Epic meeting

folytatás a folyosóról

[|a tékozló fiú|]

folytatás innen

|a tékozló fiú|

A puha tenyér izzadva folyik le csuklójáról. Megvetően, már-már undorodva törli le magáról a sós vizet, a fizikai kontaktus megszakadása után. Soha, egy apró hidegrázás se futott még végig rajta, ha valamilyen belsőség, vagy vér simogatta szabad idegvégződéseit. De ez... Már-már kapkodó gyorsasággal söpörte le magáról az apró gömbökbe gyűlt folyadékot. Mintha öccse engedetlensége, pimaszsága, éretlensége lett volna bennük, alattomos vírusként próbálva megfertőzni az idősebb Minticzet is. De hiába a förtelem, ez az apró közjáték, a szeme még mindig ugyanúgy csillogott, és gesztusaiban az ébredező bestia nyújtózkodásai látszódtak. Nem törődött az éles, vitriolba mártott szavakkal, csak némán bólintott egyet és magabiztosan megindult. Tudta merre kell menni, már kereste ott öccsét a nap folyamán. Hosszú, súlyos léptekkel verte fel a szőnyeg többéves porát. Ha üres volt a folyosó sokáig behunyta a szemét, és csak akkor nyitotta ki, mikor mágikus fáklya mellett haladt el, aminek fénye átszúrta a szemét védő vékony hártyát. Ha diákok voltak, akkor szigorú arccal tekintett mindegyik tátott szájjal bámulóra, akiket láthatólag nagyon érdekelt, hogy ki ez, a professzorra eléggé hasonlító ismeretlen. A kutakodó szemek természetesen hamar továbbálltak, amint Brayden viszonozta a kontaktust. Mind e mellett nehezen leküzdhető kényszert érzett néhány alattomos, és nehezen kúrálható átok kiosztására. Talán Shannon jelenléte, talán a fejében kavargó zsenialitás szabott ennek gátat, illetve a kényszer, hogy mi hamarabb megossza ezt az egyetlen rá érdemessel.
Finoman csukódik az ajtó a két alak mögött. Régóta nem találkoztak már. Régen volt, hogy képet láttak a másikról, és mégis mennyire hasonlóan alakult sorsuk. Mind a kettejüket befogadta egy közösség, ami bizonyos ellenszolgáltatások fejében védelmet nyújtott. Mindkettejüknek apró réztábla csüng az ajtójukon, ami egy tökéletesen egyedi helyiségbe vezet. Látszólag tematikátlan elrendezés és egy néma ajtó a falban. Vajon ebből is büntetésükre váró házimanók jönnek elő? A választ sejteni lehet, hisz egy mugliismeret tanár irodájában vagyunk. Az elnököt határozottan idegesítette az izgő-mozgó festmény, ezért kérdés nélkül alohomorat varázsolt a másik nyílászáróra, majd a gombszerű kilincset elforgatva belépett a hangulatos hálószobába. Kicsit a kúria egyik termére emlékeztette őt, és pont ezért érezte jól magát a sötét légkörben. Egy erőteljes pillantással jelezi, hogy óvintézkedéseket vár. Mágiával lezárt termet, és hangfogó bűbájt a falakra. Ha ez nem történik meg, akkor kénytelen ő maga megtenni a szükséges lépéseket. Pusztán ezek után kezd bele az elhalónak látszó parázs felszításába.
- ... - nagyra nyílt szájából nem törnek elő hangszálat megrezegtető fuvallatok, nem tölti be jellegzetes hangja a szobát. Csak arca torzul. Az őrült mosoly egy sarokba szorított rágcsáló félelmévé változik, és idegesen tapogatja maga mögött a falat. Erek futnak végig bicepszétől ujjai kezdetéig. Apró kígyókként másznak végig bőre alatt. És míg azok testében fészkelődnek, egy másik, sokkal alattomosabb csúszó-mászó lopta be magát barázdáiba. Vágott, vörös szemek, pontszerű orrlyukak lebegtek pupillája előtt, és még a csontra emlékeztető rövid bot sem kellett ahhoz, hogy a határozott férfi készségesen engedelmeskedjen rémképzetében manifesztálódott alaknak, akitől az Azkabannál is jobban félt. Fogait összeszorítva tűrte, hogy izzadságcseppeket sajtoljon ki a gondolat bőréből, és irritáló csíkot hagyva maga után végigfolyjon, követve az arccsont kiugrását, és az érzelmek generálta vonalakat. Leakarta tépni magáról a szűkülő talárt, hogy lekaparhassa alkarára rótt jelet, ami ismét nyaka körül tekergődzik. Erről meg volt győződve, méghozzá olyannyira, hogy még képes lett volna a tükörben is látni. - Nem... nem... - érthetetlenül motyogott maga elé, és szorosan lehunyta szemét, mintha baziliszkusz hajolna fölé. Ziháló légzés, szapora pulzus, elutasító rángások, és egy erőteljes könyöklendítés ami után nagyot koppant a fal. A halálfaló feje tisztulni kezdett a fájdalom jóvoltából, és egy vastag széfbe gyűjtötte össze józansága az elszabadult tévképzeteket. Félt Voldemorttól. Félt attól, hogy meghal. Nem... nem a halál gondolata bántotta, hanem, hogy nem érheti el a tökéletességet, hogy megfosztják tőle. Szerte ágazó hajjal, csillogó homlokkal, és kusza tekintettel nézett rá öccsére.
- Nem mondhatom el. Még nem. - jócskán veszített tekintélyéből az előbbi jelenettel, akármennyire próbálta vonásait visszarendezni. Ruhája igazgatása se volt a régi. Idegesen, látványos gyűrődéseket hagyva próbálta rendbe rakni magát...

Testvér

*És még ő törölgeti a kezét, amikor engem kerülget a szívbaj, a tüdővész, a frász és az idegsokk együtt. De legalább a maga határozott lendületével elindul, nekem már más dolgom sincs, mint követni, mintha ő mutatná be nekem a saját irodámhoz vezető utat, nem pedig fordítva lenne, de hát... voltaképpen ő is idejárt és miért ne tudná, hogy hol dolgozik az édes testvére. Remélem először nem ott keresett és valami kényes idegrohamtól hajtva nem dúlta szét már a berendezést, úgy tervezve, hogy nekem már úgysem lesz rá szükségem. Ugye?
Mindenesetre követő-módra állva nem kevésbé sietek, a szembejövők feje felett amolyan jó mardekárosan elbámulok, holott én az elvet szentesítem csupán, ha én nem látom őket, akkor ők se látnak engem, nem fog az iskola száján keringeni, hogy Shannon A. Minticz tanárúr halálfalókkal barátkozott, pálca és egyéb védekező kellék nélkül, mondhatnia barátian.*
-Fáradj be bátran-*szúrom közbe udvariasan, amikor már rég a dolgozóban jár én pedig éppen csak beengedem magam, aztán beteszem magam mögött az ajtót.* -Foglalj helye... akarom mondani, csak bátran szintén-*legyintettem búsan, amikor már a hálószobámban járt. Sötét, egyszerű szoba, nem válik el se a dolgozótól, se a kastélytól igazán, nem a kényelmesedésről szól az életem, funkcionálisan megfelelő volt az, hogy le lehetett feküdni benne és volt hely a ruháimnak. Braydent persze nem zavarja, sőt, mintha elismerést hallucinálnék az arcára, szemébe egy pillanatra, nem sokáig, csak egyetlen hosszabb pillanatra és már fordulok is, engedelmes kiskutya hozzám képest gyönge kifutó, elővonom a pálcám, a tőlem telhető legszigorúbb bűbájos biztosítással vágom el kis világunkat a kastélytól, a diákoktól, a tanároktól, a hozzá nem értő, de hosszúra nyúlni hajlamos fülektől és ránézek, hogy beszéljen, válaszoljon, hátam az ajtónak vetem. Elringatom magam abban a gondolatban, hogy most én szorítottam be a szobába őt, de valójában csak ez tűnik a kijárathoz, a menekülési útvonalhoz legközelebb eső legbiztonságosabb helynek. Errefele el lehetne menekülni olyan bizarrságok elől, mint egy hirtelen dühroham, amikor azonban pánikreakciót észlelek rajta akaratlanul is közelebb lépek hozzá, olyképpen vagyok fürkészni, mint a farkast, amelyiket sarokba szorítva nem tudni, hogy mikor támad az emberre foggal, karommal, a vér nekifeszül a torkomban az ereknek.*
-Most miről beszélsz?-*szegezem neki konkrétan a kérdést, amikor fókuszálatlanul repkedő, kapkodó tekintete végre célt, értelmet, célpontot, azaz engem kap és hajlandó a szemembe nézni, noha a tagadószók halmozása inkább baljós, mint normális jelenség. Megemelem a pálcám, elhúzom előtte, undor-fekete talárja kisimul, a bőre felszárad, de persze a remegését és a fintorait csak és kizárólag ő fogja majd helyrehozni, ha előtte nem ugrik a torkomnak a felesleges, de annál praktikusabb bűbáj végett.*
-Senki nem lát, senki nem hall, senki nem tilt, Brayden mi bajod?-*nézem fürkészve, érzem, hogy a tekintetem ennek ellenére csak egy törékeny zöld kis sugár lehet, semmi több, ami behatol legfeljebb a lelkének sötétségébe de ott némi kavaráson kívül maradandóbb nyomot soha  az életbe nem fogok tudni hagyni, nem mintha annyira kényszer éreznék erre.* -Mit keresel? Mit találtál? Mióta csinálod? Akkor csak ilyen baráti csevely formájában próbálkozz az információ-átadással-*összehúzom a szemem, úgy fürkészem, értetlen, tehetetlen feszültséggel, a zavar kínjával, hirtelen annyira más, annyira összeesett, nem kell félni tőle, akkor pedig el lehetne menekülni, de mire mennék vele? Lerázom a vállamról a kabátot, itt már meleg van hozzá, kihúzom a karom az ujjából, az ágyra dobom.* -Tettél valami esküt? Hozzájuk kapcsolódik? Elég nagy marhaság, de akkor mégis mit akarsz tőlem?

[|a tékozló fiú|]

|a tékozló fiú|

Ébenfekete sashoz hasonlatos szembogara, hosszan körözött a szobán. Korántsem volt ez egy méltóságteljes vadászat, mint amilyet nyáron lehet látni száradt füvű mezők fölött. Nem... Elmaradt a kecses vitorlázás, a hosszú, gömbölyű kanyar. Sokkal inkább egy télvégi, girhes, már-már toll nélküli állat kétségbeesett próbálkozása az életben maradásra. Felületes, izgága alakzatokat rajzolt a ködbe megtépázott farktollaival. Zuhanva, az irányítás teljes mellőzése nélkül próbált lecsapni a fürge állatkákra. Szánalmas, méltósága vesztett árnyéka eltűnt a sűrű tejben, amire mintha minden immunis lett volna ő magát kivéve. És ez, a szeméből kimászott madár fészket rakva szinapszisain csapdába ejtette a legnagyobb bestiát, önmagát. Dögökké gyúrta a józan ész gondolatait, és mindent az agyában, hogy a szapora kis fiókák tüntessék el.
Csarnokvízében oldott indulatok koncentrációja hirtelen elérte a kritikus szintet és elkezdett kicsapódni. Arcizmai bejárták az érzelmek labirintusát, hogy a lehető legtorzabb, leg-nem-e-világibb ábrázat legyen maszkja a következő pillanatokra. Ez a maszk forró volt, mintha izzó vas lett volna, az apró fémrészecskék pedig szépen lassan beépülve az óriásmolekulákba felperzselték az életet. Atommagok bomlottak, és egyesültek új, idegen elemekké.  Szénvázak épültek és bomlottak össze, mint egy óvodás építőjáték-élményeinek gyorsított felvételei. Röpképtelen sasok, viharvert fészkek perzselődtek át egy másik dimenzió margójára. A lángok természetesen nem maradtak bent. Kicsaptak a szemeken. A szájon át.
- NEM ÉRTESZ SEMMIT! SOSE TUDTAD FELFOGNI MIT CSINÁLOK! - Majd az összes mikrosebesülés megnyílt a forróságnak. Keze görcsösen kapaszkodott bele a ruhásszekrény vállfákat tartó hengerébe. A fa rostjai sikongva küzdöttek a fojtás ellen. Brayden élvezte a hangot. Azt, ahogy még ezek az szervetlen semmiségek is könyörögnek az épségben maradásért. Ezt nevezik hatalomnak. Az ördögi tűz széthúzta a száját, és füst helyett őrült nevetéspamacsokat eregetett a légbe. Elegáns ingek, zakók, talárok röpködtek. Nagy részük két darabban végezte. A selyem, a bársony, és a hasonlóan nemes anyagok engedékenyen váltak el egymástól, szinte érintésre. Nem volt ellenállás. Nem mertek ellenállni. - LÁTOD? LÁTOD? - hirtelen megfordult, és ha eddig nem történt semmilyen közbelépés akkor lassú léptekkel megindult öccse felé. Hóhérként magasodott ebben a fekete göncben a másik férfi felé. Arcát izzadság, és az össze-vissza álló, csuklya-szerű haj fedte. Nem dobbantak nagyot bőrcipői, minden hangot elnyelt a szőnyeg, vagy épp a kő szabályszerű repedései. Az erő, ami ebben a menetben lakozott valami sokkal másabb volt. Nem a szemünkkel vagy fülünkkel érzékelhető változás volt ez. Sokkal inkább rezgés. Mintha ők, ketten a tornádó szemében, a földrengés hipocentrumában ültek és panorámában élvezték volna azt a csodálatos pusztítást, melyet maga a természet visz végbe. Aurából aurába vándorolt ez a jóslattal felérő üzenet, ami elektromos szikraként szabadult fel mindig, mikor a talp és a padló elváltak egymástól. A gördülékeny léptek egy pillanatra úgy értek a talajhoz, mintha eggyé olvadtak volna, és már nem is maga a halálfaló, hanem az egész szoba, az egész épületszárny, az egész Roxfort vagy netalán az egész világ készül darabokra cincálni a hátráló mugliismerettanárt.
- Én vagyok a tökéletesség -  hangja susogott, mint november végi alkonyatkor csupasz gallyak között a szél. - Én, a kivetett, a perifériára szorult szerencsétlen! Akit mindenki megvet, hogy biztosan hülye, egy ELMEBETEG? - hangja skála szerűen emelkedik - Mert így van! Ti szerencsétlenek azt hiszitek, hogy a szánalmas kis szabálykövető életetekkel annyira jól teszitek a dolgokat, annyira értékes életet éltek...  De nem... Ó nem! ÉN aki alkotni mert, aki kimondta, hogy az ALKOTÁS  PUSZTÍTÁSSAL KEZDŐDIK..., aki meg merte tagadni... igen megtagadtam, megrágtam, kihánytam, leköptem az egész rohadék életet! Az értékeket, a hagyományt, a figyelmeztetéseket... a korlátokat... Hát tudjátok meg... TUDJA  MEG MINDENKI! Hogy én, ÉN LESZEK az aki értékes életet él! NEKEM KÖSZÖNHETNEK MAJD MINDENT! Azt, hogy még élnek, azt, hogy még van hol élniük. - fejét élesen felszegte. Álla tompaszöget zárt merev nyakával. Kitüremkedő gégéjének izgága dombja, mint mágnes repült volna a már csak kétkarnyira lévő férfihez. A karok levegőt markolva emelkednek fel, hogy a professzor vállát markolják...

Testvér

*A hang, ahogy felcsattan eleven fájdalomként mar végig a fülemen keresztül a tudatomig, az ujjaim megrándulnak, ahogy pálca után kapnék és igen, vagyok már annyira bölcs, hogy megállítom a mozdulatot, a kezeim magam mellé eresztem, és csak a szememmel, tudatommal figyelem, érintem, tapintom, befogadom és összeborzadok tőle, egy lépést hátrálva, ahogy üvölt. Tombol, magából kikelve üvölt, pont, mint régen, pont, mint egy veszett sárkány, pont úgy, hogy maga sem hiszi el, amit mond. Legalábbis remélem, hogy nem hiszi el. Hátralépek egyet, amíg a holmimat a földre hányja, sápadok érzem, ahogy színtelenedik az arcom, nem fakulok világítósra, de azért erősen kerülget a rosszullét, miközben újabb lépést teszek visszakozó módban.*
-Brayden-*halk első próbálkozás, lehet, hogy az utolsó, mert még a végén rámtámad, hogy én csak ne szólítsam meg, ne érjek hozzá, ne, mert ő a tökéletes. Az. Egy tökéletes képlet, egy tökéletes veszély, egy tökéletes fenyegetés. Tökéletesen teszi, amit tesz, végrehajtja, amit akar, lépésről lépésre és mégis, minden, ami ebből kisülhet az csak vér lesz, fájdalom, kín, borzalom, félelem... de most még csak a harag. Nem kéne az útjába állnom. Csak kirohannék a folyosóra. Van elég szakképzett mágus, hogy lefogják. Csak segítséget kéne kérnem. Csak visszaidézni ezeket a hangokat, és máris nem lenne halálfaló, aki ne átkozná meg, hiszen az uruk, a Lord, aki maga a tökéletesség az erő...*
-Hallgass már!-*csattanok fel ijedt-élesen, amikor a hátam az ajtónak ér, innen indultunk, innen nem fogok kiengedni, a kastély nyakába szabadítani, ahol aztán elkapnák és bezárnák újra. Nem vagy normális Shannon, de ez nem újság.* -Azt látom, hogy teljesen el vagy szállva! Szerinted mi marad belőled, ha így az emberek szeme elé kerülsz? Semmi!-*kitágult pupillákkal meredek rá, bűvölöm, ahogy közelít, megállíthatatlanul, feltartóztathatatlanul, összezárom a szemem és félrerántom a fejem, ahogy odaér, a térdem megrogy, a hátam a fának feszítem, mintha megakadályozhatnám, hogy ha már egyszer megragadott, akkor letépjen onnan, mint egy faliszőnyeget. Egyszerű lenne elheverni az öltözékemből számomra vetett rongyos szemétkupacon, akárha én is egy kidobott, félbeszaggatott, kirojtozott, elkopott, kikopott, elfényesedett anyagcafat lennék, amire már nincs is szükség igazából. Beharapom a számat, hogy a zihálás csillapodjon, a karjára meredek,fókuszált, de homályos tekintettel, alighanem szét fogok robbanni a belső feszültségtől, amitől nem szabadulhatok olyan könnyen, ahogy ő, nekem nincs mit így hirtelen szétrobbanni.*
-Elég már-*mondom elhalón, megfogom a csuklóit, fintorogva, ahogy hosszú, kemény, erőszakos ujjai a vállcsontomra fognak, a józanító fájdalom, ha rajta nem is segít sokat, nekem káprázik a szemem tőle így hirtelen, alighanem elszoktam tőle. Áldott szép két év, amíg nem érinthetett akármilyen rossz, gonosz szándék.* -Legyen meg az igazad. De ettől még nem leszel sebezhetetlen és sérthetetlen-*a csuklója belső felére szorítom az ujjaim, próbálom elfordítani magamtól a kezét, megfeszítem magam, akárha le akarnék lökni valami rám nehezedő terhet, de most, hogy így közel van, sötét, masszív, nehéz tömeg, haragos, pusztító energiákkal teli.*
-Nyomatékosan kérlek, hogy ezt így ne folytasd-*olyan halkan mondom, amennyire csak telik, hogy még hallja, és valahogy eljusson az értelméig, bár nem jósolok sikeres karriert magamnak. Mély levegőt veszek, gyorsan, kapkodva nyúlok a szavak után, miközben a hüvelykujjam a kézfejére simítom, mintegy unszolva, hogy engedjen el, nem csinálok semmit, a bőrén, az idegein érezhet és érzékelhet, szemmel tarthat.*
-Sokat tudsz, sokat látsz, és pontosan tudod, hogy mi lehet a vége az ilyen gondolatokban. Brayden, egyedül kevés vagy ahhoz, hogy megváltsd a világot, és ha egyáltalán élni akarod az életed, amit megalkottál magadnak, akkor pontosan tudod, hogy ilyeneket nem mondhatsz. Nekem meg főleg nem-*úgy érzem az életemmel játszom, de talán ha fél, egy kicsit, akkor arra rá tudok játszani és inkább elmenekül, inkább lelép ebből a nyomorult országból.* -Azt mondod nem értelek meg. Lehet. Nem vagyunk egyformák, nem is leszünk, ezen nem tudsz változtatni. Azzal, hogy ezt mondod nekem, csak kiszolgáltatod magad annak, aki ártani akar neked, akár rajtam keresztül is. Mit akarsz akkor tőlem?-*mert tudni vágyom, miért jött és az nekem mennyire fog fájni. Aligha a családi összetartás, a látványom iránti leküzdhetetlen vágy hajtotta, inkább a bosszú, a harag. Állok elébe, de elég ebből a bizonytalanságból. Ha már egyszer idejött mondja, tegye de essünk túl rajta mielőbb.*

[|a tékozló fiú|]

|a tékozló fiú|

Ellenfelét méregető kobraként reagál a durranógáznak vizionált lég összes rezdülésére. Először felugrik, felegyenesedve megmutatja minden báját, csillogó pikkelyeit, és hosszú, agyarszerű fogait, melynek végén sűrű gömbökké gyűlt a haragból táplálkozó méreg. Öccse hangjai, mint egy törött furulya játéka, valami kontár kígyóbűvölő kezében. Laposkúszásra, csöndes megközelítésre sarkallták a bestiát, hogy megfelelő távolságból, pontos tettel, egy a fülének sokkal kellemesebb dallam, a szenvedés akkordjaival átitatott halálsikoly vegye át a gyenge zeneszótól a stafétát. Utálkozva, szánakozva, de kellően elegánsan folytatta tovább kontráit, és adott újabb válaszokat, miközben ismét precízen szösz-, illetve gyűrődésmentesítette zaklatottságát tükröző ruházatát.
- Egyedül...? - tette  fel a költői kérdést gúnyolódva  - Szerinted minek nekem az annyira  tehetséges ici-pici diákjaid... ehh... Komolyan azt hitted saját fejemmel rohanok a falnak? - Persze nem úgy nézett ki teljesen a belső és külső részét elválasztó függöny egyik, s másik oldalról. Az előbbi zavaros Pollock képként magasodott szemei elé. A kivehetetlen foltok, és hol elvékonyodó, kivastagodó csíkok pedig megállíthatatlanul vándorolva egy abszolúte mámortalan káoszt hoztak létre. Szerencsére a külvilág számára észlelhető felület gondos munkával volt meghímezve, tele ragyogással. Saját és kisajáított gyöngyökkel, melyek ezer részre törték túlviálgi kisugárzását, hogy chipként ültesse bele minden jelenlévőbe. - Rövidlátó..., rövidlátó és hiszékeny maradtál... - a nyugodtságát kósza szellőként kavarja fel ez az  apró gondolat, de most túl nehéz a víztömeg ahhoz, hogy tartós változást tudjon okozni - Te vagy az egyetlen civil aki státuszommal tisztában van, és Seraphin szintén az egyetlen kívülálló, aki tudja mi folyik a - rövid, tűszúrásszerű képek ugrottak be előbbi kis vízióiból, de szinte zavartalanul folytatta tovább a megakadt mondatot - laborban. - A beállt szünetben arca előkészült az újabb szólásra, ahogy az elgémberedett végtagú hegedűsök egy szimfonikus zenekarban lapoznak a fúvósok szólója közben. Mérgező gázként töltötte ki sovány pofáját, valami idegen mosoly, erejével fellibbentve némiképp a függönyt. A besurranó fotonok ijedten fordultak vissza az örvénylő, fekete szembogaraktól.  - Te nem fogsz elárulni... Nem akarsz. - figyelmeztetés? Hazugság önmagának? A tartalmát, a szándékát nem lehet megállapítani betűkkel. Ez valami furcsa, kizárólag testvérek közt élő metakommunikáció, ahol mindketten tudják kérdések nélkül a választ. - Az ifjú Lamartin meg... - már-már hetykén, legalábbis jelentősen kevés élvezettel folytatta - Akármikor elhallgattatom, nyomok nélkül. - nem ül ki különösebb figyelem epidermiszére a gyilkolás gondolatától arcára. Rutinmunkaként tekint erre a feladatra, amire nagyon reméli, hogy nem lesz szükség. Többek között azért is, mert korántsem ennyire mókás a helyzet, ha a mardekáros szája eljárna.. De ez későbbi gond, most felelnie kell, nagyon is okosan.

Mikor csuklóját ismét a tanár puha kezei érintik, megállítja egy pillanatra a levegőben a mozdulatot. Nagy sunggal végiglapozza emlékeit, mint valami rongyosra olvasott könyvet, aminek minden betűjét fejből tudja, még a harmincötödik oldal  bal alsó sarkában lévő nyomtatási hibát is... Mindent. A pillanatok tulajdonsága, hogy se kezdetük, se végünk, csak nyomuk van. Persze ettől függetlenül elmúlnak, csak a hogyan és a mikor megválaszolatlan. Háta mögött feszesre nyújtott karjain a nagyujjak kétségbeesetten kapaszkodnak egymásba. Ezt a fogát pár másodpercenként kénytelen megigazítani ugyanis az izzadságon, folyton elcsúsznak.
- Itt vagyok. - Kezd bele, és egy darabig úgy is tűnik, hogy ennyi az indoka, ezzel a két szóval ő letudta a válaszadást. Hagy időt közbevágni,  belebeszélni, felháborodni. Majd, mikor jónak érzi ugyanilyen kiegyensúlyozott(nak tűnő) hangsúllyal szólal meg, nem zavartatva magát, ha esetleg félbeszakítja a másik kolozsvárit. - Ablak keret nélkül, mennyezet oszlopok nélkül nincsen, ha van is létezése értelmetlen, fölösleges és elvetendő. - mint valami humán tantárgy alapfogalmát diktálná le. A szavakat keményen és megcáfolhatatlanul vési az éterbe. Ennyi lett volna? Semmi kínzás, erőszakoskodás, kiabálás. Hogy az előbbi mi volt? Á ugyan, az csak a szokásos. Náluk ez alakult ki a milyen volt a napod?-féle sablonmassza  helyett. - Látni szerettem volna, hogy mit ért a fáradozásom, a nevelésem, a tanításom. - mintha súlyokat pakolna mérlegre, úgy helyezi el a szavakat az ifjabb Minticz hátán. De, hogy elbírja a terhet három kört ír le a levegőben. Egy nem túl nagy, kör alakú asztal jelenik meg kettejük között, mellettük pedig egy-egy szék. Kérdés nélkül leül, természetesen makulátlan tartásban. Könyöke  az asztal síkjában, pont a középpontig ér, ahol egymásba kulcsolt ujjai, mint élettelen fadarabok hevertek mozdulatlan. Addig csöndbe marad, míg üres a másik ülőalkalmatosság.
- Miért pont mugliismeret? Hisz annyi minden mást taníthatnál. - dicséret? Szemrehányás? Rejtett bók? Egyszerű tény.

Testvér

-Komolyan mindenféle ágról szakajtott, veszett-sárkány fattya gyerekre akarod bízni a piszkos munkát, amivel a terveid mindenképpen járnak? Ezek azért már nem olyan hülyék-*dühösen villan egyet a szemem, persze Brayden, alázz csak, még mindig gyerek vagyok valahol, tökéletlen, esetlen, de mindenekelőtt akkor is csak sértődékeny és nyűgös, fáj minden tagom, rosszul vagyok, félek, és ettől egyre agresszívebb leszek, aminek a következményeitől még jobban félek, mint magától az előzményétől és a kör bezárult. Nem fordítom el a fejem, bólintani se tudok, megmerevít talán a rémület.* -Főleg Lamartin nem az... miért nem rögtön Malfoy? Beletenyerelsz a legtisztább vérbe, ami akkor is világítani fog a kezeden, ha százszor, ezerszer mosod el, és ha egy ilyen családnak ártasz, akkor semmi, de semmi nem ment...-*elakadok a mondatban úgyis teljesen egyértelmű a folytatás, legalább annyira, mint amennyire átlát rajtam, zsigeri mélységben és pontosan annyira ural is, az utolsó halálverítékező kis részemig tudja, hogy mennyire mit érzek, megmért, kiértékelt annyiszor már...*
-Nem akarlak... de manipulálható vagyok-*zsarolható, kínozható, ellehetetlenítető, mindent meg lehet velem tenni, amit csak perverz elmék kitalálnak a másik elme megtörésére és nincs meg az a magabiztosságom, hogy tudjam és higgyem, nem fogom őt elárulni. Pedig vitathatatlan, magamtól soha nem lennék rá képes. Nem... biztosan nem, bár néha szeretném, ahogy megátkozni, megölni is. Ő a húsom, ő a vérem, ő a múltam, ami nélkül nincs jövő. Meredt szemekkel omlok a székbe, amit alámkínált, ha már egyszer megcsillantotta a varázsképességeit, és nem rajtam csattant az átok vége, lehet jobb is, ha csak engedek. Meg nekem is jobb. Hátrahajtom a fejem, mivel a hely kevés a fal siet megtámasztani azt a nehéz részt belőlem, lehunyom a szemem, nem látom, de hallom, amit mond, és ami még ennél is jellegzetesebb, érzem és belélegzem az auráját, a tudatát, a gondolatait.*
-Nem értem mit akarsz ezzel mondani. Fogalmazz egyszerűbben, hogy én is értsem-*valahogy magam alatt vágom a fát ezekkel a szavakkal, bár nem kértem ki magamnak a lehülyézést. Lehet tényleg nem vagyok elég nyitott gondolkodásban ahhoz, hogy értsem őt, csak éppen annyira vagyok ravasz és okos, hogy kiemelkedjem az emberek közül. De ez most teljesen mindegy, vele szemben kéne megállnom a magam lábán, de erre aligha lesz lehetőségem. Eltörpítem önmagam... látod testvérem, működik a nevelésed.* -Miért jó neked, hogy itt vagy?-*kérdezem még mindig lehunyt szemmel, hátravetett fejjel, a csapást várom a torkomra, a védtelen, kidagadt porcra, de semmi fizikai nem érkezik, csak a tudatomat cirógatja a hangjával. Rábámulok, hitetlenkedő félmosollyal szemlélem. Még soha nem láttam őt a szobámban, nem mintha ez alatt a másfél év alatt annyira idenőttem volna, de soha, még csak meg sem próbáltam ideképzelni őt egy székbe ücsörögve az asztal túloldalán. Leengedem a kezeim, tisztes távolságban az övéi mellett az asztalon, magam alá billentem a széken, kurta körmei, hosszú, erős ujjai, masszív, nagy keze láttán a hideg futkározik a hátamon, pedig nincs semmi baj. Inkább a szemébe nézek. A fortyogó kátrány sötétje és mélye még mindig biztonságosabb és vonzóbb, mint az elkalandozott gondolataim között keresve a választ a kérdésére.*
-Mert a mugliismeretet anélkül taníthatom, hogy el kéne számolnom vele, honnan tudom, amit tudok, hogyan és miként tettem szert arra a tudásra, valamint nem kell félnem attól, hogy óhatatlanul olyasmit mondok a fogékony elméknek, amiket én se akarok tudni, és szembeköpne érte a tükörképem-*nincs vád a hangomban, szelíden és higgadtan. Csak szelíden és higgadtan, a szám kiszárad, mint valami kamaszkölyöké.* -És Roxfortban kevéssé tolerálták volna azt a tudást, amit általatok nyertem...

[|a tékozló fiú|]

|a tékozló fiú|

-Valóban nem? - olyan méltóságteljesen vonja fel a szemét, hogy különbül már nem is lehetne. Hosszú, csontos ujjai fészket találtak az egymás közti résekben, és elnyújtózva pihennek, amíg a szavak menetelnek előre. - Pedig a mugliismeret egy veszélyes tantárgy... Néhány elődöd tudna mesélni, de már lélegezni sem képesek. - érzelmektől, reakciótól, gúnytól, perverz vágytól tökéletesen érintetlen arca már-már lehetetlen. Lehetetlen, hogy ilyen mértékű eleganciával gyilkosságot, rejtetett fenyegetést lehessen közölni. De ennek az embernek valahogy  mégis megy. Ahogy a durva erek (mint repedések egy lepusztult kőhalom hatalmas tömbjén) eltűnnek, elsimulnak idővel. A durvaság azonban, az és a keménység, hidegség lemoshatatlanul ott van a vékony szövet, a gyenge szőrszálak alatt... És talán még mélyebben is. - Nem állsz túl nagy lázadó hírében, kétségtelen. De hajlamos vagy összekeverni a világodat a valóssal. A te esetedben pedig az az ideál, amit kérnek tőled nem tűr meg ilyesféle oldalkinövéseket. - ahogy állkapcsa rövid zuhanásába kezd (míg az izmok, ízületek, csontok, sejtek és még ki tudja mik meg nem állítják), úgy nyakán is végighullámzanak a feltörekvő hangok. A légcső, a gége engedelmesen követi a nagy, és felszínes szavak formáját. Egészen apró izmok tolják lankadatlanul felfelé a szájüregbe. Ott majd a nyelv végére lépve csűrve, csavarva rugaszkodnak el. Eltalálni a másikat rutinfeladat, ezt a késdobáló is tudja. Körbelőni, hogy mozdulni se tudjon. - Ennyire elnyomnak, vagy ennyire elfoglalt vagy? - mozdulatlan marad törzse, mégis látványosan tekint körbe a szegényes költségvetésű lyukon. Persze a hangulata valahogy megfogta, megérintette ez a koszos, kicsit ódon, kicsit elhanyagolt, de mégis látszik mennyire élettel teli környezet. Egy könyvet nem lehet szándékosan úgy lerakni, és ez mutatja meg, hogy nem egy lelketlen valaki tanít a Roxfortban. Nem egy hülye, szűk látókörű vénember. Hanem az öccse, és meglátszik benne a Minticz vér, amit csak is, csak is neki, Braydennek köszönhet.  - A tantermed nagyobb. A hálókörletünk nagyobb volt. - talán egy apró negatív felhang is helyet kapott. Talán nem. - Egy házimanó. Egy kávé. - megrázza a fejét, kénytelen megállni, hogy bele ne túrjon elmozduló hajába. A megragadott, dús csomó engedelmesen lapult vissza. Az apró közjáték után mindene testrész a helyére került. Nem volt kivétel, nem volt deviáns.

Ó, ha Shannon meg látta volna azt az őrjöngő vadállatot, azt a karmait fényező fenevadat ami bent dörömbölt. Bumm-Bumm monotonan rázkódott az egész test, ahogy az idegrostok sűrű kötegének börtönéből kigabalyodott és többet akar! Csak enni! Nem... nem is enni hanem felfalni, széttépni, eltüntetni, megemészteni! Megemészteni, hogy nyoma se maradjon, hogy a savak szétszakítsák az óriásmolekulákat. Mint családot a háború. Üvöltött, a másik képébe röhögött, körbeszaladta a szobát és felborított az éjjeliszekrényt, széttörte az ágyat. És nincs erő, nincs mágia ami megöli, elpusztítja, kiírtja. Megállítani, lefagyasztani lehet csak. De a düh... elbújik a fehérje láncok között és annyi életet ránt magával, amennyit képes, minthogy egyedül távozzon.
Ez még nem történt meg. Egymás előtt ülnek a jelenben, beszélgetve a múltról, gondolva a jövőre...

Testvér

-Valóban nem. Ez egy iskola, nem kísérleti labor-*szelíden és visszafogottan figyelmeztetem, hogy ne keverje össze a kettőt, ne lásson csőcseléket a kamaszokban, akik elméletileg tanulni járnak ide, ne higgye, hogy ez játszótér. Talán eltúlzott reakció ez tőlem, egy olyan embertől, aki ide menekült, ide bújt, rejtőzött, elvegyülve a tömegbe, más felnőttek oltalma alá húzódott, reméltem, hogy majd a falak közt jellegtelen, szürke eleme leszek egy gépezetnek, az itteni mechanikának és soha senki számára nem leszek érdekes.* -Tisztában vagyok a kockázatával-*sápadt helyeslés, belenyugvás.* -Amikor kitaláltam még nem gondoltam volna, hogy egyszer olyan lesz újra a helyzet, hogy nekem félnem kelljen attól, hogy azért lesz bajom, amit tanítok, főleg egy ilyes iskolában-*nem tudtam, de sejtettem, csak nem akartam foglalkozni vele. Ő is tudja. Menekülés. Menekülés vissza, ide, bújás, rejtőzés. Becsomagolt élet egy kicsomagolt, vagy inkább önmagából kivetkőzött énképnek. Aligha mondhattam volna szebben és hatásosabban, hogyha kimondtam volna hangosan is, de az ilyesmiben éppen az a szép, hogy megmarad szándékszinten, mielőtt bután hangokká formálhattam volna.* -Jelenleg pedig azt hiszem éppen eléggé odaadó és ártalmatlan vagyok ahhoz, hogy ne akarjanak elmosni. Ráadásul az aranyvérhiány miatt különösen előnytelen üzlet lenne-*nem mintha erre a reményre akarnám alapozni a jövőmet, mert édeskevés ez ahhoz, hogy garanciát biztosítson a túléléshez, de több a semminél. Követem a pillantását, visszahúzom a kezeim, az állam a tenyerembe támasztom.*
-Ennyire így érzem magam jól. Másra nincs szükségem... illetve-*körbejárt a pillantásom az övé nyomán a szobában, elpihent a földön heverő ruhákon, megszaggatott öltözetek, kibelezett szekrényen.* -... majd néhány új talárra, ingre, egyébre. Ha tovább rongálod a berendezést, akkor még erre-arra-amarra-*érzek némi kiüresedést, rezignáltságot a hangomban, ahogy újra ráfókuszálok, az oly gyakori mozdulatát követve, hosszú, erős kezén a sötét, sűrű hajszálakat.*
-Ugyan Brayden... kettőnk közül te vagy az, aki élvezi, ha undok manókákat ugráltathat, de ha megkínálhatlak egy kávéval szólj. A házimanók gondolom készséggel felküldik ide is, bár jobbára a teremben szoktam inni-*cukorkával, tejjel, mindenféle kényelemmel, igen.* -Bár így a személyes találkozás elmarad. De nem válaszoltál a kérdésemre-*igen, feltűnt, határozottan. Hiába minden szép, nyugodt másodperc, amit úgy töltünk az asztal két végén, mint holmi beszélgetőpartnerek, egyenrangba, cseverészve. Hanyagul hátradőlök, az egyik lábam felhúzom, talpam a szék ülőrészének peremének támasztva hanyagabb tartást már nem is találhattam volna. Szorgosan rábámulok, alaposan, mélyen, keresem a tekintetét, azt a veszélyeset, ahogy a kígyóbűvölő szokta volt, csak én nem tudok olyan melódiát, ami megszelidítené, bár határozottan nem is célom.*
-Tehát. Kihoztak a börtönből, eladtad magad, rádsütöttek a bélyeget-*mintha forróságot éreznék a saját karomon, fájdalmat, akaratos, vehemens, törtető kín.* -Dolgozol, hülyének nézed az embereket. Rámakasztottak? Be kell vinned? Ki kell hallgatnod?

[|a tékozló fiú|]

|a tékozló fiú|

Követi öccse szobában szétguruló tekintetét. A fehér kocsonyák lágyan süllyedtek a puha ruhahalomba. Az egykedvű szavakra sokáig úgy gondolta nem fog válaszolni. Hiszen mit mondhatna? Nem az ő dolga, bűntudatot sem érez az elmúlt percek iránt. Ajánljon fel csekket? Érje el, hogy az iskola kártérítés címszó alatt pénzt adjon? Elvetendő, mi több fel sem merülő ötletek ezek. Úgy nem tanul meg bánni a pénzzel, szavakkal, mások reakcióival. Következményei vannak a dolgoknak, és ezt meg kell tanulnia mindenkinek. Semmi kétség afelől, hogy az idősebb testvérre is rászorulna egy efféle lecke, kicsapongó természete okán, habár egy fenyítés, kínzás vagy egyéb fizikai kellemetlenséggel járó tett sokkal hatásosabb lenne. Volt már ilyenbe része. Nem is egyben, nem is kettőben... Valószínűleg végigborzongana feszes teste, és ijedten pillantana körbe néhányszor, ha eszébe jutna ez a "nosztalgikus" gondolat. De ilyenről szó sincs. Előkelően, elegánsan nézi az időnként mentséget keresve el-elforduló Shannon zöldes szemeit. Ha az övé fekete lyuk, fortyogó kátrány, akkor a másiké minden bizonnyal egy algás mocsár. Egy ragacsos terület, ami nem ránt magába, nem húz le a mélybe, pusztán megfog, megtart. A bohókás viselkedése, különcködő magatartása kívánatossá teszi megismerését, hogy foglalkozzanak az emberek, beszélgessenek vele, kikérjék véleményét. Talán családi örökség a különös kisugárzás, az egyedi aura.
- Igen. Egy kávét, feketén, inkább dupla kávét. - javítja ki magát - Bevinni, kihallgatni? Mindent a maga idejében. - Fapofával mondja. Talán azért, mert ő pusztán egy társalgással összekötött látogatásra gondol,amiben megmutatja munkahelyét. Másik opcióra nem is gondol, a témát pedig lezárta. - Ajj Shannon... tanulj meg várni. Türelmesen ülni egy helyben, és mindenféle zavaró közbekérdezés nélkül felvenni a csevej fonalát.

Hangsúlyával eltéveszthetetlen egyértelműséggel ruházta fel a szavakat, és helyezett ideiglenesen lakatot a témára. Őt most nem saját maga érdekli és a szándékai, hanem a félként letöltött évek üres oldalai.
Mesélj magadról, a munkádról. Szereted? Szeretnek? Hány afférod volt már a kollégákkal? Van olyan nem aranyvérű diák aki nem tetszését fejezte ki? - Buzgóság, hiperaktivitás? Hiába az egymás utáni sok kérdés, a lelkesedés teljes mellőzésében lettek feltéve, habár a monotonitást is kikerülte valamilyen módon. Sokkal inkább hasonlított az egész egy faggatáshoz, kihallgatáshoz. Nem csak kérdések voltak, hanem felszólítások a válaszolásra. Főleg az utolsó kettőre, amire ő maga is gyógyírt tud ajánlani. Veszélyes dolog családtagot tartani. Egy állat sokkal kifizetődőbb...

Testvér

*Előkapom a pálcám, hozzákoppintom az asztalhoz, megismétlem a kérését, térül-fordul a varázslat, ezernyi csodafonal a konyha és az egyedi irodák között és mágikus védelem ide vagy oda, a manók gondtalanul átpöccintik a saját bűverejükkel a védfalakon a rendelést, így Brayden ihat, Roxfortos bögréből, címerjeles porcelánból kávét, duplát, ahogy csak kívánja, amíg én szerényen a székbe ernyedek, eljátszva a hirtelen infarktus lassú, vontatott gondolatával. Majd eljön az ideje... majd eljön az ideje, hogy átadjon a kis barátainak, mit átadjon, meghívja őket, egy mókás, derűs, csapatépítő foglalkozásra...*
-Ezért tanuljam meg? Hogy ilyen lényegi információkat aztán csak az utolsó pillanatban közölhess?-*sziszegem dühösen, veszettül a hirtelen támadó agresszív gondolatoktól, ó hogyne, komplett terveim vannak arra, hogy lehetne valakit ártalmatlanná és életképtelenné tenni úgy, hogy közben tudatos maradjon, szenvedjen a rohadék. Én is lehetek feszült és ideges és rossz pillanatom is van, és ez éppen egy ilyen. Pálca... igen, a szőlővessző önmagában az összes bátorságom, ha lehet hinni  az érzékleteimnek. A kérdései csak egy hosszabb pillanatra szegeznek le, rámeredek, szinte hipnotikusan vonz a tekintete, érzelemmentessége derűnek tűnik, olyasminek, amivel mulat rajtam, esetleg szánakozik, persze én mindkettőt eltűröm, mert én egy ilyen remek, higgadt ember vagyok.*
-Brayden fogalmam sincs mit akarsz ezekkel a kérdésekkel-*miért akar hallani rólam? Mit akar tudni? Azt, hogy mennyire vagyok veszélyes? Nagyon és egyáltalán nem. Ezt pontosan tudja. Az ujjaim maguktól dobognak az asztal sima felületén, amit elénk pattintott, megvakargatom a felületét, aztán ráfeszítem az ujjbegyeim. Olvasható reakciók. Tökéletesen olvashatók. Rajta Shannon játszd meg magad, ebben vagy a legjobb. Senki nem tudja, hogy beteg vagy, senki nem tudja, hogy reszketsz, senki nem sejti, hogy mire gondolsz, miért pont most hagy el az az átkozott anyai örökség, az az akarat, amivel annak adom el magam, aminek akarom, diplomatikusan megválasztva azt, hogy mit akarnak látni? Miért pont most, amikor jó lenne?*
-Szeretem. Mások nevében nem tudok nyilatkozni. Elvagyok vele. Nem érzem hülyének magam. Ennél jobb csak a nyári szünet-*lehunyom a szemem, ezt nem akartam mondani. Nyári szünet, szabadság, alkalmi munkák, állatok. Felpillantok, felpattanok.*
-Ó, hogyne lett volna. Sokan utálnak. Nem vagyok bájos, engedékeny tanár. Örülsz mi?-*hadd rezzenjek annyira gyorsan kerülöm meg az asztalt, hogy magam is meglepem vele és már mellette vagyok, a füléhez hajoltam mögüle, miközben a pálcát a kávéja mellé csaptam egy határozott mozdulattal. Ennyit a bátorságomról.* -A tanárok éppúgy, mint a diákok. Az afférok úgy gyűlnek, ahogy egyre bolondabb és elvakultabb emberek vesznek körbe a butaságukkal. De miért érdekelne ez?-*otthagyom az asztalnál, átszemlélem a ruhakupacot, hátha maradt benne valami használható, de a bátyám mindig is alapos volt. Túl alapos. Nem mintha sajnálnék néhány holmit. Visszafordulok felé, összefonom a karom a mellkasomon. Így jobb. Nem bámul, nem lát belém, nem kell attól félnem, hogy a szemem elárul persze csak addig, amíg meg nem fordul.*
-Azt akarod hallani, hogy unom magam? Hogy utálom a rámzárt falakat? Hogy a kastély a kúriára emlékeztet? Hogy fogalmam sincs megért-e ennyit az a kétes biztonságérzet, amiről most bebizonyosodott, hogy semmi nem ér ellened?-*firtatom most én. Nem kell válaszolnia. A kérdéseim maguk a válaszok az ő kérdésére, átkozott nyíltság, gyűlölt őszinteség.* -Akkor is szabad voltam-*konokul, mint egy gyerek.*

[|a tékozló fiú|]

|a tékozló fiú|

Megpengetik arcizmait az emlékek, mikor elé kerül a címeres bögre. A cizellált H betű mögötti lapuló állatokon lassan végigjáratta a szemét. Ki kerülhetne a legszembetűnőbb helyre, mint az ágaskodó oroszlán? Már ez az apró piktogram is elárulja a Griffendélesek túlzott exhibicionizmusát. Az a beteges gondolkodásmód ami ráült az egész házra, arra késztette, hogy lehunyja pillanatra szemeit. Látatlanban siklik át meanderező kígyóra. A takaros S betű tökéletes szimbolikája a nemességnek, eleganciának, és persze utalás az alapítóra. Áradozhatna szuperlatívuszokban a zöld-ezüstök tökéletességéről, de nem tartja helyén valónak a fölösleges dicséretet. Hisz ez a normális, gondolkodás-, és életmódban is. A lapuló borzra rágrimaszolt volna, ha efféle kilengéseket megengedne a magára erőszakolt nyugalom. Így leginkább semmibe véve az egyszerű sárgát állapodott meg a sason. Sose tudta megérteni a hollósok címerválasztását, hisz annyira távol áll a ragadozómadarak királya az egész bagázstól. Habár vegyes volt az egész társaságról alkotott véleménye is. Gyáva szabálykövetők, különc zsenik, és Mardekár felé hajló tudáskeresők...
A kavargó gőzzel együtt fújta el az apró gondolatmenetet. Óvatosan a mélyfekete italba pillantott. Felcsapó áramlatok égető levegőt fújtak arcába, egy pillanat alatt fullasztóvá téve a beszippantott gázkeveréket. De az illatért megérte. Pár másodperces bódulatából egy túl hirtelen, túl zajos mozdulat ébreszti föl. Nem rázkódik meg, csak megállítja minden aktuális mozdulatát, és a pálcában végződő kézen kúsznak fel gondolatai. Persze tudja kinek a gödhös vállában, kecses nyakában fog végződni. Mielőtt végigérne a kar eltávolodik, csak a pálca marad az asztalon. Megfordulhatna, felállhatna, gyanakvó tekintettel követhetné hisztérikussá vált öccse mozdulatait. Nem teszi. Némán dől hátra ismét, ujjait ráfonva a forró porcelánra. Nesz nélkül húzza magához, és öli meg hővel ízlelőbimbóit. Hadd beszéljen, hadd dühöngjön addig Shannon. Adja ki magából a feszültséget, válaszolja meg feltett kérdéseit, realizálja a helyzetet, az indokokat, a múltat és a közeljövőt. Senkinek sem árt egy kisebb kitörés.

- Finom a kávé. - szól bele az egyik szikrázó szünetbe, mintha észre sem vette volna a körülötte lezajló történéseket, a hangulati változást, vagy, hogy üres szemben a szék. Az etikett összes írott és íratlan pontját betartva kortyolt időnkét a koffeinbombába. Nem szól bele a monológba, a költői kérdésekben, hanem vár, türelmesen ül, pont úgy, ahogy azt a mugliismeret tanártól kérte nemrég. A tetőpontot várja, a makacs pattanás kifakadását, a spriccoló, szétfolyó vért, az undok dudor eltűnését.
Szabadság... Kardszúrásként nyíllal fülébe a szó felsértve bőrt, izmokat, idegeket. Nem szerette ezt a csalfa szót, már sok-sok éve nem érezte szükségesnek használatát, hisz annyira megtévesztő az egész. Elnyel mindent, és nincstelen lesz vele az ember. Ő fogoly akar lenni, függeni a munkájától, az új tudástól. Talán nem is a tökéletességre vágyik, hanem az odáig vezető útra...
- Ezért jöttem. - még mindig a falat nézi, ügyet sem vetve a háta mögött ruhái közt turkáló férfira. Nem szeretné látni szánalmasan ingerült gesztusait, hisz azon könnyen felhúzná magát - Szükséged volt rá. - erőszakkal préseli össze ajkait, mielőtt kibukna a nekem is. Az túlzottan a gyengeség jele lenne, és amúgy sincs szüksége most empátiára, vagy érzelemmorzsák elszórására, amin keresztül visszatalálhat az ifjabb Minticz eredeti helyére. Ő már egy másik utat jelölt ki neki, és ha törik, ha szakad azon fog végigmenni, nincs apelláta. Legalábbis Brayden ideáiban így létezett az ötlet. - Lépj ki. - most, határozottan teszi asztalra a már majdnem üres bögrét. A lágy koppanást széles hátának a támlap  mögüli lassú előtűnése követte. Dementori félelemként növekedett, mígnem teljesen kinyújtott állapotba értek lábai. Lassan megfordulva, méltóságteljes léptekkel indult a vére felé, hogy kezét, ma már sokadjára pihentesse annak vállát takaró finom szövetre. - Gyere velem. Megvédelek... szabaddá teszlek. -  a gúny ételfoltként ragad meg szája szélén, de azért tovább folytatja. - Megmutatom neked a világot, az IGAZI világot. Beavatlak a munkámba, körbevezetlek a főosztályon, sőt vezető pozícióba helyezlek. Új ruhák, lakás ott ahol szeretnéd. Védve leszel a kormány ténykedéseitől. ~És az enyém leszel... csak az enyém...~

Testvér

*Vérmes nyugalom. Nem rajtam érezhető, persze, dehogy. Ő nem dühöng, ő nem ugrik, ő nem kap kapva ezen a nagyszerű alkalmon, ami minden egyes pillanatával ingerlő és ingerkedő. Én vagyok a fekete nyúl a hómezőn és nem, nem értem miért nem nyúl le a keselyű értem, ha már egyszer az árnyéka ott van. Ez nem jó magatartás. Nem épületes gondolat. Elvégre... nem az a normális, ha az ember a másik torkának ugrik egy kis idegességtől nem? Lehet, hogy Braydennek kivételesen használt a börtön, elgondolkodott a tettein, a dementorok kiszippantották belőle azokat az életidegen részeket, amikről azt voltaképpen igazán nem tehet, hiszen csak örökölte. Túl sokat töprengek, mert mire a gondolat végére jutok már felkelt, így nincs időm oldalba nevetni magam a naivitásért, már rajtam is van, előttem, szokatlanul szelídek ezek a karmok, amiket egy vállrándítással próbálok lerázni. Mintha az olyan könnyű lenne.*
-Nem-*kimondtam, az arcába, gyenge hangon, meginogva attól a kecsegtető lehetőségtől, amit kétes biztonsággal, nyugodt, tiszta szavakkal képes elhitetni velem akárhogy. Kilépek hátra a keze alól, elfordulok. Letettem a pálcám, most a gyomromban dobbanó szív a torkomig ugrik a félsztől, holott éppen azt kívántam biztosítani, hogy még véletlenül se árthassak neki. Hát, nem is fogok. Nem kéne ennyire félnem...* -Magadat se tudod megvédeni tőle-*intek az állammal a karja felé, nem láttam, de tudom, érzem, hogy eladta magát, nem baj. Így helyes, sebet sebért.* -És nincs is szükségem rá. Megvagyok egyedül-*az ágy sarka mögé menekülök, legalább két lépés, mire ideérne, én addigra, ha nem bénulok oda megint hátrálhatok kettőt, aztán... aztán fal. Hátrasimítom a hajam a szememből, közel sem olyan precíz ez a mozdulat, mint az övé, de nekem nem is létkérdés, hogy szabályos legyen a megjelenésem, ha már egyszer kaotikus förtelmet fortyogtatok magamban. Ez se az a tipikusan megnyugtató gondolat.*
-Nem lenne praktikus-*vettem ellen, visszanyerem az uralmat a hangom felett, már nem kong benne az a gyerekes vágy, amelyik „márcsakazértsem” hajlandó elfogadni a lehetőséget. Megpróbálom meggyőzni. Merész vagyok.* -Nem bízom a rendszerben és kiszolgáltatottá tenne. Téged is, engem is. Nem is értek ahhoz, amit csinálsz-*nem mintha nem tudnám megtanulni újra és nagyon hamar, vagy bármit is felejtettem, koptam volna, de nem ez a lényeg. Hízelgőn dorombolják körbe a szavaim. Nem biztonságos, ez a kulcsszó. Nem fog olyan dolgot forszírozni, ami nem biztonságos, így is az egész világ úgyis őt akarja piszkálni, őt támadja. Nyíltan nézek a szemébe, visszalépek elé, csak annyira pillantok el, amíg odébbfordítom lábbal a használhatatlanná vált holmikat.*
-Ha én is ott lennék téged még jobban figyelnének. Mivel engem nem vonz a hatalom, nem is élnék vele, ha pedig nem úgy cselekszem, mint ők, azért téged fognak hibáztatni-*csendesen, okosan fűzöm egymás után a szavakat. Csak lassan. Érteni fogja. Értenie kell.* -Jobb, ha én itt vagyok, semleges, üres, nem érdekes, jellegtelen bosszúság a nagyobbak szemében-*nagyobbak... összeadva is kevés lenne a varázserejük ahhoz, hogy komoly kárt tegyenek bennem.* -Amíg nem adom el magam egyik oldalnak sem azt hihetik a befolyásolásod alatt állok-*miért, nem igaz?* -Brayden, ha én innen kikerülök, akkor potenciális veszélyforrás lennék. És nem is akarok elmenni, amíg ez a homály el nem tűnik az életből. Nem tudom te hogy vagy vele, sőt, lehet, hogy igazából nem is akarom tudni, de nem ragaszkodom a jelen állapotokhoz, és mivel még itt érzem magam a legjobban elhatárolva tőle, ezért egy tapodtat se közelítek a tűzhöz-*még vannak szavak a nyelvem hegyén, de visszanyelem őket, elhallgatom a további gondolatokat, csak szemlélem, mit reagál, mint tesz. Van egy elképzelésem rá, hogy mi lesz, de sok benne a luk. Egy biztos. Nem megyek vele. Lehetetlen.*

[|a tékozló fiú]

|a tékozló fiú

Már-már fallikus szimbólummá válnak a drámai hallgatások, hatásszünetek, hirtelen csöndek, indokolatlan, feszültséggerjesztő néma várakozások, annyiszor és akkora kedvvel veti az idősebb kettőjük közé, instabillá téve a szobát felépítő megszámlálhatatlan atomok szerkezetét. Támasz nélkül maradt kézfeje gépiesen, a természet törvényei elleni tehetetlenség legkisebb jele nélkül olvad bele öltözéke sötétjébe. Az ujjak, és a bennük lévő fokozatosan vékonyodó, apró csontok még őrzik az újabb érintkezés pillanatát. Finom íveikben körvonalazódik egy sovány, kiugró váll. Összetéveszthetetlen, félreismerhetetlen és legfőképp egyedülálló, megismételhetetlen. Nem töprengett ilyesmi dolgokon ugyan, de ha leginkább hasonlítani kellene kapcsolatukat, akkor egy engedetlen, éretlen, csiszolatlan Buddha és keménykezű apja közti kontaktusból lehetne kifejteni az egészet. A piedesztálra emelt kiválasztottat kell megtanítania járni, hogy végig tudjon menni az útján. Idilli száraz, hegyes környezet, legelésző jószágok és egyenetlen, lyukakkal tarkított rossz földutat vizionálna, ha be tudna jutni koponyájába a gondolat. De jelen pillanatban se ott, se az egész szobában nincsen helye efféle képzelgésnek. Kézzel fogható egzakt valóság. Itt minden élő, minden igazi. A széttépett ruhahalom, a mágiával lezárt ajtó, a kemény kőfalak, az ágy, a könyvek, az asztalok, a székek, a zöld, a barna, és a sötétség is. Valósággal kavarogtak egymás körül a szemek láthatatlan erővonalai próbálva legyűrni, kikerülni a másikat. Öccse beért egy kicsit, neveletlenebb lett, és megtanulta a nyájas mellébeszélést ebben az öreg putriban. Ez határozottan zavarta. Nem az ő akarata, nem a legjobb érvényesül, ami határozottan rossz következményeket fog maga után vonni.
Üres nyugalommal mered egy határozott pontra a monológ végéig. Ez pedig nem más, mint az örvénylő, tejszerű csarnokvízben úszó, gyerekmesék fantáziájával vetekedő zöld peremű csónak. Hiába fordul néha el a fej, vagy akár az egész törzs a hirtelen magyarázásban, bumerángként tér vissza mindig, és akkor akármennyi időre is, de összefonódik a két tekintet, ami mögött ugyanaz a negyvenhat kromoszóma, ugyanazokból az anyagokból, felépülő test, elme, lélek áll. A szülőket le lehet tagadni, el lehet határolódni, válni tőlük. De a testvér... Ablak nincs keret nélkül, és fél boltív sem létezik.

- Nem veszed észre magad...Mentegetőzöl.... felkérődzöl sokat megrágott gondolatokat. Egy szavad  se te vagy, hanem a környezeted, a tanítványaid, a kollégáid, a... Roxfort. - emberes adag utálatot csomagolt a szavak mellé, ami ez alkalommal kitöltötte a düh és az idegesség helyét is. Persze nem sokáig fog így maradni a helyzet, de mindenkinek könnyebb, ha ráismer saját hiányosságaira önmagától, és nincsen szükség drasztikusabb pedagógiai módszereket alkalmazni. - Ködös, homályos helyzet... - ismétli meg a furcsa szavakat. Az éles, metsző mondatok súlyos kardokat aggatnak mindkettejük oldalára, és keresztekkel kényszerítik megsüllyedni a térdet. De pont ezek teszik, nevelik férfivá az embert. Háborgó lelkében egy eldugott zug, vagy inkább a vihar szeme elégedettséggel szemléli tanítványát. - A tisztásra viszlek. Nem csak ki, hanem fölé is az egésznek. Független, érintetlen lehetsz. Sőt, felelőtlen akár, mivel nem lesz felelősséged. Tetteid sem téged lapítanak majd... - újabb gyilkos csönd kezd szállingózni az égből. Apró hópelyhekként gyűlnek a vastag hajszálak között, vagy épp megragadnak a szövetekben. Egy darabig jelentéktelenek, és elhanyagolhatók. Csöndesen, senkit sem zavarva gyűlnek, és gyűlnek mígnem egy hatalmas kupaccá válnak. Valami ilyesmi volt ez a hallgatás is. A pillanat a célzás és az átok elmormolása között. - MIVEL? MIVEL ROSSZABB EZ A RENDSZER? Itt a kis zugodban tengődsz, ki se mozdulsz, csak ha éhes vagy. Mint valami förtelmes, és lusta rágcsáló használhatatlan testrészekkel, szervekkel... - a düh gúnyba ment át, ami éles kanyarral tér vissza az első fázisba - MIRE VAGY ÍGY ÉRDEMES? MIT ÉRSZ, MIT ÉR A LÉTEZÉSED? Nem vagy dolgos hangya, nem vagy kártékonyokat összeszedő farkaspók, de még gyönyörű tiszavirág sem! - a tajtékzó bestia egy üvöltő sárkánnyá formálta ezekre a percekre, de legalább most nem próbálja szűkebb hely felé terelni. - Egy szúnyog vagy! Jelentéktelen és semmire kellő!...
Több van benned Shannon... sokkal több. Gyere velem, és megmutatom

Testvér

*Mélyülő csend, lassú levegők. Üresbe kongó szavak, így, visszatekintve feleslegesnek tűnnek. Utálom, amikor ezt csinálja. Gyerekes, makrancos hévvel utálom, ki nem állhatom. Lelökném egy lépcsőn, hátha akkor helyrerázódnának a gondolatai, és persze én lennék az első, aki hanyatt-homlok kerítene segítséget neki. Mert én ilyen vagyok. Tehetetlen, gyengécske, jellegtelen. Ahogy arra rávilágít, csendes dühvel formált első szavaival. Meg fog győzni. Meg tud győzni. Igaza van, az idősebbek örök igazsága, én meg, ahogy megállapítja, közli, kijelenti, tudatosítja velem, nem vagyok más, csak mások igazságának torz tükre. Csomót kötök a nyelvemre, makacsul hallgatok. Egyszer ebben az életben én is megtehetem, hadd érezze ő a saját hangját, a szavai közt kikerekedő súlyos, türelmetlen űröket, hangközöket, amik rátelepednek az ember vállára, a tudatába férkőznek, lelkiismeretet, félelmet, ijedtséget pattannak ki magukból, ahogy felszakadnak az „csevely” folytatását jelentő szavak erejétől, a visszafogott, lábujjhegyen kitartott üvöltéstől. Összerezzenek, összefonom a mellkasomon a karom, karjaim, amíg még megvan az összes, sötét szemébe nézek egyenesen. Nem kell félnem tőle, duruzsoló szellemhangon mondok ellent a saját, józan, kifinomult veszélyjelző ösztöneimnek.*
-Ezt tartod rólam, de mindezek függvényében sincs fogalmad róla, hogy igazából miben is vagyok kevesebb, mint a szerinted ideális-*igen, belezavarodok a mondat végére, de folytatást követel a hangsúlya a tekintete, a felbosszantott, lereszelt körmű kismacska-haragom.* -Nem élek szánalmas életet. Átlagos életet élek. Ez akármennyire is bosszant téged, akkor is egy szabadság-*bűvös szó, mert tudom, hogy bosszantja, apró, kártevő-öröm. Ezt a napot, ezt a hangulatot, ezt a pillanatot a hasonlatoknak dobtam, kezdenek vele, amit csak tudnak. Ellépek a faltól, tényleg, egészen elé, kihúzom magam, nem fogom felnőni hirtelen sem a köztünk levő fizikai, sem lelki különbségeket.* -Azt mondom, amit a környezet, mindenki, aki nem tartozik bele, amit a többség vall. Rosszabb. Nekem, személy szerint tökmindegy. De mivel neki rosszabb, ezért előbb-utóbb el fog múlni, mert van ellenállás, van háború, van akarat. A „messiások” megölhetőek, a kiválasztottak elpusztulnak, de attól még az igazi változások tömegfolyamatok eredményei. Te is tudod, hogy nem marad így-*elmúlik, mint egy rossz állom, minden véget ér egyszer, ami szép, legalábbis valakinek szép.* -De ha nem is, téged akkor se tűrnek meg sokáig. Tudod ugye?-*halkan, finoman kérdezem, miközben leszámolok a jövő félév terveivel. Ha eltűnnék, kinek hiányoznék? Lenne egy jó pár lukasóra majd minden évfolyamban, de aligha hullatnának könnyet értem. Nem sok nyomot hagytam. Így jó. Akkor se megyek sehova. Maradok. Keményen és elszántan ragaszkodok ehhez a helyhez, legalább az év végéig. Elvégre, amit elkezdünk, azt nem szabad csak úgy félbehagyni, ugye testvérkém? Ez pedig egy tőled tanult, örök igazság, visszavert bölcsesség, megcsillantom, lásd, ez sem kopott ki belőlem.*
-Szeretem ezt a szúnyog létet. Nem tudod elképzelni, hogy nem akarok többet? Pedig így van-*kemény, hűvös, még nekem is idegennek hat, kezelhetetlen, ellenálló. Nem kéne agresszívnek lennem, mert az agresszió csak agressziót szül, és ha én megemelem a hangom, akkor alighanem ő is feljogosítva érzi majd magát rá, hogy erőszakosabban véleményt formáljon, na és akkor mi lesz? Baj. Az lesz. Köhintek, megköszörülöm a torkom, annyira a nyelvem hegyén van, hogy akkor most kikísérem, ha nincs több mondanivalója, aztán rájövök, hogy nekem ehhez se idegem, se bátorságom. Alighanem elájulnék a feszültségtől, attól, ahogy utána levegőt vesz, elszívná az életem, energiám, ellenállásom. A lelkem.*
-Nem vonz, amit mutatnál. Szerintem két életre eleget láttam és tapasztaltam belőle-*soha nem mond egy őrültnek, hogy minek tartod, mert akkor visszacsap rád a dühe. Akkor mit mondhatnék neki? A testvérem. Nem gyűlölöm azért, amiért másokat a világból kipusztítanék, ez teszi a testvériséget, megtehet bármit és megtehet újra az idősebb jogán, csak nem most, nem itt, nem, amíg még elég összeszedett vagyok a gondolkodáshoz, amíg tudok védekezni a gondolat ellen. Az idő neki dolgozik.*
-Nem vagyok semmirekellő. A tevékenységem csak a te mércéd szerint nem ér semmit, némely ifjabb lelkek okulnak és tanulnak belőle. És igen-*élesen villan a tekintetem, ahogy nyíltan, egyenesen beismerem. Igaza van, a rossebb egye meg, IGAZA:* -Mentegetődzöm. Mert támadsz.