Társalgó

Morgan Williamson

Teljes sötétség honolt a vastag brokátfüggönyök mögötti ablakfülkében. Az eget elfátyolozó viharfellegek közül nem szűrődhetett át a csillagok sápadt fénye, csupán az olykor-olykor lecsapó villámok vonták kékes ragyogásba az ablakban kuporgó lány arcát. Bár koratavasz volt, az ablakokon mégis nyomot hagyott lehelete, apró, tovatűnő pamacsokat festve, ékes bizonyítékául annak a ténynek, hogy még él. Tegnap is élt, ma is, és talán még holnap is fog, ha szerencséje lesz.
Ujjbegyével végigsimított az alkarjára tetovált koponyán. Már nem viszketett annyira, mint régen, bár első közös éjszakájukon szó szerint véresre vakarta a szimbólumot. Féltek is, hogy hazavágja ezzel, bár valahol tudtat alatt inkább attól tartott, nem a legsterilebb tűvel estek neki a srácok és azért viszketett úgy, mint a rohadás. Ennek ellenére igazi mestermunka volt, már csak azért is, mert sokszor csak ez emlékeztette a lányt arra, hogy hol a határ. Ahogy most is.
Sokáig azt gondolta, csak azért lát rémeket, suhanó árnyakat, hall különös hangokat, mert egyedül van. A magány teszi vele ezt, lassan felőrli idegeit, és ő csak emiatt jár kötéltáncot az épelméjűség és az őrület határán. Pedig az utóbbi időben már nem volt egyedül, ott volt neki Kay, az üldözési mániája mégse hagyta nyugodni. Vajon lehet ehhez némi köze a fura kis manóktól hemzsegő Frankenstein kastélynak? Lehet, valóban csak hangyás, ez a zárt osztály és őt a Roxfort-os kényszerképzeteiért tartják fogva, ami pedig eddig történt, csupán a fejében játszódott le? Benne van a pakliban, így inkább biztosra ment… Tavaly, az ágy aljára ragasztva itt hagytak pár hasznos cuccot, ám a tartalékok egyre csak apadtak. Az utolsó doboz Valium-ot bontotta meg ma, a másfél órával ezelőtt bevett bogyók pedig még mindig nem hatottak rendesen. Tuti, mert valami fura motozást hallott a függöny túloldaláról, s amikor a rejtélyes szerzet még a húrok közé is csapott Sat-nak lazán kihullott a bagó a szájából. Az égő csikk persze az ölébe esett, így nem elég, hogy idefele jövet valami kretén nyakon csattintotta egy szaros vízbombával, most még a szoknyájába is lyukat égetett… egyet, kettőt… hármat!
-   Váááá! – tört fel artikulálatlan hörgés torkából, miközben totál belassulva kotorászott szoknyája redői közt az égő csikkért. Tavaly vettek egy gyújtót az egyik varázskütyü boltban. Az előnye az volt, ha valamit meggyújtottak vele, az masszívan és kitartóan égett. Ez a hamutálnak támasztott csikk esetében marhára előnyösnek tűnhetett, na de most… Emellett a vastag nehéz függönyök iszonyúan jól szigeteltek. A gandzsa-füst benntartásánál ez se utolsó szempont ám most majd megfulladt, ahogy telibe tüdőzte a cuccot.
A tetőpont a „People are strange…” sornál következett be, amikor a parázs a harisnyáját is átégette. Persze az már amúgy is több helyen „zsír új szakított” volt, no de a bőre még nem! Ekkor már ő is bekönnyezett, s a combján égetett foltra szorítva kezét oldalvást kidőlt az ablakfülkéből. Akaratlanul is félrerántva a függönyt, vagány, füstfelhős belépőt prezentálva ezzel, mindezt persze félig hanyatt, fejjel lefelé…       

[Deirdre E. Deveraux]

Deirdre E. Deveraux

   Az érzés. Az érzés, mely egykoron tüzet, szenvedélyt, örömöt okozott lelkemnek. Az érzés, mely mára bút, komorságot és zavartságot okoz az elmémnek. Az érzés, amely ha nem múlik el a közeljövőben, akkor darabokra marcangolja testemet, s lelkemet. Az érzés, melyre csak egyetlen egy lény tudja okozni és ez nem más, mint az ember. Az érzés, mely most is bennem él, de mellette egy új érzés is megjelenik, amit egy szőke hölgy okozza, és itt van a közvetlen közelemben. Igen. Alig pár perce ismerem, de még is teljesen összezavart egy érzés, mely a múltam, jelenem és valószínűleg a jövőmben is meg fog jelenni. Mi tévő legyek, hogy ez az érzés elfojtódjon bennem, valahol legbelül, hiszen nincs szükségem még egy gyenge fellángolásra se. Érzések, legyetek átkozottak!

- Nem érdekelnek a pletykák, megnyugodhatsz. Sőt, az sem érdekel, hogy mi a múltad. –továbbra se fordulok felé, hogy ne kelljen fenntartanom vele a szemkontaktust. Erre most egyszerűen nincs erőm. –Most, ha összeszedném az összes pletykát magamról, akkor elég cifra történetek is előbukkannának a tárházból. De nem zavar. Neked se kellene ilyenekkel foglalkoznod. A pletykás emberek ebből élnek. Lehet, hogy unatkoznak vagy egyszerűen élvezik. –majdnem elröhögöm magam, mikor feleszmélek, hogy szegény kiscsajt mikkel is traktálom, de aztán oda fordulok felé és bohó mosollyal ennyit mondok. –Ha meg igazak lennének, ezek a pletykák én a helyedbe büszkén felvállalnám.

   Most már abszolút mondhatom, hogy teljesen megőrültem. Hogy miért? Összezavarodtak az érzéseim és ez ellen keresek gyógyírt. Vannak, akik gyógyszereket szednek, mások csak pihennek egyet, megint mások elmennek, mondjuk a hegyekbe teljesen egyedül és a magányukban keresik meg a gyógyírt. Én hol és miben találtam meg a gyógyíromat. Nem vagyok benne biztos, de talán egy nőben. A nőben, akit perpillanat csak bámulni tudok és elraktározni, hogy bármikor elővehessem, hisz ez ennyire jó gyógyír, hogy nincs szavatossági ideje. Igen, ez a göndör hajú leányzó a gyógyír.

És igen. Egy gyógyír, ha gyorsan hat, akkor elkerülhetetlen, hogy ne legyen mellékhatása. –Köszi, szépen, de nem kell a szerelemben egy teljesen amatőr lánynak a véleménye. Ugyan, te mit is tudsz, amit mondjuk én nem erről az egészről? – Bingó! Bár, ennek a gyógyírnak van mellékhatása, de mégis előnyt tudok magamnak ebből kovácsolni. És igen, Noel visszatér. –Kiscsaj, kedvellek téged. Ezért fogadj meg egy tanácsot tőlem! Egy pasit, egy vadidegen pasit sohase oktass ki azzal, hogy miben hibázott mondjuk egy párkapcsolatban. Hogy nem kellett volna választania és egyebek, mert a végén még te ütöd meg ezzel a bokádat. –nem haragszom rá egyáltalán, de azért csak Noelről van szó, aki nem igen tűri, hogy egy nő, aki talán meg sem érdemli őt csak úgy, következmények nélkül kioktassa.

   Ingerült lettem ez tény. Egyszerűen kettős személyiség vagyok. A macsó, akit senki és semmi körülmények között nem lehet irányítani. A macsó, aki tíz női szívet tör össze, ha az övét egyszer egy összetöri. A macsó, aki ért a nők nyelvén, de ha valamit félrekódol, akkor nem szereti, ha azt számon kérik rajta. A másik a jófiú, aki tanul magáért, szüleinek való bizonyításért és, hogy társainak megmutassa, hogy macsó és nem is akár milyen. A jófiú, akinek vannak érzései, amik elég mélyek és eddig csak két embernek tudta ezeket a mély érzelmeket a felszínre hozni és ezek a személyek az anyja és Lita. A jófiú, aki külsőre és belsőre is a tökéletességet sugározza, hogy minél nagyobb kanállal élje az életét. Ingerült lettem, mert nem szeretem, ha a macsó-én ilyen hamar megtörne egy alig ismert személy előtt.

- Bizonyára sokat tudhatsz a női nemről. Legalább is most erről próbálsz meggyőzni kevéske kis sikerrel. Ha pedig ez így igaz, akkor mért nem próbálod ki velük a párkapcsolatot, ha már ennyire jól értesz hozzájuk?! –még mielőtt befejezné, a mondani valómat felpattanok a kanapéról és szép lassan oda megyek a kandallóhoz és a tüzet bámulom a szokásos nyugtató hatásáért, de valamiért most nem hat. Annyira belém döfte a kést a „gyógyírom”. De sebaj. Annál élvezetesebb falat lesz a számomra.

Belemeredek a pattogó parazsak bámulásába. Semmi nem tudna most megzavarni. Végül ennyit mondok: - Ronda? Ha ronda lennél nem álltam volna veled szóba. –visszafordulok, de még azzal a mozdulattal az ablak felé fordítom a fejemet és az üvegen keresztül látom, hogy most már elállt az eső. –Elállt. –ennyit kinyögök, majd azon gondolkodok el, hogy kimenjek még egy kicsit vagy felmenjek a hálóba? Legvégül csak ennyit mondok. –Most mennem kell. Számomra hasznos volt a beszélgetésünk, szóval keress fel, ha szeretnéd folytatni. Rendben, kiscsaj? –még mielőtt válaszolt volna, az ajtóhoz megyek és mielőtt kimennék visszafordulok felé és egy elég gázos macsó mosolyt villantok neki és még abban a pillanatban kilépek az ajtón, hogy ő kitudja nyögni a válaszát, hogy akar-e velem találkozni máskor, máshol.

   Az érzés. Az érzés, ami jelenleg benne él egyszóval úgy tudnám jellemezni, hogy: bonyolult. Bonyolult, hisz most a túlfűtött szenvedély és a „lilaködös” szerelem közt van. Bonyolult, hisz a szomorkás és a hihetetlenül vidám között van. Bonyolult, hisz nem tudom eldönteni, hogy szőke vagy barna? Tűz vagy jég? Frissességgel teli új vagy a megszokott régi? Végül is a remény hal meg utoljára vagyis egyszerre talán két legyet üthetek egy csapásra.

Csak arra tudok gondolni, hogy még találkozom-e a kiscsajjal?

Satine Cherhal

A mai este feldobása végett némi gitározás mellett döntöttem, aminek kivitelezését el is kezdtem. A társalgóra esett választásom, így a Hollóhát klubhelyiségéből egyenest a déli szárny felé vettem az utam. Közben Hóborcot több-kevesebb sikerrel kikerültem, hogy picit vizesen érkezzek meg. Épp ezért először kicsit szárogattam talárom vizes részét, majd ezt követően kezdtem gitározni. Eleinte persze csak bemelegítettem, végigmentek a kötelező gyakorlatok, hétfokú skála G-ből, néhány pentaton D-ből, meg egy-két hetes és kilences akkord, na meg pici rtimus séma. Át kell mozgatni az ujjakat, és addig gondolkodni is lehet rajta, hogy mit játsszak. Végül egy Doors szám mellett teszem le a voksom. Még énekelni is tudom, Morrison hangszínével nincs problémám, nincs benne semmi nagy trükk.

De nem tarthat oly sokáig a zenélgetésem, mert hiába merülök bele tevékenységembe és játszom szenvedéllyel, azért arra felfigyelek, amikor valaki kidől a függöny mögül. Azért ennek komoly hangja van, na meg a látóterem sarkából a mozgást is észlelem. Így abbahagyom a játékot, hogy megnézzem mi történik. A gitárt a fotel mellé támasztom, kezem pedig már a jobb talárujjamba rejtett pálca körül játszik. Nem vagyok paranoiás, legfeljebb óvatos. Ilyen időkben... De nem annyira veszélyes jelenséget pillantok meg, mint inkább egy vadócabb küllemű lányt.
-Heló!-köszönök rá zavaromon felülemelkedve, ami csak pillanatnyi volt. Sikerült meglepnie, de ez nem okoz problémát éppenséggel. És ha már így alakult, akkor valami beszélgetést is kezdeményezek kinyögve az első gondolatot, ami beugrik.
-Ki elől bujkálsz? Vagy csak ott sziesztáztál?-két kérdés, amire lehet megkapom, hogy nem az én dolgom, de azért mégis csak érdekel. Közben halvány mosoly játszik az arcomon s a másikat szemlélem. Láttam már egy párszor a lányt, de nem kifejezetten beszélgettem még eddig vele. Így illendőnek tartom azt is, hogy bemutatkozzam. Mert nem akarok bunkó színében feltűnni. Közben oda is sétálok, hogy felsegíthessem a földről, ha már esetleg én ijesztettem meg annyira, hogy kiessen.
-Egyébként Morgan Williamson vagyok, Hollóhát, ötödév.-teljes bemutatkozás, bár a házat a talárról is kitalálhatta, igaz az évfolyamot nem.

Morgan Williamson

Nem először égette meg így magát. A bal kézfején még mindig ott volt a nyoma. Apró, halvány folt, ám mégis kiváló mementója egy újabb ballépésnek. Mert megtette ezt egyszer önszántából is… Kíváncsiságból. Tudni akarta, hogy milyen érzés, ezt is megélni egyszer. Persze épeszű ember ilyet nem tesz, s akkor, abban a penészes falú budiban ő sem volt teljesen magánál. Aznap este fellépésük volt a Black Cat-ben, szóval utána ünnepeltek picit. Így visszagondolva rohadt jó buli volt, legalább is az a része tutira, amire még emlékezett. Bár jóérzésű emberek még azt is cenzúráznák… Amúgy betépve valahogy nem is fájt annyira, furcsa érzés volt inkább, az egyetlen biztos, jól érzékelhető pont a tompa, szürreálisan elmosódott világban. Ilyen lehet, ha életed első légyottját egy olyan pasival töltöd, aki belecsempészett valamit az italodba. Kay persze nem tud erről semmit, addigra már teljesen kiütötte magát. A plafont bámulta az este hátralevő részében, és végig mosolygott. Néha mondott is valamit, de persze egyikük se értette. Rajta kívül senki nem beszélt szuahéliül, nyilván ő is csak ilyenkor…
Ám ebben a mostani incidensben egyáltalán nem volt semmi jó. Rohadtul fájt, ráadásul most még a hattyú halálát se játszhatta el. Szerencsére a csikk elakadt a pulcsija redőiben, így végre sikerült megkaparintania. Ajkai közt elmorzsolt egy rövid „Shit…”-et, majd újra szájába vette a bagót. Ezt követően végre volt ideje körülnézni. A helység egész érdekesen festett fejjel lefelé, főleg hogy így minden látszott, ami begurult az asztal alá, plusz, hogy a legközelebbi szék aljára valaki felragasztotta a rágóját - hiába, a házimanók egyre felületesebbek.  Na meg… nini, egy gitár! Egy gitár nyakát látta kikandikálni az egyik fotel takarásából, így a jelen tompa agyi állapotában biztosra vette, hogy barátnője sziesztázik a helységben. Fel se merült benne, hogy akár egy valamire való varázslónövendék is áldozna drága idejéből efféle „mugli badarságokra”. Így most már sokkal nyugodtabban „heverészett a földön”, vagyis gyűjtötte az erőt a felkeléshez.
-   Hallod te csaj, a frászt hozod rám… - dünnyögte az orra alatt, ám a „Heló!” kíséretében elé lépő cirka negyvenötös láb aligha tartozott Kay-hez. Tovább folytatva a szemlélődést a nadrág még annyira se képezhette részét egy női egyenruhának, nem is beszélve arról, hogy a lányok nem szoktak a gatyájukba zoknit tömni, legfeljebb a melltartóba. - ... a p*csába ... - fejezte be végül a körmondatot.
Ha az elé lépő srác valamelyik háztársa lett volna, már rég tele szájjal röhögne, ám mivel ez nem történt meg, nyilván nem az. Akkor viszont semmi gáz, ha beszól az ürge, max jól elkeni a száját. Ám legnagyobb meglepetésére ez mégse következett be, a pasasnak csak valami rémesen bárgyú kérdést sikerült kipréselnie magából, mire Sat elsőre csak a homlokát ráncolta.
-   A SWAT-osok elől. - jött a kurta válasz, majd ügyet se vetve a felé nyújtott segítő kézre, nyökögve feltápászkodott. Úgy érezte magát, mint akit alaposan nyakon vágtak egy hólapáttal, de ezt leszámítva nem történt nagyobb baj.
A srác bemutatkozását hallva kissé meghökkent. Már majdnem kiesett a száján a „ki a f*szt érdekel” gyakran használt közhely, ám az utolsó pillanatban mégis úgy döntött, hogy beváliumozva nem hiányzik kettő a szeme alá. Így elővette kulturáltabb kézfogását, és most kivételesen nem köpött a tenyerébe mielőtt jól rámarkolt a srác kezére.
-   Cherhal, Satine Cherhal… - kezdte James Bond-os sármmal, majd kissé eltűnődve végül a házáról csak ennyit szólt – „Aki a Rövidebbet Húzta”, negyedév. Tudsz valami ütősebbet is játszani, mint ezt az elcs*szett gyászindulót?