Az északi udvar

Az északi udvar hatalmas füves terület. A diákok télen hógolyóznak, szánkóznak, csúszkálnak itt.

Az udvart a tó, az erdő és a vár védőfala határolja. Órási terület.

[{ Lyra }]

{ Lyra }

A McGalagony professzornő által tartott átváltozástan óra végeztével Frederique úgy döntött, hogy sétál egy kicsit az udvarok valamelyikén, és kiszellőzteti a fejét, ezzel is rákészülve a délutánra betervezett programokra. Azok bizony akadtak szépszámmal, szóval nem ártott egy kis pihenő a hatalmas menet előtt. Mindemellett amúgy is ráfért már egy kis kikapcsolódás a fiúra, mert az utóbbi napok eléggé megterhelően hatottak a számára. Persze fáradtságában most inkább a korareggeli Kviddics edzés játszott közre, no meg persze az óra anyaga is annak ellenére, hogy az nagyon izgalmas volt. Freddie soha nem volt egy korán kelő típus, de ha kellett, azért össze tudta szedni magát…és mint az köztudott, a csapatkapitány szerette kínozni a csapatának tagjait korahajnali mókákkal.

A teremből kilépve összeszűkített szemekkel nézett körbe a folyosókon, majd az előtte lévő keringő párkányán áttekintve emelte tekintetét a nap irányába. Mintha kérdőre vonta volna az égbolton fényesen izzó korongot, miért kell ilyen erőteljes fényárba borítani a világot? A sugarak bántották a mogyoróbarna íriszeket, merthogy a teremben inkább derengő félhomály volt. A mozdulatsorokat aztán újabb követte, a fiú ledobta a táskáját a folyosó rideg kőpadlózatára, majd magára öltötte varjúszín talárját, melynek jobb, mellkasi részén ott díszelgett a sárga-fekete szegélyes címer is, jelezvén hovatartozását a házak között. Midőn az iskolai kötelező viselet felkerült, ismét felkapta a táskáját, majd annak övét átbújtatta a nyaka felett, és így indult meg a kikapcsolódást jelentő sétájára. Út közben figyelgette az embereket, és azon keveseknek, akiket sikerült megismernie a fél éves itt tartózkodása alatt, intett, vagy köszönt. Ahogyan a helyzet éppen hozta…soha nem volt az a túlbuzgó jellem, hogy odalépjen valaki mellé, és szóljon neki, hogy köszönni szeretne. Amennyiben nem figyeltek rá, úgy nem törte magát feleslegesen ilyesfajta dolgokkal. A szívbajosságot, és idegbeteg hozzáállást mégc hírből sem ismerte mentalitásának köszönhetően.

A Roxfort megannyi udvara közül az mellé érve, ahol idejének nagy részét tanulással szokta tölteni, úgy döntött, hogy megtalálta a megfelelő helyet. A folyosó keringőjének párkányánál megtorpanva egy pillanatra kezeit a hűvös kőlapokra helyezve dőlt előre, hogy körbetekinthessen…a hely üresnek hatott, legalábbis első látásra. Persze Freddie szemei előtt meglehetősen fátyolos ködfoltok húzódtak fáradtságát jelzendő. Az első átjárónál kilépett a kopár földre, majd tekintetével egy jobb állapotban lévő padot keresett. Jelenleg túlzottan hideg volt még, hogy a földre heveredjen le. Az ülőalkalmatosság mellé érve kibújt a táskája pántjának szorításából, majd a földre dobta. Talárjának alsó részé maga alá gyűrve telepedett le, és vetette meg hátát…annyira ellazult, hogy lejjebb csúszott, és fejét a háttámla felső részének támasztotta. Lábait bokában keresztezve tartotta magát valamelyest, nehogy annyira megcsússzon, hogy leborul. Lehunyva szemeit adta át magát a nap melengető fényének…nem érdekelte most semmi…megtámadja valaki? Amennyiben van olyan idióta diák, aki ebben kedvét leli, hát tessék…őt nem zavarták az efféle dolgok, mert nem magát járatta le, ha bebukja a támadást…sokkal inkább az idiótát sajnálta, aki ezt meghúzza a lépést.

A pillanatnyi merengést követően aztán lépteket hallott…elgondolkodott, hogy kinyissa-e a szemét…de szerette a meglepetéseket, így továbbra is csak ült, és pihengetett….

[Salut Frederique!]

//Freddie//

Álmos fejjel botorkálok ki a tanteremből. Ezek a korai kelések, és későn fekvések, valahogy mindig megviselnek. Mike, meg az Ő hajnali edzései, és az én éjszakázásaim, néha meglehetősen rusztikus formákat tudnak ölteni. Ha erre rájön még valami, óra, vagy házi, tuti receptek ahhoz, hogy egész napra belassuljak, majd a végén holtfáradtan ájuljak az ágyamba. Lehet, hogy anyának igaza van, és valamiféle rendszeres étkezést, és kellő vitamint kéne magamba pakolnom, hogy ne legyek olyan, mint akibe csak hálni jár a lélek?. Ha komolyan akarom venni az edzéseket, meg a tanulást, azt hiszem, kénytelen leszek változtatni a hozzáállásomon bizonyos dolgokhoz, úgy mint az evészet.

Lassú létekkel ballagtam az udvar felé, bízva abban, hogy találok egy üres padot, amelyre lerogyhatok, és ha már kellően kiszellőztettem a fejem, vagy nem vagyok túl feltűnő jelenség, akkor talán folytathatnám is az írást. Végigsimítottam a táskámon, melyben az értékes pergamenek lapultak kínos sorrendben, majd rántottam egyet rajta, hogy kiszabadítsam, az alászorult hajtincseim, és átvettem a másik oldalamra, egyúttal igazítva egyet a taláromon, amely (mivel egy számmal szinte mindig elmérnek), kissé félrecsúszott. Ha anyám ezt látná… Biztos megkaptam volna a magamét „Lyra, egy talár álljon úgy, ahogy annak állnia kell, nem gyűrötten, nem félrecsúszva, és nem leebédelve.” Hah, mintha én pont a lekajálós típus lennék. Az, meg hogy elcsúszik.. Istenem, tehetek én arról, hogy Madam Malkin mindig egy számmal nagyobbat ad, mondván, hogy úgyis belenövök?

Amikor odaértem, már messziről láttam, hogy a kedvenc helyem elfoglalták. Mégis kicsoda, és miért; - sóhajtottam fel, látva, hogy kereshetek magamnak másik helyet, ha van még egyáltalán…
Na várjunk csak: hiszen ez Frederique a csapatból. Na jó, neki elnézem, hogy elfoglalta. Szegényt nem nagyon láttam még társaságban, vagy csak én nem sétálok arrafelé, amikor Ő többedmagával volt? Mondjuk tény, hogy biztos sokat szekírozhatják a kiejtése miatt, de Istenem, ha mi mennénk külföldre, ott meg minket mosolyognának ki, ez persze nem zárja ki azt hogy ne legyen benne valami klikkben. Nekem is párszor mondta a spanyoltanárom, meg apu is, hogy kissé selypítek, pláne ha fáradt vagyok. Vajon mit szólna ha megkérdezném hogy leülhetek e? Velem alapjáraton nem sokan szoktak beszélgetni ( nem mintha én nem tehetnék róla). Végülis mindegy, maximum elküld, és kész.

- Salut Frederique!- köszöntem széles mosollyal, felelevenítve a vakáció alatt összeszedett csekélyke franciatudásom. – Leülhetek?
[/b]

[{ Lyra }]

{ Lyra }

A fiatal fiú elernyedve üldögélt a pad majdhogynem teljes széltét elfoglalva, élvezvén az üdítõ és friss levegõt, valamint az arcába csapó langy sugarakat. Amikor az elsõ neszeket meghallotta, végigszaladt a gondolat a fejében, hogy vajon kinyissa-e a szemeit…de végtére is minek zavartatná magát? Elég kevés ember van a Roxfortban, akivel egyáltalán beszélõ viszonyt alakított ki, köszönhetõen a vérében csörgedezõ elzászi jellemvonásnak. Tartózkodó szokott lenni, és inkább külsõ szemlélõ, mintsem középpont. Tény, hogy a társaság centrumává is tudna válni, ha akarna…megvan benne a képesség…az egyes tulajdonságai egyértelmûen alkalmassá tennék erre…de soha nem vonzotta annyira a hírnév. Õ inkább az a csendesebb hõstípus kategória, aki a színfalak mögött tevékenykedik. A feltûnési viszketegségben szenvedõk nem zavarják…tegyék, amit tenniük kell, hogy idiótának hassanak…mire jó?

Ahogyan megtisztítva gondolatait merengett a kora délelõtti napsütésben, léptek neszét hallotta meg a keringõ folyosója felõl. Az egész olyan lágynak hatott, hogy a dolgot inkább valamiféle libegésnek tudta be…ebbõl persze következett, hogy az érkezõ egy lány. Révén, hogy Freddie az udvariasságáról volt híres, megfordult a fejében, hogy felpattan, és köszönti a sétálót…mivel azonban nem volt az a buzgó típus, és lehunyt szemeinek köszönhetõen nem tudta ki érkezik, úgy döntött, marad, ahogyan van. A léptek koppanása a folyosó termõkövekkel kirakott padlózatán aztán elcsendesedtek…helyüket valamiféle tompa, és halk dobogás vette át. Az ismeretlen érkezõ kilépett az udvar fagyos földjére…és közeledett. Freddie továbbra sem mozdult…abból, hogy még egyetlen átok sem lett hozzávágva, valamint gúnyolódó szavak sem érkeztek az irányába, rögtön kizárta, hogy az illetõ Mardekáros legyen. Sajnos a hat hónap alatt rá kellett ébrednie, hogy a zöldszegély címeresektõl ez bizony alapjáraton elvárható…legalábbis a legtöbbjüktõl, mert szerencséjére összeakadt egy olyan emberrel is, aki felülemelkedett ezen a gyermekies viselkedésen…igen, a csónakházban, az iskola hagyományait öregbítendõ napon lelt rá.

A merengésébõl aztán egy édesen csilingelõ hangocska ragadta ki…franciául köszöntötték…természetesen azonnal felpattantak a mogyoróbarna íriszeket rejtõ szemhéjak, és az érkezõre vetültek. A Hugrabugos fiú ajkaira egy lágy és kedves mosoly húzódott Lyra láttan, aki pontosan ebben a pillanatban érdeklõdött a padra való leülésrõl. Freddie összeszedve testének szétmállott darabkáit tolta fel magát lábának segítségével, majd a pad lapjára szorítva kezeit állt fel, hogy köszöntse a lányt. Amint felegyenesedett, kezét nyújtotta a csodaszép teremtés felé, kérlelvén annak jobbját. Amennyiben Lyra adta, úgy a fiú körbefonta ujjaival a barackvirágszín, bársonyos tenyeret, és megemelve azt egy csókot lehelt a kézfejre. Igen, Franciahonban megszokta, és ez a köszöntés beleégett a tudatába…nem érdekelte, hogy furcsának tartják emiatt, vagy cikizik…nem törõdött az efféle dolgokkal. Ami nem volt fontos a számára, azt azért képes volt félvállról kezelni…még akkor is, ha tudta, hogy ez nem éppen egy jó szokás. A kézcsókot követõen, már persze ha lány kezet nyújtott, szólalt meg. Amennyiben nem, úgy természetesen ezen mondatok következtek a felállást követõen.
- Hódolatom Backwood kisasszony!
Noha valós köszöntés nem hangzott el, a mondat mégis annak felelt meg jelen helyzetben, amelyet a fejjel való biccentés is jelzett. Freddie úgy gondolta, ha már a lány az anyanyelvén tett kísérletet a megszólítására, õ úgy viszonozza azt, és megpróbál valami kifinomult angol köszöntést találni.
- Természethesen! Egy ilyen csodálatos teremtés számára mindig, és bárhol akad hely!
Mondta mosolyogva a lány kérdésére, majd a kezében tartott kezet a pad felé irányította…ez volt a másik szokása, amirõl nem tudta eldönteni, hogy helyénvaló-e, vagy sem, itt Angliában. A kezekkel való illemtanféle játék…amennyiben a kezébe kaparint egy kacsót, úgy hazájában a hölgyet valamelyest irányítani szokás. Persze nem kijelölve, hogy márpedig ezt teszed…mert a hölgy visszakozhat…mégis, valamiféle útmutató, és illedelmesség a másik nem irányába. Jelen helyzetben a fiú a pad felé fordulva próbálta Lyrát indítani, miközben szabadon maradt bal kezével természetesen az ülõalkalmatosság felé mutatott, jelezvén szándékát.

Midõn a lány leheveredett, jómaga is leült…természetesen immáron egy jóval moderáltabb ülési stílusban, noha jólesett volna folytatni az elõzõ leledzést. Tulajdonképpen miért is ne, talán Lyra is szeretne kicsit ejtõzni…és közben beszélgetni is lehet. Az ébenbarna szemeket a lány felé vetve mosolyodott el ismételten.
- Kissé fáradtnakh tûnsz, azonban szépséged még így is sugárzóbb, mint egy nyíló rózsáé!
Kezdett bele a beszélgetésbe, észre sem véve, hogy tulajdonképpen úgy beszél, mintha a Beauxban üldögélne egy lánnyal az oldalán…ott az efféle bóknak szánt mondatok mindennaposak voltak.
- Van khedved ellazulni kicsit?
Fûzte tovább a szavakat, fel sem ocsúdva, hogy az elõzõ mondata talán zavarba ejtõ, esetleg túlontúl tolakodó volt. Lejjebb csúszott a padon, fejét ismét a hátlapon megvetve, lábait pedig bokában keresztezve. Tekintetét ezután ismét a lányra vetette.
- Próbáld khi, csodálatos érzés!
A szempár nem akarta ereszteni a másik tekintetét, elveszett annak bájaiban…már ha a másik viszonozta a pillantást…

[Szólíts Lyrának nyugodtan]

//Freddie//

Vidáman nyugtáztam, hogy még vannak értelmes emberek a világon. Sőt, itt a Roxfortban is. A kézcsóktól ugyan kissé megilletődtem, hiszem az angolok nem túlzottan, érintik meg egymást, kivéve, ha ismerősök, vagy rokonok. Néha még egy baráti ölelést is képesek félreérteni. Talán ezért vonzódom én a spanyol nyelvhez, és kultúrához? Mennyivel lágyabbak a szavak, és mennyi érzést lehet kifejezni egyetlen mondattal.. Persze ehhez már érzék is kellett, ami igencsak hiányzott azokból, akiket erre a csodálatos nyelvre tanítgattam. Milyen csúnyán is formálták a szavakat, eltaszítva belőlük minden dallamot, és gyönyörűséget. Na de mindegy, majd ez is megváltozik idővel. Legalábbis remélem.

Ahogy Frederique a pad felé irányított, egy csöppet meglepődtem, bár az igazat megvallva az igazi úriemberek ezt teszik egy hölggyel,. Ő pedig úgy látom azok közé tartozott, méghozzá a kedvesebbik fajtából. Amikor nyaralni voltunk, gyakran láttam, ahogy a kávézókban a nők alá tolják a széket is, miután odavezették az asztalhoz, így pedig sem jogom, sem kedvem nem volt ettől a gesztustól megfosztani Őt.

A „Backwood kisasszonyra” viszont ugrottam. – Szólíts Lyrának nyugodtan. - nevettem rá, és helyet foglaltam mellette. Igazából nem is bántam, hogy ilyen angyalian udvarias volt, egy pillanatra újra igazi nőnek érezhettem magam.
Kósza pillantásom találkozott az övével, amikor megjegyezte, hogy fáradtnak tűnök, és édesen bókolt hozzá. A kifejezést nem vettem magamra, ez nála általánosság számba mehetett a szülőhazájában, az, hogy szép, a mai napon pedig egyáltalán nem volt rám jellemző, na nem mintha máskor igen, de.. na mindegy, hagyjuk. – Ez igazán kedves Tőled Frederique, de… - Jézusom, most mit mondjak? -  ma nem vagyok formában. – mondtam egy félmosollyal az ajkaimon. – Michael a halálba hajszol ezekkel a korai edzésekkel. –tettem hozzá tréfálkozva. – Persze, én vagyok a hibás, mert sokszor nagyon későn fekszem le. – egy simítás a táskámon, és a nap felé fordítottam arcom. Kedvem lett volna kényelmesen elhelyezkedni, mint ahogy Jasonnel tettük nagyon régen, de ugyan, mit gondolhatott volna akkor? Hogy egy illetlen kis fruska vagyok?

Mintha hallotta volna a gondolataimat, kényelmesen elhelyezkedett, és erre buzdított engem is. Ráemelve kékeszöld lélektükreimet, megállapítottam, hogy nagyon hasonlít a bátyámra, épp az a huncut mosoly hiányzik róla, ami Jasonnek mindig a kisujjában volt. A gondolatra, egy pillanatra elszomorodtam, azt hiszem, ezt sosem fogom végérvényesen feldolgozni. Tekintetünk újra találkozott, én pedig engedvén unszolásának, ajkaimat összecsücsörítve, hasonló pózba tornáztam magam, mint Ő. Meglepődtem, milyen könnyen ment. Egy pillanatra lehunytam a szemeim, aztán halkan megjegyeztem – Ebben a pózban egész nap el tudnék lenni. – újabb sóhaj, és magam fölé emelve a kezeim nyújtóztam egyet, majd a pad mellé ejtettem az addig szorongatott táskát, visszamásztam nyugalmi állapotba, amikor újfent szembetaláltam magam a mogyoróbarna íriszeivel. Hoppá, talán megütöttem volna nyújtózkodás, vagy fészkelődés közben? – Valami... baj van? – kérdeztem félszegen, bár igazából nem tudom miért. Nem úgy nézett ki, mint aki haragudna rám. De mégis kissé furcsán éreztem magam attól a pillantástól, amit vetett rám. Álltam a nézését, majd önkéntelenül újra mosolyra nyílott a szám…

[{ Lyra }]

{ Lyra }

Miután Frederique a családnevén köszöntötte az előtte álldogáló csodálatos Hugrabugos teremtést, az mosolyogva jegyezte meg, hogy nyugodtan tegeződhetnek…mi több, még egy becenév is elhangzott a későbbiekre való tekintettel. A fiú örült, hogy nem kell külön kérdezősködnie, miként is szólíthatja majd házának egyik legszebb virágszálát. Tulajdonképpen a tőle szokásos köszöntésnek az illedelmen kívül volt még egy apropója, amelyre az előző helyzet tökéletes magyarázatot adott. Igen, egy új ismeretség kialakításánál mindig nehézkes megtalálni a közös nevezőt a nevek terén…azonban – természetesen akkor, ha lányról van szó -, ha a családnevet említi a hazájában használatos madmasel szóval megtoldva, annak hatására a lányok általában megelőlegezik számára a becenevet, vagy nevet, ahogyan a későbbiekben majd hívhatja őket. Fondorlatos kis dolog, de persze csak másodlagos az illedelem mellett.
- Lyra…Lyra…
Szólalt meg bársonyos hangján Freddie, ízlelgetve a hallott nevet…mintha valami édes bort, vagy minőségi pezsgőt vett volna a nyelvére.
- …ighazán gyönyörű neved vhan!
Fűzte tovább a befejezetlen gondolatsort, miközben a lányra pillantva elmosolyodott. Lyra a szépségének firtatására először halovány mosollyal válaszolt…aztán ahogyan az egy szerényebb lánytól várható, mentegetőzni kezdett küllemét illetően.
- Ma nem vhagy formában?
Érkezett azonnal a kontrakérdés, majd ezt követően az újabb bók, amellyel Freddie egyértelműen jelezte, hogy valóban helyesnek találja a mellette üldögélőt…és nem utolsó sorban, ez egyfajta önbizalom növelés…azt nem tudhatta, mennyi önbizalma van a lánynak, de a nők azért szeretik hallani az efféle kedveskedést.
- Akkor rád sem merekh pillantani, amikhor formába lendülsz…még elveszed az eszem!
Tette hozzá mosolyogva az előző kérdésre mintegy választ adva, és egy újabb kis udvarlást csempészve a beszélgetésbe…nem tudta, hogy kezdjen-e a lánnyal, sőt azt sem, az miképpen fogadná a közeledést. Ez a bókolás nála alapjárat volt…elvégre francia vér csörgedezett ereiben…a szerelem nemzetének vére. Csendesen hallgatta tovább a lányt, amint az a korai kviddics edzésről beszél, és kései fekvéseiről.

Ezen a ponton Freddiet megtámadta a kíváncsiság, de nem szólt közbe.
~ Kései fekvés? Vajon mit csinál olyan sokáig? ~
Nem látott semmi rosszat a dologban, és nem volt az a típus, aki azonnal ítélkezik mások felett a szokásaik miatt…mindösszesen csak érdekelte a dolog. Ennek ellenére magában tartotta kíváncsiságának forrását, és figyelte, ahogyan Lyra is abba a kényelmes formába helyezkedik, amibe ő is leledzett. Oldalra vetve tekintetét figyelte tovább beszélgetőpartnerét, és hallgatta a szavait…az lehunyva szemeit hallgatott el egy pillanatra, majd jegyezte meg, hogy bizony egész álló nap el tudna sütkérezni a nap melengető fénysugaraiban. Egy nyújtózás következett…a fiú továbbra sem szólalt meg, csak mosolyogva merengett…méregette a mellette ülőt…nem hivalkodón és tolakodón…mégis kissé zavarba ejtőn. Aztán Lyra kinyitva szemeit tekintett oldalra, és lepődött meg kissé az őt figyelő mogyoróbarna szempáron. Félszeg kérdése is meglepettségére utalt. Annak ellenére, hogy ténylegesen zavarba ejtő lehetett a dolog, állta a pillantást.
-A legkhevésbé sem, csupán…
Válaszolta a fiú a háztársának feltett kérdésére, majd a mondat második felét elharapta…tekintete az ég felé meredt egy pillanatra, melyet követően a szemek ismét a szemhéj takarásába kerültek. Freddie biztos volt benne, hogy a mellette ülő rá fog kérdezni a gondolatban fűzött folytatásra…egyértelmű volt…de nem hajtotta a beszélgetést…örült, hogy akad végre valaki, akivel egyáltalán társaloghat...ajkaira huncut mosoly rajzolódott, előrevetítvén a talán zavarba ejtő folytatást, amennyiben a félbehagyott mondatra rákérdez a lány...

[Oh Dios mío!]

//Freddie//

 - Oh Dios mío! – nevettem fel hangosan, mintegy leplezve, mennyire zavarba ejtett. – Nem vagyok én olyan lány, hogy csak úgy elvegyem bárki eszét. - fejeztem be a mondatot, aztán elfordultam, mert ha nem csalnak az érzékeim, épp lángba borult az arcom, hogy már megint nem figyelek oda, mit beszélek. Most biztos azt gondolja, hogy valami szerencsétlen idióta vagyok, aki nem tud egy férfival bánni, vagy úgy egész egyszerűen csak hülye. Valahogy jól ki kéne jönni jó ebből a kínos helyzetből, na de…
~- A legkhevésbé sem, csupán…~

Ezen a ponton felszaladtak a szemöldökeim. Csupán mi? – szerettem volna kérdezni, de egyelőre inkább a lehunyt pilláit fixíroztam, hátha csak egy pillanatra is elkaphatnék valami jelzést belőle. De neeem, azok gonosz módon csukva voltak, vagy maximum csak annyira nyitva, hogy láthassa immáron cseresznyepiros ábrázatom, de én ne, hogy figyel. Feltornáztam magam ülőhelyzetbe, magamhoz vettem az imént lerakott szütyőmet, és gyűrögetni kezdtem annak szélét (egyelőre nem reagálva le, hogy ettől az értékes tekercseim igazán nem fognak szépen kinézni). Az iménti meleg érzetem kezdett elmúlni, ebből következtettem, hogy nagyjából úgy nézhetek ki, mint egy eperfagyi, amelyre itt-ott tejszínhabot fújtak. Szuper. Most szédíteni akar, esetleg komolyan gondolja, vagy én nézek ki megint többet a dologból, mint kellene? Neki a vérében van a széptevés, tehát az sem kizárt, hogy Ő egyáltalán nem akar többet, csak én vagyok hiszékeny, és naiv.

Felsóhajtottam a gondolatra, és az ég felé néztem. Most rákérdezzek, vagy sem? Olyan ciki, de úúúgy fúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy vajon hogy értette a bókokat, és mi a folytatása a mondatnak.? Szinte biztos voltam benne, hogy, ha rákérdeznék, ha nem is azonnal, de választ kapnék erre a magamban feltett kérdésre.
Ha a bátyám itt lenne, biztos már tűzzel-vassal üldözne, hogy kérdezzem már meg, és ne legyek gyáva nyuszi.
Az igazat megvallva, ebben egyetértek vele. Legalábbis ebben a pillanatban, egészen addig, amíg el nem szánom magam rá…
Pedig nem vagyok egy szívbajos, csak néha olyan nehéz rákérdezni valamire. Elmosolyodtam, magam elé képzelve egy elsős kislányt, aki épp a bátyját győzködi a Hugrabug klubhelységben, hogy márpedig a legközelebbi roxmortsi kirándulás alkalmával hozzon valami édességet az Ő kedvenc barátnőjének. Kicsit hasonlóképp éreztem magam most is, mint akkor ott a sok fiú között.

Egy újabb, ezúttal mélyebb sóhajjal nyugtáztam, hogy kíváncsiságom, már megint kezd belehajszolni valamibe.
Visszaheveredtem a fiú mellé, és oldalra fordítva fejem, egyenest az arcára szegeztem a tekintetem. Az ajkain egy huncut mosoly húzódott meg. Szóval tudja, hogy egy lány sosem bír magával, és mindent tudni akar. Hát jó. Kicsit közelebb hajolva feltettem a kérdést, amelyre józan megítélésem szerint már egy ideje várhatott. Az időérzékem óra nélkül sosem volt jó, pláne ilyen helyzetben. Nem várakoztattam hát tovább, még azt hiszi, megkukultam.

- Nem fejezted be a mondatod. –emlékeztettem kajánul mosolyogva, amit még mindig nem tudom, hogy látott e vagy sem. – Csupán mi? – folytattam miközben a fülem mögé tűrtem a hajam…

[{ Lyra }]

{ Lyra }

Frederique arcára cinkos és kacér mosoly húzódott, amikor a mellette üldögélő háztársa az általa elejtett szavakra egy spanyol szófordulattal reagált…bár a reagálást adott helyzetben sokkal inkább kirohanásnak lehetett volna nevezni. Persze nem a felháborodó kirohanás, hanem a szolid és kedves fajtából való. A húszas évei felé igyekvő fiú saját anyanyelve mellett angolul tudott még, merthogy jobbára ezt erőltették bele az édesanyja szüleivel való kommunikáció miatt…és persze a család tagjai is ezen a nyelven beszéltek csak önnön anyanyelvük mellett. Freddiet azonban érdekelte a spanyol nyelvezet, tetszett neki az a fajta mentalitás és szenvedély, amely Európa nyugati szegletében honos. Ideje sajnos nem akadt sok, így nem tudott különórákra járni…azonban már most eldöntötte, hogy rá fog kérdezni a lánytól…beszéli is a spanyolt, vagy esetleg csak szóbéli ismeretsége van. Igazándiból a kiejtés tökéletessége arra engedett következtetni, hogy Lyra ismeri az idegen nyelv nyelvtanát, de ez majd úgyis kiderül idővel…előre felesleges belelovalni magát bármibe is az embernek.

Gondolataiba merülve, mosolygós tekintettel figyelte az oldalán ülő Hugrabugos lányt, akinek az arca lassan átcsapott eperszínbe…nagyon helyesen festett pirospozsgásan. Lyra nagyon nyitott jellemnek hatott az első szóváltás alkalmával, és mégis…ott volt az a parányi félsz benne, a visszahúzódottságra való erős hajlam. Igen, a két jellem szöges ellentéte egymásnak, mégis, a valóság ebben rejtőzött.
- Thudod, igazából nem khell tenned semmit ahhoz, hogy elcsavard egy férfi fhejét…elég, ha magad adod…mert…the csodálatramélthó vagy!
Válaszolta a szavakra…majd ezt követően érkezett az ominózus befejezetlen mondata, és a szemek lehunyása…persze a szemhéjak valamelyest nyitva maradtak, az ébenbarna szempár pedig oldalra szökött. Ebben a formában Frederique csak homályosan látta a lány sziluettjét, és így tevékenykedését is…de legalább látta, annak ellenére, hogy az feltűnő lett volna.

A befejezetlen mondat meghozta a kellő hatást…Lyra fészkelődni kezdett, amely zavartságának első jele volt…persze a korábban elpirult arcgerezdek szintén erre engedtek következtetni. Halk nesz törte meg a feszült csendet, amint a lány feltuszkolta magát normális ülőhelyzetbe, majd megemelte a földre dobott szütyőjét, és birizgálni kezdte azt. A fiúban ekkor foganatosodott igazán, hogy egy meglehetősen szerény típusú nővel van dolga…tehát a következőkben ennek megfelelően kell majd szavait forgatnia…sokkal visszafogottabban, mint ahogyan általában beszélni szokott mentalitásához hűen. Tudta jól, hogy stílusa a félénkebb lányok számára már tolakodó lehet, esetleg ellenszenves…az viszont távol állt tőle, hogy emiatt bárkit is megbántson…így alkalmazkodott.

Aztán Lyra nem bírta tovább, a kíváncsiság felemésztette lelkét, belülről mart utat magának…egy sóhaj, majd még egy, jelezvén türelmetlenségét…a csilingelő hangocska ismét megszólalt, miközben a háztárs valamelyest közelebb dőlt. A távolság cseppet sem volt hivalkodó…mégis már súrolta a magánszféra határait…ez pedig tetszett a fiúnak.
~ Nocsak…nocsak… ~
Igen, meglepődött a mozdulattól, de nem mutatta ki, mert akkor lebukott volna, hogy figyel ő…még ha az nem is látszik. Kinyitotta szemeit, majd fejét oldalra fordítva tekintett a lányra szelíd mosollyal az ábrázatán, a szavakat követően.
- Csupán nem találkhoztam még olyan lánnyal, mint te! Khedves vagy, a szavaidból íthélve szerény…és mindemellett tündökhlően gyönyörű! Ritkha adottság, hogy ennyi jó tulajdonság egyetlen személyben összpontosuljon!
Válaszolta még mindig mosolyogva, majd azért hozzátette…merthogy ami a szívén, az a száján.
- A párod nagyon szherencsés ember!
Azzal ismét az égbolt felé emelte tekintetét, majd a felhők lomha kúszását követte ébenbarna íriszeivel, miközben hallgatta az esetleges reakciókat…

[Te is nagyon ar…]

//Freddie//

Halkan felkuncogtam Freddie szavaira, de csak annyira, hogy nehogy azt vegye ki belőle, hogy kinevetem, vagy valami hasonló. Én meg a csodálatosság… Legfeljebb annyira, hogy megcsodálják, mennyire naiv is tudok leni, ha férfiakról volt szó. Ezt persze, soha senkinek a világ minden galleonáért sem vallanám be, neki meg pláne nem. Már így is biztos azt hiszi, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok. Pedig nem voltam én mindig ilyen, csak az utóbbi időkben kissé megváltoztam…

Kedves szavai azonban felébresztették szunnyadó álmából a régi kedves, és vidám Lyrát. Még mindig mosolyogva, oldalra fordultam, hogy jobban lássam az arcát, miközben olyan édesen törte azokat a rideg angol szavakat. Szívesen beszélgetnék vele franciául is, de sajnos arra nincs lehetőségem, csekélyke szókincsem miatt, ha jól látom, Ő meg nem nagyon boldogul a spanyollal. Pedig mennyi mindent el lehetne mondani neki, és sokkal szebben hangzana, mint angolul. Hmm… Végülis, mondhatom neki, utána meg lefordítom, aztán majd meglátjuk hogyan tovább.- Azt hiszem, legalábbis a szavaiból ítélve nem vagyok neki közömbös – gondoltam félrebillentett fejjel. Egy pillanatra elkaptam a tekintetem, nehogy észrevegye, mennyire boldoggá tett azzal, amit, és ahogy mondott. Bár, a lélektükreim már biztos elárultak, tehát titkolni felesleges.

- Te is nagyon ar…- kezdtem volna bele a mondatomba, mintegy megtörve a csendet, amikor befejezte a félbehagyott mondatát. Szemeim tágra nyíltak a döbbenettől, felszaladtak a szemöldökeim, és enyhén elnyílott szájjal bámultam rá, mint akit megbabonáztak. Nos, lényegében ez félig igaz is volt. Ahogy pillantását az égre emelte, alaposan megnéztem magamnak a francia fiút. Végigpásztázván ábrázatán, levontam a következtetést, hogy igazán helyes srác, és nagyon jól áll neki, ahogy olyan viccesen formálja a rideg angol szavakat, apró dallamot csempészve a szótagok közé. Legszívesebben elsoroltam volna neki az összes jelzőt spanyolul, ami csak ráillett volna a mostani hangulatomra, meg az érzéseimre, de uralkodván magamon, csak egy huncut mosolyt engedtem meg magamnak, érzékeltetve, hogy nekem sem közömbös, mint férfi. Épp a legjobb tudásom szerint fogalmaztam meg egy édes francia kifejezést, amikor még valamit hozzátett a bóközönhöz…

>- A párod nagyon szerencsés ember!<
Nem - et intettem a fejemmel, aztán, mintegy nyomatékosítva, egy aprót sóhajtottam, közelebb hajoltam, és olyan halkan, hogy csak Ő hallja, ezt suttogtam: - Non, Frederique, nincs Párom. – Félszeg mosoly, és visszakúsztam a helyemre, mielőtt megzavarom a személyes szféráját. Bár sokkal szívesebben maradtam volna a közvetlen közelében, nem tudtam, ez vajon milyen reakciót váltott volna ki belőle. Továbbra is a vonásain pihentetve tekintetem, vártam a folytatást…

[{ Lyra }]

{ Lyra }

A lány a jellemét és küllemét egyaránt dicsérő szavakat követően széles mosollyal az arcán fejezte be a haja birizgálását. Frederique tudta, hogy a kuncogás mögött nem a személye ellen irányuló célzottság mozgolódik, sokkal inkább a zavartság palástolásának szándéka. Ez pedig Lyra-tól evidensnek hatott, tekintve, a fiúnak azért sikerült leszűrnie a lány szerény jellemét, melyet a későbbiekben szavakkal is foganatosított. Igaz, alig ismerte még, de ez rögtön szemet szúrt neki az eleddig megejtett beszélgetésből, valamint az edzés alatti társalgásukból. A szavaknak hatása volt, látszott a szemekben…az arcon…megannyi jel sugallta, hogy Lyra-t letaglózták a hallottak…Freddieben felmerült a kérdés, hogy miért oly meglepő a kedvessége, amellyel viseltet háztársa iránt…de aztán rögtön le is zárta magában a Roxfortban látottak alapján ezen irányú nem értését…kevés olyan fiú volt az ezeréves falak között, aki tisztelte a nőket. Akadtak ugyan párkapcsolatok, szerelmek is…de azok túlnyomó része arról szólt, hogy a lány teper, a fiú pedig kihasznál. Külső szemlélőként úgy át lehetett látni ezt, olyannyira, hogy szinte szúrta a szemet…persze benne lenni megint mást jelentett…így a Hugrabug házát erősítő hatodéves nem alkotott véleményt az egyes személyekről…csak azokat a lányokat sajnálta, akik más elnyomása alatt fognak elhervadni.

Lyra aztán belekezdett volna valamibe…Freddie nem szerette volna belefojtani a szavakat a lányba, de elkésett…mondatát pedig be szerette volna fejezni, hogy az azt alkotó szavak úgy alkossanak kerek egészet, mindazt, amit ki szeretett volna fejezni. A bársonyos hangon elhangzó felszólalás meglepte a lányt, mert annak lélektükrei egyszeriben kitágultak, szemöldöke pedig a magasba szökött. A csalogató, és kecses ajkak valamelyest eltávolodva egymástól jelezték a döbbenetet…ebben a pillanatban olyan érzéki külsőt formált a lány, hogy azt szavakkal kifejezni nehezen lehetne. Frederique-ben felmerült, hogy esetleg túllőtt a célon, de már nem visszakozhatott…az igazat megvallva nem is szeretett volna. Így legalább a másik tudomására hozta gondolatait…soha nem volt zavarban, ha ki kellett fejeznie azt, ami odabent lapul. Megtanulta, hogy feleslegesen kertelni…csak saját maga alatt fűrészeli az ember a képzeletbeli ágat. Amikor pedig már ki merné fejezni, ami a szívén, már késő legyen? Nem, nem volt az a fajta, aki félt kimondani bármit is…elvégre az olyan ember, aki egész életében tart az elutasítástól egy idő után betokosodik, és elveszíti valódi énjét.

Aztán ismét kuncogás hallatszott a lány felől…a fiú oldalra tekintett…tetszett neki Lyra mosolya, és nem akart lemaradni a beszélgetésük alatt egyetlenről sem. Az ébenbarna szemek ismét rávetültek…a mosolygó ajkaktól indultak meg felfelé kúszva a helyes arcon, mígnem a gyönyörűséges szempáron állapodtak meg. Sokak szerint, ha egy férfi a lány ajkát is megnézi, az jelent valamit…ha pedig a beszéde közben arra figyel, már egyértelmű jel lehet. A párról elejtett szavakat követően Freddie háztársa először nemlegesen bólintott….aztán közel hajolt…a fiú nem volt hajlandó elemelni szemeit a másikéról…most elkomolyodott az arca is…a szemeiben pedig megcsillant valami. Nehéz volt megállapítani, mi is lehet az…talán egyfajta felismerés, hogy lehet keresnivalója, mert talán nem közömbös a másik számára…eljátszott a gondolattal, hiszen vonzónak találta a lányt…mind belsőleg, mind pedig külsőleg…a kettőt ugyan elhatárolta, mégis úgy vélte egyik a másik nélkül értelmetlen.

Aztán elhangzott az a mondat…amely Lyra-tól szokatlanul hivalkodón volt felvezetve, mégis ott lapult a sorok között a halovány esély, hogy valóban próbálkozhat. Aztán a lány elhajolt…újra vissza eredeti pozitúrájába…de tekintetét nem emelte el…ahogyan a fiú sem…mindösszesen vonásai komolyodtak pillanatokkal ezelőtt…és azóta egyetlen barázdája sem rezzent.
- Telle merveilleux…
Kezdett bele csodálkozó szavaiba, amikor is ráébredt, hogy anyanyelvén ejtette azokat.
- Elnézést!
Mondta halovány mosollyal az ajkain, majd folytatta.
- Botor az a férfi, akhi szó nélkhül halad el mhelletted, figyelmen khívül hagyva azt a hatalmas értékhet, amit khépviselsz! Szerencsésnekh érzem magham a szavaidat khövetően…
A fiú szavai érezhetően nem arra irányultak, hogy gúnyolják a lányt azért, mert nem lelte még meg párját…sokkal inkább hatottak meglepettnek, mégis reménnyel telibbnek egy esetleges, más irányú fojtatásra. Freddie tudta, hogy ez egy apró fűszer volt a beszélgetésben, és nem jelenti feltétlenül azt, nyeregben van. Nagyon sok dolognak kellene ahhoz bekövetkeznie, hogy a mai napon megkezdett társalgásból később kialakulhasson valami. Igen, az ilyen esetekben jómaga is elismerte a klisés dolgokat, amelyeket alapjáraton gyűlölt. Egy beszélgetés még nem jelent kapcsolatot…kettőn áll a vásár…keresni egymás társaságát…sodródni az árral. Ennek ellenére mégis másképpen szemlélte a kialakult helyzetet. Természetesen a szavakat követően a halovány mosoly megcsillant…a szemkontaktus pedig ahogyan már hosszas percek óta, továbbra is megmaradt…

[Telle merveilleux…]

//Freddie//

Édes mosoly, lángoló arc, lebuktam…
- Telle merveilleux…- ismételtem utána a szavakat. – Az mit jelent? – értetlenkedtem még mindig mosolyogva. Azért ennyire nem vágom a franciát. Maximum, hogy a hanglejtésből ítélve, valami szépre következtessek. Pláne, hogy az elmúlt pár percben mást nem kaptam tőle, csak dicséretet. Na nem mintha fájlalnám, csak… annyira jó, hogy végre van valaki, akinek tényleg számítok, és …

Csak néztem bele, azokba a gyönyörű szép szemeibe, és teljesen más világban éreztem magam. Túl sokat rágódtam eddig is a múlton, miért depresszióznék tovább? Rámosolyogtam a fiúra egy pillanatra sem eresztve a gesztenyebarna szempárt, spanyolul szólítottam meg; Tú eres muy acaramelado. – még szélesebb mosoly. – Ez nálunk azt jelenti nagyon édes vagy. Szívesen mondanám franciául, de sajnos, nem tudom, hogy kell. – apró sóhaj a végére, aztán visszapillantottam rá, remélvén, hogy érti a célzást.

Szerencsésnek? Ez azt jelenti amire én gondolok? Hogy Freddie… Végülis, nem kicsit elidőzött az ajkaimon is, ami az elméletileg azt is jelentheti, hogy komolyan szimpatikus vagyok neki. Legalábbis azt hiszem. Amennyire boldog voltam abban a pillanatban legalább annyira féltem is Tőle. A francia fiú, akiért egy csomó lány epekedik titkon, pont engem választott volna? Furcsán csillogó szemeiből csak azt tudtam kivenni, hogy valami elindult benne is, talán olyan fordulatot fog venni a mai nap, amire sem Ő sem én nem számítottunk? Milliónyi kétely halmozódott fel bennem, de nem törődtem velük. Tettem, amit az eszem, és a szívem diktált…

Újra egy arasznyival közelebb húzódva, reménykedve, hogy nem veszi tolakvásnak, vagy nem húzódik el. Ha szavakkal egyelőre nem is, hát így próbáltam tudtára adni, hogy szeretek ilyen közel lenni hozzá, sőt… Belepirulva a gondolatba, egy másodpercre újra elszakítottam tekintetem az övétől. Tudom, felesleges volt, mindketten érzékeltettük a másikkal, hogy cseppet sem közömbös. Ezért aztán visszaemeltem pilláimat. Valahogy vonzottak azok a szépen ível szemecskék. Felemeltem a kezem, hogy végigsimítsak arcán, de a mozdulat félbe maradt. Nem akartam elrontani ezt a gyönyörű pillanatot, és persze kicsit tartottam a reakciójától is. Magam mellé ejtve, és mintegy leplezve a mozdulat eredeti szándékolt kimenetelét, kettőnk közé helyeztem karom. Nem félúton, inkább közelebb magamhoz.

Újra felé fordulva, megállapítottam, hogy miközben én magammal voltam elfoglalva, Ő még mindig engem nézett. A szívem dobbant egy nagyot, és egy csöppet még közelebb húzódtam. Lélektükreit nem eresztve, lélegzetvisszafojtva vártam, hogy erre mit fog lépni…

[{ Lyra }]

{ Lyra }

A megkezdett, ám felismerés után megszakadt francia szófordulatot követően a Hugrabug házának hatodik évfolyamát taposó fiú éppen annyi hatásszünetet tartott, amely idő alatt a lány ki tudta fejezni, sajnos nem értette a szavak jelentését. Ezt követően kért elnézést, és révedt el a vele szemben ülő arcának bájaiban, amely újra az édes eper színét öltötte magára pillanatok alatt. Lyra kivirágzott az utóbbi percekben, érezte, hogy valamelyest másképpen tekintenek rá, mint eleddig…Frederique nem volt az a fajta, aki pár kedves szó miatt letargiába esve azonnal túlkombinálta a két fél között kialakult viszonyt. A földön járt, és tudta…ez a kezdet, amely még kétellyel, és az esélyek latolgatásával telik…noha az egyik legszebb, és legérzelmesebb időszaka az udvarlásnak. Amikor minden egyes rezdülésnek jelentése van…amikor tombolnak a boldogsághormonok, és az adrenalin szintje az egeket verdesi…amikor az ész elvesztvén a valóságot folyvást a másik körül leng. Az alapok elhelyeztettek kettejük között, és ő már jelezte szavaival, nem szeretne abban a bizonyos barát zónában maradni, ha esetleg onnan valami mélyebb érzelem irányába is mozdulhat. A lány olyan volt most, mint amikor a télen zúzmarával borított rózsabokor tavasszal rügyeket növeszt, amelyekből aztán a szerelem virágai nyílnak, és borítják be szépségükkel a világot.
- Pillanatnyi megingás volt cshupán, de mivel khíváncsi vagy a jelentéshére, legyen. Ilyen csodálatos…
Fordította le angolra a két, óráknak tűnő, mégis percekkel ezelőtt lejtett szavakat, majd egy pillanatra a pad lapjára tekintett…aztán újfent vissza.
- Tudod, folytattam volna, dhe jobbnakh láttam a mindkhettőnk számára érthető angol nyelv mellett maradni annakh ellenére, hogy anyanyelvem sokkhalta khifejezőbb tud lenni.
Fejtette ki meglehetősen logikus véleményét, amelyet követően el is merengett, hogy ennek itt és most helye volt-e…remélte, hogy nem törte meg az idillt.

Lyra mindeközben nem tágított, csillogó szemeivel rabságba ejtette a fiú ébenbarna lélektükreit…magához láncolta azokat…Freddie olyannyira elmerült bennük, hogy akarva sem tudott volna másfelé tekinteni. Mintha a teste átvette volna az uralmat a tudata és akarata felett…most nem volt más, csak az előtte ülő tüneményes és végletekig szépséges teremtés. A külvilág? Megszűnt létezni, mert a beszélgetés a kezdeti visszafogottsága ellenére a lány részéről is kezdett mélyebb vonulatokat ölteni. Ezt bizonyítandó érkezett is a spanyol szenvedélyes nyelvezet, amely alatt bizony Frederique szemei lopva a meggypiros ajkakra vándoroltak…majd vissza a lélektükrök fogságába…elmosolyodott. Nem értett egyetlen szót sem, de tudta, hogy a szavak megválaszolásra kerülnek…és nem csalódott. A jelentését megtudván egy halovány mosoly közben lehunyta szemét, és feje is lefelé fordult…persze az egész egy pillanatra csak…aztán ismét megemelte fejét, és a lányra vetette pillantását.
- Sa-vous trop doux!
Suttogta a alig hallhatóan, amikor a másik visszapillantott rá pillanatnyi merengéséből, a sóhajt követően.

Ezután következett a hosszabb gondolatmenet, amellyel egyértelműen jelezte, ettől a perctől komolyabb lesz a hangvétele… hogy miért? Mert annak ellenére, hogy nem volt egy félénk típus, az utóbbi kijelentés lendített bátorságán. Pillanatnyi, és a jelen helyzetben feszült csend fátyla borult a két fél közé… csupán a szemek beszéltek, és kommunikáltak egymással, jelezvén a duó egymás iránti érdeklődését. A fiú reggel még nem gondolta volna, hogy ilyen mérvű változást hoz az élete… hogy Lyra elindít valami furcsa, mégis kellemes és bizsergető érzést benne.

Aztán a lány meghazudtolva eddigi szerény és félénk jellemét tette meg az első lépést, amellyel immáron ő is egyértelműen kifejtette… nála is megpendültek a húrok, amelyek talán egy kialakuló, kölcsönös egymás iránti érzelem dallamait hivatottak eljátszani. Freddie érezte, itt már nincs helye annak a slendrián tartásnak, amellyel jelenleg a pad festékét koptatta… eddig bokában keresztbe fektetett lábait szétválasztotta, majd feljebb tolta magát. Lyra ekkor törte meg a pillantását, és tekintett egy másodpercre, önmagára. Mintha elmerengett volna, helyes-e, amit teszt. Az eperszín arc kissé pirosabb árnyalatot öltött… és újra érkeztek azok a csodálatos és igéző szemek… Aztán történt valami… megemelte a kezét… Freddie szíve dobban egyet, úgy érezte ez lesz az első komolyabb kontaktus kettejük között...de tévedett. A selymes kézfej irányt változtatva esett a padra…

A Hugrabugos lány ismét közelebb húzódott…olyannyira aranyos volt, ahogyan próbálja legyőzni a benne lakozó félszet…A fiú ekkor mozdult meg ismételten, mintha érezte volna, hogy lépnie kell, mert Lyra a jelleméből fakadóan már így is többet tett, mint azt sejtette volna. A szemek nem mozdultak…továbbra is a másik tükreinek fogságában raboskodtak…de a bal, amely kéz felől a lány ült bizony elvándorolt eleddig nyugalmas helyéről. Lassan kúszott a kettejük közé ejtett kar irányába… midőn a két kéz találkozott, Freddie ujjbegyei lassan végigsimították Lyra ujjait, majd megállapodtak a kézfején. A fiú érezte, hogy az, kinek udvarol, nem támaszkodik azon, így megemelte… most azonban a tenyér belső részére lehelt lágy csókot, melynek következtében Lyra ujjai a fiú arcán pihentek meg… a meggypiros ajkak alig érintették a bársonyos bőrt, az egész jelzés értékű volt… figyelmeztetés a következő lépésre.

Nem akart tolakodó lenni…nem akarta elrontani az eleddig felépített, egyelőre kételyekkel teli alapokat…de úgy érezte, itt és most tennie kell, amit a szíve diktál…A tenyérbe való csókot követően a bársonyos kezet ott tartotta arcán, közben ismét a lányra pillantott…keresve annak szemeiben az elutasító jeleket, vagy éppen a buzdítást. Rövid tétovaságot követően lassan oldalra billent, törzse kissé balra csúszott, a lány irányába… újabb várakozás, vajon tovább mehet-e. Feje előrébb került, látszott, mit szeretne tenni… Lyra tudhatta, érezhette, így még időben elhajolhatott, ha szeretett volna…Freddie remélte, hogy nem így lesz…feje nem állapodott meg, közeledett a pirospozsgás arc felé…érezhetően oldalirányba…hiszen nem akart ajtóstul rontani a házba. Amennyiben hagyták, úgy ajkai alig érintvén az arcbőrt, csókot leheltek a jobb, piros színben úszó arcgerezdre. Feje ezt követően valamelyest távolodott, és a lány tekintetével egy síkba került. Még így is közel maradt… olyannyira, hogy az orrhegyek egymáshoz értek. Igen, ez már félreérthetetlenül jelezte a helyzet komolyságát. A fiú ezt követően nem mozdult, nem vett levegőt sem… ébenbarna íriszei a másik szemeinek csillogásában leledztek, keresvén a válaszokat, a lány enged, avagy sem. Csókot szeretett volna lopni, afféle kezdeti kis ajakérintést. Egyelőre nem állt szándékában a letaglózó, szerelmesek által használt érzelemkitörést használni, hiszen az még korai lett volna… csupán egy kis lopott ajakra való puszi. Hagyta, hogy Lyra döntsön a sorsa felől… várt… és remélt…

[Sa-vous trop doux!]

//Freddie//

-  Sa-vous trop doux!- ismételtem utána alig hallhatóan. - Az én számból nem hangzik olyan szépen- nevettem el magam. Miközben azt szerettem volna mondani neki,, hogy „te quiero”.  Biztos voltam benne, hogy _azt_ biztos értené, de nem, ezt most még nem kellene mondani, majd, idővel…

Megborzongtam, amikor elindult felém… Tudtam, éreztem, valami történni fog. Valami jó, amely kilendíti lelkem a bánat mezejéről, és a boldogság felé repíti azt. És ez, neki köszönhető.
Láttam a csalósást arcán, de nem merten megtenni. Nem mertem megcirógatni az arcát, mint ahogy azt elterveztem. Nem baj, majd legközelebb.
Amikor csókot lehelt a kézfejemre, szinte beleremegtem a mozdulatba. Ennyire édes fiút én még életemben nem láttam. Önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám, beszélgetésünk alatt immáron legalább századszor.
Boldog voltam, hihetetlenül boldog, és ezt a boldogságot szerettem volna megosztani vele is.
Nyitottam volna a szám, hogy újabb jelzővel illessem, ugyancsak spanyolul, mert másképp nem tudom érzékeltetni vele, mit, és hogyan gondolok, vagy akár érzek, amikor újra mozdult. ..

Ha akartam, se tudtam volna levenni róla a szemem. Oldalra dőlt, majd lassan de biztosan egyre közelebb ért, aztán… Lehunytam a szemeim, miközben édes ajkaival az arcom érintette. Arra gondoltam, hogy ha kicsit oldalra fordítom a fejem, talán… esetleg még elkaptam volna a száját, de mint máskor, most is csak gondolatban beszélgettem vele, és tettem meg mindent, amit élőben nem mertem.
Frederique távolodni kezdett a mozdulat után. Nem, ezt nem hagyhatom, indultam meg felé, Talán észrevehette, mert megállt. Orrunk olyannyira közel volt egymáshoz, hogy szinte összeért.
Nagy levegőt vettem, és lágyan végigsimítottam arcélén, majd kezem megállapodott a mellkasán, mindeközben egy pillanatra sem veszítve el a pillantását.

Mélyet sóhajtottam, hallgattam szívem vad kalapálását, aztán újra megmoccantam. A karom, mely eddig mellkasán pihent, a nyaka köré fontam, és egy picit rátámaszkodva, szemtelen közelségbe húztam magam. Nem érdekelt, hogy ki láthatott, vagy ki sem. Nagy levegő, aztán, a fejecském kivételéve, mely még mindig az övével párhuzamban volt, majdhogynem egész testemmel hozzásimultam. Reméltem, hogy nem veszi tokalvásnak, vagy nem húzódik el, adtam egy alig észrevehető kis puszit a homlokára, aztán az orrocskájára, miközben újra meg újra megcirógattam arcocskáját. – Még soha nem találkoztam ilyen édes, aranyos férfival, mint te. – sóhajtottam fel. Apró mosoly, pilláimat ismét lesütöttem, mint egy szégyenlős kislány, aztán visszatekintettem a mogyorószín íriszekbe. Szívem a torkomban dobogott, a kis mellkasom fel-le emelkedett, miközben ismételten közelebb csúsztam. Mikor az orrom már az övét érintette, egy pirinyót még közelebb csúsztam. Ajkaink szemtelen távolságba kerültek. A gondolatra huncut vigyor kúszott az arcomra, és Frederique szándékait kutatva újra elmerültem igéző lélektükreiben, és vártam…

[{ Lyra }]

{ Lyra }

A tenyér pirosló ajkakkal való érintését követően érezhetően Lyra egész lénye megremegett kissé…Freddie bizonyos volt benne, hogy ezt a hirtelen, mégis valamelyest eleddig elnyomott érzelemkitörés okozta, amely most végre felszabadulhatott…elkezdhette leszaggatni a mázsás súlyként ránehezedő béklyókat. Voltak már erre irányuló jelzések a beszélgetés, és mozdulatok során, de azokat jobbára még az utolsó pillanatban korrigálta az a bizonyos, leselkedő félsz. Annak ellenére, hogy a vele szemben ülő visszahúzódó jellem volt, az egyik legszenvedélyesebb lánynak tűnt, akivel valaha is találkozott. Freddie-nek jó érzéke volt ahhoz, hogy a viselkedés és mozdulatok alapján ezt átlássa. Az egyik legszebb párosítás egy lányban ezen két tulajdonság egymásnak feszülése. A halovány, általa arcgerezdre helyezett csókot követően ismét mosoly szökött az igéző ajkakra. A fiú azonban továbbra is komoly maradt…örült, hogy újra megcsodálhatja azt a mosolyt, amelynél festőibbet és szebbet még nem látott éltében. Azt azonban érezte, itt és most nincs helye ajkai görbülésének…Lyra félénk típus, így neki kell majd mutatnia az ösvényt…nem, nem akart irányítani, mert arra nem volt szükség kettejük között. Csupán szerette volna, ha a lány önmaga fedezi fel a valóságot, és önmaga tud ellent mondani önnön félszének.

Az oldalra dőlést, valamint az elejtett lágy csókot követően hátrahúzta a fejét…éppen csak annyira, hogy ismét a másik szemébe tudjon tekinteni. Valahogyan érezte, hogy a lány talán szeretett volna tovább menni, de a benne lakozó félénkség nem engedte oldalra fordítani fejét. Az ajakra szánt leheletfinom, és édes csók így váratott magára. A távolodás közben aztán Lyra-ban elszabadult valami, mert előrébb emelte fejét…Frederique mozdulatai abbamaradtak, csak figyelt…csak a szemeket méregette. A lány keze, amelyik a fiú arcán pihent, baljának takarásában, lassan kihúzódott a tenyere alól, és lejjebb kúszott. Freddie baljának könyöke a pad háttámláján leledzett, és kissé eltávolodott, utat hagyva a lány érzelmekkel itatott mozdulatainak. A tenyér végigsimította a nyakat, s vándorolt egyre lejjebb, egészen a talárral fedett mellkasig. Ott megállapodott Hugrabug házának címerét maga alá temetve...Lyra érezhette, hogy a fiú szíve lassan és ütemesen játssza a szokásos dallamát…de ez a dallam most egyetlen embernek szólt…annak, akit a lélektükrök nem eresztettek.

A szemek léleksimogató játéka folytatódott, érezhető volt mindkét fél tekintetében az érdeklődés…a kíváncsiság…az érzelmek fel-fellángolása…Lyra ajkait mély sóhaj hagyta el…a fiú szinte érezte azt. Halk nesz jelezte, az újabb mozdulatokat…talán felbátorodott…talán belátta, már nincs miért izgulnia a helyzetet illetően. A mellkason pihenő kar lassan kúszott fel a nyak irányába, majd fonta körbe azt, ezzel közelebb húzva a két törzset egymáshoz. Freddie érezte, hogy a másik most rátámaszkodik valamelyest…és nem volt megállás…jómaga is oldalra fordította törzsét, hogy a kontaktus még közelebbi, még áthatóbb lehessen. Odabent legbelül valami egészen furcsa érzés kavargott benne…valami hihetetlen boldogság járta át a lelkét. Lyra ezt követően rásimult a mellkasára…ekkor érezte meg a lány szívének heves kalapálását, ellenben az ő szívének lassú ütemével. Hihetetlen volt átélni, és érezni a másik közelségét. A lány megemelte a fejét, majd alig érezhető csókot lehelt először a homlokára…aztán ajkaival simítva kúszott lejjebb, az orrig, ahol újabb puszi csattant. Az ölelő jobb mellett a balja felkúszott a fiú arcára, és lágyan cirógatta azt. Igen…félénk és mégis szenvedélyes…átélni ezt közvetlen közelről pedig az élet legszebb perceit okozta Freddie számára…olyan perceket, amelyeket szeretett volna az örökkévalóságig megélni.

Halk, szinte elhaló szavak csendültek…vagy inkább sóhajtás Lyra részéről, melyet egy apró mosoly követett. A benne lakozó félsz azért ismételten felszínre tört, mert egy pillanatra lesütötte szemeit…érezvén ennek szükségtelenségét emelte meg ismételten a fejét. A két törzs teljesen egymáshoz simult, most jobban, mint előzőleg, ha ez lehetséges. Mindketten érezhették a másik lélegzetvételét…a mellkasok lassú, és ütemes emelkedésének, és süllyedésnek játékát…érezhették egymást úgy, ahogyan azelőtt soha. A közeledés következtében az ajkak már majdhogynem összeértek, de ott volt még az az apró, mégis izgalmas és szenvedélyes távolság…oly közel és mégis távol. A fiú balja, amely a levegőben egyensúlyozott, lassan a lány felé indult…a mutatóujj lágyan követte végig a Lyra szeme elé kúszott tincs vonulatát, mígnem elérte a vörösen lángoló arcgerezdet…ott meghajolva a középső ujjperc lágyan simította végig az eperszín bőrtfelületet, egészen az áll éléig lekúszva. Frederique a lány előző mozdulataiból érezte, neki kell megtennie az első lépést, mert hiába a fellángolás, a félsz egyenlőre erősebb az akaratnál.

Fejét kissé előre mozdítva érintette hozzá ajkait a lányéhoz…nem, nem csókolt, csupán megérintette azokat, ízlelte, és éreztette másikkal, mit szeretne. Ismét visszahúzódott, kérdőn méregetve a béklyóban tartó íriszeket, melyekről már hosszas percek óta nem tudta levenni tekintetét. Úgy érezte, most érkezett el a pillanat…ha a lány nem húzta el magát, vagy nem visszakozott, úgy ismét kissé előrébb szegte a fejét, és lehunyva szemeit megtette…egyenlőre a szelíd, és érzékibb stílust választva. Egy puszi az ajkakra…mindösszesen egyetlen apró, lopott és halovány, még a csókot is megszégyenítő érintés. Aztán olyannyira hajolt el, mint pillanatokkal ezelőtt volt. Ismét felhúzódtak az ébenbarna íriszeket eltakaró szemhéjak.

Szeretett volna anyanyelvén ezernyi és ezernyi szót hangoztatni…de nem akarta ezt a varázslatos pillanatot csúfítani szavakkal…tettei, és lélektükreinek csillogása mindent elárultak, ami most a lelkében, és elméjében húzódott. Tudta, hogy később lesz majd alkalma szóban is foganatosítani azt, amit most érez…

// Freddie//

Hagyta, hogy hozzásimuljak… Mi több, Ő maga is egy cseppet közelebb húzódott. Hallgattam szívének lágy dallamát, és arra gondoltam, mindig ezt szeretném érezni, hallani, _Vele_…
Nem volt kétségem afelől, hogy most aztán igazán megtaláltam azt a férfit, akit szerethetek, és aki viszontszerethet.

Tágra nyílt szemmel érzékeltem, ahogy hasonlóképp, mint azelőtt én, megcirógatta arcom. Elengedvén minden porcikámat, lehunytam a szemeim, és vártam.. Frederique apró puszit lehelt ajkaimra. Mély sóhaj, aztán visszahúzódott, talán várta, hogy engedek e neki. Engedtem... Aprócska biccentés, már amennyire szemmel biccenteni lehet, megint megmozdult, és újból megtette… piciny puszit kaptam Tőle a kicsi számra, mintegy hangsúlyozva, hogy nem akar sietni, vagy letámadni. Boldogan bújtam hozzá, immár megszüntetve minden távolságot köztünk, már ami a testeket illeti…
Mosolyogni szerettem volna, de nem tettem, ez most nem az a pillanat. Lesz még időnk eleget nevetni, ha komolyan gondolja, és, miért is ne gondolná komolyan? Nem, Ő nem az a fajta férfi, aki újabb strigulát szeretett volna. Az elmúlt pár percben nem egyszer „tudatosította” velem. Bár szóban nem mondta, mozdulatai mindennél többet értek. Miután szétváltak ajkaink, újra elmerültem a mogyorószín szempár fogságában. Egy apró villanás, és már nem féltem. Bíztam benne, úgy, mint talán még senki másban ezen a Földön. Már nem azért lángolt úgy arcom, mint mielőtt ajkaink összeértek volna, kezdtem újra magamra találni. Kipirultan, cseppnyi izgalommal néztem magával ragadó lélektükreit. Ebben a pillanatban senkivel nem cseréltem volna helyet, és ezt talán Ő is tudta. Tudnia kellett…

Újra felemeltem kacsóm, és a mutatóujjammal körbejártam azt az utat, amit az imént is megtettem, majd ujjbegyem lecsúsztatva a nyakán, ismét megállapodtam a mellkasán, továbbra is cirógatva azt. A mozdulattól pár másodpercnyire elvesztettem íriszeinek vidám, játékos ragyogását. Ráemeltem a pilláimat, és fejem a nyaka alá ejtettem, egy arasznyira eltávolodva tőle, hogy feltekinthessek rá, mialatt egy percre sem hagytam abba a simogatást. Tekintetemmel közvetítvén, hogy azt hiszem, lassan kezdi elrabolni a szívemet, és ha megteszi, hát nagyon vigyázzon rá, mert igencsak törékeny. Nem kellett beszélnem, tudta Ő jól, hogy másképp állok a dolgokhoz, mint eleddig. Szívem ütemesen kalapált az övének csodás ritmusára, miközben kissé megemeltem a fejecském, és mint amikor egy pihe rászáll az ember ruhátlan bőrére, megérintettem ajkaimmal az övét.. karjaimat összekulcsoltam a nyaka mögött, miközben elfogyott minden távolság közöttünk… Hosszú percekig nem engedtem, hogy elhúzza száját, aztán sóhajtottam egy aprót, és visszavonulót fújtam, lélektükreimmel az övéit kutatva, vajon mit szól hozzá?...