Kőkör

Igazából egy félkör, egy egykori varázskör maradványa. Egy félkörben elhelyezkedő 4-5 szikláról van szó. Ezeknél ütötte meg Hermione Dracot és innen leselkedtek a harmadik részben.

Szombat kora délután. A novemberi nap még próbálkozik, hogy meleget árasszon a Roxforti birtok területére. Lágy szellő suhan végig és görget maga előtt néhány barnássárgás lehullott falevelet. A háttérben valahol madarak vitatkoznak élesen, megtörve az eddig uralkodó néma csendet. Hideg borzongás fut végig a testemen, ahogy a hátam nekidöntöm egy alacsony romos kőfalnak. Szemeim a szürkés felhőkkel beborított kékes égboltot pásztázzák. Fejemből messzire száműztem az összes negatív gondolatot, még mielőtt akarva akaratlanul is elcseszné a napomat. Ma ugyanis végre nem az a pesszimista hangulat tört rám felébredéskor az ágyamban, és ha már egyszer végre kegyetlen jó kedvem lett, akkor ki is használom. Felejtsük el a depis szar hangulatot és elő a régi igazi énemmel. Kezdődhet a baromkodás, elő a sok hülyeséggel, mosolyra fel, indul a mandula, a banzáj meg az anyám kínja is. Mindegy, hogy mi lesz itt, vagy, hogy mi fog történni, csak végre legyen színes az unalmas szürke nap. A tankönyvek mehetnek a cuccaim legaljára, jól eldugva, úgy hogy az elkövetkezendő napokban ne is lássam meg, még véletlenül se.

Ma a szórakozásé s a vidámságé lesz a főszerep, ha törik, ha szakad. Ennek érdekében pedig még délelőtt felkerestem Seon nevű drága és kedves évfolyamtársam, akivel korábban rengeteget baromkodtunk együtt, csak sajnos azok a régi szép idők kezdtek elrepülni felettünk. De itt az ideje, hogy újra felélesszük eme nagyszerű szokásunkat, aminek anno gyakran volt rekeszizmokat fájdító röhögés a vége. Ha minden igaz, még ma délután beesik ide a lány, hogy összehozzunk valami örültet, vagy csak szimplán átdumáljuk és röhögjük a mai hűvös novemberi délutánt.

Kapucnim a fejemre húzom és eligazgatom az alóla kiálló színes tincseimet. Tekintetemmel körbepásztázom környéket egy-egy érdekes látnivaló iránt, de sehol semmi. Egyelőre. Halk sóhajjal fújom ki a levegőt és cserélem le egy frissebb adagra. Feltápászkodom az eddigi pozíciómból és kinyújtózkodom egy kicsit, hogy néhány másodperc elteltével újra a hátammal támasszam a követ. Mai itt tartózkodásom alatt még nem történt semmi érdekes vagy említésre méltó, de talán majd nem sokára eljön az ideje, addig is türelmetlenül várom azt a percet, amikor végre ideér Seon és megszűnik az unalom szó a mai napra.

Léptek zaja töri meg a madárzajjal ötvözött csendet. Felemelem a tekintetem és a hangok irányába fordítom a fejem. Apró mosoly ül ki az arcomra és türelmetlenül el kezdek dobolni a lábammal, mintha valami halálosan fontos dologról lenne szó, nem pedig egy szimpla baráti találkozóról. De legalább történni fog valami. Végre. Mert érzem és tudom.

[- Igyekezz!]

Szombat kora délután. Most raktam tele a hasam mindenféle jóval, épp a birtokon keresztülvágva tartok a Kőkör felé. Nem is értem hol van ennek a pár sziklának köze a körhöz, de mindegy is. A lényeg, hogy kellemesen eldugott kis hely, mégsem kell a birtok legtávolabb eső sarkába elbandukolnom, mert valljuk be ebben az időben nem épp a legkellemesebb egy hoszzú séta. Főleg ebben a cuccban, amit csak úgy random rángattam magamra a reggeli sietségben, bár... ha jól meg gondolom minden nap random öltözködöm... Okééé.

Lényeg, hogy nem 10 fokba való, amit felvettem, az enyhe szélben az egyik kezemmel a  fejemre kell szorítani a kalapom, nehogy megszökjön, a másikban pedig két üveg finom vajsört szállítok, amit Abbynek szánok, azt megünnepelendő, hogy viszonylag hosszú idő óta először jövünk össze szórakozni. Nem is értem miért tartottunk szünetet, hiszen annyi marhaságot csináltunk együtt, hogy azt nehéz elfelejteni.

Olyannyira, hogy a régi szép emlékek hatalmas vigyort varázsolnak az arcomra, még a fogaim is kivillannak, olyan széles a mosolyom. Emlékszem, amikor egyszer békanyállá változtattuk a prefektusi fürdőben a vizet és rengeteg szappanhabot varázsoltunk a tetejére. Szerencsétlen prefik kórusban sikoltoztak, amikor felüdülésre vágyva beleereszkedtek abba a trutyiba és rájöttek miben is csücsülnek. És mi pedig mekkorákat nevettünk rajtuk! Persze soha nem derült ki, hogy mi voltunk, nem volt bizonyíték. Talán most, a Halálfaló rendszerben is fel kéne újítanunk eme hasznos bosszantócsapatot? Majd kezdeményezem.

A szél bele-belekap a fekete-szürke kockás ingembe, ami alatt csak egy piros trikót viselek, szóval mondanom sem kell, hogy mennyire fázom, de annyi eszem azért volt, hogy magammal hozzak egy zsugorító bűbájjal kezelt meleg pulóvert a zsebemben, szóval, ha odaértem majd felveszem. Lassan közeledek a cél felé.

- Igyekezz!

Ahogy a hátam mögé nézek, ismét mosolygok, hiszen nem egyedül érkezem, kísérőm Nevanda, a cica, a magas fűben közlekedve küzd az elemekkel, a fülei egészen lekonyultak és folyamatosan prüszköl a széltől. Nem is értem miért jött velem... Talán a táskámban rejtező némi sütőtökös pite vonzza utánam? Rejtély. Mindenesetre kitartóan haladt mögöttem, így ismét magam elé néztem, és nem is olyan messze megpillantottam a sziklákat.

Megszaporáztam a lépteim, szinte futottam jókedvemben, Nevanda pedig ügetésbe kapcsolt, így hamarabb odaértünk. Már messziről integettem a vöröshajú barátném felé, távolról talán kicsit őrülten festhettem, de már valószínű hozzászokott ehhez.

- Hello! - kiabáltam néhány lépésnyi távolságból, majd mikor odaértem hozzá, megölelgettem. - Hogy vagy? Régóta vársz rám? Mert lehetetlen kijutni a kastélyból, hihetetlen tömeg volt! - hadartam izgatottan, nem tagadva meg önnön valómat. Még most sem tudom befogni a szám.

[-Szia.]

Visszaintegetek a közeledő lánynak, aki jó szokása szerint már távolról sem nézett ki úgy, mint akinek ki van a négy kereke. Viszont ez valahogy sohasem zavart, mert anno amikor még szebb és jobb világ volt én is ugyanilyen megkattant lány voltam. Valahol még most is az vagyok, és egyre inkább érzem azt belül, hogy ez az énem kezd újra feltörni belőlem, én pedig mint valami rendes áldozat engedem, hadd jöjjön elő a jól eldugott rejtekéből és hadd öltse fel megint régi pompáját.

-Szia. – köszönök vissza, miközben felállok a kőről, amin eddig oly kényelmesen üldögéltem, hogy viszonozni tudjam azt az ölelésmennyiséget, amit rám zúdított. –Köszi, most már jobban, mint eddig bármikor is. – felelem az első kérdésére majd folytatom. – Annyira nem volt vészes az idő, ameddig rád vártam, legalább át tudtam gondolni egy néhány dolgot. – itt hagyok egy másodpercnyi szünetet, majd mintegy mellékesen megjegyzem – Érdekes, amikor én jöttem akkor még sehol nem volt senki. Vagy lehet, hogy csak azért, mert akkor még mindenki nagyban tömte a fejét, amikor leléceltem odabentről? –teszem fel a költői kérdést, majd elmosolyodom.

Visszaülök arra a kődarabra, amit eddig is úgymond széknek használtam és hellyel kínálom Seont is. –Dobd le magad te is bátran, nem olyan vészesen kényelmetlen, mint amilyennek elsőnek tűnik. – teszem hozzá bátorításképpen. –Na, most te jössz, mesélj, hogy vagy? Veled legalább történt ma valami izgalmas? Mert az én napom a te felbukkanásodig kész dögunalom volt. Felé fordulok, hogy őt is lássam és ne csak a perifériás látásom legszélén kapjon helyet az alakja. Szerencsére a nap nem erőlködik annyira, így legalább nem kell attól tartanom, hogy azok az átkozott napsugarak megpróbálják kiégetni a két szép szememet.

Újra eszembe jutnak a régen együtt töltött idők, amikor még meg sem fordultak a fejünkben ilyen dolgok, mint például halálfalók, Tudjukki, kinek milyen vér csordogál az ereiben és nem kellett attól parázni, hogy mikor kapjuk az értesítést, hogy börtönbe csukták vagy maghalt valamelyik rokonunk, barátunk. Nem mintha nekem olyan sok elveszíteni valóm maradt volna, de akkor is ott van az emberben a félelem, hogy mi van ha…? De tereljük a gondolataimat vidámabb vizekre, mert nincs kedvem elrontani ezt a délutánt azzal, hogy ezekre a baromságokra gondolok, pláne, hogy ma kezdett el bennem felmerülni az, hogy megpróbálok tudomást sem venni az élet eme oldaláról és igyekszek mindent optimistán felfogni, tisztára, mint régen.

- Hiányoznak azok a régi szép idők, amikor minden hülyeséget csináltunk. –szólalok meg hirtelen. – Talán tenni kellene ez ellen valamit, nem gondolod? – kérdezem és arcomra újra az a gyerekes vidámság kerül, mint amikor azt terveztük, hogy hogyan tudnánk Valentin nap alkalmából rózsaszínbe borítani a negyediken levő fiúmosdót. Istenem, mennyi, mennyi baromságot és csínytevést elkövettünk, hányszor kerültünk ez miatt Friccs orra elé és hányszor ítéltek minket apróságokért büntetőmunkára. Amikor még semmi nem számított, amikor még minden tök mindegy volt és még voltunk annyira bunkók is, hogy hatalmas mosollyal körmöltük újra a különböző másolnivalókat vagy épp jót szórakoztunk miközben elméletileg a koszos virágcserepeket kellett volna letakarítani. Hát a végére nagyjából tiszta lett a cserép, de hogy több sár volt rajtunk és az üvegház falán, mint addig bármikor az is biztos.

Egy átkozott felhő úgy döntött megpróbál keresztbe tenni nekünk és beúszott a Nap elé, hátha ki tudja takarni az amúgy sem ereje teljében levő égitestet. Így az addig viszonylag kellemesnek mondható időjárás hűvösebb fokozatra váltott. Feljebb húzom a cipzárt a pulcsimon és felnézek az égre. –Ezek az átkozott felhők. Tök jó, hogy ilyen dagadt zsiráf alakja van, de ezért nem kellene még kitakarnia napot, nem? A kis szemét… - bosszankodom, majd a tekintetem újra visszatéved a kövekre és a mellettem ülő lányra.

Deirdre


Péntek délután. A nap utolsó órájáról (számmisztika, nem is rossz) épp most csengettek ki. Az idő nem is rossz, már februárhoz képest- nem fagy, így a kiadós ebéd után kedve támad kimenni a parkba járni egyet- az utolsó pár délutánt a klubhelyiség egyik kényelmes foteljében vagy a könyvtár egy zugában töltötte, némi házi feladattal és főleg csak úgy olvasgatással és zenehallgatással (hála légyen a Weasley testvérek fülhallgatójának és a hordozható mágikus adóvevőnek); úgy érezte hát, jót tesz majd némi változatosság.

Előírásos téli köpönyegébe burkolózva lép ki a kastély ajtaján, és örül, hogy nem fúj a szél- így az arcán kívül máshol nem is fázik, egyelőre legalábbis. Gyors léptekkel átvág a parkon, különösebb cél nélkül, csak a tájban, no meg a birtok látszólagos ürességében gyönyörködve- hiába, február van még, aligha akad eléggé elvetemült diák, aki ilyenkor épp a szabad levegőt választaná a fűtött kastély helyett; a kviddicsedzés persze kivétel. 

A lényeg… pár perc sétába beletelik, mire van legalább halvány ötlete, merre szeretne ezúttal menni- így lyukad ki a kőkörnél. Ugyan leülni nincs hova, kedveli ezt a helyet, meg nem tudná magyarázni, miért. Ha jobban tudna rajzolni, próbálkozna egy tájképvázlattal, de ez sajnos ki van zárva. Na, nem is baj. Elkalandozó, követhetetlen gondolataiba mélyedve néz egyik szikláról a másikra, némán, így ha közelít is valaki, nem veszi észre, legalábbis addig nem, amíg nem késő. Ez gyakori hibája, amiről sürgősen le kéne szoknia, főleg ezekben az időkben, ám eddig hiába minden próbálkozása.

Calypso

Itt egy újabb hétvége, mert hát a péntek délután tulajdonképpen már a hétvégéhez tartozik. Cserébe a vasárnap délután meg már egyáltalán nem a pihenésé, minden jóérzésű diák olyankor írja a leckéit, felkészülve a hétfő megpróbáltatásaira. Még egyáltalán nincs késő, alig lett vége az utolsó óráknak. Egy csomó diák a parkban keres menedéket, mintegy kiszabadulva az iskola épületéből. Én se teszek másképp, de azért igyekszem kerülni a nagy tömeget. El kell olvasnom egy levelet, és ez a dolog nem tűr halasztást. A többiek persze maradnak viszonylag közel, senki nem akar jégkockává fagyni. Épp ezért a diákok többsége az ajtók közelében lebzsel, mintegy ellehetetlenítve a ki és bejutást.

Zsebembe gyűröm a levelet és átvágok a trécselő diákok kis csapatain. Amint nincs már körülöttem senki, azonnal mohón feltépem a borítékot. Igen, a dolog nem tűr halasztást. Névtelen levél a könyvem lapjai közt… Bárcsak Ő küldte volna, annyira szeretném, ha Ő lenne. Így nem jó, menet közben nem tudok olvasni. Kíváncsi szemek, megőrülök tőletek!

Távolodok az épülettől, míg már elég közel érek a kőkörhöz. Ha jól látom, van ott már valaki, de tulajdonképpen nem érdekel a dolog. Az egyik ősrégi kő mögé bújva próbálom kisilabizálni a betűket, de azok valamiért teljesen olvashatatlanok.
- Hogy vinné el egy thesztrál! – mormogom magam elé félhangosan, és újból a zsebembe süllyesztem a levélkét. Annyi biztos, hogy nem Ryan írta, az ő keskeny, határozott betűit ezer közül is felismerném. Ezzel majd később foglalkozok, annyira már nem is érdekes az egész, ha nem Ryan a levél küldője.
Elkezd érdekelni, hogy még ki lehet itt. A kő mögül kidugom a fejem, és nézem amit csinál. Egy lány, a nevét sajnos nem tudom. Attól tartok, ha megszólítom, annyira megijed, hogy leesik. Hm. Végül is, az nem az én bajom. Elmosolyodok és kilépek a fedezékemből.

- Hé! Szevasz! Mit csinálsz itt? – próbálok nem túl hangos lenni, elvégre nincs kedvem a gyengélkedőre menni, ha kitöri a csuklóját vagy ilyesmi. Zsebre vágom a kezem, próbálok laza lenni. Nem szerencsés ezekben az időkben egyedül kószálni a birtokon.

Deirdre


Fogalma sincs, mennyi idő telt el, mióta idejött, de nem is érdekli igazán. Ráér, fiatal még az idő, bár meg kell hagyni, azért az ujjai meg a lábai mintha jobban örülnének a jól fűtött klubhelyiségnek, mert hiába a kesztyű meg a téli cipő, kezd oda is bekúszni a hideg. Most már érti, miért maradtak a legtöbben a bejáratok közelénél annak ellenére, hogy szél legalább nuku. De hát így jár az, aki ilyen időben egyedül akarna lenni… na, majd kicsit később bemegy melegedni.

Persze a közeledő lépteket nem vette észre, csak akkor kapott észbe, mikor megszólították. A hang váratlanul éri, megrezzen és hirtelen kapja felé a fejét, de nem lép sehová, szerencséjére. Ebben talán annak is lehet része, hogy azért mérsékelt hangerőről van szó, de nem ez a lényeg, hanem a beszélgetőpartnere. Szintén lány, de pixi legyen Calypso, ha eszébe jut a neve. Csak annyira emlékszik, hogy fölé jár talán egy-két évvel… na meg, hogy látta az arcát a Nagyteremben a mardekáros asztalnál, bár az egyenruha-kötelezettségnek hála ez szinte felesleges is. Lehet, hogy naivitás, de úgy tűnik, csak erre tévedt éppen a lány, szóval Calypso visszamosolyog.

-Helló! Semmi különöset, csak nézelődöm. Gondoltam, kiszabadulok egy kicsit a kastélyból. –vallja be.  Erősen gondolkodik, mi lehet a lány neve, mert hiába nagy az iskola, idegesíti, hogy fogalma sincs… de aztán mintha rémlene neki, hogy bent van a kviddicscsapatban. Nem tud biztosra menni, mert bár kijár megnézni a meccseket, nem érdekli annyira, hogy a csapattagok nevét és posztját is megjegyezze. Megkérdezni, hogy „Hé, nem vagy te benne a mardis csapatban?”, viszont, azt már nem akaródzik neki, tart tőle, hogy hülyén hangzana, mint valami kiskölök vagy buta liba.

Calypso

Csak még szélesebben mosolygok. Gondolom azért jött ki ő is, amiért minden épelméjű diák ebben a fagyos időben. Leírhatatlanul vágyik néhány perc magányra, amikor senki nem kezdi traktálni a saját problémáival és élményeivel. Közelebb sétálok, a kezeim még mindig hanyagul a zsebemben vannak, a lazaság szimbólumaként. Közben persze jobbommal vadul szorongatom a levelet, mintha egy – mellesleg nem létező – szellő kifújhatná a talár zsebéből. Ki tudja? Jobb az óvatosság.

- Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Ilyen időben nincs az az agyalágyult, aki jókedvéből mászkálna a birtokon. – nekitámasztom a hátam egy kőnek, és az eget bámulom. – Furcsa ez, nem? Mármint régen annyit voltunk kint, de mostanában a birtok csak a magányosoké vagy azoké, akik egy kis magányra vágynak. – tovább merengek, az arcomra kiül egy huncut mosoly-grimasz keverék.

- Meg persze azok császkálnak még idekint, akik valamit titkolni akarnak. A többség azt, hogy dohányzik.  – hanyagul megrántom a vállam, végül is ez csak mellék infó volt. Kérdőn nézek rá, a fejem kissé oldalra biccentem, és úgy keresem a szemkontaktust. A tekintetem szokásos módon semmiféle érzelmet nem tükröz. Olyanok, akár a porcelán babák gomb szemei.

Kicsit megmozgatom a nyakam, fejem jobbra-balra biccentem, hogy elmúljon a szúró érzés. Valószínűleg elaludtam, gyakran előfordul velem az ilyesmi. A sálam a mozdulattól félrecsúszik, látni engedi a nyakamon lévő két keskeny de hosszú karcolást. A jobb orcámon is van egy ilyen viszonylag friss sérülés. Már nem fáj egyáltalán, inkább csak húzódik és kellemetlen. Na és persze feltűnő, mikor így félrecsúszik a sálam. Az arcomon lévő nem is szúr annyira szemet, míg ez a kettő nem látszik. Visszaigazítom a sálat a helyére, mentem ami menthető. Erre tutira rá fog kérdezni a lány, de hogy én nem az igazat válaszolom majd neki, az is biztos. Semmi köze az egészhez, jobb ha inkább hazudok majd. Már ha egyáltalán meg meri kérdezni. Újra ránézek, ezúttal alaposan elemzem. Nálam néhány évvel fiatalabb, ráadásul nem is egy házba valók vagyunk. Kizárt, hogy olyan ostoba legyen, hogy rákérdezzen.

Deirdre

Igen, tulajdonképp az ő ittlétének is ez az oka: pár perc a zsibogás nélkül, pletykák nélkül, miközben mindenki úgy tesz, mintha még mindig minden rendben lenne. Calypso maga is igyekszik leggyakrabban nem tudomást venni a nyomasztó változásokról és megőrizni valamelyest a derűlátását, talán ezért is tették oda, ahova. Ez azonban… nos, nehéz megmondani, miért van.

Talán tényleg csak menekül, bevackolja magát az illúziókba, mintha azok meleg, téli vacok lennének. Talán azért csinálja, mert hát semmi sem tart örökké, miért épp ez az állapot lenne kivétel? Nem tudja, és talán nem is fogja megtudni. Jobb nem is gondolkodni ilyeneken. Még ha a Roxforton kívüliekkel folytatott levelezését megfigyelik is, azért a legfontosabb, hogy életben van-e otthon mindenki, benne marad, benne kell maradjon.

„Ilyen időben nincs az az agyalágyult, aki jókedvéből mászkálna a birtokon.” Hát igen, mi tagadás, ez így igaz, a Hugrás rá is bólint, mielőtt beszélgetőtársa az egyik kőnek támaszkodik és az ég felé fordul.

-Igen, ez igaz. Mindenki biztonságosabbnak tartja odabent lenni… de hiába nagy a kastély, egy idő után zsúfoltnak tűnik. –A dohányzós megjegyzésre neki is enyhe fintor kúszik az arcára, de csak amolyan viccelődő fajta. Már épp válaszolna, mikor az idősebb lány elkapja a tekintetét. Furcsán üresek a szemei, ahhoz képest, hogy milyen kérdőn néz… Valószínűleg óvatosabbnak kellett volna lennie. Talán azt akarja tudni, miféle titkolnivalója lehet Calypsónak, hogy idejött? Vagy ha olyanja nincs, miért menekült ki a magányba? Különös egy lány… és még mindig fogalma sincs a nevéről. Persze elszégyelli magát, amikor rájön, valószínűleg a gondolatai nagy részét igen könnyű kitalálni. Hiába, nem volt sosem valami nagy színész...

Ekkor jön ám azonban csak a java: ahogyan (feltehetőleg) elmacskásodott nyakát tornáztatja, a titokzatos felsőbbéves sálja félrecsúszik és látni enged két karcolást. Most, hogy közelebbről megnézi, hasonló van az arcán is… persze a sál hamar a helyére kerül, Calypso pedig félig töprengő, félig „meg ne merd kérdezni” pillantással találja magát szembe, ami persze megfagyasztja a kibukni készülő szavakat- mert igaz, tényleg okosabb ennél. Tulajdonképp igaza van, egyáltalán nem a Hugrásra tartozik-, hisz alig ismerik egymást… de persze azt, hogy még mindig nem ugrik be neki a név, be nem merné vallani.

Calypso

Miután alaposan eligazgatom a sálam, vissza az eredeti pozícióba, unottan sóhajtok egy rövidet. Úgy látom a Hugrabugos lány nem éppen beszédes, visszasüppedhetek gondolataim mocsarába. Találó is rájuk a mocsár összefoglaló név.

Legtöbbet természetesen Ryanre gondolok, vele kapcsolatban is két dolgon szoktam törni a fejem. Az egyik az, hogy miként leckéztessem meg, vágjak neki vissza a sok gonoszsága miatt. A másik az, hogy hogyan is tudnék a közelébe férkőzni valahogy. Teljesen vak és/vagy szerelmes az a lány, aki nem olvadozik utána. Nincs olyan nőnemű lény a világon, aki ne imádná. Merlinre, még Tiger, a baglyom is odáig van érte! Valószínűleg a mellettem álló lány is látta már, és hasonló a véleménye, csak azt se tudja ki az a döglesztően helyes végzős Mardekáros fiú.
Amire még rengeteget gondolok mostanában az a családom. Fura, de eddig közel öt éven át nem hiányoztak sose. Most mégis…  Bármit megadnék, hogy ebben a percben otthon lehessek. Ehelyett itt vagyok kint a Roxfort körüli birtokon, ezen a hűvös februári napon. Hírtelen legyőzhetetlen késztetést érzek, hogy megérintsem a medálom. Nem is nagyon fogom vissza magam, egy pillanat alatt előhúzom a talár alól a hosszú láncot, és tenyerembe szorítom a medálórát, amit akkor kaptam Royaltól, amikor felvettek a Roxfortba. Hosszú, csaknem köldökig érő ezüstláncon lóg ez a különleges, antik darab. Az elejét egy kígyó díszíti, a két szeme két egészen apró smaragd. A hátuljába pedig a Deveraux család címere van vésve, egészen pontosan kidolgozva. Szeretem ezt a medált, mert tudatosítja bennem, hogy hová is tartozom.

Ahogy az órám markolom, újra a lányra nézek. Vajon mindig ilyen szótlan? Annak tűnik.
- Mi a neved egyébként? – intézek hozzá egy kérdést, hátha megered a nyelve. A szél ebben a percben kicsit felerősödik, de épp csak annyira, hogy mindeddig tökéletesen egyenletes és sima hajamat alaposan összeborzolja. Morcosan húzom végig a hajamon a kezem, ujjaimból ötágú fésűt formázva. Egy sapka persze biztosan stabil és hosszan tartó megoldás lenne erre az állandó szél elleni harcra, de valahogy sose voltam az a kalapos-sapkás típus. Bár egy csinos hegyes süveggel még lehet, hogy kiegyeznék, csak az a baj, hogy az ennél kicsit is erősebb széllökések bizony már azt is leröppentenék a fejemről. Még mindig a kőnek támaszkodok, azt hiszem találtam egy beszélgetéshez kényelmes pózt, és ha már így alakult, akár beszélgethetnék is ezzel a lánnyal.

Deirdre

Calypso is gondolkodik jó pár dolgon, többek közt a családján- kábé egy hónapja az utolsó levélnek, persze azt is felbontva kapta meg. De hát, ha egyszer nem tudsz változtatni valamin, panaszkodni nincs értelme, nem igaz? Igen… és nem hagyhatja, hogy ez kedvét szegje. Lehetne sokkal rosszabb is, hisz hányan haltak vagy sérültek már meg! Az ő családja még megúszta. Eddig. Na de ne kiabáljunk el semmit. Jobb az ilyeneken nem is gondolkodni. 

A végzős mardekárosról… nos, igen, Calypso látta már, a nevét is hallotta pletykákból és sustorgásokból, és tény, érthető, miért epedezik utána a fele Roxfort, de mint sokaknak, neki is van annyi önismerete és józan esze, hogy felismerje, ha valaki messze a saját kategóriája fölött áll és elérhetetlen. Így, ha be is vallja magának, hogy jóképű a srác, ennél tovább nem megy, hisz nem akar ő hülyét csinálni magából. 

Ő is zsebre vágja kesztyűs kezét, hogy melegedjen (még a kesztyű alatt is dideregni kezdtek ugyanis az ujjai), közben pedig kezébe akad pár szem mindenízű drazsé. Pár napja bontott ki egy csomaggal, biztos elfeledkezett ezekről és megmaradtak- de mielőtt eldönthetné, mihez kezdjen velük, a mardekáros újabb kérdést intéz hozzá. Úgy látszik, kicsit sokáig volt szótlan, ám most már mindegy.

-Calypso Galway. És… én sem tudom a te neved, pedig olyan érzésem van, mintha valahonnan be kéne ugrania… -, vallja be, miközben menthetetlenül feledékenynek érzi magát. Ha mással nem is, ezzel aztán biztosan lebukott Hugrabugosként…  ám mielőtt ezen kezdhetne el mélázni, feltámad a szél, majdnem ellopva Calypso fejéről a fejfedőt. Csak az menti meg, hogy a lány elég gyorsan fogja meg. Egy idő után kicsit enyhül a légmozgás, szerencsére.
-A szótlanságért meg bocs… nehéz lehet elhinni, de nem mindig vagyok ilyen. –teszi hozzá.