Minden bűnünkért elnyerjük méltó büntetésünket előbb vagy utóbb.

Az itt hamarosan megjelenő hszben arról olvashattok hogyan, és miként került Odil igen közeli kapcsolatba a sötét oldallal, miként bukkant fel Damona az életében, és hogyan nyeri el méltó büntetését...

[A nyár javában tombol a hatalmas Londonban tüzes kánikulával elárasztva azt. Kint a délibáb hullámozta utcák üresek, sehol egy lélek sem. A nappali tágas ablakán át sugárban zúdul be a napfény és vonja csillogó mázba a tágas helység berendezését. A jó ízlésű frissen tisztított bútorokat, képkereteket, amelyek a család tagjainak mozgó, mágiai úton előhívott képeit rejtik magukban. Odil egy lenge nyári fehér ruhájában elnyúlik a díványon. Egyes egyedül van a nagy tágas kertvárosi családi házban. Dan elvitte a mugli strandra a gyerekeket szórakozni. Summer nem rég múlt születésnapjának örömére. Odil azonban úgy döntött nem tart velük. Egy kis magányra vágyott, ahogy időnként minden normális emberrel elő szokott ez fordulni, hogy néha áhítozik egyedül maradni gondolataival. Odil ma ilyen hangulatban volt. Lehunyt szemmel, sápadt arcával egy halotthoz hasonlította volna egy arra tévedő, ha mellkasa nem emelkedett volna meg nyugodtan megfelelő időközönként egy egy lélegzetvételére. Mély csendjéből egy halk pukkanás szerű hang rázta fel, ami a csendes házban a többszörösére erősödött. Szemei felpattantak, Ülőhelyzetbe tornászta magát a kanapén, úgy fülelt a hang forrása után. Minden varázsló felismerhette mi okozta a pukkanó hangot. Valaki bizony hoppanált a házban. És az a valaki még mindig itt lehet valahol. Ki tudja melyik szobából, melyik sarokból bukkan elő az a varázsló vagy boszorkány, aki hoppanált. Nem gondolták, hogy a varázslóvilág valaha is megveti lábát a kertvárosban, így hát nem védték le a házat hoppanálás-gátló bűbájjal. Sem Daniel sem Odil nem tartozott a paranoiás emberek közé. Nem tartották szükségesnek. Rosszul tették minden bizonnyal. Odil összeszűkített szemekkel feláll a kanapéról, könnyű nyári papucsba bújtatja lábait, majd a nappaliból a folyosóra veszi az irányt. Lassan, és óvatosan közlekedik. Egy pillanatra megtorpan, amíg elő nem húzza combjára erősített pálcatartójából főnixtoll magvú ébenfa pálcáját. Egyetlen fegyverét maga előtt pajzsként tartva járja körbe a házat. A földszinten nincs sok helyiség. A folyosóról nyíló ajtókat óvatosan, kivont pálcával tárja fel, nem tudni hol lehet az illetéktelen betolakodó. A konyhában, ami egyben étkezőként is funkcionál nem volt egy árva lélek sem a szokásos konyhában előforduló dolgoknál. A fürdőszobába miért ment volna vagy a spájzba? Nevetséges ötlet. Viszont ilyen csendben nem lesz könnyű dolga. Úgy dönt végül Odil, megnézi az emeleten, ahol a hálószobák vannak. A bükkfából készült lépcsőn halkan tompán puffannak léptei. Elképzelhető az is, hogy a lépcső után lévő emeleti folyosón várja a hívatlan látogatója. Ám ahogy fokozatosan szeme elé tárul az emeleti folyosó, nem lát senkit, csak Sunny földön heverő babái látványa fogadja. Szemöldökei összeszaladnak. Furcsa, különös, főleg rossz érzés keríti hatalmába. Miért, azt nem tudja, de rossz előérzettel Lép fel az utolsó lépcsőfokról éberen figyelve minden irányba, nem lehet tudni honnan, közeleg az illető. Ekkor nyílik Sunny szobájának ajtaja. Egy középmagas, fekete hajú, sötét tekintetű fiatal nő lép ki onnan kivont pálcával. Egy rég nem látott ismerős, Damona MacEnroe. Halott Apám testvérének lánya. Utoljára talán a Queen Maeve-ben, a varázslóiskolában láttam a nem épp jó szívéről hírhedt kuzinomat. Damona arcára szokásos ravasz mosolya ül ki mikor rám tekint szinte fekete szemeivel. Pálcáját rám szegezve közelít felém, de nem reppen ki abból semmilyen varázslat, ami az Ő esetében nagy valószínűséggel sötét átok lenne. Megáll előttem, majd látva tétovázásomat inkább Ő maga rákezdi.]

1997. Júniusa.



A nyár javában tombol a hatalmas Londonban tüzes kánikulával elárasztva azt. Kint a délibáb hullámozta utcák üresek, sehol egy lélek sem. A nappali tágas ablakán át sugárban zúdul be a napfény és vonja csillogó mázba a tágas helység berendezését. A jó ízlésű frissen tisztított bútorokat, képkereteket, amelyek a család tagjainak mozgó, mágiai úton előhívott képeit rejtik magukban. Odil egy lenge nyári fehér ruhájában elnyúlik a díványon.  Egyes egyedül van a nagy tágas kertvárosi családi házban. Dan elvitte a mugli strandra a gyerekeket szórakozni. Summer nem rég múlt születésnapjának örömére. Odil azonban úgy döntött nem tart velük. Egy kis magányra vágyott, ahogy időnként minden normális emberrel elő szokott ez fordulni, hogy néha áhítozik egyedül maradni gondolataival. Odil ma ilyen hangulatban volt. Lehunyt szemmel, sápadt arcával egy halotthoz hasonlította volna egy arra tévedő, ha mellkasa nem emelkedett volna meg nyugodtan megfelelő időközönként egy egy lélegzetvételére. Mély csendjéből egy halk pukkanás szerű hang rázta fel, ami a csendes házban a többszörösére erősödött. Szemei felpattantak, Ülőhelyzetbe tornászta magát a kanapén, úgy fülelt a hang forrása után. Minden varázsló felismerhette mi okozta a pukkanó hangot. Valaki bizony hoppanált a házban. És az a valaki még mindig itt lehet valahol. Ki tudja melyik szobából, melyik sarokból bukkan elő az a varázsló vagy boszorkány, aki hoppanált. Nem gondolták, hogy a varázslóvilág valaha is megveti lábát a kertvárosban, így hát nem védték le a házat hoppanálás-gátló bűbájjal. Sem Daniel sem Odil nem tartozott a paranoiás emberek közé. Nem tartották szükségesnek. Rosszul tették minden bizonnyal. Odil összeszűkített szemekkel feláll a kanapéról, könnyű nyári papucsba bújtatja lábait, majd a nappaliból a folyosóra veszi az irányt. Lassan, és óvatosan közlekedik. Egy pillanatra megtorpan, amíg elő nem húzza combjára erősített pálcatartójából főnixtoll magvú ébenfa pálcáját. Egyetlen fegyverét maga előtt pajzsként tartva járja körbe a házat. A földszinten nincs sok helyiség. A folyosóról nyíló ajtókat óvatosan, kivont pálcával tárja fel, nem tudni hol lehet az illetéktelen betolakodó. A konyhában, ami egyben étkezőként is funkcionál nem volt egy árva lélek sem a szokásos konyhában előforduló dolgoknál. A fürdőszobába miért ment volna vagy a spájzba? Nevetséges ötlet. Viszont ilyen csendben nem lesz könnyű dolga. Úgy dönt végül Odil, megnézi az emeleten, ahol a hálószobák vannak.  A bükkfából készült lépcsőn halkan tompán puffannak léptei. Elképzelhető az is, hogy a lépcső után lévő emeleti folyosón várja a hívatlan látogatója. Ám ahogy fokozatosan szeme elé tárul az emeleti folyosó, nem lát senkit, csak Sunny földön heverő babái látványa fogadja. Szemöldökei összeszaladnak. Furcsa, különös, főleg rossz érzés keríti hatalmába. Miért, azt nem tudja, de rossz előérzettel Lép fel az utolsó lépcsőfokról éberen figyelve minden irányba, nem lehet tudni honnan, közeleg az illető. Ekkor nyílik Sunny szobájának ajtaja. Egy középmagas, fekete hajú, sötét tekintetű fiatal nő lép ki onnan kivont pálcával. Egy rég nem látott ismerős, Damona MacEnroe. Halott Apám testvérének lánya. Utoljára talán a Queen Maeve-ben, a varázslóiskolában láttam a nem épp jó szívéről hírhedt kuzinomat. Damona arcára szokásos ravasz mosolya ül ki mikor rám tekint szinte fekete szemeivel. Pálcáját rám szegezve közelít felém, de nem reppen ki abból semmilyen varázslat, ami az Ő esetében nagy valószínűséggel sötét átok lenne. Megáll előttem, majd látva tétovázásomat inkább Ő maga rákezdi.

-Odil… Az én hőn imádott unokatesóm. Hát így kell fogadni egy rég nem látott rokonodat[/b
Ajkait csalódottan lebiggyeszti, hangneméből azonban kitűnik a gúny, és a megvetés. Pálcáját leengedi, majd közel lép hozzám, és átölel. Én azonban a kivont pálcám hegyével megállj parancsolok, és megbököm a mellkasát vele. –Ha csak egy főnixtollmagnyit mozdulsz… Én esküszöm, megöllek, Te megátalkodott r*banc.
Emelem fel a hangerőt. Damona láthatóan megdöbbent a heves reakció láttán, amit fellépése váltott ki belőle. Elgondolkodik rajta, hogy mi válthatott ki Odilból ekkora heves reakciót. Damona látszólag lehiggad, de azután szuronyként maga elé tartott pálcával ront nekem, majd a falnak lök. Arca egész közel van az enyémhez, szinte érzem lélegzetét. Sötét szemeiből pedig mintha villámokat akarna Rám szórni. Idegszálai feltehetőleg felajzott íjakká  váltak, és ki tudja mikor pattannak el végleg. Nem nagyon bírja türtőztetni Önmagát, ez szemmel látható.
-Csakhogy tudd. Nem bájcsevegni jöttem hozzád, drága Odil. Hanem egy rég homályba veszett bűnödet jöttem megtorolni… Gúnyos vigyor húzódik ajkaira, az én szemeimben pedig páni félelem szikrája költözik. Értetlen arcomat látva inkább feladja a hazárdjátékot. –Ó ne mond már hogy nem emlékszel arra a bizonyos éjszakára… Segítek. Te ölted meg két éve Brenna és Shane MacEnroe-t, és végeztél Uliellel is, a hű szolgájukkal. Ekkora bűnlajstromot nem szabad büntetlenül hagyni. Ördögi mosolyra húzódik szája. Én a pálcámért nyúlnék, de az Ő szájából erre máris felhangzik a Cruciatus átok. Mintha ezernyi tű, és kés kínozná testemet belülről. Az átok hatásától a földre rogyok. Damona ördögi kacajba tör ki, én pedig szinte félholtan fekszem a padlón. Ezután Damona fölémhajol, belemarkol a ruhámba, majd felsegít, és a falnak támasztja hátam, de a fejem nem engedelmeskedik. Tétován billen félre. Damona megunja hamar, és rám ordít, majd akkora pofont ad, hogy fejem átfordul a másik oldalra, Én azonban ezt nem tűröm sokáig. Amint az átok hatása lanyhul, bal lábamat kinyújtom, és úgy próbálom meg elgáncsolni a felettem álló Damonát. Unokatestvérem erre mit sem számítva nem tud kitérni a támadás elől, és mellém zuhan a padlóra. Én villámgyorsan felé hajolok, pálcámat a nyakának szegezem egyik kezemmel, másikkal pedig kicsavarom kezéből a pálcát, és eldobom jó messzire a folyosón. Damona bosszús arccal néz Rám. Most rajtam a sor, hogy rákezdjem.

-Most szépen mondd el miért jöttél ide. Mit akarsz ezzel a régi bűnnel, amibe belekényszerítettek? Szinte alig préselem ki a szavakat fogaim résein. Arcom pedig komoly elszántságot, és fölényt tükröz. Szemeim pedig mintha egy pillantással megölhetném Damonát.
-Belekényszerítettek? Horkan fel. -Be kellene látnod, hogy Te sem vagy szent. Mind a pokolban rohadunk meg. Ez alól te sem vagy kivétel. MacEnroe vagy Te is. Csakúgy, mint Anyád, és Apád. Na meg Én is. Mi elköteleztük magunkat a Nagyúrnak. Te miért nem? Nem maradhatsz hűtlen a nevedhez… A vér nem válik vízzé. Fogalmaz ködösen. De legalább már azt tudom, hogy látta mit tettem. Tudja ki által haltak meg kegyetlen szüleim… Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, és újra élhetném azt a napot… Minden más lenne. Damona pedig most nem lenne itt. Kimaradna az életemből és punktum. Összeszöknek szemöldökeim, úgy tekintek le rá.
-Inkább bökd, ki mit akarsz. Ne ködösíts! Hallani akarom miért jöttél ide.
-Hogy miért? Mert ha nem állsz át a Sötét Nagyúr oldalára Azkabanba juttatlak, amiért megölted a saját szüleidet. És a koszos félvér családoddal is lesz egy igen szórakoztató találkám. Ezt akarod? Mert ha nem úgy táncolsz, ahogyan én fütyülök. Különben Ők isszák meg a levét mindennek, amit te követtél el. Hangzik Damona súlyos követelése. Ami a leggusztustalanabb az egészben, hogy nem az Én életemet követeli. Hanem azokét, akik a legfontosabbak számomra. Könnyek szöknek a szemembe. A felismerés könnyei. Utolért a végzetem. Én belőlem is halálfaló lesz hamarosan, akár a az összes többi MacEnroe-ból, tisztelet a kivételnek. De én nem tartozok ebbe a kivételbe. Felállok Damona mellől, Ő pedig eliszkol villámgyorsan előlem. Pálcáját megszerezve ismét szabadabbnak érzi magát. -Még találkozunk. És eszedbe ne jusson megfutamodni. Ha minden a ter v szerint halad jövő héten már neked is lesz egy ilyen csodálatos gyöngyszem a karodon… Nevetve felharsan, majd felhúzva talárja ujját megmutatja a sötét jegyét, ami nemsokára az én karomon is ott fog éktelenkedni… Ő megmondta. Csalódottan huppanok le a falhoz, lábaimat felhúzom, fejem a térdemnek támasztom. Miért történik mindez? Valóban így lenne? Minden bűnünkért el kell, nyerjük a méltó büntetésünket? Ezek szerint igen. Nincs az a bűn, ami megtorolatlan maradna. Még akkor sem, ha azt nem önszántunkból követtük el.