Mézesfalás

~Nicole~

Az utcákon

Mikor Nicole végre kinyögi, hogy hova szeretne menni elvigyorodik. Valahogy mindig is összekötötte a lányokat az édességekkel, így egyáltalán nem lepődik meg. Az pedig, ahogyan ezt a lány előadta szintén mosolyt csal az arcára. Csettint, majd a lányra mutat. Ez valahogy megszokott cselekvése, kb azt jelenti, hogy „milyen igazad van”.
- Helyes válasz! Gratulálunk ön nyert.
Mondja még mindig vigyorogva. Elindulnak a bolt felé, közben pedig válaszol a lány előző kérdésére.
- Rúnamágus. Nem hiszem, hogy hallottál volna ilyesmiről, nem olyan szakma, amit bárhol is oktatnának. Viszont ha sikerül megtanulni nagyon jó, mivel nincs konkurencia és az üzleti lehetőségek is kiválóak. Sok ember vásárol mágikus tárgyakat, kínálat pedig nincs elég. Emellett pedig Roppant érdekes és szórakoztató foglalkozás.
~Már ha azt képes vagy élvezni, hogy teremtesz valami egyedülállót. ~
- Igazából nincs ötletem, hogy hova menjünk. Beülhetünk valahova, de én inkább a természetet szeretem. Kevesen ismerik az itteni hegyeket, pedig nagyon szép a táj.

A boltban

Az ajtónál megint előreengedi a lányt, majd ő is belép. A sok édesség látványa zavarba hozza, régen járt itt és akkor sem volt az a hűde édességmániás. Tény, hogy ha valami finom az finom, de valahogy sose volt kedve azzal vacakolni, hogy mi is a legjobb. Reméli, a lány tud rajta segíteni.
- Neked mi a kedvenced? Az az igazság, hogy elég rég jártam erre és már teljesen elfelejtettem mik is vannak. Tudsz segíteni?
A végén még a szokásos vigyorral megtoldva a mondat.

~Quintin~

Az utcákon

Miközben elindultak a bolt felé, Quintin arról mesélt, hogy mi szeretne majd lenni.
*Hmmm… rúnamágus. Érdekesen hangzik.* Annak ellenére, hogy Nicole születésétől kezdve a varázslók között nőtt fel, még nem hallott erről a foglalkozásról.
Annak viszont örült, hogy nem akar a srác egész nap valahol üldögélni. Nicole szeretett mozogni, és a mozgásba a séta is beletartozik. A lány azon sokak közé tartozott, akik nem ismerték a környékbeli hegyeket, így nem is tudta, hogy azok szépek. Ezért jó ötletnek tartotta a sétálást.
- Jó ötlet a séta. –válaszolta lelkesen a lány- Én nem ismeri az itteni hegyeket. Jó lenne megnézni őket. – válaszolta a lány mosolyogva.

A boltban

Ahogy beléptek az édességboltba Quintin arcára egy kis zavarodottság ült ki. Nem sokkal később azt is megtudta Nicole, hogy ez minek köszönhető:
~ Az az igazság, hogy elég rég jártam erre és már teljesen elfelejtettem mik is vannak. Tudsz segíteni?~
- Persze, hogy tudok segíteni. Feltéve, ha elárulod, hogy milyen édességeket szeretsz.
*Hogy mi is a kedvencem? Na ez jó kérdés.* Hogy most így kérdezte Quintin, fogalma se volt a lánynak, hogy mi a kedvence. Tulajdonképpen szinte mindegy volt, hogy milyen az az édesség, a lényeg, hogy csokis legyen.
Közben Nicole elindult a polcok között, megnézni, hogy mit is vehetne, illetve Quinnek mit ajánlhatna. Míg válogattak, a sráchoz beszélt:
- Igazándiból nincs kedvenc édességem, minden olyat szeretek, ami csokis, vagy amiben csokoládé van. – mondta Nicole.
Amíg a boltban válogattak a különféle finomságok között, a lány észrevett, hogy egy ideje már mosolyog Quintin. Jó volt így látnia a lánynak. *Mikor mosolyog sokkal helyesebben néz ki.* - vonta le a következtetést Nicole.

~Nicole~

Végighallgatja a lány, aztán úgy dönt, hogy nem indul maga felfedezőútra, elvégre azért hívta el Nicole-t, hogy vele lehessen. Inkább csak követi, közben pedig válaszol.
- Rendben. Akkor úgy válogass, hogy jusson mindkettőnknek. Én megbízok az ízlésedben.
Közben próbálja kicsit tettetni, hogy érdeklik az édességek, de az igazság az, hogy most a legkevésbé sem. Többször a lányon felejti a tekintetét, egyszerűen csak figyeli és valahogy minden cselekedete örömmel tölti el. Ahogy mosolyog, ahogyan odanyúl a jókora tábla csokiért, ami a polcon van… nem tudná megmagyarázni, de lát benne valami hihetetlenül szeretnivalót. Ha a lány csak néhányszor hátranéz könnyen feltűnhet neki, hogy Quintin csak áll és őt nézi, de most ez zavarja a legkevésbé. Csak figyeli Nicole-t és azt kívánja, bárcsak örökké tartana ez a nap.

~Quintin~

Quintin a lányra bízta, hogy milyen édességet vesznek, de úgy látszik, hogy arra irányuló kérdését, miszerint miket szeret, meg se hallotta. *Köszi, de nem tudom, hogy milyeneket szeretsz. Így hogy válogassak neked is?* vívódott magában a lány. Úgy döntött, hogy azokból választ a srácnak is, amiket ő szeret. Aztán eszébe jutott, hogy Amy megkérte arra, hogy vegyen neki csokibékát, meg cukorpennát. Ebből adódóan, miután levett a polcról saját magának egy tábla csokit, elindult a csokibékákhoz. Út közben vett a cukorpennából is. Mikor egy pillanatra hátranézett Quintinre, hogy nem maradt-e le, látta, hogy csak áll és őt nézi. Egy pillanatra még talán azt is elfelejtette, hogy miért indult, majd úgy tett, mint ha észre se vette volna, hogy Quin csak ott áll és nézi. Közben a csokibékából és a cukorpennából vett Quintinnek és saját magának is. Miután végzett a válogatással oda ment a sráchoz, és megmutatta, hogy miket válogatott össze, majd:
- Ezek jók lesznek, vagy inkább valami mást szeretnél? – kérdezte, hátha nem szereti valamelyiket, és valami mást enne helyette.
Nemleges válasz esetén a pénztár felé indul, majd kifizeti az édességeket.
- Köszönöm. – a kifizetett édességeket elpakolja a táskájába.
- Viszontlátásra! – köszön el az eladótól, majd az ajtó felé veszi az irányt.

[- Egy jó nagy zacskónyi Bogoly Berti félét kérnék alássan!]

//Chasing Amy//

A mézesfalás a világ egyik legjobb helye. Ide állítok be én vizesen, kissé szakadtan, és teljesen mugli kinézettel, és egy bárgyú vigyorral elhárítom az eladó döbbent tekintetét: Jay a mézesfalásban van! Mit mondjak? Mentolos dohány illatú bőrkabátom, amit a nagyapámtól örököltem, úgy feszít rajtam, mintha rám öntötték volna. Helyenként megkopott, néhol már foszlik is egy kissé, és hasonlók, de legalább üt mindent, amit a Mézesfalásban el lehet képzelni. Szeretem az esős júniusi délutánokat. Senki nincs szinte egész Roxmorstban mindenki visszahúzódott a kastélyba tanulni. Sokan ugye most készülnek fel az utolsó RBF vagy épp RAVASZ vizsgákra, csak én egyedül menekültem az eső elől a kocsma vagy a kastély helyett a cukrászdába. Egyébként ez jellemző az itteni emberekre. Füstös helységekben isznak vajsört, vagy épp a könyvtárban senyvednek, miriádnyi betű súlya alatt. Vagy a cigarettafüst és az alkohol együttes homályosító hatása veszejti el az agyukat. Én mondom, vagy én kergültem meg így év végére a Roxfortban, vagy rajtam kívül mindenki. Vagy ők is, és én is. De üssük el magunkat, mármint az időt, ezen az alkoholozós-tanulós-esős júniusi délutánon, a cukrászdában.

- Egy jó nagy zacskónyi Bogoly Berti félét kérnék alássan!

Mondom az eladónak miután rájövök, hogy másfél perce semmit sem csinálok, csak azt nézem, ahogy a vízcseppek a gravitációt használva katapultálnak a kabátomról, és keresik az utat a jó öreg anyaföld felé. Kifizetem a furcsa érmékkel a mégfurcsább nasit. Úgy tűnik, most, hogy nincs sok vásárló, most becsusszant egy csomó tényleg érdekes, és vicces izű is a csomagba. A tényleg szivatós izűeket mindig elszokták vinni. Múltkor állítólag talált valaki Kóbor Grimbusz ízűt is, persze ki hisz már az ilyeneknek? De akkor is, egy pacalos ízű cukorka kedélynövelő szokott lenni. Ezért kell mindig társaságban enni ezt a vackot, mert egy durvára darált feketebors ízű cukorkára mindenki olyan arcot vág, amin még plusz tudsz röhögni azon a tényen felül, hogy volt olyan hülye az illető, és megevett ebből egy szemet. Na, azért bekapok egyet, csakhogy tudjam, mire számítsak. Próba szerencse...

Kovászos uborka? Kezdetnek nem rossz!

Johnny

Jellemző, ez az én formám! Akkor kezd el szakadni az eső, amikor egy kis sétát tervezek Roxmortsban; ráadásul azt sem várják meg az átok felhők, hogy beérjek a faluba. Nem, nekik sürgősen ki kell ontaniuk a tartalmukat, mikor alig félúton vagyok a varázslófalu felé. Visszafordulni viszont szemernyi hangulatom sincs, hiszen mindenképpen bőrig ázok, akármerre megyek is.
A Mézesfalás ajtaja az első, amit megpillantok a vízfüggönyön keresztül. Remek, ide amúgy is be akartam jönni, mivel elfogytak a cukorpennáim. A legutóbbi mágiatörin például jobb híján egy mugli gyártmányú ceruza végét rágcsáltam, ám az meg sem közelítette a cukorpenna ízét. Naná, mivel az utóbbi egy ehető édesség, benne is van a nevében, hogy cukor.
Könnyed magabiztossággal markolom meg a kilincset, s biztosra veszem, hogy rajtam - és az eladón - kívül senki nem lesz az üzletben, mivel nincs az az őrült, aki ilyen időben útnak indulna bárhová is. Pláne nem, ha diák, akkor már inkább a Roxfort és a haverokkal való hülyülés. A látvány azonban rácáfol a gondolataimra, ugyanis egy korombeli srác jóízűen csemegézik a pultnál. Rutinszerűen köszönök az eladónak, de a krapekot egy árva szóra sem méltatom.
A megszokás viszi lábaimat előre a jól ismert polcok között, s valóban, jobbra a negyedik sor közepén meg is találom a cukorpennát. Leveszek néhány dobozt, majd polcsort váltok a mindenízű drazsét keresve. Zoey megkért, hogy vigyek neki egy csomaggal, ha már ő nem tudott eljönni; de ha már úgyis ott vagyok, akkor leveszek egy csomag Mirelit egeret is a polcról. "Cincog és vacog tőle a fogad" - hirdeti a dobozon feszülő papír. Ez már feldobott jópár bulit és unalmasnak induló estét a csajokkal a hálóban.
A pénztárhoz lépek fizetni, s közben könyökömmel véletlenül meglököm a még mindig ott szobrozó fiút. Valahonnan ismerős az arca... nyilván szintén roxfortos, netán még háztársam is, ámde ez most különösebben nem izget.
- Ne haragudj, nem voltam szándékos - mosolygok rá az ismeretlen ismerősre szabadkozva -, csak hát látod, tele a kezem és nem figyeltem oda...
Végül a pénztároshoz fordulok, még mielőtt bármit is válaszolhatna a srác, s szép sorjában az asztalra pakolom a doboztengert a kezemből.
- Ezeket kérném.
Szó nélkül kifizetem a mondott összeget, majd elkezdem összegyűjtögetni és a hátizsákomba pakolni a pultról a dobozhalmot.

[- Semmi gond, ööö... Amanda? Vagy Amily? Ha jól tudom, te is griffis vagy.]

Csócsálom a kovászos uborka ízű drazsét, és közben valami leányzóféleség libben be a boltba. Szóval nem csak én vagyok az egyetlen idióta, aki esős időben, esernyő nélkül cukrot akar vásárolni egy felhőszakadásban? Nem egyedül vagyok hülye, ez jó. Máris szimpatikus a kiscsaj. Várjunk csak! Ismerem is, azt hiszem. Mintha a klubhelységben láttam volna egyszer-kétszer, de ez azért nehéz ügy, mert körülbelül soha nem vagyok a klubhelységben. Az a leckeíró hely, én meg nem írok leckét. Talán reggeli közben láttam már, vagy valami. Szerintem griffis a csaj, bár ki tudja, ez most nem foglalkoztat annyira. De a drazsé!
Szívassam meg a többieket? Ne szívassam meg a többieket? Szívassam. Most nem keresem a hülye ízeket, hanem a normálisakat megeszem, hogy mire eljutok a haverokig, már csak a furcsa-szívatós ízűek maradjanak. Mentolos, csokis, vaníliás drazsék, rettegjetek! Mindenesetre ilyenkor szeretem a mézesfalást. Senki nincs, csak én, és a drazsék, meg egy velem nagyjából egyidős kislány brillírozik egy rahedli dobozzal. Segítsek neki, ne segítsek... á, megcsinálja a pultig, és egyébként sem köszön, pedig világít rólam, hogy én vagyok Jay, aki miatt mindig bukik a Griffendél egy rahedli pontot, hogy aztán úgy nyerjük meg a házkupát, hogy az a Potter gyerek megváltja a világot, és ez instant beváltható 500 pontra a dirinél. Na mindegy, enném az újabb drazsét, amikor... megkönyökölnek. Felnézek a drazséhalomból, amiben már tényleg csak a gonosz darabok maradtak, és látom, hogy a csaj tényleg megoldotta a rahedli dobozzal a pultig, csak engem használt fékezőeszköznek.

- Semmi gond, ööö... Amanda? Vagy Amily? Ha jól tudom, te is griffis vagy. - Próbálom behatárolni, hogy most hülyeséget mondtam-e, vagy nagyon nagy hülyeséget, miközben észreveszem, hogy máris pakolja el a szerzett holmijait.
- Te biztos ki akarsz menni ezzel a sok cuccal az esőbe, csak így, bármilyen cumó nélkül? Inkább ülj le, és csócsálj el valami cukrot, az esőben úgyis szétmálna az egész...

Amanda vagy Amily? Csodálkozó, tányérnyi nagyságú szemekkel nézek a srácra. Vajon ismerem valahonnan vagy csak teljesen ismeretlenül megtippelte a nevemet? Áh, akkor tutira nem két "A" betűvel kezdődő keresztnevet mondott volna. Marad az első verzió, csak éppen lövésem sincs honnan ismerhetem.
- Aham, griffis vagyok - egy pillanatra felemelem a fejem, miközben beszélek, s rámosolygok aztán szó nélkül folytatom a pakolászást.
Basszus, tényleg! Igaza van a pasasnak, mindenem szétázna, még a Zoey-nak vett édesség is. Azonban nincs ínyemre ezt bevallani a srácnak, aki - csupán most esik le, hogy - szintén griffis, hiszen így mondta: "te is griffis vagy". Még egyszer alaposan megszemlélem a fiút, hátha mégis beugrik a neve vagy valami. Hirtelen bevillan valami: egyszer láttam, ahogy áthaladt a klubhelyiségen és valaki Jaynek vagy Johnnynak szólította, vagy valami hasonlónak.
- Jay... - motyogom tétován.
Az cseppet sem izgat, hogy nem mondtam meg a saját nevem. Elvégre én úgyis tudom, a többi meg lényegtelen, minek emlegetném folyton?! Ha igazán kíváncsi rá akkor vagy kitalálja, vagy rákérdez.
Még mindig nem ismerem el hangosan az elázás veszélyét, azonban hátámat a pultnak támasztva megadóan csusszanok le a földre. Leülök, a táska mellém kerül, aztán nyaktörő fejtartással nézek fel Johnnyra vagy Jayre.
- Te nem ülsz le? Mert ez a jó kis zivatar nem fog egyhamar elállni, és a sok ácsorgástól visszeres lesz az ember lába - vigyorgok ártatlanul és kissé pimaszul felfelé. - Márpedig a te korodban erre vigyázni kéne, korán van még az öreglány-betegségekhez, nemde?
Meglehetősen nagyképűen mutatok helyet neki magam mellett, mintha vendégségben lenne nálam, mintha nem is a roxmortsi Mézesfalás padlóján csücsülnék éteri nyugalommal. A táskám felé fordulva elkezdek kutakodni a zsákban, ám mielőtt a pasas összetéveszthetne a Mikulással, egy cukorpennát húzok elő és rágcsálni kezdem. Különben sem hasonlítok a Téltatára, mertmivel jóval soványabb vagyok, nincs sem fekete csizmám, sem szakállam és mégcsak meg sem őszültem az elmúlt 17 évem során.
Még mielőtt folytatnám a keresgélést, gyorsan az eszembe vésem, hogy ezúttal nem mágiatörin ülök, tehát nem kell úgy csinálnom, mintha jegyzetelnék, így fölösleges papír után kaparászni. Így aztán nyugodtan ücsörgök a cukorpennát rágcsálva, s a rend kedvéért egy ellenőrző pillantást vetek a fiúra, hogy leült-e már vagy tovább szobrozik "odafent".

[- Az én koromban?]

Úgy tűnik, a lány... lány? Kész nő, na mindegy... attól még zavarban van. Nem kicsit, nagyon.  Mindenesetre legalább nem vagyok tök egyedül ebben az eső áztatta kisváros esőtől védett boltjában, ami azért már jó. Főleg, ha egy lány/kész nő az illető, akivel így összezárt a sors. Meg ráadásul rám is mosolyog, és egyszer sem küld el a jó édes anyámba. De griffis, ezt legalább eltaláltam, viszont fogalmam sincs, hogy jó nevet mondtam-e. Én sem mutatkoztam be, így legalább vicces is az egész. De ő legalább telibe trafálja a nevemet elsőre... Jay. Na igen, ügyes trükk, de ennyire könnyen nem adom meg magam. A hátam mögé nézek, mintha ott lenne az a Jay nevű illető, aki ugye nem én vagyok, ezért keresem a hátam mögött, vagy mi a szösz. Aztán kérdően nézek a kislányra, aki már kész nő, hogy csüccsenjek le mellé a földre. Igaz, itt az eladó, de kit érdekel? Majd szól, ha van valami baja.

- Az én koromban?

Kérdezem tőle, mert egy kicsit hirtelen oldalról jött ez a beszólás. A koromra. Akár egy évvel is idősebb lehetek nála, de ki tudja, van az másfél is, vagy akármennyi. Jóvan, legalább ő tudja rólam, hogy én ki vagyok, én meg csak azt tudom, hogy kivagyok attól, hogy nem tudok semmit. Na sebaj, ha korozik, akkor korozik, de nem fogom hagyni magam ezen a téren sem.

- Idefigyeljen, fiatal hölgy, aki majdnem kész... mindegy. Lehet bántani az idős társadalmat az ízléstelen viccekkel, de ha én mondtam volna hasonlót egy idős embernek, amikor én voltam olyan korú, mint magácska, akkor nyílvános bitófázás lett volna, úgy ám! Meg amúgyis, mi az, hogy csak úgy üljek le? És a reumám, meg az egyensúlyzavarom? Nem megy ez olyan egyszerűen! Édeském, ha te is három világháborúval ezelőtt lettél volna gyerek, mint én, és fekete-fehér TV-n bámultad volna a Tom és Jerry-t, akkor beléd is több tisztelet szorult volna!

Próbálom az egészet halálosan komoly arccal előadni, de sajnos nem megy. A végefelé már úgy vigyorgok, mint egy vadalma. Fel is adom az egész játékot, és leülök.

- Na, csusszanj odébb Ismeretlen Nevű Hölgy, Jay bácsi le akar ülni...

Talán mégsem Jay a neve? Teljesen úgy néz hátra, mintha minden bizonnyal ott állna egy Jay nevezetű haverom, mert őt bizony nem így hívják. Akkor talán Johnny? Végülis mindegy, nem értem miért álltam le találgatni vele. Ja, persze: az eső miatt. Merlinre, ilyen zizzent is csak én lehetek, hogy egy kis eső meg egy pasas totálisan megbolondít. Vagy sokkal inkább zavarba hoz.
Nem voltam én régen ilyen pirulós...
"Az én koromban?" - kérdezi ő, mire én szelíden-kedvesen bólintok egyet. Bizony, az ő korában. Azt már merő véletlenségből elfelejtem megjegyezni, hogy kábé azonos korúak lehetünk, mivel én évet vesztettem a Roxfort előtt egy későn becsúszott bárányhimlőből kifolyólag, így jelenleg a tizenhetedik életévemet taposom. Neeem, én a galád dög csak ártatlanul bólintok és hozzá aranyosan vigyorgok, kezemben a cukorpennával.
- Nyilvános bitófázááás?! - hörrenek gyanútlan képpel, majd gonoszdi mosolyt csillantok - Azt hittem, akkor még nem létezett bitófa. A majdnem készről meg csupán annyit, hogy már kész vagyok egy ideje, különben nem ücsöröghetnék most itt, nagybecsű ötvenkettes topánkáid mellett. A leülést meg csak azért mondtam, hogy ne kelljen kitörni a nyakamnak, mert irtó magasan vagy ám odafent, tudtad? De ha nehézségekbe ütköznél, szíves örömest elgáncsollak és rögvest megkímélem magam egy nyakficamtól.
Még mindig ártatlak kölyöklányos arccal nézek fel a fiúra, akiről bolondozásának hála immár teljesen biztosra veszem, hogy jól tudtam a nevét, ő lesz Jay. És íme, be is bizonyítja "Jay bácsi". Elmosolyodok, ám már nem játszok rá a szokásos bolondosságomra, önmagamat adom. Ahogy leér a földre a krapek, felé nyújtok egy cukorpennát és félrebillentett fejjel kérdezem meg:
- Nem vagy éhes? Mert ha igen, ne aggódj, ez nem csillapítja az éhségedet, viszont addig is telik az idő, amíg ezt elrágcsálod. Fogadd sok szeretettel; aláírás: egy jóakaród. Egyébként tényleg jól lehet vele húzni az időt, én már csak tudom a mágiatöri órák miatt, ráadásul finom is és cseppet sem egészséges, tehát minden szempontból abszolút előnyös nyalánkság.
Meglehet egy kissé zavarosnak tűnik a fiú számára a beszédem, de ez már legyen az ő gondja, én már csak ilyen vagyok. Majd rákérdez, ha valamit nem ért. Különben meg a Tom és Jerry említése alapján valami hozzám közel álló lököttes életkedvelőnek nézem; szóval elvileg fel kell, hogy fogja a mondottakat. Legfeljebb tévedek, mi bajom lehet belőle, ha megkérdezi, hogy most mit is jelentenek az összehordottak?!
Hátradobom a szemem elől a félhosszú, csuromvíz tincseket, ám azok újfent visszacsúsznak előre. Hát persze, mivel direkte így szoktattam mindig, csakhogy vizesen jó öt centivel hosszabbak, így viszont erősen akadályoznak a látásban. Előkapom hát a pálcámat, hogy megszárítsam magam - legalább nagyjából -, és ily módon szalonképesen ülhessek tovább Jay mellett.

[- Már pedig a bitófa nem annyira újkeletű találmány. Na jó, akkor még az volt.]

- Már pedig a bitófa nem annyira újkeletű találmány. Na jó, akkor még az volt.

Ötvenkettes topánka, meg írtó magasan vagyok. Nem csak öreg vagyok, de még óriási is? Ezt még visszaa fogod kapni, ártatlan mosolykirálylány, remélem tudod. Most megint frappánsan kéne válaszolnom azokra az idiótaságokra, amit felvetett. Hiába, eső van, meg minden más hatás tompítja az agyat, például... megvan!

- Tuggya kisasszonka, ezek a topánkák igazi ritkaságszámba mentek a XVIII. században. Krisztus előtt. De inkább nem is beszélek tovább, mert úgyis hülyeségeket mondanék. Tudja hogy van itt ebben az oxigénszegény magaslati levegőben. Az elgáncsolást meg tiltja az illem. De minek is beszélek magának erről, hiszen egy boltban ül a földön. A földön! Ezért régen halálbüntetés jár. Még azért is tíz évet kapott egy ember, ha jogtalanul borbélynak adta ki magát. De változnak az idők...

Ez a lány rám mosolyog, és hülyül. Ilyenkor mondanák a kedves barátaim, hogy ne aggódjak, úgy is el fog múlni előbb vagy utóbb. De ez az egész hülyülősdi nem is jöhetett volna jobbkor: unalmas, esős délután, abban a tudatban, hogy holnap itt a világ vége, meg Tudjukki, meg minden. Én meg itt hülyülök egy boltban egy kiscsajjal, akit ugyan ismernem kéne, de nem ismerek. Normális vagyok? Azt hiszem, a legteljesebb mértékben, mert kihasználom azon ritka alkalmak egyikét, amikor tudok nevetni...

Hát persze, a jégkorszak elött minden újnak számított, még egy pleisztocén kövület is, nemhogy egy ultramodern bitófa. Elvigyorodok a gondolatra, ám nem mondom ki hangosan, csak magamban pukkadozok a visszafojtott röhögéstől. Egészen jól felébresztett Jay, pedig azt hittem az esővel elszállt mindösszes jókedvem is legalább egy életre, ha nem többre.
Oxigénszegény magaslati levegő? Úgy látszik a srác vette a lapot és rendesen beszáll a bohóckodásba. Legfeljebb addig szórakozunk, mígnem szegény boltos végképp kibukik és kihajít minket az esőbe. Nem baj, ha szétázok is, legalább abban a tudatban teszem, hogy  ma is nevettem egy jóízűt. Ehhez mérten ártatlanul nézek újfent oda fel a nyaktörő magasba és közlöm:
- Elég nagy szél is lehet odafent... vagy csak a fésülködést hagyta ki ma az úr? Áh mindegy, ezen a frizurán már úgysem lehet segíteni, meg nem is merném borbélynak kiadni magam, mert még netán bajom lenne belőle.
És még mindig nem mutatkozok be. Egyszerűen azért, mert elfelejtettem, azonban ha rákérdezne Jay: miért nem említettem eddig a nevem, legfeljebb titokzatosan mosolyognék, eszemben sem lenne kimondani a valódi okot, a tyúkeszemet felesleges emlegetni.
Mikor végre leér a földre az égimeszelő krapek, újfent az orra alá tolom a cukorpennát. Ki tudja, legfeljebb megszagolja, bár ha valakinek a szája elé teszed a kezed, az általában reflexszerűen beleharapással reagál a mozzanatra. Ha Jay is ilyen reflexesen ráharap a cukorpennára, akkor elengedem, azonban ha mégsem tenné, akkor eltárolom még ott egy darabig az édességet valami reakcióra várva.
Tetőtől talpig végigmérem a jócska kiterjedésű háztársat, s megállapítom amit eddig is láthattam: nagy kiterjedését főként hihetetlenül hosszú csontjai adják, nem pedig felesleges kilók százai. Még így ülve is rendesen felfelé kell néznem a srácra, itt is kijön a bő egyfejnyi magasságkülönbség. Viszont ahogy Jay szemébe nézek, már nem bírom tovább, kirobban belőlem az eddig visszafojtott kacagást. Nem sandítok fel a pultra, hogy ott tornyosul-e már az eladó fenyegető képpel, majd kiabál, ha akar, azt bizonyára meghallja legalább egyikünk.

[- Fésülködés? Ja, persze... én eskü' próbáltam fésülködni, de azok a műanyag fésűk, amiket most gyártanak, túl könnyen olvadnak. Fésülködés közben, mikor a fésű belép a Föld légkörébe, akkor lángra kap, és atomjaira olvad, aztán persze moshatom ki a hajamból, a francba! Pedig jó lenne némi segítség rendbe rakni a hajam, dehát azért mégse' lehet minden boltban szkafandert kapni. Szerintem ez ne is legyen probléma, úgyhogy inkább hagyjuk. Egyébként is, most mondd, hogy rossz a hajam... még a végén megsértődök! Nem illik az idősebbek haját cikizni]

Úgy tűnik, a lány, aki már majdnem kész nő agya maximum fordulatszámon termeli az ostobaságot, mert már nem meri hangosan kimondani, viszont a feje egyre jobban felveszi a griffendélesek színét, légzése meg egyre jobban akadozik, rendben, nem kell sok neki, hogy kipukkadjon ez a humor lufi. Akkor csapjunk le még egy-két poént a szemérmetlenség fegyverarzenáljának teljes felhasználásával. És már meg is van...

- Fésülködés? Ja, persze... én eskü' próbáltam fésülködni, de azok a műanyag fésűk, amiket most gyártanak, túl könnyen olvadnak. Fésülködés közben, mikor a fésű belép a Föld légkörébe, akkor lángra kap, és atomjaira olvad, aztán persze moshatom ki a hajamból, a francba! Pedig jó lenne némi segítség rendbe rakni a hajam, dehát azért mégse' lehet minden boltban szkafandert kapni. Szerintem ez ne is legyen probléma, úgyhogy inkább hagyjuk. Egyébként is, most mondd, hogy rossz a hajam... még a végén megsértődök! Nem illik az idősebbek haját cikizni

Kapom az orrom alá a cukorpennát, és mit lehet tenni? Hát, nem harapok rá azonnal, hanem kiveszem a kezéből. Szép, aranyos, kicsi kacsója van a lánynak, meg kell hagyni. Meg cukorpennával kínál. Meg röhög a vicceimen. Ez azért tök furcsa, de meg bírnám szokni, mindenesetre. A tekintetemet keresi, én is az övét, bele is nézek a szemébe... majd elröhögjük magunkat, mindketten. Hű de rég kellett már nekem ez a röhögés. A pultos csávó persze nagyon rondán néz ránk, szóval szerintem előbb-utóbb ki kell lépnünk az esőbe... pedig majdnem megszáradt a hajam. Na mindegy, felállok, és felsegítem Amy-t is, ha kéri...

- Jóvan, jóvanna... megyünk már!

Mondom neki, és szerintem kijáratot kell keresni. De leszarom egyébként a helyzetet, ha kell a Mézesfalás bejárata előtt fogom üvölteni a hülyeségeimet, hogy benn is lehessen hallani, velem nem fog kicseszni ez a pultos! Meg amúgy sem hagyom, hogy ez a nap itt véget érjen, ahhoz túl jó. Esővel együtt is.

Az a csúnyán összevont, bozontos szemöldök a pult fölött... hm, ha lenne nálam egy pihe-puha toll, szívem szerint megcsiklandoznám a fickó orrát, hadd tüsszögjön csak. De most komolyan: mért jó az egyeseknek, hogy ártatlan kamaszkorúakkal gonoszkodnak?! Fel nem tudom fogni. Nem szólal meg a fickó, lehet, hogy csupán nem meri hangosan kinyilvánítani a véleményét - mert mi többen vagyunk -, ám a villámló nézése kifelé zavar minket.
Az esőbe.
Ha most felhörkennék, azzal legfeljebb tovább rontanám a helyzetet és mivel különben sem akarom hagyni, hogy egy ilyen morcos pasas elrontsa a napomat, inkább békésen kacarászva indulok kifelé. Nem veszem igénybe Jay segítő kezét, elvégre sem béna, sem gyenge nem vagyok, továbbá mankóra sem szorulok, hogy támogatni vagy felhúzni kelljen.
Fogam között ropog a cukorpenna, ahogy az ajtó felé araszolok és éppencsak a térdemet nem csapkodom röhögtömben. Lassacskán megérkeznek a vígsággal járó szokásos kellemetlen tünetek, úgy mint: a hasizmom sajogni kezd és az arcom repedezik a nevetéstől. Holott még mindig jólesik kacagni a srác lökött dumáján. Mire elérünk az ajtóhoz, majdhogynem ketté görnyedek a vihogástól, azonban enyhítő tünetként észlelem, hogy lassacskán képes leszek abbahagyni a nevetést és komolyan viselkedni.
Na jó, félkomolyan, mert a totálisan komoly magatartás nálam szinte teljesen kizárt.
Amint becsapódik az ajtó mögöttünk, lazán nekidőlök a hátammal, a táskát pedig az oldalam mellett tartom kézben, nehogy leérjen a földre, s az ott vágtató szennyes lébe. Itt legalább a nagyjából védve vagyunk, mert a metsző - nem éppen májusra jellemző -, viharos szél ide is elég sűrűn becsapdossa az esőt. A fene megehetné az ilyen tavaszt.
Megpróbálom túlüvölteni az égzengést, ahogy megkérdezem a fiút:
- Hé, óriás! Tudsz valami jó helyet, ahol nem ázunk tovább és ami viszonylag közel van? Tehát mondjuk fél napnál rövidebb idő alatt el lehet jutni oda.
Így jóval nagyobb a magasságkülönbség, mint ülve, tehát esélyem sincs, hogy a fülébe próbáljam meg belekiáltani a mondandómat, hiszen még lábujjhegyen sem érnék fel odáig. Annyira muris az egész helyzet, ahogy itt ázdogálok kint a zivatar közepén egy roxfortos óriással. Hálát adok az égnek, hogy meleg eső esik, legalább ez utal az évszakra, ha már maga a vihar nem. Újfent megjelenik egy kis mosoly a szájam sarkán, nem lehet kibírni vigyorgás nélkül ezt az egészet, bár én sem egészen értem miért.