Levelek

1997. július 2.

Caleb!

Pocsék nyaram van, muszáj lesz találkozni, a legutóbbi levelemre sem válaszoltál, kifogyott a tintád vagy mi?! Igazán válaszolhatnál! Legalább erre… Hiányzol, te is, és James is, gondoltam, hogy megleplek titeket látogatásommal, de a végén letettem tervemről, hisz rengeteg dolgotok van, meg… amúgy sem akartalak titeket megzavarni. Beszéljünk meg egy időpontot, könyörgöm! Már vagy egy hónapja csak kellemetlen dolgok érnek. Anyámék elutaztak, nem szólhatnak bele, ja és Emmával is kéne beszélnünk… Tudom, hogy nem bírod a lányt, meg cicomás és a többi, de a barátnőm, és.. megérdemli, hogy… mindegy, ezt ne levélbe beszéljük meg, kitudja, ki téríti el a leveleket, mikor és kijét. Lehet, ezt sem kapod meg, ha igen, tessék válaszolni!                                      ;;Barbi

1997. július. 9.

Caleb!
Immár sokadszorra írok, és tudom, hogy eleged van már belőlem, de… egyszerűen… kiakadok… muszáj valakinek mondanom, írnom valamit, egyedül vagyok, ebben a rohadt nagy házban! Kérlek válaszolj!!                ;;Barbi

1997. július 11.

Caleb!
Nem kell tartani, tudom, hogy mostanában… eléggé ingatag voltam, de már jól vagyok! Tényleg! Főleg, hogy valahára visszaírtál! És visszaszívom, nem kell találkoznunk! Vagyis, majd amit megbeszéltünk, a többi nem fontos, ölel:        ;;Barbi

U.i.: Mit tudsz a Chamberpotról?

1997. július 12.

Caleb!
Igen, igen tudom nem valami vidám környék, a Skót felvidéken van, és van ott egy szikla? Potosan milyen szikla? Egyszer talán, kimehetnénk megnézni… Tudod, csak egy kis kikapcsolódásra, persze, tudom, hogy fura hely, de gondoltam, talán mégis… Hülyén hangzik, hogy jót tenne a magány, mikor az egész nyaramat ez árnyékolta be, de a környezetváltozás, a nyugodt környezet talán újult erőt adna, egyszer érdemes megpróbálni. Időm, mint a tenger, szóval bármikor eljuthatok oda, sőt még az utat is tudom, csak gondoltam jobb lesz többet tudni a helyről, mielőtt odamegyek.

1997. július 14.

Caleb!
Nem, képzeld nem őrültem meg, csak érdeklődtem… Bár lehet, igazad van, az terjeng a fülek között, hogy halálfaló-járta környék. Tudod mit? Felejtsd el, amit Chamberpotról beszéltünk, csak valahol én is hallottam róla, és gondoltam talán te is tudsz valamit róla.... Tényleg James, hogy van? A múltkori után volt még valami? Ha nem, akkor ne is foglalkozz vele, rájött az öt perc, tudod milyen (: Jut eszembe, Emmával dumáltam, majd veled is akar, és tényleg, felejtsd el Chamberpotot, csak megint kíváncsiskodtam!             ;;Barbi

Kedves Naplóm!

Napló?! Ugyan, csak egy elhajított papír fecni, egy levél saját magamnak, lehet, ezt is el fogom égetni, mint a többit… Az egész házat fel kéne gyújtani, velem a közepében! Az életem a feje tetejére fordult, gyűlölök mindenkit, aki ellenem van, gyűlölök mindenkit, akit szeretek, egy lélek hullik darabokra, egy szív szorul össze, és senki nem veszi észre! Miért is vennék észre?! Hiszen, csak árnyéka vagyok önmagamnak, akik ritka pillanataimban láttak, mind megbántottak, és eldobtak, mint egy hamvadó cigarettát a pázsitra. Hetente egyszer kilépek az utcára, teszek egy „méltóság-kört” a faluba, látok játszadozó gyermekeket, ücsörgélő időseket nézek, de mind halottak számomra! Szürke, jelentéktelen dolgok, amiknek semmi gyönyörűsége! A gyerekek is felnőnek, a kislányból popsit rázó tinédzser lesz, a bájos kisfiú pedig minden második csajt fel fogja csípni, és végül az Azkabanban fog kikötni, az öregek meg mind meghalnak, mindenki meghal! Komolyan mondom, már röhejes, hogy annyira törünk előre, a céljaink elérésében, a semmiért! Kapunk egy fejsimit, élünk pár boldognak mondható évet, jön az öregkor, visszavonulsz, feladod az álmaid, és vége! Mire jó? Odajutsz vissza, ahonnan elkezdted, csak pár keserű élménnyel megfűszerezve. Az emberek hátba támadóak, szemetek, kétszínűek, szadisták, és rosszak, velejükig romlottak, az ördög mindenki szívét beszövi, tüskéket ejt, míg végül el nem szárad, mint egy öreg kóró. Én is ilyen vagyok, minden élő ember ilyen mocskos, és gyalázatos, aki megalázza a másikat, ki vérbosszút esküdve ordítja vissza a szitkozódó szavakat. A fenébe is mindennel!

1997.július 28.
James,

Százszor fogalmaztam át e lapot,
Százszor gondoltam át mit írjak Neked,
Számítok rá, hogy választ nem kapok,
Száz év múlva sem érem el a kezed.

Beszélni nehéz, ezért csak írok,
Remélem, olvasod e levelet,
Torkomban gombóc, szólni nem bírok,
Kérlek, ne felejtsd el a nevemet!

Erősnek mutatom magam, de amikor nem lát senki, könnyezek,
A szobám mélyén éjnek éjén a sötétségben ő vezet,
Az egész életem csődbe ment, lehúzhatom a klotyón,
Indulásra készen állok, már nincs itt semmi motyóm,
De mielőtt kilépek, még visszanézek egyszer,
S a belőled fakadó űrnek adózok egyetlen néma perccel!

Elbúcsúzni jöttem csupán és bocsánatot kérni,
Bocsánat azért, mert örökké megbecsültelek,
Bocsánat azért, ha úgy tűnt némán elküldtelek.
A barátságban voltam Veled és repültem ott fenn,
Most meg széthullik minden, újra itt vagyok, itt lenn.
Nézem a kezed, koszos, többé nem érhet már hozzám,
Nézd a szemem, könnyes, ezzel tisztára mosnám.
Téged megbénít a félelem, engem meg a bánat,
Téged oda húz egy kéz, ami engem a halálba rángat.
De most elmegyek, elfogyok, mint a gyertyáról a viasz,
Tudom, ha valaha meghallod a nevem, azt kérdezed: ki az?

Tudom, ha valaha meghallod a nevem, azt kérdezed: ki az?
Csak ez a levél marad utánam, de ez őszinte és igaz.
Mikor ezt olvasod azt mutatom, hogy az emlékedet ellököm,
Pedig velem marad mindaddig, amíg magamat megölöm!

Könnyel írom alá Neked ezt a búcsúlevelet,
Lassan csorog rá a papírra, az életem gyors lepereg,
Fájdalmas óráknak élem meg a tovatűnő perceket.
A toll kicsúszik a kezemből, többé már nem serceg.
Minden emlékemmel két kezem között vérbe fagyva heverek,
De már megérte, ha csak egyszer is szíven talán pár sorom,
Talán megérted, hogy a bitófát csak önmagamnak ácsolom,
Mások meg csak kirúgják a széket, amin lábujjhegyen ácsorgom.
Csak szerettem volna visszahozni újra szép képeket,
Látni akartam ismét szemedben a fényeket,
De Te csak alázz, gyalázz, taposs el, mint egy undorító férget!
De én még az utolsó szavaimmal kiadom ezt a mérget!
Most úgy megyek el, hogy az életemben nem maradt több vigasz,
Mert tudom, ha valaha meghallod a nevem, azt kérdezed: ki az?

Most már sírok a képeken, amiken eddig Veled nevettem,
Most már a polcomról levettem minden emléket, amit szerettem.
Most írom, amíg bírom a szánalmas utolsó levelem.
Pedig érted meghalnék mindig, ha tudnám, hogy volna mért,
Tegnap sírtam, ma sírok és sírni fogok a holnapért.
Eltaszítanám az életem, ha ehhez elég bátor lennék,
De csak a gondolattal játszom, hogy a tollal olyat tennék,
Hogy mielőtt befejezem ezt a levelet előtte átszúrnám a gigám,
És így megszűnnének az érzéseim és vele minden hibám!
Továbblépve megőrzöm örökké a nevedet,
És talán Te is rájössz, ki vagyok, ha olvasod ezt a levelet.

Ha eljő a holnap, elmegyek végleg…           ;;Barbi

●       ●       ●

  Meredten bámulom a rohadásnak induló fekete embermaradványokat. Az arc felismerhetetlen, de én mégis tudom, hogy ki az. Már perceken át csak állok, és figyelem a porig égetett holttestet. A fiatal, erős, de immáron szellőkönnyű testet. Pedig bármikor rám is rám támadhatna az, aki megölte őt is, de szinte képtelen vagyok megemészteni a tudatot, hogy az utolsó barátom darabokban, a tűztől megfeketedve fekszik előttem. Nincs kiért már harcolnom, nincs kit már védenem, nincs kihez bújjak, nincs ki biztasson, és mellettem legyen.
   Nem hagyhatom itt...
 

    Drága Caleböm!
   Írásom olvashatatlan, hiszen úgy remeg a kezem, hogy megállítani sem tudom. Nem számít, ezt a levelet soha, senki nem fogja többé elolvasni, hacsak valaki ki nem fog ásni a neked ásott gödrömből. te sem olvashatod már el, hiszen ha elolvashatnád, nem írnám meg. Voltaképp értelmetlen ez a levél, egy halottnak nem küldünk levelet. De te nem vagy egy halott. Bármilyen formádban is vagy most, nekem te voltál az egyetlen, igaz, hű barátom 18 évem során. Megismerkedésünk története vicces, de most, könnyes arccal, csupán a keserű, zord nevetés tud csak elfogni. Nem volt leég, hogy elvesztettem a családomat, te helyettesítettél mindenkit, aki nekem számított, akit szerettem, de most már téged is elvett a sors. Miért? Nem tudom.
   Nem sajnállak Caleb. Te kikerültél a mostani mocskos világból, társadalomból és háborúból, de milyen áron? Meggyaláztak, és már csak emlékedet őrző testedet sem tisztelték meg azzal, hogy nem égetik porig. Hősként haltál meg háborúban, még ha te vagy más, nem is volt tisztában. Számomra hős voltál. Kiálltad a háború koszos sarát, és mocskát, egészen a mai napig. Mellettem voltál, és mindenféle különbség, taszító tényező hidegen hagyott, akkor is barátként szerettél engem. Azaz éjszaka... Tudd meg, hogy nem bántam meg! Bármennyire is bűnös volt mindkettőnk számára azaz este, én mégsem sajnálom, mert tudom, hogy nem mi voltunk a hibásak, és ennek meg kellett történnie, mint barátok között. Sosem felejtem el azt az éjt, sem azokat, amiket még együtt töltöttünk. Nappalok, éjszakát, hajnalok, és alkonyatok. Minden percünk értékes volt. Sosem mondtad ki, de tudtom, hogy szerettél, én is szerettelek. Te vagy az én lelki társam, az én jobb kezem, a másik felem. Nem mindnekinek adatik meg ekkora kincs, s lám, nekem is csak egy rövid időre adatott meg, mert el kellett, hogy menjél. Remélem nem volt hiába halálod, és sikerül megbosszulnom valamely úton-módon. Lehet nem most, de egyszer biztosan...

  A pergament a gödörbe hajítottam, ami a test mellé esett. Már nem sírtam, hiszen tudtam, hogy jobb helyen van ott, ahol most van. Megjegyeztem a helyet, s amint alkalmam nyílik rá, visszajövök ide, és tiszteletemet teszem a sír előtt. Azzal elkezdtem betemetni a holttestet, hogy a meleg, csendes föld elnyelhesse.

●       ●       ●

Mit ér egy el nem küldött levél? Gyakorlatilag semmit.

1997. december 6.
Caleb,

Kusza sorok mélyen, bennem sötét hullámokká válnak,
Egy csalfa gondolat, a romokból feltámad,
Újra építené a várat, mit lerombolt egy árnyék,
Jól tudod, ha segítség kéne, én ott állnék.
Csak ennyit mondogattam, de te ezzel visszaéltél,
Bezzeg én ott voltam mindig neked, hogyha arra kértél.
Naiv vagyok, jól tudom, az voltam, az is leszek,
Mert a barátaimért bizony vakon bármit megteszek.
Bíztam benned, minden tetted átéreztem,
Hogyha véreztél, véreztem, vissza sose kérdeztem.
Nem vártam tőled semmit, nem kértem a jussom, cserébe adtam mindent,
Örökbe, nem csak kölcsön! Pedig az volt minden kincsem.
Sok év barátság, átélt kaland, felhőtlen mosoly és emlék,
De felfedted magad, most már hiába is tennél
Bármit is hogy visszajöjjön, újra a régi legyen minden,
Mert bár rád nem haragszom, az élet sincsen ingyen.

Tényleg azt hittem barát, egy támasz az életemben,
Te megváltoztál, és már más vagy az én szememben,
Pedig én bíztam benned, ha rosszat szóltak megvédtelek,
De te támadtál, hát én komolyan nem értelek.

Mind ismerjük, milyen, mikor a kevésből lesz semmi.
Múló vágy csak, majd végül lehet kezünk összetenni,
De menni kell tovább erős, határozott léptekkel,
Így mind megértük: jobb, ha nem foglalkozunk a miértekkel.
Mi megtörtént múlt, a jövő tartogathat jót nekünk,
Ha barátból lett ellenség, lesz támasz újra, s feledünk.
Mert tudnunk kell feledni...

Nem csak egy voltál, a sok közül,
Adtam, ha tudtam, de a tettek közt elvegyül,
Hittem, bíztam, de csalódnom kellett,
Én tudd meg, mindent megtettem, mi tőlem tellett.

Nem csak egy voltál, csak tudnám, miért nem érted?
Mindent megkaptál, amikor csak kérted.
Hittem, bíztam, de csalódnom kellett,
De mégis tettem, mi tőlem tellett.

Emlékszem, mikor még lent játszottunk a téren,
Csak te voltál nekem, bár az nem is volt annyira régen,
Mégis csak két idegen vagyunk, és már nem köszönünk
Egymásnak, a szerepet betölti egymás iránti közönyünk.
Hibás vagyok én is, nem voltam elég jó barát...

Hogy ki az igaz barát, ez a kérdés merült fel,
Mert nálam az nem haver, téged meg ez a tény került el.
Mindent megtettél, hogy újra jó fényben lássalak,
De tetteink nyomán nem maradt más, csak bűzös sár és salak.
Mert amilyen az adjon Isten, olyan lesz a fogadj Isten,
Kiskoromban megtanultam, egyszerűen húzz el innen.
Lépjél ki az életemből, nincs szükségem rád,
Hogy mit rontottunk el, majd rájövünk évek múltán.

1998. február 8.
Kedves Apa és Anya,

Gondoltátok volna valaha, hogy a drága kislányatok egyszer férjhez megy? Biztos reménykedtetek benne, sőt tudtátok, hogy egyszer engem is megtalál a boldogság... Anya, Apa, meg is talált! De milyen áron... Láttok engem? Láttok engem onnan fentről, vigyázva rám tekinteteitekkel? Mert akkor tudhatjátok, hogy milyen út vezet a boldogsághoz. Mégis milyen boldogság az, amiért ennyit kell szenvedni? A legjobb, de egyben a legrosszabb. Fél éve utánatok akartam menni, hogy végre ismét egy család lehessünk valahol máshol... valahol, ahol nincs háború, és nincs fájdalom. Csak mi, és az örök nyugalom. Cserben hagytalak Titeket, de ugye örültök? Ugye örültök, hogy nem a gyáva Halált választottam, hanem a keserű, nehéz Életet? Ugye, ugye jól döntöttem? Csak adjatok valami jelet, hogy... hogy nem hibáztam ismét, és itt a helyem az élők között.
Ismeritek Jamest. Szerettétek, azt mondtátok kedves srác. Jaj, tudjátok, nem tévedtetek! Ő a legjobb, és a legkedvesebb srác, akit valaha szerethettem. Eltudjátok képzelni, hogy összeházasodjunk egyszer, egy nyugodt világban, ahol gyerekeket szülök neki? A kisunokáitok lennének! Jaj Anya, süthetnél nekik sok süteményt, és Apa! Te pedig régi történetekkel szórakoztatnád őket, akárhányszor meglátogatnák a nagymamit és nagypapit. Olyan szép lenne, nem? Nem?
De... az lenne a legszebb dolog a világon...

Bárcsak felküldhetném ezt a levelet Nektek. Hogy tudjátok hiányoztok, és nagyon szeretlek titeket. Örökké.