Yasmine Odette Krise

YASMINE ODETTE KRISE

- Vallj színt! rivallják.
- Szivárvány... suttogom.

Alapok

jelszó || It's so fluffy.

teljes név || Yasmine Odette Krise
becenév|| Yas
nem || nő
születési hely, idő || Nagy-Britannia, Winchester, 1982. március 11.
kor || 15
vér || fél

iskola || Roxfort
évfolyam || 5.
szak || -
munkahely || -

   A múlt

Múlt… a múltnak olyan gomolygó, lilásszürke színe van: egyszerre sejtelmes, s sugároz könnyed eleganciát, egyszerre sötét és világos,ébreszt benned legyűrhetetlen kíváncsiságot és int óvatosságra. Azt hiszem, minden ember múltjának más színe van. Az enyémnek rengeteg színe lenne, minden színből egy kevés, mert mindegyik színnek megvan a maga bája, ami miatt szeretem.

Fehér

Tisztaság, öröm, születés, béke, áldás,valaminek a kezdete, ártatlanság.

Mindenki azt mondja, hogy a szülés, a születés milyen szép dolog, hisz Isten adományaként érkezel a világra… bezzeg, amikor anyát megkérdeztem milyen volt, amikor megszült, nem azt mondta, hogy gyönyörű kisbaba voltam, és az volt élete legszebb napja, hanem azt, hogy ott kellett hagynia a boltot Savannah-val, az akkori alkalmazottjával, - aki állítása szerint lopkodott, de nem volt szíve kirúgni – a szülés miatt, ami kegyetlenül fájdalmas volt. Ráadásul a szülés után legalább tíz kiló felesleg maradt rajta, amiről persze én tehetek, mert a szoptatás alatt nem fogyókúrázhatott. Egyetlen pozitívumot tudott felhozni a megérkezésemmel kapcsolatban: szokatlanul csöndes baba voltam, keveset sírtam, sokat nézelődtem és kacagtam magamban.
Az első dolog amire emlékszem, még az ovira vezethető vissza. Anya ragaszkodott hozzá, hogy járjak, mert nem volt rám ideje a bolt miatt, és ha elvitt dolgozni, csak eltereltem volna a figyelmét. A közelünkbe volt egy mugli óvoda, és bár apa nem örült az ötletnek, oda írattak be, mivel anya egyik kvibli ismerőse is ott dolgozott, mint óvónéni, így az ő közreműködésével, az sem volt gond, hogy varázsló családból származom. Maggie néni nagyon figyelt rám, pár elszólást leszámítva nem is voltam gyanús a többieknek.
Csak néhány emlék maradt meg teljesen tisztán, a többi csupán villanásnyi kép, hangok, szagok, ízek, és rengeteg érzés. A száj-összeragasztóan édes tea, az előre csomagolt kis sütemények, amiknek maradékáért mindig ment a harc, és én mindig odanyomtam valakinek suttyomban a kezébe, még akkor is, ha néha-néha el akartam volna majszolna a hazafelé vezető úton. Egyszer Donnie, egy szemüveges, szöszke fiú, akiben természetesen fülig „szerelmes” voltam, - mint akkoriban minden második fiúba, aki szembejött velem – elkérte a fehér cukormázas, karácsony előtti utolsó ovis napon kapott süteményemet, én pedig hiányzó metszőfogas mosollyal átnyújtottam neki. Ebben még nem is lenne semmi különös, csak hogy megígértem Joanne-nek, az akkori legjobb barátnőmnek, hogy neki adom a sütit, ha kapunk. Irtó dühös lett, mikor megmondtam, hogy már másé a süti, főleg mikor megtudta kié.
-   Yasmine, te hazug! Áruló vagy! Nem vagyunk többé barátnők!- Vágta a fejemhez meglehetősen pöszén, egy adagnyi sértődöttséggel hangjában barátnőm.
Ekkor ismerkedtem meg először a hazugság fogalmával,eddig csak olyan volt, hogy anyu füllent apunak a délutáni programjával kapcsolatban, apu „elfelejti” elmondani anyának, mi történt a munkában, meg hasonlók. A felnőttek körülöttem állítólag sosem hazudtak, de miután Joanne a fejemhez vágta, hogy én az vagyok, kicsit összezuhantam. Miután naponta láttam anyát és apát egymásnak hazudni, eldöntöttem:én soha többet nem fogok hazudni. Soha!Képtelen lennék elviselni a bűntudat terhét, s ha véletlenül kiderülne az igazság… bele sem merek gondolni. Szóval, azóta még a kegyes hazugság csábításának sem engedek, mert tettem egy ígéretet. Egy barátért.

Világoszöld

Fiatalság, remény, átmeneti rész az életben, a naivság, éretlenség jelképe.

Amikor nem óvodában voltam, akkor vagy otthon segítettem anyának, amiben csak tudtam, vagy a barátaimmal mulattam az időt. Arielle-el,Sarah-val és Linette-tel sűlve-főve együtt voltunk, még egy közös nyelvet is kitaláltunk, amit csak mi négyen tudunk kibogozni. Tulajdonképpen a nyelvnek nincs semmi logikája, csupán a pillanat hevében kimondott szavak léteznek, amikre később szinte soha nem emlékeztünk. A pillanat számított, az érzés, és hihetetlen, de tényleg megértettük így egymást! Egyszer mikor épp Sarah-éktól mentem haza a szokásos kakaózásunkról, anyával kisebb összetűzésbe kerültem. Nem nagyba, de elég mély nyomot hagyott bennem néhány mondata. A veszekedés alapvetően abból bontakozott ki, hogy a nadrágomban nyomott hagyott a világoszöld fű, mert Riel véletlenül ellökött fogócska közben.
-   Sosem vigyázol a ruháidra! Most nézd meg, tiszta mocsok lett!
-   Barna! – Csillant fel a szemem, mire anya értetlenül meredt rám.
-   Nem, Yasmine, ez a folt zöld.
-   Aaajj, anya nem AZ! A „mocsok”. A szó barna – suttogom áhítattal, de a magyarázattól csak még dühösebb lett. Nem értettem miért,hiszen… ezek csak színek.
-   Miről beszélsz? A szavaknak nincs színe. Ne butáskodj kérlek, gyere,vesd le a koszos ruháidat! – Nyúlt kardigánom után, de én kitértem az útjából. Azt gondoltam, nem hisz nekem.
-   De tényleg barna! Nem én találtam ki! Anya…
-   Elég! Ha még egy szót meghallok a színes szavakról…
Elhallgattam. Kicsit megint összezuhantam, hiszen újra meg hazudtoltak, pedig akkor nem is hazudtam. Azóta csak egyszer-kétszer említettem meg ezt a dolgot, de akkor is szilárd elutasítást és hitetlenséget kaptam. Az én hitemet is alaposan megrengették édesanyám szavai, és elgondolkodtam… vajon mi van, ha tényleg csak képzelem a színeket? Eddig azt hittem, ezt mindenki látja, hogy ez természetes, átlagos tulajdonsága az embereknek. Aztán az idő előrehaladásával csak úgy… elfogadtam ezt a dolgot. Nem tudom, hogy mi, miért, hogyan, mikor történik, vagy történt, de szeretem a színeket. És ezen semmi nem fog változtatni.

Lila és fekete

Lila: Tudás,intelligencia, fájdalom, várakozás színe.
Fekete: bomlás, halál, alvilág.

Már akkor sem volt minden rendben a Roxforttal, amikor elsős lettem. Persze, rögtön elragadott az iskola csodás hangulata, a beosztási ceremónia okozta izgalmak, és az első hónapok csodásan teltek. Csak úgy ittam a tudást bűbájtanból, bár a seprűlovaglás tanárunk mindig bosszankodott miattam a folytonos csevegésem miatt és a csuklómon függő csengő csilingelésétől, így mivel nem voltam hajlandó levenni, mindig némító bűbájt tett a karkötőre. Ezzel én is és némileg ő is elégedett volt. Szinte minden tetszett a Roxfortban, hiszen itt titkolóznom se kellett, mint az óvodában… oké, mondjuk a nagyok szívatása nem hiányzik! Miután az egyik évfolyamtársam felsőbb éves testvére, Ed véletlenül egyszer engem nézett ki a nevetés tárgyának, s rájött, milyen naiv vagyok, folyamatosan ő piszkált. Jó, mondjuk tényleg nem kellett volna elhinni, hogy a fúriafűz alatt egy kifejlett kínai gömbláng sárkányt tartanak… és ennek a sárkánynak a létezésről talán nem kellett volna megkérdezni a legendás lényeg gondozása tanárunkat. Én mondom, azóta pikkel rám! Kicsit megsínylettem az első évet az ehhez hasonló atrocitások miatt, de végül is túléltem. Viszont az év közben zajló támadások, a Titkok Kamrájának kinyitása… nos, az az előbbiekhez képest piskóták voltak!Piros vérrel telemázolt falak, kővé dermesztett emberek, és mi, kis elsősök, mit sem tudtunk a dolgok hátteréről. Nagyon féltem… főleg mikor egyszer az elhagyatott folyosókon, a sötétségbe olvadó fekete taláros Gillék megijesztettek. Sokáig zokogtam,alig tudtak megnyugtatni az eset után. A következő évben romlottak az iskolai teljesítményeim, anya meg is szidott érte, apa annyit mondott, hogyha nem a tanulmányi eredményemmel, akkor valami mással tűnjek ki a szürke tömegből és öregbítsem a család hírnevét, amit meg kell jegyeznem, hogy soha nem létezett. Ilyentájt kezdtem el komolyabban festeni; eleinte csak pacákat, foltokat, majd egyre jobban kivehető alakokat. Azt akartam, hogy apa büszke legyen rám, ébredjen rá végre, hogy van egy lánya, aki én vagyok. Nem igazán értékelte a munkáimat, így a bíztatás hiánya miatt még jobban romlottak az eredményeim a harmadik évre, csupán bűbájtanból tartottam a K-t. Ebben az évben rendezték meg a Trimágus tusát is, aminek a végén Cedric Diggoryt megölte Tudodki, legalábbis Harry Potter ezt mondta. Hja, igen, ide jár Harry Potter, de az én életembe nem sok vizet zavar, ha ő érdekel, inkább az a vörös hajú barátját keresd… Nem tudom, hogy Harry igazat mondott-e, mindenesetre én hallottam ezt-azt az elmeállapotáról, és bár kedves fiúnak tűnik, nem tudom mit gondoljak. A következő két tanévben is valahogyan köze volt a már megszokott évi balhékhoz, amiket nem is igazán érzékeltem. El voltam foglalva a saját kis világommal, az eredményeimmel, a megfelelési kényszerrel, amit apu alakított ki… a családommal, akik lassan behódolni látszanak Tudodkinek… a háborúról már nem is ejtek szót. Én a békét szeretem, amikor a szavak tiszta színűek, nem azt, amikor zavarosak, nehezen kivehetőek. De azt hiszem, hogyha apu, az én édesapám a Nagyúr szolgálatába áll, nekem mellette a helyem… mert így lehet, büszke lesz rám. Ha ez kell hozzá, ház megteszem, csak a háborút ne… különben a világom széthullik. ÉS nem hiszem, hogy utána csak úgy össze lehetne ragasztani.

   Jellem

Nehezen megfogható jelleme, hiszen eléggé összetett, ambivalens. Legjellemzőbb tulajdonságai a naivitás és a manipulálhatóság, amik igencsak ártatlanná teszik egész lényét. A manipulálhatóságából következik,hogy kifejezetten rühelli a szélsőségeket, legszívesebben mindig a biztonságos középutat választaná. Tehát, ha felajánlanád neki, hogy válasszon az eper és a tejszínhab közül, a tejszínhabos epret választaná,egyszerűen képtelen a hasonló döntések meghozatalában. Persze van sajátos véleménye, de ha két barátja vitázik, mindkettőjüknek igazat ad valamilyen szinten, nem áll egyikük oldalára sem, ugyanis gyerekesnek tartja az ilyesmit. Vicces, hogy épp erre fogja döntésképtelenségét, folytonos habozását, mivel elég infantilis lányka, ami érthető is, hiszen még bőven gyerek. Legtöbbször a gyerekes, vidám oldalát lehet látni, de ez nem feltétlenül jelent jót: a vidámságával kézen fogva együtt jár a minden-lében-kanálság, a túlzott őszinteség és az egy idő után tenyérviszketést kiváltó állandó mosolygás. Kicsit felszínesnek tűnhet ez a fajta Yasmine, hiszen folyton folyvást a változatosságot keresi, mivel egy dolog csak rövid ideig köti le a figyelmét. Szeret beszélni, imádja a szavakat, és a szavak erejét, gyakran használja a saját maga által kreált szavait, ráadásul meg van győződve róla, hogy tud egy bizonyos „aryalisa” nyelven, amit három gyerekkori barátnőjével találtak ki, mindig ezen a nyelven beszéltek, mikor nem akarták, hogy szüleik tudják, mire készülnek. Szóval, ha látszólag teljesen értelmetlen szavakat kiabál feléd,meg se próbáld berángatni Pomfrey-hoz.
S ezek alapján úgy tűnik,lélekben teljesen gyerek, ez már egy ideje nem így van, csak könnyebb fenn tartani a látszatot, mert ha mindig azt mutatná,ahogy érez, kérdezgetnének hogyléte felől, ő pedig nem tudna olyan kérdésekre válaszolni, hogy mi a baj? Sokszor ő sem tudja, csak… nincs jó kedve. Van, hogy legszívesebben egész nap csupán festegetne, kitöltené az üres vásznat. Néha olyan jó megfesteni az igazi érzéseit, kifesteni magából… mert az olyan megnyugtató. Közel sem olyan gyerek már, amilyennek látszik, ilyen időszakban hogy is maradhatott volna az? Pedig egyik vágya az örök gyereklét, s bár a gyermeki naivitása megvan hozzá, valami hiányzik. Talán az, hogy teljesen megtudjon feledkezni a körülötte zajló dolgokról… igazából ő sem tudja.
Rengeteg agyal a világ dolgain, emellett elég érzékeny teremtés. Akár a dalon, vagy egy filmen is képes sírni, bármi ami megmutatja törékeny szépséget, a remény tisztaságát könnyeket csal a szemébe.
Ami még igazán jellemzi, az a tulajdonsága, hogy képtelen hazudni. Ha mégis megpróbálná, elvörösödik, ajkait harapdálja, csengőjét birizgálja, majd az első kimondott hamis szó után rögtön a személy nyakába ugrik és eldarálja az igazságot.
Összességében nem éppen könnyű vele a dolgod, de bája, és végtelenül kedves természete kárpótol a rossz tulajdonságaiért, sőt elfeledteti azokat.

   Apróságok

mindig || Színek, szavak, temperaillat, marcipán,zene, csillagvizsgáló, eső, szivárvány, Oroszország, futás, édesapja, festés.
soha ||Tömeg, Zsebpiszok köz, unalom, hazugság, porcelánbabák, evés, veszekedések, döntések.
dementorok || Az visszhangzik a fejében, hogy „hazug”.
mumus || Egy porcelánbaba, óriási, kék szemmel… tudod, olyasfajta kék, hogy amikor belenézel, úgy érzed, látja minden gondolatodat.
Edevis tükre || Az apja mellett áll, aki gyengéden átöleli a vállát és az egyik festményét szemlélik közösen.
százfűlé-főzet || kékesszürke és bágyadt rózsaszín,hóvirág illattal.
titkok || 1. Végiglövette a bal fülét fülbevalókkal, szám szerint héttel.
2. Oda meg vissza van a vaníliás cigiért.
3. Bármit megtenne azért, hogy kivívja apja szeretetét. BÁRMIT.
4. Szeretne fogyni még pár kilót, habár így is elég vékony.
rossz szokás || Gyakran rágja a körmét, zavarában az ajkait harapdálja. Szeret nem létező szavakat kreálni, amikor el akarja vonni az aktuális témáról a figyelmet. Étkezésekkor mindig szépen elrendezgeti a tányérján az ételeket. Mindig összefirkálja a jegyzeteit.

   A család

apa || Byron Krise, 44, félvér.
anya || Letitia Sally Harris, 42, félvér.
testvérek || nincs
családi állapot || egyedülálló
állatok || egy hófehér galamb, Lily.
családtörténet ||
Byron a minisztériumban dolgozik,Letitia egy apró bájitalos boltot vezet az Abszol Úton, mindketten félvérűek, Krise ágról nyomokban aranyvérű felmenők fedezhetők föl, a Harris családfáról nem sokat tudni, csupán Letitia nagyszüleiig vezethető vissza. Byron Voldemort féle nézeteket vall, bár leginkább a félelem, a gyávaság volt az, ami rábírta arra, hogy végül a Nagyurat szolgálja. Amúgy teljesen átlagos család, átlagos jövedelemmel, szinte észrevétlenek a szélsőségek gyűrűjében.

   Külsőségek

magasság || 161 cm
tömeg || 44 kg
szemszín || szürkéskék
hajszín ||vörösesbarna
különleges ismertetőjel || csengős karkötő, amit ő maga csinált, és mindig rajta van a bal csuklóján. A fülében mindig tollas fülbevalók vannak, a nyakában egy kulcs.
kinézet || Mielőtt meglátnád, mindig egy hanghatás előzi meg a leányzót: csengők. Csilingelő, bájos csengők. Aztán lassan feltűnik a hang forrása is: Vörösesbarna haj, szeplős, sápadt arc, nevetőgödröcskék, szürkéskék szemek és pisze orr jellemzi első ránézésre Yasmine-t. Tekinteted megakad színes-tollas fülbevalóin, és a nyakában függő réz kulcson, nem éppen mindennapi látvány ez a Roxfort falain belül. Elég törékeny látványt nyújt alacsony termetével és soványságával, még ha a fekete, bő talár kissé el is rejti alakját. A talár ujjából kilógó vékonyka csukló,a kirajzolódó kulcscsont mégis erősíti az előbbi érzést. Ha nem kell talárt hordania, előszeretettel vesz fel katonai stílusú ruhákat: két soros, díszített réz gombos blézerek, a vállukon szegecsekkel, gyöngyökkel kivert, buggyos felsők, nőiesebb szabású bakancsok főbb kellékei a ruhatárának.
egészségi állapot || Szinesztéziája van, bár ez nem igazán betegség. Klasszikus fajta, a szavakhoz kapcsol színeket.

   A tudás

varázslói ismeretek || Első évben még mindenből remek teljesítményt nyújtott, ez sajnos a második év közepére megváltozott, a harmadik éve pedig teljesen eldőlt, mihez ért igazán. Nagyon szereti az bűbájtant, viszont gyengébb átváltoztatástanból, a sötét varázslatok kivédéséből pedig szinte értékelhetetlen a teljesítménye, ugyanis nagyon gyenge az átkok terén. A többi tantárgyból átlagos eredményeket hoz, igazából azok nem is igazán foglalkoztatják, csak kedvenc tantárgyaiból szeretné a maximális teljesítményt hozni.
felvett tantárgyak ||
Alkímia, Jóslástan.
mugli képzettségek || festés.
pálca típusa || 11 és ¼ hüvelyk, cseresznyefa, egyszarvúszőr maggal
különlegesség || nincs

   Szerepjáték-példa

Temperákat elő! Aranyszínű, fényes tempera, fekete, fehér… azt hiszem ennyi. Festeni szeretnék, rég készítettem újképet,legalább egy hónapja volt, talán. Már a festegetéshez sem volt hangulatom, annyira rossz passzban voltam. Most jutottam el odáig, hogy minden érzésem felfessem a vászonra. Vászon, ó kedves,vászon… Elhúzom a függönyt, s így beengedek egy kis fényt az apró padlásszobába. A fapadló illata körbejárja az egész szobát,mintha csak most kalapálták volna össze őket, pedig nagyon régi, családi örökség mind. Anyu nagyapja bútorokat készített a saját két kezével… ez számomra olyan fontos, mármint a családi kötelékeket, a hagyományokat erősítik a megöröklött ereklyék. Még ha nem is ismertem a rokonomat, aki csinálta, akkor is, olyan szép belegondolni. Mintha itt lenne velem… hát, akkor megmutatom, én mit tudok hagyni az utódaimra!
Kezembe veszem a kettes ecsetet, egy pillanatra a vízbe mártom az ecsetet, aztán a fekete temperába és vigyázva elkezdem a homokóra körvonalát felpingálni. Az alján nonfiguratív mintákkal van díszítve, üvege gömbölyded,a vásznon kissé dőlve helyezkedik el, mintha épp kibillenne egyensúlyából és bármelyik pillanatban leeshetne az asztalról, s ezer darabra törhetne. Akár a lelkem is lehetne. Koromfekete, elegáns, mégsem vészjósló, vagy rossz érzést keltő a homokóra. Csak kicsit elbizonytalanít, pedig én magam festettem fel egy perccel ezelőtt. Apró sóhajtok, felkenek még egy kis feketét, asztalt formázok, pontosabban az asztal végét. Inog az idő. Hátratűröm a hajamat, és természetesen ezzel a mozdulattal sikerül összemázolni az arcomat is, de nem zavar. Ez csak festék. A vízbe ejtem az ecsetet, előveszek egy jóval vastagabbat, erős, merev szőrből készültet,azzal kezdem el a hátteret elkészíteni: fehér és fekete, arany és fekete átmeneteket képzek, sok helyen vízfestékszerűvé mázolom a temperát, sok vízzel dolgozom. Könnyeden kezelem az ecsetet, fél óra alatt elkészülök a háttérrel. Rengeteg árnyalatot használtam hozzá, úgy, mint általában: minden színnek szánok valami szerepet. És végül: a homok. Amitől értelmet nyer az egész kép: az utolsó homokszem, ami lepereg felső tartályból az alsóba. Aranyszínnel pingálok, kidolgozok minden kis részletet, s mikor úgy ítélem, kész van az alapozás, és szünetet tarthatok a második réteg előtt fogom a festményt és átbaktatok vele apu irodájához. Lenyargalok a lépcsőn, át a hosszú folyosón, balra el, és kopogás. Mindig kopogni kell, mielőtt belépnék, ez szabály, mert nem minden tartozik rám. Tulajdonképpen semmi. A szívem hevesebben ver, mikor ujjaimat rákulcsolom a kilincsre,s átugrom a küszöböt.
-   Szia, apu – vidáman integetek neki, aztán felmutatom a képet. – Nézd, ezt most kezdtem el festeni.
-   Odette, kérlek ne zavarj - mindig így nevez.
Odette… pedig szerintem kicsit sem illik hozzám. Apu akarta, hogy ez legyen a második nevem, kiskorom óta így hív, pedig mindenki más Yas-ez. Sosem értettem… denéha úgy gondolom, azt akarja, hogy Odette legyek, ne Yasmine. Egy engedelmes, bűbájos, tehetséges, intelligens Odette, magas, karcsú alakkal, hosszú, szőke hajjal, egy véla szépségével. Néha én is szeretnék egy kicsit Odette lenni… csak egy kicsit. Hogy ne csak lássam, de érezzem is, ki nem lehetek sohasem.
-   De… apa? – Fátyolosodni kezd a szemem, de apa előtt nem sírhatok, nem lehetek előtte gyenge. – Rendben, elmegyek. Csak… egy perc, holnap elviszel az állomásra. Tudod, Roxfort.
-   Dolgoznom kell, Odette, majd megkérek valakit, hogy vigyen el, most menj – mondja úgy, hogy fel sem néz a papírjaiból.
Becsukom magam után az ajtót, s már meg sem hallja, amit ezután motyogok, majdnem pityeregve.
-   De… ez lesz az első évem – elmorzsolok egy könnycseppet az arcomon, majd szinte eszemet vesztve tépem négy nagydarabba a festményt.
A tempera még meg se száradt teljesen, így kezem tiszta maszat lesz, elmosódik az eddig tisztán kivehető homokóra-alak. Még csak meg se nézte… mindegy,úgysem tetszett volna neki. Túl elvont, túl valótlan, nincs benne semmi Odettes, semmi előkelő. Talán igaza van…
Vajon ha eltűnnék, azt észrevenné valaki?
.

   Egyéb

avialany|| Anna Arendshorst