Az északi udvar

~Gary és Wade~

Egy pillanatra megingott… de csak egy pillanatra. Még mindig, sőt, egyre hangosabban súgja valami, hogy ebből nagy balhé lesz, és azt is hozzáteszi, hogy konkrétumokat még mindig nem említettek. Azt várja, hogy térden állva könyörögjön tán csak azért, hogy megtudhassa, mit is eszelt ki, mikor még Isten tudja, hol lehet a megvalósítás, és hogy azt egyáltalán akarja-e? Hát ennyinek veszik?
Hogy akarja-e… magának is fél, vagy inkább szégyelli bevallani, de bedőlt. Bedőlt a csapdának, a színjátéknak, komolyabban vette a dolgot, mint kellett volna. Egyik pillanatban neki bírt volna esni, a másikban csak azért imádkozott, hogy össze ne omoljon itt helyben, mert hisz ki akarna „könnyű zsákmányként” tetszelegni?
Lehetne róla jobb véleménye, valóban, csakhogy nem alapozta meg. Mert lássuk be, mit is csinált? Odalopózott hozzá, ráhuhogott, majd elkezdte a saját kis show-műsorát. Amiben Zoey egy ideig statisztált… de elveszett a szerep labirintusában. Még hogy nem sok ötödikes lánynak engedi meg… na persze. Kérdés az, mennyi is az a nem sok… és vajon mind ugyanígy érezte magát? Mind így vívódott? Mind így igyekezett megőrizni a tartását, ameddig csak lehetett- nem is feltétlenül a hatodéves miatt, hanem azért is, hogy a tükörbe tudjanak majd később nézni?
És vajon miért érdekli ez őt ennyire? Féltékeny lenne máris? Nem, az nem lehet! 
 - Sok időd lehet, mert eddig még egyetlen konkrétumot sem említettél. Egyeseknek persze van olyan szerencséjük, hogy túl vannak az RBF-en, el is felejtettem…
Hangja gúnyos, és a szája is ugyanilyen mosolyra húzódik.
Álarc? Lehet, de még nem pattogzik. Ha egyvalamit megtanult az öt év mardekáros „kiképzés” alatt, az a büszkeség, és hogy az érzelmeit ilyen esetekben minél jobban lepleznie kell. Az persze más ügy, ha nem sikerül teljesen… De legalább megteszi, ami tőle telik. Kár, hogy nem láthatja magát külső szemmel, úgy jobban ellenőrizhetné magát... Bár lehet, hogy csak szégyenkezne, mi minden el nem árul akaratán kívül egy-egy szemvillanása, egy-egy izomrándulása.
Csak akkor veszi észre az új alakot a színen, mikor az megszólal. Barna haj, barna szem… és griffes. Elég ellenségesen méregeti Garyt, a keze pedig mintha pálcát markolna titokban… ajaj… már megint egy hülye griffi-mardi párbaj? Na, köszöni, abból, ha lehet, nem kérne… Már látta maga előtt, amint a két fiú átkokat szór egymásra, ő pedig az ajkát harapdálva áll egyik lábáról a másikra az oldalvonalon.
Most komolyan… csak azért utálni egymást, mert más színű a taláron a szegély, mert máshol vannak a klubhelyiségek, mert más tulajdonságok vannak meg bennünk? Nem lehet mindenki egyforma, az Isten szerelmére! 
Kurta, csattanó felszólítás a mardis fiúnak, hogy hagyja őt békén, majd érdeklődik, hogy ő rendben van-e. Látható a tipikus griffendéles: mintha csak Arthur király kerekasztala mellől lépett volna el. Ez persze nem feltétlenül cinikus élű… Zoey örül, hogy ha pár pillanatig is, de megszabadul a kicsit már zavarba ejtő szituációból.
Kár, hogy Gary Fitzroy nem hagyja magát olyan könnyen. Mikor már válaszolna, hogy tulajdonképp minden rendben (ami igaz is, legalábbis túl bonyolult lenne megmagyarázni az egészet, idegennek és PASINAK pedig pláne nem fogja ecsetelni), mikor a fülébe súgnak, hogy kergess e már el a gyereket.
Ez most hülyéskedik?!
 - Mi van, csak akkor vagy nagymenő, ha nem kell pálcától tartanod? –súgja vissza olyan halkan, hogy Wade fülébe véletlenül se jusson el, de azonnal elbizonytalanodik. Vajon mit forgathat a fejében, hogy ilyen nyomatékosan meg akar szabadulni a másiktól? Konkurrenciától tart netán?
Valószínűleg a griffendéles gyanúját erősen felkeltette, hogy itt sugdolóznak, ezért válaszol a kérdésére.
 - Igen, rendben vagyok. Egyébként Zoey Cleve, ötödév.
Ezért valószínűleg bezsebel egy gyilkos pillantást Garytől, de annyi baj legyen. Valahogy kevésbé feszült, amióta nőtt a létszám. Csak azt reméli, hogy pálcát egyikük sem ránt…

[-Gary azt ajánlom tedd amit mondtam, s végy vissza magadból.]

Gary & Zoey

//Ez a két zene tükrözi a hangulatom itt 'Nest' és 'The Scorponok Divide'//

Megint itt állok egy balhé előtt és teszem a jófiút. Mindig bajba kerülök, de a baj mindig arra jár amerre én. Most is például ezt a nagyszájú, nagyképű Mardekáros gyerek balhét akar. Igaz én kezdtem ezt az egészet, de csak nem hagyhatom hogy ez a Mardis itt keménykedjen egy ugyancsak Mardis hölggyel. Mondjuk elég furcsák ezek a Kígyósok, hisz egyszer hol viszonylag jó fejek máskor pedig hátba szúrják az embert egy késsel, csak a legjobb pillanatra várnak. De nem baj ha kell kiállok másokért az igazságtalansággal szembe szállva és vigyázok másokra. Ezt mostanában sokan nem tolerálják és vívás lesz belőle, azonban ha esetleg ezzel a Garyval egymásnak esünk akkor utána biztos hogy szalad ahoz a gaz halálfaló Pitonhoz és én szívom meg, de nem érdekel akkor is el fogok bánni ezzel a Kígyóssal. És abban is biztos voltam hogy hiába a lány védelmére kelve keveredek balhéba a lány annak a senkiházi háztársának adna igazat hisz ha nem akkor esetleg pontlevonás is érné a házat és akkor ezt a lányt nem érdekelné az igazság. Sajnos ilyen kapitalista világban élünk. Ahol a versengés rögeszmévé változott, hasznos a versengés, de csak kulturált és életképes keretek között, de itt már ez a pontverseny is vérre megy, pedig csak a győztes megbecsülést kap, igaz azt nem lehet pénzel megvenni. Azt az egyet még nem, és a diadal ízét sem. Én részben azért vagyok mindig segítőkész, mert jó érzés másoknak segíteni és utána hálásak, valamint tisztelnek, azaz megbecsülnek. Ezért nem számít az igaz embernél egy legendánál hogy hány évig él, hanem csak a tetteinek nagysága dönti el korát, hisz egy hőst akár évszázadokig is emlegetnek. Én nem akarok egy ilyen évszázadozik emlegetett hős lenni, hanem csak egy egyszerű ember, azonban az ilyen viselkedéssel mint most ezt megcáfolom. Tudom hogy az az út amin járok nem jó hanem számomra helyes. Mert hogy mi jó és mi rossz csak nézőpont kérdése. De a jó és a gonoszt meg lehet úgy vélem különböztetni és amit Voldemorték csinálnak az a gonosz kategóriába sorolható. És ez a nézőpont felmerülhető kérdések sorozatából állhat amire megtalálni a választ nem egyszerű. De én most itt állok Gary Fitzroy-al szemben és várom hogy meglépje azt amire felszólítottam, hagyja a lányt békén. De a megérzésem is azt súgta hogy ez nem fog bekövetkezni és ismerem annyira jól a kígyósokat hogy tudjam a büszkeség sem engedi, ezért szükségem lesz a pálcára. És én nem félek használni azt, de lehet hogyha harcra kerül a sor a srác elmenekül, vagy talán még a lány is a pártjára áll. Ez kétes, de engem ide vezetett az a tudat hogy segítenem kell a Mardekáros kis csajnak, hisz ha zaklatja a Mardekáros akkor el kell nyernie a büntetését. De egyszer engem ki büntet meg a sok öntörvényes igazságosztásért? Én is ugyanolyan vagyok mint ezek, hisz a tetteim nem különböznek, sőt én talán többször keveredtem bajba mint egy mardekáros, olyan dolgok miatt amihez semmi közöm, mint a jelenlegi eset.

Miután felszólítottam a kígyós srácot és a lányt is megkérdeztem hogy minden rendben van-e, válaszra vártam, harcra készen ha esetleg úgy gondolná Gary hogy nem tartozik rám ez a dolog, (amiben jogosan lenne igaza) és esetleg megtámadna. Egy kis várakozást követően az a senkiházi Mardekáros érdekes szavakkal illetett. De nem nekem szánta azokat a dolgokat hanem a lánynak mondta hogy zavarjon el. Ebből elég, ennyire szánalmas alak hogy lehet valaki. Annyira lenéz hogy nem is hozzám szól és próbálja nevetéssel és lenézéssel palástolni a feszültségét vagy a tanácstalanságát. Nem tudom, nem is érdekel. Én egyáltalán nem voltam feszült és úgy éreztem hogy az irányítás jelenleg nálam van, valamint az is egyre jobban bizonyossá vált számomra hogy ezt a Mardekárost el kell páholni ha szép szóval nem megy az elzavarása. Vagy jobban megfigyelve a srác talán megpróbált az előbb megfélemlíteni, ezen csak nevetnem kell. De az meglepett hogy a lány és Gary sugdolóznak, talán rám nem is lenne szükség, és csak valami idióta Mardekáros ismerkedést folytatnak ezek ketten? Sőt egyre nagyobb az esélye hogy ezek csak szórakoznak engem meg palira vesznek és jót nevetnek hogy egy Griffis milyen gyorsan a lány segítségére siat, aki egy pillanattal később hozzám szól. Közli hogy minden rendben és bemutatkozott. Egy újabb Mardekáros aki rendesnek tűnik, azonban a sugdolózás erősen elgondolkoztatott. Biztos hogy megéri neki segítenem? És ha esetleg Gary-vel párbajra kerül a sor akkor biztos hogy pártatlan lesz vagy esetleg hátba támad? Nem tudom ezekre a kérdésekre a választ és lehet hogy soha sem fogom megtudni, mert jobb lesz ha tovább állok, hisz ha minden rendben akkor rám nincs itt szükség és hagyhatom ismerkedni őket. De előtte Gary-hez is intéznem kell néhány szót.
-Gary azt ajánlom tedd amit mondtam, s végy vissza magadból. -ezt kemény hangon mondtam, majjd pedig a lány felé fordultam közben már kivontam a pálcám a taláromból ha esetleg nem nyugodna le a Mardis akkor tudjak cselekedni. -Wade Smith, Gary évfolyamtársa. Tényleg ilyen illetlen vagy Fritzroy? Be sem mutatsz? -Ezt csak egy ártatlan tréfának szántam a lány felé intézve, de ha Gary beleszól az sem különösen érdekel, csak hagyja békén a lányt és elfogadható módon ismerkedjen. Ha ezt betartja és a hátsóján marad akkor nem lesz semmi gond. -Nos, ha nincs semmi gond akkor én megyek. -de mielőtt még hátat fordítanék megpróbálok Gary szemébe nézni és szólni egy utolsót- Még találkozunk. -Nem valószínű hogy tartani fog tőlem, de biztos vagyok benne hogy még tényleg találkozunk és én nem felejtek.

[Hannah & DeLeon]

Hannah & DeLeon

Draco Malfoy soha, semmilyen körülmények között nem lenne olyan barbár, hogy széttörjön egy varázspálcát. Soha. Semmilyen körülmények között. A pálca a varázsló legféltettebb kincse és egyben az egyetlen fegyvere, a kar meghosszabbítása, a leghűségesebb társa. Minden varázslónak és boszorkánynak csak egy pálcája van életében, mely szinte együtt énekel a használó varázserejével. Nincs az a düh, mely elfeledtetné ezt egy aranyvérűvel. Valaki pálcáját összetörni Draco szemében legalább akkora bűn, mint egy csecsemőt kimetszeni az anyja hasából, vagy megölni a saját apját. Épp ezért is repteti vissza Matthew kezébe a fiú piszkos kis pálcáját, de a másik mintha nem díjazná a gesztust.
Pedig Draco olyan gáláns. Ha azt akarta volna, hogy DeLeon megadja magát, akkor egyetlen pálcaintéssel, meg egy jól irányzott rontással a padlóra tudta volna küldeni, legalább olyan hatásosan, mint ahogy az imént a levegőbe emelte. Nem, nem, abban, hogy az ifjú háztársa megadja magát, nincsen semmi élvezetes!
Ez meg, ahogy itt meghunyászkodik előtte, és csúszik-mászik, hát... Nagyon mardekáros viselkedés, egyszersmind olyan szánalmas, mintha csak egy hugrabugos elsőst kapott volna el a folyosón. Draco elvigyorodik, bár sokkal inkább vicsorszerű, ahogy kivillantja tökéletes fogsorát, és megvetően méregeti a másodévest, aki segélykérően pillog a lányra, aki valahol kettejük között ácsorog a kezeit tördelve.
- Milyen jó, hogy nem te döntöd el, hogy részt kívánsz-e venni ebben, vagy sem - szólal meg gúnyosan, mézes-mázas, mégis dühösnek tűnő hangon. - Kicsi griffis, te maradj ki ebből. Nyilván nem tudod, hogy mennek a dolgok a Mardekáron belül. Iszonyúan bájos, ahogy próbálod itt menteni egy vadidegen bőrét, valószínűleg valami griffendéles vonás lehet... a griffendélesek furák - teszi hozzá kicsit eltűnődve. A pálcáját egyetlen percre sem vette le Mattről, bár ha jól értelmezte, a fiúnak esze ágában sincs megtámadni őt.
Na majd tesz róla, hogy ez ne így legyen.
- Te sárvérű vagy, kölyök, ami azt jelenti, hogy semmit nem tudsz az igazi varázslók szokásairól. Vedd megtiszteltetésnek, hogy elmesélek most neked egy pár udvariassági szabályt, később talán hasznát veszed. Először is, ha valaki párbajra hív, azt illik elfogadnod. Különösképpen akkor, hogyha a kihívónak nyomós oka van elégtételt kérni. Nos, eszedbe jutott már, mi lehet az én személyes indokom egy veled vívott halálosan unalmas és jobbára egyoldalú párbajra?
Draco egy pillanatra elgondolkozik azon, hogy talán nem kellene ilyen hosszú mondatokban beszélnie, hiszen hogyha Matthew hasonlít az osztálytársaihoz, nem biztos, hogy megérti. Nos, sebaj.
- Elárulom neked. Te megsértetted az egyik vérrokonomat, DeLeon. Dereng?

Hah... egyáltalán nem ért meglepetésként, hogy Zoeyből hiányzik a mardekáros önbecsülés. Mintha a saját házát árulná el, amikor kedélyesen mutogatja be magát efféle bájgúnároknak, el sem hiszem, hogy nem érez semmi megvetést amikor ez a gyerek a semmiből előtűnik, hogy játssza a szőke herceget fehér lovon! Elolvadok, komolyan... Kiráz a hideg, hirtelen nem tudom, hogy köpjek, vagy nyeljek, ordítsak rá, vagy sajnáljam szótlanul, egyszerűen nem szoktam meg, hogy ilyen piperkőcökkel elegyedjek szóváltásba, nagggyon lealacsonyító, az egészet elrontotta, és most kezdhetem az elejéről. Függöny le, egy újabb próba! Nem, így már mégsem az igazi, hisz... élesben ment! Ezt bizony Zoey hibája! Szegény lány, ezekkel a deformálódott nézetekkel... Sokat kell még tanulnia! Betudom annak, hogy csak egy tudatlan ötödikes kislány, s csak egy rosszalló fintorral válaszolok, és vetek felé egy újabb „levegőbuborékot”, már koránt sem úgy, mint az előbb, amikor a tincsekkel szórakoztam, ez inkább afféle: -Blöhhh... Azt hiszed árthat nekem egy ilyen ficsúr?

Egyáltalán hogy gondolja, hogy jön, és belekontárkodik a dolgunkba? Talán ha valaki megtanítaná egy kis illemre, vagy szorulna belé egy kis tisztelet... bár hogy is várhatom el, hisz csak egy ugyan olyan alávaló griffendéles mint a többi... sok erő kell hozzá, sőt egészen megfeszülök, hogy ne átkozzam egy tenyérnyi hamuvá, de még az is túl nagy megtiszteltetés lenne neki, ha egy Fiztroy pálcájával farkasszemet nézhetne. Szinte reagálni sem tudok: fogcsikorgatva tűröm a sok szennyet, s egészen belefehéredek, hogy visszatartsam magam.
~Ki ez egyáltalán, hogy a szájára veszi a nevem? Valahonnan mégis ismernem kell... -neeem fog menni, túl vonzó, hogy eltapossam, össze zúzzam, vagy akármi... mégis van egy sokkal jobb tervem, egy sokkal frappánsabb lecke a számára... az embernek muszáj bizonyos „nevelési” módszerekkel élnie, ha már a suli szerencsétlenei is ilyen sokat képzelnek magukról. Ahogy mondtam: itt mindent én írok meg! A kezdet, és a befejezés is az enyém. Ha már belecsöppent a kis darabunkba, -köszönhetően kedves, naiv háztársamnak, akit már sokkal inkább képzelek hugrásnak emiatt a húzása miatt-, akkor adjuk meg a módját, hogy szépen lassan, kínokkal teli útja legyen!
-VÁRJ! -kiáltom utána- Várj, várj, várj... várj! -mutogatok utána fejvesztve, a kitörő nevetést hosszú köhécseléssel leplezve, miközben egyik karom a szám elé tartom, s csak úgy legyezek felé a másik kezemmel, oda sem figyelve, szinte beleszédülök. De miért kéne egyáltalán leplezni, hisz... akkor nevetem ki ezt a kis hitvány mugliivadékot, amikor akarom! Nyilvánvaló milyen vér csörgedezik az ereiben... a mi becses világunk mugli mocsokkal fertőzött elegye. Ennél jobban már csak a sárga szín állna neki jobban... A süveg nagyot tévedett! Ez szánalmas abajgás már már az  utálat fintorának halvány redőit is elűzi a homlokomról, s csak egy szánalommal teli ferde mosoly kap helyet az arcomon: Megadom a módját, s mint egy kelletlen piszkot, söpröm arréb az útból.

-Apropó, konkrétumok Zoey! -fordulok el váratlanul, mintha csak szórakoztam, volna, hogy előbb visszacsalogattam „darabunk” újdonsült szereplőjét, s most figyelemre se méltatom. Tényleg, hisz eddig egy szót sem szóltam hozzá... nem túl kellemes lealacsonyodni a szintjére, most mégis rajta a sor:
-Oh nem kell szégyenkezned! Ne rohanj el! -hadarom gyorsan- Nem csalódtunk, pont ezt vártuk egy magadfajta nyegle griffestől... ugye Zoey, édes? -pillantok rá végül némi támogatás reményében elégedett mosollyal, de némi szigorú elvárás is megcsillan a szememben, itt a lehetőség, hogy megtegye az első lépést, hogy megmutassa, miért viseli házunk ékes címerét.
-Nem piszkítom be miattad a taláromat, de szinte sajnállak, amiért ilyen buzgón próbálsz segíteni, ám mindenki csúnyán elzavar … -sóhajtom keserűen... mesteri színjáték!
-Zoeyal épp a Tiltott Rengetegbe tartunk... -jelentem ki mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélnék...
-Sok veszély leselkedik majd ránk... ha nem csak a levegőbe beszélsz, és tetszelegsz mindenki daliás megmentője képében, akkor velünk tartasz, és vigyázol, hogy Zoeynak semmi baja ne essen, nagyon esetlen kis teremtés, ugye...? -nézek rá ismét ellágyult arckifejezéssel. Hát igen, az efféle manipulatív megnyilvánulások mindig is jól mentek nekem, sosem féltem a befolyás eszközéhez nyúlni, hisz a csata végkifejlete szempontjából teljesen mindegy, hogyan kerülsz ki győztesen. Egy újabb jól álcázott csapda, amibe biztos vagyok, hogy könnyű szerrel sétál majd bele és onnantól kezdve csak egy báb lesz a kezemre húzva, azt teszek vele, amit csak akarok, irányítom, felhasználom, csőbe húzom... bármi lehet a pakliban.

~Gary és Wade~

Egyik percben még képzeletben a fejét veri a falba, másikban pedig önelégülten dörzsölné össze a tenyerét. Az ok: Wade és Gary.
Az első griffendéles, aki tényleg pont ugyanolyan idióta, részletekre figyelni képtelen alak, mint amilyennek Piton a bájitalórákon percenként nevezte őket. Ezt nem hiszi el, ennek KOMOLYAN meg kell magyarázni, hogy ha valakit el akarunk zavarni, annak nem- mutatkozunk- be?! Lehet, hogy hiányzik belőle a klubteremben oly sokszor hallott mardekáros öntudat, az is, hogy ezért nem vlaló a házába, de ő jól kijött minden ház tagjával… egész eddig. Először pedig még normálisnak tűnt… De kiderült, hogy csak egy ostoba, lovagi vértet magára erőltetett szépfiú. Ilyen az ő mázlija… azért legalább bemutatkozott ő is, még ha a hozzá fűzött reményeket nem is váltotta be.
Szeme sarkából látja a megrökönyödést Gary arcán, aki a változatosság kedvéért úgy tűnik, nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel. Mintha azon tűnődne, hogyan is reagáljon, mit is tegyen a fiúval.. majd végül meglepő ötlete támad, amitől Zoey köpni-nyelni nem tud, így csak nagy szemeket meresztve bámul, mint egy megnövesztett béka.
Utána kiált.
Azt hitte, ki fogja használni, hogy el akar menni, és hagyja távozni, hogy ott folytathassa, ahol abbahagyta. Köhög… vagyis, nem… a szeme árulkodik- valami nagy juthatott az eszébe, mert alig bírja abbahagyni a röhögést. A lány kizökken a meglepetésből, szemöldöke összeszalad. Ha Gary Fitzroynak ilyen jó kedve van, ennyire már rájött, az másoknak aligha jelent majd örömet vagy jó szórakozást. Bajt szimatol már megint… mégpedig nem is kicsit.
Ajjajj… a Fitzroy-show megint elkezdődött… és a pillantása azt üzeni, hogy ha jót akar magának, részt is kell vennie benne. Mi a jó… ?! Ő sosem volt rosszban különösebben a többi házzal, ezért most aligha akaródzik lehordani a sárga földig egy fölé járót, de… ez esetben úgy néz ki, az illető megérdemelné.
Lássuk be: nem volt képes felfogni az alapvető üzenetet, amit még az oda alig figyelő Fitzroy is simán dekódolt (legalábbis a viselkedése alapján úgy tűnik), ráadásul még mindig úgy néz rá a képzeletbeli lovagi páncél sisakrostélya mögül, mintha nem csak Garyvel, hanem vele is harcolni akarna, mintha arra számítana, azt várná el, hogy megtámadja. Ő ezt egyáltalán nem vette tervbe, tanárhoz sem akart rohanni, ha párbajra kerül a sor. Ha a griffendéles mégis kihúzta volna a gyufát, elbeszélgetett volna mindkettejük fejével, hogy értelmetlen dolgokért miért kell azonnal pálcát törni. Gyűlölte az előítéletet más házakkal szemben, de ez esetben kifejezetten rosszul esett neki. Urambocsá’ a Süveg is tévedhet hébe-hóba!
 - Nem vagyok az édesed… benned meg csalódtam.  –fordul Wade felé. - Úgy állsz itt, mint egy gáncstalan lovag, amivel alapvetően semmi bajom nem lenne… de közben lerí rólad, hogy azon töprengesz, mikor melyikünk fog hátba támadni. Tudd meg, hogy általában jól kijövök bárkivel, de az ilyen beszűkült alakokat, mint te, ki nem állhatom. Sosem gondoltál még arra, hogy valamit több szempontból is megvizsgálj?
Kimondta, amit gondolt, ami ritkán esik meg vele, de ez az igazság. Ha jól odafigyelnek, a hangját alkotó csalódottság és megvetés elegyében hangyányival mintha több lenne a csalódottság, de már nem is várja, hogy ezt Garyn kívül más is kihallja. Az utóbbi pár perc alatt rájött, hogy többet ettől a fiútól hiába vár.
Kis megnyugvást hoz az, mikor a mardekáros fiú kijelenti, hogy esze ágában sincs harcolni. Ha ezt Wade nem veszi sértésnek, és nem támad (amire sajnos, nagy esély van), megússzák harc nélkül. Márpedig utálná, ha belekeveredne a hónap griffi-mardi párbajába.
Újabb meglepetés érkezik azonban: kiderült, hogy hogyan értette azt a bizonyos bizonyítást Gary. A Tiltott Rengeteg?! Gyorsan felsandít az égre: még szerencsére messze van az alkonyat, addig vissza is érhetnek, márpedig akkor semmi baj… és különben is, ha minden igaz, hármasban lesznek…
 - Nem feltétlenül. De… azért több szem többet lát… és ezzel azt is bebizonyíthatod, hogy tényleg jó helyre kerültél. Ugyanis az eddigi viselkedésed csak félig-meddig nevezhető lovagiasnak… - módosítja egy cseppet Gary felajánlását. Kíváncsi, hogy min nevetett korábban annyira a háztársa, ezt pedig, szégyen ide vagy oda, csak akkor tudhatja meg, ha a második fiú is jön.           

[-Te honnan veszed hogy most Zoey elzavart?]

Gary & Zoey

Két újabb tipikus Mardis. A lány még talán menthető lenne, de benne is megvan az ami Mardekárossá tette, az a túlzott önbecsülés, és az hogy csak saját maga érdekli. Sajnos minden kígyóházas ilyen alávaló, halálfaló jelölt. És nekem az itt sem tetszett hogy két mardekáros egy griffendéles, és harc közeli helyzet adódott, én gond nélkül félelem nélkül megküzdök velük, és igen, van esélyem legyőzni őket. De szerintem nem lesz rá szükség. A lány nem tűnik valami harciasnak és Fitzroy pedig olyan tipikus Mardekáros aki ha pálcát lát elillan, máris mennyire visszafogott lett hogy ide jöttem, de be kell valljam nekem nem kell sok hogy elintézzem vele pálcával a dolgot. Elég morbid megoldás, de csak így vesznek vissza az arcukból. Azonban nem szabad elfelejtenem hogy én nem azért vagyok itt hogy párbajozzak hanem hogy segítsek a lánynak megszabadulni ettől a szánalmas taplótól. De nem úgy sült el a dolog mint ahogy vártam volna, ilyen az én szerencsém is. Mindig olyan embereket fogok ki akik segítségre szorulnak ránézésre, de valójában még sincs. De lehet hogy jót cselekedtem azzal hogy megjelentem, hisz Fitzroy amióta itt vagyok egy kukkot sem mondott. Lehet hogy megleptem, de akkor is egy Mardekárosnak nagyobb szája szokott lenni, lehet hogy a párbajtól tart, lehet hogy csak úgy van kedve, egy ilyen semmire kellő alaktól soha sem lehet megtudni mik a valódi szándékai. Nem lepődnék meg ha egy-két éven belül ezt a Fitzroy-t is a Halálfalók között lehetne látnám, és csak  reménykedhetek hogy akkor én fogom elkapni, de akkor nem kegyelmezek neki. Most nem a halálra gondolok, hisz az túl gyors egy ilyen féreg számára hanem az hogy élete végéig egy olyan cellában élne ahol túl alacsony a plafon arra hogy kiegyenesedjen és túl keskeny a cella hogy lefeküdjön. Na jó, most kicsit elkapott a gyűlölet és az utálat gondolata, ilyet természetesen nem érdemel, még. De ha ilyen életúton halad és állandóan bajt kever Fitzroy akkor úgyis ki fogja érdemelni, hisz ami késik nem múlik és kutyából nem lesz szalonna.
Mikor épp megfordultam és elindultam visszafelé érdekes dolog történt. A nagyszájú Mardekáros utánam szólt, de nem olyan dolgot amit vártam volna. Arra kért hogy ne menjek el. Ez most tényleg normális? Azonban hamar lelepleződött a szándéka mert röhögött amikor várásra kért meg. Először köhögéssel próbálta leplezni, de sajnos az a dolog nevetségesebb annál mintsem csak így el lehetne leplezi, hisz Fitzroy sem tudja titkolni. De vajon mik a szándékai, egy esetleges párbaj? A mardisban van annyi kurázsi hogy ki mer állni ellenem. Habár szerintem fölösleges volna párbajozni jelenleg, de ha rám támad akkor nem lesz más választásom. Én kiállok magamért és az elveimért, nem fogok meghátrálni de kezdeményezni sem áll szándékomban, csak végszükség esetén. A pálcát is csak nyomatékosítás miatt vettem elő, hogy higgye el nem viccelek. Mondjuk ez a módszer azoknak nem ajánlott akik nem mernék használni, ha előrántotta volna Gary a pálcát akkor automatikusan támadtam volna.
Ezután egy olyan hülye monológba kezdett bele ez a nyavalyás Mardis amire nem számítottam volna, hirtelen túl nagy lett a szája, merészen nagy. De nem teszem meg egyenlőre azt a szívességet a világnak hogy az arcából én veszek vissza mert az árulkodós fajtájuk miatt csak én ütném meg a bokám. De a nyegle griffes már az kissé fellobbantotta bennem azt a lángot amivel megmutatnám neki ki a nyegle. De nem, nem harcolok, legalább is nem akarok harcolni.
Még mindig háttal álltam a két Mardekárosnak és vártam a fejleményeket, de abba bebizonyosodtam hogy egyikük sem fog pálcát ragadni, legalább is nagyon remélem. De ezek tipikus Mardekárosok az egyszer szent. Amikor a lány is megszólalt akkor főleg. Még hogy ő csalódott bennem, inkább én benne. Ezek tényleg hibásak, de komolyan. Azt hiszi mind a kettő hogy csak maguk körül forog a világ. Ezért nem fogják megérteni soha hogy engem mi ösztönöz, mi hajt és miből merítek akkor is erőt amikor már minden más elhagy.
-Te honnan veszed hogy most Zoey elzavart? -ez a kérdés jogos, hisz én nem annak vettem a szavait- Én azért megyek el mert már nincs szükség itt rám.  -érdekes ez a Gary, eléggé félre érthette a helyzetet, pedig az utolsó kijelentésem az volt hogy: "Nos, ha nincs semmi gond akkor én megyek.". Azt hittem hogy ez egyértelmű, de a mardekáros az mardekáros marad.
De az a fölény ahogy beszélt Gary, az nagyon előítéletesnek, felsőbbrendűnek tűnt. De nem foglalkoztatott, ez várható egy ilyen sablon kígyóházastól. A lány mondatai jobban felkavartak, de próbáltam úrrá lenni a helyzeten, a pálcám visszaraktam a helyére és háttal állva lehunytam a szemem és halkan, nyugodt hangon ismét megszólaltam, azonban most Zoey-nak intézve a szavakat.
-Én nem vagyok Hős Zoey. Én csak egy diáktársad vagyok aki azért jött ide hogy segítsen. És azok a szempontok amiket figyelembe vettem elég ahoz hogy következtetést vonjak le. -hangom nagyon nyugodt volt és én is ugyanilyen lassúsággal ám határozottsággal mondtam ezeket a szavakat. -de nagyon gyerekes ez a Zoey. Annál a pontnál derült fény erre amikor azt mondta hogy "Tudd meg", a kisgyerekek szokták ezt a mondatot a másik fejéhez vágni. Na de sebaj ennyit erről. Azonban a Tiltott Rengeteges buliba nem akarok belefolyni. Nem vagyok egy báb aki Fitzroy kérésre csak ugrik. Már őt nem is tekintem, társalgási partnernek és már csak Zoey-val beszélek. -Mint már említettem nem vagyok Hős hogy másokat védelmezzek- legalább is én így gondoltam magamról, de mélyen legbelül tudtam hogy ez nem így van és igenis másokat védelmezek mert ez tesz emberivé, a törődés.  -Ha Zoey úgy gondolja hogy veszélyes akkor nem megy az erdőbe. -én csapdát érzek itt, mivel Gary nagyon is vigyorogva kérte a maradásom. De hogy megtudjam mit akar bele kell sétálnom, mint egy mozdulatlan irányítható báb. -Azonban veletek tartok a Tiltott Rengetegbe. -Reméltem hogy nem csinálok hülyeséget, ám biztosnak érzem azt hogy itt még vár rám egy-két meglepetés és hátha Gary elkövet egy olyan hibát amivel talán elkaphatom a nagyszájú grabancát, és megmutathatom neki hogy egy nem aranyvérű jobb nála.

Most mégis mi a bánatra vár?! Meg kéne hajolnom előtte, akárha maga az angol királynő volna? Én ezt nem értem. Nyilvánosan meg akar alázni, addig stimmel a történet, de akkor miért nem tette már meg? Egy magafajta krapeknak nem lehet baj kinyiffantani vagy tartósan a gyengélkedőre juttatni egy ilyen kölyköt, mint én. Azt várja talán, hogy a kezembe vegyem a pálcát és így még nagyobb legyen a szégyen? Hát ez az, amit soha nem fog elérni. Nem és nem vagyok hajlandó pálcát rántani.
Egy pillanatra összezavarodok. Mi az, amit Hannah tud és mi ez a kis mellékesnek tűnő csevely Hannah és Malfoy között? Csak nem... deee, a griffendéles bizony belehabarodott Dracoba. Kaján vigyor jelenik meg az arcomon, ahogy belegondolok ebbe az eshetőségbe, azonban hamar le is hervad a mosolyom, ugyanis a jelen helyzet valahogy nem éppen az élet vidám oldalát tükrözi. Nem baj, azért jó tudni, hogy mi a helyzet, talán egyszer még hasznomra válhat.
Kegyelemért könyörgő ellenfél. Na nem, ennyire azért mégsem lehetek szánalmas. Vagy talán mégis ilyen benyomást keltett volna az iménti nyalizásom? Hiába, én nem tudok úgy élni, hogy folyamatosan más hátsójában van a nyelvem, ehhez nekem kényes a gyomrom.
Draco meg elmehet a bánatba, legfeljebb a gyengélkedőn fogom kihúzni a tanév végét. Különben sem támadna rá egy fegyvertelen gyerekre szerintem, mert a párbajozás szabályait mindig mindenki betartja. Kivéve talán egy-két elvetemült halálfalót, ám ha Malfoy az volna, nagy valószínűséggel nem járna a Roxfortba. Nem is sejtettem mennyire rosszul gondolom.
A griffis leányzó egészen magabiztos védelme azért jól esik. Valahogy nem számítottam rá, tekintve az iménti kényes kérdést, mely Draco iránti vonzalmát feszegette. Azt hittem legalábbis kiszalad a világból egy ilyetén feltételezésre - avagy rágalmazásra -, azonban ő belepirult a kérdésbe és hebegett-habogott, ezzel tökéletesen igazolva szavai és érzései ellentétét. Hm, nem hittem, hogy valahai is az emberek közti kapcsolatokat fogom elemezgetni, de úgy tűnik tévedtem. Pedig nincs túl sok időm hátra, mivel Malfoy áll előttem, kivont pálcával, ami nála csekélyke jót sem jelent, mert a hírek szerint soha semmi jó nem sült ki Draco haragjából.
Sárvérű kölyök vagyok, hát persze. Tudtam én, hogy egyszer a szüleim okozzák majd a vesztemet, bár egyikükért sem rajongok igazán. Az viszont kizárt, hogy megsértettem volna valaha is bármely vérrokonát. Nem ettem meszet, a Malfoyok azonnal kinyírtak volna. Hirtelenjében eszembe sem jut, hogy Olivia miatt kell szenvednem, tehát nagy valószínűséggel ő volna a rokon. Kistányérnyi szemekkel, megnyúlt nyakkal, értetlenül meredek a pasasra.
- Micsoda? Milyen vérrokonodat? Kizárt, hogy egy Malfoyt sértegessék, mivel tudtommal te vagy a legfiatalabb és tutira nem szórakoznék veled. Hannah-t pedig nem sértettem meg, de ő különben sem lehet a rokonod, mert griffendéles.
És teljesen normális - teszem hozzá gondolatban. Ha ezt kimondtam volna, az egyenlő a biztos halállal, pedig szerintem akkor is igazam van. Hiszen én sem állok neki párbajra hívni egy 6-8 éves kissrácot, hogy kiélvezhessem az esélytelenségig fajuló hátrányát.
Valamiért egyre inkább erősödik bennem az érzés, hogy nem fogom megérni a holnapot, de ha mégis, abban sem lesz köszönet, mert kötve hiszen, hogy a saját lábamon (többé-kevésbé épségben) távozhatnák innen. Ez nem az én napom.

//ne haragudjatok, hogy csak ilyen későn válaszoltam, de nem vettem észre, hogy én jövök//

Az első amit meg kell tanulni, ha valaki a levesembe akar kontárkodni, hogy busás ára lesz, a megtorlás pedig példa értékű. Meg kell mutatni az ilyen szerencsétleneknek, az alja nép díszpintyeinek, hogy hol a helyük. Még a prefektusok sem ilyen idióták. Hová fajult a világ? Bár Zoey bizonyosan nem aranyvérű, hisz ahhoz túl jóhiszemű, ebbe a házba okkal kerülnek az emberek, és abba nem tartozik bele, hogy efféle griffesekkel szűrjük össze a levet. De ha már így alakult, nem is baj... Példát kell statuálni, és ahhoz a legmegfelelőbb, ha van min bemutatni, hogy miként kell kezelni az ilyen helyzeteket. A természet rendje ősidők óta. Így megy ez az állatoknál is. Egymástól szépen ellesik a táplálékszerzés fortélyait, megtanulják hogyan kell becserkészni, majd elejteni. Hát most Zo is vehet majd néhány hasznos leckét, hogy ne csorbítsa tovább a ház hírnevét. Minden esetre az alapkövek szépen a helyükre kerültek, Zo is kezd harcias ködbe burkolózni, ahogy ez a piperkőc itt teszi magát... mit tegyek... annyira jó nézni, ahogy így felhúzza magát, nem lenne kedvem félbeszakítani a kis vitájuk kellős közepén, sőt, adnám én alá a lovat, de lassan ránk borul a sötétség.

Arcátlanul Zoey elé pofátlankodok, illetve egy lépéssel takarom ki Wade elől, ha pedig ki akar állni mögülem, pimaszul visszasündörgök elé. Ez alatt a pár perc alatt viszonylag kiismerhette, mennyire az agyára tudok menni, így hát próbálkozásnak semmi értelme. A vállam mögött visszapillantok rá, egy csúfos mosoly. Wade most jobban leköt, így ha már ilyen ormótlanul sikerült őket félbe szakítanom, valószínűleg Zoey tűrőképességének határaival játszadozva, megelégszem azzal, hogy most csak Wade agyát húzzam, és a is kakukktojás háztársamnak utat engedek, mellette helyezkedem el, és kedélyesen átkarolom, ha nem ellenkezik túlságosan. Wade kérdését egyenlőre figyelemre se méltatom, s úgy engedem el a fülem mellett, mintha meg sem hallottam volna. Nem szorulnak a szavaim semmi -féle magyarázatra, amit mondom, az mind szín tiszta megkérdőjelezhetetlen igazság, csaknem szent írás. Na jó... azért minden esetre egy ilyen nekem ne kérdezzen vissza, bár most még nem tudhatja, hogy az ilyeneket nem fogadom szívesen, ezért nem részesítem semmilyen büntetésben, csak egy fanyar fintort villantok rá, ez elég égető lesz. Apropó, Zoey bosszús kis megjegyzése annál inkább választ követel.
-Jó nyugi... az édes jutott az eszembe, a virágszál olyan közhelyes, nemde? -pillantok rá egy félszeg mosollyal, majd kurtán rákacsintok és immár a griffesre összpontosítok.
-Ó -állok meg egy pillanatra kilépve Zo mellől- annyira furdal a kíváncsiság, honnan is ismerlek. Nagyon ismerős ez a ripők bohóckodás, de lehetséges, hogy csak azért, mert a fajtád béliek mind ilyen faragatlanok... -sétálok tovább a griffes felé egy felsőbbrendű mosoly kíséretében, s úgy tekintek rá, mintha sugároznám, hogy a választ kérem azon nyomban, különben...

Wade szövegelését továbbra sem kívánom meghallgatni, ami azt illeti, csak szánakozóan somolygok, miközben hátat fordítok hogy Zora mérjek egy eltűnődő pillantást, mintha épp azon agyalnék mi lesz a következő szerepe, majd visszafordulok, ezt a griffes gyereket is jól megnézem magamnak, az egyik kezemet a mellkasomhoz emelem, a másikat támasztom meg vele, amivel tovább agyalva morzsolgatom az állam. Abbahagyom, elmormogok magamban valami értelmetlent majd kedélyes ábrázatra váltok, és folytatom a tervem kidolgozását:
-Nem ám, de Zoey most nagyon nagyon szeretne bizonyítani, mert kicsinek érzi magát, és ha már úgyis van ez a kincs ...öhm... szóval mindenképp velem szeretne jönni, és igen -pillantok vissza Zo-ra- több szem többet lát. Nagyon bölcs voltál, virágszál... -játszadozom el vele tovább, majd egy hangos taps: Indulás!

~Gary és Wade~

Félreértések hálójába gabalyodott. Próbál kikecmeregni, de képtelenség- valahogy el kéne lavíroznia a két teljesen ellentétes srác között, hogy megússza az egészet, de ha egyik felé közelít, a másik sértődik, ha a másik felé, az egyik visszarántja. Reménytelen egy helyzet…
Lerí Wade arcáról a lenyelt visszavágás, miután Zoey kifejtette, hogy nem erre számított. Egyenesen a szemébe néz, nem szúrósan vagy kihívóan, hanem csendes bocsánatkérésként. Érezte ő is, hogy másképp kellett volna fogalmaznia… de ez ellen már nincs mit tenni. Ami történt, megtörtént. Még ha nem is akarta. Ennyit tehet, többet nem, bármennyire szeretne is- előző viselkedése miatt most enyhén szólva is furcsán venné ki magát, és valószínűleg nem is hinnének neki. Tekintetébe elismerés-féle is vegyül, mikor rájön, hogy igenis úgy értették a bemutatkozását, ahogy azt ő szánta. Könnyű az ilyet összekeverni egy burkolt visszavonulással, de akkor is kicsit rosszul érzi magát miatta.
Meg kell adnia viszont, hogy Garynek igaza van- az édes még mindig jobb. Sokkal. Bár persze ő nem ragaszkodik egyikhez sem, a neve bőven elegendő… S hiába van itt Wade, amikor háztársa rámosolyog meg rákacsint, belepirul, és csak biccent, hogy tudomásul vette. Zavarából az zökkenti ki, hogy épp, mikor válaszolni akarna a griffendélesnek, elé lépnek. Egyet arrébb lép, de újra csak Gary hátát látja maga előtt. Orra vörös lesz, jelezve az idegességet és a dühöt. Már majdnem rákiált, hogy mit képzel magáról, mégiscsak ők ketten beszélgetnek, de rájöhet a tévedésére, vagy megelégelte, hogy az idegein hegedüljön, mert visszaáll mellé. Azért vet rá egy szúrós pillantást, hogy ha lehet, ezeket az akcióit a jövőben mellőzze. Végre válaszolhat Wade-nek. Talán mégsem vághatta annyira padlóhoz a mondata, mert normálisan, a tiszteletet megadva reagál… így a minimum, hogy a lány is ezt tegye, eddigi viselkedés ide vagy oda.
 - Nos, a jó szándékban biztos voltam, és köszönöm is… de ha nem vagy hős, akkor minek tekinted magad? Mert nekem úgy tűnt, hogy ennek ellenére kötelességednek érzet mások védelmét.
Elgondolkodtatónak és nem sértőnek szánja a szavakat, remélhetőleg nem hitetlenségre találnak. Bár… már mindegy is. Ennek a délutánnak már mindenhogyan befellegzett az ő részéről… mert nagyon úgy nézi, hogy az egyetlen, aki jól fog szórakozni (sőt, máris szórakozik), az a most épp a griffendélest lehordó Gary. Nagyot sóhajt.
 - Gary, tartogasd az energiáidat az erdőre, ha szabad kérnem. Ne most vesszetek össze... – szól kicsit irritált hangon, kezét a fejéhez emelve. Nem igaz, ettől az idegtől teljesen beleállt a fájás… kénytelen lesz elviselni egy darabig.
 - Hogy az erdő veszélyes-e… hármasban nem hinném. Miféle kincs? –kapja fel a fejét, mikor háztársa épp csak egy félreeső szóval megemlíti. Erről még nem hallott… és már ez is felkelti kíváncsiságát. Szeretne végre belelátni a lapjaiba, de ez, úgy néz ki, nem lesz könnyű dolog…
Ez nem igaz! Most meg virágszál…
 - Akkor már inkább az édes… -morogja az orra alatt, hogy csak Gary hallhassa… már ha a tapstól észreveszi egyáltalán. Nagyot sóhajt, ellenőrzi, hogy a pálcája még készenlétben van-e.
Nincs visszaút… most már nincs. Ez végleges.
De miért van ettől olyan érzése, mintha egy hatalmas nyolclábú hálójába akadt volna?   

[-Az én fajtám béliek?]

Gary & Zoey

A hősködés hová vezet? Egy olyan szituációba ahol az ellenféllel meg sem lehet küzdeni mert az fél a párbajtól és a lány miatt akinek a segítségére siettem de fölöslegesen, mert ő végképp nem szeretné azt hogy ellássam Gary baját. Ilyenek ezek a Mardekárosok, ha elszabadul a pokol mindenki behúzza fülét farkát, azonban Fitzroy-nak még a szája most is nagyon nagy. Ha egyszer alkalmam lesz rá, akkor bizonyosan olyan leckéztetést kap amit soha sem fog elfelejteni, és érzem hogy ez a pillanat egyre közelebb jön. Az erdőben ki tudja hogy mi fog történni, és minden bizonnyal Gary alám fog ásni, ezért is megyek velük. Mert ez nyíltan egy csapda, amibe szerintem Zoey azért megy mert bálványozza ezt a Mardis suhancot, én pedig azért megyek bele a csapdába hogy megtudjam mit akar és talán módom lesz megküzdeni ezzel a cselszövővel. Az erőszakkal nem lehet semmit sem megoldani, és erre a Mardekáros Gary-re sem lehet hatni, azonban késleltetni és jól móresre tanítani lehet erőszakkal. Én nem vagyok hittérítő, a pálcám szavára hallgatok sokszor, és az tény hogy nem cselekszem jól, de lehet hogy a helyes ösvényen járok. Legalább is én úgy érzem. Mindig próbáltam a házam szabályainak megfelelni, és úgy viselkedni ahogy egy Griffendéleshez illik, azonban azt sehol sem mondták hogy a Griffendélesnek öntörvényűen kell igazságot osztania a pálcájával. Lassan jobban hasonlítok egy Mardisra, sem mint egy griffesre. Azonban ahogy említettem én csakis mások érdekei miatt használom a pálcám, csak épp azt nem értem hogy Fitzroy miért nincs már a gyengélkedőn? Kezdek megváltozni, vagy két évvel ezelőtt már gondolkodás nélkül odajuttattam volna.
De a lány a szemembe nézett, tekintete számomra homályos volt, ám mégsem támadó jellegű, de ez félbe szakadt mert Gary Zoey elé lépett és elé állt, amikor a lány megpróbálta elkerülni ismét elé állt, aztán Zoey-nak csak sikerül mellé állnia és átkarolta. Egy valamire való lány most ellépne és jól arcon vágná a fiút, de nem tudom eldönteni hogy hová soroljam be Zoey-t. Megtalálhatóak benne házának tulajdonságai, azonban ő még nem reménytelen söpredék, mint ez a Fitzroy. Benne még igenis van remény hogy ne legyen olyan mint a többi Mardekáros. De ezek után mondott számomra valamit Fitzroy, valamit ami jobban kihozott a sodromból, mint bármi ami elhangzott ezen a találkozáson. A "fajtád béliek" nevű kijelentés. Nem tudom hogy pontosan mire értette, arra-e hogy milyen vérből származom, vagy arra-e hogy Griffendéles vagyok, de teljesen mindegy. Bárhogy is gondolta olyan mélyen hatolt, mint egy kard szúrása egyenesen a szívembe. Én is előítéletekkel rendelkezem a Mardekárosokkal szemben, pont azért amit most is csinál Fitzroy, de ha a vérre gondol nem fogok habozni egy percig sem. A halálfalók gondolkodnak így, csak a vér szerint különböztetnek.
-Az én fajtám béliek? -Annyira elkapott a düh és eltávolodott tőlem a józan ítélőképesség hogy előkaptam pálcám és hihetetlen gyorsasággal egyenesen Fitzroy feje felé tartom, de mielőtt még az átkot kimondanám Zoey-ra nézek. Így habozok, és csak ott tartom a pálcám Gary felé, de nem mondok semmit, hanem csak Zoey-ra nézek. Nem tehetem, nem támadhatom meg Gary-t, megérdemelné, de nem Zoey előtt, ő ellenzi párbajunkat így nem támadok a Mardekárosra, de piszok szerencséje hogy itt van a lány... -Ne felejtsd el Fitzroy azt, nagy szerencséd hogy itt van Zoey, és még számolunk. -Ekkor leeresztem karom, és nem támadok, most nem, még nem, de egyszer megfizet ezért még Gary.
Megpróbáltam teljesen lenyugodni, és a lány szavaira úgy válaszoltam mintha semmi sem történt volna, rá nem is úgy gondoltam mint Gary-re. Zoey kérdése úgy szólt hogy minek tartom magam ha nem hősnek? Az szerinte hősies ha csak mások jogaiért én s harcolok és segítek neki? Ez különböztet meg minket az állatoktól, az összetartás, de ez már kezd elfelejtődni...
-Miért lennék hős? Mert segítek másokon? Mi mást tehetnék? Ezért vagyunk emberek Zoey, hogy segítsünk egymáson, és ne hagyjuk bajban a másikat. -a lányhoz tisztelettudóan tiszta és érthető hangon szóltan, és semmi nyoma sem volt az előző kirohanásomnak viselkedésemben. Ezután kicsit megvetve Gary-re nézek, de Zoey-nak mondom a szavakat: -De ezt egyesek elfelejtik, és úgy viselkednek mint az állatok. Dominanciára és felsőbbrendűségre hajtanak, nem tudják elviselni az egyenlőséget. -az hogy a származást hozta fel Gary nagyon nagy hibát vétett. Nem érdekel hogy milyen következményekkel jár, de megmutatom neki hogy egy félvér mire képes. És az erdőben hármunk számára lehet hogy nem lesz veszély, de hárman egymásra veszélyesek lehetünk. És Zoey-ra is figyelni kell, mert láthatóan nem nagyon kedvel, azonban valamiért ösztönösen megbízom benne, de nem lenne szabad, mert nagyon is csodálja és ebből még bármi kisülhet.

Szépen lépre csalom, hisz a legyet ki akarná röptében elkapni, mikor a legjobb bevárni a leszálltát, s legyinteni egyet a légycsapón. Porba hull, és volt nincs. Nem megyek ölre vele, legalábbis nem ilyen könnyen. Az túl dicstelen és száraz lenne. Nekem megtorlás kell, hogy érezzem a bosszú édes ízét: Lassú vonaglás hosszú úton. Viszont nem most van itt az ideje, ki kell várni a megfelelő alkalmat. Egy sokkal magasztosabb cél áll most előttem, ezt a kis ügyet pedig mellékesen kell elegyengetnem és sort kerítenem rá. A diskurzust egy éles tapssal zárolom. Teszek egy oldalazó lépést, megpróbálok elmenni Wade mellett, nem nagy ívben, csak hogy épp elsurranhassak, ám amikor megtenném az előre vezető lépést egy pálca szegi az utamat.
Arcom hamuszürkére vált, úgy meredek a szinte szemem előtt lebegő pálca hegyére, ami innen csak egy kis pontban összpontosul, és több nem is látszik belőle. Megtorpanok, nehezemre esik, hogy ne csináljak valami „idő előttit”.
-Ajjajj... most ki akarod szúrni a szemem? -kérdezem gyászosan, mintha a vér is megfagyott volna bennem, majd szánakozó nevetésben fakadok ki: Szép pálca, kár hogy csak dísznek van!
-Bocsáss meg, ha a kis lelkedbe gázoltam... -hümmögök szarkasztikusan, majd bosszúsan pillantok körbe, megállapodva Zo-n egy furcsálló pillantással: Már minden bolond kezébe adnak pálcát?
-Ilyen remegő kézzel lassan Zoeyt találod el...! -dohogok, még akkor is, ha az a pálca olyan peckesen áll a kezében, mintha pillanatragasztóval rögzítette volna. Mégis, amikor felemelem a kezem, kissé reszketeg mozdulattal pöckölöm arrébb az orrom előtt várakozó fegyvert. Mint egy mugli lőfegyvert, amely bármelyik pillanatban elsülhet, és akkor még csak védekezni sem tudnék.
A pálca leereszkedik, de azért még egy fenyegetésre futja... hogy sosem adják fel!
-Hallod Zoey, már rég a sírban feküdnék, ha te nem lennél! -hüledezek dramatikusan, és egy kurta fordulattal indulok el felé széttárt karokkal, bár az arckifejezése hamar tudatosítja velem, hogy ez az amihez most a legkevésbé  van kedve, így csak mellé penderülve karolom át újra, s indulok el immár vele Wade mellett elsuhanva. Szegény lány, még csak nem is tudja mibe kevertem...
-Nem biztos hogy kincs... -magyarázom kioktatóan, mintha egy tanárként szakítottam volna félbe egy buzgó kisdiákot, aki túl naiv volt.
-De! -emelem fel a hangom diplomatikusan- Valami fontos dolog lehet, ha a Rengeteg legmélyén rejtették el. -esem gondolkodóba, majd lépteimet felgyorsítom.
-Úgy érzem ma este kimaradunk... Irány a szellemszállás! -horkanok fel végül az elmélkedésből, s hangsúlyomból lelkesedés válik ki. Továbbra sem árulok el sokat, talán ezzel a burkoltsággal fel tudom kelteni annyira a kíváncsiságukat, hogy kitartsanak a kockázatos kis akcióm mellett, a végsőkig...

[- Nem, ebben igazad van. Csepp fogalmam sincs róla, hogyan rendezitek le ti egymás közötti nézeteltéréseiteket, de az biztos hogy ez nem a legésszerűbb módja. Mondd, ti Mardekárosok miért vágytok mindig megtorlásra, bosszúra, harcra és mások fájdalmára? Ilyen felemelő érzés volna?]

Nos Hannahra ismét nagy súly nehezedik, hisz itt áll két Mardekáros „úriember” előtt s szinte választóvonalként tartják számon… egyelőre… Draco nem tétovázik, miért is tenné? Ha úgy vesszük kezében tartja az aduászt, s bármikor kész felhasználni. Idősebb, felkészültebb és 100 százalékig biztos a dolgában. Nem is csoda, és reakciói is abszolút egy zöldszegélyes viselkedését tükrözik. Nem vitás, a Süveg jól ért a rá háruló feladathoz. Azonban abban sem tévedett, hogy Hannah Whitney legjobban egy Griffendéles jellemvonásait hordozza… már akkor is ilyen volt, elsősként. Nem változott meg egy szempillantás alatt, ugyanolyan eltökélt és tisztalelkű mint mindig, de a ravaszság is erősségei közé sorolható. Terve volt sok, még szép. Azonban lassan kezd kifogyni az ötletekből miszerint kötelessége megállítani Draco Malfoyt (igen pont őt) abban, hogy talán végzetes, de biztosan súlyos sérüléseket okozzon frissen megismert diáktársán.
Gondolkodik… nem egyszerű a helyzet. Viszont ő még mindig Hannah, az aki kisugárzásával néha csodákat tud művelni. Most ez nem tűnik túl hasznos „képességnek” de egy próbát megér. Valamit be kell vetni mielőtt a kiéhezett oroszlán ráveti magát a nála gyöngébb áldozatára. Lassan úgy vázolódik fel ez az ügy a leányzó szeme előtt, mintha nem is a Roxfortban történne. Valahol egész másutt. Az afrikai szavannák végtelenjében.
Draconak szemmel láthatóan nincs ínyére, hogy társa így megalázkodik előtte. Egy lánytól még ez érthető, sőt hízelgő lehet, de a leendő ellenféltől? Nem! Ez Matt nagy problémája, mert Hannah bármennyire is fürkészi imádottja tekintetét, nem lát benne mást mint harci kedvet. A győzelem mámorító ízére fáj a foga, nem vitás. Nincs is annál jobb, de pont itt és pont most?

- Nem, ebben igazad van. Csepp fogalmam sincs róla, hogyan rendezitek le ti egymás közötti nézeteltéréseiteket, de az biztos hogy ez nem a legésszerűbb módja. Mondd, ti Mardekárosok miért vágytok mindig megtorlásra, bosszúra, harcra és mások fájdalmára? Ilyen felemelő érzés volna? – teszi fel a nagy kérdést, melynek feleletére valóban kíváncsi s ezzel is időt nyer Mattnek. Valamennyit biztos… - Csak még egy kósza kérdés. Kihívnád őt párbajozni, ha nem lennél ennyire biztos győzelmedben?

Nem kívánja megsérteni. Hisz pont Hannah élcelődne Dracon? Nem. Azonban Griffendéles szíve megköveteli tőle azt, hogy méltón viselkedjen házához s annak szokásaihoz híven cselekedjen. Nem hiába tart ott, ahol.
És ekkor jön a meglepő fejlemény…

~ Vérrokon? Megsértés? Óh Matt, mibe keveredtél? Ebből a jelek szerint még én sem vagyok képes kihúzni téged. Teszem amit teszek, próbálkozom de a dolog egyre komolyabbra fordul és talán már csak a Draco által kínált lehetőség marad. Sajnos… ~

Hannah csak áll és lesi a másodéves magyarázkodását. Már nem tudja kinek higgyen… Draco hinne a pletykáknak? Nem valószínű. Itt komolyabb lehet az ügy és akkor talán mégis Matt a hunyó. Egy nyakig sáros srácot védett ilyen hevesen? Vagy mégis hinnie kéne neki?
Mindegy, ez a vita szerencsére nem közötte és a Malfoy között megy végbe. Szerencsére ő csak „lelkes” szemtanú, aki értetlenül les a két fiú tekintetét keresve. Melyik téved?

Theodor
klikk

Ugyan nem vagyok egészséges életmód fan, de néha nem árt ha az ember odafigyel magára. Most sem viszem túlzásba, csak gondoltam kijövök futni ide egyet a futópályára. Ha már ide lett kialakítva miért ne használnám ki? Egy atléta van rajtam  meg egy terepszínű térdnadrág.  A pálcám persze most is itt van nálam, még alváshoz sem veszem le. Kezdek paranoiás lenni. Nem gyengén.
Fülemben megbűvölt zene szól, olyan jó kis odab*szós rock, hogy jobban pörögjek. Hamarosan el is érem a kívánt eredményt, a pulzusom az egekbe szökik. Nem állok le, mi több még inkább ráhajtok, had tornázzak egy kicsit még rá.
Mikor már ott tartok hogy a jóistent is átkozom, bele-beleüvöltök a levegőbe. Flúgosabbnak már senki nem nézhet. Meg nem is áll szándékomban hogy ezen a véleményen változtassanak.
- Here I am! - rekesztek be.
Húúúúú.

A fejemben zakatolnak a gondolatok és nem tudom őket átlátni. Mind csak szennyes lé ami elborítja az ítélőképességem és az még hagyján. Ez van. Asszem rossz génkódolással születtem. De eddig 18 évet kibírtam vele, nem most kezdek el reklamálni. Lehet az esküvő böki a csőröm. Vagyis nem is az hogy én a nagy függetlenség élharcosa megnősülök, ahogy az sem ki a választottam mert szeretem Page-t. Csak...nem az én világom ez a tervezgetés. Én elvinném valami jó kis mulatóba az anyakönyvvezetővel és adjad neki. Pff, meghívó, vendéglista. Paréjság az egész. Én meg egy szép mamusz leszek lassan.
Dundusom, ej, te megmondtad.
Megingatom a fejem és inkább tovább rohanok a nagy messzeségbe. Mellesleg képes voltam hajnalban felkelni ezért a hülyeségért. Jobb lett volna némi kaja, pia meg egy doboz cigi és egy kényelmes hely is agyalni. Honnan a f*szból vettem a futást?
Megállok egy pillanatra és...
ORDÍTOK MINT A SAKÁL.
És jó. Kéne egy cigi.

[Marcus]

Marcus
Még fent a kastélyban.

~ Soha, semmi sem változik. ~ fut át a gondolat az elméjén-

Ez is olyan hajnal volt, mint a többi. Theodor felkel és a legközelebbi tükröződő felületben megtekinti ábrázatát. Megállapítja, hogy semmi sem változott tegnap óta. A reggeli rutintevékenység elvégzése után egy közeli órára pillant. Még bőven van idő az első  óráig futni egyet. Lábujjhegyen siet fel a hálóhelyiségbe, ahol társai még csak ébredeznek. Felkap egy lenge, sötét színű nadrágot. Épp csak a térde alá ér. Fehér futócipőt kap fel és miközben felhúzza fekete pólóját, már siet is lefelé.

 Lent a parkban

Ma az északi parkot választotta ki szokásos reggeli futásához. Ilyenkor még üres szokott lenni a kastély egész parkosított területe, mert a diákok inkább tovább alszanak néhány perccel és sietnek a mosakodással, reggelivel, hogy épp időben essenek be az első órára. Ezért szeretett ilyenkor futni Theodor is. Mert senki más nem volt a környéken. Este még őgyelgő párok és magányos erdőjárók kószálhatnak, akik megbámulják és összesúgnak a háta mögött.
A mai nap más, mint a többi. Egy félnótásnak tűnő srác fut a parkban. Theo nem zavartatja magát, elkezd nyújtani. Aztán néhány bemelegítő mozdulatsort követően ütemesen gyalogolni, majd egy nagy sóhajtás után kocogni kezd. Ha valaki figyelné minden reggel, akkor az utolsó öt percet úgy jellemezné: rituálé. Ugyanazok a mozdulatok ismétlődnek minden reggel. Csak ez állandó a folyton változó és egyre kilátástalanabb varázsló életében. Az állandóság pedig fontos dolog, ha az ember a gondolatait szeretné rend...

~ Attól a flúgos kiabálótól, nem lehet nyugodtan futni. ~ Theo felvonja a szemöldökét, majd óvatosan de gyorsan próbál Marcus mögé kerülni. Amennyiben sikerül, megböködi a vállát, amennyiben nem akkor is megszólítja a kiabáló fiút. Ha esetleg nem hallaná elsőre, hát majd megismétli.
- Bocs, ne haragudj. Egyesek kikapcsolódni járnak ide és nem üvöltözést hallgatni.

Amennyiben Marcus pálcát ránt, ugyanúgy végigmondja a két mondatott, de néhány lépést hátrébb ugrik és kezeit védekezően maga elé tartja.

Borongós napnak indult az egész. A nap elbújt a felhők mögé és elő sem akart jönni onnan. Eső készülődött. Nem hófehér bárányfelhők úszkáltak az égen, hanem sötét, vészjósló esőfelhők éktelenkedtek rajta. A diákok hangulata sem a legjobb volt aznap. A legtöbbjük csak céltalanul lézengett az iskolában vagy annak birtokán. Kedvetlenül járkáltak ide-oda. Sokan már bemenekültek a közelgő eső elöl, az épület védelmet nyújtó falai közé, ahol nem ázhatnak bőrig.  Csak néhányan maradtak kint. Az egyikőjük, Nicolas Baxton, épp az északi udvaron sétálgatott. Azon elmélkedett, hogy vajon a halálfaló miért ölték meg az apját. Mert az rendben volt, hogy nem akart Voldemort oldalára állni, de hát mostanság igazán kevés aranyvérű varázsló és boszorkány él. Nem értette, hogy miért történt ez, és legbelül egy kicsit sajnálta is ezt a dolgot, hiszen szerette az apját. De mióta meghalt, azóta ezt mindenki előtt titkolja, és nem mutatja ki a legtöbb érzelmét. A legtöbb emberrel undok volt, csak a háztársaival nem. Azokkal jól elszórakozott, már amelyikkel.
Lassan, céltalanul sétálgatott az udvaron, nem tudván, hogy mit is csináljon. A közelgő eső nem zavarta, sőt az sem, hogy elázik. Minek is aggódjon emiatt. Talán nem lesz tőle baja. Maximum csak egy kis megfázás. De azt meg túléli. Nem hal bele ilyesmibe, ahogyan néhány ember szokta, hogyha már egy kis láza van, akkor rögtön haldoklik.
Zsebre rakta a kezét, és ha akadt egy-egy kavics az útjában rugdosni kezdte. Nem tudott mit kezdeni magával, szinte már unatkozott. Néha megállt körbenézett, hogy senki sincsen-e a közelben. Kicsit unatkozott is, kicsit nem is, hiszen néha jól esett egy kis társaság, de néha nem. Lassan haladt az udvaron és remélte, hogy valakivel összetalálkozik akit vagy szívatni tudna, vagy egy jó haverja, mert most el kellett volna neki a társaság.