Yes. We are a couple.

[...A jövőből...]

...A jövőből...

Draco: fehér
Emily: kék

[- Késtél! -]

Pár hónappal ezelőtt, amikor úgy döntöttem, hogy elfogadom a franciaországi medimágiai egyetem ösztöndíját, és elköltözöm Angliából, tudtam, hogy lesz néhány kellemetlen, és nehéz beszélgetésem az ismerősökkel, de arra nem gondoltam volna, hogy mikor mindezt elmesélem a szüleimnek, csúnya veszekedés robban ki.
A levelet május környékén kaptam meg, és csak júliusban válaszoltam rá. Igazság szerint nem tudtam róla, hogy a Mandragóra benevezett, és jó pár esszémet elküldte az Amélie Molyneux Université de Medi Magie pályázatára, egészen addig, amíg nem jött értesítő arról, hogy én is felkerültem – ötödikként - arra a húszas listára, akik közül az első tíz jelölt meghívást kap az egyetem választott képzésére - négy félévre. Először azt hittem, hogy valami tévedés, vagy tréfa, így azonnal levelet küldtem az unokatestvéremnek, Masonnek, hogy kérje meg az apját, hogy nyomozza ki, mi is a helyzet. Meglepő választ kaptam Lancetől, aki közölte, hogy az egyetem tényleg indított egy ilyen programot, és hogy szeretettel várnak. A végére azért még odaírta, hogy a dékán állítólag le volt nyűgözve a munkáim részletességétől, pontosságától, és hogy mindenképp szeretne velem találkozni. Nem semmi, ahhoz képest, hogy pár évvel ezelőtt a francia újságok is tele voltak azzal, hogy micsoda vad életet élek. Ilyenkor mindig észreveszem, hogy változnak az idők.
Miután Dracoval átbeszéltük a dolgot, és Ő is rábólintott az utazásra, rögtön lakáskeresésbe fogtam, eszembe se jutott, hogy talán a szüleimet is tájékoztatni kellene minderről. Végül augusztusban tudták meg, hogy költözöm, természetesen teljes pánik tört ki, hogy vajon mi lesz az egyetlen kislányukkal olyan messze a családi fészektől. Vagy talán nem is ez volt a problémájuk? Valójában a pályázatról is csak Lancetől szereztek tudomást, amikor megkereste apámat azzal, hogy gratulálni szeretne, hogy ilyen kitűnő eredményt értem el. Hát, nem mondom, hogy mindezt meg fogom köszönni Lance bácsinak, de hát ilyenek ezek a franciák – nem tudják tartani a szájukat.
Szóval, mikor végre kiderült, hogy én is kiválasztott lettem, apám azonnal hazarendelt. Anyám aggódó pillantásokat vetett rám, amikor megérkeztem, apám meg az irodájába hivatott. Mikor beléptem, szigorú tekintete szinte égetni kezdte a szememet, így inkább csak némán, lehajtott fejjel sétáltam oda az asztalához, és foglaltam helyet a kényelmes, bársonnyal borított széken, aztán a hosszú, kínos csendet végül ő törte meg, de csak annyit mondott: Mikor akartad közölni?
Mondanom sem kell, hogy hirtelen azt sem tudtam, hogy miről beszél, és az a hangsúly, amellyel kiejtette ezt a három szót, annyira megrémített, hogy azt hiszem, arra sem tudtam volna válaszolni, hogy fiú vagyok-e, vagy lány, pedig ez egy elég könnyen megválaszolható kérdés.
Nagy nehezen, mikor végre rájöttem, hogy a párizsi utamról beszél, csak annyit feleltem rá, hogy hát elfelejtettem, de nem nagy ügy. Mert tényleg nem az! Nem mondhatjuk, hogy sokat járok haza, először is azért, mert nem szeretek otthon lenni, másrészt úgyis csak vitázni kezdenénk, vagy kioktatnának, harmadrészt pedig szívesebben töltöm a szabadidőmet Vele. Mindenesetre, hiányolni nem hiányolhatnak jobban, hiszen eddig sem találkoztunk havi egynél többször – talán ezért érzem olyan kiegyensúlyozottnak mostanság az életemet.
A válaszom persze nem nyerte el apám tetszését, és több órányi idegesítő veszekedés kezdődött meg arról, hogy rám Franciaország rossz hatással van, és hogy megint azért megyek oda, hogy ne tudjanak ellenőrizni (cöh, mintha nem lennének apámnak a világ minden pontján összeköttetései meg ügynökei), és hatni rám, illetve hogy ismét őrült ámokfutásba (Merlinre, mintha embereket gyilkolásztam volna) kezdjek. Szerintem meggyőződésük, hogy én mindenféle perverz, piszkos dolgot csináltam ott, amikor nem is. Ezek után elkezdtem kifejteni, hogy de neeem, én nem vagyok ilyen, és hogy megvolt az oka annak, hogy akkor azt csináltam, de már nincs szükségem rá, és hogy helló, én boldog párkapcsolatban élek, vagyis nem fogok idegenekkel fotózkodni meg hát mást sem fogok velük csinálni, és hogy amúgy is, tanulni megyek oda, nem szórakozni.
Hát sok mindent nem értem el mindezzel, olyan volt, mintha meg se hallaná azt, amit mondok. Addig mondogatta az érveit, míg nem meguntam, felpattantam, és elrohantam, hogy visszahoppanálhassak a lakásunkba. Hogy lehet valaki ennyire idegesítő?
Egyébként, azóta csak egy levelet kaptam – anyámtól – melyben megkérdezte, hogy milyen az egyetem, a lakás, és hogy hogy vagyok. Dracoról is kérdezett, és leírta, hogy bár többször voltunk már együtt nálunk, de nem gondolta, hogy ez ennyire komoly.
Nem sok kedvem volt elolvasni ezt a levelet, de végül valamelyik unalmas órámon mégis átfutottam. Válaszolni csak pár héttel később válaszoltam, főleg mert tudtam, hogy apám beizzította a kapcsolatait, és figyelik, hogy mivel töltöm az időmet esténként, ha nem a lakásban vagyok, ezzel meg csak tovább hergeltek. Miután kissé lehiggadtam, egy nagyon kedves – tényleg kedves – levélben, hogy minden rendben van, szép a lakás, és az iskola is, és leírtam, hogy nagyon jól érzem magam (ami persze cseppet sem volt igaz). Nem sokat írtam Róla, mindig is nehezen beszéltem az érzéseimről a szüleimnek, anyámnak különösen azért, mert mindig jött a pszichomedi szövegével, és elég rosszul viseltem, hogy még engem is a munkájának tekint. Azért igyekeztem úgy megírni a levelet, hogy rájöjjön: Dracoval nem olyan a kapcsolatunk, mint amilyennek eddig hitte. Az elején, amikor először érkeztünk együtt egy családi vacsorára, elhívott, és elkezdett nekem arról beszélni, hogy ezúttal ne essek abba a hibába, amibe Juliannel, és hogy gondoskodjak a biztonságomról. Fájó pontba taposott akkor, és ahelyett, hogy elmondtam volna, hogy nekünk felesleges védekeznünk, mert úgysem eshetek teherbe, csak mosolyogtam, és bólogattam. Hihetetlen, hogy a mai napig nem tudják, hogy akkor milyen marandó károsodásokat szenvedtem.
Visszatérve a levelemre, erre csak annyit írt vissza anyám, hogy bármikor szívesen látnak minket, és örülnének, ha ellátogatnánk hozzájuk. Nem akartam megírni neki, hogy köszönjük, de inkább nem, pedig tényleg erős kétségeim vannak afelől, hogy be akarom-e vinni Dracot közéjük. Ő az én kis mentsváram, hozzá bármikor mehetek, és tudom apámról, hogy ha feldühítik, képes mindent megtenni azért, hogy tönkretegye az illető életét, és ez alól a lánya sem lehet kivétel. Ennek ellenére úgy gondoltam, hogy jobb lenne, ha mégis ellátogatnánk hozzájuk. Nem akarom tovább hergelni őket, mert a végén el fogják űzni mellőlem Őt, csak hogy nekem rossz legyen. Pedig anyám kedveli Őt...
Mikor legutóbb jártam Draconál Angliában, megbeszéltük, hogy elutazunk Brightonba valamikor. Másnap rögtön pennát ragadtam, hogy megkérdezzem a szüleimet, megfelel-e nekik a következő hétvége. Boldog(nak tűnő) válasz érkezett, hogy várnak minket. Na, azt hiszem, ekkor őszintén megijedtem.
Az elmúlt egy hónapban először, rendkívül rövidnek tűnt a hét. Kedden találkoztunk utoljára, és pénteken kora délelőtt már mehettem is Hozzá. Szerencsém volt, mert amúgy is korán végeztem volna, de aznap még az utolsó órámról is elengedtek, hiszen az csak egy unalmas nyelvi óra volt, és engem felmentett a dékán úr alóla – állítólag le volt nyűgözve, hogy mennyire jó vagyok franciából...
Megjegyezném, hogy francia családdal nem nehéz jó francia nyelvtudással rendelkezni, de korántsem tudok olyan jól, mint ahogy beállítják. Mason tett néhány - végül kudarcba fulladt - próbálkozása arra, hogy vérbeli franciát varázsoljon belőlem, de a francia divaton, az ínycsiklandó croissantokon, meg a látványosságokon kívül sok minden nem izgatott.
Mivel előbb érkeztem meg Angliába, mint ahogy azt Draconak ígértem, úgy döntöttem, hogy felkeresek néhány boltot, és keresek pár ellenállhatatlan ruhát és kiegészítőt. Hivatalosan a  vacsorára nem kell kiöltözni, de a szüleim mindig elegánsan jelennek meg a családi étkezéseken, így jobbnak látom, ha nézek valami csinos kis koktélruhát. Végül egy csodálatos szürke koktélruha mellett döntök, mely hozzám képest igencsak szolid – bár mivel pánt nélküli, a vállamat semmi sem takarja, csak egy egyszerű, színben hozzáillő kendő.
Sok jóra nem számítok a családi házban töltött hétvégétől, de képtelen vagyok ellenállni azoknak a gyönyörű csipke fehérneműknek, meg azoknak a fantasztikus hálóruháknak. Ha nem is ezen a hétvégén, de máskor biztos jól fognak jönni, és különben is, olyan ritkán jutok el ilyen helyekre, hogy ennyit igazán megengedhetek magamnak.
Végül egy tucatnyi szatyorral lépek ki az ajtón, de csak azért, mert megláttam azt a rövid kis fekete ruhát, aztán a zöldet, és beleszerettem mindkettőbe. Én tényleg nem akartam sokat vásárolni, de valahogy mintha kértek, sőt könyörögtek volna, hogy vegyem meg őket. Természetesen mindegyikhez kellett választani cipőt, meg táskát, és a zöld ruhához kénytelen voltam egy hasonló árnyalatú kabátot is venni...
Nos, ha eddig azon gondolkodtam volna, hogy mivel fogom eltölteni azt a rengeteg időt, ami az elmaradt órám miatt lett szabad, akkor azt hiszem, felesleges időpazarlás volt, ugyanis máris késésben vagyok. Lehet, hogy túl sokáig válogattam a nyakkendők és a mandzsettagombok között? De hát mindegyik olyan jól mutatott volna Rajta. És azok a mellények... Csodálatos volt mind, de nélküle nem mertem megvenni egyiket sem. Kivéve azt a szürkét, mert az pont olyan színű volt, mint a ruhám. Igazából választottam hozzá egy öltönyt is, meg egy inget, bár egy ideig elmerengtem rajta, hogy vajon fel fogja-e venni. Szerencsére az eladó nagyon kedves volt, és azt mondta, ha nem tetszik a férjemnek (igen, azt hitte, hogy a férjemnek vásárolok... Őrület, nem? Aztán persze elmagyaráztam neki, hogy „csak” a barátomról van szó, meg is lepődött rajta), akkor visszavihetjük. Azért ez megnyugtató, nem igaz?
Gyorsan az épület mögé szaladok, és már hoppanálok is, egyenesen Draco ajtaja elé. Megigazítom a hajamat, a ruhámat, és bekopogok. Húha, most érzem csak, hogy milyen nehéz napok előtt állunk.

A varázslók nem hordanak nyakkendőt! Ez őrültség! Egyre feszültebben válogatok a selyemcsíkocskák közt, az ágyra és a kanapéra és sorban ki vannak rakva, egy fél tucat meg, ami szóba jöhet, előttem lebeg, köztem és a tükör közt. Az előbb már azt hittem, megtaláltam a tökéletes kombinációt, ám amikor felvettem, rájöttem, hogy ellentétes irányban csíkozódnak, úgyhogy most ott állok kigombolt ingben és egy kicsit még mindig nedves hajjal, de megborotválkozva. Nincs már sok időm, és igazság szerint Moirának is már itt kellene lennie. Miközben azon gondolkozom, hogy vajon abban állapodtunk-e meg, hogy ott találkozunk, vagy abban, hogy előtte itt, kopognak. Intek az ajtó felé, mire az kinyílik. Óvatlan vagyok, hisz igazából más is állhatna ott, de amint odanézek, meglátom Moirát, egy halom csomaggal.
- Késtél! - közlöm vele a nyilvánvaló tényt.

Türelmetlenül pillantok végig a sok csomagon, meg igazából magamon is, amíg az ajtó előtt állok, és igazából tudom, hogy utálja, ha nem vagyok pontos, de ez most tényleg vészhelyzet volt. Mikor kinyílik az ajtó, besétálok, és kikerekedett szemekkel nézek körbe, szinte meg sem hallom a kijelentését, ahogy meglátom a felfordulást. Mi történt itt? Mintha csak a saját szobámat látnám valamilyen nagy estély előtt. Mindenhol ruhák, ingek, nyakkendők hevernek, gyorsan ledobom a csomagokat, és odasétálok hozzá.
Ne, csak ne meztelenkedj, könyörgöm, mert akkor komolyan el fogunk késni. Gyors csókot nyomok a szájára, miközben összefogom az ingét – valahogy meg kell akadályoznom azt, hogy most azonnal rávessem magam...

- Szóóóval, éppen ruhát válogatsz? Hogy megy? - kérdezem, de már el is kezdek kotorászni a zacskókban.

Otthonosan közlekedik a lakásban és szeretem ezt látni. Mikor észre veszem azt a rengeteg szatyrot, nagy szemeket meresztek rá.
- Bevásároltál? - érdeklődöm teljesen feleslegesen. Odajön hozzám, megcsókol, de túl feszült vagyok ahhoz, hogy most túl sok érzelemmel viszonozzam. Megigazítja a ruhámat, mintha én képtelen lennék rá. Nem, nem kiáltok rá, végül is nem tett semmi rosszat.
- Igen. Szerinted? Borzalmasan. És ideges vagyok.

Jaj, meglátta őket...
Igazából teljesen hülyén érzem magam ennyi csomaggal, most biztos azt hiszi, hogy megőrültem, hogy ennyi mindent vásároltam, és hát... Igaza is van valamilyen szinten. De ezek tényleg csak a legszükségesebbek... Arcom vöröses színt vesz fel, mikor meg is említi, hogy sokat vásároltam, de úgy teszek, mintha nem is hallottam volna. Ez olyan kellemetlen!
És ráadásul még ideges is. Nem csodálom, én is az vagyok, pedig én csak a szüleimhez megyek elvileg. Másik kérdés, hogy ez ennél kicsit bonyolultabb.
Miután már a harmadik csomagot vizsgálom át a ruhámat keresve, végre megtalálom, és diadalittas arccal húzom elő.
- Íme a ruhám. - mutatom meg neki – Viszont neked is vettem... valamit. - folytatom, és már fordulok is, hogy elvehessem, majd átadhassam azt a díszes zacskót, melyben a neki szánt ajándékok rejtőznek.

Hirtelen hallgat el. Elképzelhető, hogy megbántottam az egyszavas válaszaimmal. Inkább visszafordulok a tükörhöz, és beletúrok a hajamba, hogy normálisan álljon. Csakis természetes úton szárítom, hogy dúsabbnak tűnjön.
Megnézek két nyakkendőt és félre lököm őket, és inkább Moirát figyelem. Ahogy lehajol.
Felemel egy szürkés-feketés ruhát, ami, nos, nem túl nagy, sőt igazából elég apró, de ha elképzelem benne, máris megéhezem.
- Nekem? Remélem, nem valami ehhez hasonlót - vetítem előre a tiltakozásom, majd elveszem a zacskókat. Imádok ajándékot kapni és ezt nagyon is jól tudja. Egyből eltereli a figyelmemet a vacsoráról és a furcsa szüleiről.
Úgy kukkantok bele a zacskókba mint egy kisgyerek.

Imádja az ajándékokat, erre már rájöttem az elmúlt évek alatt. Szereti, ha sok ajándékot kap, vagy ha keveset, de sok kis dobozban. Szerencsére szinte minden meglepetés, amit ma vásároltam neki, külön zacskóban van. Elsőként a mandzsettát rejtőt adom oda neki, és feszült izgalommal figyelem, hogy tetszik-e neki. Nem számítottam rá, hogy meg fogja kérdezni, hogy miért éppen M betű áll az ezüst színű mandzsettagombokon, de ha már így alakult, hát lehajtott fejjel válaszolok neki.
- M, mint... Moira.

Elmosolyodom, és leteszem a dobozkát a komódra (mivel ing még nincs rajtam, melyhez feltűzhetném, máskülönben azonnal feltenném), és magamhoz rántva nyomok egy puszit a homlokára.
- Én is erre gondoltam... Nagyon rafinált. Mindenki más azt hiszi majd, hogy Malfoy.
Sose hívom őt Moirának társaságban, csak ha kettesben vagyunk. Olyan ez, mint egy titkos név: amíg senki más nem ismeri, addig olyan, mintha az én kizárólagos tulajdonom volna... Az én kis titkom.

Ahogy elmosolyodik, megkönnyebbülten sóhajtok fel. Hát tetszik neki! Nem is lehetnék most boldogabb, bár a ruhát még rá kell erőszakolnom. Szerencsére vannak trükkök, amelyeket bevethetek, ha nagyon nem akarja megadni magát. Lesütött szemmel, mosolyogva hagyom, hogy odahúzzon magához, és egy pillanatra meg is érintem a kezét.
- Ugye milyen kreatív vagyok? - pillantok az órára közben – Na de tessék, itt van a másik ajándékod. - mutatom fel neki az eggyel nagyobb, mellényt rejtő zacskót.

- Még egy ajándék? - csillan fel a szemem és máris elveszem az újabb zacskót. - Mondd csak te hány boltban jártál ma?
Belenézek a zacskóba. Valami ruha. Kiemelem.
- Merlinre, ezer éve nem volt rajtam mellény. Csak én látom így, vagy tényleg kísértetiesen hasonlít a színe a ruhádéra...?

Annyira édesen nézegeti az ajándékokat, hogy szívem szerint most azonnal megszorongatnám, de inkább csak hatalmas vigyorral az arcomon figyelem, hogy mit csinál.
- Nem, nem, tökéletesen látod, ahogy mondtad, kísérteties a hasonlóság. - azzal a kezébe is nyomom a harmadik, illetve a negyedik zacskót, melyekben a nadrág és a zakó lapul. Az igazság órája.

Kicsit kezd gyanús lenni a dolog, úgyhogy gyorsan belenézek a harmadik, legnagyobb zacskóba is. Ugyanaz a szürkés, derengőszín néz vissza rám.
- Te vásároltál nekem egy komplett ma esti öltözéket? - esik le a galleon. - Gondoltad, nincs a családodhoz méltó ruhám, vagy mi?

Azt hiszem, most jöttem rá, hogy nagyon buta gondolat volt, amikor kitaláltam, hogy talán egyforma színű ruhában jelenhetnénk meg apáméknál. Nagyon, nagyon rosszul esik, amit mond, szomorkásan lépek hátra a kanapé irányába.
- Nem, én csak arra gondoltam, hogy hasonló színű öltözékben érkezhetnénk meg hozzájuk, de ahogy elnézem, te ezt teljesen máshogy értelmezted. Sajnálom... Ha nem akarod felvenni, nem muszáj, csak... - zuhanok le végül a kanapé egy olyan pontjára, ahol nincsenek ruhák. Borzalmasan érzem magam.

- Hogy apád is lássa, hogy te választod ki a ruháimat? - kérdezem nem túl kedvesen, miközben elfelejtem, hogy voltaképp a kedvemben akart járni. Mikor látom, hogy elkedvetlenedik, és lezuhan a kanapéra, csak arra gondolok, hogy milyen jó, erre most nincs időnk.
- Mész készülni?

- Semmi köze apámnak ehhez. - suttogom elcsukló hangon, miközben előveszem a másik ruhát, azt az apró kis zöldet, csak hogy ne a szürkét kelljen felvennem, majd elindulok a fürdőszoba felé. A gyorsnak tervezett zuhanyozás közben sírni kezdek, majd mikor lenyugodtam kissé, erősen csapok bele öklömmel a falba, mire ismét potyogni kezdenek a könnyeim. Néhány perc alatt összeszedem magam, és gyorsan megtörölközöm, felöltözöm, és elkészítem a sminkem, és megcsinálom a hajamat is. Mire elkészülök, már nem is látszik, hogy sírtam. Kilépek a fürdőből, és a kanapé szélére ülve felhúzom a cipőmet is.

Válaszol valamit, de nem igazán értem, csak az tűnik fel, hogy egyik pillanatról a másikra már ott sincs a szobában. Dühösen sóhajtok egyet, és leveszem magamról ezt a rémes hajszálcsíkos inget, és félredobom. Ahogy végignézek a zacskókon, és feltűnik, hogy az én ajándékaimon kívül magának alig vásárolt valamit (legalábbis jóval kevesebb szatyrot látok), kicsit talán elszégyellem magam. Belenézek az utolsó zacskóba, és egy inget találok benne. Az anyaga olyan finom, mintha tündérek szőtték volna vízből és selyemből.
Hallok két dörömbölést a falon, de inkább nem figyelek oda rá. Nem sok időm van már, úgyhogy felveszem ezt, meg a nyakkendőt, amit választott hozzá. A mandzsettával és a pecsétgyűrűvel. Voltaképpen kész vagyok, csak az övcsattal babrálok még, amikor kijön a fürdőből. Rám se néz és nem szól egy szót sem. Hurrá, nagy öröm lesz így még a szüleit is elviselni. Felcsatolom a zsebórát, megnézem, bekattintom a fedelét és elteszem, aztán várakozón nézek rá. Én készen vagyok.

Furcsán érzem magam ebben a ruhában, és csak most érzem, hogy nem sikerült teljesen felhúznom a cipzárját. Normális körülmények között biztos megkérném, hogy segítsen nekem, de most eléggé haragszik szerintem ahhoz, hogy még szívességet is kérjek tőle. Fel sem tűnik, hogy az az ing van rajta, amit én vettem neki, de mikor a komódra pillantok, feltűnik, hogy nincs ott a kis doboz, benne a mandzsettagombokkal. Hát azt viselné?
Egy ideig csak a szemem sarkából figyelem, mondani akarok valamit, de nem tudom, hogy mit mondjak. Végigmérem, és arra gondolok, hogy mennyire jól néz ki, de ma valahogy már nem szeretnék semmilyen külsővel kapcsolatos dologról sem beszélni.
Egy ideig még próbálkozom észrevehetetlenül felhúzni a cipzárt, de nem sikerül, így csak gyorsan felveszem a hosszú, zöldes árnyalatú kabátot, felkapom a táskámat, és mellé állok.
- Elkészültem. - szólok végül megszeppent hangon.

Elhúzom a haját, és kap egy apró csókot a hátára, majd visszaadom rá a kabátkát, aztán megfogom a kezét, összekulcsolom az ujjainkat. Felveszem a fotelből az odakészített ajándékszatyrot, benne a borral, amit ajándékba viszek. Viszünk.
A következő pillanatban hoppanálunk, egyenest a szülői ház bejáratához. Mielőtt becsengetnénk, vagy kopognánk, felé fordulok, de mondani nem igazán tudok mit. Elég feszült vagyok, és ez nem is igen fog változni az este folyamán valószínűleg, de elég pocsék, hogy alig két-három hete vagyunk külön vele és máris veszekszünk.

Amikor belecsókol a hátamba, lehunyom egy pillanatra a szememet, és elmosolyodom, aztán csak zavartan pislogok. Összekulcsolt ujjainkra pillantok, majd tekintetemet az arcára emelem, és a következő pillanatban már egy másik, de ismerős helyen állunk. Érzem a tenger illatát, a szél gyengéden borzolja össze sötét hajamat. Rám néz, én pedig közelebb lépek hozzá, és megfogom mindkét kezét, majd a fülébe suttogok.
- Minden rendben lesz. - azzal egy apró kis csókot nyomok még az arcára, mielőtt becsengetnék.

Csak lennénk már túl rajta - kicsit így érzem magam. Nem igazán vagyok oda a szüleiért, pusztán csak azért, mert ha már az aranyvérűekről van szó, a Malfoy és a Black cseppet sem kevésbé előkelően csengő név a Deannél vagy a Morelnél, ők mégis állandóan ezt akarják a számba lógatni. Vagy az is lehet, hogy csak én érzem így, és csak képzelődöm... Olivia szerint így van, bár őrá nemigen kellene hallgatnom, hisz csuklóból utálja a Dean-eket, pont azért, amiért a Mirolokat és a Mortalokat is.
Ez az óvó gyengédség annyira nem hiányzott viszont, ismét azt érezteti velem, hogy döntésképtelen vagyok, aki olyan szerencsétlen, hogy még egy szülői vacsorához sincs elégönbizalma. Összeráncolom a homlokomat, és kihúzom magam, és végül én csengetek helyette, ahogy egy gyors mozdulattal odanyúlok. 

Volt egy érzésem még tegnap, már akkor megéreztem, hogy valahogy ezen az estén semmi sem fog jól sikerülni, de akkor még igyekeztem mindezt annak betudni, hogy félek. Ehhez képest mostanra már bebizonyosodott, hogy nem ok nélkül tartottam ennyire ettől az estétől, hiszen hibát hibára halmozok, és már képtelen vagyok helyrehozni a dolgot, legalábbis most nagyon így érzem. Végül ő csenget helyettem, és örülök neki. Mikor megjelenik Gage, a férfi szolgálónk az ajtóban, halkan köszön nekünk, majd beljebb kísér minket, és közli, hogy a társalgóban várnak a szüleim, azzal mellém lép, és lesegíti a kabátomat, majd felakasztja, Dracoéval együtt.
A hall óriási tükrében még egyszer végignézek magamon. Nem vagyok éppen a legszebb látvány. Elégedetlenül forgok egy darabig előtte, majd felnézek, hátha Draco elindult már a szoba felé, ahol a szüleim várnak ránk.

Szolgáló köszönt, egy ember, amin mindig meglepődöm. Viszont kellemes csalódás, hiszen utálom a házimanókat, undorító lények. Odaadom a taláromat, elviszi.
Azért a saját lányuk köszöntésére legalább a hallig kijöhettek volna, ám nem teszik. Nos pontosan erről beszéltem, ez a felsőbbrendűség-éreztetés egyáltalán nincs ínyemre.
Emily a tükör előtt nézegeti magát, és tudom, elég lenne odavetnem egy "gyönyörű vagy"-ot, máris jobb kedve lenne és ezáltal nekem is, de egyszerűen nem jön a számra. Rég voltam ilyen kedvetlen és komor, de ezek a céges dolgok kiveszik belőlem az energiát.
Elindulunk a szalon felé, megvárom, míg csatlakozik hozzám, hogy együtt érjünk oda.
Belépve először Kaelynnhez lépek, enyhén meghajolok és kezet csókolok neki, ahogy szokás.
- Jó estét! Mrs. Dean, ön gyönyörű, mint mindig - bókolok, és tekintetem be is járja a frizurát, az ékszereket és a ruhát, de nem illetlenül, inkább csodálóan. Hát, elő a szokásos elbűvölő Malfoy-modorral.

Nem szeretem, amikor a szüleim kritizálnak, de biztos vagyok benne, hogy most belém fognak kötni, mégis, valahogy nem igazán tud érdekelni a dolog. Gondoljanak, amit csak akarnak, az ő dolguk. Elegem van abból, hogy csak miattuk másképp kell viselkednem. Előttük én sosem vagyok én.
Ahogy Draco elindul, gyorsan mellette termek, hogy együtt mehessünk be. Anyám az asztalt igazgatja, és roppant idegesnek tűnik, mintha izgulna, ezzel szemben apám a nyugalom megtestesítőjeként üldögél a fotelben. Abban a pillanatban, hogy beérünk, rögtön felpattan, és mosolyogva köszönt minket:
- Hát megérkeztetek! Emily, örülök, hogy itt vagytok. - mondja, azzal odasiet hozzám, és megölel. Nem mondhatom, hogy nem lepődöm meg, hiszen apámról van szó, de ez az ölelés őszintének tűnt. Figyelem anyámat, ahogy elragadtatva mosolyog Dracora, majd a karját megsimítva szól hozzá.
Ó, drágám, hisz már megbeszéltük, hogy tegeződünk, nem igaz? - szüntelen mosolya továbbra sem tűnik el – No de... Ugyan, kérlek, nem számítottam rá, hogy tényleg ideértek időben, ismerem a lányomat... - fordul felém szigorú-kedves tekintettel, majd rögtön vissza Dracohoz – Nehéz volt rávenni, hogy időben elkészüljön?
Hát köszönöm anya. Remek vagy. Nem elég, hogy veszekedtünk, de most még rám ragasztod azt is, hogy egy késős liba vagyok. Még szerencse, hogy apám elindul Draco felé, és már nyújtja is a kezét, így legalább nem kell folytatni az eszmecserét rólam.
- Mr. Malfoy, örülök, hogy Ön is csatlakozott Emilyhez.
Ide-oda kapkodom a fejemet, és próbálok rájönni, hogy mi folyik itt, de...
Na jó, én tényleg nem értem őket...

Az anyjával mindig könnyebb dolgom volt, mint az apjával, de ez persze érthető.
- Valóban. Bocsáss meg, Kaelyn - kérek rögtön elnézést. Valójában nem emlékeztem rá, hogy összetegeződtünk, de ezek szerint vele már megtörtént. Az apjával biztos, hogy nem. Igyekszem gyorsan válaszolni a kérdésre, ami lehet, hogy költői volt: - Nem, egyáltalán nem.
Rögtön az apja felé fordulok, mikor elindul felém Emily megölelgetése után. Kicsit furcsa, nem szokta ilyen őszinte örömmel üdvözölni a lányát, én legalábbis eddig még nem láttam, hogy valaha megölelte volna, de elképzelhető, hogy csak előttem nem tett ilyen meghitt lépést eddig.
- Üdvözlöm, Mr. Dean. Én köszönöm a meghívást. Hoztunk egy kis ajándékot a nagyapám pincészetéből, kérem fogadja el.
Átadom neki az ajándék bort. Ritka fajta, a kontinensről való. Nagyapám borgyűjteménye valóban legendás, ám mivel már nem él, nincs, aki gondozza ezt a hagyományt, ezért a készlet lassan elfogy ilyen alkalmaknak köszönhetően.

- Köszönjük, ez bizonyára egy fantasztikus nedű. A nagyapja borkedvelők köreiben igazán gyakran emlegetett személy, örülök, hogy megkóstolhatok egy tőle származó bort! - mondja, majd leteszi az üveget az asztalra, pont mikor Gage lép be a szobába; elkészült a vacsora.
Anyám persze rögtön odasiet Dracohoz, és szívélyesen átinvitál minket az étkezőbe. Még mindig hallgatok inkább, és várom, hogy mi fog kisülni a dologból. Apám az asztalfőn foglal helyet (miután természetesen kihúzta a széket anyámnak), Draco helye pontosan vele szemben, az asztal másik végén van, nekünk pedig mellettük terítettek meg.
Anyám halkan nevetgél, miközben odasétál hozzám, hogy ő is megöleljen. Csak nem örül, hogy újra lát? Már jóideje nem találkoztunk, így akár még ez is előfordulhat.
Figyelem apámék kézfogását, majd azt, ahogy apám arca felragyog a bor láttán. Hát igen, apámat könnyen le lehet venni a lábáról a borral, szerintem ő kiskorában is bort ivott tej helyett. Néha csodálkozom rajta, hogy mennyire szereti ezeket az italokat, és hogy mennyire ért is hozzájuk. Elégedetten vizsgálja a címkét, el-elmosolyodik, közben nagyokat bólogat.

Nos, azt éppenséggel nem tudtam, hogy Emily apja ekkora borász, de megjegyzem magamnak, h alkalomadtán fel kell frissítenem tudásomat ebben a témában. Jól jöhet még, ha épp el akarom nyerni az öreg szimpátiáját.
- Nos, igen, óriási gyűjteménye volt, a család azonban nem szakított rá kellő figyelmet. Én csak igyekszem őrizni a hagyományt.
Kaelynnek felajánlom a karomat, hogy átkísérjem az étkezőbe, és asztalhoz vezessem. Az asztalt megkerülve természetesen nem feledkezem meg az alapvető udvariassági formákról, így a székeket egy időben húzzuk ki a két hölgynek. Ahogy betolom, egy pillanatra megérintem Emily vállát. majd megvárva, hogy Mr. Dean leüljön, nem sok késéssel de én is helyet foglalok. Elveszem a szalvétát, egy mozdulattal kibontom és az ölembe terítem. Furcsa, mikor ilyen formális körülmények közé vagyok kényszerítve, kicsit olyan, mintha ez lenne a természetes közegem. Ismerem a szabályokat és ki is tudom használni őket, könnyeden, hisz ebbe születtem.
- És, mi lesz a ma esti pazar menü? Kaelyn a legutóbb is elkápráztatott minket azzal a borostyánraguval.

- Nagy kár érte, de nagyon jól teszi, hogy igyekszik megőrizni, egy ilyen nagy becsben és ekkora elismertségnek örvendő pincészetet semmiképp sem szabad veszni hagyni. - folytatja apám,  miközben megérinti a hátamat, és átkísér az étkezőbe. Egy darabig nézem anyámat és Dracot, meg kell mondjam, igazán tetszik a jelenet. Bár apámon már csak a szememet tudom forgatni. Persze csak képzeletben. Merlinnek se lennék udvariatlan pont ma este.
Ahogy Draco kihúzza a székemet, kedvesen mosolyogva köszönöm meg, majd megigazítom az evőeszközöket, és ahogy a többiek, én is az ölembe terítem a szalvétát. Mindeközben Gage egy üveg borral érkezik közénk, és tölt a poharainkba.
Anyám persze irul-pirul Draco szavain, nem csoda, hiszen apámtól alig-alig hall ilyesféle bókokat, a nők pedig igénylik ezeket a kis gesztusokat.
- A mai fogás cseppet sem olyan különleges, egyszerű francia fogásokat próbáltunk az asztalra varázsolni. Előételnek libamáj pástétom készült, majd francia hagymaleves, sült kacsa, végül citromtorta. Nem tudom, hogy szereted-e ezeket az ételeket, de ha nem, csak szólj nyugodtan. - magyarázza anyám, miközben felszolgálják az előételt.
- Nos, azt hiszem, koccintsunk erre a közös vacsorára, mielőtt hozzálátnánk. - szól apám, miután felállt, és előre nyújtotta a poharát. Elsőként foglal aztán helyet, és még hozzáfűzi: - Jó étvágyat!

- Ez nagyon figyelmes - állapítom meg a menüt hallgatva. Francia ételek, mikor a lányuk épp Franciaországba költözött, tényleg... nos, kedves tőlük, akármi is legyen a szándékuk. - A citromtorta az egyik kedvencem. Ezek szerint hagynom kell neki helyet.
Az ételek máris az asztalra varázsolódnak, és pohárköszöntő is készül. Remek. Ha igazán elememben lennék, rákontráznék egy hasonlóan cifra és meghitt köszöntéssel, de nem vagyok, ezért csak összekoccintom a poharaimat egyenként mindegyikükkel, a szemükbe nézve, majd leülve egy korty ital. Hm, még jó, hogy nem fogadták el az ittasan tilos hoppanálni kezdetű törvényjavaslatot.
- Jó étvágyat mindenkinek - visszhangzom Mr. Dean szavait.
Nekilátok a pástétomnak, és kicsit még magamtól is túlzásnak tartanám megjegyezni, hogy isteni, bár lehet, csak azért érzem annak, mert egész nap nem volt időm enni.

Mindenki remekül szórakozik gondolom, csak én szeretnék már eltűnni innen. Régen, amikor kicsi voltam, ilyenkor mindig elrohantam a szobámba, és elő sem bújtam addig, amíg úgy nem tartotta kedvem. Figyelmes? Figyelmes az, hogy kint élek Franciaországban, és képesek francia ételeket elém rakni? Remek, tényleg fantasztikus! Dühömben a kelleténél erősebben koccintom össze a poharamat a többiekével, csodálkozom is, hogy egyik sem repedt meg azonnal. Duzzogva foglalok helyet, és inkább csak piszkálom az ételt, mintsem hogy tényleg enném az ételt. Amúgy is elég keveset eszem mostanában, ez az alakomon is meglátszik. Lehet, hogy depressziós vagyok?
Anyám szigorú pillantásokat vet rám, és rosszallóan figyeli, hogy nem eszem, természetesen egy idő után apámnak is feltűnik mindez, de ahelyett, hogy reagálna rá, inkább Draco felé fordul.
- Úgy hallottam, hogy nemrég kezdett egy üzletbe. Pontosan miről is van szó? - kérdezi érdeklődő arckifejezéssel az arcán, mielőtt az előétel befejeztével belekortyolna az italába.

Észlelem, hogy Moira kissé feszült és feldúlt, még annál is jobban, mint amilyen állapotban idejött. Az okát nem igazán értem, de persze nem ismerhetem női szeszélyeinek minden apró indítékát és problémáját. Látom, hogy csak lökdösi az ételt, de lehet, hogy csak nincs étvágya. Vagy csak nem szereti a májat. Ez mintha rémlene is valahonnan. Szeretném kellemessé varázsolni mindenki estéjét, de jelenleg inkább azt érzem, hogy Emily feszültsége a régi családi viszályoknak köszönhető, semmint a jelen helyzetnek, ezért inkább nem szólok bele. Annál is inkább, mivel az apja az irodáról érdeklődik.
- Nos, inkább amolyan vállalkozás. Jogi tanácsokat adok, legtöbbször örökösödési ügyekben, de most például van egy ügyfelem válóperrel is.
Valójában három ügyfélről van szó összesen, és így már nem hangzana olyan jól, de ezt az apróságot nem említem.
- Mióta új alkotmányt írtak a Minisztériumban, nehezen igazodnak el az emberek ezekben a dolgokban. Mivel protectornak tanultam, hozzám közel áll. Az a tervem, hogy kibővítem majd a vállalkozást, és mindenféle ügyekkel foglalkozom majd, később esetleg társakkal. De ez persze még csak a reméljük nem túl távoli jövő.
Voltaképp nem szívesen beszélek erről az ügyről, mert mikor apámnak előadtam, nos, nem volt elragadtatva. Ő ugyanazt a pályát szánta nekem, mint magának, noha tulajdonképp mindennel foglalkozott, mégis semmi konkréttal. Afféle csendes politikus volt, a maga apró kis harcaival. Most már persze minden egész más.

Felváltva figyelem apámat és Dracot, mialatt a vállalkozásról van szó, amiről még én sem tudok nagyon sokat, csak annyit, hogy Draco folyamatosan elfoglalt és feszült miatta. Eddig még sosem került elő, hogy esetleg segíthetnék neki, de lehet, hogy nem is fog – hiszen miért lenne szüksége pont az én buta kis tanácsaimra? Nem is értek az ilyen dolgokhoz... Mindenesetre azért még én is érdeklődve hallgatom a választ. Meredten bámulom apám arcát, próbálok rájönni arra, hogy mit gondol, de mindig is olyan volt, mint egy jégszobor. Sosem láthattam, hogy mit érez. Mindennek ellenére bólogatni kezd, és elégedett pillantásokat vet rá, ami nem rossz jel.
- Remekül hangzik! Önnek van egy elképzelése, és nem fél tenni azért, hogy meg is valósuljon. Ez nagyon jó tulajdonság! - fejezi ki végül véleményét a hallottakról, de mielőtt ismét megszólalhatna, anyám is kérdést tesz fel neki. Kezdem úgy érezni magam, mint egy vallatáson.
- Na és mondd csak, pontosan mióta is tart köztetek ez a kapcsolat?
Arcán sugárzó mosoly, hangjában izgalom és mérhetetlen kíváncsiság tükröződik, én pedig érzem, hogy egyre lejjebb süllyedek a székemben.
- Anya, ez... - szólalnék meg, de abban a pillanatban le is int, mondván, hogy most Dracot kérdezte. Szuper. Fülig vörösödve kortyolok bele inkább az italomba, és tekintetemet a tányéromra szegezve hallgatom a választ...

Nem tudom megállni, halványan elmosolyodom, ahogy Emily apja megdicséri a terveimet. Lehet, hogy gyermeteg, de most hallom először, hogy ez valóban jó ötlet, és nem arról beszélnek, hogy elpazarlom rá az örökségem. Nos, mire nem jó egy tekintélyes apósjelölt... ? Bár az nem kerüli el a figyelmem, hogy nem a jogász-részt méltatta, hanem csak az ambíciót...
- Köszönöm, uram. Mindig is hittem abban, hogy ha kitűzünk egy célt, annak a megvalósításáért megéri keményen megdolgozni.
Hát, igen. Az ezzel kapcsolatos első leckéim elég kemények voltak.
Kaelyn viszont közbekérdez, és úgy veszem észre, ez az üzleti téma egyáltalán nem érdekli. Olyan, mint a lánya - de ha Emilynek ezt megemlíteném, biztosan megsértődne rajta.
- Több mint négy éve - válaszolok készségesen és a lehetőségekhez mérten pontosan. - A Roxfort nyolcadik évfolyamában mélyült el a kapcsolatunk. Előtte is barátok voltunk.
Háááát, ez azért kicsit túlzás, sőt, egy erősen kozmetikázott dolog... De... Ja, voltaképp így történt.

Most először látom elmosolyodni az este folyamán, és valami furcsa melegség jár át, talán egy percre meg is nyugszom, hogy mégsem olyan rossz ez a nagy családi vacsora, elvégre apám folyamatosan bólogat és helyeselget, anyám meg szerintem már képzeletben azon gondolkozik, hogy kiket hívna meg az esküvőnkre. Esküvő... Anyám mindig is híres volt arról, hogy szeret túlozni. Bár...
Ragyogó szemekkel hallgatja Draco beszámolóját, miközben jómagam is elmosolyodom. Barátok, mi? Valószínűleg ha tudnák, hogy miket műveltünk titokban, akkor máshogy állnának a dolgokhoz, persze amiről nem tudnak, az nem is fáj nekik. Mikor felszolgálják a levest, már reménykedni kezdek, hogy véget ér a kérdéssorozat, de csalódnom kell. Anyám képtelen leszállni a kapcsolatunk történetéről.
- Négy év, és mi erről nem is tudtunk! Jól titkoltátok... Na de mondd csak, milyen sűrűn találkoztok mostanában? Van valamilyen terved nyárra esetleg? Össze akartok költözni, vagy maradnátok továbbra is külön?

Azért az "erről nem is tudtunk" rész egy kicsit talán túlzás, hiszen minden évben itt voltam Emily születésnapján, bár első két alkalommal nemigen mutatkoztunk együtt, sőt, ami azt illeti, az estét nem is a bálon töltöttük hanem... hm... mással. Bár az is lehet, hogy Emily ennyire nem beszél itthon ezekről a dolgokról.
Szégyelli.
Átjár egy rémes borzongás, de igyekszem nem törődni vele.
- Nem volt szándékunkban titkolni. Csak nem vertük nagy dobra.
Hozzátenném, hogy akkoriban mindenkinek kisebb gondja nagyobb volt ennél, de valamiért Anglia nemesei hallgatólagosan egyetértenek abban, h a háborúról nem beszélünk. Asztaltársaságnál főként. Így hát én sem megyek bele, még csak említés szinten sem... Pedig ez az apró tény jelentősen befolyásolta a kapcsolatunkat.
- Hétvégente mindig együtt vagyunk, de általában egyszer hétköznap is találkozunk, ha időnk engedi - számolok be a szokásainkról, amiről így alig egy hónap elteltével még érdekes beszélni.
- Nyárra? Nem beszéltünk még erről, de szerintem Emily is szeretne hazajönni, amikor nincs dolga Párizsban... nem? - kérdezem Moirára pillantva, hisz ezt a kérdést nem egyedül fogom megválaszolni.
- Az akadémiai éveink alatt gyakran töltöttük együtt az időnket.
Diplomatikus maradok, hiszen sosem lehet tudni... Nem annyira nagy divat összeköltöznie két fiatalnak házasság előtt, sőt....
- Szerintem ez most sem lenne másként.

Mi az, hogy nem tudtátok? MI AZ, HOGY NEM TUDTÁTOK?! Ezt nem hiszem el. Most képes kijelenteni, hogy titkoltuk, amikor egyedül ők voltak annyira vakok, hogy nem tűnt fel nekik. Vagy csak azt hitték, hogy múló románc, mint azon a bálon, amikor azt hittem, hogy nem fog eljönni...
Nem, nem fogok üvöltözni. Nem fogom felhúzni magam, és nem fogok sírva fakadni dühömben. Nyugodt maradok, hiszen aranyvérű vagyok, nem igaz? Egy úri hölgy.
- Nem titkoltuk sosem, csak nem került szóba, aztán meg nem hittétek el, hogy komolyan gondolom, hogy én képes vagyok párkapcsolatban élni. - mondom halkan, mérhetetlen nyugalommal a hangomban, és érzem, hogy hirtelen megfagy a levegő. Anyám nem tud mit mondani, apám nem akar megszólalni.
- Sajnálom, talán rosszul fogalmaztam. - szólal végül meg anyám, és ezzel ezt a részt le is zárjuk. Remélem.
Ahogy Draco a hétvégékről és a hétköznapi találkozásokról beszél, elfog a szomorúság. Akárhányszor szóba kerül az, hogy milyen sűrűn tudunk találkozni, csak jobban fáj, hogy annyira messze vagyok tőle.
- Viszont ennél többször is szeretnénk találkozni, de késő este már nincsenek zsupszkulcsállomások nyitva. Nem tudnál tenni esetleg valamit...? - fordulok apámhoz, ezúttal tényleg tündéri hangon. Hát nem én vagyok az egyetlen kicsi lánya? Zavartan kapja fel a fejét – ritka alkalmak egyike – és csak egy rövid gondolkozás után válaszol.
- De, persze, megpróbálok... Intézni valamit. - ígéri, és reménykedem benne, hogy be is tartja majd.
- Nyáron feltétlenül haza szeretnék jönni, és szerencsére májusban van az utolsó vizsga ott, szóval szeptemberig itthon is lehetek. - mondom határozottan, hiszen mióta kimentem, ezt várom. - Ami pedig az összeköltözést illeti... Nyáron többnyire együtt leszünk, ha minden igaz – itt Dracora pillantok – utána pedig úgyis vissza kell mennem. Ilyen szempontból az egész valamilyen szinten még tárgytalan.  - valami furcsa szomorúság hallatszik ki a hangomból.
- És terveztek előre az egyetem utáni évekre, vagy egyelőre még nem? - kérdezi végül anyám, de én erre hirtelen nem is tudok mit mondani.

Nem mondom, hogy látásra megmondom, hogy Emily mikor és hogyan fog kicsattanni, de most szinte érzem a levegőben a szikrákat. És végül ki is mond valami nem túl kedveset. Persze nem tudhatom, milyen a helyzet, így csendben maradok. Kaelyn aztán egy másodpercnyi rémes csönd után túllendíti a beszélgetést a holtponton.
Nem volt tervünk arra, h hogyan is adjuk elő a zsupszkulcs-témát, de Emily lecsap a kínálkozó lehetőségre. A válasz nem túl biztató azonban, de kezdetnek megteszi.
Kicsit bizonytalannak tűnünk a nyarat illetően, mintha egyikünk sem akarná kimondani azt, hogy igen, együtt akarjuk tölteni az összes létező időnket. Ez egy kényes szituáció, a nyár pedig messze van.
- Tervezünk - szögezem le, egy rövid pillantással Emily-re is nézve. Határozottnak akarok tűnni. Nem vagyok már tizenhét éves kamasz. - Bár úgy gondolom, ez a távolság mindenképpen próbára teszi a kapcsolatot. Sok akadállyal kell megbirkóznunk, márpedig jelenleg mindketten a karrierünkre koncentrálunk. Csak akkor beszélünk majd konkrétumokról, amennyiben leküzdjük ezeket a kezdeti nehézségeket. De tervek mindenképp vannak.

Miért várják el, hogy fél évre előre elmondjuk, hogy mit fogunk csinálni? Ötletem sincs, főleg mivel fontolgatom, hogy otthagyom az egyetemet, és visszajövök valamelyik itteni képzésre. Annyira nehéz volt régebben is összeegyeztetnünk az óráinkat, ezzel meg csak tovább bonyolítjuk a kapcsolatunkat. Ez pedig egy olyan kapcsolat, amit nem szeretnék elrontani.
Nagyon határozottan jelenti ki, hogy tervezünk az egyetem utánra is, mire felkapom a fejemet. Tényleg tervezünk? Én eddig maximum a következő hétre mertem tervezni, de azért örülök neki, hogy legalább ő gondolkozik az olyan távoli jövőnkön is. Eddig csak annyit terveztem meg arra az időre, hogy Draco biztos benne lesz, de ennyi. Nem gondolkoztam még ezen. Bólogatok, miközben arról beszél, hogy a távkapcsolat próbára tesz minket, és a kapcsolatunkat, és elmerengek azon, hogy mi lenne, ha... Ha azt mondaná, hogy neki elég volt ebből. Erre a gondolatra fájdalmas arckifejezésre váltok, és összeszorul a gyomrom. Ez.Nem.Történhet.Meg.
- Miféle tervek? Esetleg családalapítás? - kérdezi anyám, mintha valami fontos titkot szeretni kiszedni belőle. Elég idegesítő lehet már a sok kérdése. - Terhesség? - fordul hozzám, arcom megrándul, de nem tudom eldönteni, hogy a kérdés miatt, vagy a titkunk miatt. Szemembe könny gyűlik, és lehajtom a fejemet, bár legszívesebben most azonnal kirohannék.

Tudom, hogy a szavaink újak lehetnek Emily-nek. Nem szoktunk ilyesmiről beszélni, valóban, de talán itt az ideje. Talán nem nézi ki belőlem, de én már az első éjszakánk után végiggondoltam, hogy ő vajon megfelelő feleség lenne-e a számomra, nem sokkal később utánanéztem a családjának. Mindez nagyon, nagyon régen volt és akkor még keveset tudtam róla.
Azóta már azt is tudom róla, amit senki más, és ez j ó érzéssel tölt el. Azzal az érzéssel, hogy van értelme gondolkodni a jövőnkön.
Gondoltam, hogy Kaelyn az utolsó mondatra rá fog harapni, talán nem kellett volna ennyire nyomatékosítanom a tervek részt, de már késő. Elsősorban nem neki válaszolok, hanem előbb Emily-re, aztán az apjára nézve:
- Akár. Az eljegyzés is szóba jöhet.
Hát, kíváncsi vagyok a reakcióra. Életemben nem mondtam még ki ilyen bátran ezt a tényt. Bár... de... csak akkor még fogalmam sem volt arról, mit is jelent igazán.
A terhesség említés mindenesetre megüti a fülem, bár én magam nem reagálok rá. Elképzelhető, hogy ők nem tudnak a meddőségéről? Vagy talán úgy tesznek, mintha nem vennének róla tudomást? Különös.

Nem tudom, hogy mit gondoljak. Az elmúlt percek talán a legnehezebbek voltak a mai este folyamán, de mégis úgy érzem, hogy mindez szükséges volt ahhoz, hogy most tisztábban lássak. Sosem gondolkodtam el azon, hogy vajon mit is akarhat Draco egy olyan embertől, mint én, hiszen semmiben sem vagyok jobb, mint a többi, sőt, sokkal kevesebb vagyok. Hogy ne fájjon annyira, ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy nem kell okokat keresni, csak örülnöm kell annak, hogy én vagyok az, akit választott.
Miközben fejemet a kezeim közé szorítom, nagyot sóhajtok, egyre kínosabbnak érzem a helyzetet. Próbálom egy ideig kizárni a külvilágot, de a választ hallva hirtelen felkapom a fejemet. Eljegyzés? Elvenne engem feleségül? Meglepődöttségemet nem tudom leplezni, arcomra kiül a csodálkozás, kezeimet leeresztem. Gyorsan apámra pillantok, aki közel hasonló arcot vághat, mint én. Bezzeg anyám – ő csak vigyorog.
Szemeim továbbra is könnyben úsznak, és egy pillanatra megrázom a fejemet úgy, hogy csak Draco vegye észre. Ezzel próbálom jelezni, hogy nem tudnak róla.
- Ez még messze van, nem igaz? - kérdezi apám, és igazából legszívesebben leátkoznám. Most hallottam először, hogy el akarnak jegyezni, erre azért is kimondja, hogy ez mennyire messze van?
- Eljegyzés! Micsoda fantasztikus terv! Hát még egy esküvő. Csodálatos fehér ruha, sok vendég... Gyönyörű lennél drágám – néz rám anyám, de én még mindig Draco arcát figyelem. El akar venni... Közben anyám természetesen nem adja fel, és tovább kérdezősködik – És nagy családot akarsz? Vagy talán kicsit? Londonban szeretnétek élni, vagy máshol?

A szemem sarkából látom, hogy Emily mekkora kínban van a témától, és ettől kicsit - nagyon - megcsappan az önbizalmam, ám ez nem látszik rajtam. Ez nem hivatalos lánykérés, korántsem. De ők kérdezték, én pedig elmondtam. Nem túl mardekáros dolog kiteregetni a lapjaimat, de négy év után én éreztem volna magam kínosan, ha nem mondok semmi konkrétat. Huszonkét évesen mások már apák és anyák. Vikitriának is van egy gyereke. A legtöbbeknek van.
- Messze? - kérdezek vissza. Emily apja... meglehetősen furcsán fogadta a hírt. Olyan ez az egész vacsora, mint egy furcsa kártyaparti. Kaelyn oszt, mi hárman játszunk, van, aki blöfföl, van, aki passzol... - Nem. Ez egy éven belül eldől - szögezem le, én is kicsit belelendültem a kérdésbe. Nem akarok udvariatlan vagy tolakodó lenni, de jobb, ha az elején kiderül, h számíthatok-e támogatásra, ha elé állnék ezzel, vagy sem.
Kaelyn persze el van ragadtatva. Az apja és az anyja tűz és jég. Mi ketten viszont inkább a jéghez hasonlítunk. Szerintem nem igaz, hogy ellentétek vonzzák egymást.
- Nem - válaszolok neki, udvarias mosollyal tűrve a faggatózását. - Nekem sem voltak testvéreim. A mi családunkban generációk óta egyetlen gyermek születik, aki továbbviszi a nevet. A letelepedésről még ráérünk dönteni, de én megörököltem a hegyvidéki birtokot - sietek hangsúlyozni. Igen, kérem, nem egy útszéli suttyó pályázik a lányotok kezére, hanem egy Malfoy...

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy még sosem gondolkodtam el azon, hogy milyen lenne, ha mi ketten összeházasodnánk, és együtt élnénk, mert sokszor megtettem, hiszen ha kislányként nem álmodoztam ilyesmiről, hát most megteszem. Jobb később, mint soha, nem igaz? Ahogy idősödünk, amúgy is egyre több mindenről kezdünk el merengeni. De mindhiába, ha most akkor is meglepődtem. Furcsa (de boldog) szemekkel nézem továbbra is őt, és nem hiszem el, hogy pont itt kell megtudnom ezt. Ha ezt máshol, máshogy hallottam volna, most szinte biztos, hogy a nyakában lógnék...
Apám kérdése talán kicsit különös volt, de valamilyen szinten érthető – most tudta meg, hogy az egyszem lányát egy éven belül el akarják jegyezni, nem lehet ezt olyan könnyű feldolgozni.
- Egy éven belül? Miért pont egy év? - kérdezi apám, de aztán könnyebb stílusra vált – Nem mintha kifogásom lenne ellene.
A családról sem beszéltünk még soha. Szóval kis családot szeretne. Pont mint én. Bár nekünk még a kicsinél is kisebb családunk lenne, ha egyszer összeházasodnánk.
- Hegyvidéki birtok? Biztos varázslatos hely! - örvendezik anyám, és tudom, hogy már összeállt a vendéglista a fejében, sőt, már a ruhámat is kiválasztotta.
- Te... Tényleg elvennél engem annak ellenére, hogy... - kérdezem Dracotól végül halkan, és biztos vagyok benne, hogy tudja, mire gondolok. Szüleim kérdő pillantásaira nem reagálok, és nem izgat, hogy most mit gondolnak. Nekem ez az egyetlen egy kérdésem van...

Az apja végre megszólal, illetve kérdez. Komolyan és nyíltan nézek rá, hozzá sem érve a vacsorához, bár eddig sem kanállal a kezemben és tele szájjal beszéltem ezekről a dolgokról.
- Egy év múlva kiderül, amit az előbb említettem: hogy át tudjuk-e vészelni a távkapcsolatot.
Mikor közli, hogy nem lenne kifogása, őszintén szólva nem megnyugszom, hanem egy kicsit ideges leszek. Tulajdonképp áldását adta a lánykérésre, pedig csak szóba hoztam a dolgot. Nem kellett volna, most már bánom.
- Köszönöm - mondom, majd leköti a figyelmem először Kaelyn lelkendezése, aztán Emily halk kérdése.
Nem mondom, hogy nem akaszt meg ez a kérdés. Eddig is sokszor fennakadtam rajta, kicsit olyan volt, mint újra és újra önmagam csapdájába esni. Tudom, hogy Emily meddő. Legalábbis ezt hiszi. De ettől még nem dobom el, mint egy selejtes porcelánbabát.
- Igen - válaszolom, és az asztal alatt a kezéért nyúlok (már ha elérhető közelségben van), hogy csak egy pillanatra megszorítsam. Hááát, tessék, most aztán alaposan benne vagyunk a sárkányvérben.