Az északi udvar

[[Zoey]]

[Zoey]

A tó. Csupán kétszer járt jelentősebben közel hozzá egész eddigi pályafutása során. Először Hagriddal egy csónakban, majd még egyszer a Trimágus Tusa nézőterénél, ami szinte belelógott és mindannyiszor elgondolkodott rajta, hogy vajon milyen lehet az belülről, azonban egyszer sem ment még bele, történetesen nem tanult meg úszni kiskorában, na meg a felsőbb évesektől hallott Mende-mondák alapján akkor se biztos, hogy belemenne, ha tudna úszni.
Ezek ellenére szinte rajongott a vízért, amikor csak tehette, lenézett ide. Imádta a színét, az illatát, a mozgását, de legfőképp ezek együttesét, a feelinget.
Milyen fura is. Néha nem is igazán érti, miért pont ilyen gondolatokat járat a fejében, hiszen egy szabvány mardekáros gondolatainak nem is kéne érinteni az ilyen dolgokat. Oké Lucas nem is volt a szó hagyományosan elfogadott jelentéstartalmában mardekáros, nem gyűlölt élből minden egyéb házba tartozót, és ellenséges is csak azokkal volt, akik megérdemelték. Meg néha a többiekkel…
Ezeken merengett, amikor egy háztársa belebegett a képbe. Lebegett bizonyára, ugyanis szuper-érzékeny szeme és füle bizonyára észrevette volna, ha egyáltalán birtokolna ilyeneket, de így akár egy díszes huszárezred is kísérhette volna a leányzót, rézfúvósokkal, meg mindennel. Leányzót, igen az arca ismerős volt valahonnan Lucasnak, de csak lassikán pörögtek fel az álmodozásban lehűlt agytekervények… ~Ismernem kéne?~ futott át az agyán, ahogy a hölgyemény a nevén szólította. ~Gondolj, gondolj, gondolj…~ szuggerálta saját magát a srác, amikor is hirtelen meggyullad az a bizonyos kis gyertya az elme sötétjében…
- Öhm... igen - ~ez de hülyén hangzott~ - szia… Zoey igaz? – remélte nem trafált különösebben mellé, nincs nagyobb égés, mint ha máshogy hív az ember egy csajt, mint ami a neve, valójában… - Persze foglalj csak helyet. – és egy mosolyt felvillantva arrébb csusszant a kövön, hátha él az adott lehetőséggel a szépség.
Időközben előkerült jó-pár emlék az illetővel kapcsolatban, példának okáért, számtalanszor bambult el különböző házi dolgozatok „írása” közben, amikor átsétált a klubhelyiségen a senorita, aki talán ötödéves, de lehet, hogy hatod…  ~ … bár ahhoz kicsit fiatalnak tűnik~ jegyezte meg, ahogy sebtében, épp észrevehetően végigsiklott a helyet foglalón.
- Mi szél hozott mifelénk? – Királyi többes nyilván. Hát nem, itt ezen esetben a tóra és magára gondolt, széles kézmozdulattal illusztrálva, nehogy azt higgye valaki is, hogy majd szétrobban az egótól. Szempárját beszélgetőpartnerének sajátjába fúrta, ha az ránézett, s várta a választ, udvariasan mosolyogva.

*Lucas*

A felkínált lehetőséggel élve Lucas mellé telepedik le, hálás mosollyal köszönve meg az előzékenységet, és (még mindig mosollyal kísért) bólintással jelezve, hogy a fiú jól emlékezett a nevére. Gyakran járt a tóhoz, és úszás-tudománya ellenére eddig még csak egyszer mártózott meg benne, nemrég. Négy és fél évig tartott a tóban úszkálástól- ki tudhatja, a feneketlennek mondott mélység mit rejthet. Viszont történetesen kiderült, hogy félnivalója nincs… és ez megnyugtatta. Lassan szívta be a friss levegőt, amiben a Tiltott Rengeteg fenyőillata és a vízpára keveredett… és a közelség miatt a fiú samponja is az orrát csiklandozta. Nem igazán tudta volna megmondani, milyen illat, de nagyon tetszett neki.
A fiú kérdése mögött valahogy nem érez nagyképűséget, pedig, el kell ismernie magában, a fiúnak lenne mire nagyképűnek lenni… bár persze túlzásba semmit nem szabad vinni.
Háztársa előzékenysége kicsit meglepte- de meg is rótta magát gondolatban. A végén még előítéletekkel viseltet a saját háza iránt is… márpedig egyik házat sem nézte le, mardekárostól kicsit szokatlan módon, és csak olyanokra rántott pálcát, akik jól kiérdemelték. Az is igaz, hogy őt is békén hagyták, így az „élni és élni hagyni” tökéletesen működött. Ő nem macerált senkit, és udvariasan viselkedett, cserében pedig ugyanezt kapta vissza- és ezt el is várta. A klubterem hírhedt mimózáival is hallgatólagos megnemtámadási egyezményben állt- így sikerült súrlódásoktól kvázi mentesen elfogadtatnia magát a házával és az iskolával egyetemben.
Visszaterelte gondolatait beszélgetőtársa, és annak kérdése felé. Hogy miért is jött ide? Két könnyebbet… maga sem tudta igazán, miért épp erre a helyre hozták lábai.
-Kis friss levegőre vágytam, hogy kitisztuljon a fejem… hogy miért épp ide jöttem, arra nem tudnék válaszolni. –vallotta be kicsit halkabban, még mindig Lucas szemébe nézve.
Szép szeme van… -futott át a gondolat a fején. Agya azonban mintha hevesen dobogni kezdő szívével ellentétben lelassult volna. Valahogy az övéhez hasonlóan barna szempártól úgy tűnt, lezsibbad… szeretett volna mondani valamit, de alig jutott valami az eszébe.
-Gondolom, te is ezért jöttél… -nyögte ki végül.     

[[Zoey]]

[Zoey]

Illatok.
Mily furcsa, absztrakt dolog is az. Mindennek van, maximum nem tűnik fel. Mennyit is gondolkodik ezen egy átlagember? Van és kész, természetesnek vesszük, nem foglalkozunk vele. Miért is? Alig akad, aki nagyobb mélységekben foglalkozik az ilyenekkel.
Ő közéjük tartozik. Nyilván valahogy kapcsolódik, a dolog ahhoz, hogy odavan a bájitaltanért, érti, szereti, csakúgy, mint a gyógynövénytant. Ez a természet iránt érzett talán csodálat fogékonnyá tehette ez iránt. Bulizós, bandázós múltjában is megbújt ez a dolog, és most hogy… Előtérbe küzdheti magát.
Illatok.
Ott a kő mellett is ezer aroma járta át a levegőt. A fák, az állatok, még az avar jellegzetes-, a víz különleges illatával. Még hogy a víz szagtalan. Az esőben az a kellemes illat az mi? A vizek környékén a jellegzetes zamat?
Lucas abban a kastély falai által generált kis szellőmentes zónában sok dolgot érzett, aminek eredendően semmi keresnivalója ott azon a részen. Mandula, levendula, csak hogy a két legmarkánsabbat említsük, előző a fiú hajából, az utóbbi a mellette helyet foglaló hölgy egészéből lengedezett elő. Kellemesen élénkítő, ugyanakkor kellően lágy hatást keltett a kettő keveréke, egyfajta bensőséges érzést létrehozva a srác elméjében…
Hirtelen ötlettől vezérelve felhúzta lábait a kőre, és törökülésbe helyezkedett féloldalason a tó és Zoey közé, kezeit térdeire rakta, így talárjában egy meditáló szerzetesre hasonlíthatott.
A fordulás által új szemszögből vizslathatta meg a mellette ülő hölgyeményt, akit eddig csak szemből, immár azonban profilból is láthatott. A Nap utolsó erre vetülő sugarai egyfajta nagyon különleges színvilágot adtak hosszú barna, hajának, és kacéran csillantak vissza a lány karkötőjéről.
Furcsa ritmussal dobogott a szíve, mintha az egész bizsergett volna.
~ Bizonyára a hirtelen mozdulatoktól…~ áhította magát, de valahol kicsit talán érezte, hogy ez a vibrálás egészen… egészen máshonnan ered. Megbabonázva érezte magát Zoey közelségében, az előbbi kis biccentése, csilingelő szavai, a friss levegőről, teljesen bambává tették ebben az aromafelhőben.
~Egészen olyan mintha…~ Félbe maradt a gondolatfonál, ahogy átverekedte magát a legutóbbi mondat. *Gondolom, te is…*Valahogy olyan furcsán hangzott az a kis szövegfoszlány. Lucas úgy érezte most már igazán illene valamit reagálni, mielőtt épelméjűségével kapcsolatban aggályai merülhetnének fel beszélgetőpartnerében, ami nem lenne szerencsés…
- Bizonyára a Sors akarta így - egy leheletnyivel halkabban, és ugyanennyivel kihívóbb mosollyal, s hanglejtéssel mondta, hirtelen ötlettől vezérelve. Végül is miért ne? Olyan, mint a seprűlovaglás. Sose kopik el a tudás. Remélhetően.
- Talán azért jöttem én, mert volt egy érzésem, hogy itt többet kaphatok a naptól, mint eddig ettől a héttől összesen. Ki tudja? – hagyta nyitva a végét, ahogy lassan újra ellepte agyát a feeling, és mélyen elmerült a mellette, talán vele szembe ülő lány lélektükreiben, amelyek oly hasonlatosak is voltak a sajátjaihoz. Csak az a csillogás…

*Lucas*

Újabb mély levegővétel után rájött, milyen illatot érzett háztársa közelében. Történetesen a mandula illatát szerette a legjobban- és ez most viselt levendulaillatú parfümjével együtt legalább olyan bódító hatással volt rá, mint a fiú szeme az előbb. A feltámadó szellő belekapott hosszú hajába, amit a változatosság kedvéért ma (Hogy miért? Talán szórakozottságból) szabadon hagyott. Felfrissíti, megnyugtatja ez a szellő… és kicsit elvonja a gondolatait. Van alkalma töprengeni, hogy miért viselkedik így… már sok jóképű fiú nézett a szemébe, és egyik esetben sem ment át csokoládéba- vagyis nem akart elolvadni. Most viszont ez történt- az okáról azonban fogalma sem volt. Talán Lucas nem olyan, mint ők… -vonta le a következtetést. Ez lehetett az egyedüli magyarázat… és valószínűleg igaz is. Most végiggondolva, legtöbb fiú ismerőse rövid úton lerázta volna- a mellette ülő pedig, úgy érezte, nemhogy elküldené, de ahogy csak tudja, marasztalni szeretné... ő pedig ezért hálás is volt, hisz egyáltalán nem akarózott elmennie.
Érdeklődve figyeli, mikor a nála egy évvel fiatalabb fiú helyzetet vált, és kissé elpirul annak mondatára: Bizonyára a Sors akarta így… valóban, volt ebben a találkozásban valami sorsszerű, ami előre kiterveltséget sejtetett. Hisz nagyon kevés esélyt látott két, a házukból ennyire kilógó embernek, hogy egymásra találjanak. A mosoly és a hangsúly még inkább megdobogtatja szívét, mint az övébe mélyedő szempár. Az utolsó mondat csak lassan jutott el az agyáig, de látott benne értelmet. Próbál eltöprengeni a napján, ez pedig Lucas közelében kicsit nehezen megy, de végül megszólal, még mindig a barna szemekbe nézve.
-Most végiggondolva nekem is hasonló érzésem volt…
Kicsit elszégyelli magát- valószínűleg többet mondott, mint kellett volna. Elfordítja a fejét, és csak remélni meri, hogy nem értik félre. Sem háztársát nem akarta utánozni, sem gyerekesnek nem akart hatni- egyszerűen csak kibukott belőle ez a mondat, mielőtt még végiggondolta volna, mit is mond.     

[[Zoey]]

[Zoey]

~Hasonló érzése volt… no lám csak… ~ Kezdett fülig érni a szája a srácnak, de röviden és gyorsan elkomorult, ahogy Zoey elfordult tőle, rögvest a legrosszabbra gondolt. Megsértette volna valamivel? Hiszen az imént még… Vagy mégsem? Akárhogy is, magához képest is gyorsan lendült le a szikláról a lány lába elé, egyfajta térdelő, guggoló pozícióba. Ezt a hajót nem hagyhatta elúszni…
Szíve idegesen kalimpált, ahogy nagy veszedelem esetén a harangtornyokba félreverik a harangot, ahhoz hasonlatosan, mind kategóriában, mind jellegben.
Miért épp ilyen féltérdes megoldásban helyezkedett el? Talán az esett „kézre”, talán így jobban beláthatott a hölgy hajzuhatagán át, amit előbbi heves fejmozdulata és a szélroham teljesen arca elé sodort, talán így sikerült. Csupán a nagy dolgok örök, megmásíthatatlan tanúja, a most-épp gyönyörű mélykék színben pompázó fenséges Égbolt tudhatja.

Meg az a néhány felhő, de nem az a lényeg…

- Valami rosszat mondtam? – kérdezte óvatos-halkan Lucas, és ha lenn lógott, akkor Zoey karkötős kezét megfogta. Nem tudta miért, ez is olyan ösztönszerű mozzanat volt, amit nem tudott hova tenni hirtelen, de most nem is foglalkozott vele. Ahogy felemelte kicsit a puha kacsót, a lánc ezüstös zördülésekkel tördelte a csendet pici cafatokra, amelyeket a szellő szállított odébb, hogy lerakhassa őket oda, ahol a párhuzamosok találkoznak… Akarva, akaratlanul is kicsúszott Lucas száján a szó, szinte suttogva. – Gyönyörű.
Kimondta, de nem sütötte le a szemét, inkább az előtte ülőn vezette fel, annak lélektükreit keresgélve továbbra is a sötét tincsek között…
Az ismét beálló hallgatásban tisztán kivehető volt a kövekhez csapódó, magasba szökő, majd széteső és visszahulló vízcseppek jellegzetes, pulzáló hangja. Bár elég messze voltak tőle, kristálytisztán lehetett hallani, ahogy egy kisebb élőlény kibucskázott az enyhén fodrozódó tükörből, hogy néhány pillanat múlva hangos csobbanással elfoglalja helyét ismét eredeti pozíciójában, a titkok birodalmában…

*Lucas...  *

A fiú hirtelen mozdulata meglepi- hát még a kérdés. Majdnem elneveti magát. Azt hiszi, az ő hibája… Nem akarja azonban kellemetlen helyzetbe hozni Lucast, így csak melegen elmosolyodva a szemébe néz, hogy megnyugtassa.
-Nem, dehogy… csak… attól tartottam, hogy gyerekesnek tetszik majd, amit mondtam. –mondja valahogy minden félelem nélkül. Nem tart attól, hogy kinevetik, hogy ezt a megnyilatkozást kihasználják- épp háztársa aggódónak csengő hangja miatt. Érezte belőle, hogy a fiú nem élne vissza semmivel, amit mond vagy tesz.
Érzi, hogy lelógó kezét beszélgetőtársa a sajátjába veszi. Meleg, puha kéz- az érintésétől Zoey szívverése felgyorsul, és kellemes borzongás fut végig a gerince mentén, bár a kezén nem lehet észrevenni. Érzékei eltompulnak, gyomrában mintha léggömb terpeszkedne. Alig hallja meg a fiú halk mondatát, miközben szemét néha elvakítja a karkötőjén megtörő fénysugár.
-Kösz… -motyogja válaszként, ismét elmerülve a vele szemben guggoló fiú szemeiben. Nem tud mit mondani- szóvá formálható gondolatok nem ötlenek fel zavarossá vált agyában. Érzésein próbál töprengeni, de nehezen boldogul, míg Lucas szempára és az övé összekapcsolódnak… lassan, nagyon lassan előre hajol, és mire rájönne, mit tesz, kettejük ajka már össze is forrt.
Leírhatatlan, mámorító érzés keríti hatalmába, mintha csak erre várt volna, mióta találkoztak… 

[Ő]

[Zoey  ]

?Mintha hónapok teltek volna el. Évek. Évtizedek. Dinasztiák, korszakok. Egy örökkévalóságnak tetszett az a néhány tucat másodperc a srácnak, ameddig a két lény elválaszthatatlanul, egy csókban vált eggyé, miként a zuhanó vízcsepp belehullik a tócsába, hirtelen. Hangtalanul felcsapott bennük a láng, de ez a hirtelen kis kapocs erősebb minden anyagnál, mágiánál. Tudta, hogy valami nem szabályos. Ennek a csókocskának nem szabadna ennyire megrengetnie, márpedig ez megcsapta, mint ahogy a gurkót szokták a kviddicspályán. Ez bőven több volt, mint holmi múlandó kis testi reakció. Ez egy kis legyintéssel mosta le az égről az eddig vele szembefújó jeges ellenszelet. Oly váratlansággal, hogy bizony most felbukott. Szabályszerűen hasra esett előtte. Ő előtte. A megváltó előtt, aki ismét nyarat hozott ebbe a káosztól sújtott, sebzett, foltos szívbe. A megváltó előtt, aki a Zoey névre hallgat ezen a világon?
   Bár már ajkaik szétváltak, Lucas még érezte a tüzet, és ott lángolt fékevesztetten a tekintetében is, olyan erővel, hogy akár kívülről is melegnek lehetne érezni. Szempárját mélyen Zoey szemeibe fúrta, továbbra is megbabonázva bámult maga elé. Olyan hirtelen volt az egész. Ül, leguggol, csók, szét. Ennyi és semmi más, ami jelenleg az emlékezetében felsejlik az elmúlt időről. És a most. A megállíthatatlanul suhanó csendes-léptű jelen. Ott áll, illetve ül, bár sokkal inkább a kettő között valahol ?van? a lány előtt, orruk majd? összeér és a fiú ajkán még mindig ott ég a bélyeg, s annak ellenére, hogy az lassan elhalványul, a lelkén a Jel sosem hal el. Sőt, az idővel csak erősebb lesz, elmélyül, beleég a csontjaiba, minden porcikájába, mint az olvadt műanyag a bőrbe és elkíséri a koporsójáig?
   Bár fizikai valójukban szétváltak, Lucas már érezte, a bennük lakózó spirituális lényeg, a lélek, kettejük lelke, már együvé tartozik. Érezte, remélte, nehéz ezt a két érzést elválasztani, de még nehezebb meghatározni, hogy melyiket tapasztalja meg most. Szerette volna érezni, de csak remélni tudta. A múlt láncai, még mindig lángolva, marva csörögtek a lábain?
-  Nos? ? susogta bele a lassan, de biztosan épülő csendbe Luc. Bár maga se tudta mire is irányul a kérdése. Talán arra, hogy miként tovább. Ki tudja?
 Ebben a pozícióban, ahogy itt leledzettek a sziklán, a szerelmesek, akár egy eltúlzott méretű festmény is lehettek volna. Egy gigászi cukormáztól csöpögő mézeskalács-ikon. A legprofibb régmúlt festők is megirigyelnék a kompozíciót, de hát ezt a valaha létezett és létező, legcsodálatosabb művésze és alkotója komponálta: a Sors.

//*
neharagudj. 
*//

Teljes lelki nyugalommal nyúlok el a földön, hiszen hétvége van. Nem üldöznek a tanárok a leckével vagy éppen a lógások miatt, és itt a semmi közepén egész jó csend van. Egy frissen letépett fűszálat rágcsálok, azonban hamarosan ki is köpöm azt. Na nem azért, mert a "növények is éreznek és most vajon hogy sikoltozhat szegény az én hatalmas protkózatom alatt", hanem azért állítom földkörüli pályára, mert beúszik a tudatomba egy mélán kérődző tarka tehén képe, aki talán éppen azt a fűszálat nézte ki, amit most én rágcsálok.
Persze tudom, hogy marhaság, hiszen ez a Roxfort, itt nincsenek holmi tehenek meg egyéb mugli cuccok, de az az átkozott kép csak nem tágít a fejemből. Vigyorognom kell rajta, nem lehet kibírni. Halvány mosollyal az arcomon, öregurasan tápászkodok fel. Ropognak a csontjaim, éppencsak nem jajgatok hangosan hozzá. Azért az utolsó pillanatban mégis letépek egy szál virágot és ráharapok a szárára.
Nem jó egyedül.
A zöldséget rágogatva kiszúrok a távolban egy alakot, egy barnahajú lánykát és megcélzom. Biztosan nem fogja zokon venni, ha leszólítom, hogy dumáljunk egyet, hiába vagyok mardekáros. A ruháim úgysem árulják el, hogy a zöldekhez tartozom, tahát nincs miért aggódnom.
Dehogy nincs! Alig néhány méterrel a lányka mögött járok, amikor megpillantok egy tejfölszőke krapekot - Olivia kedvencét. Remélem, ő nem vett észre engem, mert ha Olycica a saját stílusában előadta neki a könyvtári leckeírást, akkor én tutira nem érem meg a holnapot. És miért ne adta volna elő?! Hiszen gyűlöl engem.
Nem baj, ha azt látja a pasas, hogy nem vagyok egyedül, biztosan nem csap akkora hűhót. Egyébként is: mit törődne velem, hiszen ő már csaknem végzős, én meg csak egy taknyos kölyök vagyok hozzáképest.
Ígyként megnyugtatva magam a lány mellé lépek és a távolba bámulva barátságos hangnemben közlöm:
- Szia! Matt vagyok.
Csak ezután nézek végig rajta. Jó fogás, de persze Megnek a nyomába sem érhet. Mindegy, havernak megteszi. Valamilyen különös, pozitív kisugárzása van, talán éppen ezért őt néztem ki beszélgetőpartnernek. Kihúzom magam, hogy ne tűnjön olyan nyomasztónak a nálam fél fejjel magasabb leányzó magassága - távolról valahogy kisebbnek tűnt -, aztán egy gyors pillantást vetek a hóhajú krapek iménti helye felé.
Meghűl az ereimben a vér: a pasas nincs ott. Már nincs. Hol lehet? Sürgősen meg kell tudnom, nehogy váratlanul a nyakamba ugorjon, mert egy mardistól ez is kitelik. Zaklatottan pislogok körbe, de valamiért nem akarom túlzottan feltűnően forgatni a fejem.
Hol vagy, te Olivia-kedvence?

[Öh? szia!]

~ Életem legrosszabb randija? ezt nem hiszem el? és nem a partner miatt hanem a hazafelé út okán? Épp lett volna egy nagyon kellemes napom erre meglátom. Ez nem lehet igaz! Szerintem engem elátkoztak vagy tudom is én? de ebből jó nem sülhet ki! ~

Hannah a mai napon színekben pompázik, mely a lila-fehér-narancssárga ruháját és a citromsárga kis topánkáját jelenti. Különleges alkalomra rittyentette ki magát, de a napja félresikerült mikor a toronyba visszafelé menet megpillantotta plátói lovagját, akiről azt hitte már egyáltalán nem érdekli. Igen, idáig sikerült azzal hitegetnie magát, hogy az egy ficsúr és neki már komoly kapcsolata van meg minden, de amint szemügyre vehette hosszú idő elteltével újra megdobbant a szíve és hevesebben kezdett verni, majd kiugrott a helyéről? Draco Malfoy volt a színen, az ő tejfölszőke hercege, aki se nem volt hősies, se nem becsületes de mégis? bomlott utána, maga sem értette miért?
Figyelte, szemével nem engedte el?
Egyszer csak egy bokrot pillantott meg az udvaron pont maga mellett, ami remek célt szolgált az elrejtőzésre. Odaállt hát az említett növény mögé s úgy mélázott a messzi kék ég felé, mintha Luna Lovegood volna. Ezzel leplezte azt, hogy minden harmadik másodpercben Draco felé pislantgatott s azt kémlelte mit is tesz éppen.

~ Remélem nem vett észre vagy ha igen akkor sem érdekli mit csinálok? De mit is csinálok? Te jó ég! Úgy viselkedem mint egy ovis kis fruska! Elég röhejes, remélem semmilyen ismerősöm nem jár erre mostanság különben állhatok neki magyarázkodni. Pláne nem Dan. Nem hiszem el, hogy randiról jövet pont őt kell kifigyelnem, bolond vagyok teljes mértékben! Egy hülye tyúk! ~

Hannah épp erősen koncentrál, hogy szem elől ne veszítse a fiút mikor hirtelen egy idegen kissrác a frászt hozza rá. Igaz csak köszön, de kizökkenti a leányzót a ?munkájából? és ugrik is egy hatalmasat.

- Öh? szia! ? bökte ki mikor elmúlt a sokkhatás. Egy nála alacsonyabb szőke gyerek volt, nem lehetett több 12 évnél. De most ez nem is számított nagyon csak, hogy elküldje és folytassa a kémkedést. De mikor odapillantott a Malfoy sarj iménti helyére sajnálattal kellett tudatába vésnie, hogy hűlt helye? Ennyi elég volt, hogy megzavarja őt és szem elől veszítse Dracot. Vajon már el is ment véglegesen? Vagy itt van a közelben? Nem tudni?

- Én Hannah? - nyöszörögte csalódottan, de próbált erőt venni magán, hogy ne legyen olyan feltűnő a bánata ? Ismerlek esetleg? Vagy?? Vagy miért is jöttél ide hozzám? ? kérdezte, majd azon kezdett agyalni ki is lehet ez a kölyök. Ismeri? Vagy csak idetévedt? Vagy esetleg Draco egyik haverja és jött megkérdezni vajon mi a francot bámulja titokban a srácot? Jajj csak azt ne! Hannah bízott benne, hogy erről szó sincs különben elsüllyed szégyenében ott helyben?

~Lucas... És bocsánat a késésért... ~

Valahol olvasta, hogy kétféle idő van. Az egyik, amelyik kérlelhetetlenül múlik, ahogy az óra mutatója egyre megy tovább, és mindig ugyanolyan egységekre oszlik, függetlenül mindenkitől. A másik pedig, ami mindenkiben ott van, mélyen belül, elfeledtük már, hol, és ami attól függően áll meg, lassul vagy épp gyorsul, ahogy mi a külső eseményekhez viszonyulunk. Már többször volt alkalma tapasztalni ennek valóságtartalmát, ám ez az eset mindennél jobban rádöbbentette erre.
Nem értette magát. Négy évig több százszor elment Lucas mellett, erre ma kijön egy nem a legjobban sikerült nap után, ingerültség helyett furcsa, passzív (vagy annak tetsző) értetlenséggel, találkoznak, és alig töltenek egymás közelében ?mennyi, talán öt percet? -, és máris elcsattant egy varázslatos, mindent feledtető, zsibbasztó, mégis mindent felélesztő és lángra lobbantó csók. Bocsánatot akar kérni, szabadkozni akar, de még ki sem nyitja a száját, máris letesz erről. Miért kérne bocsánatot egy őszinte tettért, amit nem bánt meg, és amit szerelme sem ellenzett?
Lucas elesik, majd, észre sem veszi, mikor, felül ismét, mielőtt kezét nyújthatná, vagy akár csak felocsúdhatna az előbbi percek ámulatából. Fel sem merül benne, hogy bármi is véget vethet ennek a rendkívüli kötődésnek, ami kettejük közt kialakult, elfeled minden későbbre vonatkozó körülményt, és csak azért fohászkodik, hogy ez maradjon is így- legyen képes átadni magát a pillanatnak mindig. Legalábbis, mikor Lucasszal van.
Halk, rövid kérdés. Fogalma sincs, mire vonatkozik, mit válaszoljon. Az időtlenség és gondtalanság körülöttük felépült buborékja nem pattant szét tőle, és válaszával sem szeretné ezt elérni. Hiába tudja, hogy lehetetlen, meg akarja őrizni ezt a pillanatot, ezt az érzést, mint egy ékszert, levelet, vagy egyéb becses tárgyat. Ami külsőre lehet, hogy semmiség, de szinte felfoghatatlan értékeket hordoz tulajdonosa számára. Közelebb bújik a fiúhoz.
- Olyan furcsa, hogy négy évig észre sem vettük egymást?
Ennyit motyog végül. Ez jelen helyzetben épp elég, számára legalábbis. Nem a múlt felhánytorgatása van benne, csak töprengés, csodálkozás a Sors kifürkészhetetlenségén.   

[Hannah & DeLeon]

Hannah & DeLeon

Három alak ácsorog az óriási platánfa tövében, elmélyült vita folyhat közöttük, bár messziről csak annyit látni, hogy sűrűn pillantásokat váltanak, és hogy mindegyikük keze olykor a pálcája felé kalandozik. Itt szó sincs szórakozásról vagy könnyed, amolyan fiús-hencegős virtuskodós játékról, mint amit Draco kevésbé szerencsétlen évfolyamtársai megengedhetnek olykor maguknak. Itt valami készül, valami komoly, és valami sötét.
Bár ez talán csak egy megérzés. Vagy az is lehet, hogy mindezt a jeges tekintetű fiú komor és gondterhelt ábrázatából lehet leszűrni. Ha valaki tényleg odafigyel, látja. 
A rosszban sántikáló triónak (melynek másik két tagja most kivételesen nem Crak és Monstro) fogalma sincs róla, hogy kifigyelik őket, egészen a beszélgetés végéig. Ekkor van egy pillanat, mikor Draco végre rájön, mi az a furcsa, idegesítő bizsergés a tarkóján, melyet akkor érez, mikor valaki őt tartja szemmel.
És lát egy tarka foltot a közeli bokorban. Kétség kívül egy diák.
A két társa visszabaktat a kastélyba, Draco pedig gondoskodik róla, hogy mire a kémkedéssel gyanúsított személy ismét felemeli a fejét, ő már ne legyen ott, ahol eddig.

Hirtelen kapaszkodik két kar a két jómadár nyakába. Igaz, hogy amikor elindult, még csak egy gyanúsítottja volt, most pedig már ketten vannak, és valami ostoba semmiségről beszélgetnek. Egy fiú és egy lány. Az egyik ismerős, a másik alig. Bár, ha jobban belegondol, olykor észre vette, hogy a lány néha rajta felejti a pillantását, de nem tulajdonított ennek túl nagy jelentőséget, mivel az emberekkel ez gyakran előfordul. Főleg ha lányok. Nem tehetnek róla. Ez van.
Bal kezében a pálcája: bal karját Matt nyakán vetette át, a jobban pedig a lányt szorítja magához.
- Nos, melyikőtök fogja elárulni, hogy miért bujkáltok itt édes kettesben, alkonyatkor a dúdoló kékszömörcebokor mögött? - szólal meg csendesen, de annál fenyegetőbben. - Egész jó kilátás nyílik innen a dombtetőre, nem? - teszi hozzá a kérdést, mellyel egy lépéssel közelebb is kerülnek a problémához, és szavait a színes ruhákba öltözött lány felé fordulva mondja ki, inkább neki címezve őket.
Mattet egyelőre nem ismeri fel, az a fiú szerencséje. Draco erősen markolja a varázspálcáját, és ha bármelyikük is bármivel próbálkozna, elég valószínű, hogy azonnal kapna egy apró átkocskát vagy rontást, mely meggátolja a további cselekedetekben.

- Tulajdonképpen nem ismerjük egymást... - kezdenék bele a magyarázkodásba, hogy vajon mit is keresek a Hannah nevű leányzó mellett, ám ekkor egy jókora mancs jelenik meg látóteremben. Ez még nem is lenne baj, ha nem látnám a kéz által szorongatott varázspálcát végét és ha nem tudnám, hogy annak a bizonyos pálcának a másik végén Draco Malfoy áll. Olivia beváltotta volna a fenyegetését és meg akarna veretni a tejfölszőke háztársammal? Kötve hiszem, sokkal inkább Hannah nézelődése lehet az oka annak, hogy hirtelen a nyakamra került Malfoy karja.
Azért jó lenne, ha nem ismerne fel, mert még a végén tényleg kikapok. Ráadásul itt nem lehet ököllel csatát nyerni, hiszen erősebb nálam, pluszban pont kézre esek neki, ha egy jó kis átkot akarna rámszórni. A fene megehetné az ilyen "szép" hétvégéket.
Elég jó kilátás nyílik a dombtetőre?! Attól függ mit néz az ember, de az nyilvánvaló, hogy semmi okom nem lenne éppen téged figyelni - vélem dühösen, aztán inkább ennyit mondok csupán:
- Egyfelől: nem bújkálunk, másfelől alig két perce ismerem a hölgyet, tehát okunk sem lenne bujkálni. Harmadrészt pedig a bokroknak nem szokásuk dúdolni, Malfoy.
Mire kimondom, már tudom hogy hiba volt, de nem lehet változtatni rajta. Most fog jönni a tipikus kérdés, miszerint vajon honnan is tudom a nevét. És ezt nem lehet elütni azzal, hogy tucatnyi Malfoy jár a Roxfortba, mert tudtommal jelenleg ő az egyetlen. Valamit mégis ki kellene találnom, méghozzá sürgősen, különben tényleg képes ledobni valamelyik toronyból. Nem szeretném, ha ilyen korán csúfos véget érne az életem, legalább a kilencvenéves kort meg kéne érni.
Hannahra sandítok a srác karja alól, és tőle kérdezem meg:
- Ugye Malfoynak hívják?
Remélem, a nő időben észbekap és megérti, hogy nem akarok lebukni. Hátha kisegítene. Olyan szép lenne, akár a régesrégi mesékben: a kedves, jóindulatú lovag megismeri a hölgyet, aki aztán fél perccel később kimenti a sárkány karmaiból. Már csak a páncél hiányzik, meg a fehér ló alólam.
Nem kacsintok rá Hannahra, mert az tuti lebukás lenne, ezért csak egy félmosolyt küldök felé az egyre nehezebbnek érzett kar rejtekéből; azután nekiállok kedélyesen elterelni a témát.
- Szóval ott tartottunk, hogy miért is jöttem ide hozzád - közlöm, Hannahnak címezve szavaimat. - Nem ismerjük egymást, viszont ezen még változtathatunk. Láttam, hogy egyedül állsz itt, én pedig szintén egyedül voltam amott, és gondoltam keresek valami társaságot.
Ekzöben egy könnyed, söprögető mozdulatot teszek a vállam felé, hogy szabaduljak végre a fogásból és megpróbálok félig Draco felé fordulni. Remélem bejön, nincs kedvem a gyengélkedőn tölteni az elkövetkező pár hetet egy elhamarkodott átkocska miatt.

*Mielőtt még Matt teljes egészében válaszolni tudott volna Draco Malfoy lépett oda hozzájuk és egy eléggé gúnyolódó kérdést szegezett feléjük. De csak szép sorjában? Szóval abból az egy mondatrészecskéből amit az ismeretlen srác el tudott hadarni Hannah annyit megértett, hogy nem (olyan) rossz a memóriája, pedig már azt hitte mehet a gyengélkedőre kérni valami gyógyszert erre a feledékenységre, de erre úgy tűnt nem lesz szükség. Viszont amit a plátói kis szerelme tett, az nem hangzott valami ígéretesen? *

~ Bújkálni? Miii? Azt hiszi egy kis gerlepár vagyunk akik agyba-főbe csalják az állítólagos barátjukat és barátnőjüket. Mit képzel? Bár egy lényegében icipicit igaz rám, de nem ezzel a sráccal és a másikkal se bujkálunk? de közben meg Dracot bámulom amikor csak megpillantom? Ááh! Meg fogok őrülni? ~

- Ahogy Matt mondja! Most látom először és jó lenne ha az emberek nem ilyen feltételezésekkel közelítenének meg állandóan két ember akik ellenkező neműek? - a lánynak most nem túlzottan volt kedve jópofizni drága Malfoyával, mert ez a mondata elég kiábrándító és abszurd volt.

*Miután kiadhatta magából pillanatok alatt felgyülemlett dühét feleszmélt mi is történik. Draco kezében egy pálca van, valószínűleg azt hiszi egy ellene irányuló támadás terveit tökéletesíthettük itt a bokornál. Ez persze butaság, de hát a fiúk?
És a Mardekáros keze Hannah vállain landolt, a leányzó érezte innen nincs menekvés, de bármilyen ijesztő is volt a helyzet valahogy nem is igazán szeretett volna kiszabaulni? Legalábbis annyira biztosan nem, mint az újdonsült beszélgetőtársa. *

~ Malfoy, ugye? Milyen kérdés ez? Még szép! Hogy nem tudja a nevét? Micsoda? Vagy? Talán? Olyan furcsán is néz rám? Úgy tűnik nagyon is képben van Dracoval kapcsolatban csak? valamiért nem igazán szeretné, hogy ez kiderüljön? Na jó én nem akarom hogy kútba menjenek a menekülési tervei vagy akár a túlélési esélyei, segítek? ~

- Igen, Draco Malfoy. Ez nyilvánvaló! ? próbált úgy hangsúlyozni, hogy szavaiból azt lehessen kivenni: Te nem ismered, na majd én mesélek neked róla! Így remélte, hogy nem bukik le az a bizonyos Matt?

- Jó, már értem. De mondjuk ez nem is a legmegfelelőbb pillanat, hogy megvitassuk. Engem jelen pillanatban leginkább az izgat, hogy minek is köszönhetjük ezt a ?baráti ölelést? Draco? ? esze ágában sem volt gúnyos megjegyzéseket tenni a fiúnak, de nem is akart úgy viselkedni mint egy kis óvodás aki megpillantja élete nagy álmát. Ő aztán nem fogja itt égetni magát, elég ha magában tud álmodozni a saját kis világában, a környezetére ezt nem fogja úgy kimutatni, ahogyan legbelül érzi?

*Kíváncsi kiskutya szemekkel bámul Dracora és várja a választ, s úgy véli hogy Mattet is érdekelheti az amit most hallani fognak? ha elmondja egyáltalán? vagy megszólal végre? vagy esetleg eltereli majd a témát? *

[Hannah & DeLeon]

Hannah & DeLeon

Ki ez a kis pöcs, hogy csak így beugat nekem? Mindjárt úgy képen törlöm, hogy hetekig a szemfogát fogja keresni a susnyásban. Rohadtul szívesen a pofájába ordítanám a "bokrok nem dúdolnak" megjegyzésre, hogy EZ A NEVE TE SZAROS KIS SÁRVÉRŰ, és kedves user egyébként megjegyezném, hogy ilyen tényeket ne vágjál már a képembe, hogy hol a dombtető, meg hogy hol álltam és mit csináltam, ha már én is alkalmazkodtam a te reagodhoz, tedd meg te is, köszi.
- Elhiheted, hogy rohadtul nem érdekel, hogy bénázod el a randevúdat, te kis taknyos. POFA BE - torkolom le, ahogy megint elkezd csacsogni, és nagyon ajánlom neki, hogy tényleg befogja a száját. A szemtelenséget tetéző sepregető mozdulat persze nem késztet arra, hogy levegyem róla a kezem, eszemben sincs feladni a helyzetelőnyömet, csak azért, mert a gyenge kis válla nem bírja el a karom súlyát.
Helyette inkább a lányhoz fordulok. Sokkal értelmesebbnek tűnik, bár ahogy így végigmérem ezt a tiritarka ruhaösszeállítást, nos... Arcomra egy másodperces fintor erejéig talán kiül a véleményem, de igazság szerint ilyen tekintettel szoktam méregetni az olyan lányok többségét, akiknek túl kicsi a mellük, túl nagy a fenekük, vagy mondjuk egyéb testi tökéletlenséggel rendelkeznek. Vagy esetleg sárvérűek. Mint Granger.
- Tudod - válaszolok neki egy negédes mosollyal -, jobban jártatok volna, ha azt mondod, épp smároltatok. Mert így logikusan jön a következő kérdés, hogy mit csináltatok.
Közben ajánlom, neki és a fiúnak is, hogy észre vegyék, hogy pálcám a nagyszájú kis szőke nyakába fúródik, kvázi hátrafeszítve a testét.
Á, nem fenyegetés ez.
- És nagyon remélem, hogy nem azt a választ fogom kapni, hogy "semmit". Mert rohadtul a nyomomban jársz, az a helyzet.
Egy pillantással a kisfiú tudtára adom, hogy ne szóljon bele a dologba, amit persze ezer százalék, hogy meg fog tenni, mert nem fogja kibírni a kis proli. Ezek a senkiházi suhancok mind ilyenek. Azt hiszik, mindenbe beleugathatnak büntetlenül.

Visszatartom a megkönnyebbült sóhajt, ami annak szólna, hogy Hannah vette a lapot és nem köpött be. Félmosolyt csillantok a lánykára, miközben Draco a kettőnk "randijáról" szövegel. Bizakodásra szemernyi okom sincs, ugyanis hiába söpörném le a karját, nem jön össze a mozdulat. Hát jó, akkor így maradunk itt, mint valami bizarr szoborcsoport, bár a szobrok közül egy olyat sem láttam eddig, amelyik képes lett volna beszélni.
Mindegy. Jellemző, hogy nekem is akkor jár hülyeségeken az eszem, amikor a legkevésbé sem kéne, de hát esélyem sincs szabadulni ebből a helyzetből.
Szívesen megszólalnék, hogy valami éleset, bántót vagy legalább meghökkentőt mondjak, hogy kiszabaduljak a fiú karja alól, de valahogy elveszi tőle a kedvem a nyakamba fúródó pálca. Végül persze, hogy nem bírom ki szó nélkül, mert nincs az az őrült, aki a helyemben hallgatna. Hiszen nayobb kárt úgysem tehet bennem - mármint halálosat -, mert az iskola területén abból biztosan hatalmas balhé lenne, így nincs különösebben vesztenivalóm.
- Tudod mit?! - kérdezem hátraívelő testtel Malfoyt. - Akkor smároltunk. Ugye, Hannah? És lekötelezne, ha elengednél, mert szerintem semmi okod arra, hogy így tárolj itt bármelyikünket is. Részemről az égvilágon semmit nem tettem, amivel ezt a bánásmódot kiérdemeltem volna, de szerintem Hannah is ártatlannak mondható.
Miközben beszélek, két kérdés tolakszik folyamatosan előtérbe az agytekervényeimben: hogy vajon mit akarhat Hannah a krapektól, és hogyan kerülök én a képbe. Válasz nélkül marad mindkettő, tekintve, hogy csupán a fejemben hangzottak el, kimondani már nem áll szándékomban.
Szép lassan elzsibbadva, de engedelmesen hátrafelé görnyedő tartásban állok a fiú pálcája előtt, közben a leányzót fixírozom, tekintetemmel kérve, hogy tegyen valamit értünk, mielőtt egy zsák krumpliként csuklanék össze.