Griffendél edzés - Pálya

[: : a z e d z é s]

  
               : :        a    z         e    d    z    é    s


Abszolút vegyes érzelmekkel martam fel Geoff bátyám levetett, de még mindig kifogástalanul szolgáló seprűjét, valamint a szintén tőle áthagyományoztatott ütőt. Ó, igen, Az Ütőt. Mivel az öltözőből Amy már kilépett (Patricket meg kizavartam innen, hát mégis csak lány vagyok), a többiek pedig még nem érkeztek meg, volt egy kis időm, amit egyedül tölthettem. Olyan tökéletesen megmunkált fadarab, az az élőlény, amiből ő született, bizonyára dalolt is – míg ki nem vágták. De megérte az áldozata. A sarokba döntött félvak, de legalább egész alakos tükörben még utoljára alaposan megnéztem magam. Nem hittem volna, hogy ilyen jól áll nekem a piros mez. Rendben, ez enyhe túlzás, de akkor is jó megsuhintani a kezemben a terelőütőt, szinte a sajátomnak érzem az erejét. Már épp kinézelődtem volna magamat, amikor minden eddig kellemes gondolatom átbillent a fordítottjára. Hogy fogadnak majd a többiek? Húzzák a szájukat, amiért egy ötödéves tölti be a posztot? Mégis csak Mary helyét vettem át, ő pedig szerves része volt a csapatnak. Egyetlen dologban azonban nem kételkedem: a saját képességeimben. Magabiztos fújtatással otthagytam végül az öltözőt.

*

Igyekszem lazának és könnyednek látszani, mint aki nem riad vissza semmitől, még akkor sem, ha a legtöbbeknek csupán a válláig ér, és ránézésre sem éppen egy halálos fenyegetés. Ütőmet a vállamra vetve, seprűmet a balomban lóbálva sétálok közelebb a pályán gyülekezőkhöz. Ó, hogy már Vikitria is itt van! Gondolhattam volna. Keményen összeharapom az állkapcsomat, hogy még véletlenül se mondjak semmi meggondolatlant. Ostobaság lenne, és egyébként is.. hálával tartozom Vikinek. Erre a gondolatra sötéten felmordulok, de végül nem szállok vitába önmagammal. Hálás lehetek, amiért bekerültem a csapatba, amiért küzdhetek a házam színeiben a kupáért, és valamiképp a dicsőségért is. Nagy szavak.
Egyszerűen csak félre kell raknom az emlékeket, amik felettébb ellenszenvessé tették a Mirol lányt a szememben. Mindenki hallott a DS esetéről, és a dolog azon részéről, ami Vikitriára vetett árnyékot. Viszont én láttam is. Szükségem lesz az önfegyelemre, mostantól csak a játék létezik. Játék és csapattársak. Arc nélkül, csak számok a mezük hátán. Viki csak egy szám.

- Sziasztok – köszöntöm őket korántsem olyan vidám hangon, mint ahogy eredetileg terveztem, de arra ügyelek, hogy az arcomról hétköznapi érzelmek tükröződjenek. Háromkor, tanítás után az ember egy kicsit pilledt, jól esik a szabad levegőn kiszellőztetni a fejét, ugyanakkor kellemes izgalom töltheti el az edzést megelőzően. Igen, ezek elég hétköznapiak.

[ۢۢ ۢۢ Az edzés]

ۢۢ ۢۢ  Az edzés

ۢۢ  Érkezés - Öltöző

A kviddicstől való, igencsak hosszúra sikeredett távollétet követően Harry ismét azzal a tudattal kelt fel a délutáni szunyókálást követően az ágyából, bizony edzésre fog menni. Első pillanatban nem is gondolta végig, hova és hogyan is készül, egyszerűen kikeveredett az ágyából, majd a szemüvegét felvéve a mosdóba battyogott. A tisztálkodás igen gyorsan ment, arról már nem is beszélve, hogy a hajába jobbára csak beletúrt, azzal elrendezettnek tekintette a fejét ékesítő koronát. Kissé már tisztábban látva a világot magára kapta az asztal mellett álldogáló szék karfáján éktelenkedő farmernadrágját, valamint egy, az ágya végében lévő ládából előhalászott, először kézbeakadt pólót, és egy kapucnis pulóvert. Cipő, zokni, seprű hiányoztak a repertoárból, és már indult is, mert nem szeretett volna késni. Rengeteg gondolat cikázott a fejében, többek között az, hogy Ginnytől veszi vissza a helyét. Biztos volt benne, hogy a lány nem fog emiatt megorrolni rá, érettnek tartotta a gondolkodását, így nem sokat elmélkedett tovább a témán. A másik eszmefuttatás azonban számára is homályos volt, furcsa érzéseket kavart fel benne. A közelmúlt eseményeire való tekintettel elmélázott azon, vajon a csapat tagjai képesek lesznek-e a kapitánnyal együttdolgozni anélkül, hogy vita alakuljon ki, vagy ami még rosszabb, ellenszenv. Egy csapat alappillére az egymásban való bizalom, ami bizony megrendült… legalábbis Harry biztos volt benne, hogy megrendült egyesekben Vikitria felé.

Az öltözőhöz érve látta, hogy a pályán már vannak lent. Egy pillanatra összehunyorította a szemét, háta ki tudja venni, kik lehetnek azok, de az akció nem járt sikerrel. Egy hümmentés kíséretében lépett be az öltözőbe, majd a szekrényéhez bandukolva kinyitotta azt. A felszerelésbe való belebújás nem tartott túlzottan sokáig, amint minden a helyére került, a fiú azonnal becsukta a szekrény ajtaját, majd kisétálva az öltözőből a seprűre pattant.

ۢۢ  A pálya

Az érkezés most nem volt olyan feltűnési viszketegséget keltő, inkább csak egy hétköznapi túrára emlékeztetett, mind sebességében, mind pedig abban, hogy jobbára lagymatag, egyvonalú pályán teljesedett ki. Harry a kis csapat fölé érve előre dőlt, seprűjének orrát is a föld felé nyomta, hogy alábukhasson, és landolhasson a többiek mellett. Nem tudta, hogyan is kellene viselkednie jelen helyzetben, de nem akart idiótának mutatkozni, ezért halovány mosolyt erőltetett az arcára. Eldöntötte, hogy egyetlen szóval sem fog utalni a múltra, semmire sem. Egyszerűen csak a játékkal kapcsolatos dolgokról lesz hajlandó beszélgetésbe bocsátkozni, mi több, ha a szükség hozza, akkor azonnal megpróbál beszélgetést kialakítani, hogy feledésbe taszítsa a nyomott hangulatot.
- Sziasztok!
A köszöntés alatt végigtekintett a társaságon, majd lélegzetételnyi idő múlva már folytatta is.
- Remélem nem késtem sokat, kissé elnyomott az álom.
Tudta, hogy talán senkit sem érdekelnek a magán problémái, elvégre mindenkinek vannak, mégis, megpróbált kialakítani valamiféle kontaktust a jelenlévő között, mert ahogyan az érkezést követően leszűrte, jobbára csak álltak egymás társaságában.

[Sziasztok.]

EDZÉS

Kastélyban

A mai napon korán reggel léptem ki a klubbhelyiségből, és vettem irányt a megszokott órák felé. Örültem, hogy végre június van, és hamarosna ezt az évet is magunk mögött tudjuk. Sok volt... Sok minden... Áh... de vége lassan. Még dél előtt vissza ugrottam és meglepve tapasztaltam, hogy ma háromtól edzés lesz. Na ez felettébb feldobta a napomat. A kviddics az mindig csak jó lehet...
Egyetlen apróság vetett csak árnyat a jókedvemre. Az pedig Mary kilépése volt. Nem kis kirohanással párosulva. Hát, felettébb kellemetlenül éreztem magam, mikor fültanúi voltunk a veszekedésnek, majd Mary örökre otthagyta a csapatot. Helyette Iza lépett be. Ezt természetesen cseppet sem bántam, mert jó játékos, de... azért... már nem ugyan az a csapat, mint régen.
Szerencsére Harry is vissza tért. És ez is pozitívum volt. Persze, meg volt ennek is a negatív párja Viki... És az eset a DS-sel. Hát, elég kemény dió. Hallottam egy s mást az esetről, de a Marys ügy tett rá pontot.
Nem tudom, mit higyjek, de azért nekem kicsit gyanús az eset. Jóban vagyok Vikivel, nem is kicsit, hiszen őszintén mesélte el, hogy miért is Mirol, meg minden... És ez nem billenti felé a mérleget... Tényleg lehet, hogy a másik oldalon áll? Kiváltképp érdekelt, hogy vajon... hogy is van ez.
Azon nem változtat, hogy jó CSK, de azért egy mardis, hogy is mondjam... szóval ha át állt semmi keresni valója a csapatunk kapitánya ként. Természetesen, amíg bizonyítékom nem lesz, én nem ítélkezem... Na, de ha igen, akkor le sem lehet majd lőni...

Pályán

Közben megérkeztem az öltözőbe, átvedlettem, majd kiszáguldottam a pályára. Már ott volt Viki, Amy, Iza, Harry és Patrick.

-  Sziasztok. - üdvözöltem mindenkit. - Remélem már nem csak rám vártatok. - nem tudom ezt miért mondtam...csak már megint a hülye pofám, amit nem lehet befogni. Természetesen tudtam, hogy Anette még hiányzik... de... Ez vagyok én. PEdig el sem késtem... még volt 2 perc háromig...

-  Na gyerekek, ugye elpáholjuk a Hugrát? Bár, nem tudom épp milyen szinten állnak, de mi csak jobbak lehetünk tőlük. - mondtam vidáman, majd lecsüccsentem a többiek közelében a fűre, és vártam, hogy megkezdődjön az edzés.

[Tudjukmi, tudjukhol, tudjukmikor.]

Tudjukmi, tudjukhol, tudjukmikor.

•    t i z e n h é t     p e r c    k é  s é s s e l

[ Elnézést a késői reagért. ]

Lagymatag egy idő van, azt meg kell hagyni. Bár a nap süt, az egész olyan, mintha egy finom, áttetsző takaró lenne a világra borítva, és a fény csak ezen szűrődne át. Persze az ég tele van szürkés felhőkkel, de azok maguk sem tudják, hogy sötétszürkék vagy fehéres színűek akarnak lenni, azt meg már végképp nem, hogy akarnak-e magukból vízcseppeket ontani, vagy nem.
Ennek fényében nem csoda, hogy vizet át nem eresztő anyagból készült kviddicstalárom kapucniját univerzális megoldásként a fejemre borítva, igencsak mogorván csoszogva indultam el a pálya felé. A néha meg-meginduló csepergés nagyon idegesített, a szűk udvarokon járkálván pedig az ázott falak átható aromája sem emelte a kedélyem a fellegekbe. Ráadásul az idő délelőtt még egészen esős volt, viszonylag már kitisztult az ég, de bennem megmaradt a borongósan álmos hangulat. Ráadásul bűbájtanon Flitwick az orromba lebegtette a pennámat, hogy felébresszen, amitől kiújult az allergiám, és ez szörnyű prüszkölésekben mutatkozott meg. De neem, ez még mind nem elég. Bár az időjárás még igencsak szürkés, ez még nem fedi el azt a tényt, hogy június van, ahhoz pedig még Skóciában is társul egy jó huszonnyolc fokos fülledt meleg. A fent említett anyagból készült kviddicsszerkó ugyanakkor nem csak a vizet nem eresztette át, hanem a levegőt sem, ami azt eredményezte, hogy igencsak melegem lett. És ha nekem melegem van és ez ellen mégcsak tenni sem tudok semmit, akkor kifejezetten morcos tudok lenni.
Ó, és még a legfontosabb tényezőt nem is említettem! Tegnap délután egy nagyon csúfos vereséget szenvedtem egy varázslósakk-párbajon a vacsora előtt, a nagyteremben, és pont a most pergő percekre volt kitűzve a visszavágó. Persze drágalátos hetedikes iskolatársam a megjelenés mellőzését megfutamodásnak tekintette, amit egyébként meg tudok érteni. Ezért egyedül arra a kiírásra vagyok dühös, ami reggel jelent meg a hirdetőtáblánkon, Viki jóvoltából. Az oké, hogy közeleg a meccs a Hugrabug ellen, de olyankor edzést szoktak összehívni, nem gyűlést, hiszen az új taktikákat azon szoktuk megbeszélni. Most teljesen feleslegesen rontom a hírnevem a sakkosok körében. A seprűmet azért cipelem magammal, hogy ha esetlegesen mégiscsak edzésbe torkollna a dolog – mert megesett már -, akkor ne pont én legyek meglepve.

Már legalább tíz percet kések a megbeszélésről, de valahogy nem akaródzik gyorsítani. Na most kivételesen nem azért, mert majdnem összecsusszanok minden egyes lépésemnél, hanem úgy Viki miatt. Semmiképpen sem tudtam volna időre odaérni, mert túlságosan elvacakoltam az időt, és olyankor úgy vagyok vele, mint kiskoromban a foggyógyítóval. Tudom, hogy Viki szigorú főnökként kiabálni fog rám, amiért kések, és minél többet kések, annál rosszabb lesz, de mégis, ha már úgysem érek oda időre, akkor próbálom még egy kicsit húzni az időt, még egy kicsit, mert félek, még egy kicsit, aztán úgyis odaérek...

Már a pálya füvén baktatok, körvonalazódnak előttem a csapattársaim sziluettjei, persze hogy mind ott vannak, és csak én kések, hiszen ez az én reszortom. A többség mindig ott van időre, vagy csak pár perc késéssel, én már tizenhét percnél tartok. De semmi gond, senki nem fog rajtam csodálkozni, hiszen csak hozom a formám, tartom az imidzsem. Ezt csak olyankor nem szoktam ilyen optimistán méregetni, amikor már a huszonkettedik kört repülöm a pálya körül...
- Halihaaaaaooooh.... - ásítom be a társaim közé, és már előrelátóan teszem le a kezemből a seprűt, hogy a tenyeremet kellőképp a fülemre tudjam szorítani, mert sejtem, hogy ez után mi jön...

Nem volt túl jó kedvem, de ez szerintem érthető is. Nem ideges voltam, inkább elegem volt az egészből. Fogalma sem lehet senkinek, hogy mi történt, miken mentem keresztül, de azért ítélkeznek. Ők ítélnek el engem, mikor ők sem jobbak nálam. De elhatároztam, hogy nem fogom feladni, hogy nem fogok megtörni, egyszerűen ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak.
- Szia – köszönök vissza Amynek, semmilyen hangszínen és olyannyira nem figyelek, hogy fel sem tűnt, hogy esetleg morcosabb lett volna az a köszöntés.
- Aham… - reagálok Patrick lelkendezésére.
Hiába vagyok pályán már egy jó ideje, akkor sem tudok még rendesen a csapatra koncentrálni.
Iza és Harry is megérkeznek, majd Sue is, de nekik is csak hasonló semmilyen válaszokat adok.
- Nem – mondtam Harrynek és kb két perccel később Suenak is.
Már csak Anette hiányzik.
Ülök a pálya szélén és nem nagyon törődöm semmivel, csak elmélkedek. Még magamnak is elég meglepő ez a viselkedés, de nem érdekel. Hagyok mindenkit, csináljanak, amit akarnak, addig úgy sem fogok belekezdeni míg, Anette ide nem vonszolja magát. Élvezzék csak ki a kivételes alkalmat.
Rohadt sok késéssel végre megérkezett. Normál esetben, ilyekor már mindenki keményen dolgozna és én egy félórás kiselőadást adnék a pontosság fontosságáról, mindezt persze ordítva, de ez most nem az a pillanat.
- Örülök, hogy végre megtiszteltél minket – fordulok felé – Remélem azért a meccsre majd sikerül időben ideérned… - egy apró megjegyzés, de semmi több.
Végig nézek a csapaton, és ha esetleg valakik repkednek, akkor vissza is hívom őket. Beszélni akarok velük és kivételesen nem a játékról, hanem egy sokkal fontosabb témáról.
- Tudom, hogy ezt a mai összejövetelt, mindenki a háta közepére kívánja. De nem érdekel. – kezdtem bele – Azt hittem megbeszéltük már a csapatkapitány kérdést, de úgy néz ki tévedtem. Úgy hallottam, egyesek a csapatból nem díjazzák, hogy még mindig én bitorlom ezt a posztot – Nem kerteltem, azonnal a közepébe vágtam. – Az, ami Mary és köztem történt, egy sokkal régebbi történet befejezése volt. Az a veszekedés, már régóta érlelődött. Rosszkor és rossz helyen lobbant, de nem hiszem, hogy okot biztosítana, arra, hogy ne bízattok bennem. De elismerem, nem voltam teljesen egyenes veletek, tartoztam volna egy magyarázattal mindenért. Most megkaphatjátok. Akinek nem tetszik elmehet, nem fogom visszatartani. Na mire vagytok kíváncsiak?
Kiábrándultam teljesen. De nem csak a csapat miatt, az egész életem miatt. Már tényleg nem az lány voltam, aki régen, de ezt senki nem is várhatta el tőlem. Halálfaló lettem, nem önszántamból, de ezen már nem változtathattam, döntöttem és kész. Viszont egyelőre eddig senki nem tud, és ha minden jól megy darabig nem is kell megtudnia senkinek.

Viki úgy köszön, mintha csupán testileg lenne jelen, lelkileg nyilván totál másutt kalandozik. Joy vállat von, nem fog fennakadni ilyen semmiségeken, elvégre edzésre jött, vagy mi a szösz. Majd megérkezik a leányzó tudata is, ha már mindannyian összegyűltek, azaz legalább öt perccel a kitűzött idő után, mertmivel ezer százalék, hogy Anette késni fog.
- Hali - mosolyog Amy a harmadikként érkező Patrickra.
A fiú mindig kicsattan az energiától, s ez többnyire Joyra is átragad, akárcsak most. Már alig várja, hogy a seprűn legyen, szárnyalhasson az ég felé vagy a többi játékost cselezgetve suhanhasson a kvaffal a kezében. Még Iza érkezése előtt befejezi a bemelegítő gyakorlatokat, így mire negyedik csapattársa is befut, immár tettrekészen ücsörög a fűben.
- Szia, Iza - néz fel egy pillanatra, majd tovább babrálja a kezén feszülő ujjatlan kesztyűt, most valahogy képtelen nyugton maradni.
Harry a következő befutó, Amy őt is pont ugyanolyan lelkesedéssel köszönti, mint a többieket. Jó, hogy végre visszatért, hiszen Ginny közel sem volt olyan jó fogó, mint Harry, azonban a lánnyal egy kicsit jobban kijött. Talán azért, mert évfolyamtársak voltak. Végülis a "griffendél üdvöskéjével" sincs semmi baja, remek fogó, bár Joy néha kicsit sajnálta, hogy olyan hamar véget érnek a kviddcsmeccsek.
- Hejhó, Sue - köszönti Amy az újabb érkezőt, majd elmosolyodik. - Persze-persze, mi mindenkit elpáholunk. Különben meg hármat találhatsz, hogy kire várunk, bár szerintem elsőre simán rájössz.
Végül Anette is megérkezik. Amy szeme az órájára vándorol, s a látottakból hamar megállapítja, hogy háztársa új rekordot döntött; még sosem késett 14 percnél többet. A lány egy jócska kő kecsességével zuhan hátra a fűbe, hogy a lehető legtávolabb legyen a CsK-tól, mikor elkezdődik a szokásos műsör a késés miatt. Hatalmas szemekkel mered Vikire, amikor az csupán egyetlen megjegyzéssel intézi el a nótorius késő ügyét, holott a kapitány máskor majd' felrobbant a dühtől, olyannyira komolyan veszi az edzéseket és a késéseket egyaránt.
Joy szemei felakadnak Vikitria szavainak hallatán. Nem ezért jött ide, sőt, pont ez az a kérdés, amit el akart kerülni, mert ő játszani akar. Cseppet sem fontos számára a vezető kiléte, amíg ezt nem keverik bele a játékba és az edzésekbe. Csakhogy belekeverték, méghozzá éppen a kérdéses ember. Néhány másodpercig makacsul hallgat, nem hajlandó kimondani, hogy nagy valószínűséggel az igazságra kíváncsiak. Mindannyian.
Végül nem bírja a feszültséget, felül a fűben és kirobban belőle mondandója, ám igyekszik visszafogni magát:
- Azt hittem ezt már átrágtuk! Te vagy a CsK, részemről elfogadtam, engem a játék érdekel, totál mindegy ki bitorolja a posztodat. De a magyarázatot azért meghallgatnám, mert Maryt elég durván távolítottad el a csapatból, már ha szabad így fogalmaznom. Viszont ha kiszónokoltad magad, akár kviddicsezhetnénk is, ne foglaljuk feleslegesen a pályát.

Sorban köszönök vissza az érkezőknek, arcomon hatalmas vigyorral. Örülök, hogy mindenki eljött, hiszen így máris egy jó kis edzésnek nézünk elébe. Kicsit még guggolgatok, nyújtok. Én már az edzésre készülök, ám ekkor valami lefagyasztja arcomról a mosolyt. Próbáltam elfeledni a témát, de Vikitria csak azért is felhozta, hát akkor válaszolok neki én is. Igazából amíg Amy beszél bennem lassacskán formálódnak a gondolatok, s amint a lány végez, ki is törnek kendőzetlenül.

- Egyet értek Amyvel! Megtárgyaltuk, hogy mi lesz a csk poszttal, te kaptad. Nem tudom, miért kell mindig előhozakodni ezzel a témával? Jó az, ha így állunk neki minden edzésnek? Ha már itt tartunk, nekem is meg van a véleményem arról, ami Maryvel történt, és igen, engem is érdekelne némi magyarázat. Az iskolában terjengő pletykákat én kizárnám, igen ezt se rejtsük véka alá, ha már itt vagyunk, bár azért nyilván ennek még a meccsen is lesz foganatja és erre jobb, ha te is készülsz szerintem – fordulok Viki felé -, nem kerülhetjük el, de ha felkészülünk erre is nem lehet gond.
Ha pedig mindenki elmondta, amit akar, akkor majd álljunk neki edzeni is, mert szerintem nem vagyok egyedül azzal a gondolattal, hogy ez bizony egy rettentő kemény meccs lesz. –

Fejezem be végül ekként, de még mindig van bennem némi düh, bár azért megpróbálom ezt minél jobban leplezni. Nem vagyok ellenséges, csupán, arra akarom ösztönözni a csapatot, hogy akkor mindent itt és most beszéljünk meg, s aztán végre csak a játékra, a meccsre tudjunk koncentrálni. Arcom még mindig komor, bár ez most már inkább annak tulajdonítható, hogy még nem edzünk. Azonban lassan megnyugszok, hiszen tudom, hogy most ez is fontos a meccs szempontjából.

[: : a z e d z é s]

               : :        a    z         e    d    z    é    s

Leplezetlen csodálkozással nézek végig a többieken, akik elnyűtten, vagy épp kissé szórakozottan sorakoznak fel a kapitányuk előtt, egytől egyig abban a hiszemben, hogy egy rögtönzött edzésre érkeztek. Hát persze, hogy én is azt hittem, ezért is öltöttem fel a mezemet, és dobtam a vállamra az ütőt, de én még nem ismerem a csapat szokásait. Azaz hogy ne ismerném, valahányszor edzést tartottak, én véletlenül az udvarokon csámborogtam, vagy az ablaküvegnek nyomtam az orrom, és úgy bámultam a seprűn cirkáló alakokat. Viszont az alaposan elfojtott negatív gondolatok között mégis csak ott bujkált valahol az is, hogy Viki nem fog úgy tenni, mintha semmi különös nem történt volna.
Mélázásomból a többiek köszönése ragad ki, és hirtelen ötlettel nyújtani készülök én is a fiúk példájára, de Vikitria monológja megakasztja a mozdulataimat.
Az alkalmasságába vetett hitünket firtatja, Mary távozását, és ilyen.. piti ügyeket. Kicsit talán ledegradáló voltam, de Harryn, rajtam és magán az érintetten kívül más nem látta a két szemével, mi történt pár hete a lerobbantott kőfalak között. A lány üveges tekintete, amikor pálcát rántott a társaira, a barátaira! Nem kellett olyan sokat érnie annak a veszekedésnek Mary és ő közte.
Végigfut a borzongás a hátamon, míg egy röpke oldalpillantással Harry tekintetét keresem. Vajon ugyanaz az emlék futott keresztül az ő agyán is?
Keményen megvetem a zsenge fűben mindkét lábamat, mintha legalábbis egy kisebb természeti katasztrófát sejtenék előkészületben, s még mindig összepréselt ajkaim mögé rejtem a jogtalannak ítélt szavaimat. Tisztelettel végighallgatom Viki beszédét, sőt, elismerően bólintok a bátorságára, amikor ő maga ajánlja fel, hogy válaszol a kérdéseinkre. Kíváncsi vagyok, meddig engedi a többiek fantáziáját elkalandozni.
Hogy az én kérdéseimmel mi a helyzet? Ó, nem, nem, nem. Azt hiszem, a csapatkapitány magyarázata most nem nekem szól. Bevett a csapatba, legyen nekem elég egyelőre ennyi. Nem volna szép húzás, ha ezt félretéve letámadnám Vikit mindenféle hülyeséggel.
Lopva ismét Harryre pillantok. Nekünk nem kéne elragadtatnunk magunkat, ugye?



(( jajj, miért nem szólt senki, hogy én jövök? *ég a feje* ))

[ۢۢ ۢۢ Az edzés]

ۢۢ ۢۢ  Az edzés

ۢۢ  A pálya

Harry csendesen álldogált a kis csapat szélén, szembe helyezkedve a csapatkapitánnyal, Vikitrivel. Hallgatta ugyan, miről is beszélgetnek a többiek, de ő a biztonság kedvéért szépen nekilátott a nyújtógyakorlatok elvégzésének. A meccseken való cikesz elfogások hetven százalékát valami nyakatekert mozdulattal sikerült eszközölnie, a mostani meccsen pedig készült, hogy akár a csontja is törni fog, ha kell. A győzelem az elfogadható, minden más rossz eredménynek számít. Legalábbis Viktri szerint, de ezzel jómaga is egyetértett. Ahogyan derékkörzést végzett, jelent meg először Sue. A lány igazán kedves teremtés volt, Harry annak ellenére, hogy jobbára a trióval tartózkodott, itt az edzéseken igen sokat beszélgetett vele. A köszöntését követően közel negyed órás késéssel toppant be a másik gyöngyszem, Anette. A fiú nem volt a legjobb kedvében, sem pedig passzban, de ez az energetikus lány bizony mindig mosolyt tudott csalni az ajkaira. Most, hogy késett is úgy robbant be, mintha mi sem történt volna, és minden olyan csodálatos lenne. Halovány ajakgörbülettel biccentett felé, majd kinyújtotta karját és egy magabiztos „fel” ige után már a kezében fogta hírhedt seprűjét. Készült rá, hogy a kapitány kiadja az utasítást, és nekilátnak a kőkemény felkészülésnek.

Ehelyett a griffendél csapatának első embere kifakadt, ami valljuk meg, érthető a közelmúlt eseményeit követően. Mégis, ezt nem itt kellene megvitatni, vagy… legalábbis nem ilyetén formán. Az hagyján, hogy Anette jogosan kapott a fejére, de a fiú valahogy úgy érezte, talán azt is lehetett volna másképpen. Régebben, ha ilyen történt, Vikitri keményen lépett fel, mégis, valahogy más volt a hangszín, nem lehetett annyira kiérezni az élt, a leszúrást. Most minden más volt, az a bizonyos nap rányomta a bélyegét az egész tanévre, ami még hátra volt. A csapattagokon végigtekintve Harry látta a meglepettséget az arcokon, és már éppen szólt volna, amikor Amy hangját hallotta felcsendülni. A lány általában nyugodt jellem volt, de most, mintha nála is jelentkeztek volna feszültég jelei. A beszédének hanglejtése elárulta, hogy van benne egy csipetnyi él, amely, ha rátesznek egy lapáttal, akár nagyobbat is szólhat, mint a jelenlegi fortyanása. Patrcik már sokkal diplomatikusabban szólalt fel, jelezvén, nem igazán akar ezzel foglalkozni, ha már edzésre rendelte ki a csapatot a kapitány.

A monológok alatt a kis üdvöske lopva oldalra pillantgatott, és nem egyszer elkapta Iza tekintetét. Minta a lány tőle várt volna valamiféle magyarázatot, hogyan kellene viselkedni, mit kellene tenni… látszott rajta, hogy akárhányszor akad össze a szempár Harryével, egyetlen gondolta fut végig az elméjén. Igen, a fiú is lejátszotta a beszélgetés alatt újra és újra a képkockákat, amik a teremben történtek. Azt, ahogyan a kőtömbök röpködtek, mellettük pedig az átkok száguldoztak… az érzést, ami akkor kavargott benne, és azt is, ahogyan a griffendél kviddics csapatának kapitánya pálcát szegez a legjobb barátnőjére. Minden, minden feltört, de nem szabadott engedni az emlékek keltette indulatoknak, tudta jól. Lezárta már az esetet, mi több, beszélt is erről Vikitrivel. Egy pillanatra lehunyta szemét, pontosan akkor, amikor Iza harmadszor is rátekintett, majd enyhén megrázta a fejét. Elejét akarta venni az egész vitának, ezért kilépett a sorból, lassú tempóban. A csapat első embere mellett állt meg, majd tekintett végig a tagokon. Érezte, hogy figyelni fognak rá, evégre nyilvánvaló volt, hogy szólni szeretne. Midőn kitüntették figyelmükkel, a mellette álló lányra tekintett. Szabad kezét annak vállára helyzete, majd mélyen a szemébe nézve kezdett bele.
- Te vagy a kapitány, és itt mindenki akként tisztel!
Nem tekintett oldalra, mert tudta, hogy a többiek meg fogják érteni miről is van szó. Itt és most nem a múlt számított, hanem az, hogy győzedelmeskedjenek, és ezt csak egy csapatként érhetik el. Elengedve a lány vállát lépett hátra egyet, majd megnyergelte a seprűt, átdobva annak szára felett a lábait.
- A múlton való rágódás nem visz minket előre, ha beszélni szeretnél róla, és fontosnak érzed a magyarázatnyilvánítást, javaslom, tegyük azt későbbre!
Visszapillantva a lányra folytatta tovább.
- Eddzünk, és söpörjük le őket a pályáról, ezzel is megmutatva, nem bontották meg az egységet és az összetartást.
Halovány mosoly jelent meg az ajkain, mert most szükség volt a bíztatásra. Ellökve magát a talajtól közel fél méter magasságban lebegett már, várva az utasításokat, és a kapitány jelzését a kezdésre.

[Edzés.]

Edzés.


Ha próbálnám, sem tudnám palástolni, mennyire meglepődtem Vikitria szokatlanul szűkre szabott megjegyzésén a rekorddöntő késésemet illetően. Hosszadalmas, bűntudatkeltő szentbeszédekhez vagyok szokva, amikről a szívem mélyén tudom, hogy teljességgel igazak, és csak épp annyira vannak eltúlozva, amennyi Viki személyiségének a kibontakozásához szükséges, sőt, valahol legmélyen még szerettem is a lányban, hogy annyira csapatkapitányos. Szónoklós. És tudom, hogy mindig dobott a hangulaton, amikor Ginny lopva összevigyorgott Amyvel, mert tudták, hogy mi következik, én pedig minden erőmmel grimaszkodtam drága Vikink háta mögé, egyrészt, mert lélekben ez is segített túlélni kapitányom szidását, másrészt erőteljesen próbálkoztam társaim tudtára hozni, hogy hagyják abba a kárörvendő vigyorgást, különben este a klubban hozzájuk vágom az összes büntetődolgozatomat...
Ez a hűvös kis megjegyzés azonban egészen úgy hatott rám, mint akit leöntöttek egy vödör jéghideg vízzel. Mi ez? Kezeim sután lehanyatlottak a füleim közeléből, és egészen zavarodott kifejezés ült ki az arcomra. Ez rosszul kezdődik. Ilyennek még nem láttam Vikit. Ilyen hidegen nyugodtnak. Nem sejtet jót. De bizony nem.
- Legközelebb inkább ordíts - susogtam magam elé elhalóan, vigyázva rá, hogy ne hallja más. Lopva körbepillantottam társaim körében, hogy meglessem az arcukon, hogy a leányzó már kezdettől fogva ilyen hangulatban van, vagy csak egy gyors eszmefordulattal határozta el, hogy megpróbál taktikát váltani, és ezentúl így fog büntetni a késéseim miatt, hátha ez hatásosabb? Csapattársaim arcáról azonban nem tudtam sok mindent leolvasni, esetleg itt-ott egy kis kósza zavart. Viki hangneme azonban nem változott a következő percekben sem, és ez kezdett aggasztani.

A legrosszabb gyanúm igazolódott be, amikor a lány előhuzakodott a cséká-kérdéssel. Az elég búsra sikerült kis monológ után minden erőmmel azon kezdtem igyekezni, hogy láthatatlanná váljak. Ez igazából nem az én vitám, bár nem tagadhatom le, hogy foglalkoztat a dolog, igaz, jóformán kívülállóként. Azóta is sajnálom, hogy nem lehettem ott akkor, amikor ez az egész elkezdődött. Bánt, hogy aznap nem tudtam befogni a szám McGalagonynál... Akkor talán nem lettem volna büntetőmunkán, és a saját szememmel láttam volna, hogy mi folyik. Így, utólagosan, kósza pletykákból értesülni mindenről, nos, nem a legmegbízhatóbb. Túl sok üres találgatást és rosszindulatú dolgot hallottam átokként szórva Viki fejére, és bár a lányt csupán a kviddics keretein belül ismerem, sok minden van, amit nem tudnék elképzelni róla. Született kíváncsi természetemtől fogva azonban Iza háta mögött megtalált rejtekemről kikukucskálva mohón kapom a tekintetem Harryre (Izára is tehetném, de hát előttem áll, és ez fizikailag képtelenség), aki talán a legjobban tudna mesélni. Alig leplezem, hogy érdekel a dolog, és nagyon szívesen hallanék már végre valami megbízahtó, megfogható információt egy hiteles embertől.

A következő percekben azonban újra csalódnom kell. Felszólaló csapattársaim mind kiállnak a lány csapatkapitányi posztja mellett, és sürgetik, hogy játsszunk végre. Csüggedten visszahanyatlok Iza háta mögé. Ezekből az üres érvekből nem tudtam meg semmit. Sokan csak egyszerűen kijelentik, hogy akármi is történik, hisznek Vikiben, és kész. Nem értik meg... ez nem úgy megy, hogy az ember eldönti, hogy miben hisz. Magyarázat kell, valami tényleges érv, ami tisztázza a lányt a szemünkben, mert ilyen sejtelmes suttogás közepette, ahol senki sem tudja, melyik pletyka igaz, melyik rágalom nem, egyszerűen nem lehet ép ésszel kviddicsezni.
Lélekben tehát csatlakozom Amyhez, aki magyarázatot sürget. És játékot. Igen, igen, ez is fontos, de ebben a pillanatban még én is csak másodlagosnak érzem. De úgy tűnik, hogy Harry nem, és a Viki mellé való bátor kiállás és ellenkezést nem tűrő felszólítás a játékra megintcsak csalódottá tesz. Úgy gondolván, hogy ebből ma már úgysem lesz semmi, a tenyerembe kaparintom JólsepRem nyelét, és intenzíven elkezdek Iza háta mögött ácsorogni, fáradt mélábúsággal méregetve a cipőm orrát.
Ekkor valahonnan a cipőm mellől egy meggyötört, sziporkázóan színes kis pillangót látok felröppenni. A természet gyönyörűségét csodáló agg botanikus mosolyával figyelve a kis állatot, egészen addig követem pillantásommal, amíg tanyát nem ver Izabel egyik hajtincsén.
- Lepke van a hajadban - súgom oda a lánynak egészen a füléhez hajolva, és gyerekes örömmel próbálom kiszedni onnan. Persze csak akkor, ha a leányzó nem szeretne egy alig feltűnő szárnyas vadállattal szaladgálni a fején. Bár szegény pillangó bizonyára feladná a harmadik kör után...

Viki igen hidegen fogadja a megnyílvánulásomat, és ez más felé is így volt... Mikor mindenki szépen megérkezett, Anette is a szokásos késésével... Vártam a nagy monológot, ami mindig elhagyja Viki száját... De ez most elmarad... Csak egy rövidke kis izé. Mert erre nem tudok más szót használni.
Aztán ki is bújik a szög a zsákból. Viki előhozakodik a kényes kérdéssel, s a többiek rögtön le is reagálják, amin tökre meglepődök.
Totál hisznek neki, és mindenek felett legyen CSK, meg minden... Háát, azért ismerem Vikit, és volt szerencsém vele már keveredni bajba, meg minden... És nehéz elképzelni... De akkor is. Amit hallottam az nem volt véletlen. Kétlem hogy ócska pletyka lett volna, hogy szembe szállt a DS-sel és még Amandát is megátkozta. Ez nem lehet véletlen...
Valami kell legyen a háttérben, de úgy tűnik senkit nem érdekel, csak a játék... Meg minden...
Nagyon töröm a fejem, hogy mi legyen. Mindenki sürgeti, hogy játszunk... de azért én nem is tudom, szóval... lehet megingott a hitem a CSK-nkban... Bármennyire is szeretem a kviddicset, de ha tényleg elárulta a DS-t, akkor lehet, hogy a meccsen is történhet valami... Végül döntök, és még ha nem is áll mellém senki, megszólalok.

- Elmenni nem áll szándékomban, mert fontos számomra a csapat és a házam. De arra azért nagyon kíváncsi lennék, hogy mennyi valóság alapja van annak a pletykának, miszerint te az egyik háztársad ellen fordultál, de nem önszántadból? Vagy hogy is van ez? Csupán azért foglalkoztat, hogy tudjam mire készüljek... készüljünk. - semmi gúny nem csengett a hangomban, csupán a kíváncsiség, és egy cseppnyi meglepődöttség, amit saját magam generáltam azzal, hogy végül még is megszólaltam...

Tudtam, hogy dühös tekintetek kereszttüzére számíthatok, esetlegesen arra, hogy megköszönik a részvételemet a csapatba, amit azért piszokul bántam volna, de ezt meg kellett kérdezzem... Fényt kell derítsünk a dolgokra... Bár lehet nem fogalmaztam a leg tökéletesebben, de most már nincs mit tenni...
Vártam... mi lesz...

Látom Anette megdöbbent arckifejezését, hogy nem érti mi történhetett itt, hogy hol a jól megérdemelt kiselőadás, amivel minden edzést kezdünk, miszerint próbálom rávenni, hogy végre egyszer legyen pontos. És hogy ez most kimaradt, talán mindenkinek egyértelművé válik, hogy nem vagyok éppen a legjobb formámban.
Valójában teljesen álszent, amit művelek. De akármi történt és történik a csapat sorsát a szívemen viselem, mint ahogy a játékosaimét is egytől egyig. Ha tudnák az igazságot, egyikük sem így állna ehhez a témához, de addig jó, amíg nem tudják. És különben is az én feladatom, minél többet megtudni a Griffendélről és azon belül is Harryről… Egy szemét áruló vagyok…
Nem igazán értem Amy és Patrick kifakadását. Azt hittem már mindenporcikájuk az igazságra vágyik. Vajon mi igaz a CsK-jukról terjengő pletykákból? Mi is történt Mary és én köztem, hisz elválaszthatatlanok voltunk? Számtalan kérdésük lehetne, amire eddig nem adtam választ, és most még sem élnek a lehetőséggel.
Amint Harry felállt azonnal felé fordítottam a tekintetem.  Ő volt az egyetlen, aki megkapta tőlem a kellő magyarázatot, akinek elmeséltem mindent… azaz egy hazugságot…
Odasétált hozzám és a vállamra tette a kezét. Mintha védeni vagy vigasztalni akarna, oh pedig mennyire nem érdemlem meg. Ugyanakkor annyira jól esik. Félek attól a pillanattól, mikor végig kell néznem az arcát, hogy szembesül a ténnyel, hogy hiábavaló volt a bizalma, egy kígyót melengetett a keblén. De egy biztos, hiába lettem az ellensége, sosem leszek képes ártani neki.
Egy halvány mosoly tűnik fel az arcomon a szavai hallatán, és ahogy aztán seprűre pattan, hogy ezzel is tudatosítsa bennem, itt mindenki tisztel.
És akkor Sue is megszólal és az igazságot akarja. Legalább egy valaki kimeri mondani nyíltan mire is kíváncsi, mert biztos vagyok benne, hogy a többiek is hasonló véleményen vannak, csak jobb hanyagolni a témát, mint esetleg csalódni. Tudom. Én is ilyen vagyok.
- Nem Harry – kezdem – Nem később. Joguk van tudni mindent, ahogy te is tudni akartad – mondom a fiúnak, aztán a többiek felé fordulok – Tudom jól, hogy edzeni akartok, de nem kételkedem a tudástokban – nagyon ritkán fordult elő hogy dicsértem őket, most mégis megtettem – de nem fogunk tudni együtt játszani, ha kételkedtek bennem és teli vagytok megválaszolhatatlan kérdésekkel. Hibáztam és most ezt helyre akarom hozni, méghozzá, hogy tisztázzuk a tisztázatlant. Már a legelején ezt kellett volna tennem és nem hagyni, hogy elbizonytalanodhassatok.
Még egyszer végig néztem a kis társaságon. Kíváncsi voltam a reakciókra. Majd folytattam, vagyis inkább belekezdtem az első kérdések megválaszolásába.
- Akkor kezdjük Maryvel… Az a veszekedés, rosszkor és rosszhelyen történt, de már nagyon régóta érlelődött. Mary már azt a tényt sem tudta elfogadni, hogy felvettem a Mirol nevet, szerinte ezzel elfogadtam azt a tényt, hogy egy rosszabb családhoz tartozom, mint a Malfoyok. Nem akarok belemenni a részletekbe, mert elég személyesek, de a lényeget elmondtam. Mary úgy véli, hogy már nem az a lány vagyok, akit megismert, és ahol csak lehetett bizonyítékot keresett erre.
Megint csak hagytam egy kis szünetet, hisz nem árt ha felfogják amiket mondtam.
- A másik kérdés pedig – itt egy pillanatra Suera néztem és elmosolyodtam, hogy ne féljen természetes hogy tudni akarja – Igazak a pletykák, miszerint a Mardekár miattam értesült a DS létezéséről, és nekem köszönhetően tudták mikor lesz gyűlés, és hol kell keresni.
Harrynek mindezt már elmondtam. Őt tudtam nem fogja meglepni ez az információ, de a többiek… Valószínűleg mindannyian úgy voltak ezzel, hogy képtelenség, nem lehet igaz. Pedig az volt. Miután mindenkihez eljutott az információ, folytattam:
- Veritaserum hatása alatt álltam, mikor mindezeket kiszedték belőlem. Az ütközetnél, mint ahogy azt többen is láthatták és megerősíthetik a szavamat, Imperius alatt. Malfoy kihasználta, hogy sokaknak megrendült bennem a bizalma…
És egy pillanatra nem azért mert szünetet akartam volna tartani, hanem mert egyszerűen nem tudtam folytatni, elakadt a szavam. És képtelen voltam hirtelen többet mondani. Egyszerűen csak vártam a reakciókat…

A leányzót meglepi Patrick egyetértése és heves helyeslése, magyarázat utáni vágyakozása. Nem akar belelendülni semmiféle vitába, azonban valahogy olyatén érzete támad, mintha a srác adná alá a lovat. Talán, hogy még nagyobbat zuhanjon a magasból. Iza higgadt szótlansága azonban egyetlen másodperc alatt lehűti, mintha egy vödör hidegvizet zúdítottak volna a nyakába. Amy hirtelen elszégyelli magát az iménti enyhén vádaskodó viselkedése miatt, hiszen ő nem akarja bántani Vikit, csupán... néha kattan valami a fejében és olyankor képes elhinni: háztársa átállt a halálfalók oldalára és nem is a véletlen műve volt az a veszekedés Maryvel.
Ilyenkor hajlamos azt képzelni, hogy a Véletlen már összeköltözött vele, társbérletben élnek a Griffendél toronyban, elvégre annyi hasonló "véletlen" esemény történt mostanság körülötte.
Harry szavait hallva, némi szégyenpírral az arcán jegyzi meg:
- Igazad van, Harry, edzeni jöttünk ide. Ne haragudj, Vikitria.
Amy maga sem érti miért mondta végig a kapitány teljes keresztnevét, hiszen mindig becézni szokták, ezen az sem változtatott, amikor megválasztották CsK-nak. Elvégre mindannyian barátok, összetartanak, s éppen ez adja a csapat alapját, az együttműködésre való képességüket. Nem bomlaszthatja fel ezt az egységet ilyen hülye gyermeteg lázadozással. Meg kell verniük a hugrásokat, semmi más nem számít most, még az igazság sem.
Joy tekintete Anette-ra siklik, amikor a lányka suttogva megszólal. Amy tökéletesen igazat ad neki, tényleg jobb volt, amíg Viki ordított, mert akkor még nem voltak ilyesféle problémák a csapatban és minden erejüket a tényleges edzésnek szentelhették, nem pedig s különféle vitáknak.
Iza után Sue szolgáltatja a következő meglepetést. Kviddicses pályafutása során Amy még soha nem hallotta így kifakadni a lányt. A szöveg jelentését pedig tovább tetézi az a hangnem, amelyen a hajtó megszólal. Valahogy olyan különösen nyugodt és egyúttal hihetetlenül kíváncsi. Amy kezei ismét a füle felé rebbennek, a kapitány dühkitörésére, kiabálására számítva.
A lány úgy véli, őt már semmivel nem lehet meglepni, ám téved.
Amikor a csapatkapitány előadja a történetet, Amy hatalmasat nyel és kistányérnyi szemeket mereszt vezetőjükre. Végül azonban szó nélkül kapja kézbe seprűjét és Harry mellé manőverezik a levegőben, ezzel mintegy elfogadva a helyzetet és a történetet.

[: : a z e d z é s]

  
               : :        a    z         e    d    z    é    s

Harry fejcsóválását vehetném akár válasznak is. Tehát talán a legjobb, ha nem bolygatjuk fel az állóvizet, és hagyjuk annyiban a közelmúlt eseményeit. De hát erre a taktikára Viki maga cáfol rá azzal, hogy elénk áll, és szinte követeli azokat a bizonyos kérdéseket. Akkor most mégis.. mi a helyes? Szívem szerint félrevonnám a lányt, és teketóriázás nélkül kérdőre vonnám. Nem, ennek semmi köze a csapatkapitányi poszthoz, egyáltalán a kviddicshez. Ezek elvek. Legalább mi, griffendélesek legyünk tisztességgel egymáshoz! Legalább mi, a rajtaütés áldozatai..

Merev arccal figyelem, ahogy Harry átlépi ezeket a problémás köröket, és egyszerűen Viki vállára teszi a kezét. Ennél egyértelműbb jelzést nem is adhatna neki, a szavai csak mellékes kiegészítői a tetteinek. Nahát. Én miért nem vagyok képes felejteni, mint Harry, bennem miért nincs meg az az erős bizalom Vikitria felé?
Ijedten vájom a körmeimet az ütő nyelébe, amikor váratlan susmorgás kúszik a fülembe, hát még mikor fel is dolgozom a szavakat! Mert hogy valaki a hátam mögött megbújva halk pusmogással hívta fel a figyelmem arra a gusztustalan kis szörnyetegre, ami fészket vert a hajamban. Gyors létszámellenőrzés után megállapíthatom, hogy csakis Anette lopakodhatott mögém, s valószínűtlen ügyességgel rejtőzött el, hogy még nekem sem tűnt fel a helyváltoztatása. De a fejemen üdülő rovar tudata kifehéríti az agyamat, és csak azért rimánkodom Anynek, hogy minél hamarabb megszabadítson tőle.
- Fújfújfújfúj, öldd meg, öldd meeeg! – cincogom, lehetőleg kerülve a feltűnést, ha már telepatikusan nem tudtam eljuttatni hozzá az üzenetet. Még a levegőm is fennakad, míg Anette remélhetőleg megszabadít a rémlepkétől.
S mintha mi sem történt volna, lezser félmolyost villantok felé, szinte reflexből jövőt, majd ismét Vikire nézek. Igen, ez.. ez a válasz engem is érdekelne. Persze első kézből, nem a különböző légből kapott pletykák kincsesházából.

Mary.. DS.. árulás.. Veritaszérum.. Imperius..
A meglepő, hogy mindebben még logika is van. Azonban mialatt a kis történet összeáll, nekem komolyan meg kell kapaszkodnom az ütőmben, hiszen annyira.. képtelen is az egész! Irigykedve pillantok a seprűjén lebegő Amy és Harry kettősére, és azt kívánom, bár ilyen egyszerűen kezelném én is a bonyodalmakat. De ahelyett, hogy a saját seprűm nyelébe kapaszkodva felszállnék melléjük, kövülten meredek a Mirol lányra. Talán nem kéne mélyebben belemenni ebbe az egészbe..
- És mégis ki itatott veled igazságszérumot? És miért hagytad? És az Imperius? Az főben járó átok, itt talán a tanárok némelyike ért hozzá, de ez akkor is a.. – a kérdések széttépik az eltökélt hallgatásomat, de most mintha elvágták volna a szalagot. Mégis mi ez az őrület?! – a Halálfalók stílusa.
Kicsit szégyenkezve fejezem be végül az elkezdett gondolatmenetet, s remélem, hogy az arcom nem pirul bele ebbe a képtelenségbe. Pedig minden szavam komoly, de az egész komolytalanul hangzik. Itt, a Roxfortban ki a fene érthet ilyesmihez? Hermione Granger, az évfolyamelső talán, na de viccnek is rossz a feltételezés, hogy ő igézte meg Vikit.
- És mi közöd van Malfoyhoz? – toldom meg végül az utolsó, kikívánkozó kérdéssel a sorozatot. Malfoy? Malfoy?? Mirol és Malfoy..?

['' Az Edzés]

'' Az Edzés

Az edzésre megérkezve Harry még nem sejtette, hogy túlnyomó részben nem a Kvaffé, a Gurkóké, vagy éppen az aranylón sárga Cikeszé lesz a főszerep, na meg persze a seprűké, és a mindent feledtető száguldásé. Ideérkezésének pillanatában azt hitte, kapni fog a fejére a Csapatkapitánytól, ahogyan az általánosságban lenni szokott az edzések elején. Aki késik, megkapja a jutalmat érte egy szép kis „ejnye-bejnye” formájában. Rosszabb esetben futás a pálya körül, szerencsére ebből nem kellett gyakran kivennie a részét. Valószínűleg úgyis megpróbálta volna elcsalni a dolgot mindenféle ármány segítségével. A történtek azonban nem így alakultak a legnagyobb sajnálatára, és ez elkeserítette. Soha, egy pillanatra nem gondolta volna, hogy egy házon belül efféle beszélgetésre sor kerülhet, csalódnia kellett, amely talán egy pillanatra fintorként meg is jelent az ábrázatán. A változások szele elérte már a griffendéleseket is, nem volt megállás, ha így folytatódnak a dolgok, az egész futótűzként fog végigszánkázni az iskolán. A Roxfortnak megvolt az a rossz szokása, ha egyszer szárnyra kapott valami, nem állt meg addig, amíg az utolsó ember nem tudott róla. Annyi minden történt a közelmúltban, hogy abból már egyes barátságok is meginogva tudtak csak kikeveredni. Nehezen, mi több, helyenként megtörve. Ez volt a helyzet itt is, egyre többen szólalkoztak fel, noha jómaga egyértelműen kifejtette az álláspontját a dologgal kapcsolatban.

Tény és való, Vikitrinek igaza volt abban, hogy mindenféle szín alatt magyarázatra szorulnak a tettei, de nem így és nem itt kellett volna. Persze ő könnyen beszél, hiszen minden egyes információnak a birtokában volt… jobban mondva úgy gondolta, hogy tudja, amit tudnia kell, és más nem érdekelte. Az alantas pletykák, vagy furmányos találgatások. Meg is feledkezett róla, hogy az egész ügyről alig páran tudnak csak teljes valójában, és ezért a többiek kérdésáradata. Ennek ellenére még mindig fenntartotta azon véleményét, hogy ezt nem ebben a formában kellett volna tálalni. Egyik félnek sem. Vikitrinek egy külön edzést kellett volna tartania, ahol ki sem mozdulnak az öltözőből és megbeszélik egymás között az egész históriát. A többieknek pedig szintén meg kellene értenie, hogy nem az a módja, ahogyan teszik, amit tesznek. Mindennek megvan a maga helye és ideje, ez pedig közel sem mondható egyiknek sem.

Mélyet sóhajtva markolta mindkét kezével a seprűje nyelét, miközben az alatta húzódó társaságot szemlélte és hallgatta. Megrázta a fejét, majd halovány és érezhetően erőltetett mosollyal tekintett oldalra, hogy megtekintse Amyt. A lány csatlakozott mellé, ezzel is jelezvén, pártolja a véleményt, amelyet percekkel ezelőtt nyilvánított ki. Nem szólalt meg, de a tekintetéből látszott egy „köszönöm, hogy mellettem és mellettünk állsz” életérzés. Miután látta, hogy a másik megértette, mit akar szavak nélkül kifejezni neki, ismét leszegte tekintetét, és figyelte a kibontakozó, megsemmisüléshez vezető diskurzust. Úgy döntött, hagyja, hogy Vikitri megválaszolja az első kört, de aztán kelletlen ki fogja fejteni bővebb álláspontját a történésekről. Nyugodt volt, határozott arckifejezéssel üldögélt a seprűn, és várt… várt még egy kicsit.