra. Ismét szétnézek.

Csak a jól ismert hófödte sziklák, a befagyott tó, az elhagyatott partszakasz a hóréteg alatt. Szinte a lelki szemeim kivetítik elém a képet, két szöszke kislány, és szüleik. Egy kislányaihoz hasonlóan tejföl szőke Anya, és a családját magabiztosan körüllengő Apa. Játszanak a napsütötte parton, boldogok, vidámak. Szem látomást semmi sem árnyékolja be boldogságukat. Szinte percek alatt foszlanak szerteszét ennek a kínzó, és illúzióromboló képnek a darabkái. A négy alak képzeletbeli képei az aprón szállingózó hóval tűnnek el, amelyek kitartóan hullnak alá az elhagyatott partszakaszra. Akár csak az álmok. Úgy esik szét a kép. Megnyugtató mosollyal nézek a tovatűnő álom irányába. Olyan szép is volt, de igaz, az nem volt. Csak a boldog képzeletem szüleménye vetítette elém egy boldogabb család képét, mint ami van. Így karácsony táján meglehetősen sokat gondolok Anyura. A kedvességére, csodálatos lényére. Mindig mesét olvasott karácsonykor, mézeskalácsot sütöttünk együtt. I

gaz, akkoriban a sütemény azonnali megevésében jeleskedtünk, nem a készítésében, de ez két kisgyermek segédlete mellett egészen elhanyagolható, nem? Nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy akkor még együtt voltunk. És az volt akkoriban a legjobb. Lehajolok kicsit ültő helyzetemben, pálcát ragadok, és szavakat formálok az előttem lévő hórétegbe a talajon. God jul! Mor. Jeg savner deg! Majd a betűk egy pálcaintésre elrugaszkodnak a földről, és komótosan felszállnak a magasba, és ott összekuszálódva szállnak egyre feljebb, és feljebb. Mintha Anyuhoz szállnának fel, hogy elvigyék a jó kívánságot, és egy fontos üzenetet. Hogy még mindig mennyire hiányzik. Sóhajtok egyet, aprót szaggatottat. Bár jönne már valaki, aki kirángat ebből a karácsony előtti letargiából. Semmi sem rosszabb, mint karácsony előtt szomorkodni. Mindenki lelkes, boldog, önfeledten járkál. Én is így teszek, csak hogy esetemben a lelkesedés, és az öröm az ünnepekkor csak egy állarc.

Hogy ne kelljen miattam aggódnia se Norahnak, se Apunak. Mindenki érdeke, hogy így tegyek. Az enyém is. Mert a mosoly elűzi a bánatot, akkor is, ha belül nagyon szomorú vagy. Eszerint élem az egész életem. Kívül őszintén mosolygok, de belül más a helyzet. Belül legszívesebben ordítanék. De… Nem tehetem. Erősnek kell mutatkoznom, különben maga alá temet a letargia, és az nem jó. Nagyon nem. Szeretném, ha végre kívülről, és belülről is őszintén mosolyognék. Az égnek vetem tekintetem, mintha onnan várnék valami isteni sugallatot, hogy mondja meg a választ, de az csak nem jön. Merlin omladozó házáért sem kapom meg a választ attól, ha az égre nézek. Mit is vártam. Csodák a jelenleg szürke, hófelhőkben nem rejlenek. Vagy ha mégis, hát akkor az ilyetén csodákat nem Nekem találták fel. Szórakozottan megrázom a fejem, mintha a csoda apró gondolatát is száműzni szeretném. És meg is teszem. Sapimat visszahúzom a fülemre, és ekkor egy ismerős hang csendül fel mellettem. A hang irányába tekintek, és széles mosoly húzódik arcomra. Végre nem vagyok egyedül.

-Szia Abby! Persze, hogy nem zavarsz. Csücs le! –finoman megpaskolom magam mellett a fából készült alkalmi ülőalkalmatosságot, és derűsen a lányra tekintek. –Mi szél hozott erre, ahol rajtad, és rajtam kívül még a golymók sem jár talán? –Kérdezem jellegzetes vigyorommal az arcomon. Végre úgy látszik, mégis vannak csodák, és nem kell itt egyedül dekkolnom. Ez már rock and roll. Abby szerintem van olyan közvetlen, mint Én. Ez a hely pedig talán nem is olyan lepusztult. Hozzuk ki belőle a lehetőségeket, amennyit csak tudunk. Ha rajtam múlik, felbolygatjuk Loch Nesst, és vele együtt Nessie-t is.

[Andy]

Andy

Mert szörnyek hidd el léteznek!

Szerencsére az arcmemóriám nem hagyott cserben, tényleg Andy ült a padon. Ez a tudat kétségkívül örömmel tölt el, bár most akár egy vadidegennel is elbeszélgetnék vagy akár elindulnék megkeresni Nessiet és ebben még az sem hátráltatna, hogy felelőtlenség lenne egy vadidegennel mászkálni. Mondjuk már az is felelőtlenség volt, hogy csak úgy leléptem otthonról, szóval az már nem sokat osztott vagy szorzott volna, de tegyük hozzá, hogy Andy egyáltalán nem ismeretlen, szóval akkor most hol is a probléma? A lényeg az, hogy így már biztosan jó kis napnak nézünk elébe, mert ma brutál parti lesz itten.

Miután mintegy beleegyezően megpaskolja a mellette levő üres helyet, így ezen felbátorodva vidáman leülök mellé. Úgy látszik átragad rám a jókedve, ugyanis a lány arcáról le sem lehetne törölni a mosolyt. – Tudod milyen gyönyörű Nessie. Egyszerűen nem lehet kihagyni egy ilyen alkalmat, mint a mai, hogy találkozzak vele. Még a végén megsértődne. – felelem a kérdésére. Jézusom, mi hülyeségeket hordok már én itt össze?! Nem baj, ez még lazán belefér, ma úgy is minden a szórakozásról fog szólni és mélyen legbelül tudom, hogy még Nessie is ezt akarja. – Valójában meguntam a karácsonyi felhajtást, és amíg senki sem figyelt rám, addig én szépen elsétáltam otthonról. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy ismerős arcokkal fogok összefutni. – hát igen, kicsi a világ, de ennyire?! – Téged is a szörny vonzott ide, vagy valami más? – kérdezem tőle. Kinézem belőle, hogy ő is ugyanúgy lelkesedik Loch Ness lakójáért, mint én. Nekem ne mondja senki, hogy a tóban nem úszkál semmiféle óriási, zöld és aranyos, kicsit dinoszauruszra hajazó lény, mert akkor hazudik, vagy csak szimplán idióta. Én még azt is el tudnám képzelni, hogy egy egész család, mit család, egy kisebb falu van odalenn tele Nessiehez hasonlóakkal. Az mekkora lenne már… sok, sok zöld szörnyecske. Ööö azt hiszem tényleg az agyamra ment ez a karácsonyi mizéria.

Egy nagy marék hóból nekiállok hógolyót gyártani. Télen nincs is jobb egy jó kiadós hógolyócsatánál, az azt követő esetleges megfázás meg csak apró részecske, ami egyáltalán nem számít. Miután szerintem megfelelő kinézetűre gyúrom, csak úgy szórakozottan elhajítom az egyik fa irányába, ám a golyóbis más végzetet szánt magának és vagy fél méterrel a kiszemelt fa mellett landol. – Még jó, hogy ezt senki nem látta a csapatból. – jegyzem meg mintegy mellékesen, miközben már a következő golyót gyúrom, de miután már-már tökéletesen gömbölyű, csak dobálgatom egyik kezemből a másikba. Még jó, hogy nem állok neki hóembert építeni, vagy hóangyalkák egész hadseregét csinálni, bár ami késik, az nem múlik.

- Lenne kedved egy kis felderítő túrához? – kérdezem hirtelen, miközben az eddig szorongatott hógolyót végre egy fa felé tartó röppályára küldöm. – Lehet még Nessire is rábukkanunk. – teszem hozzá talán már túlzottan is lelkesen. Szegény szörny, aki egyelőre még tudatlanul úszkál valahol a tó fenekén, mit sem sejtve két roxfortos diák orv támadásából. De ha már itt vagyunk, akkor egyszerűen muszáj őt felkeresni és egy kicsit feldobni az életét, és ha mi szeretjük, akkor talán ő sem dönt úgy, hogy mi leszünk az ünnepi fogás. – Vagy ha más nem, akkor keresünk valami gyanútlan illetőt és jól megsorozzuk hógolyókkal. Egy kis szórakozás sohasem árt. Na, benne vagy? – kérdezem tőle lelkesen csillogó szemekkel és mosollyal az arcomon. A sok hó, a tó, a környezet megbabonázott és most mindenféle őrültségre rá akar venni és én egy cseppet sem ellenkezem. Kezdem újra úgy érezni magam, mint hónapokkal korábban és újra kezd égni az az őrült tűz bennem, ami az elmúlt időszakban pislákolt csak. Most pedig dobunk még rá néhány lapáttal, hogy igazán üzemképes legyen. Reszkess Loch Ness!

Szerintem az életben egy dolga van az embernek. Jól érezni magát! Így legalább elviselhető a Volditól csöppet sem mentes varázsvilág, és a vele járó cool privilégiumok. Egyszer élünk; mondja a bohém. Egyszer élsz, de csináld jól! Mondja a bölcs. Lévén, hogy nem az utóbbiak táborát erősítem azt hiszem semmi akadálya, hogy ízekre szedjük Loch Nesst. Igaz, nem biztos, hogy Nessie díjazni fogja, ha háborgatjuk a birodalmát, de a móka ennyit megér. És még lehet grátisz bónuszként még magával Nessievel is találkozhatunk, a szörnyek szörnyével. Skócia legnagyobb tavának örökös urával. Amikor Abby beszélni kezd hozzám ráemelem tekintetem a mellette lévő helyről, és figyelmesen hallgatom. Őszintén szólva nem tudom létezik e Nessinek olyan, hogy lelki világa. Ha van is, akkor nem tanácsos megsérteni, különben nekünk jajj! Halványan elmosolyodom Abby szavain. Na nem azért, mert nevetségesnek találom amit mondott, hanem örülök, hogy most hosszú idő óta egy igazán önzetlen emberrel van dolgom, aki még egy szörny lelki világával is törődik. Aztán ahogy mondani szokás, kibújik a szög a zsákból, és kiderül, hogy Abbyt nem feltétlenül Nessie vonzotta ide, hanem megunta a karácsonyi készülődéssel járó összes ribilliót. Meg tudom érteni. A karácsony valahogy manapság nem arról szól, hogy összejön a család, és örülünk egymásnak. Hanem az ajándékokról. És karácsony után megy minden a normális kerékvágásban. Valahogy nem szeretik egymást úgy az emberek karácsony után, mint karácsonykor. Olyan, mint egy gyertya, ami karácsonykor jobban ég, mint valaha, de év közben majdnem elhal a láng. Ha tudná bárki is, hogy mit szeretnék a legjobban. Azt ami lehetetlen. Hogy visszakapjam Édesanyámat. Hogy Velünk lehessen. –Fogalmam sincs miért kötöttem ki itt. Egy helyet akartam, ami nyugodt, és nem kell a gondokkal foglalkoznom. –Mondom meg a frankót apró vállvonogatással megfűszerezve. –A bánat olyan, mint a kutya szerintem. Ha elviszed sétálni, nem ugat annyit. –Teszem még hozzá viccesen, picit el is kuncogom magam kacsómat a szám elé téve. De biztos, hogy olyan vicces, ahogyan hangzik? Abby ajánlata, hogy induljunk felderítő túrára pedig igen csak kalandosnak, és őrültnek hangzik. Hát nemet lehetne mondani ilyen ajánlatra? –Ez nagyon királyul hangzik! Vágjunk bele! –Válaszolom Abbyéhez hasonlóan vérmesen csillogó szemekkel. Majd felegyenesedem a farönkről, és körülnézek.  A havas kietlen táj elnyújtózik a végtelen horizonton végtelennek hatva. Néha megtöri a távolban egy egy sziklás vonulat. Az ösvényen pár fekete pont tűnik fel, egyre közeledve azonban látszódik, hogy emberi alakok, azonban az egyikük agresszívan rángatja maga előtt az egyiket. Kisebb termetű, mint a másik három. Ez arra enged következtetni, hogy gyermek az illető nagy valószínűséggel. Abby felé fordulok, és immáron kisebb hangerővel szólok hozzá. –Gyere, bújjunk a szikla mögé. Nem tudom kik ezek, de rossz érzéseim vannak. –Kinek ne lennének manapság rossz érzései, ne adj Merlin fenntartásai kietlen helyen feltűnő idegenekkel szemben? Remélem követ Abby a szikla mögé, ami elég közel van ahhoz, hogy onnan mindent halljunk. –Declan! Most komolyan… Nem lehetett volna legalább Hawaiira menekülni a poronttyal? Megvesz a kutya hidege itt Skóciában. –Méltatlankodik az egyikük. –Csendet, Merlin barma! Itt legalább biztonságban vagyunk. Holnap már áthajózhatunk Írországba az aranyifjúval. Bomba biztos terv. Itt keresnék utoljára a kissrácot.  –Inti kissé modortalan bunkó módjára csendre a másikat. Nagyon úgy fest Ő a banda feje. Amíg kitalálják hova tovább Abigail felé fordulok. –Szerinted kik ezek? Mégis mi a fene dolguk van azzal a kissráccal? –Jogos kérdések. Bár meglehet, hogy a kiccsávó szülei kő gazdagok, és csak váltságdíjat akarnak kikunyerálni a szülőktől. Ki tudja. De azért vagyunk mi, hogy kiderítsük, mégis mi a fene folyik itt.  A négyes fogat elindul, Én pedig intek Abbynek, hogy kövessük őket. 

[Andy]

Andy

ebből nem lesz hógolyózás...

nyomokban csúnya szavakat, földimogyorót és olajosmagvakat tartalmaz.

Zsír. Pont valami hasonlót akartam hallani. Hogy vágjunk bele. Hogy ne foglalkozzunk semmivel, csak szórakozzunk egy hatalmasat. Elvégre azért vagyunk a világon, hogy élvezzük azt, nem igaz? Elmosolyodom, és nem csak azért, mert örömmel tölt el a tudat, hogy őrültségeket fogunk csinálni, hanem azért is, mert egyre inkább tűnik úgy, hogy kezdek kilábalni abból a szarságból, ami eddig magával ragadott és nem engedte, hogy igazán, hogy csak egy picit is, de élvezzem a körülöttem történő eseményeket. A francba! Miért foglalkozom már megint a múlttal? Inkább csináljunk valami mást, valami izgalmasat, valamit, ami feldobja az adrenalin szintemet.

A cél érdekében pedig én is feltápászkodom a helyemről, így most már Andy mellett állok, és a környéket pásztázom olyan célszemélyek után kutatva, akiket igazán meg lehetne sorozni egy adag hógolyóval. Semmi rosszindulat nincsen bennem, de azért valljuk be óriási poén valakit megdobálni csak úgy heccből, néhány fagyos, fehér golyóbissal. Főleg akkor, hogyha én vagyok az az ember, aki dobálózhat. Amúgy is, nincs is jobb egy kiadós, gigantikus, spontán hógolyócsatánál. Aztán számomra is szemet szúrnak a közelítő alakok, és szinte már automatikusan hajolnék le egy marók hóért, hogy aztán harci fegyvert gyárthassak belőle, amikor Andy halkan megszólal. Bújunk el a szikla mögé, leskelődjünk és hallgatózzunk? Végül is miért ne? Én még nem gondolom annyira komolynak a helyzetet, vagy már annyira felpörögtem, hogy a veszélyérzetem is csökkent? A franc tudja, mindenesetre követem a lányt a szikla mögé. – S most mihez kezdünk? – suttogom, majd szinte abban a pillanatban megüti a fülemet a beszélgetés. Fantasztikus. Úgy tűnik a mai napra a baj kézen fogott bennünket, de azért miattunk nem kellett volna magát ennyire törnie a sorsnak, hogy rögtön egy gyerekrabló bandát küldjön a közelünkben. Én tényleg beértem volna szimpla turistákkal, akiket aztán jól meg lehet dobálni, azt kész. Miattam egyáltalán nem kellett volna így flancolni.

Kérdezhetne kettő könnyebbet és négy nehezebbet, arra talán hamarabb tudnék válaszolni, mint erre a két egyszerűnek tűnő, mégis megválaszolhatatlan kérdésre. – Fogalmam sincs. – suttogom, már-már alig érthetően. – De ahogy elnézem nem a kissrác haverjai. – Egyik sem tűnik apatípusnak, és ahogy rángatják szegény gyereket, abban sem vagyok biztos, hogy ők most csupa jó dolgokra készülnek. – Azt hiszem, sikeresen belecsöppentünk egy szaftos emberrablási kalamajkába. – Izgalmakra vágytunk, s úgy tűnik valaki odafenn nagyon kegyes hozzánk, mert az extrákkal kibővített csomagot kaptuk. Na, mindegy. Ellenőrzöm, hogy a pálcám a helyén van-e, majd indulhat a buli.

Kilépek a szikla védelmező takarása mögül és a fickók nyomába indulok, remélve, hogy Andy követ engem. – Mond, neked van valami terved? Vagy követjük őket és majd rögtönözünk? – Bár most az ilyen rögtönzős tervekért nem annyira lelkesedek, habár lehet, hogy most még jól is elsülhetnek a dolgok. Mondjuk 3 pasas és kissrác vs. két diák, hát mit ne mondjak, tényleg a mi győzelmünk az esélyesebb. – És addig mi a francot csinálunk itt, he? Szarrá fogunk fagyni! – panaszkodik közben az egyik, majd a másik férfi ráüvölt, hogy ugyan fogja már be a pofáját. Hirtelen megtorpannak veszekedni, így mi is kénytelenek vagyunk megállni és sürgősen fedezéket kell, hogy keressünk magunknak, még mielőtt azok a jómadarak kiszúrnának minket. Még jó, hogy egy erdős részen vagyunk és nem egy full kopár helyen, mert az rohadt nagy szívás lenne. – Ott egy elég vaskos fa, menjünk mögé, talán akkor nem szúrnak ki minket, aztán találjuk ki, hogy mihez kezdünk. – mondom, és közben behúzódom a fa mögé. Nesze neked hógolyócsata, helyetted inkább gyereket mentek. Hógolyókkal.

Bah! Hihetetlen milyen elvetemült tagok tarkítják a drága Föld nevű bolygó felszínét. A szikla takarásában Abbyvel az oldalamon rögtön valami hülyeségen kezdenék el agyalni, hogy miként szívathatnánk meg a Merlin adta barmokat, akik arra vetemednek, hogy gyermeket rabolgatnak itt karácsony előtt egy nappal. Abby szavaira egy pillanat erejéig elgondolkozom. –Passz! Egyelőre ötletem sincs, de az is lehet, hogy muglik. Ez esetben indulhat a móka és kacagás.  –Adom a spontán választ a kérdésre. Valljuk meg! Hatalmas mázlink lenne, ha nem varázstudók lennének az emberrablók. Ki kéne próbálni valahogyan, de egyelőre ötletem sincs hogyan. Bizonyára valami krimibe illő bűntény kellős közepébe cseppentünk Barátnémmal, és nem vagyok annyira hülye, hogy rögtön eltereljem a lényegről a figyelmet párosunkra. Először csak szépen tudjuk meg mi a tervük. Ha bűnözők bizonyára Azkaban, vagy a mugli világ rendőrsége szép vérdíjat tűzött ki a fejükre.

Egy kis plusz zsebpénz mindig jól jön. Apám sosem volt az a fajta, aki agyonkényeztetett minket. A Burberry táskámra is hónapokig spóroltam, jó sok hónapig. Kihagyhatatlan vétel volt, hisz a Burberry Rock&Roll kollekciójából van a darab. Különben sem vagyok Én akkora divatbéjbi. –Tervem egyelőre nincs. Először hadd tudjuk, meg mit akarnak a kiskölökkel. Aztán majd imprózunk egyet. –Fakopáncs Fanni is megmondta: Ha bajban vagy improvizálj! Milyen igaza van. Időközben az emberrablók tovább haladnak az elhagyatott part mentén. Nagyon hosszú partszakasz. Szerintem akad rengeteg eldugott hely, ahol diszkéten véghezvihetik ördögi tervüket. De nagy eséllyel füstbe megy a tervük, mert itt vagyunk Mi, akik megakadályozzuk. Legalábbis nagyon remélem, hogy így fog elsülni. Az emberrabló banda közben elindul, és észak felé veszi az irányt.
 
Abby vonul ki elsőnek átmeneti fedezékünkből. Én felzárkózok Abby mellé és hozzá hasonlóan az előttünk haladók nyomába szegődök. És most, is mint mindig, jóleső érzéssel tölt el a testemben fokozatosan szerteáramló adrenalin.  Abby a követő akciót megszakítva behúzódik egy fa fedezékébe, Én pedig követem a fa mellé, és idejét látom annak, hogy felderítsük a helyzetet. Még ha kicsit kockázatos is, de ennyit megér Nekem a dolog. Négyükből három veszélyes, a kisfiú pedig valószínűleg nem is akar, de ha akarna, sem tudna ártani Nekünk. Pálcámat előhúzom télikabátom rejtekéből, és egy apró rontást küldök az egyikükre, a Declan néven emlegetettre. Mindössze egy szúnyogcsípéshez hasonlatos pillanatnyi fájdalmat érez. –Mi a fene..? Én eddig úgy tudtam télen nincsenek szúnyogok. –Veti oda kelletlen hangsúllyal, mire az egyik társa úgy kezdi méregetni, mint egy diliházba való komplett csökkentagyú idiótát. Nem rántott pálcát, tehát nem kell géniusznak lennem ahhoz, hogy megállapíthassam; ezek bizony egyszerű muglik. Na és a kissrác? Látszólag szeme sem rebbent a malőr láttán.

Szinte lélegzetvisszafojtva várom a fejleményeket. Logikus cselekedetre vallana, ha most körülszaglásznának. De a pillanatnyi meglepődöttség múltán továbbállnak. Előre megyek, és intek Abbynek, hogy kövessük Őket. A fás partszakasz majdnem negyed mérföldön át uralja a tájat, de ide nem sokan merészkednek pláne nem így, amikor a nap a pályáját is jócskán lefutotta volna. Kézenfekvő választás ez egy profinak tűnő bűnbandának. Elég eldugott hely, sok sok mérföldre minden lakott területtől. Egyszer csak a Négyes letér a keskeny fák övezte ösvényről, majd a ligetes-fás területen Belül egy kis házikó félét vélek felfedezni. Tisztes távolban vagyunk Tőlük, és annyira sietnek, hogy nem nagyon maradt arra idejük, hogy hátra sandítsanak. Ugyan ki számítana két kalandra éhes, elszánt tini lányra, pláne így sötétedés előtt. Az emberrablók a gyerekkel karöltve bevonulnak az elhagyatott viskóba. A ház ablakához sietek futva, hogy bekukkanthassak, az ablakon mi a fészkes francot csinálnak oda bent. Gyanítom nem buliznak egy jót.


//Sajnálom hogy ennyit kellett várnod rá. //