Nem tudom, hogy ki merre is van. Sejtem, hogy mindenki jól mulathat. Halálfaló bagázsok egyik vad kompániája jelent ma este itt meg. Apám, mint a nagyok közt tetszelgő szájhős, most is társalogva élvezkedik sikerein. A húgom dacos természete valami olyan helyre sodorhatta, ahova gondolni se akarok. Van egy sejtésem merre is leledzik, de magára hagytam. Jobb neki így. Itt van Athalea is, de őt messze elkerültem. Nincs kedvem ahhoz, hogy mérges pillantással jutalmazzon, azért, mert azt tettem, amit nem kerülhettem el. Erichez mindössze pár szót morogtam, Malfoyékat pedig messze elkerültem. Még a Grosieanékat is meghívták, szóval igazán nagyszabályú a buli. Mindenki aki él és mozog ezen a világon, no és persze aki számít is valamicskét, mind puccosan kiöltözve megjelent.
Így kerültem én ide, ebbe a tengerparti kis vityillóba, ami inkább egy ódon kastély, mint lakhely. A por vastagon von be mindent máskor, most azonban az esküvő miatt minden négyzetcentiméterét kisikálták, ám mindennek ellenére is dohos, és nem túl barátságos.
Hiába a három vodka, az se segített javítani a kedélyállapotomon, így hamar ott is hagytam a társaságot. Szerencsémre senki se volt oly túlbuzgó, hogy utánam jöjjön, így hamar sikerült egy teljesen üres szobába  bevetnem magam, amit azóta is, mint egy jófajta bunkert védek. Mert igen, a szerelmetes párocskák, a veszekedni akaró házaspárok, oh, mind megtalált már. És mindet sikerült messzire elküldenem.
Most egyedül a kandalló felett álló óra kattogása adja azt a monotonitást, amire maximálisan szükségem van. A pálcám az ablakpárkányon hever, s én hol azt mustrálom, hol a szinte már sötétkéknek ható vizet. Ez az oldal pont a partra néz, de ez merő véletlen. Számomra ugyanis egy tömör kőfal is ugyanilyen élményt jelentene.
Jobb kezem a bal karomra téved, s míg a pálcára pillantva eszembe jut az este, a Roxana második megjelenése… a gyomrom görcsbe szorul. Hogy lehet, hogy ez a pálca ölt? Még ha ártatlanokért is? Még ha Izabelért is?
Két gomb, s az alkarom szabad, ahol a sötét tetoválás néz vissza rám. A kígyó és a halálfej. Olyan a bőröm, mintha sima kő lenne, amibe mélyen belecsiszolták, ám oly tökéletesen, hogy a munkálatok nem látszanak. Hisz ez úgy működik, mint a papír és a tinta. A testem szinte beszívta mindezt, s sose lehet innen már lemosni. Mert én magam nem olyan vagyok, mint egy ócska pergamen, noha néha leginkább annak érzem magam.
Az ajtó nyílása váratlanul zökkent ki a révedésből, s a hangos puffanásra ösztönösen fordulok meg. A tölgyfa pálca a kezemben, s az idegennek szegezem, nyelvemen az egyik átokkal, ám a szőke hajzuhatag látványa megállít.
Hogy őszinte legyen, nem sokon múlt, hogy tényleg ne küldjek rá egy rontást. Nem vagyok túl jó idegállapotban, s ez felettébb frusztrál.
- Látványos belépő. – Közlöm enyhén nyersen, hisz nem vagyok jó kedvemben, s mielőtt a kezem nyújtanám neki, gyors mozdulattal húzom le az ingujjam, nehogy feltűnjön a másiknak, amit bőszen próbálok leplezni, még önmagam elől is.
- Megsérültél? –
Hangomban van némi együttérzés, és aggodalom. Épp egy árnyalatnyi. Épp, hogy ne legyen tolakodó. Felsegítem a lányt s ha kell meg is tartom, amíg nem találja meg az egyensúlyát, miközben az arcába nézek, s rájövök, csak van itt még pár ismerős.
Történetesen Crassoék.

Nem esik kétségbe, s ami még jobb, nem kezd el nekem itt bőgni, mint az ötévesek szoktak. Ez tetszik. A húgomból kiindulva ő már azon problémázna, hogy tönkrement a haja vagy a sminkje. Mintha a szöszke lányt mindez nem izgatná. Persze a lila folt, ami esedékesen megjelenik a térdén, vagy a karján nem lesz kellemes vagy épp szép, de nem hal bele ennyibe senki se. Biccentek a reakciójára, de nem adom ettől inkább a tudtára a tetszésem jelét.
Ennyi is pont elég.
Hagyom, hogy visszanyerje az egyensúlyát és a nyugalmát, s ő is kezdi a kommunikációt. Tény, hogy nem vagyok most túl jó partner, de azért az illem miatti kötelező válaszokat ő is ugyanúgy megkapja, mint más. Ergo, nem hajtom el kegyetlenül.
- Nem volt túl sok választásom tudod. Néha a kötelesség előbbre való, mint az egyéni akarat. –
Enyhe vállrántással jelzem, hogy részemről ennyi, de érezheti a másik, hogy amúgy a tököm tele az ilyen ostoba időtöltéssel.
- Igazából nem is értem, hogy ha már valaki esküszik, miért egy ilyen koszos és mocskos helyen teszi. –
Jó, oké, tény, hogy a maguk módján kipucolták. De könyörgöm, akkor is ez egy szellemtanya! Az előbb suhogott el egy kövér átlátszóság hangosan jajveszékelve a hangzavarra. Előtte egy majdnem átment rajtam, csak mert az útjába kerül a másik. És kevés rosszabb dolog van, mint hogy átsuhan rajtad egy kedves kóbor szellem.
Szóval valljuk be, ha egyszer esküvőm lesz ez a helyszín lesz az utolsó a listámon. Vagy még ott se lesz.
Igazából elnézve Gwent, ő tuti romantikusnak tartja. A nők már csak ilyen érzelgősen ostobák. Épp emiatt vagyunk itt. Tuti a menyasszony ragaszkodott ehhez a kőhalomhoz.
- Hát nem ronthatom el a menekülésedet, mert az igazán galádság lenne és kegyetlenség. Amúgy se vagyok túl jóban a bátyáddal, s gondolom pláne nem kapnék plusz pontot, ha megtudná, hogy bánok a húgával. –
Visszalépek a párkányhoz, de most kivételesen ellentétes testtartásba az előzőnél. Könnyeden támasztom meg magam az alkarommal a peremen, miközben a lányt mustrálom behatóan. Nem szeretem a szőkéket, de így, ebben a hófehér ruhában olyan, mint egy angyal. És ugyan ki tud egy angyalnak ellenállni.
- Nos kénytelen leszek engedni, hogy csatlakozz szerény személyemhez. –
Elmosolyodok, azzal a megszokott féloldalas mosollyal. Igazából kis kacaj is kiszökik a számon, ami biztosan értetlenkedésre ad okot, ám a gondolat, ami megihletett, rögtön szavakká formálódik, s értelmet nyer a másik számára is.
- Most komolyan, neked senki nem mondta, hogy egy esküvőre jönni fehérben illetlenség? –
Komoly nézést próbálok erőltetni magamra, de nem nagyon sikerül. Sose tudtam megállni, hogy ne szóljak be ilyen nyilvánosan magasan adott labdára. Hát így folytatom.
- Vagy netán te vagy a menyasszony? És akkor mesélj csak, ki a vőlegény? –
Lehet túllőttem a célon, s sértődötten elszalad. Igazából, nekem már mindenhogy jó azt hiszem.

Komolyan kedvem lenne felkacagni. Ez a lány hihetetlen. Egyszerre komoly és nevetséges. Hisz, amilyen elszántsággal magyarázza, hogyan is alakítja későbbi élete mozzanatait azt sokan megirigyelnék. Ellenben az a könnyed báj, amellyel minden sértés ellenére beszól… elképesztő!
Most ebben a szent percben irigylem de Crasso-t. Blaire sose tud ennyire… felszabadult lenni. Gwen mosolyt csal az emberek arcára. És mivel? A puszta jelenlétével és pár szavával…
Talán mindig ez kellene. Nekem is, a világnak is. Kevés az ilyen ember. Főleg az, aki ennyire puszta természetességgel tud létezni.
- Ó, tudom én, hogy a legpokrócabb varázsló is piskóta hozzám képest, szóval nincs miért elnézést kérned. –
Legyintek, miközben mosolygok rajta. Kedves, aranyos… mi a frászért van egy olyan tapló bátyja? De komolyan, az ég ilyenkor bünteti az embert? Ennek a lánynak szabadnak kellene lennie, ám a tudat, hogy kihez és hova van kötve, annyira elszomorító.
- Hát igen, ezt valahogy sejtettem. Habár, biztosan neki is van gyenge pontja. Tudod, olyan, amit senki nem ismer… vagy legalábbis nagyon kevesek. –
Ravaszkásan pillantok a lányra, de valahol tudom, nagyobb fából faragták őt ettől. Ostoba és átlátszó próbálkozás, de legalább felmérem az ő tudásszintjét, s hol kezdjük, ha nem az alapoknál?
- Ugyan már Gwen! Hidd el, hogy sokan megbámulnának, és nem csak a ruha miatt. Ez mindössze nekem szúr szemet, mert én vagyok ennyire… öh… hát mondhatni csökönyös. Na meg mert a saját húgom mindig az öltözködési nyavalyáival zaklatott. –
Vállat vonok. Eszembe jut Blaire, mindig kócos ábrázattal, kipirulva, ahogy nagy szemeit rám meresztve várja az ítéletet a két kezében lévő ruhák felett. Tőlem természetesen. Ám ez a gondolat hamar elsuhan, mint egy postabagoly, a végtelenbe.
- Egyelőre meglehet, hogy így van. De nem aggódsz azon, hogy akaratodon kívül adnak el? Már bocs, de mifelénk ez szokás. Nem akarlak kiábrándítani kislány, de… nektek nőknek… na mindegy, nem irigyellek titeket. –
Őszintén szólva magamat se. Ugyan én nem vagyok ilyesfajta veszélyben, mint például a lányok, de azért ha apám véletlen szeszélye ilyesfajta gondolatok körül fordulnak meg, hamar engem is kényszer alá vet. És őt ismerve, még a feleségemet is kiválasztja előre. Szóval, tulajdonképpen tök mindegy is.
A lány szavai zökkentenek ki a merengésből. Egyik szemöldököm felível a mondatra. Szinte kihívásnak tekinthetném. Vajon meg is érné a kockázatot?
- Nos, azt hiszem, ebben egyet kell értenem. Én sem örülnék. De így, hogy senkihez nem köt semmi… hmm, nos… ebben az esetben mi a helyzet? –
Egy percig kivárok, majd ellököm magam az eddigi helyemről. Mint a macska az egeret, úgy mustrálom a másik minden mozdulatát, minden apró rezdülését. Ez ijesztő lehet. De az talán még inkább, hogy egyre közelebb megyek.
Egyre közelebb és közelebb.

Kedvesség. Igen, ez a lány igazán illemtudó. Vajon tényleg, vagy csak az etikett mondatja ezt vele? Egyik részem elhiszi a válasz igazát, ám a másik egy csöppnyi kételyt szít, hisz az arrogancia minden férfi sajátja, így az enyém is. Nem mondom, hogy nem élvezem a szavai adta elégedettséget, ám nem mutatom ki.
Nem firtatom a témát, hiszen megkért. Vagyok ennyire gáláns, no de persze ennek is ára van. Hogy milyen, azt még én magam se tudom, de kezd kialakulni bennem valamiféle bajsejtelem, aminek létezéséről próbálok tudomást sem venni. Nem értem a kételyt, s ez ugyan aggaszt, ám inkább minden idegszálammal a másikra koncentrálok, ezzel is eltérítve magam az ostoba röppályától, amelyet amúgy más esetben kénytelen lennék bejárni önnön marcangolásom által.
- Nem enged férfiakat a közeledbe? – Ez a mondata szöget üt a fejembe így hát nem hiába kérdezek vissza rá. Hitetlenkedésem immár nyíltan ül ki arcomra, a megrökönyödés pedig csak ez után jön.
- Azért ez érdekes… de ugyanakkor… hmm…. okos. –
Crasso tehát védi az érdekeltségeit. És ezzel is nyíltan fejezi ki, hogy a húga talán nem is több, mint egy adásvételi szerződés alanya, bárhogy is szépítjük. Szegény lány!
Igen, ő hihet a másik oldalban, bízhat a bátyjában, de egyszer ő is padlóra kerül majd, s rádöbben a dolgokra.
Hirtelen elönt a sajnálat érzése, de oly intenzíven, hogy alig bírom elfojtani. Nem, eszembe se jut megmagyarázni ennek a lánynak, vagyis inkább a már fiatal nőnek, mit is sodor elé az élet. Talán tényleg szerencséje lesz, ámbár őszintén szólva erre csekély esélyt látok.
Legalább addig is ennyire tiszta marad.
Figyelem őt, ahogy elönti az arcát a pír, s az enyhe rózsa színe tökéletesen bájossá teszi. Egyszerűen jól áll neki, ha zavarba jön, hiába nem szeretik ezt az emberek, főleg az elszenvedő alanyok. Ellenben a szavai kelletlenül kihívóak. Amennyire ártatlan, olyannyira tudja felhergelni az embert.
Könyörgöm, milyen válasz ez?
Egyszerre elfog egy vágy, egy érzés, s nem tudok uralkodni magamon. Olyan ez, amikor benzint locsolsz egy kis lángra. Akkora erőre kap, hogy nem tudod megfékezni.
Elég volt ehhez a lány ajkáról elszökött pár szócska… ha kihívás, hát állok elébe.
- És mondd csak… milyen is az az olyan helyzet? –
Mielőtt válaszolhatna, szinte ösztönösen mozdulok, hisz szinte előtte állok már. Most könnyeden nyúlok érte, s kezem határozottan, ellentmondást nem tűrően fogja meg a derekát és rántja közel a saját testemhez. Olyan közel, hogy összeér egy percre az enyhe ütközés során, de végül egy-két centi távolság marad még, mivel lazábbra fogom, csakis azért mert úriember vagyok, nem pedig egy perverz kéjenc.
- Mondjuk… valami ilyesmi? – Hangomban nemcsak él van, hanem süt belőle valami, ami megrémítheti. Valami, amivel eddig nem találkozhatott, hacsak nem volt férfival. Márpedig a szavaiból eddig ezt értettem ki. Most pedig jön a teszt, vajon igazat mondott-e.
Nem szorítom, ha kell, elengedem, ám akkor igazán nem fer a dolog, főleg miután ő nyitotta a táncot.
A kezem, amely eddig szabadon volt, most az arcához ér, s hideg ujjaim megérintik puha arcbőrét, ami nemrég még rózsaszín volt, most viszont lehet a meglepettségtől vagy még élénkebb pírban pompázik vagy falfehér.
- Félned kellene… - suttogom, hisz a távolság oly csekély… s így bizalmasabb is a szó, egyben pedig hátborzongatóbb.
- Aggódj! –
Mondom neki határozottan, de nem követelőzően. Incselkedve. Maximálisan kiélvezve a helyzetet. Ezt kellőképpen az orra alá is dörgölöm ezzel a felszólítással. Mielőtt pedig ellenkezhetne, komiszul mosolyra fakadom, a szemem is, nemcsak a szám, s felé hajolok, úgy, hogy már nem sok esélye van kitérni a csók elől.