+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Seraphin Austin Cameron Lamartin (Moderátor: Seraphin Lamartin)
| | | | |-+  Dehumanization, annihilation.
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Dehumanization, annihilation.  (Megtekintve 2002 alkalommal)

Cassius Neehill
Eltávozott karakter
*****


hetedév / narcissus

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2011. 04. 11. - 22:03:42 »
+3

Folytatás INNEN

Head down, go to sleep to the rhythm of the war drums.

A tűz sokkal ellenállóbb, mint amire számítottam, nyilván valami varázslattal megnövelték az erejét – gondolom. Persze, az is lehet, hogy egyszerűen még nem kerültem ilyen helyzetbe és így, életveszélyben egy kicsit rövidebbnek tűnik az a húsz másodperc, amíg remegő kézzel és tudattal próbálom csillapítani a lángokat. Tudom, koncentrálnom kellene, leginkább a hűvösre, vízcsobogásra, akár magára a nyugalomra, mert így a bűbájom megmarad ilyen vérszegénynek, ezzel pedig még egy tábortüzet sem oltanék el. Komolyan, eredményesebb lenne, ha egyszerűen lepisilném, de ez most sok szempontból is kivitelezhetetlen lenne.
A lángok kezdenek elérni a lábamhoz, a jobb reflexből is végez néhány vergődő mozgást, a bal csak tehetetlenül fájdogál, akárcsak én. Emberek rohannak el mellettem, abszurd módon azon kezdenék el gondolkozni, hogy vajon mikor lépnek majd rá a kezemre, de töredékmásodpercek alatt újra a lángok vonják magukra a figyelmem. Az aguamenti erőtlen vízsugarai épphogy csak felveszik a harcot a tűzzel és már tűnnek is a semmibe. Esélyem sincs. Valószínűleg jó ötlet lenne, ha életem hátralévő részében a sikolyokat és rémült ordítozást hallgatnám, remélve, hogy az egyik talán Alec lesz. Így legalább jó oka van nem megmenteni engem.
Mindez összesen néhány másodperc leforgása alatt történik, ahogy a láng belekap a nadrágom szárába, belekóstol a cipőmbe. Felkiáltok, a szemembe könny szökik a fájdalomtól és egy kicsit talán a kétségbeeséstől is. Szerencsére kedves, kedvetlen ismerősöm ezt a pillanatot választja meg tökéletes belépőjéhez, amibe még, nagy örömömre, a tűzcsóvák visszaszorítását is belefoglalja. Kicsit azért számítottam rá, reménykedtem benne, hogy a nyár óta tartó levelezésünk, furcsa kapcsolatunk, emberinek nem nevezhető viszonyunk nem elég semelges vagy érdeketelen számára ahhoz, hogy egyszerűen lemondjon rólam. Ennek ellenére nem tudom elrejteni a meglepettségemet, amikor látom, hogy gyors, biztos mozdulatokkal és tervvel, módszeresen szabadít meg a tűz okozta fájdalomtól. Ezután a szabadságomat is visszadja, annak ellenére, hogy elég furcsa ilyen kontextusban gondolnom rá, hiszen pont ő az, akitől a legtöbb korlátot kaptam és fogadtam is el, eddigi életemben. Nagy szó, nagy szavak, de nem érek rá merengeni, Alec egy határozott mozdulattal darabokra robbantja az engem fogvatartó fabilincset.
- Tartsam fenn, mégis hogyan?! - A pálca már a kezemben, az vízbűbájom rég elenyészett, én mégsem vagyok képes elég gyorsan reagálni, váltani a megmenekülés, megmentettség okozta biztonságból és kellemes tehetetlenségből. Ennek ellenére nehézkesen azért sikerül lendíteni a pálcám, de a mozdulat fele annyira sem kecses, mint az ő bonyolult mintája és gyorsaságban is lemaradok. Ennyire megbénítana a félelem vagy csak túlságosan rábíztam magam a férfira? Mindkét variáció megalázó lenne, de inkább a másodikban hiszek. Furcsa érzés a bizalom és ritkán találkozom vele, gyakorlatilag soha, így nem is csoda, ha ilyen abszurd helyzetben talál rám.
Egy hirtelen rántás, épp méltatlankodnék az gallérom szorítása ellen, mikor újabb rántás következik, ezúttal a köldökömnél.

Safe from pain and truth and choice and other poison devils.

A hányinger egyáltalán nem általános, már megszoktam és megtanultam a hoppanalást, viszont a füsttől és a fájdalomtól felkavarodott gyomrom ezzel nem sokat törődik. Köhögök néhányat, egy darabig abba sem hagyom, majd mikor alábbhagy a szédülés, kinyitom a szemem. Egy kis szobába érkeztünk, a semmi luxus eléggé enyhe kifejezés, de elég sötét és biztonságszagú ahhoz, hogy most pont megfelelőnek találjam. Bármilyen más helyzetben valószínűleg azonnal hangot adtam volna elégedetlenségemnek, ezt azért hozzá kell tennem. Ehelyett most inkább a közelben álló, rozogának látszó ágyra pillantok és rögtön meg is célzom azt... Nem nagy sikerrel. Egy fájdalmas jajdulás kíséretében zuhanok vissza földre és az ajkamat harapva, szuszogva préselem ki a szavakat:
- Nem segítenél? Most nem igazán vagyok abban az állapotban, hogy csak úgy meggyógyítsam magam. – Inkább nem nézek rá, hiszen a szememből is kiolvashatná, mennyire nem vagyok jártas a gyógyítómágiában, a védtelenségemet pedig nem szeretném az orrára kötni, az utolsó pillanatban sem. – Ha egy alkut próbálunk épp megkötni, kicsit előnytelenül tud kinézni, ha az egyik fél a fájdalomtól félig nincs is öntudatánál, nem gondolod? Persze, nyugodtan hagyj csak így, ne is zavartasd magad. – Annyit is mondhattam volna, hogy köszönöm, de sajnos képtelen vagyok rá. Nem tudom kimondani, hogy gyakorlatilag az életemmel tartozom neki. – Ha hajlandó vagy időt szánni rám, én megfontolom, hogy előadjam, mit is akarnék vagy várnék el. Te pedig elmondhatnád, hogy mégis mi volt ez az egész az ünnepségen. - Úgy érzem, tudnia kellett róla, hogy valami történni fog. Ha belegondolok, végig eléggé furcsa volt, akár árulkodó jeleket is sorolhatnék, de figyelmetlen voltam. Hirtelen rengeteg kérdésem lesz.
- Egyáltalán hol vagyunk? És van valami terved, hogy fogok visszajutni majd az iskolába? Mert nem tudom hallottál-e róla, de képzeld, halálfalók vannak mindenütt és ők nem nézik olyan jó szemmel, ha csak úgy eltünedeznek a diákjaik. Persze, lehet, hogy ez téged hidegen hagy, de azért legközelebb megkérdezhetnél, akarok-e jönni!
Igen, ideges vagyok. Ideges és talán logikátlan.
Naplózva

Alec Delon-Moncorgé
Eltávozott karakter.
*****


Veszélyeztetett katasztrófa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2011. 04. 17. - 19:36:57 »
+2

 
Cassius

*Otthon, édes, poros otthon. Nem a túlzott használattól amortizált, inkább eleve így árult szobába toppantak, Alec mélységes mély elégedettségére, a hopponálási feszültség a gyomrára telepszik, az utálkozás, a távolságok hirtelen megtételével járó tompa kábaságot lerázandó áll rögtön talpra, csizmája alatt halkan nyikorog a fényezést régen, de felmosást a napokban látott padló, egyelőre Cassiust hagyja morogni, kigombolja helyenként parázsló kabátját, a rozoga asztal rozoga székére dobja a sáljával együtt, ami kormosságát csak a fiú tudja felülmúlni. A fiú. No lám, a nyári búcsúzkodás után végül sikerült mégis megtartania amivel megfenyegette, találkoztak. Ragyogó elégedettséggel marja fel az asztalon heverő néhány papír és bármily hihetetlen, vaskos könyv mellől a tegnapi bor maradékát, belekortyol, de ugyanazzal a lendülettel és fintorral vissza is teszi az üveget. Átlép a fiú lába felett, fél füllel hallgatja ugyan, hogy mit mond, de nem siet a válasszal, a vendéglátók pazarul nagyvonalú nemtörődömségével otthonosan  vetkőzik, ez módfelett fürgeséget eredményez, a csizmáit az ágy túloldalán rúgja le, a pulóvert, a pólót, a nadrágjában az övet lazítja meg, míg végül a felkarján egy kötést viselve, ahol szokott, váll alatt, patyolat, feszes fehér fordul vissza.*
-Nyugalom-*mondja simulékony, lágy hangon, helyzet-, és életidegenségével tökéletesen tisztában léve, fanyar félmosollyal. Visszalép a fiú mellé, a mozgásában még mindig feszült, ugrásra kész, szinte remeg, miközben elteszi a pálcát a tokjába és leereszkedik talajszintre, sőt, még annál is mélyebbre, egészen elhasal, benyúl az alacsony ágy alá és mindenféle porcicakísérettől mentesen egy laposabb, formásabb, energikusabb üveget húz elő, a feliratán lángnyelvek lángolnak, sárgás színe kétségtelenné teszi whiskey mivoltát.* -Semmi bajod sincs. Akut fájdalomcsillapítunk, holnap pedig a gyógyasszony helyrehoz, egy pillanat alatt, már az én égéseimet is ő kezelte, pedig én magamra borítottam egy üst... valamit-*felül, szemben Cassiussal, kinyitja az üveget, belekortyol nyersen, jó példát mutatva, mielőtt a fiatalkorúnak kínálná a szeszt. Közben félig oldalra fordul, a kölyök nadrágjának maradványait széthajtogatja a lábszárán, némi pálcasegítséggel adja meg a szövetnek a végső kegyelemdöfést, hogy a sérült bőr, megnyomott lábszár, talán törött is elétáruljon... a törés kizárva, ahhoz túl élénken peregnek a szavak, szemrehányások felé, ártatlanul felpillant, végigsimít a lilálló, sebes-véres lábszáron, gyógyvarázst válogat, végül beéri egy ideiglenes kötéssel, inkább a fiú megnyugtatása végett, mint a tényleges gyógyulást előidézendő, elvégre nem az a tipikus orvosságos-ember, még ha alapvetően boldogul a saját sérüléseivel. Figyelmesen néz rá, sötét hajjal szegett arca egyetlen, zaklatott, merőn kéklő tekintetnek tűnik, amibe mintha beledermedt volna a rémület. Milyen esendő. Milyen emberi. Milyen zaklatott. És milyen heves. Ebben legalább kedvére valóan ismerős.*
-Jó szüleid nem tanítottak meg, hogyha megtámadnak védekezni kell? Lassú voltál-*mondja aztán nem zavartatva a nekiszegezett kérdésektől, úgyis arra fog megfelelni, amire csak akar, mosoly dereng az ábrázatán, némiképpen kaján mosoly, visszaveszi a szeszt, belekortyol az üvegbe, megtörli a száját, mielőtt a padlóra állítaná újra, megtámaszkodik a háta mögött fél kézzel, felhúzza a lábát, meztelen lábfeje fakón üt el a padló sötétjétől, egyáltalán ebben a lakásban minden sötét, még az ágynemű is, csak az asztalon gyúlt egy halvány lámpás az érkezésükre és falakon, azokon a rozzant falakon égnek halványan bizonyos jelek, szinte tapogatják őket, biztonsági mágia őrszemei.*
-Nálam vagyunk, Londonban. Utálok ilyen messzire hopponálni, de így volt logikus. A halálfaló barátaink per pillanat a faluban élik ki elnyomottságukat, azokon, akik nem menekültek elég gyorsan. Majd azt mondod, hogy egy ijedt felnőtt felragadott és elvitt magával, mert azt hitte az ő gyereke vagy... vagy bánom is én?-*szélesen elvigyorodik, némi rosszindulattal.* -Lehet elég csak azt mondanod, hogy nem emlékszel semmire, de... biztos kitalálsz valami okos mesét nem? Majd ha megnyugszol. Mert ugye megnyugszol Cassius. Enyhén szólva hisztérikusnak tűnsz. Vagy öntselek le még egyszer, hm?-*helyzetet vált, előrehajol, megsimítja a kifehéredett arcot, állvonalat kézháttal, az álla alá simítja a kezét, mintegy kényszeríti arra, hogy a szemébe, arcába nézzen, rezzenéstelen pillantását az övébe fúrja, mosolyog. Hogyne. Pimaszul és vérlázítóan elégedetten, pedig nem így tervezte a napot, de a dolgok spontán alakulása elnyeri a tetszését.* -Már megmondtam. Nem alkudozunk, nem üzletelünk. Ha szépen megkérsz akkor „megfontolom”, hogy elmondjam, mi is volt az... azon túl persze, hogy az, aminek látszott, buli másként.
Naplózva

Cassius Neehill
Eltávozott karakter
*****


hetedév / narcissus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2011. 04. 28. - 22:38:50 »
+2

Alec!

Ülök a földön és nem hiszem el. Nem hiszem el ezt az embert, a helyzet szánalmasságát, a saját esendőségemet. Hogy képzeli, hogy először magával törődik? Nem kellene egy kicsit odafigyelnie rám, ha már így megmentett? Persze, hogy is gondolhattam ilyesmit? Azért valamennyire már ismerem őt és a végtelen önzését, ami talán nem is önzés: egyszerűen csak nem veszi tudomásul más emberek érzéseit és szükségleteit. Vagy csak én lennék ilyen kivételezett? Valahol vicces ez az egész, Alec elkezd vetkőzni, én szenvedek, magyarázatot várok, mindketten épphogy csak túl vagyunk az életveszélyen – úgy látszik ezt mindenki máshogy éli meg. Mikor nem látja, minden fájdalom ellenére még egy mosolyt is megeresztek, csak úgy, csak magamnak. Vannak olyan pillanatok, amiket az ember szívesen megőrizne örökre, hogy mindig lehessen mihez viszonyítani és mondani, volt már rosszabb is. Ez, az a pillanat. Alec matat, kis túlzással mindenbe beleiszik, amit csak talál és csak akkor fordul hozzám, mikor már mindent elvégzett. A fontos dolgokat, a szükséges dolgokat és azokat is, amik egyértelműen várhatnának tíz percet. Újabb mosoly - minden fontosabb nálam, de legalább az idegességem múlóban.
Annyit mond, nyugalom, aztán rögtön el is hasal mellettem. Mikor már azt hittem, nem lehet abszurdabb a helyzet. Szerencsére gyorsan megoldódik a rejtély, mikor előtűnik egy laposüveggel gazdagabb. – Bíznom kellene bárkiben is, aki van olyan elvetemült, hogy téged gyógykezel? Az üst valami igazán veszélyesen hangzik, csoda, hogy vette a kihívást. Ne haragudj, ezzel nem vettél le a lábamról. – A szó szoros értelmében mondjuk már le vagyok véve a lábamról, de mindegy. Inkább csak nyelek egyet.  Nyár óta felfordul a gyomrom a whiskeytől, amit most nem osztanék meg kedves vendéglátómmal, helyette igyekszem nem levegőt venni, miközben nagyot kortyolok. Túl nagyot, a szememet fájdalmasan húzom össze, fintorgok egy elegánsat, mikor az íz visszaköszön, én pedig hatalmas harc árán újra visszaküzdöm az italt a helyére. A lábam már feleannyira sem fáj, de lehet, hogy csak elnyomja a torkom kaparása és a gyomromban valami olyan érzés, amit nem szeretnék bővebben kifejteni. Letörlöm a kicsorduló könnycseppem, mielőtt újra ráfüggeszteném elhomályosult tekintetemet. – Biztos vagy benne, hogy nem teszel nagyobb kárt, mint amennyit segíteni tudnál? Már egészen jól vagyok. Nem szeretném kétségbevonni a tudásodat, de rontaná a rólam kialakult képet a faláb. – Faláb? Egyáltalán honnan jött ez? Nem vagyok sem kalóz, sem mugli, csak az üres gyomromra esik rosszul az alkohol. Inkább a nyelvemet kellene kivágni, tévedtem, lehet ez még rosszabb is. Mikor azonban Alec a sérült részhez ér, kénytelen vagyok újra meghúzni az üveget, már csak a látvány miatt is. – Ugye nem marad nyoma? – bukik ki a kérdés.
Minden kifogásom ellenére hagyom, tegyen, amit akar, így ránézésre rontani nem nagyon lehet rajta. Mégis megkönnyebbülök kicsit, mikor végez, a fájdalom is alábbhagy, akárcsak az idegesség. Mielőtt butaságot csinálnék a nagy örömben, visszanyújtom az üveget. Köszönet helyett viszont a felháborodásomat fejezem ki, jogosan! – Lassú?! Lehet, hogy te minden nap ilyen helyzetekbe kerülsz vagy gyakorlod a menekülést, de tudod, nekem ez volt az első. Szerintem ahhoz képest egészen jó voltam. Sőt. Megtettem minden tőlem telhetőt, nem az én hibám, hogy a végeredmény nem éppen olyan lett, amilyen... Szóval semmilyen. Gondoltam úgyis megmentesz. – Nem, nem gondoltam, ráadásul most még egy lesajnáló tekintettel is gazdagabb leszek, hát ez kell nekem?
- Már teljesen nyugodt vagyok, bár nem tudom, jobban jártál-e. – Tényleg nem tudom, az izgalom és a hirtelen bevitt bárminemű szesz rossz párosítás egy ilyen egyébként is összevissza-lénynél, mint, ami én vagyok. Kicsit feljebb húzom a lábaimat, a kis fájdalom megéri a kevésbé kiszolgáltatott helyzetet. Nincs más hátra, mint, hogy jól megbámuljam hős megmentőmet és elrántsam a fejem az érintésből, azt viszont már nem tudom megállni, hogy el ne vigyorodjak. – Azért, erre nem számítottam. Persze, gondoltam rá, hogy el kellene tűnni az iskolából, de nem éppen így terveztem is. Ha csak egy éjszakára is, de muszáj lesz meglenniük csodás társaságom nélkül. A faluban történtek után biztosan senki nem fog csodálkozni. – Lehet, megijesztem a hirtelen váltással, de muszáj lesz hozzászoknia. A hangulatom, a hozzállásom, a gondolataim, a személyiségem egy képlékeny, rugalmas, öntörvényű kis halmaz, mint minden más, ami én vagyok.
- Azt hiszem meg kellene köszönnöm, hogy... hát ezt. Szóval köszönöm. - Ez példaértékűen béna volt, éreztem én, hogy jobban át kellene gondolnom a dolgot, de nem megy, túl meggondolatlanul forog a nyelvem. - Most pedig elmondanád végre, mi történt? - Kedves vagyok. Vagy legalább udvarias, udvariasabb, ami eddig valahogy nem ment Alec-kel szemben. - Vagy esetleg szeretnél rögtön, postafordultával visszaküldeni az iskolába? Ez is egy variáció. - Nem, ebben még én sem tudok hinni.
Naplózva

Alec Delon-Moncorgé
Eltávozott karakter.
*****


Veszélyeztetett katasztrófa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2011. 05. 06. - 16:00:43 »
+1

 
~~~Cassius~~~

*Amilyen lustán, nyugodt elégedettséggel csak mosolyog és hallgat a beszerző, józan ember nyugodtan feltételezheti róla, hogy nem is fog válaszolni a kérdéseknek, amik nekiszegedőztek, lassú nehézséggel nyomódnak a bőre alá, furakszanak közelebb a benne rejlő válaszokhoz, mindhiába, ha egyszer nem fogalmazza meg azokat. Hallgat, kellemkedő félmosoly a szája sarkában, ő jól végezte a dolgát, Cassiusnak az ijedtségen kívül szinte semmi baja, vagy ami van, az is múlandó, persze elvesztett egy jó nadrágot, de egy remek lábat nem, és a nyelvét sem harapta le. Szép nap. Már csak a simogatást várja, mint egy nagy kandúr, hogy aztán összegömbölyödjön és kiélvezze a munkájának a gyümölcsét, noha a gömbölyű fekvés ehhez nem adna megfelelő teret. Annál meglepőbb, amikor végül mégis elszánja magát a megszólalásra, egyszerre a fiú hangulatváltásával, éppen követve az ujjaival a kezétől félrerántott fej alatt megfeszülő nyak íves vonalát, olyan szépen a tenyerébe illik, a füle alatt a sötét, nyirkos tincsek alatt egészen a tarkójáig csúsztatja az ujjait, a biztos fogásban közelebb húzza magához és ő is odahajol, hogy a szavai Cassius szájára, szemére, homlokára pihenjenek a levegőből.*
-A türelmem véges, úgyhogy most inkább egy olyan variációt próbálunk meg, amikor leveszlek a lábadról-*és azzal, mintegy feljogosítva magát a cselekvésre a fiú karja alá nyúl, a másik kezével a térde, combja alá, ily módon biztosan megtámasztva olyan hirtelen és olyan lendülettel emeli fel a földről, na nem magasra, csak az ágy szintjéig szemlátomást mindenféle különösebb nehézség nélkül, hogy felesleges az időt megdöbbenésre vesztegetni és már a sötét, de tiszta takarón nyúlik végig idegenül hideg, vizes holmijában. A beszerző a dzseki vékony cipzárjáért/gombjáért nyúl, lehúzza róla, kibontja az övét is, mire a döbbenet egyáltalán regisztrálná a helyzetet. A rutin ugye, azzal nem érdemes és nem is kell versenyezni, a félkemény matracra szorítja a fiú vállát, amíg föléhajol.*
-Nem marad nyoma a sérülésednek, ennél komolyabb sebet is látott már a világ-*dorombolja elnézően és kicsit talán lekezelően, nevetős hangsúllyal. Sérülés, fájdalom, ijedtség. Ugyan már, hiszen ez gyakorlatilag tényleg csak ujjgyakorlat volt a menekülési életmód számtalan más, sokkal kellemetlen metódusa között, amivel nap mint nap találkozhat. Amitől Cassius zaklatottra dermedt, az őt éppen csak annyira melegítette, tüzelte fel, hogy kreatív alternatívák után akarjon nézni, hova is vezethetné ezt a frissen jött energiát.*
-Mi történt… nem történt semmi különleges-*letámaszkodik az ágyra a fiú mellett két oldalt, kékszikrás szemében némi derű, szigor, hogy ne próbáljon kibújni oldalra, jobbra-balra, fel, esetleg le, holmi bolondozó dugattyúzással, mert akkor kénytelen lesz további fizikai gátakat szabni a számára, de engedékenyen válaszol, ismerve a fiatalabb korosztály információéhségét és a makacsságát, amivel ragaszkodik a meg nem válaszolt kérdésekhez akkor is, ha már egészen máshol járhatna az agya, a keze, a fantáziája.* -Némi botrányra éhezett a nép. Roxmorts rokonszenvesen pofátlan polgármesteréé az érdem, hogyha meghal valaki, aki elég ostoba és tapintatlan volt ahhoz, hogy megbántsa az éppen uralmon levőket. Miért gondolta, hogy csak úgy lehet cikizni halálfalókat, Sötét Jegyet, parádéba öltöztetve? Fel nem foghatom, és azt sem, hogy miért engedtek le a kastélyból gyerekeket, amikor az lett volna a furcsa, ha ezt a sértést hagyják. Mondhatni a roxmortsiak bedobták a kesztyűt, ahogy a régi szép lovagi korokban szokás, álarcos pajtásaink pedig elfogadták azt. Ily módon az ellenállóknak lehetőségük nyílik néhány köpenyest elkapni, alighanem ez volt a cél, hogy civilek is voltak a pályán már rég nem számít ebben a műfajban-*andalgósan lágy a hangja, unalomig ismert történet ez, mindenkori mese a hatalmi játszmákról, unalmas. Egyhangú. Soha nem változik. A jófiúk éppúgy véreskezűek, ahogy az aktuális hóhérok neki ezzel abszolút nincs dolga. Csak a kötelességét teljesíti a „civil” felé, akit megmentett, és mint a leterített vad felett a fekete párduc olyképpen nyújtózik el mellette-felette, bár a fogait nem villogtatja és vér helyett csak némi könnyű szesz-illat borong, szálldos körülötte. Lehajol a fiúhoz, az szájával megsimítja az arcát, puha, sima mozdulattal a nyakába hajtja a fejét, megcsókolja, aztán újra, apróra az álla alól a kulcscsontjáig és legfeljebb a mondanivaló állítja meg, a fizikai ellenkezés soha, mi több!*
-Azért ne legyél büszke a teljesítményedre, még ha mindent megtettél is. Oda lenne a szépséged, ha nem vigyáznék rá ennyire-*vigyorodik el kajánul, lefogja a kezeit, gondosan, mindkét csuklóját az ágytakaróhoz fogja, mielőtt valami marhaságra ragadtatná magát a kedves delikvens, elkeni a szeme alól az erős italtól kibuggyant könnycsepp maradékát, sós-édes ízét Cassius szájára csókolja vissza.*
-Mennyire köszönöd?

~~~folytatása pm-ben, köszönjük a megtisztelő figyelmet~~~
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 22. - 20:37:26
Az oldal 0.108 másodperc alatt készült el 42 lekéréssel.