2. emelet - 7. szoba

[.-= 6. felvonás =-.]

.-= 6. felvonás =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Néz.
Érzem.
Az emberek többségének megvan az a bizonyos hatodik érzéke, nekem bizsereg az égett balom, ha valaki szemének tüzében égek. Kellett ez a fajta sugallat, nem élem azt a nyugalmas életet, mint sokan, kialakul ez… az évek során pedig csiszolódik és fejlődik, magától. Nem fordulok oldalra, csak azt a kurva erkélyajtót bámulom, mert az biztosan tele van válaszokkal, magyarázatokkal és lehetőségekkel… persze ez nincs így, de legalább az agyamban ez a kép él. Ezernyi képzeletbeli fotókocka pereg folyamatosan, kattognak a kerekek, mi, merre, hogyan, miért, mikor, minden lehetőség, akárha valami mugli filmtekercset méregetnék. Ez általánosságban véve rossz előjel ilyen helyzetet tekintve a másik fél számára, de egy kicsit elütök az átlagtól, nálam pont az ellenkezőjét jelenti… bár a franc sem tudja. Nem hiába neveznek a többiek degeneráltnak, mindenesetre nehéz elszakadni a hosszú évek szokásaitól és berögződött mozdulataitól. A mellettem lévő nőszemély pedig pontosan ezt akarja elérni, ha nem is teljesen, de egy apró részében egészen biztos.
Hang.
Beszél.
Törekszem a visszariasztására? Igen, törekszem hát, kinek jó az, ha egy olyanfajta emberrel kell az oldalán bírnia, mint én? Nem szeretem a kötöttséget, gyakorlatilag az embereket sem igazán. Tény, akadnak kivételek, hogy legyenek, akik erősítik a szabályt. A másik nagy kérdés, mit fogok kezdeni a dologgal, meg az egésszel. Az teljesen más volt, amikor a kúriában a szolgálókkal szórakozott az ember. Érzelmek nélkül, csak a hév és élvezet vitt előre. Itt meg ugye más történetek is dominálnak, ez pedig riasztó, mondjon aki amit akar. Mit élveznek a többiek az ilyen elfuserált helyzeteken, nem értem. Én inkább sarokba szorított vadként élem meg, de most nem török úgy ki, mint a putriszobában bőséges hetekkel ezelőtt.
Énkép.
Felőle.

Az mondja, az öt év, és még ez a fél elegendő volt, hogy jól megismerjen, már amennyire a körülmények engedték számára. Igaz, az utóbbi egy év lehetett a mérvadó, hiszen ettől számolható igazán az oda-vissza kapok diskurzusok kezdete. Lehet valami a szavaiban, elvégre, ha elég figyelmes az ember, akkor észrevehet dolgokat, és elraktározhatja azokat a későbbiekre. Azonban rengeteg olyan sötét folt van az életemben, amiről nem tud… amiről még David sem tudott, mert mire elküldtem volna számára a kért írást, meghalt… és itt hagyott ebben a kibaszott világban. Egyedül. Haragszom rá, és megvetem… a másik énem pedig védi és… még most sem megy kimondani, ennyi év után. Mi a garancia, hogy ő nem teszi meg, nem dobbant a picsába? Merlinre, nehogy már úgy gondolkozzam, mint egy homár geci királyfi az iskolából. Megdöntöttem oldalra a fejem, előbb jobbra, majd balra.
Roppanás.
Gyűlölöm, ha valaki roppantja a csontjait, de ez most kimondottan jól esett, kellett is az önsanyargatás, hogy visszazökkenjek, és magam módjára pörögjenek a gondolatok. Blaines hűvös adatelemzés, de az most csődöt mondott úgy fest, logikázni kell. Nem riadt el, még a felvetett tételeket követően sem… ajánlom, hogy ne csak egy szaros kis fejezetnek szánjon, bár magam sem tudom, miként reagálnék. Ez az egész most teljesen más, soha nem volt részem ilyen, eddig baromságnak nevezett izében.

Köszörüli.
A torkát.
A kérdése jogos, bár nem kerülte el a figyelmem, hogy a mindenki más mellé egy új csoportot nyitott, amelyet a nevével fémjelzett és csak magát sorolta bele. Elnézhető bűn, elvégre fontos dologra kíváncsi, amire magam sem tudom a választ, így nemes egyszerűséggel. Az ok pedig nagyon egyszerű, honnan tudjam, ha soha nem kerestem, nem is volt barátnőm? Egy tökéletesen felesleges időpocsékolásnak véltem, púpnak a hátamon, akinek a jelenlétével sokan visszaélhetnek… tehát támadási felület. Azt pedig utálok hagyni magamon.
Mély levegő.
Erő.
Az most kellett, beszarok hogy mennyire szörnyen érzem magam… és nem a jelenléte miatt, hanem azért, mert teljesen bezavart a szürke és imádnivaló hétköznapjaimba ezzel az egésszel. Feltekintettem az égboltra, ugyanolyan felhős, mint eddig… de azért csak bámészkodtam.
- Fogalmam sincs!
Határozott kijelentés, és teljességgel igaz, hiszen ha nincs benne tapasztalat, honnan a retekből tudjam, miként viselkedem. Elemelve a pillanatra feltűnő Holdról a szemeimet rátekintettem.
- Úgyis alakítja a jövő, bár biztosan nem abba az irányba, ahogyan a többiek viselkednek!
Úgy gondolom, ezzel mindent megválaszoltam, amit kellett, az én köröm következett, hát tegyünk ennek is eleget. Mert ugyebár, felvázoltam a lehetőségeket, azokat, amelyekkel élni tud, és azokat is, amelyeket a büdös életben nem tennék.
- És te miként viselkedsz?
Tudtam mi fog következni, legalábbis fel voltam rá készülve… és mégsem. Úgy éreztem magam, mint egy Mennydörgő, amit befognak, láncra vernek, hogy aztán soha többé ne eresszék el... a másik énem pedig várta a dolgot, sőt, talán akarta is... nehéz megmondani... kemény kettősség, nem lesz egyszerű legyőzni.
Vártam.
Figyeltem.

[200. hsz]

Round 7.

"There may not
Be another way to your heart
So I guess I’d better find a new way in..."

Annak ellenére reménykedve tekint fel rá, hogy Sean nem cáfolja meg gyanúját. Végül is nem kell diploma az észrevételhez. Csak azt nem érti igazán, mi szükség is van az ő elriasztására, ha már egyszer tisztázták, senki sem kényszeríti. Egy egyszerű nem, vagy Hagyj békén kéréssel is mindenféle sértődés nélkül pontot tehetne a dolgok végére. Ha valóban ezt akarná. Azonban a mardis érezhető feszültsége, -melyet arcán ugyan nem igazán lehet észrevenni, de konok ajtó stírölésén és korábbi kirobbanásán a székéből, bizony tökéletesen kivehető- az, hogy hezitálásra kényszerül, valamint nem is mondott nemet, adnak némi reményt, vagyis nem is keveset. Elég sokat, mely már nem is igazán remény, inkább valamiféle biztos pont, mely sokkal többet ad, mint amit a gyengécske elijesztési kísérlet elvehetne.
A fogalmam sincs válaszon nincs mit emészteni, pedig ha jobban belegondolna, egy egész ígéretes kis konzekvenciát vonhatna le belőle. Majd később talán, ha újra és újra átfuttatja agyában, eljut arra a pontra is. Most csak továbbra is mosolygósan pillog rá, mintha előre sejtené, a felelet nem merül ki ennyiben. Ekkor jön az újabb meglepi. Bár nem érti száz százalékig a srác kijelentését, de már az első fele elég, hogy számára kedvező valamit halljon. Szíve a pillanat töredéke alatt gyorsul a gyorsról őrületes tempóra, kezét kénytelen leereszteni, s míg egyiket ökölbe szorítja, a másikkal az üvege nyakát fojtogatja. Nem igazán tudja, ugyanarra gondolnak-e most, azt sem, hogy most mi lenne a megfelelő reakció, főleg a megjegyzés második felének fényében. Nem volt még ilyen helyzetben, általában elrontotta már a dolgot valahol ott, ahol azt hitte, Seannal is elrontotta. De többnyire még addig sem jutott el senkivel, aki tetszett neki.

Szerencsére azonban a srác maga adja meg a választ a ki nem mondott kérdésre, s biztosít talán tudta nélkül, talán szándékosan lehetőséget a cselekvésre. Ám Shay nem olyan tapasztalt ezen a téren, a lecsapni való labdákat ilyen témában nehezebben veszi észre, így azt gondolva, valóban arra kíváncsi, mit mond magáról kezdi el rémesen zavarban érezve magát.
- Hát nem is tudom… - rántja meg a vállát, közben vigyorog és mintha a gondolatai is ezerrel pörögnének, mit is mondjon magáról, ha neki sem volt még barátja - …nem akarom magam sztárolni… - lányos zavarával küszködve elkapja tekintetét a kékekről, épp csak nem áll le idétlenül kuncogni, ujjait tördelgeti, majd végül visszaemeli zöldjeit Seanra. A sztárolás természetesen csak vicc, és épp folytatná, magyarázkodna vagy valami, amikor jön az a bizonyos megvilágosodás. Épp csak nem remeg be az erkély attól a dübbenéstől, amivel leesik neki a tantusz.
- Oooh… - ad hangot felismerésének, s még inkább elpirulva viszonozza a pillantásokat. Természetesen előfordulhat, sőt majdnem bizonyos, hogy a mardekárosnak eszébe sem jutott semmire utalni, semmilyen magas labdát adni neki, és semmit nem is vár el, mégis a hugrásnak ez a kis téveszméje támad, s ennek köszönhető az is, hogy vagy a legbátrabb lépést teszi meg, vagy a legbotorabbat. Üvegét óvatoskodva illeszti az erkélykorlátra, oldalra tekint, de már nem fel, hanem lefelé, s némi szuggerálást követően végül is kissé remegő ujjakkal simít végig a fiú sérült kézfején, de most nem időzik ott tovább egyetlen elnyúlt pillanatig, az üvegét szeretné, biztosan nem ragaszkodik hozzá már, hiszen réges-régen kiürült. Édes emlék a smirglis kéz érzete, ismét csak elmosolyodik, a megszerzett üveget pedig sajátja mellé helyezi. Végig megmarad ez, bár korántsem biztos abban, hogy jól teszi, amivel próbálkozni szeretne. Régóta csöndben van már, nem tudna és nem is akarna meglepetést okozni. Most nem. Nem könnyű a burkolt célzások kuszaságában eligazodni, és azokra bármit alapozni, de talán most elér valami konkrétat. Azért tart attól, hogy félreértett valamit, azonban ahhoz, hogy ezt kiderítse, kell lépnie valamit. Már megtette volna korábban is, de még mindig bizonytalan, azonban most érez magában egy kicsi merszet.

- Khm… - egy ideje már csöndben munkálkodott – nos.. – szendén felpillant ismét, csillogó zöldekkel, mint akinek most készül teljesülni egyik álma. És tényleg. Ő legalábbis ezen dolgozik. A kékekbe mélyedve, reszketegen húzódik közelebb, néhány mélyebbet pislog a srácra, bujkáló mosollyal, ajkát harapdálva teszi a múlté azt a fél karnyi távolságot, ami eddig is közöttük tátongott. Lélegzetét visszafojtva várja a pillanatot, amikor megérzi oldalán Seant, szeme megrándul, szíve ismét megdobban, és a térde már megint megremeg, a gyomra újabb bukfencet vet.
- …szeretem, ha átölelnek – motyogja , már amúgy sincs szüksége megemelni a hangját. Érezhető rajta a zavar, a bizonytalanság, de ez utóbbi nem önmagában, inkább csak a fogadtatás miatt ilyen kis félénk. Ám most már nem visszakozhat, szeretné érezni, hogy esetleg kaphat. Remél, de azt nem tudná megmondani, mi alapján. Valahogy úgy fészkeli magát, hogy a mardis hóna alatt köthessen ki, ő maga azonban nem öleli viszont, ahhoz túlságosan nyuszi egyelőre, meg a takaró sem engedi.
Megtorpan, egy picit kivár, ha a fiú arca nagyon elsötétül, innen még ki tudja húzni magát, ám ajkai bezavarnak a dolgokba, s mielőtt még eszébe jutna, hogy inkább fogja be…
- ...és, ha megcsókolnak – körülbelül ennyiben ki is merül a nagy bátorsága, ennél tovább már csak engedéllyel mer lépni, tudja ő jól, mit érdemel az a bűnös, aki engedély nélkül csókolgatja Seant. Ha nem tartaná totálisan cikinek, biztosan visszakérdezne, hogy ezt valóban kimondta-e. De most más a kérdés, amit nem kell feltennie, arcán van minden, néhány centire a mardisétól.


200. hsz

[.-= 7. felvonás =-.]

.-= 7. felvonás =-.

.-= Egy dolog megtalálni a legrejtettebb ösvényt,
kihívás egyszer sem letévedni róla... =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Nincs üresség, most valami egészen más van helyette, ami megrémiszt… azért beszarok, halálos nyugalommal venném tudomásul, ha halálfalók támadnának meg, vagy bárki más, késsel, pálcával, fenyegetné az életem. Kurva nagy ívből tennék az úriember, vagy éppen nőszemély fejére, mert kit érdekel az életveszély? Az egész nyamvadt életünket úgy éljük le, hogy egy pillanatra sem vagyunk biztonságban… ennek ellenére sokan kiborulnak minden apró-cseprő faszságon… engem az olyan helyzetek nem tudnak felkavarni… erre itt van most ez a teljesen nyugalmasnak mondható, ami meg igen. Pedig semmi különlegeset nem kell csinálni, már ha azt nem vesszük számításba, hogy gyakorlatilag valamelyest ellentmondok mindannak, amit eleddig tettem és cselekedtem. Sokak szerint egy ökör voltam már eddig is, többek között Davidre célzok, más véleményére legfeljebb ritkán, vagy még annál is kevesebbszer adok… de a rohadt életbe, az ember ilyenekbe nem ugrik csak úgy fejest. Vannak, akik igen, de ezekre nem igazán pazarolnék sem szavakat, sem gondolatokat, váljék egészségükre, amit megfőznek, utána zabálhatják, rossz szájízzel. Annyira sarokba szorítva érzem magam, és mégsem… kibaszott ellentétek, de olyan homár, mint a sok diáktárs, na olyan biztosan nem leszek. Senki kedvéért, még Shay kedvéért sem… azzal mindennek ellentmondanék.

Zavarban van.
Érezhető.
Hallható.
A másodperc töredékére félre is pillantott, de aztán csak sikerült erőt véve magán megint belefúrnia a zöldeket az én kocsonyáimba. Nem kaptam el a sajátom, eléggé edzett voltam ezeket a helyzeteket illetően, több éves tapasztalattal és tudásanyaggal a hátam mögött nem éreztem szükségét… soha… annyira groteszk és elkorcsosult jellemmel rendelkeztem, hogy az ilyen szempárbajok már-már élvezettel töltötték el apró lelkem sötét bugyrait. Másoknál persze azért, mert tudtam, hogy az alanyokat a cifrafosás kerülgette, miközben feltette magának a kérdést, ez vajon mit akarhat? Most biztosan meg fog ölni…. Shay esetében ez más volt, itt azért nem kaptam el, mert egyrészt odabilincselt, másrészt, meg kellett adni a módját ennek az egésznek.
Az üvegek.
A sajátját az erkély párkányára helyezve vette ki kezemből az én üres üvegemet… a helye az övé mellett lett megjelölve. Pár pillanatig ugyan tartottam, kíváncsian várva, mit reagál rá, de a halovány mosolynál engedtem, hogy az ujjai kiszedjék az enyémek szorításából a nem is olyan régen még sört tartalmazó, mostanra azonban üres üvegpalackot. A sikeres hadműveletet követően aztán következett az újabb… apró torokköszörüléssel vette kezdetét a cserkésszük be Blainet akció.
Közeledett.
Hozzámért.
Bújt.

Nem szóltam semmit, csak figyeltem bambán, mint valami tökkelütött marha… akkor eszméltem fel teljesen, amikor az oldala az enyémhez fúródott, ő pedig fészkelődni kezdett, és szinte elhaló hangon közölte, szereti, ha megölelik. Bő egy évvel ezelőtt, ha külső szemlélő lettem volna, biztosan idelépek, hogy felpofozzam magam.
- Tényleg?
A kérdés magától értetődően szakadt ki belőlem, még talán egy apró fintor is kiült az arcomra. Hülyén vehette ki magát a helyzet, hiszen nem ellene akart szólni, csak előtte nem igazán csináltam ilyesmit azon okból kifolyólag, ami miatt most megteszem. Hátrahúzva a kezem csúsztattam el mögötte, majd tettem a derekára. Pár hüvelykujjal való simításszerűséget – amely közben természetesen mélyen a zöldjeibe fúrtam a sajátomat - követően a tenyerem lejjebb csúszott, valahol a dereka és a külső combja környékén állapodott meg, hogy aztán a maradék helyet is kipréselve kettőnk közül húzzam közelebb.
Megszólalt.
Alig tettem fel a kérdést, azonnal belém fojtotta a szót ezzel az apró támadással… diktátor, úgy tereli a történést, ahogyan nem átalkodik. Megrándultak egy pillanatra a ruházatán pihenő ujjak… a beteg kékek a szemeiről az ajkaira vándoroltak. Egyszerre lüktetett és harsogott bennem a sziréna, még kiugorhatok az emeletről… ugyanakkor ott sugárzott a nyugalom is, a kettő lefedte egymást… csend lett és némaság. Előre szegve a fejem érintettem meg az ajkát a sajátommal, egy pillanatra csupán… aztán hacsak egy kicsit is, de visszahúztam a fejem, várva, támadjon, ha szeretne, állok elébe. Sikerült elnyernie egy Sean Blaine bizalmát, az, hogy meg kívánja-e tartani, már csak rajta fog múlni.

Round 8.

"Méltatlanul bízunk, méltatlanul adunk, méltatlanul hiszünk, méltatlanul szeretünk minden egyes nap,
mert olyannyira nagyon azt szeretnénk, ha igazán létezne mindaz, amit elképzeltünk.
És mégsem. Egyszer aztán nem bízunk és nem hiszünk többé, akkor sem, ha méltó volna,
mert már olyannyira belénk ég a méltatlanság-érzés, a méltatlanság-félelem,
hogy elveszítjük a bízás-hívés képességét."

Néha, amikor csendben vagyunk, a válaszok, amelyekre vártunk utat találnak hozzánk. Nem biztos, hogy mindig szavak kellenek a megvilágosodáshoz, olykor csak egy kiadós beszélgetés segít a megoldáshoz. És lehet, hogy amikor kifogytál a szavakból, akkor jutottál oda, ahova kellett. Mert néha minden csak akkor kezdődik, amikor csendben maradsz.
Nem könnyű ebben a helyzetben is magabiztosnak látszani, neki nem is sikerül, és az elmúlt ki tudja hány perc sem segít túl sokat, de már az is haladás, hogy nem tört össze semmit, nem esett el és nem is mondott semmi drabális ökörséget. Nem sok szó esett arról, hogy Sean mit gondol erről az egészről, sem pedig arról, hogyan viseltet egyáltalán a hugrás iránt, ami valljuk be, nem elhanyagolható információ. S talán neki is segítene. Nem öntömjénezésről van szó, de a kifejezéstelen arcon olykor fel-felbukkanó, néha gunyoros félmosoly nem árulkodik túl sokról, ahogyan a betegesen kék szempár ellenállhatatlanul tör utat magának a zöld lélektükrökben, de nem azért, hogy ott bent bármi reménykedést keltsen, egyszerűen csak éhesen kutatnak válaszok után.

Mindannak ellenére, hogy nem akart egy újabb kudarcba fulladt próbálkozást, összeszedi magát, s felkészülve majdnem mindenre, indítja meg az offenzívát. Ha most tudná, a mardis milyen vacakul érzi magát a helyzetben, biztosan, mint egy remegő nyuszi húzódna távolabb, az erkély túlsó pontjába, remélve ettől a helyzet változását. De nem veszi észre, vagy egyszerűen csak nem akarja tudata felismerni. Talán maga sem tudná, miért ösztökélték azok a szavak arra, hogy megmozduljon, s ne csak szavakkal írja körül, miként is viselkedik egy kapcsolatban. Azt maga sem tudja, a leghosszabb kapcsolata a Trimágus Tusa idején tartott karácsonyi bál napján kezdődött, majd másnap reggelre véget is ért, miután nem akart kimenni a kertbe az illetővel. Harmadikos volt, azóta inkább kerülte az ilyesmit, hanem többször is megtalálták. Azóta persze sok minden változott is, de amiket mond, azt biztosan tudja, kapcsolat ide vagy oda.
Maga is meglepődik, hogy sikerül egészen Blaine hóna alá küzdenie magát, mindenféle nehézség nélkül, hacsak azt nem vesszük ide, hogy jobb oldala szinte lebénul az érzéstől, térdei talán az eddigieknél is jobban remegnek, de még a bokájából is kimegy az erő. És azok a merően bámuló kék szemek, melyek ugyan szinte semmilyen reakciót nem mutatnak a mosolygós, izgatottságtól csillogó zöldek sokadik próbálkozására sem.  Ellenben kapnak egy visszakérdezést, és egy fintort. Ajka megrándul, még szerencse, hogy nem harapott épp rá. Az a kis csiklandozó bizsergés még mindig ott futkározik az izmaiban, bénultan mered a kékekbe, s bár ajkai beszélnek, sőt még vigyorog is, mint akinek fizettek érte, belül teljesen bénult. Nehéz az egészet átvészelni remegés nélkül, a hideg kövön ácsorogni is már inkább olyan, mintha pengéken állna az ember, de igyekszik nem törődni vele, annál is inkább, mert ha tovább mozog, biztosan elgyengül a lába és szégyenszemre csuklik össze. Bár, ez még hiányzik a produkciói közül, amelyekkel szolgáltat némi szórakozást Sean számára.
Bár sok butaság forog most az agyában, azt nem átall megjegyezni, hogy kapott egy kérdést, így majd ő köre következik. Válaszolna ő, de jelenleg a hangszálai is megbénulnak, ahogyan a szíve is szinte kihagy egy ütemet, ahogyan megérzi derekán a kezet, kissé megfeszül. Ajkai a meglepettségtől elnyílnak, szemeiből ez sugárzik, egészen úgy mered a srácra, mintha nem számított volna ilyesmire. Ez tulajdonképpen így is van. Arca egészen elpirul, még így, pulóveren keresztül is érzi, azt a néhány apró simítást, a lejjebb vezetésről nem is beszélve. Bőre úgy libabőrösödik ki egyre lejjebb, ahogyan a kéz simít végig rajta. Természetesen nem ellenkezik a közelebb húzódás ellen, noha ilyen bádogember üzemmódban a mozgás a legkellemetlenebb dolog, amit valaki tehet. Kissé ügyetlenül topog egy kicsit odébb, egy pillanatra egészen úgy érzi, hogy most veszíti el az egyensúlyát is, így a legközelebbi támasztékot felhasználva próbálja megóvni magát a kellemetlenségtől, mivel azonban az egyetlen és legközelebbi dolog maga Sean, így végül is balját valahova a rekeszizma környékére támasztja. A takaró kissé lejjebb csúszik a válláról, de még fent marad. Úgy szuszog, mint egy ijedt nyuszi, de az agya megállás nélkül dolgozik, s ahogyan feltekint rá, zöldjei egy pillanatra kalandoznak csak el az ajkaira, szinte azonnal meg is említi, ő szereti ám azt is, ha megcsókolják. Végül is, ha lúd, akkor legyen jó kövér. Telhetetlen lenne? Könnyen lehet.

Lélegzetvisszafojtva várja, hogy az ajkak az övéihez érjenek, de még mielőtt megtörténne, lehunyja szemeit. Torka elszorul, szinte egészen lefagy, egyben valami utánozhatatlan forróság kezdi el hatalmába keríteni. Az egész egy alig mérhető pillanat műve, mégis kicsalja belőle azt az elgyengült sóhajt, amelyért már a téma boncolgatásának kezdete óta fohászkodott. Akkor még mondjuk egy teljesen másik téma feldobása tudta volna ezt előidézni, de egy azért sokkalta kellemesebb.
Bár már nem érzi az ajkakat, azért még egyszer annyi ideig a szemei csukva maradnak, s eztán is nehezére esik őket kinyitni. Képtelen nem vigyorogni, ahogy a kékekbe mered, ajkát harapdálja, miközben egy óriásit sóhajt.
- Hát… akkor azt hiszem, ezt sikerült eldönteni… - utal Sean egy korábbi megjegyzésére, miszerint nem tudja, hogy képes-e, egyáltalán akar-e változtatni jelenlegi „állapotán”. Ebből legalábbis ő azt szűri le, hogy igen. Ez nem kérdés, nem vár rá választ, egyszerűen csak saját feltételezését közli. Egyelőre azonban nem igazán szeretné tudni, ha valóban így van, kihasználja azt, hogy nem távolodott el a puszi után olyan túlságosan, s a támaszkodó balt feljebb helyezve, remegő ujjakkal simít végig a borostás arcon, a kellemesen smirglis érzettől megint csak elmosolyodik, majd picit megtolva magát, eleinte kissé bizonytalanul csókolja meg. Jobbja valahova az oldalára támaszkodik, balja is lejjebb ereszkedik, a füle alá, nyakára. Fejében mindenre áthatolhatatlan köd borul, nem érzékel sem időt, sem azt, hogy a válláról a pokróc lassan lehullik. Előbb csak kóstolgatja, jóval kevesebb magabiztossággal, mint azt egyébként tenné, minden egyes pillanatban a megerősítésre várva, arra, hogy a srác visszacsókoljon.

Nem tudná megmondani, hogy egy óra telt-e el, vagy egyetlen perc, netán még annyi sem, már mohóbban falja az ajkakat, a köd azonban lassan felszáll az agyáról. Elhúzódik, ha nem is olyan nagyon, csak a szemeibe akar nézni. Kissé még kótyagos a feje, nehezen sikerül megtalálnia hangját, de amikor sikerül is csak halkan szólal meg.
- Miért? – hirtelen csak egyetlen szót képes kisajtolni magából, mintha ennek mindenre elégnek kellene lennie. Nem tudja, mennyire egyértelmű, mire utal, így nyel egy nagyobbat, s kiegészíti – Úgy értem… szóval az előbb még próbáltál elriasztani, mi változott? –? – meglehet, hogy nem a legjobb időt választotta ennek megtárgyalására, de ettől még kíváncsi rá. Izgul, de nem engedi el, nem mond le a folytatásról, reméli, emiatt nem is kell.

[.-= 9. felvonás =-.]

.-= 9. felvonás =-.

.-= A fekete és a fehér együtt képez egy egységet, mindkettő kell a teljes élethez. =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Remeg.
Bizonytalan.
Ez általánosságban véve egy tökéletesen megszokott reakció szokott lenni, ha olyan közel vagyok egy emberhez, amennyire most ő közel férkőzött hozzám… persze fizikai értelemben. És miért a bizonytalanság? Mert ebben az esetben jobbára szikrákat szoktam szórni, hatalmas pofonokat, lélekbemaró, mások számára fájó szavakat… mert az igazság rettenetesen fájdalmas, és az ember nem hallja mindenkitől úgy, ahogyan az valójában van. Mindig csak a hazugságok, hol kegyes, hol pedig akarattal teli… annyira kusza már a hálója, hogy lehetetlen lenne kibogozni egy emberöltő alatt. Ez az egész helyzet azonban most más, azért remeg, mert pont az ellenkezőjét teszem, nem bántom, mindinkább valamiféle oltalmazó szerepet töltök be, arról nem is beszélve, hogy kemény dologra készülök éppen. Ráadásul ez a ma este igaz, egyetlen hazug szó sem hangzott el… bár, az igazat megvallva kettőnk között soha… és nem is fog… tudom. Furcsa az élet játéka, ugyanazon reakció két teljesen eltérő viselkedésmódra.
Sóhaj.
Alig hallható sóhaj szakította meg a csendet, miután az ajkaihoz értem… ez pedig egyértelművé tette számomra, jó ideje ábrándozhatott már… jó ideje vonzódhatott hozzám. Azt nem mondom, hogy nem vettem észre, mert nem vagyok sem hülye, sem pedig vak. Egyszerűen nem akartam észrevenni, mert sokkalta könnyebb volt az életem, nem kellett magamon kívül mást is pesztrálnom, főleg ebben a szaros, háborútól zajos időszakban. Ennek ellenére az a bentről jövő érzésszerű valami elnyomta a vonakodásom, és utat tört… végtére is, soha nem szerettem az egyszerű dolgokat, soha nem szerettem korlátok között mozogni. Azzal pedig, ha megtagadtam volna mindezt, éppen azt tettem volna… önmagam korlátai közé szorítva magam éltem volna tovább. Ez egy új és érdekes dolog lesz a számomra, majd meglátjuk, hogyan fog menni. Eleinte biztosan nehezen és akadozóan, kiindulva abból, soha nem leszek olyan rózsaszín birka, mint azok, akik az iskolában alfahímnek tartják magukat. Csendesen figyeltem, az üvöltő, ellenkező hang is elnémult bennem.
Nyugalom.
A közelsége.

Sikerült eldönteni, ebben igaza van, sikerült eldönteni, hogy akarom ezt az egészet… a megvalósítás fázisa nehézkesebb lesz, és ezzel neki is tisztában kell lennie. Azért, mert ő ő, én pedig én vagyok, két teljesen különböző, egyes dolgokban mégis egy hullámhosszon lévő ember. Érdekes lenne feszegetni, el fogja-e viselni, hogy nálam ez a kapcsolat másképpen kezelt lesz, mint másoknál. Soha nem mondtam ki, soha nem kérkedtem vele, de egy cseppet más vagyok, mint az iskolában élő népek… jó nagy cseppet.
Mosolyog.
Nem csodálom, egy apróra tőlem is futja, bár soha nem voltam a szívből jövő vigyorok embere. Éreztem, ahogyan a keze felkúszott, majd végigsimította az államat… érdes és smirglis érzés lehetett a számára, bármennyire is házirend, nem borotválkoztam ma, elvégre szünetre megyek haza. Hagytam, hogy tegye, a kékeket pedig mélyen az övébe fúrva pihentettem.  Ugyanaz a lélekbemaró pillantás, fürkészni akartam, mit gondol, hogyan gondolkodik… de minden annyira összefolyt, hogy nem láttam azokat a dolgokat, amit ki szoktam olvasni egy emberből. Aztán feljebb kúszott, és megcsókolt.
Forróság.
Az első pillanatban nem hunytam le a szemem, csak figyeltem őt… visszahúzódó volt, és félénk… érdekes módon nem kerített hatalmába az érzés, a rémületé, mit is teszek. Halálos nyugalom, amikor minden mindegy, amikor nincs idő.
A szemem.
Lehunytam.
Lehet, hogy éppen felrúgtam a bizonyos szabályokat önmagammal szemben, de leszartam, ez most kellett, akartam. A félénk csókra határozott, mégis puha válasz érkezett, ettől pedig ő is felbátorodott. A végén már szinte mindent viszek alapon falt, és nem álltam ellent, így tettem én is. Balom, ami a külső combján pihent, a derekára kúszott vissza, szabad jobbom pedig először a nyakát simította, majd beletúrva a barna tincsekbe a tarkójára araszolt, hogy húzza, ne engedje távolodni.

Egyetlen szó.
Mosoly.
Haloványan elmosolyodtam a kérdését, és az esetlen szavakat követően. Miért változott volna bármi is azóta, dehogy változott. Ahogyan előtte, most is úgy gondoltam, nem én vagyok számára a megfelelő ember, pontosan abból kifolyólag, amilyen vagyok. Egy normális kölyök illene az oldalára, nem pedig egy ilyen degenerált állat. Egyszerűen nem vagyok meggyőződve arról, hogy a múltammal és jövőmmel megérdemlem-e azt, hogy mellettem legyen. Ez kurvára hülyén hangzik a számból, de nem akarom tönkretenni, és elrontani… mert ő jó, ha kicsit esetlenül és olykor botor módon, de jó.
- Nem változott semmi!
Ez az igazság, bízom benne, hogy nem érti félre.
- Nem vagyok benne biztos, hogy megérdemlem-e…
Ezt inkább nem is folytattam, belevágtam egy teljesen új mondatba.
- … de azt tudom, hogy akarom. Jó ideje tudom, csak magamnak sem akartam beismerni.
Újabb halovány mosoly, és egy fintor, ami magam ellen szólt, a bárgyú szavaim ellen. Mélyet szippantva a haraphatóan friss levegőből eresztettem le a jobbom, és löktem el magam az erkély korlátjától. Balom lassan kúszott felfelé, a derekáról a felkarján át az alkarra, majd onnan a kézfejére, ahogyan távolodtam.
- Menjünk be, lefagysz.
Látni lehetett az ajkain a csók előtt, színt váltottak… tény, ez pár pillanatnyi forróság felmelegítette, mégis, csalóka, hűvös van.
Húztam.
Befelé.

The Boyfriend(?)!

"Azért félek, mert... hát szóval,
nyilvánvaló okokból nem maradhatok mindig veled.
És attól félek, hogy én veled akarok lenni,
sokkal jobban vágyódom rá, mint szabadna."

Megkönnyebbül, amikor csókja viszonzásra lel, puha, de határozott, érezhető, hogy ő is akarja. Shaynek ez fontos, nem akarja, hogy csak beletörődjön az egészbe. Ahogyan aztán ő oldódik és bátorodik fel, úgy a viszonzás is egyre hevesebb, ragaszkodóbb. Kezeit már nem csak támaszkodásra használja, nem bánja, nem fél hozzásimulni, balja hasonlóan a srácéhoz, forró tarkójára kúszik, és vonja magához, jobbja valahol a lapockája környékén keres fogást, s kapaszkodik meg a pulóverében. Más ez most, nem lopott csók, nincs lerohanva, épp ellenkezőleg, ő az, aki kezdeményezte. Szíve őrülten kalimpál, szinte érzi, ahogyan belül minden leáll egy percre, kettőre, ki tudja, mióta vannak így. Mellkasát egy óriási valami feszíti, amitől kvázi kiabálni, sikítani lenne kedve, persze nem most azonnal. Arca ég, annak ellenére, hogy egy hidegebb fuvallattól megremeg, de a libabőr a nyakán biztos benne, hogy Sean kezétől jött ki.
Nem kell kinyitnia szemeit, hiszen szinte ugyanazt látná. Homályos sárga fényeket egy sötét háttéren, s az ő arcát. Alig érzékelhetően szippant mélyeket az éjszakából, de nem a friss levegő miatt, de nem ám. Az illatát akarja érezni. Apró fétis.
Szívesen húzná még a percet, nyújtaná a csókot, lenne telhetetlen és pofátlan, de mégsem teszi meg. Valami nem hagyja nyugodni, és erre jobbnak látja rá is kérdezni. Szeretne tisztán látni, noha feje még kótyagos, elhúzódik, s a szemekbe néz, hogy kérdezhessen. Miután megteszi, jön csak rá, hogy nem épp jól tette fel a kérdést, és ez a javítás, bővítés ellenére sem olyanra kerekedik, ahogyan ő azt a fejében elképzelte. Mindegy, nem zavartatja ezzel magát, bízik abban, hogy olyan választ kap, ami a valódi kérdésére is válasz.
Zöldjei kutatják a kékeket, ahogyan korábban fordítva, nem válaszokért, mást keres ott. Ajkairól képtelen eltüntetni a mosolyt, bár a próbálkozást sem vitte túlzásba, minek rejtegetné, hogy mit érez? Most nem kell.

- Nem változott semmi!
- Óh… - szemöldöke felemelkedik, nem épp ezt a feleletet várta, de igyekszik nem félreérteni. Nem az a drámakirálynő, aki minden kis semmiségen kiakad. A szíve azonban sajgósan dobban egy nagyobbat, ő pedig kissé fagyottan mered maga elé. Keze is megrándul, mely még mindig a mardis nyakába kapaszkodik, de most kissé lejjebb ereszti, vállaira, felkarjára. Az egész alig pár pillanat műve és most tanácstalanul pillog. Vár valamire, legalább egy rövid magyarázatra, hogy nem is legyen esélye félreérteni. Minden hirtelen rátörő rettegését egyetlen szégyellős mosolyba tömörítve épphogy nem könyörög valamivel többért.
Ismerős szavak… Nem pont ezeket használta a kastélyban, hónapokkal ezelőtt, de a lényege ennek is ugyanaz, mint azon búcsúszavaknak. Mélyet sóhajt, arca megint változik. Fejét megingatja egy kicsit, éppen kifejtené, hogy ezt a megjegyzést már a múltkor is badarságnak tartotta, de akkor sem volt lehetősége elmondani, ahogyan most is csak arckifejezéséről olvashatók le gondolatai. Ajkait már éppen elnyitja, hogy hangot adjon véleményének, amikor Sean folytatja, ezzel beléfojtva a szavakat. Nem csak azzal, hogy megszólal, hanem azzal is, amit mond. Egy pillanatig csak tátog némán, mint a partra vetett hal, tényleg jól jönne egy kis oxigén.
- Óh.. – reagál ismét szokatlanul bőbeszédűen. Arca megint közlékenyebb, a pirulás és a mosoly, a szemragyogás és minden, ami csak lehet, előkerül, hogy kifejezzék, mennyire is tetszik neki, amit hall. A sráccal ellentétben ő egyáltalán nem tartja bárgyúnak a szavakat, sőt talán a ma este legszebb szavait hallotta.
- Akkor jó reggelt! – motyogja, a vigyorgástól alig érthetően, és az újbóli közeledés miatt egészen halkan. Nem kell nagyon megerőltetnie magát, nincs olyan távol és amolyan, ha törik, ha szakad, alapon támadja be ismét, csak egy elnyújtott pillanatra csókolja meg ismét, mert ez most úgy illett ide. Arról nem is beszélve, hogy nem viccelt azzal, amit mondott, tényleg szeret ölelve és csókolva lenni, persze csak meghitten, kettesben.

Hiába minden, hiába a csók melengető érzése, a karok védelme, a tüzelő közelség, ezek együttesen sem fognak a téli hidegen, s bármennyire is fűtve érzi magát belülről, valóban fázik egy kicsit. Ha nem is olyan lelkesen, de engedi, hogy a mardis lehámozza magáról kezeit, hátrébb lép, hogy hagyja levegőhöz jutni, és tétlenül nézi, ahogyan „sátrat bontanak”. Ez van, bele kell törődni. A gyöngéd húzásra is hamar megadja magát, és elmosolyodik a megjegyzésre.
- …mert behúztad az egész takarót… - próbál valamiféle neheztelést sűríteni hangjába, de mivel közben kuncog, így az egész csak egy játékos kötekedésnek hat. Az is, mert hát tudja ő, hogy nem a fiú hibája, hogy ő addig ficánkolt meg bújt, amíg letornázta saját pokróc hányadát a válláról, de na. Azért ettől még semmi nem fog változni. Reméli. Szereti, ha szívja a vérét. Így meg ad okot, alapot, lehetőséget a viszonzásra, a beígért vérszívásra.
Nem marad le tőle, hogy ezt biztosítsa, rá is fog kezére. Egy-két ujja, talán véletlenül, talán szándékosan „szorulnak” Sean ujjai közé, saját szabad balja viszont tudatosan simul a kézfejére. Nem satu ez, erő nincs benne, csak tartja gyengéden. A srác nyomában lépi át a magasított küszöbön, arcán továbbra is ott az a levakarhatatlan mosoly. Alig lépnek be, máris érezhető a változás, kétségtelenül kellemesebb az idő, átfagyott talpának, pedig maga az üdülés. Mielőtt a mardis kiszabadíthatná kezét és otthagyhatná, vagy ki tudja, mik a tervei, megáll. Ha nem is fizikai ereje az, ami megállíthatja a másikat, az mindenképpen, hogy ő nem mozdul, és a kezét sem hajlandó elengedni.
- Hé! – hangja lágy, az a tipikusan angolosan figyelemfelkeltő ’hé’ ez. Mosolyogva lépked közelebb, ha kialakult egy kis távolság. Félreérthető a közeledése, de erről nem tehet, azt nem tudná titkolni, mennyire odavan ettől az egésztől.
- Hazakísérsz? – kérdezi meg, amikor már elég közel van. Természetesen nem newporti otthonukra gondol, egyszerűen csak a folyosó végén lévő szobájára céloz. Továbbra is mosolyog, inkább somolyog. Nem szeretne menni, de úgy gondolja, ennek az estének jobb most véget vetni. Nem kell megijedni és a szívekhez kapni, semmi baja nincs, csak nem akar sok lenni, levakarhatatlan és hasonlók.

[= Shael =]

= Shael =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Csók.
Csók.
Ez már bizony csók-csók hátán, de nem szóltam érte, biztos voltam benne, hogy tudja, az iskolában, nagy tömeg előtt ez a fajta magatartás nem igazán fog jellemezni. Nem fogok elhúzódni, ha közeledik, de egyszerűen ilyen vagyok, ezt pedig meg kell szoknia, és alkalmazkodnia kell majd hozzá, bármennyire is nehéz lesz számára. A szavaira elmosolyodtam, a „jó reggelt” egy kicsit erős túlzás, hiszen egy ideje motoszkált már a gondolat, csak meglehetősen mélyről kellett az előtérbe vakarni, hogy foglalkozzam is vele. Tényszerű, hogy sokkal egyszerűbb volt ezelőtt az életem, de a bonyodalom sokkal ellentétben engem nem riasztott… mi több, vonzott egyre erősebben és erősebben, mert ilyen ember vagyok.
Invitáció.
A hideg elől a szobába akartam terelni, magától úgysem indult volna meg az idillikus, rózsaszín fátyollal takart világképe miatt… kellett az unszolás, amelyre mi mást is kaphattam volna, mint egy vérszívó megjegyzést. Nagyon helyes, meglepődötten – persze palástolva – vettem volna tudomásul, ha nem így tesz, azt kellett volna mondanom, Shay eltűnt… de nem, ez pedig mindenképpen dicséretes.
- Valahogyan össze kellett hozni, hogy odabújj!
Megráztam a fejem, mintha csak nem hinném el, amit mond, és rosszallásnak venném… persze erről szó sincsen, de azért, hogy megegye a fene, a szabad kezemmel jól megigazgattam magamon a meleget adó szövetet, és halovány, gúnyos mosollyal húztam a szoba bendője felé. A küszöböt átlépve azonnal érezhető volt a változás, a szoba hőmérséklete andalítóan kellemes volt az erkélyhez képest. Az ajtó természetesen meg lett bűvölve, hogy a hideget ne eressze be semmilyen formában. Ártatlan kis varázslat, de szükségszerű, szerettem, ha nyitva van legalább egy ablak a környékemen, nyugalmasabban aludtam, tevékenykedtem.
Megállt.
Húzott.

Még tettem volna pár lépést, mielőtt elengedem a kezét, de nem volt rá lehetőségem. Éreztem, hogy megtorpant… az ujjaim közé fúrt ujjai visszatartottak, persze nem kötelező jellegű volt a dolog, de megfordultam, mit is szeretne, afféle gyereknap alkalmából. Csendesen hallgattam végig a kérését, a berögződött szokásoknak köszönhetően eléggé érzelemmentes és üres tekintettel… de a kérdés akaratlan is gúnyos mosolyt csalt az arcomra. Egyrészt, magas labdát adott, amit mindenképpen kötelező lecsapnom, különben nem én lennék…  a másik pedig, hogy nem tukmálja magát. Égnek állt volna a hajam, ha nekiáll már most rimánkodni, hogy de még egy kicsit, még pár percet… nem szeretem a kuncsorgást… és úgy fest, kiismert már annyira, hogy ezt tudja. Egyre jobban magával ragad, egy, a nyakláncomon lévő bagolylábnyit talán jobban is, mint azt bevallanám neki.
- Szükségszerű!
Válaszolom egykedvűen, de még mindig gúnyosan mosolyogva. A kékek most közel sem olyan metszők, inkább pajkosak, és irritálóan gonoszak, játékosak.
- Elvégre rólad van szó!
Tényszerű megállapítás, ő Shaelynn Scarborough, ami annyit jelent, azon a pár méteren az egész világot képes romokba dönteni, mert teszem azt, megbotlik a cipőfűzőjében. A rólad szócska megfelelő hangsúlyt kapott a mondatban, hogy érezhesse a törődést, amelyet irányába tanúsítok.
- Azon a fél méteren is képes vagy apokalipszist előidézni egyetlen rossz lépéseddel!
Mivel kellően közel volt már hozzám, lassan felé szúrtam a fejem, komótosan, hadd várjon csak… aztán az utolsó pillanatban, mielőtt az ajkak összeértek volna, oldalra húztam, és a fülébe suttogva folytattam.
- Csakis utánad!
Azzal kiléptem a baljára, hogy ő nekem a jobbomra essen… etikett… alapfok. Tudtam, hogy meg fog indulni… és húz majd… hát hagytam magam.

Sonka *-*


Kissé idegen számára ez a sok mosoly Sean arcán. Nem túl gyakran van alkalma látni azt a szimpatikus görbületet ott, ennyit egyfolytában pedig főleg. El tudná nézegetni még jó darabig, elvarázsolt mosollyal és csillogó zöldekkel. Nem is az a fontos most számára, hogy mit csinálnak, hanem ez az apró kis –talán kis túlzással- csoda, amelyet önző módon saját maga érdemének tud be. Mindannak ellenére, hogy minden másnál szívesebben van a karjaiban, ér hozzá, adott esetben lop egy csókot ajkairól, ő sem az a fajta, aki a nagy közönség előtt rendezi az ilyen bensőséges pillanatokat… nem sír senki előtt, nem ölelkezik, csókolózni pedig végképp nem szeret mások előtt. Azt ugyan nem tudja még, hogy kapcsolatban is így működik-e ez nála, de nem szeret sebezhetőnek látszani, mosolya is sokszor csak páncél, amely mögé rejtheti bajait. Sokkal jobb és könnyebb, mint felelni a „mi baj?” kérdésre. Így könnyen lehet, talán ő az egyetlen ember az iskolában, „akinek sosincs semmi baja…”
Most semmi szüksége bármit rejtegetni, ennek megfelelően ér fülig a szája, s ha nem is rózsaszín fátyolos, de mindenképpen egy delíriumos kis álomvilágban érzi magát.

Egyelőre még sikerül türtőztetnie magát, lágyan kapaszkodik a mardis kezébe, huncut mód ujjai közé csempészi sajátjait, ezt természetesen már most tudja, hogy nem sokszor fogják megismételni… Könnyed léptekkel lebeg a srác után a kellemesen meleg szobába, miközben azért nem átall odaszúrni egyet. Várja, ő is csalódott lenne, ha nem kapna választ. Részéről nem a takaró az, amiért megenné a fene, sokkal inkább visszavágyna a karjai közé, ott is egész kellemes volt a hőmérséklet. Képtelen nem kuncogni a reposton, de a válasz már ott is van nyelve hegyén, ő meg nem az a fajta, aki annyiban hagyná, belemegy a játékba.
- Óóóh, milyen kis alattomos vagy… ki sem nézné belőled az ember, bár.. lehet, csak a naiv, elcsábított hugrás beszél belőlem… - cukkolja még viszont a fiút egy fintorgós mosollyal. Nem mintha Seannak annyira nagyon kellett volna taktikáznia meg ravaszkodnia, hogy Shay meginduljon, bár tény a célzást meg kellett tenni… Különben még mindig ott kuporognának a takaró alatt, mint két félős kisgyerek, csak olykor sandítva a másikra és várva a csodára. Bár nem tudni elszánta volna-e magát valamelyikük...
Talán kevesebb elégedettségre és egy hajszálnyit több meglepetésre számított, azonban gyakorlott már a témában, nem is próbálja meghökkenteni a fiút. Ehelyett ő az, aki egy kicsit meglepődik, szemöldökeit összevonja, és minden mosolya ellenére próbál morcos és megsemmisítő pillantást vetni Rá, természetesen legalább annyi komolysággal, mint amivel kapta a fricskát.
- Igazán megható az aggodalmad… - kezdi a reagálást, de a folytatás miatt elharapja. Először elvigyorodik, aztán megint megpróbálkozik a haragos arccal, de ebből sem sül ki semmi komoly. Elgrimaszolgat, miközben azért kapaszkodik abba a balba az élete árán is, néha végigsimít a smirglis kézfejen, közben azért kutatja tekintetében az esetleges rosszallást. Keresi egyelőre a reakciókat, szinte minden megmozdulását követően, mert tudni akarja, hol kell megállnia.
- Aaazért… tizenhat évet egész ügyesen kibírt körülöttem a világ… - szúrja vissza szemforgatva, alsó ajkát feljebb emeli az újabb fintorhoz, de hiába minden próbálkozása, képtelen nem mosolyogni hozzá, így persze megint csak játékos rosszallás a vége. Azt is csak azért, hogy Sean elérhesse, amit szeretne, hogy lássa, lehet cukkolni vele. Mert lehet, akinek ad a véleményére, az tudja húzni.
Hirtelen aztán lefagy, szemei egy pillanatra kimerednek, szívverése már megint emelkedik, ahogy közeledik felé. Vesz egy nagyobb levegőt, visszatartja… szemei lassan lecsukódnak, szinte már érzi, hogy újra megtörténik, de mielőtt még szemhéjai összeérhetnének, érzi, hogy valami nem stimmel. Hang csendül fülénél, érzi bőrén lélegzetét, ettől megint kirázza a hideg, nyaka lúdbőrös lesz. Reszketegen engedi ki ő is levegőt, hasonlóan ő is nyakba, és kissé csalódottan harapja be ajkát. Ez gonosz kis játék volt, arcára ki is ül az a kis neheztelés.
- Gonosz… - motyogja vigyorogva, s még akkor is rázogatja a fejét, amikor elengedi, mert ugye fel kell markolnia még cipőjét és kabátját is. Nem tart ez sem sokáig, sajnos mindene tökéletesen kéznél maradt, így néhány másodperc múlva már valóban készen áll elhagyni a szobát…

Nem igazán figyeli, hogy a srác nyújtja-e felé a kezét, vagy szeretne-e valamiféle kontaktot, épp a kabáttal bíbelődik, így csak reflexből karol bele a mardisba, az ajtó csapódása mögöttük az, ami tulajdonképpen kizökkenti. Felkapja fejét, habár nem visszakozik és mosolyog, azért ott az a kis kérdő kifejezés arcán és a halvány pirulás.
Megköszörüli torkát…
- Figyeled? – somolyog nagyon-nagyon csibészesen – már mennyit jöttünk és még semmi galiba… - szemöldökét is megvonja párszor, egy picit jobban átöleli Sean karját, de mielőtt még úgy igazán bármi kibontakozhatna, már el is érik azt a fránya kilences szobát.
Ajkát megint elkezdi harapdálni, zavartan mosolyog és pillog fel kíséretére, mígnem már elfogy a távolság. Egy szusszanást követően, fejét lehorgasztva lép előrébb és fordul szembe a fiúval, természetesen hamar fel is néz rá. Megint kezd a pulzusa az egekbe szökni és rá nem jellemző módon kezd kutakodni a szavak után. Mosolyog, de inkább csak nézi az arcát, újabbat sóhajt...
- Köszönöm ezt a... különleges estét! - motyogja talán teljesen fölöslegesen, talán nem is kellene hálálkodnia érte. Nem tudja, csak azt, hogy élvezte. Az eleje kicsit döcögősen ment, aztán meg alig tudta, mikor hol van. Még most is csak alig hiszi el, ami van. - Nem tudom, reggel összefutunk-e még... - kezdi szokásos zavarával küszködve, szégyellősen mosolyogva, valamivel halkabban. -, ha nem, akkor Kellemes Ünnepeket! - ha ez eddig nem tűnt volna fel, elég ügyetlen a búcsúzkodásban, főleg, hogy annyira nincs is kedve menni - Remélem jól fog telni a szüneted! - szíve szerint még megkérdezné, hogy esetleg írhat-e levelet, de végül is nem teszi meg. - És... vigyázz magadra! - itt persze megejt egy mosolyt, jelezvén, nem kér kommentárt, igen ő mondja ezt a mardisnak, mert bár ő az akitől elvárnánk, manapság nem lehet kivel, mikor, mi történik.
- Remélem, sikerül valahogyan átvészelned nélkülem - mert miért ne zárná így, s annak ellenére, hogy már megint majd kiugrik a szíve a helyéről, még egy ilyen kis megjegyzésre futja. - Jó éjt! - ezt már csak motyogja, mivel tesz egy tétova lépést Sean felé, megkapaszkodik gyengéden a felkarjaiban, lábujjhegyre tolja magát aztán, ha a Kedves is úgy akarja, egy hosszabb búcsúcsókot is kikövetel magának. Mindezt követően pedig még néhány pillanatig elidőzik a fiú közelében, elraktározza emlékezetében az illatát, a kék tekintetet, s azokat a mosolyokat is. Végül aztán, ha kicsit nehezére is esik, de percekkel később eltűnik a szobája ajtaja mögött.

Ez a téli szünidő a lehető legrosszabbkor jött, vagy ennek az estének kellett volna már előbb megtörténnie. Igaz, talán a kastélyban nem lehettek volna ennyire kettesben a mindenfelé felbukkanó kíváncsi portréalakok miatt és a pletykás kedvű társak miatt sem. Ott a falnak is füle van, és szeret mindenki azzal foglalkozni, amihez semmi köze, és arról pletykálni, amiről fogalma sincs, még őt is összeboronálták egy tanárral, pedig ha sejtenék mit kell elszenvednie...
A lényeg azonban, hogy egész szünet alatt azt fogja találgatni, vajon valóban megtörtént-e mindez, vagy egyszerűen csak valami nagyon mély, nagyon őrült, de valósághű álomban volt. Most leginkább így érzi magát. Mindenesetre eddig sem épp bút sugárzó arcára levakarhatatlan mosoly költözött. Még percekig az ajtó belső részének támaszkodva vigyorog a semmibe, aztán fáradtan bújik ágyba, talán még alvás közben is bágyadt mosolygással.

//Természetesen hagy időt mindennemű reakcióra, csak gondoltam, akkor be is fejezem
Köszönöm a játékot! //

[= Shael =]

= Shael =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A takaróra való megjegyzésemre természetesen érkezett válasz, amit már nem pedzegettem, egy gúnyos, mégis pajkos vigyorral nyugtáztam csak… az a tipikusan Blaines féloldalas, alig odapillantós, majd mással szöszölő mozdulatsor… meg elkönyveltem magamban, a csajszi szereti, ha övé az utolsó szó. A közeljövőben erről bizonyos esetekben majd le kell mondania, bár ezt már biztosan észrevette a velem töltött csodálatos percek alatt a múltban. A miheztartás végett, én is szeretem, ha a másik utánam már nem szól. Persze én ezt úgy szoktam érvényre juttatni, hogy az illető testi épségét nem igazán tartom szem előtt… ellenben vele, aki meg annyit beszél, hogy a másik belefullad a saját mondataiba, mert ideje és ereje sincs megszólalni. Főleg a rengeteg elraktározandó információt követően.

Komolyság.
Mosolyok.
Bármennyire is szeretné, azért a helyzetből adódóan meglehetősen nehezen megy számára az a bizonyos neheztelő pillantás, amivel az apokalipszist előidéző folyosóbéli sétáját reagálja. Nem csodálkozom rajta, mégiscsak elég komoly haladást ért el velem szemben, ami önmagában hatalmas teljesítmény… tény, volt mögötte rendesen kitartás. Én is valamivel többet vigyorogtam, mint az elmúlt öt esztendőben együttvéve, de ezt betudtam annak, hogy most elvagyok a bőrömben, és nem akarom kivágni magam belőle minden pillanatban. Régen volt ilyen, nagyon régen… és hiányzott már, noha ezt soha, senkinek sem kötném az orrára. Egy ideje érett már bennem a dolog, és ma eldöntöttem, bármivel jár, persze idézőjelben bármivel, megbirkózom vele. A támadási felület, a kiszolgáltatottság egyáltalán nem érdekelt, eddig is kezeltem, ezután is ugyanúgy fog menni… csak nehezedett a pályaszint. Kihívások mindig kellenek, különben szürkülne az élet. De most nem igazán akartam ezekkel foglalkozni, elvégre itt volt Ő, aki ezelőtt is a kitüntetett figyelem kegyében részesült, ezután pedig pláne abban fog.
Simítás.
Érdes bőr.
Érzés.
Éreztem, ahogyan az ujjai párszor végigsimítottak az égett bal varos és szikes bőrlemezein, de nem úgy éreztem, ahogyan azt normál esetben, normál kézfejen szokás… mégis, kellemesen érintett, maga a tudat.
- Kisebb, nagyobb katasztrófákkal…
Nem lehetett kihagyni a megjegyzést. Tény, hogy tizenhat évet kibírt már a világ úgy, hogy a hátán hordta a két lábon járó időzített bombázót, de azért csak nem maradhatott le a fonákszerű visszaütés.
- … de valóban, még nem történt akkora mimézis okozta katarzis.
Lassan hajoltam felé, majd az utolsó pillanatban kioldalazva közöltem vele, hogy követem, megyek utána, és oltalmazom a rövid kis folyosószakaszon. Megfordult a fejemben, hogy a részeges vénség talán feljött és vár a cimboráival, de aztán kivertem a fejemből. Kapott rendesen odalent, biztos voltam abban, nem szeretné ugyanezt erőteljesebb módon rendezni idefent.
Pillantás.
Morcogó.

A kis mutatványom meghozta a várva-várt sikert, Shay neheztelő pillantással illetett, persze tudtam, hogy ez sem tart sokáig. Mélyen belerévedve a tükreibe vártam a szavait, és a reakcióit. A gonosz szó hallatán egy pillanatra megemeltem a szemöldökeimet, mintegy kihívást intézve felé, ezt igazán megszokhatta volna tőlem. Soha nem voltam az a kedves kis homár gyerek.
Elengedett.
Hagytam, hogy összeszedje a cókmókját, de követtem a szememmel, és bizony bő pillanatok kellettek hozzá, hogy ráébredjek, másképpen mértem végig, mint bármikor azelőtt. Amikor a fűznél találkoztunk, annakidején egy gyogyóst láttam csak. Most, azonban mint egy nőszemélyt mustráltam végig, és nem rejtettem el, mint sokan szokták. Az idomok méregetése, észrevétel, hogy a lány figyel, fej és szemek elkapása, vörösödés. Nálam nem így zajlott… egyrészt, nem igazán méregettem így senkit eleddig… most őt… de nem érdekelt, ha észreveszi… volt mit megnézni, és újraértékelni. Amikor láttam, hogy befejezte, féloldalas mosollyal csúsztattam a zsebembe az ujjaimat, de a jobbom könyökben megemeltem, hogy belém karolhasson.

Az ajtó.
Kattanás.
A kilépést követően a mágikus zár kattant egyet, jelezvén, az ajtó bezáródott, legfeljebb én nyitom ki újra. Jobbra tekintettem, a lépcsők irányába, üres volt a folyosó, kihalt és félhomályos. Elég hosszan beszélgettünk, minden elcsendesedett… többen már biztosan aludtak is, ami szintén nem kavart fel. Nyugalmas, mégis határozott léptekkel indultam meg, miközben balra tekintettem… az oldalamon Vele, hogy a szobájához kísérjem.
Köszörülés.
A torka.
Újabb szúrás, és tüske, de kell ez, különben szürkék lennének a hétköznapok, és ellaposodna minden. Azért megnyugtatott a tudat, hogy a történtek ellenére nem változott ezen a téren, kelletlen szólnom kellett volna neki. Oldalra pillantottam, üres és kifejezéstelen tekintettel… ellenben vele, nekem ment, mert nagyon berögződött az évek alatt… nehéz lesz levetkőzni az irányába.
- Nyugtával dicsérd a napot.
Alig ejtettem ki a szavakat, elértük a kilences ajtót, így megtorpantam, és engedtem a karomon, hogy kihúzza a kezét, és elém somfordálhasson. Végigkutattam az arcát a kékekkel, amit aztán mélyen a zöldjeibe fúrtam, hallgatva a szavait. Ismét bő lére eresztette, de érezhető volt, hogy nem igazán mozog otthonosan az efféle búcsúzkodásokban, és zavarban van… mindenesetre nem szólaltam meg, elvégre hadd szokja a törődést, annyira benne volt a szöszmötölésben. Miután elcsendesedett, közelebb léptem, hagytam, hogy lábujjhegyre tolja magát, akkor szólaltam meg… amikor már nagyon közel volt.
- Tényleg különleges volt, számodra és számomra is.
Halovány mosoly jelent meg, de csak rövid időre a szám szegletében.
- Reggel már nem találkozunk, nagyon korán indulok, hosszú az út. Neked is Kellemes Ünnepeket, és szünetet.
Apám, azért ilyet sem mondtam még senkinek, sőt nem is igazán szoktam ilyen szavakat használni… kellemes ünnepek… kellemes szünet… eddig azt kívántam, bár szakadna le az égbolt. Oda kell figyelnem magamra, de azért valljuk meg, megérdemli.
Szúrás.
Mosoly.
Ez kellett a végére, mint alkoholistának a szokásos reggeli felese, vagy éppen az esetünkben esti, éjszakai. A füléhez tolva az ajkaimat suttogtam a kagylóba.
- Majd igyekszem túlélni, tégy te is így. Jó éjt!
Nem nyomtam puszit az arcára, vagy a nyakára, a füle alatt, az állkapcsa oldalába haraptam egy aprót, csakazértis… ha már lúd, akkor legyen kövér fajta. Ezt követte a hosszas csókjelenet, amely minden szappanoperában megállta volna a helyét, mégis úgy voltam vele, jöjjön, mert Tőle jól esik.
Kacsintás.
Intés.

Lassú léptekkel hátráltam, aztán sarkon fordulva a szobám felé vettem az irányt, hogy elheveredjek az ágyamon. Nem voltam benne biztos, hogy tudni fogok aludni, van mit kiértékelni, és van min gondolkodni, elvégre egy teljesen újfajta félév fog rám köszönteni.


// Köszöntem a játékot! //