|
|
« Dátum: 2011. 01. 16. - 14:38:55 » |
0
|
A falu szélén fekvő temető mára már teljesen az enyészeté lett. Hatalmas kovácsoltvas kerítését sűrűn benőtték a különböző kúszónövények, így kintről alig látni be. A halottaknak mára már egy hozzátartozójuk sem maradt, így hát egy látogató sem érkezik oda soha, bár ehhez nagyban hozzájárul a tény, hogy állításuk szerint szellemek lakják a helyet...
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
† Remus Lupin
Eltávozott karakter
† Halott
Hozzászólások: 81
Jutalmak: +41
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : Világossbarna ősz szálakkal átszőve, itt-ott kopaszodik
Szemszín: Gesztenyebarna
Kor: 37
Ház: -
Évfolyam: Kijárta
Családi állapot: Házas
Kapcsolatban:: Nymphadora Lupin
Kedvenc tanár: Albus Dumbledore
Legjobb barát: James Potter, Sirius Black
Kviddics poszt: Nem játszik
Nem elérhető
|
|
« Válasz #1 Dátum: 2011. 01. 16. - 15:25:40 » |
0
|
Odil Watson
*Jéghideg szellő süvít végig a törött sírkövek labirintusán. Süvítő hangja akár a holtak fájdalmas nyögése, kik a föld alatt keservesen zokognak, hogy elfelejtették őket. Mert tény, hogy a falu egykori temetője mára már nem fogad be több halottat földjébe. A kapu bezárt, és nem csak a rozsda és a kúszónövények erdeje miatt. Egyesek szerint nem tanácsos a temető közelébe menni, ugyanis pár éve szellemek ütötték fel tanyájukat. Üvöltő hangjuk zengi be a falu környező utcáit. Még a rendőrség sem merészkedett soha a vaskapun belülre, és milyen jól tették. Mert az igazság az, hogy a szellemeknél sokkal rosszabb várta volna őket odabenn… Halk zörej. Még is, az egész temetőn visszhangozva száguld végig, és az ember úgy érezheti magát, mint amikor buborékfújóval játszva a buborékokat kipukkasztja. Mert hogy a hang egy afféle pukkanás volt, melyről bármelyik varázsló megmondja, mitől származik. Remus Lupin még hatása alatt volt a hoppanálásnak. Igyekezett nagy levegőt venni, és várta, hogy elmúljon a sípolás a fülében. Olyan érzés kerítette hatalmába, mintha egy szűk gumicsövön bújt volna át. Ráadásul a mostani állapotában, ez a kellemetlen érzés meghatványozódott. Szakadt talárt viselt, és ősz hajszálai mintha szaporodtak volna az utóbbi időben. Arcán elmélyültek a ráncok, szemei alatt sötét karikák húzódtak, és mintha a fürgesége sem lett volna a régi. Hiába, őt is megviselte a háború, és még valami, egy személyes ügy. Valami, ami elől hiába menekül, utoléri. Ismeritek az érzést, amikor rettegsz valamitől, és ahogy egyre inkább múlik az idő, a félelem csak szaporodik és szaporodik, és a végén egy nagy megkönnyebbülés, avagy nagy bánat formájában felszínre tör? Nos… a várakozási idő ebben az esetben kilenc hónap. És a rettegés fokozódik… Megkapaszkodott egy még ép sírkőben. A felirat szerint „Edward Spencer” nyugszik alatta. Gyöngének érezte magát, kimerültnek, és tudta, hogy a java csak most jön… Lassan haladt a temető belseje felé, ahol a ravatalozó épülete magaslott a maga kopott formájában. A nap már lenyugodott, az égbolt pedig kezdett sötétedni, mintha egy üveg tintát borítottak volna ki az égiek, melynek tartalma lassan végigcsorogva, koromfeketévé festi az amúgy világoskék színben ragyogó eget. Sajnos azonban már rég nem ragyogott abban a kék színpompában az ég, hiszen a sűrű köd minduntalan szürkére festette azt. Ez a fajta köd még kísértetiesebbé varázsolta az elhagyott temetőt, annyira, hogy Remus háta is beleborsózott. Pedig hányszor járt már itt, te jó ég. Még is elfelejtené ezt a helyet örökre. Csupán egy tátongó lyuk, egy szakadt, mocskos köntösbe bújtatott életen. De mennyi minden máshogy alakult volna anélkül a fekete hasadás nélkül. Lassan a málló vakolatú épület elé ért. Megállt előtte, de nem azért, hogy megszemlélje magának. Furcsa érzése támadt… Mintha mozgást vélt volna látni a temető másik végében. De nem, csak képzelődött, ide senki sem jár. Azért biztos, ami biztos alapon az említett pont felé fordult. A látványtól hirtelen megfagyott. A temető hátsó bejárata tárva-nyitva állt. Jól tudta, hogy magától nem nyílik ki, azonban akkor, amikor megérkezett a temetőbe, még biztos, hogy csukva volt. Valaki jár a sírlabirintusban. Remegő kézzel előhúzta pálcáját. Nagyon fáradt volt, lábai alig tartották már, és tudta, hogy nincs sok ideje. A Hold ezüstös gömbalakban egyre fényesebben ragyogott… Botorkálva megindult a kapu felé. Muszáj bezárnia azt, még ha nincs is itt senki. Habár a ravatalozó kellő biztonságot nyújt majd egy ideig, nem árt, ha zárva marad a kapu. Kezdte elveszíteni érzékeit a beálló szürkületben. Kissé ironikus, hogy pont ő, enyhe farkasvakságban szenvedett. Kivont pálcával közeledett a hátsó bejárat felé, közben füleit élesítette. Érezte, valami nagyon nincs rendjén a Golgota temető sötétjében, és tudta, hogy valaki figyeli őt…*
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Odil Watson
Eltávozott karakter
~AnGeL oF dArKnEsS~
Hozzászólások: 41
Jutalmak: +35
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Származás: Aranyvérű
Hajszín : Inkább én adom.
Szemszín: Számmisztika.
Ház: -
Évfolyam: Első
Családi állapot: Egyedülálló
Kapcsolatban:: Daniel Watson
Kedvenc tanár: Nincs. Miért? Kéne?
Legjobb barát: Daniel Watson *-*
Kviddics poszt: Őrző
Pálca: 12,5 Hüvelyk, ébenfa, főnixtoll maggal.
Nem elérhető
|
|
« Válasz #2 Dátum: 2011. 01. 18. - 11:51:22 » |
0
|
::Remus Lupin::
*A Sötét Nagyúr akarata szent és sérthetetlen. Ha azt akarja, hogy megöljek, valakit annak még ma alulról kell szagolnia az ibolyát. Én pedig immáron két teljes hónapja kénytelen vagyok úgy ugrálni, ahogyan a Nagyúr fütyül. A halálfalók jellegzetes állarca védelmező leple fedi arcomat, szénfekete talárom pedig aként súrolja a földet, mintha eggyé vált volna avval. A késő őszi avar ropogva töredezik lábbelim talpa alatt. Az alkonyat bíbor fényeire lassan a feneketlen sötétség fedi ki hálóját. Így érkezik meg Chamberpot egyetlen temetőjébe, ami már rég nem fogadja be örök nyugalomra az eltávozott lelkek testét. A temető díszes kovácsoltvas kapuját már rég benőtték a különböző borostyánok, és egyéb kúszó növények. Kivont pálcám nemes egyszerűséggel nyitja a zárat. A kapu úgy tárul ki előttem akár a mennyek ajtaja. Csakhogy ez messze nem az. Magabiztos határozott léptekkel folytatom tovább utamat az avarral sűrűn borított keskeny útszakaszon. Éber tekintetem ide-oda cikázik az álarc mögött. Pálcám pajzsként tartom magam előtt, akár egy "felidegelt" íjat, aminek húrja már lassan túlfeszül. Az én idegeim hasonlóan felajzott íj módjára túlfeszítettek. És ki tudja, mikor pattan el a húr? Ki tudja, mikor mondja fel teljesen szolgálatát? Véreb módjára járom körül a temetőt. Közben a különös hangok járják végig hallójárataimat. Mintha az itt örök nyugalomra helyezett lelkek akarnának kommunikálni a külvilággal. Nem csoda. Hisz állítólag szellemek kísértik a helyet. Tekintetem továbbra is kitartóan a temetőt pásztázza. Néha egy egy sírkőre pillantok futólag. Kivétel nélkül mind olyan régi, hogy a betűk rajta már igencsak elkoptak olvashatatlanul. Kísérteties egy hely. Vajon mikor járta körbe utoljára bárki is a sírkertet? Van annak pár szár éve az biztos. A Hold lassan felkel. Egyre csak nő, és nő, de még kerekded alakja nem teljesen rajzolódott ki az égen. Sejtelmes fénybe borítva a temetőt. Semmi jel nem utal arra, hogy volna itt még valaki rajtam kívül. Ugyan olyan zavartalanul folytatom utamat elhaladva egy omladozó ravatalozó épület előtt. Így folytatom utamat a temető másik végébe. Közben végig azon filózok, hogy egyáltalán valóban itt találom e. Ma délelőtt egy ember az életével fizetett nekem miután elárulta, hogy maga Remus Lupin a ma este folyamán meglátogatja a Chamberpoti Golgota temetőt. Még csak szemem sem rebbent a gyilkosság elkövetése közben. Tudtam, hogy van egy sötét oldala is lényemnek. De mióta a karomon éktelenkedik a sötét jegy, a billog, ami oly sok ember életét, sorsát pecsételte már meg, azóta felerősödött bennem lényemnek ez a gonosz, kegyetlen oldala. Ember ki ebben a temetőben megveted, lábad valóban hagyj fel minden reménnyel. És Remus Lupin pedig imádkozhat Merlinhez, hogy megússza pár igencsak fincsi átokkal. Mint például a krúcióval. A lehetőséget, hogy küzdjön, az életéért megkapja majd. Nem kívánom ingyen az életét. Küzdjön csak érte. Ha van értelme. Ezen emóciódarabkák Cruciatus átokként járják át sötét lelkem bugyrait. Éppen egy sírkőhöz érek, amikor meghallom mögöttem a jellegzetes pukkanást. Nem, nem egy buborék pukkant ki, amit a kislányom fújt. Valaki hoppanált. Villámgyorsan a sírkő mögé bújok, és onnan figyelem a holdfényben fürdő alakot. Lupin az nem nehéz kitalálni. Szakadt talár, megviselt tekintet. Ez csak Ő lesz. Kifejezéstelen arccal figyelem, ahogy megpróbál kikerülni az utazás hatása alól, ami szemmel láthatóan igen csak megviselte. Aztán meglep a következő cselekedete. Észreveszi a kinyitott hátsó kaput, aztán elindul felé. Mondanom sem kell mennyire ellenszenves ez a lépése. Mi a fészkes varangydudvának ügyködik ezzel? Nyilván tudja, hogy nincs egyedül. Miért nem arra koncentrál inkább, hogy felderítse a rá leselkedő potenciális vadat? Sosem fogom megérteni az emberiséget. Sosem. Már rég feladtam. Csalódott sóhaj kíséretében felegyenesedek a sír mögül, ami eddig elrejtett. Szép lassan elindulok ügyelve arra, hogy mozdulataimat a legcsekélyebb akusztikai hatás kísérje. Mikor már úgy húsz méternyi választ el a nekem háttal álló Remustól megszólalok.* -Melyik világban fordul az elő, hogy a nyúl önszántából látogatja meg az oroszlánt a barlangjában? Megmondom. Csak az ostobákéban. Ejnye Lupin… Azt hittem ennél azért több ész szorult beléd. *Hangom úgy hasít bele a holdfényes éjszakába akár a zord szél a csendes vidékre. A legcsekélyebb tiszteletet is mellőzöm azzal, hogy tegezve szólítottam meg. Mivel érdemelné meg a tiszteletemet? Semmivel. Mihelyt befejeztem gúnyos kacajban török ki. Pálcámat magamra irányítom, arcomról füstszerűen mállik le a maszkom. De csuklyám így sem engedi láttatni arcomnak egyetlen pontját sem. Remus csupán a hangom milyenségéből következtethet arra, hogy a gyengébbik nemet képviselem. Pálcámat ráirányítva várom, hogy felém forduljon az öreg. Hátba támadhatnám, de az túl gerinctelen lenne. Még tőlem is.*
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
† Remus Lupin
Eltávozott karakter
† Halott
Hozzászólások: 81
Jutalmak: +41
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : Világossbarna ősz szálakkal átszőve, itt-ott kopaszodik
Szemszín: Gesztenyebarna
Kor: 37
Ház: -
Évfolyam: Kijárta
Családi állapot: Házas
Kapcsolatban:: Nymphadora Lupin
Kedvenc tanár: Albus Dumbledore
Legjobb barát: James Potter, Sirius Black
Kviddics poszt: Nem játszik
Nem elérhető
|
|
« Válasz #3 Dátum: 2011. 01. 18. - 15:47:56 » |
+1
|
Odil Watson
*Nehezen vette már a levegőt is. A ködfoszlányok egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtek, kísérteties homályba burkolva ezzel a Golgota temető törött sírköveit. Valahol a messzeségben egy fehér, márványból faragott táblán megcsillant a hízó Hold fénye. Remus Lupin megremegett a látványtól… Lassú léptekkel közeledett a hátsó bejárat felé. Tudta jól, hogy nem maradhat nyitva. Ha csak egyetlen egy menekülési útvonalat hagy a szörnyetegnek, a csendes, kis falu látja majd kárát. Meg kell mentenie az embereket a kitörni készülő borzadalomtól. Megkapaszkodott egy romban, melyre oly mértékű moha és sár rakódott az évek alatt, hogy ügyelnie kellett rá, nehogy lecsússzon róla a keze. Nehéz feladat volt, lévén karjai úgy remegtek, mintha saját életre keltek volna. És abban a pár másodperces csöndben, míg megpihent az „Ismeretlen katona” sírjánál, valami hátborzongató történt. Háta mögül felhangzó éles hang már-már fülsértő volt. A nyugodt éjszakába belemaró emberi szó, mint valami ostorcsattanás, úgy zengte be a temető mind a négy sarkát. Épp elég ideje volt felkészülni, míg az idegen beszélt. Ujjai megfeszültek a varázspálca markolatán, és lassan megfordult. A szokatlan szürkületben eltartott pár másodpercig, míg megtalálta a hang forrását, egy középmagas, fekete sziluettet. Hangja alapján nő lehetett. Ha nem a temetőben hallja a hangot, talán még kellemesnek is mondta volna a lágy lejtése miatt. Mindenesetre a kérdés, melyet az idegen feltett, jogosnak találtatott. Remus Lupin összeszedte minden erejét, hogy valami értelmes választ adhasson rá, azonban ez nem volt egyszerű. Hangja fátyolos, remegős volt, nyelve mintha ólomból lett volna, alig akart pörögni a szájüregében. Lassan ejtette hát a szavakat, és gyakran meg is állt kettő között, hogy levegőt vehessen. Még a bolond is láthatta, hogy valami nincs rendben az egykori Sötét Varázslatok Kivédése tanárral. Ráadásul nem is volt nehéz kitalálni, mi is volt az oka, eme rosszullétnek.* - Érdekes, hogy pont az mondja ezt nekem, aki most sétált be egy szörnyeteg odújába. *Lehelete fagyottan hagyta el ajkait, és ő maga is érezte, egyre hidegebb van. Ujjvégei kezdtek kihűlni, és a folt hátán folt talárja alatt is kezdett igencsak rosszra fordulni az idő. Felnézett az égre. A Hold még nem nyerte el végleges formáját, még volt ideje. És még volt ideje az ismeretlen nőnek is arra, hogy meneküljön, míg nem késő.* - Szabadna tudnom a nevét, ha már így rám tört? *Túl sötét volt, az arcát nem is láthatta, hát a hangjából próbált rájönni, vajon kit rejthet a csuklya. Bizonyára valami újonc, a Sötét Nagyúr egyik friss csatlósa. Lehet, hogy egy fiatal lány hadonászik csak a pálcájával, és kiált nagy szavakat az éjbe. * - Ha meg akar ölni, sietnie kell. Ha tudta hol keressen, nyílván azt is tudta, miért jöttem ide, ma este. És ha felnéz az égre, láthatja, hogy fogytán az ideje. A bestia már úton van… *Keze ismét megremegett. A kitörni vágyó szörnyeteg belemart belsejébe. Már nem tudta sokáig visszatartani.* - Mire vár? Hiszen gyenge vagyok. Vagy netán fél a tudattól, hogy egy beteg emberrel kell végeznie? Fél majd arra ébredni minden nap, hogy ismét benne voltam az álmában? *Pálcátlan keze megcsúszott a mohás sírkövön…*
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Odil Watson
Eltávozott karakter
~AnGeL oF dArKnEsS~
Hozzászólások: 41
Jutalmak: +35
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Származás: Aranyvérű
Hajszín : Inkább én adom.
Szemszín: Számmisztika.
Ház: -
Évfolyam: Első
Családi állapot: Egyedülálló
Kapcsolatban:: Daniel Watson
Kedvenc tanár: Nincs. Miért? Kéne?
Legjobb barát: Daniel Watson *-*
Kviddics poszt: Őrző
Pálca: 12,5 Hüvelyk, ébenfa, főnixtoll maggal.
Nem elérhető
|
|
« Válasz #4 Dátum: 2011. 01. 20. - 11:59:11 » |
+1
|
::Remus Lupin::
*Remust kétségkívül hideg zuhanyként érte hatásos belépőm. Szilárdan, rendíthetetlenül állok a sejtelmes holfényben fürösztő kis temetői úton. Nem nagy kunszt realizálni Remus helyzetét. Kétségkívül rossz állapotban van az idősödő férfi. Nem erre számítottam. Nem. Egyenlő felekként akarok küzdeni Lupinnal. Egy ilyen állapotban lévő emberrel talán még az agyafurt kislányom is elbánna. Nem lesz nagy élvezet így harcolni Lupinnal. Az a legviccesebb az egészben, hogy így már nem is akarom eltenni láb alól. Miután észrevett kérdésemre igencsak fura feleletet kapok. Hogy én egy szörnyeteg odújában lennék? Ugyan már! Lupin mitől lenne szörnyeteg? Vagy volt valami amit az az átkozott elfelejtett elmondani Nekem Remus Lupinról? Ha valóban így áll a dolog jobb is hogy nem él... Felhorkanok a válaszára, amit elég nehezen ejtett ki ajkain. Mi a nyavaja lehet Remussal? Mitől lett rosszul?*
-Na ne viccelj már! Ma valahogy nem vagyok vevő a te világhíres humorodra. *Harsányan elnevetem magam Remus kijelentésén. Tekintve hogy az egészségügyi állapotáról nem tudok semmit sem. Aztán a másik karommal- amiben nem a pálcát tartom körbemutatok a sivár, kietlen, roncs temetőben, mintha keresném a bestiát, amit az imént Lupin említett. Aztán ránézek kérdő tekintettel, pálcámat természetesen továbbra is rászegezve a kissé alélt állapotban lévő varázslóra.* -Nincs itt rajtunk kívül senki sem Remus. Csak Te és Én, meg pár néhány olyan ember földi maradványa, akik valószínűleg jó ideje a pokol fenekén sínylődnek. *Jelentem ki meglepően nyugodt hangon, miközben egyre közeledem hozzá. Mindeközben még egy kérdés elhangzott, amire nem igazán tudom eldönteni, hogy válaszolnom kellene e. Minek neki a nevem? Nem elég neki annyi, hogy ma szerzek neki néhány igencsak kellemetlen percet nem is olyan sokára? Kérdésére a csuklya alatt felvonom a szemöldökeim. Ennyi reakció, nem több.*
-Hogy ki vagyok én? Legyen elég annyi, hogy az vagyok, aki ma szerez neked néhány igen kellemetlen, kínokban gazdag percet. A nevem különben sem lényeges...
*Jelentem ki ezt oly' határozottsággal, amiből Lupin arra következtet ezt a témát lezártam. Nem fogom neki elmondani hogy hívnak. Miért tenném? Az arcomat majd egy életre megjegyzi, az biztos. Minek hozzá név? Egyre csak közeledek a holdra ijedten felnéző Remus felé. Az egyik kopott sírkőben megkapaszkodó alak netán vérfarkas lenne? Az nem lehet. De más magyarázatot nem tudok találni arra, hogy egyre csak a holdat nézi, ami ma este teljes kerekded alakjában fog pompázni. Tudom, hogy meg kellene ijednem. El kellene menekülnöm. Csakhogy Lupinnak fogalma sincsen arról, hogy nekem is van valami a tarsolyomban. Amiről ő nem tud. Sejtelmesen elmosolyogom, miközben most már odasétálok Remus mellé, levetem az arcomat fedő csuklyát. A látvány talán meglepi Remust. Egy kellemes arcú fiatal nő, sugárzó sötétzöld szemekkel. Ilyen külsőről senki nem mondaná meg hogy kicsoda micsoda... Belemarkolok toldozott, foltozott talárjába, és a sírkőnek vetem a hátát. Hogy ne essen el. Veszek egy mély levegőt, aztán sötétzöld íriszeim az övét keresik.*
-Nem áll szándékomban megölni ebben az állapotban. Az egyenlő felek közötti küzdelem híve vagyok. De ez nem azt jelenti, hogy csak úgy itt hagylak... Miért jöttél ide? Miért nem húzol el innen villámgyorsan? Nem akarok veled végezni. Áll már föl, és menj. Vagy hoppanálj. Vagy mit tudom én. Kapsz egy utolsó lehetőséget. Gyerünk, mire vársz? MENJ MÁR! Hát jó, te akartad...
*Aztán elengedi Remus talárját, hátrál tőle pár lépést, és egyszer pálcáját ráirányítva elharsogja a cruciatus átkot. Minden kín és fájdalom átkát. AMENNYIBEN az átkom célba talál Remus most ha csak rövid időre is, de a kínok kínját éli át. Mindent elsöprő fájdalmat. Kellett neki kikényszerítenie belőlem ezt a lépést? Inkább húzta volna el innen a csíkot. A lehetőséget megadtam neki. Nem mondhatja hogy nem voltam irgalmas. Az átok kilövellése után várom mit cselekszik Remus. Talán visszatámad? Vagy átkom célba sem ért, mert kivédte? Elvégre Sötét Varázslatok Kivédését tanított a Roxfortban úgy hallottam.*
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
† Remus Lupin
Eltávozott karakter
† Halott
Hozzászólások: 81
Jutalmak: +41
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : Világossbarna ősz szálakkal átszőve, itt-ott kopaszodik
Szemszín: Gesztenyebarna
Kor: 37
Ház: -
Évfolyam: Kijárta
Családi állapot: Házas
Kapcsolatban:: Nymphadora Lupin
Kedvenc tanár: Albus Dumbledore
Legjobb barát: James Potter, Sirius Black
Kviddics poszt: Nem játszik
Nem elérhető
|
|
« Válasz #5 Dátum: 2011. 01. 22. - 20:16:00 » |
+1
|
Odil Watson
*Lehetséges volna, hogy a Sötét Nagyúr nem avatta be csatlósát? Elképzelhető, hogy van még olyan varázsló, illetve boszorkány Nagy-Britanniában, aki ne tudná, hogy Remus Lupin miféle? Egyszerre vicces és röhejes, hogy a fejvadász nem tud a „kis” titkáról… Meglepetésként fogja hát érni az, ami percek múlva kitör majd belőle… Mert az igazság az, hogy ebben a temetőben soha az életben nem járt még szellem, mint ahogy a roxmortsi kísértetszálláson sem. Az emberek Remus Lupint hallották mindkét helyszín esetében, ahogy kínok kínjai között tölti a telihold okozta fájdalmas éjszakáit. De ha Odil nem kapcsol, ma éjjel nem lesz üres a vérfarkas gyomra… Nem kap nevet az idegen, csuklyás alaktól. Gyáva ez is. Miután eljön a felszabadulás hajnala, és minden rémség eltűnik, melyet a Sötét Nagyúr és halálfalói okoztak, ez az egy is, csak úgy eltűnik a névtelenségben. Csupán álmaiban fog majd emlékezni rá, mit is tett azokon az éjjeleken… És a túlvilágon majd meglakol érte, mert várni fogják.* - Adok egy utolsó esélyt a menekülésre. *Zihált, s közben az alak egyre közeledett felé. Lupin felemelte varázspálcás kezét, de képtelen volt átkot szórni a névtelenre. Nem azért, mert sajnálta volna, csupán mert oly erőtlen volt, hogy a lábán is alig állt. Pálcás keze visszahanyatlott hát, és egyetlen fegyvere eltűnt kopott talárja zsebében. Eközben támadója már csak pár lépésre volt. Mit számít az? Nem félt tőle. Érezte, hogy már csak percek kérdése, és megváltoznak az erőviszonyok. A Halálfaló arcáról lehullott a homály, és az ezüstös holdfényben egy csinos, női arc rajzolódott ki. Egy lágy, ismerős vágású arc, melyet Remus már látott valahol. Emlékezete mélyéről próbálja előhalászni a nevet, mely ott van nyelve hegyén, azonban csak nem akar eszébe jutni. Valamiért a Roxfort jut eszébe a hölgyről. De nem... Ahhoz túl fiatal, hogy egyszerre jártak volna oda, és túl idős ahhoz, hogy abban az egy évében tanította volna.* - Mint a Sötét Nagyúr szolgája, tudhatná, miféle teremtménnyel hozta össze a sors ma éjjel. Nincs sok ideje rá, hogy végezzen velem, a kór mindjárt felszínre tör. Ha előbújik, garantálom, hogy megkeserüli. Ha pedig még azelőtt végez velem, hogy megmutatnám másik énemet, hát azzal a tudattal megyek a másvilágra, hogy egyel kevesebb szörnyű éjszakát kellett elviselnem az életemben. *És ezzel az utolsó erőtartalékait is elhasználta. Csak meredt a nő szemeibe. Tudta, hogy oly makacs támadója, hogy nem fog elmenekülni. Ostoba nőszemély… Minden egy szemvillanás alatt történt. A nő pálcája lendült, s Remus már várta a zöld villanást, de az nem következett be. Helyette milliónyi, láthatatlan tű, meg kés szúródott testébe, és a fájdalom földre taszította. Egyenesen egy sírra esett, ruháját beborította a sár. Megvonaglott a gazzal benőtt sírhanton, és érezte, ilyen állapotban nem sokáig fogja bírni. Küzdeni nem tudott, ahhoz túl gyenge volt már. De akkor, mikor már kezdte volna átadni magát a halálnak, onnan jött a segítség, ahonnét végképp nem várta volna. Lelke sötétebbik fele elődugta torz pofáját…. A hold felragyogott az égen, és Remus testében hatalmas láng gyúlt. Végtagjai remegni kezdtek, de nem a crutiatus átok őrjítő béklyóitól, hanem egy annál is borzalmasabb érzéstől. Felüvöltött fájdalmában, de oly hangosan, hogy több utcányira is hallani lehetett. Csak fetrengett a földön, ruhái megadóan szétszakadtak, varázspálcája pedig kigurult ronggyá vált talárja zsebéből, egyenesen egy sírkőig. Érezte, hogy végtagjai és arca megnyúlik, ahogy a körmei helyén fekete karmok jelennek meg. Pofájában tűhegyes fogak bújtak elő ínyéből, testét pedig pillanatok alatt benőtte a szőr. Szemrése összeszűkült, a szaglása élesebb lett, és hirtelen mintha visszatért volna az élet belé. Felugrott a földről, és vad vonyításba kezdett. A fenevad egyelőre még nem fogta fel a történteket, de csupán másodpercek kérdése volt, hogy szagot kapjon, és észrevegye a bizonyára döbbent boszorkányt a háta mögött…*
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Odil Watson
Eltávozott karakter
~AnGeL oF dArKnEsS~
Hozzászólások: 41
Jutalmak: +35
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Származás: Aranyvérű
Hajszín : Inkább én adom.
Szemszín: Számmisztika.
Ház: -
Évfolyam: Első
Családi állapot: Egyedülálló
Kapcsolatban:: Daniel Watson
Kedvenc tanár: Nincs. Miért? Kéne?
Legjobb barát: Daniel Watson *-*
Kviddics poszt: Őrző
Pálca: 12,5 Hüvelyk, ébenfa, főnixtoll maggal.
Nem elérhető
|
|
« Válasz #6 Dátum: 2011. 01. 24. - 19:17:06 » |
0
|
::Remus Lupin::
((Átváltottam E/3-ra.))
*A helyzet kezd komollyá fajulni. Legalábbis nem látja Remuson, hogy viccnek szánná mondandóját. Az iménti gúnyos mosolyt felváltja a komor arckifejezés, hogy valóban fontolóra kellene vennie a dolgokat. A menekülést... Áh ugyan! A gyáva megfutamodás nem Odil Watson kenyere. Ez nem vall rá. Alapesetben a menekülés lenne a legokosabb, de most megérezte a benne rejlő farkas a vérszagot.. A kihívást. Már vágyott erre. A lelke mélyében rejlő farkas pedig felmordult lelki füleinek, szinte hallotta amint felüvölt...Elhúzza a száját kissé Lupin menekülési javaslatára. Mégis mi a francot képzelt? Hogy fülét, farkát összehúzza, és villámgyorsan eliszkol? Remus még mit sem tud animágus mivoltáról. És nagy valószínűséggel soha nem is fog róla tudomást szerezni.*-Engem nem kell félteni. Nagy lány vagyok már! Megtudom védeni magam, Remus.
*Villantja rá Remusra vakítóan fehér fogsorát. Noha belül tudja, hogy ebben a mondatban sokkal több volt a magabiztosság, ahogyan azt a helyzet lehetővé tenné. Hiszen egy vérfarkas nem egy pincsikutya, akit könnyűszerrel valagba rúghat. De sebaj. Bátran enged a lelkében rejlő fenevadnak. Aki rendületlenül azt súgja neki, hogy kelljen harcra sokkal hatalmasabb és veszélyesebb társával. Mint a Sötét Nagyúr szolgájának valóban tudnom kéne miféle teremtménnyel van dolga. Csak a probléma az, hogy azt az az átokfajzat elfelejtette neki megemlíteni micsoda is Remus. A hold pedig egyre kerekdedebb alakjában tündököl a koromfekete égen. Nem lehet már sok hátra amíg Lupinból előtör a bestia.*
-Nem tudsz mindent Te se Rólam... *Hangzik a ködös, titokzatos válasz Remus kijelentéseire. Remus pedig szemlátomást még rosszabb állapotban van, mint azelőtt. Csak mered nagy barna szemeivel a nőre. A varázsló lélekjelenléte pedig példaértékű. Nem izgatja cseppet sem, hogy ma lehunyja e örökre szemeit vagy sem. Ez a fajta vakmerőség meglepi Odilt. Remus Lupin kicsit "megnőtt" a szemeiben.* ~Micsoda fantasztikus ember... Kár hogy Ő ezt nem tudhatja...~ *Feje oldalra billen, úgy figyeli a varázslót. Amikor Remus felüvölt fájdalmában az átalajulás megkezdése jelének veszi azt. Megborzong a látványtól, és a varázsló szenvedésétől. Szeme elé kapja kezeit amikor Lupin testéből előtör valami fény. Nem nézi tovább. Elfut a nem messze lévő ravatalozó épület mögé, és úgy dönt felölti animágusi alakját. Behunyja szemeit, pár percig koncentrál, pofája megnyúlik, testét dús szürkés szőrzet kezdi el befedni. Alkata teljesen megváltozik. Egy ruganyos, termetes farkas. Látása élesedik, szaglása kifinomultabb, csak úgy, mint a többi érzékszerve. Amint befejeződött a transzformáció a zöld szemű nőstény szürkefarkas alakjában révetegen kinéz Odil. A farkas szemei a temetőben tomboló vérfarkas helyzetét kutatják. Amint háttal áll neki vicsorogva kirohan fürgén rejtekéből, és megcélozza a szörnyű teremtmény hátát, majd belemélyeszti fogait a fenevad hátába.*
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
† Remus Lupin
Eltávozott karakter
† Halott
Hozzászólások: 81
Jutalmak: +41
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : Világossbarna ősz szálakkal átszőve, itt-ott kopaszodik
Szemszín: Gesztenyebarna
Kor: 37
Ház: -
Évfolyam: Kijárta
Családi állapot: Házas
Kapcsolatban:: Nymphadora Lupin
Kedvenc tanár: Albus Dumbledore
Legjobb barát: James Potter, Sirius Black
Kviddics poszt: Nem játszik
Nem elérhető
|
|
« Válasz #7 Dátum: 2011. 01. 29. - 09:06:30 » |
0
|
Odil Watson*A mellkasa borzalmasan fájt az átalakulás következtében. A hirtelen kinövő szőr szinte égette a testét. A legszörnyűbb érzés viszont nem a fizikai, hanem a mentális változás volt. Remus Lupin, az egykori Sötét Varázslatok Kivédése tanár, a Főnix Rendje megbecsült tagja, Nymphadora Tonks hites férje, és születendő gyermekük apja, most az elméje egy távoli zugába lett száműzve. A telihold alatt egy vérszomjas bestia vette át Lupin helyét, és ez a szörnyeteg kezdett szagot fogni. Nem tudott mit kezdeni felforrósodott testével, fájó „mancsaival”. Őrület határán volt a vérfarkas. Fájdalmában, éles karmaival belemart abba a mohás sírkőbe, mely nem rég még támaszául szolgált. Karmai nyoma mélyen belevésődött a márványba, eltakarva ezzel a feliratot, névtelenné téve a halottat. Lupin, ha tehette volna, torkaszakadtából üvöltött volna. Elveszítette az irányítást a bestia fölött, és külső szemlélőként kellett néznie, az állat szenvedését. Csupán nézte, ahogy szakadt ruháin átkelve megindul a ravatalozó málló épülete felé. A bestia pedig éhesen szimatolt bele a levegőbe, vacsora szagát érezve. De akkor, mikor már majdnem elérte az épületet, valami döngő hanggal földre zuhant. És a zaj a háta mögül jött. Reflexszerűen rántotta vissza hegyes pofáját a hang irányába, és ez a pár másodperc - míg észrevette, hogy csupán azaz öreg sírkő mondta fel a szolgálatot, mely előbb támasztéknak, majd karomfának szolgált - Odil számára döntő volt. Nem tétovázott tovább a Nagyúr szolgája, állati formát öltve, lecsapott az óvatlan vérfarkasra. Háta hatalmas célpontot jelentett az anyafarkasnak. Karmait belefúrta bőrébe, majd végigtépte a nyakától egészen a háta közepéig. Lupin kényszeredetten felüvöltött, de ez az üvöltés már nem emberi torokból jött. Két lábra állt, úgy próbálta leküzdeni magáról a méreteiben fele akkora állatot, de az csak nem adta magát. Fogaival újabb támadást intézett a farkasember felé, és jókora felületet harapott volna ki, ha a bestia nem esett volna hátra a nagy erőlködésben. Így Odil anyafarkasa a ravatalozó előtti macskaköves, keskeny út és Remus Lupin vérfarkasának háta közé ékelődött. Jó nagy ütés lehetett a farkas számára, ugyanis még Remusnak is eltartott pár másodpercig mire magához tért, és ismét négykézlábra tudott állni. Mindenesetre ez a fél perc, és a további pár perc, elég időt kölcsönözhetett Mrs Watsonnak a menekülésre. Lupin ismét felüvöltött, ezúttal a holdra. Orrában még ott volt a reszkető animágus szaga, hátán pedig ott volt az anyafarkas nyoma: két mancsnyi, hatalmas seb, valamint a fognyomok. Ennyi pont elég is volt, hogy ne törölje ki fejéből az emléket. Azonban ellenfele sehol sem volt. Párperces emlékezetkiesése - míg a ravatalozó falával törődött, ahová beverte a fejét, és ahol most kisebb vérnyom emlékeztetett az esetre – remek lehetőség volt Odil számára, hogy kereket oldjon. Szagai egyenesen a hátsó kapu felé vezettek, ahol órákkal ezelőtt megjelent Remus előtt. A kapu viszont zárva volt, és a nehéz vaskaput, bármennyire is szerette volna, már nem tudta széttépni a vérfarkas sem. Kezdett világossá válni a szörnyeteg előtt, hogy ellenfele meglógott előle, és ismét csak a magány van számára, valamint a telihold…
Köszönöm a játékot!
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #8 Dátum: 2013. 04. 02. - 09:56:06 » |
+4
|
What is your last wish? Előzmény [kastély]Változás. Mindenki ezt akarja. Változni. Miért nem jó soha senkinek az, ami van? Miért kell mindent elrontani, megváltoztatni, tönkre nyiszálni? Az élet csupa változás. Minden egyes levegővételünk másként hangzik, más erővel hagyja el lihegő ajkainkat. Minden ember más, de mégis mindenki egyformán akar változni. Változtatni valamin, kijavítani valamit, ami elromlott, talán visszafordíthatatlanul is, de mégis megpróbáljuk. Mert nem vagyunk képesek beletörődni semmibe. Változtatni, változtatni, változtatni! Több pénz, több nő, nyitottabbnak lenni, zártabbnak lenni, leszokni a kávéról, gyakrabban takarítani a lakásban. Mindenkinek vannak céljai, kinek kisebb, kinek nagyobb. A céljainkért élünk. Ha megcsappannak, gyorsan keresünk újabbakat, hogy aztán azokat üldözzük vakon. És mi van, ha elfogy? Akkor már nem akarunk küzdeni, hisz' nincs miért. Akkor feladtuk magunkat, az életünket. A padlón heverő fiú vajon milyen céljai lehetnek? Mit változtatna életében? Vajon a Roxfortban vagy Londonban várja a nagy szerelme? Hozzá vágyakozik, most vele lenne legszívesebben? Vagy egy múltbéli hibáját akarta kiköszörülni azzal, hogy a Weasley lánnyal tartott? Nézem enyhén remegő testét, a vércseppeket teste körül, összecsomósodott haját, izzadt testét. Végtagjai elernyedten hevernek teste körül, mintha már nem is tartoznának ahhoz. Innen nem látom az arcát, de szinte biztos vagyok benne, hogy eszméleténél van. - Végezz vele. A Nagyúr parancsa. - Rodolphus szavai hanyagnak hangzanak. - De ne itt. Így is elég mocsok van már itt, nem kell ide még egy holttest is. - A csukódó, rozoga ajtó kileng, zárja már rég nincs a helyén.
A kazamatákban szörnyű bűz terjeng, hála a penésszel átitatott falaknak, beomlott törmelékeknek. A dohos, rohadó levegő szinte marta a torkomat, akkor se maradnék itt, ha megkértek volna rá. Követlenül a fal előtt állok, gondosan ügyelve arra, hogy ne érjek semmihez. A kis teremben, aminek a falai már alig álltak a helyükön, csak mi voltunk ketten. Lestrange és Halstead felváltva próbálták kivallatni a fiút, majd egy ajánlatot tettek fel neki. Oldalra biccentem a fejemet, úgy nézem tovább. Pár lassú lépést teszek felé, mintha körbe akarnám járni, de mellette megállok. Nem félek, hogy megtámadna, hiszen alig él. Miben akar vajon változni? Akar egyáltalán? Vajon küzd még belül, vagy a hideg, mocskos földön már elfelejtett remélni? Feladta vajon? - Hősként viselkedtél. - mondom neki őszintén. Tudom, hogy hallja. Alig mozdulok, így holtcsend uralkodik az apró teremben. A tönkrement vízvezetékekből halkan csörgedezik a víz, a monoton cseppenés hangok szinte már idegesítőek. Kint talán már zuhog is. Leguggolok mellé, és az arcát nézem. Egy seb húzódott végig arca oldalán, a fülétől egészen az álláig. Talán be fog neki forrni. - Semmit nem teszel a háborúban. - jelentem ki. - Tudod, te nem ártottál se nekem, se a többi Halálfalónak. Nem próbáltál már muglikat rejtegetni, nem törtél be a minisztériumba. Csupán egy mezei partizán vagy, aki a DS-nek segít, vagy talán tagja is vagy annak. Egy iskolán belül küzdesz az igazadért. Megérte? - kérdezem. Kicsit elhallgatok, de aztán folytatom. - Én megértem, miért tetted. - talán el se hiszi, hogy őszinték a szavaim, de nem bizonygatom magamat. Pár másodpercig hagyom, hogy a víz cseppjei hallathassák magukat, a bűz is élénkebb szaggal halmozódjon fel mindkettőnk tüdejében. - Megmondom, hogy... - ekkor elhallgatok és félig kinyílódott ajtó felé szegem fejem. Felállok. - Féregfark! - kiáltom el magam dühösen. Az ajtó mögül mozgolódás hallatszik. - Gyere be! - szólok rá harsányan, majd egy görnyedt férfi kúszik be az ajtó rését. - Gray Uraság, mit parancsol...? - motyogja. Lehajtott fejétől nem látom arcát, de igazándiból nem is fontos. - Add ide a pálcád. - Felkapja fejét, s megmutatja ocsmány pofáját. - Na-na-na d-d-de Uraság! Tudja, hogy még csak most tudtam újat szerezni, miután tudja Lestrange kisasszony, tudja széttörte a... - Elég! - emelem fel hangomat. - Az enyém összetörött. Nekem nagyobb szükségem van rá, mint neked. Most pedig add át, és hord el magad! - Morgolódva kezembe nyomja a kőrispálcát és halk léptekkel feloson a lépcsőn. Visszafordulok a fiúhoz, de most nem guggolok le hozzá. - Ha lehetne egy utolsó kívánságod, mi lenne az? - komoly hangom szinte visszapattannak a falakról. A víz cseppenése ismét erősödik. Mit változtatnál Redway? Mi lenne az, amit megtennél akkor, amikor a pokol tornácán állsz már? Amit mindenképpen megtennél, kívánnál, ha lehetőséged adódik rá? Mi lenne az?
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Owen Redway
Varázsló
A bétahím
|| a bétahím ||
Hozzászólások: 274
Jutalmak: +673
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Származás: Mugli születésű
Hajszín : Barna
Szemszín: Kék
Kor: 23
Ház: Hollóhát
Évfolyam: Nem fejezte be
Családi állapot: Egyedülálló
Munkahely: A Csikóhal
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: 11 hüvelyk, kőris, főnixtollal
Nem elérhető
|
|
« Válasz #9 Dátum: 2013. 04. 02. - 19:53:18 » |
+3
|
Lassított felvételként látom az eseményeket. A talpam elhagyja a talajt, én pedig merev testtel, mintha csak sóbálvány átkot szórtak volna rám, dőlök a halálfaló felé. A meglepetés ereje! Érzem, ahogy vállam nekiütközik a kezének, annak tartalma pedig, az apró tárgyak, mintha csak versenyezni akarnának velem, zuhanni kezdenek a mélybe. Látom közeledni az ősi kőpadlót, s annak minden repedését, az elmúlt generációk által ott hagyott koszréteget. És ott az a kimerevített másodperc, mikor az orrom még éppen hogy nem érintette a piszkos talajt. Az a pillanat, mikor már felfogtam mi is fog történni velem. Aztán lehullott az a bizonyos homokszem az élet homokóráján, eltelt az a bizonyos végső pillanat, és felgyorsultak az események… Mintha az orrcsontomat egy az egyben visszanyomták volna a koponyámba, egyenesen az agyamba. Próbáltam elfordítani a fejemet, így aztán az egész elferdült, szép jobbos kanyart írva le az arcomon. Szerencsére sikerült megőriznem az első fogaim épségét, de a hátsókra ez már nem volt teljesen igaz. Saját véremben feküdtem, nyelvemmel pedig próbáltam kitapintani pontosan melyik fogam lazult meg. Elmosódott zajok… Egy lány kiáltását hallottam. Teljes káosz. - Ginny! Ginny! Résnyire nyitottam a szemem. A folyosóról beszűrődő pálcák fényei kékes ragyogásba vonták a szobát és visszaverődtek a körülöttem heverő, apró tükörszilánkokról. Még egy utolsó pillantást vethettem a fényekre, majd erős rántást éreztem és elnyelt a sötétség…
Tompa puffanással értem földet. Tüdőm hirtelen megtelt a nehéz, csípős hideggel, és porral. Vértől nedves arcomra csak úgy ragadt a mocsok. Feküdtem mozdulatlanul és próbáltam rendezni a légzésemet. Aztán hirtelen ismeretlen karok ragadtak meg és vonszoltak végig a sárban. Köddé váltak a szorító láncok, de helyüket átvették az erős kezek. Hosszú időnek éreztem, azonban csupán másodpercek lehettek, míg el nem értük azt a homályos szobát. A terem közepébe vittek, két kezemet pedig a plafonról lelógó vaslánchoz bilincselték. Egy villanó pálca... Az emlékek elmosódtak. Hangokat hallottam. Beszéltek hozzám, kérdéseket tettek fel. A válaszaim tömörek voltak: "nem" és "nem tudom". Aztán ismét villant a pálca, és én ordítottam fájdalmamban... Hosszú napoknak tűnt az idő, míg ott kínoztak, pedig valójában egy óra sem lehetett. Aztán minden elcsendesült. A lánc lehullott, én pedig aléltan roskadtam a földre...
Végtagjaim groteszk pózba rendeződve, „szanaszét” hevertek körülöttem. Mindenem zsibbadt, fáztam, és őrült fájdalmat okozott minden egyes levegővétel. Vajon hova kerülhettem? - Végezz vele. A Nagyúr parancsa, de ne itt. Így is elég mocsok van már itt, nem kell ide még egy holttest is. Nem féltem… Egyszerűen fel sem fogtam a tényt, hogy ezek az ismeretlen férfiak rólam beszélnek. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy meghaljak. Az nem lehet… Ez csak egy rossz álom. Mindjárt felriadok, aztán még órákig fekszek majd az ágyamban álmatlanul és próbálom legyűrni a rám törő rohamokat. Azonban ahogy kinyitottam a szememet, nem a jól ismert éjjeli szekrényemet pillantottam meg, hanem penészes falakat, és nem hallottam a szobatársam horkolását sem, helyette idegen lábak motoszkáltak a távolban. A rozsdás ajtó nyikkanása térített magamhoz. Légzés gyorsult, a fájdalom fokozódott. - Hősként viselkedtél. Irtózatos bűz. Forgott velem a világ. Hánynom kellett! Köhögve öklendeztem fel gyomrom tartalmát, hogy aztán összekeveredjen az alvadt vérrel a sárban. A művelet roppant fájdalmas volt. Nehezen ment a légzés, az oldalam szúrt. A bordáim megrepedhettek, egy talán el is tört. - Megérte? Én megértem, miért tetted. Lassan jutnak el a szavak az agyamig, és maga az, hogy a halálfaló ott áll fölöttem. Mint egy legyőzött vad, a megsemmisített ellenfél, úgy feküdtem előtte a porban. Nem értesz te semmit! Semmit sem tudsz! Mit teszel te a háborúban? Gyerekeket gyilkolsz egy bukott eszme nevében? Nemes tett… Nyertél, valóban. Ez vitathatatlan. De hogy értenél engem? Azt nem... Nem tudsz te semmit arról a tüskehajú lányról, a makacs természetéről, a csillogó szemeiről. Nem tudod milyen érzés nap, mint nap őt látni. Nem tudsz te semmit… - Féregfark! Görcsbe rándult a gyomrom az undortól. Ezt a nevet már hallottam valahol. Évekig patkány formájában élt, három évvel ezelőtt pedig ő segített a Nagyúrnak a feltámadásában. Ismét hánytam. Végtagjaim eszeveszett fájdalomtól égtek, de legalább éreztem, hogy ott vannak még, hogy meg vannak egyáltalán… A két férfi veszekedéséből mit sem hallottam. Erőtlenül a hátamra fordultam a porban. - Ha lehetne egy utolsó kívánságod, mi lenne az? A szemeim párásak voltak, az arcomat barnára festette a sáros vér és izzadság elegye. De még ebben az állapotomban is képes voltam megőrizni a tudatomban egy biztonságos helyet. Egy palotát, melyben ott volt ő. Ott volt velem és engem csókolt. Aztán szépen lassan feltűntek a többiek is. Az öcsém visszanevetett rám, a keresztapám egy korsó sört lökött felém a pulton, Joanne pedig anyáskodóan ölelt át. Nem volt más… Senkim sem volt rajtuk kívül. Azt mondják az ember a pokol tornácán kezdi el igazán értékelni az életet. Szembe kellett néznem saját magammal, az elszalasztott lehetőségeimmel, és számot kellett adnom hibáimról. Hosszú éveknek tűntek a percek. Aztán újból felvillantak a képek. Iza… Az öcsém… A keresztapám… Joanne… És én újra éltem! - Az utolsó kívánságom? Sokáig tartott, mire sikerült térdelő pozícióba tornáznom magamat. Akkor aztán egyenesen Gray szemébe néztem. - Hogy magammal vihesselek a túlvilágra, Gray. És így is lesz…
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #10 Dátum: 2013. 04. 11. - 20:17:34 » |
+2
|
your last odds. [kastély]Térdepel. Mintha csak Istenhez fohászkodna. Nem is irgalomért, hanem azért, hogy engem is elérjen hosszú keze, s gerincemnél felmarkolva engem is lehajítson a mély, lángoló gödörbe, a Pokolba. Ne aggódj Redway... arra is sor kerül majd. Úgy csinál, mintha bármit is tehetne. Úgy csinál, mintha nem harmatgyenge lenne, mintha most felállhatna, és két puszta kezével megfojthatna. Bárhogy is szeretné, bárhogy is sugárzik a gyűlölet a szeméből, amit oly' sokszor láttam már, nem képes megtenni. De ő harcol, mint egy mártír. Nem látja senki, nincs kinek bizonyítania már, számolhatja másodperceit, amíg el nem sötétül minden, de ő mégis villogni akar. Villogni, harcolni, bizonyítani. Kinek? Owen Redway, kinek akarsz bizonyítani? Önmagadnak? A családodnak? A barátnődnek? Vagy Istennek? Lenézek sebes, koszos arcára, vizes hajára. Ismerős ez a helyzet. Csak ott fürdőszobában voltunk, éjsötét volt, és én térdepelnek üvegszilánkokon. Én akarok bizonyítani, én akarok harcolni magam ellen, én akarok szétszakadni. Mivel felégett talárom a kastélyban maradt, csupán egy fekete gatya, és felső volt rajtam, kicsit fáztam is. Benyúlok zsebembe, amely egy tokban végződik, a combom mentén. A szőlővessző sértetlen állapotban várta, hogy használjam, hogy kimondjam a gyilkos-átkot, hogy Owen Redwaynek többé ne kelljen bizonyítania. De nem veszem ki a pálcám. Leguggolok, így egy magasságban van arcunk. Szemtől-szembe nézünk egymással. Meggyötört, gyűlölködő arca fáradt izmai próbálnak vad dühöt mutatni. Kezeim combjaimon pihennek, Féregfark pálcája unottan lóg a föld felé. Mélyen az elszánt szemekbe nézek, és lassan, minden hangot tökéletesen kiejtve beszélni kezdek hozzá. - Van családod, Redway? ... Szüleid élnek még? Féltve várnak haza téged? ... Mondd, van szerelmed? Van olyan lány, akiről mindig is álmodoztál, aki mindennél többet jelent, akiért képes lennél itt meghalni? ... - egyáltalán nem gunyoros hangom, inkább suttogó. Figyelem arcát, reakcióit. - ... Owen Redway, vallásos vagy? Hiszel Istenben? Mire számítasz: a megkönnyebbül fehér mennyekre, vagy az égető vörös pokolra? Szerinted hova tartozol? Owen Redway, egy roxfortos, hollóhátas, tizenéves lázadó fiú; a háború tett téged férfivá? Mártír hőssé, aki szeretteiért fog porba hullni? ... - szívverésem felgyorsul, s a vér is száguldozni kezd erezetemben. S már lassan nem is őt néztem, hanem csak néztem... - Owen Redway, vesztetted már el szerettedet? Tudod milyen a sötét fekete lyuk a mellkasodban, ami fölemészt? Kívántad-e már, hogy valakid bárcsak élne: a nagypapád, az édesanyád, a húgod, Emma? - saját, heves szavaim hallatán visszanyerem öntudatomat, és ismét a sebes arcot nézem. Egy nagy adag bűzös levegőtömeget fújok ki nagy erővel, előre hajolok, és megragadom a fiú lábát.
[temető] Az émelyítő utazásnak hamar vége szakad, csak egy pillanat az egész. Puha, nedves talajra érkezünk, s eltérve guggoló pózomtól, fekve érkezem a talajra. Hamar felállok, le se porolom magamat, hanem a fiú elé lépek, és megragadom. Felsegítem, de mielőtt bármit is csinálhatna rászegezem Féregfark pálcáját. Hátralépek egy lépést. Ekkor észreveszem, hogy az eső locsog. Pár másodperc alatt átnedvesedik hajam, és ruházatom is nehezebbé válik szépen-lassan, ahogy az esőcseppek beborítják azt. Körülöttünk sűrűn sorakoztak a régi, sosem látogatott sírkövek. Egy mélyet sóhajtok miközben az esőcseppek vadul verdesik vállamat. Arcomon sok vízcsepp gördül le, elidőznek államon, majd lehullnak a mélybe. Redwayre nézek, teszek egy lépést felé, és megfordítom a pálcát, úgy, hogy a fogatja nézzen felé. Vizes arcom izmai ellágyulnak, de hangom mégis komor. Hiszen ez vagyok én... - Owen. - a keresztnevén szólítom. - Keresd meg őket. -
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Owen Redway
Varázsló
A bétahím
|| a bétahím ||
Hozzászólások: 274
Jutalmak: +673
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Származás: Mugli születésű
Hajszín : Barna
Szemszín: Kék
Kor: 23
Ház: Hollóhát
Évfolyam: Nem fejezte be
Családi állapot: Egyedülálló
Munkahely: A Csikóhal
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: 11 hüvelyk, kőris, főnixtollal
Nem elérhető
|
|
« Válasz #11 Dátum: 2013. 06. 12. - 15:42:09 » |
+2
|
Hát ez lenne a vég? Ez lenne mindennek, az egész őrült utazásomnak, a földi létem utolsó állomása? Sötét viharfelhők alatt születtem, mocsokban, sárban. S most… Itt, mindennek a végén, visszatérek oda. Ez a jutalmam, mert képtelen voltam élni, mert nem ragadtam meg az élet minden egyes percét, mert hagytam elillanni a fontos pillanatokat és csak sírtam a múlt miatt. Hát ezért vagyok most itt… de esküszöm… ha a halál árnyékának völgyében járok is nem félek a gonosztól.
Lassan teltek a másodpercek. Mintha valami földöntúli erő direkt lelassította volna az időt a dohos pincében. A plafon beázott foltjából apró vízcseppek potyogtak le, visszhangot verve a sötét teremben. Lassan… ráérősen hullva alá a mélybe… Ott állt fölöttem. Pálcája, mint holmi hóhér pallosa, lebegett fejem fölött. Csak két szó… Nem túl nagy fáradtság, és én holtan esek össze. De a pálca eltűnt a zsebében. A kínzó fájdalom elmúlt, s már csak a hányinger, az égető láz emlékeztetett rá, mit is kellett kiállnom. Kiürítettem az elmémet. A puszta lelkemet áthelyeztem egy általam képzelt világba, mely oly messze volt innen, akárcsak a fölöttünk ragyogó csillagok. Nyugalomra leltem… Visszatért belém az erő, és én harcoltam, de Gray nem félt. Leguggolt hozzám és a szemembe nézett. Szeme fehérje ezüstösen csillogott, ahogy a rozsdás kapu résein beszűrődő fáklyák fénye rávetült. Nem is kellett volna látnom őt ahhoz, hogy tudjam mennyire nyugodt is. Egész megjelenése magabiztosságot árasztott, és azt üzente felém, hogy a teremben csak egy valakinek van oka félni… és én voltam az a valaki. A nyakam köré tekeredő kígyó érzését keltette, ahogy lassú, suttogó hangján, mérget csepegtetve, a fülembe sziszegett. - Van családod, Redway? Szüleid élnek még? Féltve várnak haza téged? Tehát a kínzásom még nem ért véget… A fizikai fájdalmak után, új vizekre eveztünk. Apró tüskék voltak ezek, melyek egyenként fúródtak a szívembe. A szüleimet kétszer is el kellett veszítenem. Előbb meghaltak az igazi szüleim, hogy aztán egy csodás házaspár örökbe fogadhasson az árvaházból. Ám a jóságukért cserébe tönkretettem az életüket, és menekülni kényszerültem. Ekkor vesztettem el másodjára a családomat… - Owen Redway, vallásos vagy? Hiszel Istenben? Mire számítasz: a megkönnyebbült fehér mennyekre, vagy az égető vörös pokolra? Nem hittem Istenben… már rég nem. Legalább is olyan formában nem, mint a többi ember. Hittem, hogy létezik egy olyan erő, amely hatalmasabb mindennél a világon, de sosem fohászkodtam volna hozzá… Az én Istenemet nem érdekelte, hogy mi folyik a mi kis satnya világunkban. Nem érdekelte kik halnak meg, hogy milyen jó emberek vesznek oda egy olyan eszme miatt, amely csak a pusztulást, a halált, a háborút élteti. Az én Istenem kegyetlen volt… - Owen Redway, vesztetted már el szerettedet? Öltem már embert… Igen, tapadt már vér a kezeimhez. Az öcsém, az egyetlen igaz barátom, az én hibámból halt meg. S ezért mindig is hibáztatni fogom magamat… - Kívántad-e már, hogy valakid bárcsak élne: a nagypapád, az édesanyád, a húgod, Emma? Döbbenten pillantottam a Halálfalóra. Könnyes szemeimtől nem láthattam őt igazán, de jól tudtam, hogy elszólta magát. Hirtelen megszorította a lábamat, majd forogni kezdett velem a világ, és eltűnt a nyirkos pince homálya.
A szabad ég alatt feküdtem. Arcomra apró cseppekben hullott az eső. Hová kerültem? Lassan feltápászkodtam a nyirkos talajról és körülnéztem. Egy temetőben voltam, s rajtam kívül ott volt még Gray is, aki engem nézett. Összeszedtem minden erőmet és lábra álltam. Az eső hirtelen rákezdett, valóságos vízfüggönybe vonva bennünket. - Hát ez lenne a vég… Gray felemelte a pálcáját. - Owen, keresd meg őket! Lenéztem. A pálca markolata egyenesen felém nézett. - Vegyem el? De… Miért? Mégis miért segít most rajtam? Mégis milyen ostoba ember kezd el ilyen pillanatban kérdezősködni ahelyett, hogy futni kezdene? Ki az a barom, akit érdekel, hogy miért engedik el, ha egyszerűen szabad lehet? - Meg fogják ölni emiatt. Körülnéztem, mintha attól tartottam volna, hogy valamelyik sírkő mögül előugrik egy Halálfaló. Gray valami oknál fogva úgy döntött szabadon enged. Ezzel azonban saját magára mondta ki a halálos ítéletét. De még is miért? Mit látott bennem, ami ennyire felkavarta? Az elszólás miatt? Emma miatt? - Én… Köszönöm! Ujjaim ráfonódtak a pálca nyirkos markolatára. Sosem hoppanáltam még, csupán az elméletet ismertem. De fogalmam sem volt róla, hogyan is juthatnék el innen, vagy hogy hol is vagyok. Csupán azt tudtam hová tartok… Hogy kihez tartok… - Kezdjen új életet! Azzal belevetettem magam a kavargó sötétségbe.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|