Bálterem

A Grosiean család elég gyakran szervez bálakat, így ez a terem a kúria egyik legszebb és legápoltabb része. Az érkezők az aulán át, egy rövid folyosón sétálnak keresztül, mely egy nagy, kétszárnyú ajtóban ér véget. Itt léphetnek be a bálterembe, hol aztán a lépcsőn lesétálva juthatnak el a tánctérre. Persze a jelesebb eseményeknél van egy-egy lejáró is a lépcső felső két oldalánál, hogy az est főszereplői kellő hatással vonulhassanak be.
A terem túlsó végében egy fél méter magas, beépített emelvény szolgáltatja a helyet a zenekarnak. A plafonról hatalmas, méregdrága csillárok lógnak, a bálak alkalmával egyenruhás pincérek állnak a falak mellett, s kis, kerek asztalok a sarkokban.
A lépcső két oldalán két-két ajtó nyílik. A jobb oldalon az egyik a mellékhelyiségbe, a másik pedig egy kisebb, dohányzóhelyiségbe vezet, baloldalon pedig a konyha, és a személyzeti pihenő található.  

[Uh, elnézést kérek!]

szép délibáb csillog, ékes,
csalfa káprázat belül.

________________________________________

  Mindig is sokat szerettem utazni, ezért is örültem, hogy szüleim minden alkalmat megragadtak az utazásra, nyaralásra "családi program" címkével, aminek persze a vége az lesz mindig, hogy elnyafogok minden este egy buliba, azzal a jelmondattal, hogy 'lehet, hogy soha nem fogunk már visszajönni ide!', és ez általában be szokott jönni. (Na, meg a szüleim sem erőltetik meg magukat már az utóbbi két év eseményei miatt, hogy féken tartsanak - jól tudják, hogy nem lehet!).
   Sok helyen megfordultam már az előbbi okokból kifolyólag, így sok országban már voltam, ami között Franciaország is ott díszeleg a kék-fehér-piros színeiben. Ó, ostoba feltételezés!! Párizs a divat városa, hogy pont én nem lettem volna még ott?! Badarság! No, azért nem járok ki oda minden nyáron, de amikor alkalmam nyílik rá, akkor mindig próbálok kijutni legalább egy napra! És lám, most nem is kellett három órán át térdepelnem szüleim lábai előtt, mert ők maguk döntöttek úgy, hogy Franciaországban töltjük a téli szünetet. DE HÁT EZ FANTASZTIKUS! A barátnőimnek szabályosan a földet súrolták az állaik, annyira irigykedtek, csoda, hogy nem sárgultak be, mindenféle színező-bűbáj nélkül! Amint megkaptam a baglyot, hogy elutazunk eszméletlen visítás hagyta el a számat, és azonnal kirámoltam a ruhás ládámat, hogy milyet ruhákat vigyek az elegancia országába. Természetesen azok a darabjaim, amiket jó előre elképzeltem, mind otthon maradtak (miért nem lepődöm meg?!), de nem volt ok az aggodalomra, mert még az indulás előtt haza ugorhattam bepakolni. Óriási ládába csomagoltam mindent, hiszen körülbelül dupla annyi ruhadarabbal fogok hazatérni, mint amivel eljöttem, és emiatt rhadtnehéz lesz a táskám, de megéri!!
   Persze, mint kiderült Franciaország szüleimnél nem egyenlő Párizzsal, így elfelejthettem a fővárost, mert csak egy nap erejéig fogunk felmenni, ehelyett egy másik nagyvárosba telepedtünk le. Itt kicsit letörtem, de nem tartott sokáig a depressziós, mert nem is volt olyan vészes az a város, sőt kifejezetten tetszett! Egy szálloda luxuslakosztályát kivéve pár nap alatt végbe ment a városnézés (na, nem a tömött turistabusszal, höh), és a negyedik ott töltött napon szüleim kijelentették, hogy egy "félig zárt körű" (értsd: a család által meghívottak + akik bevásárolják magukat) bálra sikerült meghívót szerezniük, amire muszáj elmennem. Kiugrottam volna a bőrömből, ha nem emlékszem vissza az elmúlt évek báljaira. A legtöbbre izgatottan készülődtem, és mentem, és talán ez okozott nagy csalódást, mert a bálok mindig unalmasra sikeredtek. Nem ugyanolyan, mint a mesékben, hogy jóképűnél jóképűbb pasikkal táncolsz romantikus zenékre, nem. A bálokon öregek (40+) és egy-két fiatal (rondák, vagy sznobok) táncolnak monoton ütemben az angol keringő visszatérő dallamára. És sehol egy szőke herceg, még ilyet!! Már alapból úgy álltam ehhez a bálhoz is, hogy 'na, ezt is túl kell élni'.
   A várostól nem messze, egy hatalmas kúriai birtokon volt megrendezve az álarcos (ez azért nem jó, mert nem veszed észre, hogy randa-e az egyed, akivel épp szemezgetsz, vagy sem) bál, de amikor megtudtam, hogy kik is ezek a kedves vendéglátók...
   GROSIEAN! Na, most rajtam volt a sor, hogy leessen az állam! Oké, tudtam, hogy francia, tudtam, hogy millerek, tudtam, hogy szoktak bálokat rendezni, de most komolyan: mennyi esély volt rá, hogy PONT ide pénzelnek be minket anyámék? Még abban sem vagyok biztos, hogy szüleim tudják, hogy ők is mágusok, mint én, és fordítva: vajon a vendéglátók tudják, hogy éppen egy sárvérű leányka tart hozzájuk a mugli szüleivel? A meghívó megvolt, szóval már nincs mese, be kellett mennünk. Persze nem csak a racionalitás hiánya tátotta el a számat, hanem az én fülemet sem kerülték el a Grosiean-gyerekről szóló pletykák a Roxfortban! Nem szoktam pletykálni, de ugyan kérlek! Tizenöt éves fruska vagyok, pont hozzám nem érne el minden infó? Hahh! Tisztázzuk: nem félek egyáltalán Richardtól (és testvéreitől), de megfordult a fejemben, hogy mi van, ha tényleg egy hidegvérű gyilkos? Nem izgattam nagyon magam, mert álarcos bálon szinte biztos nem találom meg, úgy, hogy fel is ismerjem, és nem hinném, hogy ő egyáltalán tud a létezésemről is. De legalább ez az izgató tény maradt, ami segít kibírni még egy unalmas bált.
   Egy vigasztalt mindig is: a ruha. Bálokon ki lehet rittyenteni magunkat, és bár utálom ezt csinálni, ezek azok a jeles alkalmak, amikor mégis megteszem és még élvezem is. Furcsa, nem? Az plusz pont volt a francia család báljának, hogy előtte elmehettem estélyit vásárolni, mert nem gondoltam, hogy lesz ilyen is, és nem pakoltam be ilyesfajta öltözéket. Mivel álarcos bál volt, álarcot is kellett venni, amit már a megvett ruhához kerestem.

   Kimondottan csinosnak éreztem magamat a bálon, és ebben megerősített a sok szexéhes férfi pillantása, amit utánam vetett. Az újdonsült ruha és kellék varázsa némiképp díszítette a bál szépségét, így nem is ígérkezett olyan rossznak ez az egész.
   Már az első pár percben elkallódtam a szüleim óvó pillantásai elől, és elszabadultam (grrr, vigyázzatok francia ficsúrok!). Igaz, csak nagyon kezdő szinten tudok franciául, azért annyira elég volt, hogy a 'remekül táncolsz' vagy 'köszönöm a bókot' kifejezéseket el tudjam mondani (illetve elhadonászni a kezemmel). Pár lenyalt hajú ficsúr karjaiba jutottam valahogy, és az első órában már azon kaptam magam, hogy velük táncolok, valami lassú dallamra. Morogtak, duruzsoltak gyönyörű szavakat a fülembe, de mivel nem voltam minden szóval tisztában, akár azt is mondhatták volna, hogy elmehetek a búsba, azt sem értettem volna. Csak bájosan mosolyogtam, és lépdeltem tovább, néha elejtettem egy színlelt pirulást, azt' jól van. Az egyik táncnál a partnerem elég erőteljesen megpörgetett (az ember azt hinné, hogy a bálokra járó előkelők tudnak táncolni, de ennek a hapsinak sem volt az erőssége), ezért rendesen kiperegtem a "hatáskörünkből", de hála Merlinnek csak egy férfibe ütköztem bele, akihez hirtelen angolul szóltam.
   - Uh, elnézést kérek! - mondtam megrebegtetve szempilláimat, hátha attól kevésbé fog rám csúnyán nézni, de lehet, hogy nem is értette, mint mondtam, így gyorsan kattogni kezdett az agyam francia szavak után, amik valahogy nem jutottak el a számig...

[Akárhogy nézem, színházban vagyok,Páholyból néznek rám furcsa alakok.Mindenki mást hisz, más színt visel,S valódi arcát álarc rejti el.Mégis meddig éljünk álarcok mögött?Mit kell eltitkolnunk így egymás között?]

Akárhogy nézem, színházban vagyok,
Páholyból néznek rám furcsa alakok.
Mindenki mást hisz, más színt visel,
S valódi arcát álarc rejti el.
Mégis meddig éljünk álarcok mögött?
Mit kell eltitkolnunk így egymás között?

________________________________________

   A szokásos karácsonyi álarcos bál, a sablonosság kedvéért középkori stílusban, a jótékonykodás kedvéért pedig ezúttal mugliknak, és sárvérűeknek is. Már majdnem sértés, hogy azt kérik tőlem, vegyüljek ilyen emberekkel, ennek ellenére szívesen teszem. Imádom az álarcosbálokat, a középkori öltözködést pedig már kevésbé, de valamit valamiért.
   Kimerült sóhaj hagyja el torkom. Az utóbbi pár napban nem sokat aludtam. A báli előkészületek szinte teljesen felforgatták franciaországi tartózkodásom napjait. Nem kell félreérteni, egy ujjamat nem mozdítottam annak érdekében, hogy a mai este valamivel is jobb legyen, de az a sok nyüzsgő szolga, a szabók, akik tök tehetségtelenek, az a sok kérdés, meg ajánlat. Azt hiszem csak részt venni szeretek az ilyen eseményeken.
   A mai este azért is más, mert ez most nem arról szól, hogy a csomó aranyvérű családnak elnyerjük a tetszését, s támogatását, hanem hogy valóban szórakozzunk. És ezt nem is mulasztom el kihasználni. Habár lesznek aranyvérű, jelentős emberek, mégis én leszek itt az egyik legnagyobb fontossággal bíró ember. Én, és a családom. Franciaország egyik legősibb, legnagyobb, aranyvérű famíliája.
   Ma este nekem kell képviselnem apámat, ugyanis nem tudott eljönni, ahogyan Jacob sem, Bianca pedig nem jöhetett, így csak én, Mitch, meg Angela lehetünk jelen.
   Rámosolygok húgomra, aki csodásan fest ruhakölteményében, majd kilépek a szobából, és elindulok a szűk folyosón, ahonnan teljes lelátásom nyílik a bálteremre. Az est már egy órája elkezdődött, de a fontos emberek annyit késnek, amennyit akarnak. Vagyis nem én kések. Ők jöttek túl korán. Jobb kezem végig a korláton tartva lépkedek a puha szőnyegen. Csizmám roppant kényelmes, s egyedi darab. Nem mellesleg pedig méregdrága. Csupán a harisnyaszerű nadrág az, ami enyhe kényelmetlenséget okoz, nem tudom, ezt hogy bírták régen mindennap hordani.
   A tömegen végignézve megpillantom nagyanyám alakját, aki szokásához híven az egyik legcsinosabb, és leg figyelemre méltóbb nő a bálon. Egy egész kis társaság gyűlt köré, a halk muzsikaszó mellett is hallani vidáman csengő kacagását. Elmosolyodok. Mindig is értett hozzá, hogyan manipuláljon embereket, s ezt hogyan váltsa a hasznára. Nem hiába tart most itt.
   A folyosó végére érve belépek az ajtón, mely a kis öltözőbe vezet, ami arra szolgál, hogy a nagyközönség elé lépve még egyszer, utoljára megvizsgálhassam megjelenésem. Ami, mint mindig, ezúttal is tökéletes. A nagy, felállított tükörben végigsimítok ruhámon, majd zsebemből előhúzom álarcom, mely ezúttal egész egyszerű darab. A kellemes anyagú szalagot megkötöm fejem mögött, nem túl szorosra, megigazítom sapkám, a családi címerrel ellátott nyakláncot, melyet kiérdemeltem, egy pillanatra markomba zárom, s elmosolyodok. Rám sem lehet ismerni. Remek!

   Jobb kezemmel tolom arrébb a hófehér függönyt, s az eddigi, lassú tempómban lejtek le a rövid lépcsőn, hogy aztán megállhassak a nagy közepén. Kezeim elöl összekulcsolom, tekintetem a társaságon járatom, és várok. Több ember torpan meg, és mér végig, lassacskán már minden tekintet rajtam függ, s ekkor megszólal egy kifinomult, kissé vékony hang.
- Monsieur Richard Anton Grosiean! – fejet hajtok, s míg a közönség tapsol, lelépkedek a lépcsőn. Biccentek egyet a ceremóniamesternek, s elhaladva mellette, halk, duruzsoló hangon szólok hozzá.
- Legközelebb ne tartson ilyen sokáig, Pierre. – természetesen mindezt franciául. Arcán ijedtséget láttam, s remegő szájjal, alázatosan bólintott. Nem törődtem vele, tovább haladtam, egyenesen a bálozók legnagyobb csoportosulása felé.
- Szép estét. – köszöntöttem az embereket, akik jöttöm láttán egyből utat engedtek. Nagy levegőt veszek. Igen, érzem a tisztelet finom illatát.
   Nagymamám rögtön magához ölelt, mikor meglátott, s a színdarab kezdetét vette. Mint mondtam, a mai este inkább a szórakozásé, de vannak bizonyos kötelezettségek, amiket végre kell hajtani. Ez is egy ilyen.
- Milyen jól nézel ki ma este, unokám. – duruzsolta fülembe az öreglány, majd eltolt magától. Mielőtt viszonozhattam volna a bókot, ismét megszólalt, ezúttal hangosabban. Kezével karomba kapaszkodott, s maga mellett tartott. – Hát nem ő a legjobb parti, a mai estén? – hangja büszkén csengett, én pedig kissé furcsán néztem rá, de nem szólaltam meg, nem akartam elrontani a váratlan alakítását. Erről nem volt szó! Mi vagyok én, holmi hús, a piacon? Ahogyan a bólogató nőket, s a susmogó férfiakat nézem, rossz érzés fog el.
- Nagyi, azt hiszem megyek, iszok valamit. – jelentem ki, majd menekülnék is, de szorítása nem enged.
- Vissza kell jönnöd. Van egy lány, akinek feltétlenül be kell, mutassalak.– suttogta fülembe, majd elengedett. Nagy levegőt vettem, és elfordultam. Arcom azonmód fintorba torzult, és sietni kezdtem, az embereket szántszándékkal toltam félre magam előtt. Egy valamit tudtam, nem mehetek vissza egyedül, máskülönben nekem végem. Odaajánl egy ocsmány csajnak, csak, hogy a szülei pénzére rátehessék a kezüket. Nem! Nem leszek a játékszerük. Kell egy csaj! Sürgősen.
   Megfordulok, majd a lépcső előtt elhaladva megállítok egy pincért, s egy pohár pezsgőt emelek le tálcájáról. Visszafordulok, ám ekkor egy szőke lány ütközik nekem, elég merész, sötét ruciban. Hűha!
- Pardon, Madame. – kérek bocsánatot, ám mikor felfogom, hogy tulajdonképpen angolul szólt hozzám, elmosolyodok, s kicsit felengedek. – Nem gondoltam volna, hogy van valaki ezen az átkozott bálon, aki tud angolul. – sóhajtok, s küldök felé egy őszinte, csábító mosolyt. Ez az egyetlen esélyem, ilyen váratlan, sors adta helyzetből nem sok van. Meg kell szereznem!

[Én már nem is reménykedtem!]

szép délibáb csillog, ékes,
csalfa káprázat belül.

________________________________________

  Utólag belegondolva azért a "bocsánatot" csak megérti még egy pökhendi francia is, aki tojt megtanulni angolul, szóval nem volt veszve semmi! Először franciául szól hozzám, legalábbis a megszólítás eléggé utal a nyelvre, és nem lepődnék meg, ha egy franciával ütköztem volna, hiszen itt voltunk az országában, egy nyitott bálon. Csoda, ha találkozni fogok angollal, márpedig, ha most nem találok sürgősen egy brit fiúcskát, akkor bizony ez a "zsúr" lehúzhatta magát a klotyón nálam, pedig eddig nem is tűnt olyan vészesnek, de hát ez így szörnyűűű uncsi lesz!!
   A csodák csak úgy halmozódnak ebben a rövid hétben, hiszen a férfi angol szavakkal könnyebbült meg, hogy egy helyről jöttünk. HÁT EZ FANTASZTIKUS! Biztos, hogy most ráakaszkodok, akár tetszik neki, akár nem! Gyorsan végignéztem rajta, épp, hogy csak átfutottam a szememmel, nehogy túl tolakodó legyek - mégis milyen a ma esti felhozatal. Bár szörnyen idétlennek tartottam mindig is ezeket a régi, buggyos, harisnyás férfi ruhákat, és akárhányszor volt alkalmam ilyet látni, mindig el kellett mosolyodnom, így most sem maradt el a huncut kis mosoly. Testalkatából, és hangjából ítélve, nem lehetett túl öreg (30-), de ezen kívül, túl sok mindent nem tudtam megállapítani a külsejéből, hiszen az álarc rendkívül sokat takart. Többet, mint az hinné az ember! Lehet 28 éves igazából, de már szarkalábas a szeme. Brr!! Ha egy giccses mesében lennénk, akkor ő lenne az én Hercegem, a Hős Szerelmes párom, akit a Sors szánt nekem, egy csodálatos, virágos, meleg, nyári napon, még gyermekkorunkban, csak akkor szüleink tökéletes szerelmünk útjába álltak, így csak most tudunk teljesülni ezzel a találkozásunkkal, de mivel ez a valóság volt, én azzal is meg lettem volna elégedve, ha ezen az estén elszórakoztat, és ki tudja, talán ő is londoni...!
   Rettentően megörültem, hogy rendkívüli véletlenséggel belebotlottam ebbe a férfibe, és ha már egyszer ilyen szerencsém volt, nem hagyom elúszni, és mivel a fiú kezdeményezéssel indított, ezért muszáj lesz fent tartanom a társalgást. Már csak azért izgultam, hogy nehogy ilyen nyálas, túl illedelmes bájgúnár legyen, mert inkább visszamegyek a duruzsoló csiganyelvűekhez!!
   - Én már nem is reménykedtem! - mosolyodom el. - Öhm, bocsi, amiért meglöktelek, kipörgettek! -
   Kissé félrecsúszott maszkomat a helyére igazítottam, és feltűnéstelenül a ruhámat is megigazgattam. Bármennyire is gyönyörű ez a ruhacsoda, szörnyen nagy, ezért nehéz benne mozogni. Mármint rendesen. Emberien. Ezt tényleg csak a keringőkre találták ki! (Magamban eldöntöttem, hogy ezt sem fogom túl sűrűn felvenni, főleg, mert nem most lesz a legközelebbi bálom).
   - Nem kéne csodálkoznom, hiszen mit vártam egy Franciaországban tartott báltól? - teszem fel a költői kérdést. - Szerintem itt csak mi vagyunk angolok, meg a házigazda gyerekei. Legalábbis ők elég jól tudnak angolul... -
   Felesleges információkkal traktálom a beszélgetést, de valahogy muszáj lekötnöm a férfit, ha nem akarom egyedül tölteni az estét. Már nem is foglalkoztam a fiúval, aki kipörgetett, lehet, már rég megsértődött és elment. Nem tudom, nem is érdekel, inkább ezzel a szépfiúval foglalkoztam!
   - Mázli, hogy összeütköztünk. - néztem rá szép szemekkel, hogy egy kicsit építsem a nőies benyomásomat is, ne csak a lazatinikölök énemet.
   Átfutott az agyamon, hogy felkérjem-e táncolni, de ha majd ő úgy gondolja megteszi! Ő a faszi, nem? Annyira vagyok ódivatú, mint mondjuk Yolanda, sokszor megyek oda srácokhoz bulikban, én aztán minek zavartassam magam (!), csak azért ez egy elit rendezvény. Itt nem lehet modernül viselkedni. Nem. Itt mindenki poros. Meg hát a férfinál is volt egy pohár ital, amit még úgy láttam nem húzott le, így még csak esély sincs rá, hogy táncoljunk, legalább is nem most azonnal. Mondjuk, nem muszáj táncolni, miattam bármit csinálhatunk, csak ne unatkozzak, mert ha Ő most itt hagy, eskü kisétálok innen, és így, ilyen ruhában minden, és belevetem magam a RENDES éjszakába. Jó-jó nem szidom olyan sokáig már ezt az egészet, cserkészbecsszó! Csak ez a férfi az egyetlen reményem!

[Akárhogy nézem, színházban vagyok,Páholyból néznek rám furcsa alakok.Mindenki mást hisz, más színt visel,S valódi arcát álarc rejti el.Mégis meddig éljünk álarcok mögött?Mit kell eltitkolnunk így egymás között?]

Akárhogy nézem, színházban vagyok,
Páholyból néznek rám furcsa alakok.
Mindenki mást hisz, más színt visel,
S valódi arcát álarc rejti el.
Mégis meddig éljünk álarcok mögött?
Mit kell eltitkolnunk így egymás között?

________________________________________

  Jó, végülis számíthattam volna rá, hogy ez egy elég vegyes töltésű bál lesz, hiszen most nem csak a varázsvilág elit rétegét engedjük be, hanem a muglikat, a félvéreket, és a sárvérűeket is. Hiszen karácsony van. Ilyenkor mindenkinek joga van az ünneplésre. Legalábbis szeretjük ezt hinni.
   A poharat elegánsan fogom, ahogyan tanították, a nővel szemben úgy állok, ahogyan tanították, a modorom teljesen olyan, mint azt tanították nekem. Ennyire látszik a jó nevelés. A pénz hatalma. Legördítem a pezsgőt, természetesen a tőlem megszokott, legnagyobb eleganciával. Nem csupán azért viselkedem így, mert ebbe nőttem fel, és mert berögződött, hanem mert ezen a bálon, ha mondhatjuk, díszvendég vagyok, és nagyon sok múlik azon – leginkább a családunk hírneve – hogy milyen a modorom, így egyáltalán nem engedhetem meg magamnak, hogy ne tartsam be az egykori nevelőim által szabott szabályokat.
   A poharat megfordulván visszateszem a tálcára, majd a lányra tekintek, még mindig mosolyogva. Öhm… ezúttal nem a család érdekében és jólétének érdekében cselekszem, hanem magam miatt. A lány most nekem kell, azért, hogy nagyanyám ne akasszon rám valami bűn ronda kiscsajt. Sajnos hajlamos rá. A lényeg, hogy apuci zsebe dugig legyen pénzzel, más nem számít. Igazándiból ez is a mai bál egyik lényege. A jegyeket többnyire pénzes emberek veszik, s a muglikat nem nehéz befolyásolni, így a karácsonyi bál többnyire eléggé jól profitál.
   Látom, ahogyan végigmér, s ha már így állunk, ezt megteszem én is. Csinos, roppant csinos. Jó alakja van, hosszabb, szőke haja, finom vonású ajkai, formás arca. Elnyeri tetszésem, bár jobban örülnék, ha előtte még álarc nélkül is láthatnám. Így túlságosan zsákbamacska. Ahogyan mondjuk én is. Ő sem tudhatja, milyen minőségű pasit fogott ki, bár azt hiszem ez ránézésre is látszik. Istenem, külön hely kéne az egómnak. Legalább olyan jó hely, mint nekem. Nem engedhetem meg, hogy bármiben hiányt szenvedjen. Ha már így túlnőtt rajtam.
   Válaszol. Mosolya gyönyörű, hangja finoman cseng. Eléggé fiatalnak ítélem. Nálam legalábbis fiatalabbnak. De még mindig jobb lehet, mint amire számíthatok.
- Semmi baj. Sárv… - legyintenék könnyedén, de hál’ istennek gyorsan észbe kapok. Mint már említettem, ezen a bálon muglik is vannak, én pedig nem tudhatom, jelenleg kivel állok szemben. Lehet mugli, lehet, boszorkány, ezt nem tudhatom, rákérdezni pedig nem kérdezhetek. – Vagyis előfordul. Egy csomó falábú ficsúr van itt. – mosolyom elbűvölő, bárkit le tudnék vele venni a lábáról, s bárki hinne is nekem. Vagyis… bármelyik mugli.
   Alsó ajkamba harapok, s egyik lábamról a másikra nehezedek. Ezt jól elszúrtam, na de mindegy. A show folytatódik. Tekintetem a táncoló tömegen legeltetem. A rövid szoknyák szűk tengere sajnos elvegyült a hosszabbak között, így a panoráma élvezete ezúttal elmarad. Ezért szeretem jobban a nyári bálokat, mikor a fiatal hölgyek cseppet sem zavartatják magukat, és nem hezitálnak, mikor egy rövidebb szoknya kerül elő. A lány beszélni kezd, s én hallgatom, de az utolsó mondatát hallva felé fordítom fejem, szemöldököm magasba szalad. Ez a lány valóban nem tudja, ki vagyok? Jó, persze álarc van rajtam, de be lettem jelentve, amit nyilván nem mindenki láthatott, ez pedig az ő gondjuk, de én egész végig azt hittem, megismert. De ez lehet, hogy nem is olyan nagy baj. Arckifejezésem gyorsan természetesbe vált, és kis mosolyt varázsolok arcomra.
- Igen, valóban úgy hallottam, hogy jól beszélik a nyelvet. Angliában élnek. – közlöm vele a tényszerű információt, kicsit tán szarkasztikusan, de ezt nem hagyhattam ki. – Egyébként Anton vagyok. – nyújtom előre kezem, és húzok elő egy fogvillantós mosolyt. Hogy szándékosan nem mondom-e el neki, ki vagyok? Igen. Had élvezzem kicsit az ismeretlenség homályát. Meg így legalább könnyebben megy bele a dologba.
- Oh, de még mekkora. – válaszolok, majd közelebb lépek, hogy kicsit bizalmasabban is beszélhessünk.  Szemébe nézek, és megfogom egyik kezét. Mosolygok. Élvezem a helyzetet, de nem hagyom magam, nem engedek a csábításnak, s csókolom meg, helyette inkább suttogni kezdek. – Gyere.

   Megfordulok, és a tömegbe vetem magam, a lány kezét fogva. Közel tartom magamhoz, hogy hallja, amit mondok. Nem sietek.
- Alice vagy, 16 éves, és London-ban élsz, a családoddal. – fontos közölnöm vele a fedősztoriját. – Nem tudsz franciául. – ránézek, és bólintok, jelezve, hogy ennyit kell csak, hogy megjegyezzen. – Kérlek, csak maradj csöndbe, és ne csinálj nagyon semmit. Ha kérdeznek, felelj, majd én fordítok. Ha segítesz nekem, utána meghálálom. – nézek rá sokat sejtetően, s kacsintok egyet, mosollyal fűszerezve, aztán megfordulok, előre törve a táncolók tömegében.
   Tudom, elég aljas módon cselekedtem, de nem szerettem volna előre túl sokat elárulni, és netán elrémiszteni a lányt. Fedőnevén Alice-t. Átvágok a tömegen, mely az est háziasszonya köré gyűlt, arcomra varázsoltam a gondtalan, bűbájos mosolyomat. Mielőtt elé léptem volna nagy levegőt vettem, így nem esik nehezemre átvágni a pacsulival elárasztott gusztustalan banyákon.
- Visszajöttem, nagyi. – suttogtam, miközben mellé léptem. – Ez itt Alice. – mutatom be neki a lányt, akiről nem tudtam semmit, most mégis a barátnőmként hozom ide. – Ő a barátnőm. Bocsi, hogy eddig nem meséltem róla. Meglepetés. – emelem fel kezem, mellyel a lányét fogom, hogy lássa, valóban így van.
- Oh. – csak ennyit tudott mondani, arcán csalódottság ült, az udvartartása lelkesen pusmogott a friss fejlemények láttán. – És a vére?
- Arany. – válaszolom, végig az idős asszony szemeibe nézve. Nem fogom megadni magam. Mindketten tudjuk, mire megy ki a játék, s azt is tudom, ezzel még később számolnom kell, de tudatosulni kell benne, nem vagyok a bábja, akit irányíthat. Eddig tűrtem, most már nem. Kinőttem abból a korból.
- Hol él? – kérdi összeszűkült szemekkel.
- Londonban. - mondom, s látom arcán a csalódott kifejezést. Nem túl jártas a londoni varázslótársadalom nagyjai közt, így aligha ismeri az összes jelentős családot Angliában. Ez nem az ő terepe.
- Mi az, néma? Ő nem tud válaszolni? – kezd kicsit dühös lenni, de ez csak fokozza örömöm.
- Nem ért franciául.
- Akkor fordíts! – hangja parancsoló volt, ellenvetést nem tűrt. Kicsit féltem is tőle, mikor ilyen mérges volt, de ezúttal nem tehetett semmit. A helyzet magaslatán álltam. A lányhoz fordult, s én megszorítottam „Alice” kezét. Jelentőségteljesen néztem szemébe. – Kik a szüleid? Ők is itt vannak?
   Ah, jellemző. Ha nem tud mit kezdeni az erősebb féllel, a gyengébbet támadja. Nagyon jó technika lenne, ha ezúttal nem ellenem használná. Ilyenkor azért eléggé idegesít. Egy haragos pillantást vetek rá.
- Azt kérdezi, hogy kik a szüleid, és, hogy itt vannak-e. – fordítom a lánynak, majd folytatom. – Találj ki valami nevet, mert képes felkutatni őket. – figyelmeztetem. Habár nem ismerem sem őt, sem a szüleit, mégsem sodorhatom veszélybe őket. Hiszen jövök neki eggyel. Vagyis… ez még majd kiderül. - Később megmagyarázok mindent. - mondom, hogy valamennyire megnyugtathassam.
    Szegény csaj. Valószínűleg semmit sem érthet ebből a szituációból.

[Számíthatsz rám!]

szép délibáb csillog, ékes,
csalfa káprázat belül.

________________________________________

   Örömmel nyugtázom, hogy nem egy felhúzott orrú barmot fogtam ki magamnak, hanem egy viszonylag lazább fajtájú hímneműt. Épp csak annyira volt kecses a mozgása, és úrias, amennyire az jól állt neki, nem vitte se túlzásba, de nem is volt alpári. - Elkönyvelhetsz magadnak egy piros pontot!
   Nem igazán érdekelt sohase a származás, vagy a viselkedés, amíg a személy olyan magaviseletet tanúsított, ami nem undorító, bunkó, vagy flegma. Eddig a férfinek 10 pontból 10-et adok, legalábbis ebből a pár mondatból kifolyólag. Ha az este további részében is ilyen elegánsan, mégis elbűvölően fog viselkedni, akkor nyert ügye van nálam! Beszéd közben próbálom minél feltűnéstelenebbül nézni szépen ívelt ajkait, amik tökéletes pontossággal ejtik ki a szavakat, talán úgy is tűnhetett, mintha meg akarnám csókolni. Akkor 'szokás' egymás száját bámulni. Egy vidámat bólintok a megállapítására, mintha csak olvasott volna a gondolataimban!
   Oké, a mosolyától minden átlagos tinilány összepisilné magát, de nekem 'csak' a hormonrendszerem pezsdül fel. Agyam elmém kreatív tárházát kutatja, hogy vajon mi is alakulhat ki ebből a szituációból. Eddig főnyeremény a férfi, de sose mertem túl sok reményt fűzni a férfiakhoz, így csak mélyen, titkon magamban reménykedek, hogy tényleg egy főnyeremény. Elegáns, jól nevelt, udvarias, és angol. Az utolsó információ NAGYON fontos, hiszen, ha csupán egy francia lenne, aki tud angolul, akkor bizony koppanás lenne a vége, mert én bizony nem bonyolódok bele távkapcsolatokba! Jó, nem mintha már a kapcsolaton gondolkoznék, csak felvázolom magamban a lehetőségeket, alternatívákat. Szóval angol. (Vagyis elég jól tud angolul, és azt is tudta, hogy a házigazda gyerekei ott tanulnak. Szerintem inkább angol, aki tud franciául, mint fordítva, de hát kitudja. Én arra szavaznék, hogy ne lakjon olyan messze...) Már csak azt lesz célszerű kideríteni, hogy varázsló, vagy egyszerű mugli, mert úgy tudom ezen a bálon most mindenki megjelenhetett, akinek volt elég money a zsebében. Sose volt bajom a muglikkal (az egész családfám az!), sőt elég jól eligazodok a világukban, hiszen a gyerekkoromat ott éltem le, de könnyebb járni egy varázslóval egy boszorkánynak, mint egy muglival. Add1: sokat kéne hazudni, meg miegymás, add2: nem lenne túl hosszú, komoly kapcsolat belőle, ha csak nyáron találkoznánk (nem mintha a komoly kapcsolatok híve lennék...). Könnyen kideríthetem, hogy van-e varázserő a birtokában, vagy sem, csak sajnos azzal túlságosan lejáratnám magam, ha mugli, ha olyat kérdezek, amit csak egy mágus tudna, viszont egy átlagos mugli hülyének néz. Márpedig ha sikerült kifognom (remélem) az este további óráira, akkor akár mugli, akár nem egy, s más történhet(ne), még ha csak ma látom először és utoljára is. Nem kell rosszra gondolni, én sem vagyok gátlástalan, de nem igazán fog zavarni, ha valami fog történni... A lényeg lényege, hogy a 'felderítő kérdést' későbbre fogom hagyni.
   Bemutatkozásnál ismét felvillantja 'kanalazzatokfelegykiskanállal!!!" mosolyát, és elfogadom a kézfogást, és már mondanám a nevemet, de annyira közel lép hozzám, hogy ahw! Természetesen csírájában elfojtom rajongásom egyetlen szikráját is, és csak a bájos, elbűvölő, bársonyos pillantású hölgy viselkedését hozom. Amit eddig megtanultam a férfiaknál: légy nyitott, kíváncsiságkeltő, nem elutasító, mégis elérhetetlen(nek látszó)!
   Őszinte meglepetésemre ragadja meg kezemet, és húzni kezd a tömegben, amire én csak pislogok, de egyáltalán nem ellenzem. Már a nyelvem hegyén van a mondat, hogy "Oké, szerintem is jó hapsi vagy, de azért nem kéne lassítani egy kicsit?", mintha az első lakosztályba be akarna vinni, de aztán gyorsan, még időben rájöttem, hogy most nem holmi lakókocsis buliban vagyok, hanem egy "elit-bálon". Szerencsésen kikerültem a leégés veszélyét. Egy pont ide!
   Illedelmesen végighallgatom bizsergető, cuki kis duruzsolását, ami miatt meg tudnám zabálni, és attól függetlenül, hogy halvány lila gőzöm sincs, hogy miről beszél, úgy teszek, mintha érteném, és bólintok.
   - Számíthatsz rám! - teszem hozzá halkan, mint valami cinkostárs.
   A 'hála' szóra felcsillan a szemem, hiszen lenne ötleteim, hogy hálálhatná meg... Krhm... Nem kell megint rosszra gondolni! Én csupán egy kör... Martinira gondoltam! De tényleg...!
   Meg sem merem tippelni, hogy miben sántikálunk, de sejtelmesen és izgalmasan hangzott, szóval nekem máris tetszett!
   Egy nagyobb tumultus elé keveredünk, ami között Anton nemes könnyedséggel húz át, és hirtelen egy viszonylag levegősebb tér közepébe csöppentünk, ahol egy idős, kicicomázott hölgy elé állít. Anton a nénihez szól, aki az álnevem hallatán elég zavaróan végigmér, de még csak nem is próbálja leplezni. Kicsit kényelmetlenül érzem magam, főleg, hogy nem csak az öreglány pillantását érezhetem magamon, hanem a körülöttünk állóékat is. Én csak megnyerően, angyalian mosolyogtam a fintorgó, goromba asszonyra. Sajnos nem túl sok szót hallok ki a beszélgetésből, túlságosan franciásan beszélnek, nem olyan lassan, hogy én azt megértsem.
   Egy hangosabb felszólalás után az idős nő rám néz, és kérdez valamit franciául. Hirtelen ér a csapás, így nem tudok hirtelen mit mondani, de nem is baj, hiszen nekem nem szabad megszólalnom, csak ha Anton engedélyt ad rá. (Úgy érzem, mintha ki lennék szolgáltatva, ez nem jön be). Úgy érzem magam, mintha egy darab hús lennék a piacon.
   - Rosemary, és Friderick Sacquerville, Asszonyom! - felelem mosolyogva, illedelmesen, amennyire csak kitelt tőlem. Még a Roxfortban hallottam ezt a nevet, a'sszem egy csaj mondta, hogy így hívják, és azt is tudom róla, hogy nagy-múltú aranyvérű család - mindig is irigyeltem ezt a nevet, pedig a Moreauval sincs bajom. De ez tök jól hangzik... Sacquerville...!
   - Sajnos csak egy pár órára látogatták meg a bált, fontos dolguk akadt! - na, egy szava se lehet se Antonnak, se a nyanyának. Tizenhat éves létemre nem felelőtlenek a szüleim, hogy egyedül engedjenek el, de mégsem tudom idehívni őket! Profi vagyok!
   A pökhendi szatyornak remélem megfelelő lesz, és ennél jobban már csak azt remélem, hogy nem ismeri őket... Igaz, a mai állás szerint úgy tudom nincs semmiféle Rosemary, vagy Friderick a családjában a csajnak, de ez még egy ok volt arra, hogy gyanakodjon a nő.
   Anton azóta sem engedte el a kezemet, sőt még fel is mutatta kezeinket az öreg nőnek. Vajon egy rokona lehet? Anyja, nagyanyja? Márpedig, ha rokona, akkor valószínűleg Anton is francia (pedig a neve nem ezt sugallja), VAGY csak egy más nyelvű rokon ez az ellenszenves, kisminkelt krhm...
   Bár valahol zavar, hogy 'uralkodik' felettem a férfi, de valahogy ez mégis izgalommal tölt el. Hogy miért? Mert fogalmam sincs. hogy most mit csinálunk, és ez után vajon mit csinálunk...

[Akárhogy nézem, színházban vagyok,Páholyból néznek rám furcsa alakok.Mindenki mást hisz, más színt visel,S valódi arcát álarc rejti el.Mégis meddig éljünk álarcok mögött?Mit kell eltitkolnunk így egymás között?]

Akárhogy nézem, színházban vagyok,
Páholyból néznek rám furcsa alakok.
Mindenki mást hisz, más színt visel,
S valódi arcát álarc rejti el.
Mégis meddig éljünk álarcok mögött?
Mit kell eltitkolnunk így egymás között?

________________________________________

   Magabiztosan állok nagyanyámmal szemben, s szorítom a lány kezét, akiről semmit sem tudok, most mégis a barátnőmként kell kezelnem. A nagyanyám pedig kemény asszony. Nem fogja egy könnyen feladni a dolgot, tudom, hogy a neheze még csak most jön. Olyan vallatás következik, melyet még a minisztériumban is megirigyelnének. Ráadásul most veritaserum nélkül is épp elég hatásos lesz a dolog.
   A lány szemébe nézek, s mikor válaszol, diadalmasan nézek az idősebb nőre. Mosolyom kiismerhetetlenségről árulkodik. Kár, hogy ő úgy ismer engem, mint a rossz pénzt. Hiszen gyakorlatilag ő nevelt fel. De valahol elcseszte.
- Hallottad. – vonom fel szemöldököm, s nézek szemébe, mely szinte vörösben pompázik a dühtől. De ezt már megszoktam. Bianca is szokta. Metamorfmágusok.
- Mit mondott még? – kérdez vissza, mert, hogy Alice időközben valóban mondott még valamit.
- Csak hogy már elmentek, mert fontos dolguk akadt. – vonok vállat. Ez már a történet szempontjából lényegtelen. Ha itt lennének is, akkor sem tudna mit tenni. Ahhoz túl sokan vannak. Túl sok mugli.
- Értem. – bólintott, majd, mint valami felfuvalkodott béka, felhúzta állát, és úgy nézett a lányra, akit most őszintén sajnáltam. Próbáltam ezt tekintetemmel közölni, meg azt is, hogy nemsokára vége, de nem tudom mennyire jött át neki, mert nagymamám kíváncsiságát még nem sikerült kielégíteni. – Mit dolgoznak?
- A brit minisztériumban dolgoznak, a Varázslény felügyeleti osztályon. – biztos nem, de jelenleg nem tudja ellenőrizni, vagyis teljesen mindegy mit hazudok neki. És ezzel ő is tisztában van.
- Roxfortos?
- Az.
- Kora?
- 16. - tippelem meg életkorát.
- Csókoljátok meg egymást. – hangja keményen cseng. Hát persze, bizonyítékot akar. Úgy van vele, hogy amit lát, azt elhiszi. Egyébként meg nem. Úgyhogy muszáj lesz. Vállat vonok, mintha abszolút természetesnek vélném a kérést, s nem okozna nehézséget a dolog.
   Alicre nézek, a szemébe és elengedem kezét, helyette derekát fogom meg, így közelebb húzva magamhoz.
- Azt akarja, hogy csókoljalak meg. – érzem, hogy elvörösödök. Ilyen szituációba azért elég ritkán kerülök. – Nyugi. Azt mondják, jól csinálom. – vonok vállat, majd mindenféle kérés és kérdés nélkül ajkaim ajkaira tapasztom, s finoman, lassan csókolom meg, s mivel szeretek a pillanatnak élni, ha már így alakult, élvezem az ajkak játékának nagyszerű bizsergését, és nem elégszek meg egy aprócska, lopott csókkal. Ha már csináljuk, csináljuk rendesen. Heey!!! Nyelvpiercing? Ki vagy te ördögi szépség?
   Mikor úgy gondolom elég lesz, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy mindketten élvezzük a helyzetet, elengedem, s jobb kezem visszacsusszan az ő kezére. Rámosolygok, kicsit bocsánatkérőn, kicsit meg úgy, hogy „hűha”, majd az idős nő felé fordulok, s mosolyom változik, körülbelül olyanra, hogy „ugye én megmondtam?”. Nagyanyám feje vörös, az elfojtott indulattól, látom, hogy kezeit ökölbe szorulva tartja.
- Na, most meg vagy elégedve? – kérdezem, s ezt a csatát már győztesként könyveltem el. A holnapit pedig majd még meglátjuk. Egy ideig viszont asszem nem sűrűn kell ide jönnöm.
- Menjetek. – int, majd dühösen elfordul az egyik csicskája felé, aki könnyezve várja szavait. Szánalom. De nagybetűkkel.
- Gyere, menjünk. – intek fejemmel Alice-nek, s a leghátsó, legtávolabb eső sarok felé kezdem húzni, ahol pár eldugott, kis asztal áll a fájós lábúaknak, a gerincfájósoknak, a lustáknak, vagy a szerelmeseknek. Vagy esetünkben a szerelmeseket tettető összeesküvőknek.
   Az aljanépet szabad kezemmel tolom arrébb, s mikor elérjük a háromszögbe rendezett kör asztalokat, a lányt behúzom a leghátsóhoz, melyet nagy részben takar egy fenyőfa, melyet csak az ünnep kedvéért állítottak fel.
   Mikor leülök a székre, nagyot sóhajtok, ránézek, s elmosolyodok. Amolyan cinkos mosolyom ez, amivel kifejezhetem, hogy mennyire élveztem ezt az egészet, és hogy mennyire sajnálom, de mondjuk az utóbbi lényegtelen, mert mindjárt megmagyarázom és minden rendben lesz.
- Remélem nincs barátod. – kezdek bele, kicsit bénán, de valahogy minden komolyságot mellőzve. Ekkor veszem észre, hogy még mindig fogom kezét, de mivel élveztem a csókot és akár abban is benne lennék, hogy esetleg még többnek legyek részese, eszem ágában sincs elengedni.
- A nevem Richard Anton Marseus Grosiean. – ejtem ki a szavakat halkan, majd egy hirtelen jött ötlettől vezérelve lehúzom álarcom, és az asztalra teszem. - Az a ráncos boszorkány a nagyanyám volt, a mai este és úgy az egész ház gazdasszonya. – kicsit nehezebben jönnek a szavak, mint azt szeretném. A vallomás nem könnyű műfaj. – Azért kellettél, mert szokása szerint valami gusztustalan csajt akart rám sózni, hogy rátehesse a kezét az apja vagyonára, de mivel ott voltál, és mindenki úgy látta, hogy együtt vagyunk, - szorítom meg jelentőségteljesen a kezét. – így nem teheti meg. És ezt köszönöm neked. – szavaim őszinték, s halkan csengnek. Habár nyílt titok, hogy az öregasszony átlátott rajtam, mégsem akarom elkiabálni a dolgot.
- És bocs, hogy ilyen rémes helyzetbe hoztalak a megkérdezésed nélkül. – nézek szemébe. – Jövök neked eggyel. – jelentem ki, s mosolyom most sokat sejtető, kicsit talán pajzán vigyorrá alakul. Hát… csak remélni tudom, hogy ő is ugyanarra gondol, amire én. Hogy mire? Természetesen semmi rosszra. Csak egy kis „Martinira”.

[Anton, mi...?]

Lehet, hogy minden férfi drog,
kortól függetlenül.
Néha mélyre süllyedsz miattuk,
néha a felhők fölé emelnek.

________________________________________

music
Loverboy, it’s just an illusion to me, any boy,
I'd show you what you would feel, a pretty boy with a nasty trait,
a funny boy with an ugly face, love is just a superficial reaction.

  Tekintetem az öreg hölgyről Antonra vándorol. Egyik-másik, egyik-másik, egyik-másik. Eléggé feldühít, hogy egy büdös szót nem értek a kettejük közt lezajló beszélgetésből. Nagyon is érdekel, hogy vajon miről lehet szó, hiszen több mint valószínű, hogy rólam van szó, és ha rólam van szó, akkor jogom van tudni! Csak egy hajszál választ el attól, hogy a nő minden mondata után a fiúhoz forduljak, hogy megkérdezzem, mit mondott. Csak azért nem teszem, mert tudom, hogy akkor elvágtam magam a fiúnál, azaz annál a személynél, aki kezében van az esti szórakozásom, illetve jó kedvem. Az pedig mindennél fontosabb, mint tudjuk...!
   Kicsit elbambulok a nőt bámulva, de Anton azonnal felébreszt ködös alfa-állapotomból. Amint elérnek a szavak a fülemig tekintetem gyorsan körbejár a körülöttünk lévőkön, és akkor veszem észre, hogy mindenki egyszerre néz rám, mintha megfeszülve várnának valamire. Már kezdek megijedni, amikor a hangok az agyamig is eljutnak, így felfogom a mondatot, amit a fülembe súg. Az ijedségem megmarad, ami inkább nevezhető furcsa meglepettségnek, de ehhez még hozzájárult egy bizsergető izgatottság, ami a gerincemen futott végig. A második mondattól majdnem elájulok, de még arra sincs időm, hogy végiggondoljam, vajon mi lenne, ha most itt összeesnék a kör közepén a nagyi előtt, mert Anton megcsókol.
   Az ütő megáll bennem, de csak a meglepettségtől. Mivel nem egy apró puszikát kapok csak, felbátorodok, és ha már itt vagyunk, én miért ne csókoljak vissza? Na, egye fene! A kedvéért...!
   Kicsit én is ráteszek egy lapáttal, a derekát egy pillanatra át is karolom, de csak addig, amíg a csók elhúzódik, utána szigorúan elengedem! (Ebben a szent pillanatban eszembe jutnak a szüleim, hogy vajon mit szólnának, ha most éppen megjelennének a kör ívében álló emberek között, de valahogy most ők a legkisebb gondom).
   Mosolygását viszonozom, de még hogy! Egy olyan "na ezt már nevezem te csődör, jó a buli!" mosollyal. Egy csapásra feloldódok a csók után, már nem is érdekelnek se a szüleim, se a nyanya, se az a tény, hogy több, mint húsz nagyi és papi bámulta végig, hogy átdugjuk egymás torkába a nyelvünket.
   Pár szót még ejtenek, de utána Anton jelzi, hogy menjünk, én pedig mint valami engedelmes pincsi-kutya loholok utána. Egy asztalhoz húz, ami nagy megkönnyebbülésemre már kevésbé feltűnő helyen van, a fenyőfa mögött. Szó nélkül leül az egyik székre, ezért én is helyet foglalok vele szemben álló székre, de egy pillanatra megállok, elgondolkozok, és átcsusszanok a mellette lévő székre, és szélesen elmosolyodok, majd hallgatom a beszámolóját.
   Egy-két résznél meglepődve felvonom a szemöldökömet, főleg annál a mondatnál, ahol teljes nevén mutatkozik be. (Öh! Még jó, hogy nem kezdtem el senki olyat szidni, akit nem kellett volna az ő jelenlétében...! Mekkora beégés lett volna mááár)!
   Lassan hátradőlök székemen, egyik lábamat átvetem a másikon, kezeimet pedig összefonom melleim alatt, és csóválva a fejemet mosolygok rá szélesen.
   - Anton, mi...? - mondom huncutul, de én ellentétben vele, nem emelem le az álarcomat. - Szóval Richard Grosiean, úgy gondolod, hogy én hagyom, hogy ezt szárazon megúszd? - vonom fel egy pillanatra kacéran szemöldökömet. - Ne hidd! - azzal leintem a közeli pincért, hogy jöjjön közelebb, és a kezében lévő tálcáról leemelek két pezsgővel teli poharat. - Köszönöm! - mondom vidáman a felszolgálónak és elküldöm, majd ajkaimba harapva az egyiket Richard elé tolom, a másikat lazán ujjaim közé fogom.
   - Mázlid van, hiszen nem hiába jöttem a szüleimmel a bálba. - mondom egy kis nevetést eleresztve. - Tudod, kevesen viselik el ezt itt. - azzal kicsit kidugom nyelvemet, és fogaim között visszahúzom, hogy a piercingem kicsit kitüremkedjen, majd teljesen visszahúzom, amit egy újabb szórakozott kuncogás követ.
   - Látom, nagyon jól rátapintottál a lényegre! - mutatok rá ujjammal, és hörpintek egyet az alkoholos italból. - Valóban jössz nekem eggyel. -
   A jó kedvem igen megugrott az utóbbi két-három percben. És bár én tudom immáron, hogy ki ő, fordítva ez nem mondható el, de eddig ő játszadozott velem, most én fogok vele! Bármily' gonosz húzás tőlem, nem fog lekerülni rólam az álarc, hacsak nem érdemli ki valamivel... Mondjuk egy Martinival.

[Borul a díszlet, furcsa léptekközelednek és lassan elérnek.Kopik a festék, ez a végzetremeg a lábad a vesztedet érzed.A műsor véget ért, bárki átlát rajtad]

Borul a díszlet, furcsa léptek
közelednek és lassan elérnek.
Kopik a festék, ez a végzet
remeg a lábad a vesztedet érzed.
A műsor véget ért, bárki átlát rajtad 

________________________________________

   Kezét elhúzza, s kényelmesen hátra dől a széken, így én is elengedem magam. Úgy látszik nem haragszik, sőt, talán még tetszett is neki a dolog. Úgy látom, élvezi a helyzetet, pláne azt a részét, hogy kedvére titkolózhat, míg én már felfedtem kilétem, ezzel elrontva az álarcosbál lényegét, és megszegve egyetlen szabályát. Hogy én milyen rossz vagyok ma este…. ezért bűnhődnöm kell, s úgy látom, akad is jelentkező a büntetői posztra. Méghozzá milyen csinos jelentkező, hogy én mekkora mázlista vagyok!
- Oh, most félnem kéne tőled? – kérdem, visszadobva az előbbi labdát, a legcsábítóbb mosolyom bevetése mellett. Elegánsan fogom meg a pezsgős poharat, pont, ahogyan tanították. Ahogyan ülök, ahogyan belekortyolok, sőt, még az arckifejezésem is az eleganciáról, az elkényeztetettségről, és a gazdagságról árulkodik. Egyszerűen tökéletes vagyok, egy tökéletlen világban. Erről nem tehetek.
- Csak nem miattam? – vonom fel szemöldököm, s elmosolyodok. Persze nem gondoltam komolyan, de a remény kicsiny szikrája azért feléledt…. és rögvest el is oltottam. Egy újabb rajongó nem lenne túl jó. Az értem epekedő lányok szánalmasak, és taszítóak. Meg kicsit félelmetesek. Őrülten félelmetesek, a szó szoros értelmében.
- Szeretem a csajokat, akik tudnak élni. – felelem neki, szemem le nem véve a piercingjéről, mellyel játszani kezdett, csupán a szemléltetés céljából. Igazándiból nagyon szexi. Sosem gondoltam volna, hogy tetszeni fog, de most már csak sajnálhatom, hogy eddig kihagytam, na meg hogy nincs minden csajnak ilyenje.
   Közelebb húzódok a lányhoz, már nem sok választ el bennünket egymástól. Finoman a pezsgőmbe kortyolok, majd szemébe nézek.
- És… - suttogom érzékien. - … azt már tudom, hogy jól csókolsz. Szereted a pezsgőt, és szeretsz játszani a férfiakkal is. – célzok arra, hogy kacéran nevetgél, de kilétét szándékosan titkolja. Egy újabb kihívás, ami tetszik.  – De azt még nem tudom, hogy hívnak. – nem arra kérem, hogy vegye le az álarcát, csak a nevére vagyok kíváncsi. Valószínűleg nem ismerem, így nem sokat fog mondani, de hát nem szólíthatom végig Alice-nek. Az mégis milyen már? Ha pedig mégis ismerős lesz, legalább lehullhat a lepel, s megtudhatom, mugli, vagy boszorkány, bár a piercing láttán inkább az elsőre gyanakodnék, ritka a nyelvpiercinges boszorkány. Bianca sem merte, pedig milyen sokáig akart egyet.
- Oh, jövök. De mi lenne, ha a tartozásom egy kevésbé… - kis hatásszünet - … zajos, s nyüzsgő helyen törleszteném? Mondjuk az egyik emeleti szobában. – hangom finoman cseng, ahogyan végig tartva a szemkontaktust, kicsit erősen célzok szándékomra. Mi van? Nem akarok én szüzességi fogadalmakat bomlasztani, vagy ártatlannak nem mondható, piercinges csajokat megrontani. Én csak egy kis Martinire vágyok. Martinire, borzasztó sok szenvedéllyel fűszerezve.
- Mit szólsz hozzá? Bepillanthatsz a nagy múltú Grosiean család kulisszái mögé. Leleplezheted a hálószobatitkokat, melyekért cselédeket öltek meg. – ez persze nem igaz, de ha az ember csajozik, bármit szabad neki. És szerintem úgysem hiszi el. Mondjuk Pierre Anton Grosiean, még régebben tényleg cselédeket végeztetett ki, de az azért volt, mert Pierre bácsi borzasztóan paranoiás volt, és azt hitte, az éjjelente bejáró cselédek mind vámpírok, így egyik este levadászta őket, élesre hegyezett karókkal. Maradjunk annyiban, hogy nem ő volt az egyetlen bolond a családfán.
   Nem várom meg a lány válaszát, már meg is fogom kezét, s felhúzom. Gyorsan lehajtom pezsgőm maradékát, majd várakozva nézek rá. Imádom a szőke lányokat, főleg ha ilyen csinosak, s rosszak, mint ő. Egyszerűen elvarázsolnak, s nem tudok ellenállni nekik. Ahogyan általában ők sem nekem. Nem tudom, a kölcsönös mágiának vagy a csillapíthatatlan birtoklási vágyamnak tudható ez be, de mindenesetre élvezem. Persze nem mindig a birtoklási vágy játszik szerepet, néha egy-egy lány valóban megmozgat bennem valamit. Ilyenkor derül ki, hogy pasijuk van. Nem tudom miért, de imádom a rosszlányokat, az olyanokat, akiket minden épeszű srác elkerülne. Nos, engem vonzanak. Ahogyan ez a lány is. Valamiért olyan más, és ezt imádom.
- Mehetünk? – szorítom meg kezét, s végignézek az asztalon. Majd’ elfelejtettem az álarcom, így gyorsan visszaveszem, és ismét a lányra nézek. – Na, jól áll? – vidáman mosolyodok el, majd közelebb hajolok hozzá, hogy adjak neki egy finom csókot. Persze csak ha engedi…

[Akkor emberedre akadtál Richard Grosiean!]

Lehet, hogy minden férfi drog,
kortól függetlenül.
Néha mélyre süllyedsz miattuk,
néha a felhők fölé emelnek.

________________________________________

music 2.
Loverboy, it’s just an illusion to me, any boy,
I'd show you what you would feel, a pretty boy with a nasty trait,
a funny boy with an ugly face, love is just a superficial reaction.

  Csak úgy sugárzik az elegancia a fiúról, le sem tagadhatná, hogy az etikett szigorú szabályai szerint nevelték fel, aranyvérű családban. Általában undorítónak tartom az effajta pökhendiséget, és az összes ilyen srácnak egy jobb egyenest küldenék a bárgyú, csinoska a képébe, de Richard esetében ez meg sem fordult a fejemben. Richard valahogyan másabb volt, mint a többi nyálas piperkőc. Szemmel láthatólag ad a jó modorra, ami nem feltétlen hátrány, és ami igazán felkelti az érdeklődésemet, az a csillanás a szemében. Neeeem, nem az a csillanás, amit a mesében a szőke hercegek sugároznak, hanem az a "nem tudod elképzelni, baby, hogy mire készülök"- csillanás. És ott van az a bizonyos mosoly is. A "grrr, ugye milyen szexi vagyok?" mosoly. A válasz egyértelműen az igenre hajaz, legalábbis az én szerény véleményem szerint...
   - Akkor emberedre akadtál Richard Grosiean! - mondom kacéran felhúzva szemöldökeimet.
   Nekem elhiheti, hogy én tudok élni. Egyre nagyon meggyőződésem volt afelől, hogy ő is hasonló kategóriába tartozik. Sőt mi több...!
   Közelebb húzódik, nekem pedig a szívem majd kiugrik a helyéről, de nem a félelemtől, vagy a tartástól, hanem az izgalomtól. Nem is mertem remélni, hogy mit fog mondani, vagy csinálni.
   A kacér szavai hallatán a lehető legközelebb hajolok hozzá, már amennyire ez még lehetséges, és majdnem az ajkaira lehelem a szavakat.
   - Nadine Patricia Moreau. - minden egyes szót kihangsúlyozok, és köztük egy leheletnyi szünetet tartok, csakhogy még fűtöttebbnek érződjenek szavaim.
   Miközben felveti ötletét sok gondolat villan át egyszerre az agyamon. Valahogy így hangzanak: "Mire vársz?! Sipirc utána!", "Gondolj arra, hogy egy bálon vagy!", "Nem hagyhatsz ki egy ilyen lehetőséget!!", "Mi van, ha rátok nyitnak? Ennyire könnyűvérű vagy?", "Egyszer élsz!". Szinte megzavarodom, mert elmém és szívem két irányba húz. Az eszem azt mondja stílusosan pattintsam le, és dámaként távozzak a helyszínről, szívem pedig próbálja leverni eszemet azzal a gondolattal, hogy mit veszíthetek, max. később hagyom faképnél, különben is, őrjítő egy pasi, miért is ne mennék utána?
   - Micsoda kihagyhatatlan ajánlat... - szemem leugrik ajkaira, majd vissza szemeibe. - Beléphetek Richard Grosiean saját birodalmába? Húha, szinte belebizsergek, úgy izgulok! - mondom huncutul, és hagyom, hogy felhúzzon.
   Újabb adrenalinlöketet kaptam az elmúlt percek során, és ez bizony nálam nem jó jel. Még egy-két ilyen, és el fogok szabadulni, és olyanokat fogok tenni, amit lehet később megbánok. Bár... ha Richarddal csinálom azokat a dolgokat, akkor lehet nem is fogom megbánni...
   A legjobban az tetszett, hogy én már ismertem kilétét, ő még csak a nevemet tudta. Mivel két évfolyam is van köztünk, és még csak egy házba sem tartozunk, ezért nem valószínű, hogy ismerős lennék neki. Talán még azt sem tudja, hogy boszorkány vagyok. Titkokat jelenthettem, amiket meg kell fejtenie. Imádok olyan nő lenni, akiért rajonganak a férfiak, aki csupa rejtély és izgalom, hiszen csak így érhettem el az, hogy én is felejthetetlen izgalmakban legyen részem... és ez a minden! A kilétemre csak az jöhet rá ezen a bálon, aki megérdemli. Odáig el kell jutni, hogy engem valaki megismerhessen. De, ha szabad mondanom valamit: Richard nagyon jó úton járt efelé.
   Álarcát újra felhúzza, és ismét felém fordul.
   - Igazán... - szünetet tartok. - szívdöglesztő. -
   Közelebb hajol, és máris megérzem a "veszélyt", így gyorsan elfordítom a fejemet, így a puszi az arcomon landol. Játékosan felnevetek.
   - A következő körben közelebb engedlek... - mondom huncutul, és lágyan elkezdem húzni a lépcső felé. - Mutasd az utat! - suttogom a fülébe.

[Borul a díszlet, furcsa léptekközelednek és lassan elérnek.Kopik a festék, ez a végzetremeg a lábad a vesztedet érzed.A műsor véget ért, bárki átlát rajtad]

Borul a díszlet, furcsa léptek
közelednek és lassan elérnek.
Kopik a festék, ez a végzet
remeg a lábad a vesztedet érzed.
A műsor véget ért, bárki átlát rajtad  

________________________________________

- Nadine. – ízlelem halkan a szót. – Netán francia? – a Moreau nem egy szokványos, brit név, így nem tudhatom, kivel állok szemben. Csupa rejtély, és talány, ez a lány. Keveset mond magáról, nem szívesen enged falai mögé, s ez tetszik. Igazándiból őrjítően vadító, és minden eddiginél jobban imádom. Nagyon szexi. Már csak azt az álarcot kéne valahogy levarázsolni onnan. Talán szó szerint?
   Az ajánlatom talán túlságosan is világos volt, s talán épp ezért fog nemet mondani. Talán azt teszi, amit a nők csak elenyésző százaléka mer megtenni, de talán szerencsém lesz, és ma este a kezemre játszik a sors, a szerencse, és Nadine. Alice.
   Kellemes mosoly ül arcomra, szemébe nézek. Az erotika és a szenvedély tisztán érzékelhető kettőnk között. A muglik úgy mondják, működik a kémia köztünk. Én úgy, hogy működik a bájitaltan. Elvégre állítólag majdnem egyre megy.
   Öhm… azt nem mondtam, hogy a saját szobámba viszem, deeee… ha ettől jobban beindul, hát had higgye azt. Nem azért, szívesen vinném fel a lakosztálynak is beillő szobába, mely mióta az eszemet tudom, az enyém, de valamilyen szinten azért én is babonás vagyok, és első alkalommal nem akarom a saját ágyamban. Ott, ahol először feküdtem le a volt menyasszonyommal. Ott, ahol már annyi lány megfordult. Ahol megkértem Debbie kezét. Nem, egyszerűen nem vihetem oda, és kész. Van számos vendégszobája a háznak, legalább olyan nagyok, és kényelmesek. Majd abba viszem, melyet a legritkábban használunk, s ahol egész biztosan nem nyitnak ránk. Bár minek aggódni? Azért majdcsak nem kövez meg senki, hogy Martinizünk egy kicsit.
- Van is okod a bizsergésre. – vonom fel szemöldököm, csak úgy játékból, s finom kezeit megragadva, gyengéden, mégis határozottan húzom fel. – A mai este… csak a miénk, cica. – suttogom, közel, igazán közel arcához, majd véleménye után – őszintén szólva nem lepett meg, amit mondott. Bárki más ezt mondta volna, tudom, hogy remekül festek. Tökéletes vagyok. – megpróbálom megcsókolni, de a mézesmadzag elszaladt. Buktam, de nem érdekel. Csak még jobban felcsigázott. Csak még jobban megkívántam, és tudom, hogy ez volt a célja ezzel. A nők tudják, hogy a pasik imádják az elérhetetlen, vagy legalábbis az annak tűnő csajokat. Kihívás. És imádom a kihívásokat.
   Szinte már megbabonázva sétálok el mellette, s kezdem húzni a nagy lépcső felé, remélve, hogy még ma éjjel átérünk az időközben megnövekedett tömegen, de sajnálatos módon tévednem kell. Újra, de nyugalom, nem csalódtam. Tudtam, hogy ennyire nem lesznek egyszerűek a dolgok, arra viszont nem számítottam, hogy aki megállít, pont Pierre, a ceremóniamester lesz.
- Uram, örülök, hogy itt van. – ragadja meg vállam. Hogy merészeli? – Már rég magát keressük. Fáradjon a tánctérre, partnerével együtt. Kezdődjék hát a szokásos, karácsonyi körtánc. – az utolsó mondatot mindenkinek szánva, hangosan, kiabálva ejti ki. Szemforgatva fordulok Nadine felé, s kezdem húzni visszafelé.
- Bocs, cica, de ezt még muszály. – közlöm vele suttogva, miközben beállok helyemre, a tánctér, majdhogynem közepére, s megragadom a lány derekát. – Ez a hagyományos körtánc, melyet minden karácsonyi bálon el kell táncolni, s mivel a házigazda unokája vagyok. Díszvendég. Nem hagyhatom ki. A lényege, hogy a nők mindig férfiról férfira mennek, míg végül visszatérnek eredeti párjukhoz. – magyarázom neki, végig szemébe nézve. Elkezdődik a zene, s lábaim automatikusan mozdulnak a ritmusra. – Majd én vezetek. – mondom neki, hátha nem ismeri a lépéseket. Mikor eljön a párcsere ideje, még fülébe suttogok. – Remélem visszatalálsz hozzám. – egy puszit nyomok arcára, majd megragadom a francia mágiaügyi miniszter feleségének derekát. Marie mindig is kedves asszony volt, kiskoromban mindig hozott sütit.
   A nők váltják egymást, sokat nem ismerek, de vannak itt gyermekkori ismerőseim is, még a homokozóból. Kedves mosollyal üdvözlöm mindet, hisz ez a kötelességem. Udvariasnak kell lennem, különben kiherélnek. Engem viszont nem köt le a tánc, tekintetemmel Nadine sötét ruháját keresem szüntelen.
   Várok rád, szépségem. Csak kerülj újra karmaim közé, utána nem szabadulsz.

[Mennyi idő volt ez? Röpke tíz-tizenöt perc?]

Lehet, hogy minden férfi drog,
kortól függetlenül.
Néha mélyre süllyedsz miattuk,
néha a felhők fölé emelnek.

________________________________________

music 2.
Loverboy, it’s just an illusion to me, any boy,
I'd show you what you would feel, a pretty boy with a nasty trait,
a funny boy with an ugly face, love is just a superficial reaction.

   Azzal, hogy nem hagyom az újbóli csókot, magamat is húzom, nemcsak őt. De még mennyire, Merlinem!  Legszívesebben megragadnám, és… ajj! Először vadul belecsókolnék ajkaiba, kezeim pedig nyakába fonódnának, és szétterülnének két oldalt tenyereim a lapockáján, aztán az egyik lejjebb csúszna derekára, közben csókolom tovább, és… Ébresztő… ÉBRESZTŐ!
   Csak utólag eszmélek magamra, hogy az ajkaimat harapdálom, miközben végigmérem a jelmezes férfit, és csupán remélni tudom, hogy nem látta. Nem mintha zavarna, hogy látta, nem titkolom én, hogy szemeimmel már réges-rég levetkőztettem, csak azért nem tudom milyen pofát vágtam miközben figyeltem. Nem mindegy, hogy bámultam, mint troll a tükörre, vagy éppen szexéhesen mustráltam. Lényeges különbség van…
   Izgalmam lassan a tetőfokra hágott, és kis híján eldurrantam (neeeeeeeee gondolj arra, ez akkor lenne vicces, ha fiú lennék!). Nem igazán tudtam, mit akartam kezdeni magammal, hiszen mindent nem akartam… De valahol a vágy és a szenvedély már átvette elmém irányítását, szemeim elé pedig egy láthatatlan ködfüggöny hullott, ami elhomályosított mindent. Mondanám, hogy rózsaszínben láttam a világot, de ez nem volt így. Minden tökéletesen tiszta és színes volt. Reális, és hely-, időbeli, csupán az ösztöneim kezdek elszaladni józan eszemtől. Hátrahagyva valahol az asztalnál…
   Az ódon, gyönyörű, márványlépcső felé közelítettünk, szívem pedig minden lépésnél egyre gyorsabban vert, és szinte hidegzuhanyként ért, ahogy mellettem teremt, egy kinyalt öltönyös férfi, és megállított minket. A felgyülemlő adrenalinbuborékot lufi módjára pukkasztották ki. A lépcső hirtelen marha messzinek látszott.
   Richard visszafordult, miután a pincér (?) befejezte francia maszlagját, és jött vissza fordítani. Valahol remélem, hogy csak „jó szórakozást!” kívánt, de valahogy sejtettem, hogy mégsem.
   Kicsit elszontyolodva, de kacér mosollyal fogtam meg a vállát. Igazából majdnem feleslegesnek, mert mire ráéreztem a lépésekre, már váltani is kellett, ami nem ment könnyű feladatnak, főleg, hogy mindenki egyszerre mozdult, és mindenki más irányba, máshoz. Én pedig amolyan „lebegés” formában vártam, hogy valaki derékon ragadjon a következő pár lépésre.
   A férfiak csak úgy jöttek és mentek, mintha valami furcsa sort álltak volna végig, hogy velem táncolhassanak. Voltak idősebbek is, fiatalabbak, fiatalabbak, akik bepróbálkoztak, de sose néztem a szemükbe, mert én Richardot kerestem mindig. A sok jelmezes között könnyen eltűnt, és csak néha sikerült megtalálnom vele a szemkontaktust.
   Szinte epekedve vártam, hogy véget érjen a szám, de úgy tűnt, hogy nem a számnak kell véget érnie, hanem nekünk kell befejezni a keringést. Legszívesebben visszatáncoltam volna Richardhoz, de lehet, hogy az aprócska csalásom, nem is aprócska gondot okozna a megszervezett, pontos szerkezetbe, így kénytelen voltam kivárni mindent (mindenkit).
   - Mennyi idő volt ez? Röpke tíz-tizenöt perc? – mondom mosolyogva, és az utolsó lépéseket, már vele teszem meg ismét, ott ahonnan elindultunk. (Ez így durva, nem is figyeltem oda, hogy ugyanoda érkezzünk. Ezt valami ijesztő módon kiszámolták).
   Talán kicsit tétlenül vártam, hogy történjen valami. Töketlen voltam!! Mi ez?! Ezt nekem nem kéne ismernem! A vér ismét felforrósodott az ereimben, és éreztem, hogy visszaköltözik belém az elszabadult vágy, amit bárhogy is akar megállítani az eszem, nem tudja. Meggondolatlan leszek, és olyan dolgokat fogok csinálni, mait rohadtul fogok élvezni, viszont később meg fogom bánni. Az életemben nem sok mindent bántam meg, úgy hiszem, mindennek van oka, így a hibáinknak is, hogy tanuljunk belőlük, vagy megismételjük őket még egyszer, vagy százszor. Ha nem történik meg, akkor honnan tudjam, hogy az hiba lett volna-e, vagy sem? Minden pillanatot meg kell ragadni. Én most meg is ragadtam, de nem csak a pillanatot, hanem a fiút is, aki előttem állt. Nehezen tudtam magamat visszafogni, mégis csak egy apró csókot leheltem arcára (szigorúan az arcára!), bár legszívesebben már… nem oda adtam volna csókot.
   Nem tudtam, hogy kezdjek neki. Ragadjam meg a csuklóját, és húzzam fel a lépcsőn? Hiszen nem is ismerem a házat, életemben először jártam itt. Túlságosan nem akartam rámászni, hiszen még mindig egy halom előkelő vett körül minket – talán csak ez tartott vissza.

[Borul a díszlet, furcsa léptekközelednek és lassan elérnek.Kopik a festék, ez a végzetremeg a lábad a vesztedet érzed.A műsor véget ért, bárki átlát rajtad]

Borul a díszlet, furcsa léptek
közelednek és lassan elérnek.
Kopik a festék, ez a végzet
remeg a lábad a vesztedet érzed.
A műsor véget ért, bárki átlát rajtad  

________________________________________

   A karácsonyi körtánc évről évre ugyanaz volt, nem változott semmit, talán csak a nők cserélődtek, de azok folyamatosan. Mindig is szerettem ezt az ünnepséget, úgy ahogy van, de most valahogy nem sikerült átadnom magam az élvezeteknek, szemeim folyamatosan Nadine után epedtek, s hiába jött Nolita, aki mellesleg gyönyörű volt, vagy hiába intett felém gúnyosan öcsém, egy fiatal lány mögül, egyikük sem kötött le annyira, mintha a lány állt volna előttem. Talán egyedül nagyanyám vonta el kicsit a figyelmem, ki az előző eset óta szokatlanul undok volt, és még direkt is a lábamra taposott, de ez egy jól működő szerkezet, és ha azt hiszi, hogy az évek során nem edződtem meg, és nem szoktam meg a rengeteg botlábbal megáldott nőneműt, hát téved. Mitchnek meg végre meg kéne tanulnia viselkedni, és rájönni, hogy a karácsonyi körtánc közepette nem szokás idétlenül integetni, hiába vagyok a bátyja, ennek örülhet máskor is.
   Alig tudtam kivárni, míg Nadine végre körbeért, s a sok mocskos kéz megfogdosta. Talán még a mugli világ legalja is derekához ért. Megbabonázva bámultam, míg a mellettem álló férfi karjaiban lejtett, majd mikor visszaért hozzám, megigézve néztem tincseit, s a végén elbűvölő mosolyommal arcomon néztem szemébe.  Megpuszilt, ami némiképp belülről jól esett, aranyos, s gyermeteg gesztus volt ez tőle, de sajnáltam, hogy most nem ízlelhettem meg piercingjét.
- Köszönöm a táncot. – emeltem fel jobbját, s leheltem csókot kezére, persze szám nem ért a bőrhöz, a csók pár centi távolságról csattant, hiszen azt nem úgy illik, hiába is gondolják oly sokan úgy.
   Kiegyenesedve ismét szemébe néztem, s elmosolyodtam.
- Menjünk. – súgtam halkan, talán nem is hallotta, de biztos vagyok benne, hogy számról leolvashatta.
   Végre valahára mindenféle akadály nélkül felvezethettem a lépcsőn, majd tetejére érve balra húztam, amerről lejöttem. Nem távozhattunk a közemberek számára fenntartott, főbejáraton keresztül, hiszen az hiába rövidebb, pórias. Nem alacsonyodhatok le, hiszen én itt díszvendég vagyok. És ennek az egész kúriának a leendő örököse.
   Felmentünk a kis lépcsőn, s beértünk az apró öltözőbe, a tükör előtt viszont megállítottam. Átöleltem derekát, majd magunkra pillantottam, s kérdőn a lányra, kíváncsi voltam, mit gondol a tükörben látottakról. Rólunk. Persze ez nem valami halálos ígéret helyszíne, csak kíváncsiságom kielégítése céljából, hogy azért mégis csak tudhassam, kit viszek az ágyamba. Vagyis a kúria egyik ágyba.  Hiszen jó lenne többet tudni róla, mert a neve nem valami sok. Egyelőre azt sem tudom, hogy varázsló-e, vagy sem. Mondjuk ismerte a testvéreimet, de ez nem sokat jelent, viszont ezen a szálon el lehetne indulni. Visszanéztem a tükörbe.
- Honnan tudtad, hogy a házigazda gyerekei jól beszélnek angolul? – hiszen Angliában még sincs olyan nagy hírünk, mint itt. A tükrön keresztül nézte szemébe, s elvártam, hogy igazat mondjon. Ha boszorkány, akkor valószínűleg tudja, hogy egy társadalomba tartozunk, így nincs oka titkolózásra. Habár elég sokat pletykálnak rólam, meg Debbie-ről, kit állítólag kicsináltam, és épp ezért sok roxforti lány tart tőlem, Nadine nem tűnik olyan félősnek.
   Arcára néztem, hagytam magam elveszni a finom részletekben, s közben kezem derekáról egyre fentebb vándorolt. Lágyan hajába túrtam, arcommal pedig közelíteni kezdtem övé felé, remélvén, hogy most nem adja át magát a kislányos szemérmeskedésnek, s engedi az érzéki csókot. Közben kezem megtalálta maszkja szalagját, s egy lágy, alig észrevehető mozdulattal kioldtam a masnit, és lehúztam az eddig zavaróan sokat takaró maszkot. Itt az igazság pillanata, bébi!  

[Én is a Roxfortba járok, ahogy te, és testvéreid. Mitchet még ismerem is.]

   

Egy csók mindig erényes;
egy szó, mely a csókról beszél,
mindig szemérmetlen.

________________________________________

music 2.
Loverboy, it’s just an illusion to me, any boy,
I'd show you what you would feel, a pretty boy with a nasty trait,
a funny boy with an ugly face, love is just a superficial reaction.

   Nagy pasifaló énem most fülét-farkát behúzta, mert belegondoltam, hogy miért is megyünk fel egy szobába. Na vajon miért? Bár szőke vagyok, nem hiába vagyok hollóhátas! Még a hülyének is lejön, hogy mi most mit fogunk csinálni. Csak van egy kis bökkkkenőőőő...! De ezt nem fogom Richard orrára kötni. Igazándiból sok mindent kipróbáltam már, épp csak a szex maradt ki, de nem hibáztatom a fiút, nem tűntem túl ellenállónak én sem... Igazából be kell hogy valljam, kicsit berezeltem. Sose tartogattam magamat a Naaaagy Ő-re, vagy a házasságomra (hehe...), de nem vagyok biztos benne, hogy pont Richarddal kéne. Miközben húzott magával, párszor még végigmértem, felidéztem magamban az elmúlt perceket, és rá kellett jönnöm, hogy ő legalább biztos meg tudja adni, ami kell egy nőnek. Legalábbis eddig nekem nagyon az jött le, mert nem hazudok, le vett a lábamról. Nyilván nem úgy, mint a többi libát, én nem hiszem, hogy ebből lesz több is, mint egy éjszaka. De ez az éjszaka nagyon jó lesz.
   Igazándiból nem tartok a dologtól, mert mint már mondtam nem vagyok teljesen ártatlan, csak... épphogy. És az, hogy ezzel a fiúval csinálhatom azt, amit eddig még nem csináltam, teljesen megőrjít...

   Izgatottan loholok utána, még körülnézni sincs időm, pedig ez a kastély gyönyörű. Hát még milyen lehet a hálószoba...
   Hirtelen viszont megdöbbentem, amikor egy aprócska helyiségbe vitt be. Őőő ez lenne a naaaagy lakosztály...? A kérdés olyan értelmetlen volt, minthogy itt vagyunk. Mégis mi a rakott tököt csinálunk mi itt?
   Már kérdeztem volna meg, de  Richard átölelt, és egy tükörrel fordított szembe. Meglepetten pislogtam, még mindig nem értettem, mit akart.
   Kérdésével csak tovább engedte az agyamat, hogy elvesszen a tökéletes homályban. Most ki akar kérdezni? Pont most?! Ennél szarabb pillanatot nem is találhatott volna!
   Elmosolyodom.
   - Én is a Roxfortba járok, ahogy te, és testvéreid. Mitchet még ismerem is. - mondom. - Legalábbis nagyjából. - javítom ki magamat. Fejemen átvillannak a puzzle-darabkák, és lassan leesik a tantusz. Huncutul elmosolyodok, és kacér hangnemet veszek fel. - Ahhaaa, szóval nem bízol bennem? - mondom játékosan ajkaimba harapva. - Mit akarsz tudni? Hollóhátas vagyok, ötödéves, ja... - nézek csábosan. ...és piros tanga van rajtam. -
   Alig fejeztem be a mondatot, magához vont, és ajkait hozzáérintette enyéimhez, belém meg ismét beütött a fékezhetetlen vágy. Ezzel az egy röpke csókkal ismét felélesztette lappangó szenvedélyemet, amivel könnyedén az ágyába csalogat.
   Érzékien visszacsókoltam, és alig álltam meg, hogy ne váltsak vadabb, tüzesebb, még nagyobb fokozatra. Ha ezt megtettem volna, akkor a hálóig sem jutunk el, és akármennyire egoistán hangzik, engem ne egy öltözőben... izé, szóval ne itt, vágod. A drága álarcom sem érdekelt (amit azért vissza akarok kapni!), karjaimmal átöleltem derekát, és enyémhez nyomtam. Hála a könnyed, ruhaanyagoknak, szinte éreztem testét. Mélyen szuszogtam, de végül én szakítottam meg a csókot, mégsem húzódtam el. Szemébe néztem. Könnyen láthatta enyéimben a lángoló tüzet.
   A lángoló tüzet, ami csak rá vár.

Bocsi a minőségért :$$

[Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanulfeküdtem ott gyanútlan karokban,de mikor végre álom s ébredés köztfélig tolvaj s fél-részeg öntudattalmegloptam az istenek gyönyörét,nem bírtam tovább és csókolni kezdtem.]

Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem. 

________________________________________

   Arcát nézve, elmosolyodok. Ugyan… nem vallatásnak szántam, én egyszerűen csak tudni akartam, kivel van dolgom. Igen, a lány feltüzelt, és valamit megmozgatott bennem, amit még most is érzek, ő más, mint a többi lotyó, akik seperc alatt adják nekem magukat – jó, ő is azt tette, de most én voltam túl erőszakos-. Úgy érzem borzasztó vad éjszakánk lesz. Neki, és nekem, hiszen szándékaim egyértelműek, biztos vagyok benne, hogy ő is felfogta, mi következik. Mert lassan bár, de közeledünk.
- Nem. – szólalok meg, tükörképemet nézve. – Nem arról van szó. – őszintén szólva nem így terveztem a dolgot, de ha ez van? Mert belegondolva megbízok benne. Hiszen segített nekem, úgy, hogy nem tudott rólam semmit. Ez azt hiszem egy jó alap, a totális bizalom felé. – Miért, te megbízol bennem? – vonom fel szemöldököm, s nézek szemébe kíváncsian. Tudnom kell.
   A hallott információval nem igazán törődök. Még sosem láttam a Roxfortban, így nagyobb jelentőséget nem igazán tulajdoníthatnék a dolognak. Mitch évfolyamtársa, csak ez alapján ismerhettem volna, de ritkán foglalkozok ennyivel fiatalabb lányokkal. Hiszen van elég, az én korosztályomban is.
- Nyugi, már nem sokáig. – mosolygok rá, és megcsókolom.
   Kezeim közben végigsimítanak testén, ujjaim kitapogatják az említett alsónemű szélét, és játékosan bele-beleakadnak. Vadul csókolom, külön figyelmet fordítva a piercingre, mely különlegessége a mai estének. Kevés boszorkány jár ilyennel a nyelvében.
   Az álarc kicsúszik kezeim közül, és a földön végzi, de nem foglalkozok vele. Majd visszajövök érte. Nem is, majd valamelyik szolga reggelre felhozza. Mikor ott ébred… mellettem, már ott lesz az éjjeliszekrényen. Hiszen aki egy ágyba kerül velem, megérdemli az extra luxust. Extra, mert amit én nyújtok neki, azon felülteljesíteni nem könnyű feladat. Kissé egoistán hangzik, de igaz.
- Gyönyörű vagy. – suttogom, még mindig derekán nyugtatva kezeim, a szemkontaktust fenntartva. Két, tüzelő szempár, két szempár, ami csak egy dologra vágyik. A másikra.
- Menjünk. – adok puszit arcára, majd jobb kezem derekáról kezére csusszan, és kivezetem az öltözőből. A nyitott folyosón sétálva kicsit lassítok, a bálozó tömeget nézem, kissé merengve szólok hozzá. Úgy gondolom, nem ez lesz az utolsó alkalom, mikor megtaláljuk egymást, így nem nagy gond, ha kicsit jobban megismerkedünk. Ki tudja, lehet, hogy ő majd komolyabb kapcsolatra vágyik. Bár nem olyan típus, szerintem.
- Tudod… egész életemben ez a pompa vett körül. – nem nézek rá, kitartón figyelem a táncolókat. Tekintetem pár másodpercre elidőzik Nolitán, majd Mitchen is, aki persze megint észrevesz, és vadul kalimpál felém, meg feltartott hüvelykujját mutogatja. Bosszús sóhaj hagyja el ajkaim, és megcsóválom fejem. – Viszont van, akinek tizenöt év nem elég, hogy illemet tanuljon. – nézek mosolyogva Nadine-ra, egyértelműen célozva féleszű öcsémre. Nyilván ő is látta, és nyilván ő is tudja, miről beszélek.
   Egy nagyobb szobába érünk, oda, ahol felkészítettek minket a bálra. A ruhákat azóta összepakolták, így a szoba ismét hasonlít egy visszafogott étkezőhöz, a falakon régi tájképek, háborús drapériák, az asztal gyönyörűen megterítve. De nekünk ma éjjel nem erre a szobára van szükségünk. A terem túlsó vége felé vezetem, és a cselédek szobája mellett kinyitok egy ajtót, mely a nagy folyosóra vezet, hol sötétség honol, s melyen nem kell sokáig menni, hiszen az egész a vendégek számára van fenntartva. Rögvest az első szobába nyitok be, amiről tudom, hogy szabad is, és kellőképpen alkalmas is egy ilyen estére. Mosolyogva terelem be a lányt. Ez egy rendes vendégszoba, általában befolyásos emberek jönnek ide, de mi vagyok én, ha nem befolyásos? Mindenféle lelkiismeret nélkül avatom fel a nagy, szépen vetett franciaágyat.
   Hátat fordítok neki, és hátrébb lépve a nagy, kétszárnyú ajtóra nézek.
- Zár. – suttogom, mire kattan a zár, s ide ezután senki nem jöhet be. Megfordulok, de van egy újabb bökkenő, a sötétben aligha láthatnám, merre van, vagy mit csinál, így újabb utasításra van szükség.– Fény. – szavaim után megannyi gyertya éled fel a hatalmas csilláron. A kandallóhoz sétálok, és a kihelyezett gyufával gyorsan meggyújtom a bekészített tűzifát. Igen, más aranyvérű családoknál külön extrák vannak a fűtést illetően is, de ez csak egy vendégszoba. A saját szobámban a kisujjamat sem kell megmozdítanom, hogy tüzet gyújthassak.
   Mikor már úgy tűnik, minden rendben lesz, megfordulok, és a lányra nézek. Közelebb lépek hozzá, megfogom mindkét kezét, s szemébe nézek.
– Tetszik? – hangom angyali, mintha kenyérre lehetne kenni. Mintha nem is egy gyilkos hangja lenne.