Az északi udvar

[{ Lyra }]

{ Lyra }

A nem túl hivalkodó, mégis, valódi érzelmeket sugárzó csókot követően a lány ismét kinyitotta a szemeit, és mélyen Freddie íriszeibe fúrta azokat. Az arca még mindig pirospozsgás volt valamelyest, de az élénk színek csillapodni látszottak…A kékeszöld csillogásban a fiú felfedezni vélte azt a szenvedélyes tüzet, amely hírnöke volt Lyra önnön által keltett félsze elűzésének…igen, úgy festett sikerült kigyomlálni a félelem utolsó írmagját is, amelytől felszabadultabban élte meg a helyzetet, és viszonozta az érzelmeket. Az, amibe belekezdtek ezen a csodálatos napon, kiteljesedni látszott. Egy ártalmatlannak tűnő beszélgetésből alakult ki minden, amely gyökeres fordulatokat hozott mindkét fél számára…legalábbis készülőben volt, hogy alapjaiban változtassa meg a fiatalok életét. Fellángolás? Diákszerelem? Noha az érzések még kavarogtak, egyértelműen kirajzolódni látszott, ez több ezeknél a frázisoknál…sokkal többről szól, mint holmi szalmaláng…egy olyan tűz gyúlt mindkettejükben, amelynek lángjára a fiú úgy fog vigyázni, mint a szeme fényére.

Érezte, ahogy az arcára lejtett kéz ismét megmozdul…lassan simítva, lefelé haladva…először a nyak, aztán a mellkas. Borzongató és kellemes volt, ahogyan az ujjak érintették testét…a címeren megállapodva egy pillanatra elidőztek, de aztán apró köröket írva folytatták útjukat. Lyra mozdulatai közben elemelte tekintetét, ezzel megszakítva a hosszas rabságot…szemével követte kezének mozgását…aztán ismét feltekintett. Ott, abban a pillanatban szűnt meg minden kétely afelől, hogy az, amibe belevágtak csupán játék lenne bármelyik fél részéről. A szemek elárulták, Lyra szívébe beleíródott a név…a fiú neve…és ez fordítva is igaz volt. Freddie tudta, már az első pillanatban szembesült vele, hogy a lány érzékeny, ezzel együtt a szíve is biztosan törékeny…de nem állt szándékában lerombolni azt, ami _Ők Ketten_ építettek fel…mert szomjazta a másikat, azt, aki olyan érzéseket volt képes felébreszteni benne, amelyek jó ideje már elkerülték…vagy talán még soha meg sem érintették.

A lány megemelte a fejét, és lassan hozzáérintette pirosló ajkait a fiúéhoz…karjai eközben lassan felkúsztak a mellkasról, és a nyak mögött összefonódva találtak nyugalmat. Az apró, mégis mindent kifejező „csók” viszonzást lelt…halk sóhaj, majd cseppnyi szünet. A lélektükrök, ahogyan már oly sokszor az elmúlt percekben ismét belefúródtak a fiúéba…Azok elragadó csillogása immáron megvilágította a szándékot…Frederique is érezni szerette volna újra az ajkak ízét…a lány olyan közelségét, amely túlmutat az egyszerű érzelmeken. Balja lágyan indult meg Lyra arcán hátrafelé…az ujjak kiegyenesedtek, már csak a hüvelykujj simogatott…a többi elérve a szőkésbarna hajkoronát, beletúrt a szálak közé. Másik karja a lány derekára fonódott…lágyan húzva maga felé Őt. Előreszegve fejét hunyta le ismét a szemeit, de tudta, ez már nem az a csók lesz, az ismerkedő és félszeg…ebben benne lesz minden érzelme, amelyet felkarvart benne a lány…és ugyanezt viszont is fogja érezni a másiktól.

A két, immáron valós csókot szomjazó ajak újbóli találkozásánál egy halovány puszi nyitotta a csodálatos, magával ragadó élményt…de aztán szétnyíltak, és egy érzelmekkel teli _igazi_ csókban forrtak össze hosszas percekre. Frederique úgy érezte, soha többé nem szeretné engedni Őt…vele akar maradni mindörökre…A hosszú, szenvedélyes csókot követően a fiú lágyan érintette homlokát a lány homlokához, miközben kinyitva szemeit ismét elrévedt a másik tekintetében.
- The vagy az első, akhinek szavakh nélkül is hinni tudtam…
A szavak szinte suttogva hagyták el ajkait, noha akár pálcát a torkára szegezve is büszkén kiáltotta volna azokat az érzéseket, amelyeket megpróbált szavakba önteni. Tudta, leírhatatlan az, ami a bensőjében kavarog…Bizonyos volt, hogy mondata mellé nem kell kommentárként fűzni, szavak nélkül és érti a lány érzéseit…és bízik benne, hogy Ő ugyanúgy vigyáz majd az odabent ketyegő szívre, akárcsak jómaga a másikéra. Nem tudott volna élelmesebb, és érzéseit jobban kifejező szavakat találni, így nem folytatta a mondatot…annakidején hallott egy mondást, amely a jelen helyzetet tökéletesen tükrözte. - „Aki azt mondja szeret, talán igaz lehet. Aki azt mondja imád, sose hidd szavát. De aki nem szól, csak mélyen a szemedbe néz, annak a szívében örökre élsz.” – Freddie pedig újfent elcsendesedve veszett el a kékeszöld szemek rabul ejtő tükrében...

[- Frederique…]

Beleborzongtam ahogy Frederique átfonta a derekam, és magához vont, majd szenvedélyesen megcsókolt.
Megszűnt létezni a világ, az idő, s tér. Csak én voltam és Ő egyetlen, az egekbe ragadó csókkal, mely összekötött minket minden ízében.
Csókoltam Őt az egyetlent, akiről tudtam, soha nem akarom elengedni. Soha, de soha… A kezdeti félelmeim helyét a vágy, és kívánkozás a másik után váltotta fel. Alig akartam hinni az érzékeimnek, mennyire felkavarta minden idegszálam.

És az a csók… Annál gyönyörűbbet, érzékibbet, s szebbet, még soha nem kaptam senkitől. Ez pedig, minden reményem felülmúlta. Azt kívántam, bárcsak soha nem hagynánk abba, bárcsak mindig együtt lehetnénk.
- Frederique… – sóhajtottam fel amikor ajkaink szétváltak, és Ő a homlokát, az enyémhez érintette. Szívem vadul kalapált kicsi testemben. Alig hallva, mit is mondott, tudatosult bennem, hogy immáron tényleg nem kell attól tartanom, hogy csak kihasználna, és könnyű kis játékszer lennék a számára. Hittem neki, a szavainak, az érintéseinek, a csókjának, melyet egy érzelemmel csordultig telt férfi adott nekem. Francia vérének (?) köszönhetően mindaz a szenvedély, ami áramlott belőle felpezsdítette vérem. Lerázva az utolsó megmaradt láncocskát is, fejem a mellkasára hajtottam, hallgatva szívének lágy ritmusát, egyik karom a nyakán, másikat a talárjára hímzett címernél nyugtatva. Arra gondoltam, milyen csodálatos ajándék is ez nekem, nekünk (milyen jó volt ezt magamban kimondani –nekünk- ), hogy ráadásképp egy ház az otthonunk. Így bármikor láthatjuk a másikat, amikor csak akarjuk, sőt, ott van még a kviddics edzés is, ahol kicsit konszolidálva, de azért együtt lehetünk. Hogy a többiek mit szólnak majd hozzá, az egy cseppet sem izgatott. Elvégre mindenkinek megjár a boldogság, kinek lopva, kinek nem.

- Te quiero - jutott eszembe újra. Elmosolyodtam, miközben a fiú szemeibe pillantottam, újra meg újra végigcirógatva arcának minden apró szegletét, apró puszikat fújva mindenhova. Másik kezemet eközben lopva a talárja alá csúsztattam, hogy jobban érezhessem minden dobbanását, remélve, hogy nem veszi azt tolakvásnak.
- Tudod.. –kezdtem bele a mondandómba, melyet minduntalaul megszakított egy-egy apró mosoly, melyet szavak helyett szántam Neki – Még sohasem találkoztam ilyen édes jelenséggel, mint te. – újabb mosoly, egy pillanatra elengedtem, hogy újra mindkettőnk számára kényelmes, helyzetbe kerüljünk, és még összebújva is maradhassunk (ami a pad méreteit tekintve, nem volt épp könnyű).

Miután sikerült végre újra felfészkelnem magam félig rajta, félig a padon feküdve, mutatóujjammal, játékosan megcirókáltam ajkait, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve ráhajoltam, a fülébe suttogtam, hogy „je t'aime”,és akár az imént, Ő, megcsókoltam…

[{ Lyra }]

{ Lyra }

A két meggypiros ajak szenvedélyes csók utáni kettéválását követően a hatodéves fiú lágyan érintette homlokát Lyra-éhoz, hogy minél közelebb maradhasson Hozzá, jelezvén, nem óhajt elszakadni Tőle immáron egy pillanatra sem…nem szeretné, ha ennek a varázslatos délutánnak vége szakadna valaha is. Jelképes, és apró mozzanat volt ez…mégis…mindent eláruló a bensőben tomboló jelenlegi érzelmekről, amelyek úgy sújtottak le, akár egy nyári zápor…Hirtelen, és mindent elsöprően. Freddie tudta nagyon jól, hogy lehetetlent kíván az idő megállításával kapcsolatban, hiszen az életnek mennie kell tovább, a perceknek pedig lassan peregnie a bizonyos rozsdásodó fogaskerekek által. Ennek ellenére boldog volt…boldogabb, mint bármikor eddigi éltében, mert ráébredt a másik lágy mozdulataiból, igéző tekintetéből, már nincs egyedül. Az pedig, hogy a mának vége szakad? Átgondolva tulajdonképpen izgalmakkal töltötte el…újabb varázslatos percek kettejük között, amelyre kíváncsi volt, és amelyet jobban meggondolva már nagyon várt. Az első találkozás a mai napot követően…séta kézen fogva az iskola falain belül, és kívül…büszkén, emelt fővel, hogy ilyen csodálatos teremtés szegélyezte eleddig üres életének napját…várta, hogy teljenek a percek, és mégsem szerette volna, ha vége szakad a varázsnak. A két szív rabul ejtette egymást…és az ütemes dobogás a fiú mellkasában már csak egyetlen emberért szólt…Érte.

Frederique suttogó szavait követően Lyra lejjebb szegte mosolygós szemeit, és ráhajtotta fejét a varjúszín talárral szegett mellkasra, majd elcsendesedve időzött ott el. Nem mozdult…ez volt az a pillanat, amikor mindkét fél elmerült a valóságban, legalábbis a fiú bizonyosan…a szavak ízlelésében…nem volt már „Én”, csak „Mi”. Igen, még csak a mai napon ismerkedtek meg…mégis, ez valahogyan más volt, mint egy átlagos találkozás…ebben sokkalta több érzelem és valóság volt…ott lebegett a jövőkép a szemek előtt. Nagyon sok udvarló párnak hosszú idő kellett, hogy valami megmozduljon odabent…Lyra-nak azonban már a kezdeteknél sikerült megmozgatnia valamit. Akarva, vagy akaratlan, nem számított…de megtette…A jövővel incselkedő gondolatok közepette Freddie keze, mely eleddig a lány derekát fonta körbe, most finoman mozdulva siklott fel Lyra oldalát végigsimítva, majd a vállát szelve a lapockára vándorolt…másik keze, amely a hajkoronában időzött a csók alatt, lassan a lány hátára fonódott…Jobbjának tenyerével megragadta baljának csuklóját, így ölelve Őt, és vonva közelebb magához. A Hugrabugos fiú elmerengett egy pillanatra, elmerengett azon, hogy ennél szebbel nem is lephette volna meg a sors…talán elérkezett az idő, hogy a kálváriából egy csoda alakuljon ki…

Aztán Lyra újra megmozdult, óvatosan szegte fel tekintetét, és ejtett ki két szót…Freddie elmosolyodott azok hallatán, mert senki nem mondott még ehhez hasonlót íly hanglejtéssel, és ennyi érzelemmel fűtve neki. Leszegve fejét csókot lehelt a másik homlokára. A lány pedig levetkőzve eleddig uralkodó félszét feljebb húzta magát a nyak köré font karjával, és lágyan simogatva az érte epekedő arcát apró puszik tucatjaival lepte meg a fiút. Freddie hagyta, és örült…olyan volt számára az egész, mint valami valóra vált gyönyörű mese. Lyra címeren nyugvó karja aztán szétoldva a talár egymásra fonódó részeit az alá vándorolt, a fiú szívére. Ismét halk, elhaló szavak…olyan szavak, amelyek csengése örökre beleivódott a fiú lelkébe. Frederique lány vállán nyugvó keze lassan a talár címerére, és ezzel a lány azalatt lévő kézfejére vándorolt.
- Immáron csakh érthed dobban!
Válaszolta halkan, miközben elveszett a lány szemeinek tükrében…mélyen, hosszan. Látható volt az ébenbarna lélektükrökben az érzés…az, amit a másik lobbantott fel benne.

Pillanatokkal később Lyra ismét megmozdult…kényelmetlennek találva az előző pozitúrát próbált valamiféle kényelmesebbet felvenni. Freddie is kissé oldalra fordította egészét, hogy könnyebb legyen elhelyezkedni a szűkös ülőalkalmatosságon…a rövidke fészkelődést követően a páros aztán megtalálta a mindkét fél számára tökéletes, és kényelmes állapotot. Alig révedtek el ismét egymás tekintetében, amikor a lány két szót kiejtve csúszott feljebb, és csókolta meg a fiút…Freddie már nem lepődött meg, érezte, hogy Lyra-ban is felszabadult valami…hagyván, hogy az érzelmek vezessék testét, adta át magát az újabb szenvedélyes, és tartalmas csóknak…

[Te quiero, mi amore.]

//Freddie//

Annyira édes volt, hogy nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el.
Értem dobog...
A félvér lány, megnyerte a boldogságot – kúszott át az agyamon, és boldogan simultam hozzá…

Soha nem gondoltam volna, hogy Jason halála után leszek még valaha ennyire vidám, és életre való. Tudtam, hogy most odafenn kacsint rám, és pajkosan mosolyog, hogy mennyire örül velem.
 - Te quiero, mi amore. – susogtam érzékien, ajkaimmal lágyan érintve fülcimpáját, és a nyakát. Hogy nem értette volna, mit mondtam? Az ki van zárva...Imádtam, hogy végre elengedhetem magam, és kimutathatom, mit érzek iránta, tudva azt, hogy viszonozza. Nem erőltetettséget, hanem valódi érzelmeket tükröztek mogyorószínű íriszei, melyektől egyszerűen nem tudtam, és nem is akartam elszakadni. A két temperamentumos lélek találkozása, és annak végkifejlete. Filozofáltam el, ajkaimat enyhén nyitva tartva, h kissé gonosz, és aljas módon, láthassam érzéki, szerelmes pillantását, amennyiben észreveszi. Ha igen, úgy elejtettem egy apró, szinte már kérkedő sóhajt, és egy pillanatra félre tekintvén, újra szájon csókoltam, ezúttal egy kicsit vadócabb formát öltve, beleadva minden érzésem, szenvedélyem, közben szorosan összekulcsoltam karjaim nyakacskája mögött, és egész testemmel hozzá simultam.
Szívem, mint egy megbokrosodott kis ketyere, össze-vissza kalimpált, mintha tudatná a fiúval, mennyire rabul ejtett, és magával ragadt az Ő francia vérének pezsgése. Gondolatban eljátszottam magam előtt a képet, hogy lovagló ülésben elhelyezkedek rajta, és úgy folytatjuk a csókolózást, de azt hiszem, azért a húzásomért menten jelentkezhettünk volna büntetőmunkára mind a ketten, arról nem is beszélve, milyen fejmosásban részesültünk volna.

A hosszú csókot megszakítva, vettem egy nagy levegőt, és eltűrtem a fülem mögé a hajam. Ám az abban a pillanatban, hogy előrébb hajoltam, utat tört magának, és újfent a szemembe áradt. Hátraráztam tincseim, aztán az ajkamba haraptam, és mint egy szégyenlős kislány, újfent Freddie mellkasára hajtottam fejem, ujjaimmal körkörösen cirógatva talárjának szegélyét.
Annyi mindent tudnék mondani neki, de mindegyik szó olyan elcsépelten hangzana, és olyan kár lenne megtörni ezt a csodás varázst, amely körülölel minket, és az egekig repít.

Még mindig alig akartam elhinni, hogy Ő meg Én, vagyis MI. Pedig itt feküdtem a karjai közt, hallgathattam szívén lassú dallamát, érezhettem lélegzetvételeit, teste minden rezdülését. Felsóhajtottam, akár az imént, de ezúttal, ismét a mérhetetlen boldogságtól ami a lelkemben lakozott, mióta komolyabb medret öltött a beszélgetésünk fonala.
Pillantásom ismét találkozott a fiúéval, ahogy megemeltem a fejem, hogy apró puszit leheljek ajkaira…

[{ Lyra }]

{ Lyra }

Lyra lelke szépen, lassan, de felszabadulttá vált az egyre mélyebb mederben csordogáló beszélgetés során…A mély meder jelen helyzetben egyértelműen azt a vonulatot hivatott kifejezni, amely a felek egymás iránt fellángoló érzéseit szimbolizálta…igen, azok elemi erővel sújtottak le a fiatal hatodéves fiú szívére, és egész lényére.. Noha ez tényleg csak az első, akár randevúnak is beillő találkozás volt, mégis több annál…sokkal több. Szavakban nem mérhető az érzelmi tartalom…leírni sem lehet, hogy mi is zajlott le a duóban. Egy gyönyörű egymásra találást ünnepelhetett a nap…egy igazi, és komolynak festő kapcsolat kezdetét alakította a sors szövevényes mindensége.

A lány aztán levetkőzvén az utolsó, még tartani próbáló béklyókat ejtette ki azt a négy varázslatos szót, amely hallatán Freddie arca mosolygósról komolyra váltott. Sokszor tudatosult benne az együtt töltött percek során, hogy a vele szemben ülő bizony nagyon komolyan gondol a kettejük közös útjának csodájára…és most tudatosult benne igazán, hogy az, ami előtte áll, valóban a legszebb dolog, ami történhetett a nyomorú életében. Eleddig nyomorú…talán ettől a naptól kezdve valami egészen új…egy valóra vált álom. Lyra ajkai a merengés alatt lassan a fülcimpát érintették…Freddie feleszmélvén a pillanatnyi mélázásából lejjebb szegte a fejét, és lágyan érintette ajkaival az Ő nyakát…nem ragasztott puszit a bársonyos bőrre…csak végigsimította meggypiros ajkaival azt. Most érezte először azt az intenzív illatot, amely átitatta a lány egész lényét…jelen helyzetben ez a kis dolog is bódítóbban hatott a bódítónál. Talán a mozdulatokon felbuzdulva Lyra is lejjebb ereszkedett, és viszonozta a kedveskedést…ha valaki látta volna a párost, bizony joggal ragaszthatta volna a klisés, turbékoló páros kifejezést rájuk…mindketten felszabadultak…mindketten boldogok voltak…és nem csak látszatra…Freddie nem…őt valóban megérintette az egész.

Aztán a percekkel ezelőtti izzó és érzelmektől szikrázó szemkontaktus újra kopogtatott…a mogyoróbarna lélektükrök a kékes-zöld igéző íriszek ellen. A Hugrabugos lány bevetette a nők igazi csáberejét, ajkai lassan elválltak egymástól…ennél vadítóbb és vadócabb dolgot nem lehetett tenni…ez volt az, amire a fiúk többsége bizony ugrott. Freddie sem tudott ellenállni, tekintete egy pillanatra akarva-akaratlan odatévedt. Soha annál szenvedélyesebb, és csodálatosabb látvány nem tárult még a szemei elé…a látvány magával ragadta…halk sóhaj neszezte meg a csendet, kérlelő…csalogató…lehetetlen volt ellenállni annak a láthatatlan vonzó erőnek. A lány ismét előre szegte fejét, és csókolt…ez azonban más volt az eleddig elejtettekhez képest…vadabb, pajkosabb…az elnyomott, valódi jellem a felszínre tört…és tetszett a fiúnak. Az érzések kifejezése érdekében a másik kezei anyakára fonódtak, és a két test teljesen összesimult.

Érezni lehetett a még mindig hevesen verő szív dobbanásait Lyra mellkasán…Freddie most sajnálta, hogy ő alapjáraton a végletekig nyugalmas ember. Az ő öreg ketyegője a jól megszokott ritmust verve dolgozott odabent…a lélek szinte tombolt, és ki akart szakadni a testéből, hogy ő is ölelhesse Őt, érezhesse annak közelségét. A fiú kezei lassan körbefonták a lány derekát, és lágyan vonták önmaga felé annak egész lényét.

A hosszú, Frederique éltének legérzelmesebb csókját követően a lány mély levegőt véve tűrte megvadult tincseit a füle mögé…aztán ajkaiba harapva hajtotta fejét a fiú mellkasára…apró tenyere lágyan cirógatta a talárra hímzett címer szegélyét. Aztán a csendet megtörve pillantott fel, és egy újabb puszival az ajkakra jelezte töretlenül tomboló érzelmeit. Igen, ennek a találkozásnak erről kellett szólnia…ebből is látszott, hogy ez még a komolynak ható kapcsolat első fázisa…az, amikor az érzelmek kimutatása mindennél fontosabb…az, amikor a boldogsághormonok plusz energiát adnak mindkét fél számára…és amikor csak a felhőtlen boldogság létezik.

Freddie nem akart tolakodó lenni, de úgy gondolta, kényelmesebb lesz mindkettejük számára. Balját elemelve a lány derekáról húzta vissza a kezét, majd miközben mélyen a másik lélektükreibe fúrta sajátját, átfűzte azt a térdének hajlatai alatt…kissé hátradőlve emelte meg Lyra-t, és ültette oldalülésben az ölébe….ezt követően a keze ismét visszakozott a törzse felé…az igazat megvallva szívesen kúszott volna végig az Egyetlen combján, egészen a derékig…de az még nem lett volna illő…túlontúl korai és támadó lett volna…a varázs megtörője. A jobbja aztán ismét körbefonta baljának csuklórészét, továbbra sem engedve Őt sehová…melengette, és közben örült annak a rózsaszín fellegnek, amely az utóbbi percekben a szemei elé gomolygott. Arcának balját a lány fejének búbjára hajtotta, és lágy puszit nyomott arra…nem szólalt meg…nem akart…így volt jó…így volt tökéletes az egész pillanat.

//Freddie//

Gonosz vagyok, gondoltam hirtelen.
De már nem volt megállás… Megtettem, és Ő észrevette. Kacér mosollyal sóhajtottam fel, ahogy ajkai a nyakam érintették. Csókjából éreztem meglepte, milyen temperamentumos tudok lenni, ha érzésekről, vagy a másik érzékeinek felcsigázásáról van szó. Belefeledkezve a csókba, levegőt is szinte alig vettem, nem akartam hogy vége szakadjon, holott tudtam, a java még csak most jön, büszkén sétálva, megmutatni mindenkinek, hogy _mi_ igazán boldogok vagyunk.

Meglepett, hogy mennyire nyugalmas volt. Nem kapkodott, nem sietett, és legfőképp nem volt olyan lobbanékony mint amilyen néha én szoktam lenni.
Mielőtt a fiú megmozdulhatott volna, Lyra kezében megpördült a pálca, egy villanás, és már dermedten dőlt el a nedves fűben.
- Nos… - szólalt meg a lány rideg, éles hangon. – Remélem, ezután megválogatod a szavaid. – tette hozzá, és mit sem törődve, mi lesz vele, alakja már távolodni látszott a lenyugvó nap gyenge fényében.
Igen… azóta már rengeteget változtam, bár azt mindig nehezen viselem, ha engem, vagy a közvetlen közelemben levőket bántják, és már tudtam, Érte is bármikor megtenném ugyanazt amit annak idején a barátnőmért. Ez amolyan régi mantra...

Lágyan tekintettem rá, lélektükreimmel az övét lesve. Szavak? Nem kellettek, anélkül is pontosan tudtam, mit gondol, vagy mit érez. Felesleges lett volna szavakkal elrontani ezeket a csodálatos pillanatokat, amikor a szemünk, a tartásunk, az arcunk mindenről árulkodik a másiknak. Azt hogy nem szólt semmit a spanyol mondatomra, már nem is érdekelt. Tetteivel megvallotta, hogy hasonlóképp érez. Egy pillanatra meginogtam a csók után, hogy talán túl korai volt azt mondani neki, amikor felemelt, és az ölébe ültetett. Annyira romantikus volt az a mozdulat, hogy egy lélegzetvétel kimaradt. Na nem mintha eddig nem az egekben jártam volna, de ez olyan más volt. Olyan szerelmesen szép...Szemeim előtt egy regénynek beillő kép suhant át, amint a szerelmes férfi karjaiban cipeli szíve választottját. Viszont ha nem vigyázok magamra, annak is hasonló vége lehet, csak nem a romantikusabb fajtából. A gondolatot leplezve rásandítottam, lassan végighúzva ujjaim a karján, és már el is illant a pillanatnyi rossz érzésem. Ha Ő velem van, semmitől sem félek…

Hűvös szellő libbentette meg hajam, és hatolt át a talár könnyű szövetén... Talán megérezhette, hogy didergek, mert szorosan magához ölelt, s én, ahogy csak tudtam, pici testemmel hozzásimultam. Fejem mindeközben a fiú feje alá került. Frederique apró, puszit lehelt annak búbjára, és dédelgetett… Szemeim lehunyva hallgatva a távoli zajokat, és az Ő lélegzetvételeit, újból megborzongtam. Kezd hűlni a levegő, tekintettem körbe, észlelvén, hogy már a nap sem áll olyan magasan. Sőt… Mondhatnám azt is, hogy lassan, de biztosan elkezdett lefelé vándorolni. Újabb borzongás, és még szorosabban bújtam hozzá. Nem is olyan rég, még meleg volt... Ide már elkelne a meleg köpönyeg, de semmi kedvem nem volt felállni, vagy éreztetni vele. Nem is tudom, miért, hiszen ha figyel, észreveszi, nem leplezhetem a végletekig, csak.. annyira nem akarózott megtörni a varázst. Tudtam jól, hogy odafenn még milliónyi alkalmunk lesz beszélni, de megmakacsoltam magam. Idefagyok, engem az sem érdekel, de nem akarok elszakadni Tőle egy pillanatra sem...

[{ Akiért a szív dobban }]

{ Akiért a szív dobban }

A páros már jó ideje ücsörgött az északi udvar egy igencsak szűkös padján, ölelve egymást, és nem törődve a külvilággal…senkivel, csak egymás társaságát élvezvén. Észre sem vették, hogy elrepül az a pár órácska, amelyet odakint töltöttek édes kettesben…a Nap, mely találkozásuk pillanatában még perzselte a téli koraestet immáron a horizonttal kacérkodva készült nyugovóra térni. A Hold érkezésével természetesen a lágy, azonban hűvös szellő is életre kelt…csipkelődve sepert végig a hatalmas tájon, dérrel fedve a puszta faágakat, és a kietlen, amúgy is fagyott földet.

Freddie csendesen ölelgette az ölében üldögélő Lyra-t, és megannyi gondolat cikázott a fejében, ahogyan arcának balja rásimult a selymes hajkoronára…a múlt, jelen és jövő képei egyszerre derengtek fel elméjében, mutatva a rosszat, s jót egyaránt. Az igazat megvallva a fiúnak át kellett értékelnie magában sok mindent, persze a jövőt illetően…hiszen a múlton változtatni nem lehet, és nem is illő. Őt, fél évvel ezelőtt a kicsapongásai miatt helyezték át a francia Akadémiáról az angol élvonalba, hátha itt majd megnevelődik a keményebb, és jóval vaskalaposabb stílust képviselő tanárok között. Érkezését követően bizony be kellett látnia, a Roxfort ódon falai között nem a tanárok lesznek az első számú nevelők, hanem sokkal inkább a házak között kialakult ezredéves viszályok. Annak ellenére, hogy nem állt távol tőle a csíntevés, és zűr, úgy gondolta, nem megy bele ebbe a gyermekies, adok-kapok modorba, hanem inkább nyugalmasan tengeti az idejét, és akit arra érdemesnek tart, azzal megismerkedik. Természetesen a francia vérében pezsgő szokásait nem tudta levetkőzni, amely miatt az egyes lányok szemében igazi lovagként tündökölt…míg mások inkább valamiféle idiótának, esetleg ellenfélnek tartották emiatt. Ez cseppet sem érdekelte, mert bizonyos volt benne, hogy ahol kell, ott helyt tud állni, és megvédi magát…most, a történtek után pedig már Lyra-t is…bármi áron. Az igazat megvallva vele kellett valamilyen szinten egyenesbe térnie, mert nem tudta, hogy a lány milyen szemmel nézni, ha stílusát és jellemét tartva tevékenykedne tovább…a kézcsókok a szokásból fakadóan…a kiemelt figyelem a lányokkal szemben, értve az illedelem és etikett alappilléreire. Korai lett volna ezeket megbeszélni egyenlőre, de tudta, idővel ennek is szóba kell majd kerülnie.

Merengéséből aztán a lány apró, szinte észrevétlen remegése rántotta vissza…fejét megemelve, kissé oldalra biccentve szemlélte meg az arcocskát, amely immáron nem a zavar miatt volt pirospozsgás, mindinkább a hűvös szellő miatt. Az eleddig meggypiros ajkak is kezdtek áfonyaszínt ölteni.
- Hiszen te reszkhetsz!
Állapította meg csendesen, és két kezével lassan, többször is végigsimította a lány hátát, mintegy melengetve azt.
- Menjünk be, nem szerethném, ha megfháznál!
Jelentette ki határozottan, mégis lágy, és bársonyos hangon, miközben eleresztette Őt, és segédkezett felállni…amennyiben Lyra felkelt, úgy ő is felegyenesedett, majd nyakához emelve kezét szétoldotta talárja tartó fűzőjét, és levette az éjfekete kötelező viseletet. Azt a padra terítve kezdte kigombolni a rajtalévő mellény gombjait, attól a ruhadarabtól is megszabadulva. Midőn mindkét iskolai egyenruhához tartozó felső lekerült róla, először a mellényt nyújtotta a lány felé.
- Felshegítem!
Mondta mosolyogva, és ha a másik engedte, úgy mögé lépve illedelmesen segédkezett a felvételében…mielőtt a lány szólhatott volna, hogy legalább a talárt ne, addigra felkapta azt a padról, és körbebugyolálta vele Lyra-t. Tudta, érezte, hogy Ő majd szólt szeretne emelni emiatt…de elejét véve a szavaknak, mutatóujját lágyan a hidegtől elszíneződött ajkakra helyezte…újfent elmosolyodott, jelezvén, ezt az illem, és az érzései követelik…azok ellen pedig felesleges ellenkezni.

Midőn a didergő belenyugodott a megmásíthatatlanba, Frederique megfordult, és megemelte a táskáját. Övét átfűzve, rézsútosan a feje felett eresztette azt a vállára…majd megemelte a lány táskáját, és így tett azzal is. Dolga végeztével lépett a számára Egyetlen mellé, és mélyen a szemébe nézett…nem kérdezett, nem szólt…csak kinyújtotta jobbját, és ujjait a lány ujjai közé csúsztatta…majd összefonta azokat.

Kilépve elé pár lépés erejéig háttal sétált, és méregette a csodálatos teremtés egész lényét. Az igéző lélektükröket…az ajkait…az arcát…aztán visszalépve mellé folytatta útját a kastély irányába…

[Nem…, nem fázom.]

{ Freddie }

- Nem…, nem fázom. – préseltem ki magamból, de Ő meg sem hallotta. Ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy nem szeretné, ha megfáznék.
- Értettem. –keltem fel lassan, hiszen nem akaródzott megmozdulnom, de abban igaza van, hogy ha beteg leszek, még kevesebbet láthatom, láthatjuk egymást. Milyen jó is hogy már nem vagyok egyedül… Ő itt van velem, én neki, és… Annyira jó vele…

Álmatag tekintettel néztem, ahogy leveszi a talárját, és a mellényét. Az érzékeim egy pillanatra úgy látszik, felmondták a szolgálatot, ahogy megpillantottam erős testalkatát. Persze amikor megemelt, éreztem, de .. Látni egészen más…
~ Felshegítem~
Visszazuhantam a valóságba, és egy pillanatra kérdőn néztem rá, aztán hagytam, hogy feladja. Amikor a talár után is nyúlt, egy arasznyival hátrébb csusszantam, de mire megszólalhattam volna, már a talárjában gubbasztottam, ami persze több számmal nagyobb volt rám, tekintve, hogy Freddie hozzám képest igencsak nagyra nőtt. A fiú ujját a számra emelte, hogy még véletlenül se szólhassak semmit.

Mosolyogva néztem, ahogy megfordul, majd felveszi a táskáját, és nyúl az enyémért is. Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy mit is rejt a tartalma, és hogy jobb szeretném én vinni, de aztán nem ellenkeztem. Előbb utóbb úgyis megtudja majd, miért is vagyok sokáig fenn, pláne ha a mi kis történetünket is beleveszem. Aprót sóhajtottam, azon gondolkozva, hogy mikor is, vagy hogyan mondom majd el neki. Nem mintha szégyelltem volna, hogy írok, csak olyan nehéz erről bárkinek mesélni, főleg, ha nem tetszik neki. Na mindegy, ezen most kár agyalni, majd később…

Aztán a fiú mélyen a szemembe nézett, és a kezét nyújtotta. Boldogan fűztem vele össze ujjaimat, arra gondolván, hogy talán Ő is hasonlóképp érez most. Együtt indultunk meg a kastély felé, immáron kéz a kézben. Lelkem szárnyalt a boldogságtól, büszkén lépdeltem mellette. Se jobbra, se balra nem tekintettem, csak fel, Rá… szerettem volna újra, és újra elmondani, mit érzek, de tudtam, felesleges lett volna, Ő azt pontosan érezte… Freddie elém lépett, mintegy végigtekintve rajtam. Szélesen mosolyogtam a mustra alatt, aztán lépteim Hozzá igazítva haladtunk tovább a lassan ereszkedő félhomályban, a kastély meleg falai közé…

[[ Anette ]]

[ Anette  ]

Délután… Merlinre, de vártam már. Ez nekem most sok volt egy napra. SVK, bájitaltan, hogy a többit még ne is soroljam. Csupa finomság…
Ernyedten dőlök neki a pad támlájának, és fordítom az arcom a nap melengető sugarai felé. Most nem akarok semmire gondolni, semmiről se filozofálni, elfelejteni egy kicsit az összes sülthülyét, és a szadista tanárokat. Naná, hogy hétfőre megint a nyakunkba sóztak egy adag házi dolgozatot. Az eszem megáll, komolyan mondom.
Kezdjük ott, hogy nyakunkon az RBF, ott a kviddics-edzés, ahol Viki mindent kisajtol belőlünk. Harry eltűnt, persze, hogy mindenki ezzel nyaggat, járjak be órákra, tanuljak is, és még szöszmötöljek nyavalyás beadandóval is. Ha a szadizmus címén díjakat osztogatnának, hű de sokan kapnának belőle.

Egy sóhaj, majd még egy, a fejem is a támlára helyezem, és annyira lecsúszok, amennyire csak tartani tudom magam. Lábaim bokában keresztezem, és lehunyom a szemeim.
Akarva-akaratlanul is képek jelennek meg, mintha egy kivetítő lenne előttem.
Harry…
Persze, ki másról is szólhatnának. Már több mint két hete, hogy eltűnt. Kezdek aggódni, de úgy nagyon. Tudom, persze írta, hogy eltűnik, de azt hittem nem ennyi ideig. Apró fintor jelenik meg ajkaim szegletében. Milyen jó, hogy lassan már mindenki tud a levélről hála valami túlbuzgó pletykafészeknek, aki hallhatta a beszélgetésem Ron-nal, és világgá kürtölte. Nem is tudom, ezen miért lepődök meg. Az öt év alatt megtanulhattam volna, hogy a Roxfortban még a falnak is füle van, hát még egyes diákoknak mekkora…

A fintor leolvad, helyette inkább a homlokom ráncolom. Fáj a fejem, már reggel óta, és nem tudom miért. Talán nem kellett volna olyan sokáig lenn maradni a klubhelyiségben? És… ha pont késő este jön vissza? Ez persze tökéletes hülyeség, de attól még elég meggyőző, hogy pár órán keresztül még nyitva tartsam a szemem. Amúgy is prefektus vagyok, nyugodt szívvel maradok lent, elvégre valakinek azt is kell néznie, hogy van-e olyan elvetemült, aki takarodó után talál vissza a házhoz. Eleddig igaz még nem nagyon találkoztam senkivel, de jön a jó idő, ilyenkor az ember valahogy jobban megszegi a szabályokat.
Úristen, ha ezt Percy hallotta volna, most bölcsen bólogatna… Jájj...

Kósza mosoly, és egy újabb sóhaj. Most már igazán jó lenne, ha Harry végre visszatolná a képét a Roxfortba. Már annyi minden kelt szárnyra, hogy az ember azt se tudja, melyiket higgye el, és melyiket nem.
Karjaimat körbefonom magam előtt, és egy kicsit feljebb ülök. Mintha lépteket hallanék. Vagy csak képzelődöm? Nem ez lenne az első eset, és nem is az utolsó. Amikor múltkor is lent maradtam, bár akkor miért is ne, egy házi dolgozat miatt, folyamatosan olyan érzésem volt, mintha lépteket hallanék. Persze lehet, hogy csak a kivetülő vágyaim űznek velem gonosz tréfát.
A lépek hangjai azonban egyre erősödnek. Vajon én vagyok a célpont, vagy valaki szintén levegőzni jött?...

[( Ginny ^^ )]

( Ginny ^^ )


- Nem. Hogyha az óriások vándorlása még ugyanabban a században tartott, akkor hogyan lehet, hogy háromszáz évvel hamarabb kipusztuljanak? Egyáltalán, hogyan pusztulhattak ki az óriások, ha az egyetlen dolog, amit óra elején megjegyeztem, az az volt, hogy manapság mely vidékeken élnek? Basszus, ez kész káosz... –

Ööö... nem. Nem kell megijedni, még nem vagyok skizofrén vagy elmebeteg, amiért magamban beszélek. Igaz, utóbbit nem lehet kizárni, mert van rá eshetőség. De ezt most ne taglaljuk. A lényeg, hogy a szoktalanul nagy kavarodást a fejemben (amúgy is szokott lenni egy általános), a mágiatörténet okozta. Ó igen. Ebből látni, hogy sosem sül ki jó abból, ha Iantól kérem kölcsön a jegyzeteit... Pedig már megtapasztaltam, milyenek Ian jegyzetei. És ez van, ha az ember nem tanul a hibáiból. Ó, hogy az lenne a legfőbb hibám, hogy nem jegyzetelek magam? Ááh, erre aztán ne kérjen senki. Nem szokásom. Párszor már a képembe kaptam pár hasonló ajánlást, de kiröhögtem az illetőt. Mindig más jegyzeteiből tanulok, vagy lemásoltatom vele. Mármint, bűbájjal, ugye, mert annyira hülyéket azért nem találni az évfolyamomban. Milyen kár... Viszont, nekem így is kényelmes, határtalanul. Na jó, vizsgák előtt nem annyira, mert akkor általában senki nem akarja kölcsönadni. Viszont olyankor is mindig feltalálom magam! Talpraesett lény vagyok.
De Ian, az a pápaszemes suliőrült nem tud írni! Nem szó szerint, na. Csak rondán ír, sosem tudom elolvasni, és teljesen összefüggéstelen dolgokat. Viszont csak ő olyan agyilag retardált, hogy mindig gondolkodás nélkül odaadja a jegyzeteit. Lehet, hogy átver? Hamis jegyzeteket adna, hogy hülyeségeket tanuljak meg? Köcsög... Hiába fárad. Úgyse tanulom meg, szóval tökmindegy. Épp csak okot ad rá, hogy leordítsam a fejét. Majd meg is teszem. Meg én...

Összecsapom a jegyzetfüzetet. Még ennyi hülyeséget egy helyen... Sóhaj. Megcsóválom a fejem. Pár hónap, és itt vannak a vizsgák. Nem akármilyen vizsgák... Hogy fogok én egyáltalán átmenni?! Mondjuk, pár tanár bír engem, és náluk egy-két szép kérlelő pillantással ki tudom csikarni a jobb osztályzatot. Viszont itt még csak nem is a roxforti tanárok fognak vizsgáztatni! És ez nem jó. Nagyon nem jó. Nagyon-nagyon nem jó. Uuuh... néha belegondolok, otthon mit fognak szólni. Pár fájdalmas grimasz után viszont általában sürgősen abbahagyom... Szörnyű jövő vár rám, úgy érzem.

Körbepillantok az udvaron. Ahogy tekintetem áthalad a kis négyszögletű teret behatároló nyitott korridor oszlopaitól a fákig, ismerős hajkoronát pillantok meg az egyik padnál. A kifejezetten vörös hajú illető háttal ül, de még így is felismerném ezer ember közül is. Pajkos vigyorra húzódnak ajkaim, és settenkedő léptekkel indulok meg barátnőm felé. Mondjuk, amikor én settenkedek, az kábé egyenlő azzal, amikor valaki direkt zajt csapva, caplatva elindul. Mert hogy biztos olyankor rúgok bele az udvar közepén álló szoborcsoport talapzatába, amikor sunyin elhaladok mellette lábujjhegyen, az biztos. Most még szerencsés helyzetben vagyok, mert a szobor messze van tőlem.
- Heeey! – hátulról átkarolom Ginnyt, remélem, eléggé meglepetést okozva. Mondjuk, ilyen helyzetekben már az őshaverok eleve úgy tesznek, mintha ki-tudja-hogy meglepődtek volna. Csak hogy meglegyen az örömöm. Mert az olyan... jóó.

[[ Anette ]]

[ Anette ]

Utálom ezt az évet. A tavalyi sem volt egy leányálom de ezt minden eddiginél jobban. Na jó, lehet, hogy a másodévet legalább ennyire, főleg a végét, de ez most tényleg túl tesz mindenen. Csak azt tudnám, mi a jó búbánatért nyomorintja meg az összes tanár még az ember gyerekét olyan pepecselős, piszmogós, és értelmetlen házi dolgozatokkal, amitől égnek áll a hajam. Nem is értem, reggel miért visítok, amikor tükörbe nézek. Talán mert a heti két edzés, készülés az RBF-re, az éjszakai fennmaradásaim, és az órákra való készülés meglehetősen rusztikus formákat tudnak ölteni? Ó igen, telitalálat, pontosan. Csak azt tudnám a többi diák is ennyire idegbeteg, vagy az esélytelenek nyugalmával élnek?

Apró vállrándítással lóbálom tovább a lábaim, ez valahogy nem az én napom. Pedig nem is teljesítettem rosszul, csak épp ülve elalszom. Merlinre, ha Piton óráján bealudtam volna, most jelentkezhetnék nála büntetőmunkára, vagy ha arra nem is, biztos lenne pár keresetlen megjegyzése, amivel még lejjebb húzza az amúgy is béka feneke alatt fél méterre leledző kedvem. Ez a levél dolog is… Szinte csodálkoztam, hogy nem szólt be érte. Vagy csak rossz napja volt, és ez túl unalmas lett volna neki, hogy megnyugodjon. Végtére is a lényeg a lényeg, hogy csak egyszer ejtette ki a nevem a száján, és akkor is egész tűrhetően.
Tényleg szörnyűséges vagyok amióta Harry eltűnt. Még jó, hogy néha nem látnak bele a fejembe, mehetnék serlegeket, vagy ágytálakat pucolni attól függően, hogy Frics bácsi mennyire akar épp kicsellózni velem. De csak egyszer jelenjen meg Harry a klubhelyiségben, azt Ron szavaival élve nem teszi ki az ablakba, amit kapni fog. Ennyit arról, hogy igazi Griffendéles jellem vagyok, vagy mi a szösz. Relatíve igen, de ez már tényleg sok.

Morózusan fonom össze magam előtt a karjaim amikor lépteket hallok. Nem, azért sem nyitom ki a szemem, tessék engem békén hagyni, vagy bármi más, csak ne jöjjön nekem megint senki azzal, hogy Harry így, meg úgy. Mi vagyok én? Gondolatolvasó? Még ha az lennék is valami kapitális tévedésből adódóan, lefogadnám, hogy az Ő fejébe akkor sem tudnék belelátni, ha meg mégis… na jó, inkább hagyjuk a mégis verziót. Konkrétan egyetlen dologra lennék kíváncsi. Na jó kettőre, de a legfontosabb az, hogy mégis mikor szándékozik visszatolni a képét a Roxfortba, és utána mit akar tőlem. Ha egyáltalán még akar valamit. Ha igazán fontos lennék neki, akkor nem tett volna ilyet, és nem levélben köszönt volna el. Szép dolog, hogy előtte egy szót sem szólt, csak jött a levél, hogy bocsi, most egy ideig nem leszek, de semmi baj, ne aggódj ám. Utálok Ron-nak igazat adni, de ebben a dologban néha muszáj… Néha? Egyre gyakrabban sajnos…

A léptek elhalnak, és már épp fellélegeznék, hogy kivételesen sikerül úgy végigülnöm röpke negyed órát, hogy senki nem rohant még ide azzal, hogy mi van Harry-vel, és igaz-e a levél, amikor hátulról hirtelen, és orvul átkarolnak. Meg sem fordulok, hogy ki lehet az vajon, a sivító, dobhártyaszaggató hangot ezer közül is felismerném, mégha most épp félsüket lettem egy kis időre akkor is.
- Anette a frászt hoztad rám!- sóhajtok fel, félig fújtatva, félig nevetve. Végre egy értelmes ember, akivel lehet hülyeségeket csinálni, vagy épp azokról beszélni. Igaz embernek mondhatom, csak épp szeleburdi, de ezt szerintem Ő maga is tudja. Naná, hogy most is vigyorog, miét is lenne ez másképp?
- Mi újság veled? Mit szólsz, megint írhatunk egy rakás beadandót az RBF előtti hajrában… - hogy szakadna rájuk az ég, teszem hozzá még magamban, és helyet csinálok magam mellett, hogy kedvenc barátnőmnek legyen helye, ne már én foglaljam el az egész padot úgy ginnysen hosszában…

[( Ginny ^^ )]

( Ginny ^^ )


- Ian, Ian, Ian, kinyírlak, Ian. – dúdolgatom legújabban improvizált kis költeményemet egy olyan dallammal, amely vészesen hasonlít arra a számra, amelyet még múlt nyáron hallottam Londonban a pályaudvaron. Azóta nem megy ki a fejemből a dallam, pedig már hónapok teltek el. Áá, vagy lehet, hogy azért jegyeztem meg ennyire, mert egy kifejezetten jóképű srác mugli kütyüjéből szólt? Jah, igen, már emlékszem. Rövid fekete haja volt, katonazöld póló, háromnegyedes nadrág, kivert öv. Bírom azt a stílust. És olyan jól nézett kiii...
Vágyakozó sóhaj. Hogy visszamennék a King’s Crossra...

Héé, Anette! Nem úgy volt, hogy mágiatörit kéne tanulnod? Hát igen... El tudok kalandonzi, az biztos. De semmi türelmem ehhez a firkálmányhoz! Ha annyiféle bűbáj van, olyan nincs, amely olvashatóvá tenné a csúnyán írt szöveget? És most miért súgja azt a lelkiismeretem, hogy én sem írok szebben?! Pedig igenis szebben! Ettől legalábbis. Pedig Ian jó tanuló, igazán írhatna szépen. És kikérem magamnak ezt a feltevést, tisztelt lelkiismeretem! Mert... ez sértő. Szépen írok. Na jó, azért azt nem, de legalább el tudom olvasni! Öh... néhány részletében igaz, hogy nem... De kérem, én legalább nem kényszerítem másokat olyan szituációkba, hogy el kelljen olvasniuk az írásomat! Kivétel a tanárok a dolgozatbeadásnál. McGalagony is inkább büntetőmunkára küld, minthogy büntetődolgozatot írasson velem. Egy idő után megtapasztalta ugyanis a kézírásomat. Azt elolvasni... hát igen, én is ezt tenném a helyében. Mondjuk, sokat nem kellett erőltetnie a szemét, sosem vittem túlzásba a dolgot, ha a szöveg mennyiségéről volt szó. De fő a minőség, nem igaz?
Meg amúgy, tőlem nem nagyon kérnek kölcsön füzetet. Jobbára azért, mert nem hordom magamnál, de mit érne, ha magamnál tartanám, ha úgysincs benne csak pár hevenyében összefirkált oldal?

Mágiatöri. Jegyzet. És figyelj. Már. Oda. Anette.
Hm. Ez azért kemény. A füzet sarkait is leégette az a pápaszemes rondáníró kölyök? Vagy leharapta? Biztos tépdesi a füzet sarkát idegében, amikor nagyon gondolkozik vagy tanul...
Mágiatöri. Óriások.
Már megint egy hülyeség... hogyan lehetett Gregorian a franciaországi hegyekben tanyázó óriások főmukija a XIV. század második felében, ha két bekezdéssel feljebb azt írja, hogy 1349-től hosszú évtizedeken át Freudius volt a főnök?
Mágiatörii....
Ooh, atyaég, így betört a körmöm?! Ez kemény.
Mágiatöri... Mágiatörii...
Höh, két lap esik ki a füzetből. És még hogy én nem törődök az iskolai dolgaimmal... És ez az egyik legjobb tanuló pedig... Felháborító...

Csattannak a füzet lapjai a földön. Hát nem leejtettem, miközben forgattam az ujjaim között? Persze, nem úgy, mint a Walpurgis dobosa a dobverőt a koncerteken. Aahh, és erről most eszembe jutott a Walpurgis... És a legutolsó koncertjünk, amikor ott tomboltam az első sorban... És a koncert, amiről My Crazy nélkül most nem tudnék... És hogy Downing Hillben lesz... Pár perc a Kóborral... Ahhh.... szép ábrándok... Mert ugye, csak akkor engednek el, ha jól sikerülnek az RBF-ek. Ami reménytelen...
Mély, szívszaggató sóhajjal hajolok le az annyiszor leátkozott füzetért. Körülnézek, okot, embert vagy társaságot keresve, hogy ne kelljen a mágiatörivel és baljós tényeket taglaló gondolataimmal foglalkoznom. Oops, és kit látnak szemeim? Hát nem a drága jó barátnőmet? És meglepnem is sikerült.

Kárörvendő, pajkos vigyorral válaszolok a lány reakciójára. Hahá, sikerült! És most látom a lány szemében, hogy igazi volt a félpillanatnyi ledöbbenés. Mert meglátom én aazt! A nem igazi ledöbbenés csak akkor esik rosszul, ha ironizálva csinálják. De olyankor sem adom meg az örömöt, hogy elrontsák a kedvem – röhögve visszaszúrok az illetőnek. Szerencsére ilyen csak akkor van, amikor a meglependő félnek nagyon rossz kedve van. Hiszen, a barátaim között nincs olyan, akivel hülyeségen kívül gúnyolódnék. Mert az már eleve nem barát, nem igaz?
- Ah, tudom... – színpadiasan legyintek, önelégült képpel huppanva le a lány mellé. Ezzel adom a lány tudtára, hogy „óh, tudom, hogy milyen jó vagyok ijesztgetésben is. Hiába...“ Az önelégült szigorú kép persze a következő pillanatban átvált röhögésbe. A gyenge „huppanás“, amellyel egyben kényelmesen elhelyeztem a fenekem a padon (olyan kényelmesen, hogy elkezdett sajogni...), olyan kegyetlenre sikerül, hogy az ülőalkalmatosság régi deszkái fájdalmasan felrecsegnek. Ezzel mutatják a világnak, hogy öreg csontjaik már nem alkalmasak a hasonló merényletekre. Na de, otthon is minden recseg, mert anti-finomkodó-úrilányként odahaza sem kímélem a berendezést. 

- Mágiatörit próbálok tanulni. Próbálok. – húzom el a szám a kérdésre. Igaz, nem várok meglepődést, ez a nagyon gyakran hangoztatott kijelentéseim közé tartozik. – Ooh, ne is mondd a beadandókat! – reflexszerű védekezésként magam elé tartom Ian jegyzetfüzetét. Elborzadva bámulom az oldal közepét, hosszú másodpercekig. Na, nem mintha hirtelen feltámadt volna a mágiatörténelem iránti érdeklődésem. Csak átpörög az agyamon, hogy McGalagonynak két hete lógok egy büntetővel, amit már nem hiszem hogy le fogok adni, LLG-re egy rajzzal, és sötét varázslatok kivédéséből egy dolgozattal. Az átváltoztatástant ezen a héten nem fogom tudni beadni, hiszen holnap délután megyek az egyik büntetésemet tölteni, holnapután kviddicsmeccs, és mivel az péntek, utána már csak a hétvége van... Hétvégén lesz rengeteg időm, mindent megcsinálni. Ó, atyaég. Hiszen legutóbb is ezzel győzködtem magam.

- Ne, ne, Ginny, ne kínozz... – fájdalmas arccal, nyögve eresztem le a füzetem. Lefelé görbül a szám. És pont ilyenkor jut eszembe megint a Walpurgis koncert, ami vészesen közeleg, és hogyha nem szedem össze magam a vizsgák előtt, akkor nem tudok majd honnan szerezni pár galleont... És ráadásul el kell költöznöm egy lakatlan szigetre, ez világos, hiszen a barátaimnál rám találnak. És ha megérkezik hazára a bagoly az RBF eredményeivel... Az uff. Nagyon uff.
De hiszen, ott a hétvége, megcsinálom az elmaradásaimat, pótolni és pótolni fogok! Még jó időben is. Most már önkínzás a koncertig. Nincs szép idő, nincs kviddics. Kár, hogy fogalmam sincs, ezt mind hogyan fogom előadni Vikinek. Leharapja a fejem.
- Öhh, Ginny... Segíts rajtam! – fordulok a lányhoz, két kezemmel megragadva a vállait. Könyörgő arckifejezéssel, mégis kiskutyás kerek szemekkel nézek a lány íziszeibe. Na, azért valahol a szemem mélyén pislákol egy vidám láng, ami valahogy azt sugallja, hogy ha nem emberelem meg magam, akkor nagyon elröhögöm.

[[ Anette ]]

[ Anette ]
.
Megsüketültem. Egy időre legalábbis biztos. De nem baj. Lassan megszokom… Lassan? Ez enyhe túlzás. ÖT éve próbálom megszokni, de még nem sikerült. Na majd mire végzősök leszünk, feltehetőleg az utolsó hónapokra, legalábbis remélem, vagy ha nem, hát nem.
Vigyorogva nézek Anette-re, aki persze hozza a formáját. Nem is Ő lenne, ha ne tudná minden nap meglepni az embert valamivel. Odébb tolom magam a padon, elvégre ez a szétvetett tartás annyira nem illik egy lányhoz. Na persze, nem mintha engem ez valaha is zavarna, néha nem is értem, miért mondják, hogy olyan fiús vagyok. Talán, mert fiúk között nőttem fel? Hm, hm… meggondolandó, talán ha…
Az agonizálást azonban már nem tudom folytatni, mert kedvenc csapattársam szigorú képpel pislog rám. Miért van olyan érzésem, hogy már megint készül valamire?
Összehúzott szemekkel meredek rá, amitől persze kitör belőle a röhögés. Elfojtok egy a komolytalanságára vonatkozó megjegyzést, bár tudom úgysem venné komolyan, szeretjük mi az ilyen oda-vissza „játékokat”.

Anette végre lehuppan, a tőle megszokott stílusban, aminek következtében szerencsétlen pad akkorát nyekken, mintha Hagrid ült volna mellém. Megcsóválom a fejem, amolyan „nem is vártam mást” stílusban, és lábaim bokában keresztezve várom a magyarázatot, ugyan miért pont ide vezérelték a léptei.
- Mágiatörténet… - ismétlem utána némi nyögést a szó elejére beiktatva. Azon az órán én csal aludni, vagy bambulni tudok. – Fúj, te képes vagy bemagolni azt a sok oldalt? – vonom fel a szemöldököm nevetve. Már meg sem kérdezem, megint kitől kuncsorogta el. Mindig Ian-re esett a választása, nem is értem, miért. Az a srác egy rémálom, és akkor az írását még nem is minősítettem. Jó, aláírom, stréber, meg minden de nincs annyi galleon, amiért én még egyszer segítséget kérjek tőle.
- Miért van olyan érzésem, hogy már megint Iantől könyörögted el a jegyzeteit, amikor tudod milyen? – foganatosítom gondolataim, nekiszegezve a kérdést immár vagy századszor. Megszámolni se tudom, hányszor megvitattuk már, hogy vannak nála jobbak is. Az a srác tényleg nem komplett, persze ezt valahogy soha nem sikerül hozzáfűznöm.

- Nem én kínozlak, hanem a drágalátos tanáraink. Szerintem fogadást kötöttek, hogy idén kinyírják a fele társaságot. Anyáék meg fognak ölni, ha nem sikerülnek a vizsgáim, de könyörgöm, nem vagyok én kitűnő tanuló… - tör ki belőlem az eleddig visszatartott, nyavalygásnak még nem nevezhető, de enyhén hisztérikus hangnemű közlés. Jó szokásomhoz híven, a többit inkább nem teszem hozzá, Anette-el csapattársak is vagyunk, holnapután még meccs is lesz, amire persze Ő is tudja, hogy lélekben is készülni kell, de ennyi tanulnivalóval azon csodálkozom, hogy nem aludtam még rá a seprűre. Jó, igaz nem is merném, mert Viki azon nyomban kitekerné a nyakam, ergo inkább meg se nyikkanok, és csendesen, összeszorított fogakkal, és résnyire nyitott szemekkel teszem a dolgom, olykor közbeiktatva egy látványos ásítást, amiért persze le akarja harapni a fejem, na de kérem…
Nem, azt már igazán nem teszem hozzá, hogy nekem mindeme nyalánkságokra még rájön egy adag idegbaj, ami Harry eltűnése miatt van. Esküszöm, ha még valaki megkérdezi ma, hogy nem tudok-e róla valamit, azt nyakon csapom a kedvenc rontásommal. Szerintem direkt csinálják, vagy csak egyszerűen még nem hallottak a speciális rémdenevér rontásomról, amit hasonló helyzetekben nagy készséggel alkalmazok.

Felvont szemöldökkel pillantok végig Anette-n, van egy tippem, hogy valami ilyesmin töri a fejét Ő is. Aztán, hirtelen felém fordul, és szembetalálom magam a kiskutya pillantásával, és megérzem, ahogy két karja a két vállamon pihen. Azt hiszem, élek a gyanúperrel, hogy ebből sem fog kisülni valami annyira komoly dolog, amint amilyen arcot vág.
- Mi..miben? – dadogom rekedten, mélyen a tekintetébe fúrva lélektükreim. Azokban mintha egy pillanatra valami kaján lángot vélnék felfedezni, de lehet, csak a nap játszik velem, vagy a fáradtság, vagy az üldözési mánia… Mi? Nekem nincs is olyanom. Mégis egyre gyanakvóbban meredek rá, várva, hogy mit fog ebből kihozni. Ha nem csalnak az érzékeim, és Anette sem hazudtolja meg magát, azt hiszem, fél percen belül megint röhögni fogunk…

[[Zoey Cleve]]

[Zoey Cleve]

Délutáni órák.
Micsoda egy állatkínzó megnyilvánulása ez a Sorsnak. A legszebb napsütésben bent kuksolni egy tanteremben, ahova maximum az ablakon át jön a napfény és a tanárok megszállott beszédét hallgatni. Jó lássuk be felemelő, hogy legalább a fényével és melegével emeli az óra színvonalát, de ez esetben más a dolgok állása.
Lucas barátunk épp valahol az álomba merülés elleni harcmezőn vívta kilátástalan csatáit, amíg a többiek az óriások sokkal jobb panorámát nyújtó csatáit fülelték. Már aki… Egyetlen dolog tartotta a srácban a lelket, mégpedig az, hogy ez az aznapi utolsó óra, és végre átadhatja magát az udvari gyönyöröknek, a lazulásnak, mi egyébnek.
Elővette talárjából míves ezüst zsebóráját, és annak tanúsága szerint még tíz, végtelenül hosszú, unalmas perc volt hátra. Alapvetően nem gyűlölte kifejezetten a Mágiatörténetet, most mégis egy szép máglyán tudta volna elképzelni az összes történelemkönyvet, ami körül a roxfortosok ősi rituális táncokat járva ünnepelnek… Bizonyára az éjszakai nem-alvás miatt van az egész, ugyanis hősünk az elmúlt héten valami miatt képtelen volt huzamosabb ideig aludni, bár annyira nem látszott a szemei alatt, már kezdte zavarni a dolog. Mintha a csillagok állása nem kedvezne, de nem rémlett neki ilyesmi.
Vissza sem helyezte zsebébe az időmérő alkalmatosságot, inkább lehelyezte a padra karja takarásába, hogy követni tudja az eltelt másodperceket.
*tikk-takk tikk-takk*
~Mi a bánatnak háborúztak ennyit? Legyen mit tanulni?~füstölgött szép csendben magában, még valamelyest figyelve az apránként összefolyó tanulásra. Gyors pillantás a ketyegőre, már csak egy nyamvadt perc. Egy örökkévalóság, de lassan eltelik az is. Üvegtábla remegtető harangszó a válasz, s megkönnyebbült sóhajokat vélhet felfedezni a fülelő, bár a zengés alatt nehezen észlelhető.
A srác összepakolta azt a ménkű nehéz könyvet, az óráját, az előbbit a táskába, az utóbbit a zsebébe aktásítja, majd kifolydogál a teremből. A hangzavar, ami a folyosón körülölelte, lassan kikergette az álmot a szemeiből, azért attól még majdnem lebucskázott a lépcsőn, amint haladt a klubhelyiség felé lerakodni a batyut, ezzel levéve a válláról a házi feladatok megírására irányuló minden gondolat súlyát is. Az ezüst-zöld birodalomban végül nem merül el különösebben, a hálókörletben is csak annyira jelenik meg, amíg bevágja az ajtót, behajol, elhajítja a tanszereit nagyjából az ágya felé, de mire az leérkezne már rég az udvar felé indult tulajdonosa.
Miután visszaért a Bejárati csarnokba kissé kitekintett az udvarra, és mivel hihetetlen néptömegeket vélt felfedezni odakinn, inkább elindult a lépcsősoron fel, keresve másik helyet, most nem fűlött a foga a túlzott szocializáláshoz. Fel a lépcsőn, balra a folyosón, majd jobbra, le a lépcsőn, elugrani Hóborc elől, le a lépcsősoron, végig a folyosón, közben kerülgetni a diákokat, balra át, kinézni az árkádokon, meggyőződni róla, hogy kvázi üres, majd egy laza mozdulattal kifordulni a bár viszonylag árnyas, de legalább elhagyatott parkba…
Egy mély lélegzettel magába szívta a friss gyepszőnyeg illatát, s lehuppant egy nagyobb kőre, gyönyörködni a tó vizuális szépségében éppúgy, mint a hullámok által a kövekkel való találkozásából származó hangokban. Ez a friss csobogás mindig megnyugvással töltötte el Lucast, amire ez után a förtelmesen hosszú nap után szükség is volt…

*Lucas Wahlberg*

Valahogy már szórakozottan kelt fel- és egész nap ebben az állapotban maradt, hiába is sikerült többé-kevésbé felébrednie. Ez egyébként nem ment könnyen- McGalagony tanárnő és Piton prof figyelmeztetése kellett hozzá, ugyanis mindkettejükbe majdnem beleütközött a lépcsőn. Először a klubhelyiségből botorkált felfelé, és csak pár centin múlott, hogy nem karambolozott háza vezetőjével… majd a reggeli után, a márványlépcsőn felfelé sietve (bűbájtanra) alig vette észre a szembejövő átváltoztatástan-tanárnőt. Órák alatt alig bírt odafigyelni (ennek eredménye három, azaz három darab büntetődolgozat lett, keserű dühvel egyetemben), így örült, hogy mára vége az iskolai életnek nevezett rémálomnak. A büntető- és szokásos házi feladatoknak annál kevésbé volt kedve neki állni, hogy nem értette önmagát. Ilyen szórakozott nem lehet… de mindegy- ami megtörtét, megtörtént.
A klubhelyiségbe menet igyekezett nem összeütközni senkivel, és sikeresen eljutott a célig: letette a cuccait az ötödikes lányhálóban. Majd sarkon fordult, és kifelé vette az irányt. Tudta tapasztaltból, hogy ilyenkor csak a szabadban eltöltött idő segít- és semmi kedve nem volt ilyen harapós kedvvel az ezen csak rontó, komor klubhelyiségben csipkelődéseket hallgatni. Nem is nézte, hova lép- valahogy mégis kint találta magát az udvaron. Ezt a helyet szinte a tópartnál is jobban szerette- a látvány, az illatok és a csobogás lenyugtatta. Olyannyira élvezi ezt a hatást, hogy jó ideig nem veszi észre az egyik kövön ücsörgő alakot. Mikor ez mégis megtörtént, összeráncolt szemöldökkel figyeli a neki háttal ülőt. Ismerős alak… Emlékszik rá, hogy a fiú is mardekáros, és eggyel alá jár. Lucasnak hívják, ha jól emlékszik… sok dolga nem volt vele, de a klubban gyakran hallotta a nevét, és a hálóban a többi lány is többször Zoey füle hallatára pletykált a srácról. Az ilyen szóbeszédekre persze nem szokott adni… de jelen pillanatban nem is törődik vele. Kíváncsi rá, mi vonzhatta ide Lucast, így odalép hozzá, és megszólítja.
-Helló… Lucas, ugye? Nem baj, ha csatlakozom? –kérdi, azzal (ha megengedik) egy könnyed mozdulattal helyet foglal egy közeli kövön. Közben a szeme sarkából a másikat méregeti. Meg kell állapítania, egész jóképű… és abból, amit hallott, nem is rossz gyerek… de ez majd elválik.