Az északi udvar

.::: Nicolas :::.

Való igaz, ahhoz képest, hogy még a nyár közepe fele vagyunk, nagyonis elcsúfúlt az idő. Eső, bár, nem olyan nagy zivatar, csak egy kis zápor, semmi felhőszakadás. Azonban, van egy olyan lány, aki szereti az ilyen időt, az esőt - Arleth Gresham, az ötödéves mardekáros. Igaz, kicsit felrehúzott szájjal figyelte a terepet, meg hogy mibe lépkedett, de bírta a "strapát". Most egy fekete talárban volt, ami általában a mindennapi viselete - haja elengedve, csuklyája nem volt, nem is nagyon szerette.
Ez a lány az, aki nagyon ritkán szokott megnyílni az embereknek, magánakvaló, és általában a saját érdekeit tartsa szem előtt. De azért van pár olyan ember - háztársai - , akiket tisztel, és szóba áll velük, meg nem kötözködik. Ilyen például Nicolas Baxton. Ő az egyetlen, aki aranyérű, és méghozzá a háztársa is. Na igen, vele tartsa úgymond a kapcsolatot, bár nem mondhatni barátnak, mert sosem voltak barátai, vegyük úgy, hogy kedves ismerős.
Persze, otthon ezt sosem vallotta be, hogy félvér ismerősei vannak - mivel voltak azok is, bár igaz, azok kevésbé érdekelték -, mert annak nem sülne ki jó vége - vagy neki esne baja, vagy az illetőnek - , de általában az utóbbi. Épp azért, otthon inkább csak tartotta a száját.
Unta magát, így egy úgynevezett sokadik felfedező túrára indult - igen, ebben az esőben - , méghozzá azért, mert sejtette, hogy a kényes, finnyás mugli születésűek remélhetőleg nem jönnek ki ilyen időben.
Lassan szemerkélni kezdett az eső, de a lány csak lehajtotta fejét, és a földet pásztázta. Aztán, felpislogott, és egy ismerőst pillantott meg - persze csak hátból, de nyomban felismerte. Furcsa, különös, áttetsző mosoly jelent meg pár másodpercre arcán, miközben megszaporázta lépteit. Odaért a fiú mögé, majd hirtelen elélépett, mire sikerült valószínűleg azt megállítani.
- Ááh, Nicolas.Helló. Hogyhogy te, itt, ilyenkor? - kérdezte, kicsit összeszűkült szemekkel, de egy bújkáló mosollyal. Közben visszaállt szaktársa mellé, és tovább sétált, miközben tekintetét nem vette le a fiú arcáról. Úgymond, a fiú volt számára a "legfontosabb", családja után.

A fiú már ott tartott, hogy unalmában inkább ő is visszamegy az iskola falai közé, mint ahogyan sok másik, finnyásabb társa is tette, akik nagy valószínűséggel nem szeretik az esőt. Már indult is volna vissza, mikor lépteket hallott a háta mögül. Nem nézett hátra, mivel hallotta, hogy a léptek egyre gyorsabbak, és evvel arra következtetett, hogy az illető mindjárt felfedi kilétét, és mellé ér. Járását még jobban lelassította, amennyire csak tudta, hogy utolérjék. Egyszer csak egy lány jelent meg előtte, ezzel teljesen leállítva sétáját. Arleth Gresham volt az, az egyik háztársa. Nem vallotta barátjának, de egy igazán kedves ismerősének tartotta a lányt.
A srác megtorpant hirtelenjében, s elmosolyodott, amint meglátta, hogy ki is ugrott ki eléje. Arleth rögtön köszönt, s Nick mellé ment vissza, de közben nem vette le a szemét a fiúról.
- Oh, szia Arleth!- köszönt vissza illedelmesen Nicolas, s ő is a lány íriszébe nézett. Gyönyörű kék szemei, még ebben a ronda időben is úgy csillogtak, mint az ékkövek, de nem múlt el belőlük a hidegség sem. Már elég jól ismerte ahhoz a lányt, hogy lássa szemei nem vidámságot rejtene, hanem inkább hidegséget, fájdalmat. Szőke tincsei szabadon lobogtak a szélben, ami időközben megjelent, hogy ismét az eső egy újabb hírnököt küldjön a jöttéről. Nem tudta miért, de valami nagyon tetszett neki a lányban, persze nem szerelem terén, hanem egy közeli ismerős terén. Nem tudta mi lehet az, de nagyon megkedvelte amiatt a lányt, ezért is sorolta őt a közeli ismerősei közé. Talán azt kedveli benne, hogy a lány sem nyílik meg senki előtt sem, és nem nagyon mutatja ki az érzelmeit.
- Én? Kijöttem sétálni egy kicsit az esőben.- válaszolta Nicolas, Arleth kérdésre- Egy kis megfázás nekem úgy sem árthat. Nekem semmilyen betegség nem árthat.- vigyorodott el a viccelődés közben. Tekintetét még most sem vette le a lányról.
Mardekáros társa ugyanúgy aranyvérű volt, mint ő. Bár a legtöbb ismerőse is aranyvérű volt, nem nagyon akadtak köztük félvérek, maximum csak nagyon ritkán.
- És te mi járatban errefele, ilyen csúfos időben?- kérdezett vissza Nick. Keze még mindig zsebében pihent, és nem is akarta onnan előhúzni. Most már az utat figyelte, hogy ne nagyon lépkedjen bele a sárba. Az eső lába már lógott, s úgy tűnt, hogy pár perc és elered. A felhők egyre csak sötétellettek, nem nagyon akartak odébb húzódni. A kastély fölött álltak, s nem akartak mozdulni a helyükről, míg le nem zúdítottak egy jó nagy záport. Néhány csepp eső már landolt is a srác fején, de ez még csak amolyan úgymond előjáték volt. A nagy zuhé még odébb volt, az eső nagy része még csak most következett.
Ennek ellenére minden csupa sár volt, hiszen nem csak ezen az egy napon esett itt az eső. Bár Nagy-Britanniában ezt nem lehetett másképp várni. Itt mindig esik az eső. Akár télen, akár nyáron, de esik. Nicolas miközben a választ várta, körbenézett, hogy valami ülőhelyet kerítsen. Talált is egyet, ami nem úgy tűnt, hogy vizes lenne. Elindult annak az irányába és remélte, hogy a lány követni fogja majd, az ő útvonalát, a padhoz.

[AZENATH]

AZENATH

Utáltam ezt.
Ragyogó, napsütötte és kellemes pénteki napra ébredtünk, mintha a madarak csicsergése is erre emlékeztetett volna: mindjárt itt a hétvége. Azonban ez a nap nem teljesen úgy alakult, ahogy én, vagy bárki más tervezte volna.
Kezdjük ott, hogy sikeresen elkéstem arról a francos első óráról. A szobában már mindenki készülődött, a tükörnél igazgatta a frizuráját és az egyenruháját, míg én javában az ágyamban jártam az álmok földjén. Valamelyik kedves barátnőm rájött hogy hé, Raelyn-t fel kellene ébreszteni. Még szerencse, különben az egész délelőttöt végigaludtam volna. Magamra kaptam az első kezem ügyébe kerülő ruhát nagy sietségemben: egy farmert, egy egyszerű zöld pólót, ami még ment is a szemem színéhez, arra pedig felkaptam a taláromat; a zoknim pedig felemásra sikerült, bár ez lett volna a legnagyobb gondom. A hajamat épphogy egy kicsit megkapartam a fésűvel, és máris rohantam az órára. Mivel senki sem volt már a folyosókon, nehéz volt eltalálnom a terembe, de végülis az óra második felére sikeresen beestem. Igen: hát persze hogy kaptam plusz feladatot, amiért elkéstem.
És ha mindez nem lett volna elég, sötét varázslatok kivédésén Piton felszólított, és kábé halvány gőzöm sem volt a válaszról. Mínusz pontok, remek.
Mivel egyelőre elegem volt ebből a "szép" pénteki napból, úgy döntöttem hogy jókislány leszek, és megcsinálom a plusz feladatomat alkímiából, utána pedig kezdek valamit magammal.

A felénél feladtam.
Már egész belelendültem ebbe az alkímia háziba, amikor a vége felé kifogott rajtam az egyik példa. Jellemző, a tanár a legvégére hagyta a nehezét.. Kínomban már majdnem a penna végét rágtam, de azért odáig nem süllyedtem hogy szétrágcsáljam a madártollat. Úgyhogy félredobtam a leckét meg az íróeszközt, és elnyúltam a fűben. Egy ideig így feküdtem, kicsit kitiszítottam az agyamból az alkímiát, majd körbenéztem az udvaron. Minden megszokott: a diákok kettessével, vagy csoportossával mászkáltak, nevetgéltek, csak én lennék ilyen csodabogár, hogy kijöttem házit írni?
Már lassan kezdtem megunni az ücsörgést és a magamban dúdolászást, ígyhát jobban szemügyre vettem az embereket. Láttam néhány ismerős arcot, egész felvidultam, ígyhát odaintegettem nekik hátha idejönnek.. de valószínűleg meglátták a füzeteimet, és inkább mentek a maguk dolgára.

Aztán feltűnt mégvalaki a színen.
Ha nem járt volna ide már öt éve, valószínűleg mindenki jól megbámulta volna, bár még mindig volt pár kivétel az elsősök személyében. Emlékszem, amikor idekerültünk a Roxfortba, kis 11 évesként, mindenkinek feltűnt a fiú hosszú vörös, loboncos haja. Általában hátul összefogta egy csattal, és így pont olyan tekintélyt sugárzott mint egy viking harcos. Persze sokan idegenkedve fogadták, de én rokonléleknek éreztem: tudtam, milyen ha megbámulják az embert a vörös tincsei miatt. Hát még ha fiú az illető. Aztán miután megszólalt, kedves és mosolygós személyisége mindig a jó felé billentette a mércét. Vagyis, úgyahogy elfogadták a társai.
Odaintegettem Nath-nak, és előző hibámból tanulva felültem a fűben, és a hátam mögé toltam az alkímiát. Reménykedtem benne, hogy a fiú odajön hozzám, és segít valamivel szebbé tenni ezt az amúgy szerencsétlen napomat.. És végre nem kell az alkímiára, meg erre a szuper napra gondolnom.

[Raelyn]

Raelyn

Végre...! Egy kis friss levegő. Mélyen magamba szívtam a fű illatát, a napsütés finom melegét. Kedvem lett volna nekivetkőzni, hogy mégnagyobb felületen érhessen és élvezhessem, de... Nos nincs annyira meleg sem, bár ez még a kisebb bajom. Ez a rengeteg diák mindenfelé, tuti kitörne az általános "elolvadok" mámor és özönlenének hozzám mint a darazsak a mézre. Holnap estig se vakarnám le őket magamról. Néha utálom hogy jól nézek ki. De csak ritkán. Nagyon ritkán. Szóval vetkőzős műsort nem fogok rendezni, ígyhát marad a séta.
Kár hogy nincs olyan hely, ahol félmeztelenül flangálhatnék. Még nénéméknél se. Bár ott meg aztán pláne nem. Utoljára 7 évesen rohangáltam félmeztelenül. Azóta néném sikítófrászt kapott, hacsak egy szőrszál is rontotta öltözékem összképét. Elmosolyodtam a gondolatra, és megráztam a fejem. Akkortájt nem értettem, most pedig csak röhögök rajta magamban. Ideje másra gondolni. Elvégre a sulinak  még nincs vége! Mégha ilyen borongós időket élünk is, az iskola olyan hely, ahol boldog lehetek. De csak egy kicsit. Ezt sem szabad túlzásba vinni.

Mosollyal az arcomon vágtam át az úton, belegázolva a friss fűbe. Automatikusan intettem a nőneműeknek, a fiúknak csak biccentés. Ahogy sejtettem a jó idő mindenkit kivonzott a szabadba. Lehuppantam a tóval szemközt, néztem egy darabig a fodrozódó vizet. Kezeim azonban sosem birták a tétlenséget. Gyors mozdulatokkal róttam a sorokat egy vaskos bőrkötéses füzetbe. "Legendás lények gondozása..." Jó cím egy naplónak, hogy még ne is keressék. A házifeladatok j már megcsináltam a klubhelységben tegnap. A maradékot meg majd óra elött leirom.  Végül kis idő múlva elfogy az ihlet, a penna megáll a kezemben, és csak nézem a tavat. Összecsukom lassan a könyvet, majd felálok. Tiszta mázli hogy senki nem jött oda hozzám.

Megdörzsöltem a szemem. mégcsak délután van, de alig állok a lábamon hiába a csodás környezet és illat a fáradtság az fáradság. Mikor is feküdtem le? Hajnali öt körül? Azok a rohadt házik... hónom alá kaptam könyvemet, a penna a számban talált nyugvóhelyre addig, amig megigazgattam  hajam. Ha hosszú hajad van, a minimum a napi öt alkalom hogy megnézd minden tincs a helyén van e. Meg kéne már tanulnom egy egyszerű fodrászati bübájt... Lehet az sokat segítene.

Ezen filózva lépkedtem visszafelé, mikor észrevettem Raelyn-t, aki épp buzgón integetett felém. Óvatosan végigmértem, és így még láttam a háta mögül kikandikáló könyvsarkot. Megunta volna a háziírást? nem lepne meg. Fradságomat mélyen magambatemetem, és elindulok felé. egy kis beszélgetés talán felébreszt, és különben is. Még soha nem beszélgettünk. Pedig egy évfolyam, egy ház... hogyhogy a nevén kívül szinte semmit nem tudok róla? Jó, ez igy nem teljesen igaz. Amikor nem figyel, sokszor elgondolkodva vizsgálom. Mint mindenkit magam körül. De megszólítani még valhogy nem sikerült. Persze a többiek is suttognak ezt azt. Álítólag egy virgonc jószívű kis vöröske. A lányok szerint pedig túlontúl becsületes, és szókimondó. Persze mindenki kedveli, csak kukacoskodnak. Én is azthiszem. Néha elgondolkodom, nem vagyunk e rokonok. olyan nagyon hasonlít a kisgyerekkori énemre... Vajon ha nem így alakulnak a dolgok én is ilyen lennék? A "ha" mindig rossz tanácsadó. És nem szeretem ezt a szót. Van. Megtörténik. A többi pedig nem érdekes.
Odabaktatok mellé, és mosolyogva lenézek rá. Egyik kezemben könyv, másikban penna.

- Üdvözletem széphölgy. Hívására megjelentem színe elött. Óhajt valamit? -

Játékosan meghajolok elötte, majd magamban kuncoga reakcióján lehuppanok mellé. Jobb is hogy észrevett, és idehívott. Elaludtam volna záros időn belül, ha huzamosabb ideig egyedül kellett  volna lennem.

.::: Nicolas :::.

Egyszer – egyszer a lány is lepillantott a földre, hogy ne lépjen bele sárba, vagy esetleg gödrökbe, de inkább csak a fiún pihentette tekintetét. A válaszra ő is elvigyorodott, pár perc erejéig. A fiú volt az egyetlen, aki fel tudta vidítani, valamilyen formában, és ezért is becsülte annyira – mivel Arleth-et nem olyan könnyű „megmosolyogtatni.”
-   Valahogy sejtettem, hogy rajtad nem árthat semmi ... – jegyezte meg halkan, egy picit viccelődve. – Tudod, valamilyen szinten rajtam sem árthat egy megfázás. Nem nagyon érdekel. Nameg ... Nem árt egy kis friss levegőt szívni, most úgy sincsenek annyian kint. – motyogta egyre halkabban, aztán ...
Mivel, tekintetét nem vette le a fiúról, ennek az lett az eredménye, hogy a sárban megcsúszott, és majdnem hasraesett, de sikeresen elkapta a fiú egyik karját. Zavartan pislogni kezdett, miközben felállt, rendes helyzetbe, mivel az előbb keményen megingott, de nem vesztette el az egyensúlyát. Motyogott egy halk „bocsánatot” a fiúnak, miközben ő is zsebretette kezeit, és mostmár nem vette le a szemét a földről. Haját folyamatosan ki kellett söpörnie arcából, hogy nem takarja el előle a „külvilágot”, közben földet söprő talárja alja tiszta sár volt. Húzta a száját, meg fintorgott kicsit – de magában megjegyezte, hogy ez még mindig jobb, mintha napsütéses idő lenne, de hemzsegnének a sárvérűek. Nicolast követve, a padhoz sétált ő is, és gyorsan leült a fiú mellé.
Közben az eső mostmár nagy cseppekben elkezdett csepegni, egyre gyorsabban és gyorsabban. A lány nem vallotta be, de egyáltalán nem volt melege – sőt, nagyonis fázott, de most ez nem számított neki. Gondolatai teljesen máshol voltak ...
Apja mondata, még most, öt év után is ott csengett fülében, minden gondolata az körül forgott. Majd ha annyi idős leszel, megérted, és remélem, te is beállsz közénk, mert hanem ... Hanem nem lesz értelme az életednek. Jól tudta, hogy bár apja nem mondta, de elvárta, hogy egy szem lánya is kövesse őt meg testvéreit, hogy a lány is halálfaló legyen majd, egyszer. És az az egyszer vészesen közeledett.
Halkan szipogni kezdett, miközben lassan a fiúnak dőlt. Nem szokott sírni, nagyon, nagyon ritkán csak. Most sem sírt, csak szipogott, és próbálta visszatartani a kitörő könnyeket, sikerrel. De ... Az emlék újból elétört belőle, látta maga előtt akkori, elsős önmagát, aki szívélyesen bólint apjának, és megígéri, hogy úgy lesz, ahogy akarja. De akkor még nem tudta, hogy mibe is egyezett bele. Na meg ez az időjárás sem hoz ki belőle nevetést. Ritka pillanatok azok, amikor ezt a mardekáros lányt sírni lehet látni. De van ilyen is, naa. Kihasználni meg ... Persze, az is biztos, hogy ha mondjuk egy ismeretlennel lenne, vagy egyik rokonával, nem történt volna ez meg, de Nick az az ember, akire az életét is rábízná. És ilyen nagyon kevés van. Pontosabban ő az egyedüli.

[AZENATH]

AZENATH

Végre valami jó is történik.
Nath elindult felém, és ahogy közeledett, észrevettem, hogy az ő kezében is bizony ott leledzik a könyv meg a penna. Csak nem ő is tanult? Ezen önkéntelenül is elmosolyodtam, mire a fiú befutotott mellém. Már álltam volna fel, hogy köszönjek neki, így annyira kicsinek éreztem magam (bár ha felállok sem érek el maximum a válláig... nem a magas termetemről vagyok híres) Előtte még viccesen hajbókolt előttem egyet, ha kalap lett volna a fején, biztosan azt is leveszi. Hosszú hajának vöröses árnyalat most még erősebb volt, ahogy megcsillant rajta a napfény.
Aztán mivel ő is lehuppant mellém a földre, nem kellett nagy küszködelmekkel feltápászkodnom, és a tervezett pukedli is elmaradt.
 
"Széphölgyem?" Láttam, feltűnően jó kedve van ma, én is visszanevettem rá. Hát persze, péntek van, meg amúgy is vicces fiú, nem csoda hogy annyian kedvelik. A hirtelen támadt enyhe szellőbe nagyot szippantottam, és éreztem a közeledő nyár kellemes illatát.
-Egy kis szerencsét óhajtanék, uram, ami sajnos a mai nap eléggé elkerült-
Feleltem hasonló finomkodó stílusban, és előszedtem a hátam mögé tolt könyvet. Már nem takargattam annyira mivel Nath-nál is volt egy - nem volt szégyellnivalóm. Kinyitottam, pár pillanatig lapozgattam amíg oda nem értem ahhoz a bűnös példához, ami elvette a kedvem az egésztől.

-Elkéstem ma az alkímia óráról, szóval büntetőfeladatot kaptam.-
Böktem rá a könyvre hevesen, mintha az ujjamat használtam volna pálcaként, és ahogy hozzáérek az adott példához az vagy elpárolog, vagy magától megoldódik.
-Csak nem..?-  Néztem az ő könyvére pimaszul, bár nem gondoltam komolyan hogy Nath is ugyanúgy járt mint én, és plusz házit kapott. Nem mintha nálam ez lenne a megszokott, hogy elkések, eltévedek ésatöbbi (na jó, az eltévedés talán) de a mai nap tényleg összejött.
Amíg válaszolt, a vonásait tanulmányoztam - még sosem láttam ilyen közelről, hiába járunk egy házba má 5 éve. Néha köszöntünk egymásnak, vagy összekerültünk a közös társaságok révén, de semmi egyéb. Legalább megismerhetem, tényleg olyan-e mint amilyennek mondják. Hiába volt vörös haja és viccelődött, nem hasonlított a bátyámra, közelről sem. Nath-ban volt valami... rejtett komolyság, tekintély, vagy csak én láttam így? Nem is tudom. Mindenestere ahányszor ránéztem, a vikingek jutottak eszembe róla - persze ez egyáltalán nem volt negatívum. Hát még ha szakálla növesztene és kettőbe fonná a haját..! Áhh, de inkább maradjon így. Így sokkal jobb.
Aztán a könyve felé fordultam, amit valószínűleg ő is letett a fűbe az enyém mellé. Kinyitottam, és elolvastam az első oldalt: "Legendás lények gondozása".

-Szóval ha neked nincs plusz házid, mi vitt rá a tanulásra?-
Kérdeztem, de egyelőre nem lapoztam tovább a könyvben, nem tudtam hogy valami fontos dolog is lehet benne - én egy sima, egyszerű tankönyvnek néztem.

Mikor a lány megpróbált elesni Nicolasba kapaszkodott, aki rögtön, reflexből Arleth után nyúlt, hogy ne essen el szegény lány. szerecsére nem történt meg az esés, hála Nick karjának, de azért a srác megjegyezte, hogy jobban kellene vigyáznia.
- Nézz a lábad elé, mert ez a sár eléggé csúszós, és könnyen el lehet esni.- mondta mosolyogva. Csak néhány személy volt, akivel ilyen kedvesen viselkedett, és természetesen első helyen Arleth állt. a lánnyal jött ki a legjobban az összes háztárásán belül, de ennek okát nem tudta. Ő csak úgy könyvelte el magának, hogy Arleth olyan, mint ő ezért is lettek ilyen jóban. Persze nem ez volt a magyarázata a dolognak, de az igazi magyarázatot nem tudta.
Lassan elindult a pad felé, majd mikor ledobta magát az ülőhelyre, akkor látta meg, hogy a lány- pont ahogyan szerette volna- követte, s gyorsan le is ült melléje. Az eső már szinte zuhogott, s Nicolas észre vette, hogy Arleth rettentően fázik. Levette a cipzáros pulóverét, amit az iskolai talár alatt viselt és a lány hátára terítette. Nem nagyon szerette a mugildolgokat, de a ruházatukban volt egy-két darab amit Nick is szívesen felvett. Ilyen volt ez a pulóver is. Várta, hogy Arleth elfogadja-e a pulóvert, vagy inkább visszaadja. Igaz egy kicsit furcsán nézett ki a talár felett elhelyezkedő ruhadarab, de hát ha igazán fázik, akkor ez nem zavarja őt. Nick is meglepődött saját kedvességén, d ez volt a megszokott viselkedése Arleth Greshammal szemben. Ő maga nem fázott, az a pulóver is csak azért volt rajta, hogy ne fázzon annyira, ha hidegebbre fordul az idő.
A mellette elhelyezkedő lány nagy valószínűséggel valami elég rosszra gondolhatott, mivel elkezdett szipogni és lassan Nicknek dőlt. A srác elég jól ismerte, ahhoz a lányt, hogy tudja nála igen ritkák az olyan alkalmak amikor sír. Egy kicsit meglepődött, amikor érezte a rá nehezedő súlyt, de utána egyik kezét a lány hátára tette és megsimogatta, másik kezével pedig gyengéden megfogta az állát, felemelte a fejét, és maga felé fordította azt.
- Mi a baj?- kérdezte, tőle nem megszokott kedves hangon, s szemeit a lány íriszeibe mélyesztette, fürkésző tekintettel.
Arleth volt az a személy, akivel mindent megosztott, és megbízott benne, s remélte, hogy a lány is ugyanígy van ezzel. Az eső, mintha megérezte volna a rossz hangulatot, még jobban elkezdet esni, s most már villámok és hangos dörgések is társultak hozzá.

Raelyn

Leültem mellé, és letettem a könyvem a fűbe. Felhúztam térdem, és átkaroltam magam. Épp felé fordítottam arcom, hogy mondjak valamit, de a látványtól inkább magamba fojtom. Egyszerűen tökéletes pillanat volt. Látni ahogy a hajába kap a szél, érezni ahogy az én tincseimet is megmozgatja. Érezni azt az egyedi illatot, amit valószínűleg ő is érez, Mindketten átadtuk magunkat ennek a pillanatnak. A nagy jókedvem kicsit megszelídült. Sokkal visszafogottabban, meleg apró mosollyal hajtom fejem térdemre úgy, hogy Raelyn-t is lássam. Mosolyom kiszélesedett, mikor mondandójában visszaköszönt ugyanaz a stílus, és hozzá illő mozdulatsor.

- Szerencsét... Nos, azt éppenséggel nem adhatok, de kincseket, - előhúztam a füle mögül egy galleont, hirtelen odanyúlva, majd felmutattam neki, és a kezébe nyomtam. Végül visszahelyezkedtem kezdeti pózomba  - Csodát, varázslatot és egy kis nevetést, csempészhetek  délutánjába széphölgy. - ültemben a kézcsók elég sutára sikeredett, de hát ez van. Ez most nem a tökéletességről szól. Végül nevetős, és egyben komoly tekintettel visszaülök - Nem sokan élvezik ilyen átéléssel a természet apró csodáit. Köszönöm hogy veled élvezhetem ezt a pillanatot. - mondom neki kedvesen, kicsit sajnálva azt az apró elmúlt nyugalmat. Közben ő előszedte újra a könyvét, leplezve enyhe zavarát, de azért együtt mosolygott velem. Inkább a tanulásra terelte a témát. Ez eléggé jó terület, eléggé semleges. Mikor felteszi a kérdést nekem, először értetlenül nézek rá, majd leesik mire is céloz. Felkacagok, és megrázom a fejem.

- Ó, nem nem. Csupán csak olvasgattam! Szeretem a LLG-t – mosolygok rá, miután kinevettem magam. Hagytam, had vegye fel, és olvasson bele a könyvembe. Úgysem fog találni semmit. Csak rám reagál naplóként a könyv. Egyébként tényleg egy LLG tankönyv. Nem volt egyszerű bűbáj, meg is szenvedtem vele. De az eredmény büszkévé tett.  Na jó egy kis segítséget is kaptam hozzá.

Meglepett a következő kérdése. Felemeltem fejem, és megcsóváltam. - Nem lehet csak egyszerűen készülni valamiből? Egyébként nem volt rá különösebb okom. Szeretem az LLG-t. Pegazusok, unikornisok... mind mind csodálatos lények. Olyan nemesek, tökéletesek. Szeretek róluk olvasgatni. - az igazság az hogy imádom őket. Van bennük valami megmagyarázhatatlan. Ez az én titkos szenvedélyem.

- És te? Ha jól sejtem, elakadtál a háziddal így van? - odahajolok hozzá, hogy lássam a példákat. Rövid időn belül rájövök, hogy bizony ez nekem trollul van. - Mondanám hogy segítek, de az alkímia nem erősségem... Esetleg könyvtár? - nézek nem túl biztatóan. Végülis csak kiokoskodunk valamit.
Jó itt lenni vele. Az eddigi napok fásultsága, és unalmassága, eléggé lehangolttá tett. De most jól érzem magam. Azt hiszem élvezem. - Ha már így idehívtál, és úgysem jutunk sokra a tanulással, mi lenne ha sétálnánk egyet, még mielőtt lemegy a nap? Egész nap ülhetünk eleget... - reménykedve pillantok rád, majd csakhamar sóvárogva a tópart felé. Szórakozottan végigsimítok hajamon, és játszani kezdek a szél által előrefújt tincsekkel. Igazából azét ajánlottam fel, nehogy mégis alkímiáznom kelljen. Valahogy nem tartozik az a tárgy a kedvenceim közé. Brrr

.::: Nicolas :::.

Csak ült, és összeszorította ajkait. Ha nem így tett volna, valószínűleg kitört volna belőle a sírás, vagy esetleg vacogni kezdett volna, de mivel egyiket sem akarta, ezért inkább nem nyitotta ki száját. Nem figyelt a fiúra, de a pulóver súlyát megérezte hátán, mire felpillantott a fiúra.
-Köszönöm. De te megfázol ... – motyogta halkan, szinte alig érthetően, majd ismét visszahajtotta fejét. Saját magát több dolog is meglepte – először is az, hogy Nick észrevette, hogy fázik, és az is, hogy ráterítette saját pulóverét ; másodszor meg az is, hogy aggódik a fiúért. Az utolsó mondata .. Nem kellett volna kimondja azt, nem, mert kezdi felfedni magát a fiú előtt, túl sok mindent tud már róla. De végülis nem számít. Nicolasban bízott meg a legjobban, bárki közül, apja után ő volt számára a legfontosabb, így mindegy, hogy ismeri-e, úgy tényleg, vagy nem. Ő tudhat róla .. Mindent ...?
-Öhm, csak egy rossz emlék. Egy nagyon rossz emlék .. – mondta, de nem nézett a fiú szemeibe. Nem vallhatja be, mert akkor tényleg, akkor valóban mindent, mindent elárul saját magáról. Viszont ... Magában tartani is szörnyű érzés. Borzalmas. Felpillantott a fiúra, majd meghallotta annak feltűnően kedves hangját, hirtelen elkezdett belőle áradni a szó.
-Apám, és a bátyáim halálfalók. Nem tudom, mennyire szabad ezt elmondjam, vagy esetleg tudod-e, de tudom, hogy nem adod tovább senkinek, megbízom benned. Annak idején, elsős voltam ... Mielőtt a vonat elindult volna, beszélt velem apám. Elmondta nekem, hogy a Nagyúrat szolgálja, és hogy majd én is ... Hogy egyszer majd én is ... Megígértem ... De nem tudtam, mit teszek ... – hirtelen elcsuklott a hangja, és levette tekintetét a fiúról, miközben reflexszerűen megölelte a fiút. Mostmár pár könnycsepp is megjelent kék szemeiben, de cseppett sem érdekelte, már nem bírta tovább. Szorosan megölelte a fiút, és halkan, alig hallhatóan szipogott. A dörrenésekre kicsit meg- meginogott – bár hozzászokott az ilyen időjáráshoz, de azért ilyenkor nem gyakran szokott kint, a szabadban lenni.

[NATH]

NATH

Feltámadt a szél.
Mármint nem a szél, hanem inkább egy apróbb szellő, és mindkettőnk rézvörös haját lagymatag táncba kergette. Nath is élvezte a helyzetet, amiből úgy gondoltam, hogy nem zavarja a különleges hajszíne.
Aztán megszólalt, én pedig ráemeltem a tekintetem, amikor előhúzott a fülem mögül egy érmét. A lélegzetem is elakadt, és meglepettem kaptam a fülemhez, de nem tudtam róla, hogy galleonokat tartanék mögötte. Összehúzott szemöldökkel mérgettem az apró kis tárgyat, amit immár a kezemben tartottam, amikor Nath egy tréfás kézcsókkal kedveskedett.
-Nem is tudtam hogy léteznek ma még ilyen fiúk-  Mondtam zavaromban, amiért ilyen kedvesen és mondhatni illedelmesen viselkedett. Először furcsa volt: talán a neveltetése miatt ilyen régimódi? Nem is tudom, kaptam-e már valaha életemben kézcsókot?.. De bizonyára csak viccelődött, így egyszerűen arra fogtam. Az érmét két ujjam közé fogtam, magam elé tartottam és mégegyszer megszemléltem.
-Köszönöm uram-  Fejemmel aprócskát meghajoltam, bár a helyzet komolyságát megtörte az arcomon bújkáló mosoly.  -Mától ez lesz a szerencsehozó kabalám-
Azzal farmerzsebembe süllyesztettem a galleont.

Szóval Nath bűvészkedik. Mik ki nem derülnek! Ő akár a pálcája segítsége nélkül is képes ilyen trükkökre. Talán én is elsajátíthatnék egy párat, gondoltam, de visszatértünk a tanulás-témára, így már nem volt lehetőségem rákérdezni. Elvettem a földről a könyvét, és belelapoztam. Igen, ez egy sima, száraz tankönyv. Bár még mindig jobb mint a legtöbbje - LLG.
Fejcsóválása valami olyasmit sugallt, hogy "Enyje leányzó, te csak akkor tanulsz ha muszáj?" Hát, rátapintott... De ezzel most szembe tudtam szállni, mivel a legendás lényeg gondozását én is kedveltem.
-Én is szeretem. Imádtam amikor először kellett hippogriffre ülnünk-
Kuncogtam magamban, amikor eszembe jutott néhányan mennyire szerencsétlenül lecsúszkáltak, rosszabb esetben estek az állatról. Nekem sem ment elsőre, így végülis magamon is nevettem.
Aztán Azenath rátért az alkímiára. Huh. Nos, nem igazán tudott segíteni, amin nem is csodálkoztam.
-Szerintem amúgy sincs megoldása, csak azért kaptam hogy ezzel szenvedjek az összes szabadidőmben-
Rántottam meg a vállamat, azzal becsaptam az alkímiakönyv fedelét. Ha szerencsém van, következő órán számon sem kéri tőlem a példát. Tenyeremet a zsebem fölé raktam - amelyikbe az apró galleont rejtettem.

Nekem sincs most ínyemre az alkímia, szóval örömmel mentem bele az ajánlatban.
-Rendben-  Mondtam, de persze észrevettem hogy a tópart felé tekintget.
-És merre menjünk? Tópart?- Kérdeztem megjátszott tudatlansággal, bár kíváncsi lettem volna mit akar ott a víznél. Csak nem fürdeni? Háát, nem mondhatom hogy nem szeretem a vizet, de... Najó, lehet csak mutatni akar valamit - jutott eszembe, és kíváncsian fordultam felé.
-Nath, tudsz még ilyen bűvésztrükköket, vagyis.. varázslatokat?-
Kérdeztem, miközben felálltam, leporoltam a ruhámat és elindultam véletlenszerűen egy irányba. Mivel nem jött válasz, megtorpantam és körbepillantottam, mivel Nath már sehol se volt mellettem. Ja, hogy nem jó felé indultam... Gyorsan visszalépkedtem mellé, vágtam egy kínos, elfojtott vigyort, és ismét elindultam - immár mellette, amerre ő is ment.

A lány kicsit meglepődött, mikor Nicolas ráterítette a pulóverét, de nem utasította vissza. Megjegyezte, hogy Nick így meg fog fázni, de a srác erről nem is akart hallani.
- Ugyan. Én nem fázok, ellentétben veled, és már amúgy is mondtam, hogy rajtam semmilyen megfázás nem tud kifogni.- mondta, mivel nem akarta, hogy háztársa megfázzon. Saját maga már nem érdekelte, de azt sem akarta, hogy Arleth miatta fázzon meg, mert nem volt képes oda adni neki a pulóverét.
A fiú kérdésére csak annyit mondott, hogy egy nagyon rossz emlék jutott az eszébe. Nick sejtette, hogy ez nem csak egy kis jelentéktelen emlék, mivel látta magán a lányon is, meg ismerte annyira Arlethet, hogy tudja nem sírja el magát minden kis apró dolgon. Ahhoz túl jól ismerte, hogy mind ezt tudja. A lány felnézett rá, majd vissza és hirtelen elkezdett belőle dőlni a szó. Szegény lány megígérte az apjának, hogy egyszer halálfaló lesz belőle. Ezek szerint ő nem akart beállni a Nagyurat szolgálni, de mégis rá fog erre kényszerülni.
Ekkor megölelte Nicolast, és már egy-két könnycsepp is megjelent az arcán. Még jobban megölelte a srácot, aki viszont nem tudott mit kezdeni a helyzettel, mivel az ölelés az nem az ő területe volt. Így csak ismét Arleth hátára rakta a kezét és megsimogatta. Gondolkozott egy darabig, hogy mit is mondhatna, de semmi értelmes nem jutott az eszébe, így csak kérdezett.
- És mi lesz, ha nem állsz be közéjük?- kérdezte a lányra nézve- Amúgy meg ne aggódj én sem akarok halálfaló lenni, bár ha felajánlanák nekem, akkor talán meggondolnám.- mondta, s tovább vigasztalta a lányt. Ő igazából nem viszonyult sehogyan sem Voldemorthoz. Eléldegélt mellette, és addig nem is törődik vele, amíg az nem avatkozik bele az életébe.

(bocs kicsit rövid lett)

.::: Nicolas :::.

Picit gyengén, meg elcsüggedten ölelte a fiút, miközben meghallgatta szavait. Vett egy mély levegőt, majd lassan elengedte, és feléje fordult.
-   Nem tudom … De bizonyára semmi, mivel befogok állni. Igen, befogok. – motyogta, de inkább mintha magát győzködné. Bírni fogja. Menni fog. Valószínűleg. 
-   De, te tényleg … Beállnál? Komolyan halálfaló akarsz lenni? – kérdezte, kicsit elcsukló, de magabiztos hangon. Közben kék íriszeiben bátortalanul megcsillant valami, miközben levette tekintetét Nick-ről, és maga elé pillantott.
-   Bocs, hogy kiborultam. Kicsit kivagyok. Túl nagy a nyomás. De bírom. Jól vagyok. – mondta halkan, miközben megerőltetett egy gyenge, halvány félmosolyt, és egy pillanatra felpillantott a fiúra.
-   És te? Én csak bőgök itt, mint egy hisztis sárvérű, te meg semmit sem mondasz magadról. Szüleid? Csajok? – kérdezte kedvesen, miközben ismét felnézett a fiúra, bár igaz, nem sokáig. Aztán elkezdett babrálni karkötőjével. Minek is tette fel az utolsó kérdést? Valójában önmagát is meglepte, de már visszafordítani nem lehet. Ha akar, válaszol Nicolas, ha meg nem, akkor sem lesz nagy gond, sőt, semmi sem lesz.
A halálfalókra visszatérve ... Megígérte, és ő be is fogja tartani a szavát. Bár igaz, hogy rettegett egy kicsit, de biztosan elmúlik. Kínozni. Esetleg ölni ... Brr. De majd a jövő titka, hogy mi lesz.

[ Ez lett rövid. x) Bocsii.  ]

> Raelyn <

Megkönnyebbülten mosolyodtam el, mikor belement a sétába. Hálás tekintettel pillantottam rá. Miközben felálltunk, kérdezett valamit, én pedig visszahuppantam ülésbe, annyira kellett nevetnem.
- Ne értsd félre kérlek, de 10 ujjamon meg tudom számolni hányan használták a bűvészkedés szót ez alatt az öt év alatt. - felállok, és elismerően nézek rá. - Szóval nem vagy idegen a muglik között – Vigyorodom el, majd játékosan nemet intek ujjammal. - tudni éppenséggel sok mindent tudok, de egy bűvész sosem adja ki a titkát. Épp ezért hívják V A R Á Z S L A T – nak – végül ünnepélyesen megragadom talláromat, és egy echte színpadi meghajolást mutatok be. Majd egy apró láthatatlan pálcapöccintéssel egy virágszálat varázsolok kezembe, és végül zárásképp átnyújtom. Sok haszna van a trükk, és varázslat kombinálásának. Színpadon persze tilos. Apám mindig sajnálkozott is ezen. Végül miután kimosolyogtuk magunkat, elindulunk.

- Nem muszáj a tóhoz mennünk, csak lassan napnyugta van... - elébe penderültem, és mosolyogva folytattam. Persze ahhoz hogy, ne jöjjön nekem meg kellett állnia. - A fény pedig csodálatos ahogy a vízen játszik. Nomeg, a napnyugtát figyelni a legjobb dolog. - Széles mozdulattal tárom szét karjaimat, hogy érezd a tér súlyát. - a tó felett a legjobb a kilátás, a kastélyon kívül. - Nem volt konkrét ulticélom. Tényleg nem. Na jó, ezzel most hazudok. Tudat alatt igenis volt. A tiltott rengeteg felől, a tóra vetül egy kis szikla. Ha ki tudok szökni éjjel észrevétlenül, ott szoktam figyelni a holdat. Meg a napnyugtákat. Persze sokszor emiatt lemaradok a vacsoráról... A többiek pedig azt hiszik, hogy ilyen kis buzgó mócsing vagyok, és tanulok... Én pedig meghagyom őket ebben a hitükben. Egy pillanatig elábrándoztam a dolgon, és nem hallottam hogy Raelyn nekem szegez egy kérdést.

- Bocsi... mond még egyszer. Kicsit elkalandoztam. - Mosolygok rá bocsánatkérés képp. Talán elviszem oda.. Talán. Az ilyesmit ki kell érdemelni nemdebár? Ő persze egy kis csipkelődés után, elmondja mit akart. Közben megáztatom a kezem a tó vizében, majd játékosan lefröcskölöm a kezemről csöpögő vízzel.
Rég éreztem ilyen jól magam. A lányok többsége túl kiszámítható. Talán az üdítő ebben az egészben, hogy nem akarom felszedni, nem akarom elcsábítani. Egyszerűen.... Csak szeretnék valakivel szabadon nevetgélni. Persze alaposan utána gondoltam a családfájának. De tudtommal nincs olyan rokona, aki kapcsolatban lenne nénémékkel. Arról tudnék. Ha jól emlékszem van egy bátyja, és csak az Anyja él már. Vajon mi történt az apjával...? Kár ezen gondolkodni. Talán majd egyszer elmeséli. Bezzeg nénémék sosem fognak anyámról mesélni. Mindig azt hangoztatják, hogy a suli után én viszem tovább az Vessalius“birodalmat” ahogy ők hívják... nevetséges. Már most rám parancsoltak, hogy barátkozzak aranyvérűekkel... Kicsit el is komorodom. Aztán hamar túlteszem magam rajta. Csak annyi a dolgom, hogy gyarapítsam a vagyont, és a hírnevük tiszta maradjon. Ez még teljesíthető. A barátaimat pedig még egyenlőre én választom meg...Nagyon elgondolkodhattam, mert Rae már egy ideje szólongat.
- Ne haragudj. - megrázom a fejem. Végül válaszolok neki.

[NATH]

NATH

Nath nevetésben tört ki.
Kissé furcsálltam, sőt, zavarban éreztem magam - először azt hittem, azért teszi mert rossz irányba indultam. De ez azért annyira csak nem nevetséges dolog, hogy jókedvében a földre puffanjon...?
Aztán elnézést kért, és megmagyarázta a kis kitörését - áháá, szóval a kifejezésem miatt. Ezek szerint én kivételes személy lennék, hogy a bűvészkedés szót használtam?
Mielőtt felelhetnék, Nath a semmiből varázsol elő egy virágszálat, és átnyújtja nekem. Meglepetésemben megszagolom, de nem, nem mű. Igazi, finom illatos.
-Köszönöm, de ha ennyi ajándékkal halmozol el, nem tudom majd hova tenni őket-
Figyelmeztetem cseppet sem komolyan, aztán elindulok mellette.

-Egyébként meg a bátyámmal egy mugli városnegyedben lakunk, azért vagyok hozzászokva... Tudod milyen szerencsétlenek, amikor például eltörnek egy szép vázát, és ott sopánkodnak hogy jajj venni kell egy újat, amikor csak egy pálcapöccintés és kész? Jobb mint az új-
Lendülök bele egészen a mesélésbe. Fel sem tűnt, hogy milyen rövid idő alatt mennyire felszabadultunk mind a ketten. Talán a bűv... vagyis, varázslatok teszik.
Aztán gyorsan korrigáltam magam.
-Mármint a bátyám pálcapöccintése. Mi ugye még nem varázsolhatunk-  Sóhajtottam, aztán a fiú hirtelen előttem termett. Még időben megálltam, így megakadályozva az ütközést, de azért küldtem egy szemrehányó-mosolygós pillantást.
-Hát, rendben. A napnyugta nagyon szép.-

Lassan elértünk a tó széléhez, és a nap már lemenőben volt. Egyelőre mindent rózsaszín köd borított, az igazi, gyönyörű pirosas árnyalatokra még várni kellett. Általában ilyenkor már nem járkáltam kinn a birtokon, bár úgy tűnt hogy nem is tudtam miről maradtam le. Szemem a tó fodrozódó vizén legeltettem, amikor kaptam belőle egy kicsit az arcomba.
-Hééé-  Kiáltottam, reflexből felpattantam és arréb ugrottam a nyakamba zúduló víz elől. Azonban visszafröcskölni nem tudtam, már túl messze voltam a víztől. Szemem pimaszul megcsillant, és előkaptam a pálcámat.
-Agumenti!-
Azzal pálcám végéből vékony vízsugár lövellt ki a fiú irányába. Ha ügyes, talán még elugrott, mire én kacagva ültem vissza mellé.
Aztán egyszercsak minden vérvörösnek tűnt, ahogy a nap lassan alábukott a horizonton. Az ég, a tó vize... Egyedül a nap narancssárga korongja törte meg a hátborzongató színt. Meglepettem pislogtam párat, és tovább figyeltem a jelenséget, amíg vége nem szakad. Nath-ra sandítottam: ő is ugyanúgy el volt kalandozva, mint én.
-Ez tényleg gyönyörű.. Köszönöm hogy elhoztál ide. Jövök neked eggyel-  Böktem oldalba.
Aztán már nem is a tájat figyeltem, hanem Nath-ot. Vajon min jár az esze, hogy így elkomorult?
-Min gondolkodsz, Nath? Ugye nem az alkímián? Mert akkor felejtsd el nyugodtan-
Mondtam neki csak úgy ugratásból, bár fogadni mertem volna hogy nem szereti az alkímiát és nem erről van szó, hiszen az előző mondatomra sem jött visszajelzés. Pedig nem is mondtam rá Silencio-t...

A lány kezdett engedni a szoros ölelésből, majd felnézett Nickre lassan elengedve a fiút. Arleth rettentő szomorú volt amiatt, hogy egyszer majd be kell állnia Voldemort szolgái közé. Látszott rajta, hogy nem ez volt az élete célja. De a válaszából kiderült, hogy mit is fog tenni. Be fog állni. Nem fogja azt megtudni, hogy mi lenne, ha nem állna be, mert beáll a halálfalók közé. Csak az apja akarata miatt. Nicolas figyelmesen hallgatta a lányt, de nem értette, hogy miért teszi azt, amit nem szeretne. Hogy miért az apja mondja meg neki, hogy mit tegyen. 
A srác hirtelen meghökkent a kérdésen. Valóban beakar-e állni közéjük? Meglehet. Nem tudta eldönteni, hogy Arleth szemében a remény csillant-e meg, hogy nem csak egyedül kell beállnia, vagy a szomorúság, hogy egy közeli ismerőse is azzá válik majd. Kicsit nehezen, de Nicolas válaszolt a kérdésre.
- Hát ha úgy lenne talán beállnék, de még nem tudom, hogy mit szeretnék a jövőben csinálni de lehetséges, hogy az akarnék lenni.- a lányra nézett, hogy most mit reagál majd erre. Meglepődik, vagy boldog lesz, netalántán szomorú.
Arleth ismét beszélni kezdett, s bocsánatot kért, hogy az előbb kiborult. Nick ezt elnézte neki, nem volt ezzel semmi baja.
- Semmi gond nincsen.- mondta, majd érthetetlen módon megszorította egy kicsit Arlethet, és egy puszit nyomott a homlokára. Ezen ő maga is elcsodálkozott, hogy miért csinálta, s ismét próbálta elfojtani kedvességét, ami talán egy kicsi maradt benne. Nem szeretett kedves lenni, de most mégis az volt. Nem tudta ezt megmagyarázni, hogy miért, de így történt.- Nálam tudod, hogy bármikor kiborulhatsz, de ezt te is jó tudod.- ismét kedves volt. Nem tudta, hogy mi lelte, de nem akarta, hogy ez bármikor máskor előjöjjön. Csak Artlethel akart kedves lenni, senki mással. A lány kérdése közben a kék íriszekbe mélyedt. De ez nem sokáig tartott, mert ismét meghökkent, de ezúttal nem csak egy pillanatra. Lányok? És a szülei? De hát az egyik meghalt, és ezt tudja Arleth, vagy nem mondta el neki?
- Hát..- kezdett bele kicsit zavarodottan- ugye, mint tudod apám meghalt, tehát ő vele nincs semmi, anyám meg biztos megvan. A csajok meg..- ismét elakadt- Most szabad vagyok éppen.- mondta gyorsan mert nem akart erről beszélni. Senkinek sem. A lány ügyeket senkinek sem tárgyalja ki. Arlethnek meg főleg azért nem, mert, mert vele nem. Nem tudná ezt megosztani vele. Valahogy ez nem ment neki. Így ismét a lányra pillantott kicsit zavartan, hogy nem utalásképpen mondta, hogy szabad.