Remus J. Lupin

REMUS J. LUPIN

alapok

teljes név || Remus John Lupin
becenév || Holdsáp
nem || férfi
születési hely, idő || ismeretlen hely; 1960. március 10.
kor || 37
faj || ember // Holdtöltekor vérfarkas
vér || félvér
évfolyam || -

a múlt

37 évvel ezelőtt egy kicsiny faluba, a szegény Lupin családnak kisfiút hozott a gólya. A gyermek nem sírt, csak csodálkozva nézett a világra barna szemeivel…
Édesapját korán el kellett veszítenie egy baleset során, melyet egy rosszul kikevert bájital okozott. Ezután a kis Remust édesanyja nevelte, aki mindent megtett azért, hogy a fiúcskának teljes élete legyen…
Aztán egy oly sötét éjszakán, mikor egyetlen világosság csupán a telihold volt az égen, a kicsi Remus sétálni indult. Nem tudta miért, egy belső vágy hajtotta őt arra a kietlen, sötét tisztásra. Fogalma sem volt róla, de ott már vártak rá.
Fenrir Greyback, egy igazi szörnyeteg. Villódzó, sárga szemeivel fürkészte a kisfiút. Kivárt… még túl messze volt a préda. A puha gyermekhús illata megbolondította a vérfarkast, aki direkt tartózkodott a közeli erdőben, pint akkor, holdtöltekor. Az idősebb Lupin, még éltében megsértette őt. Ugyan rajta már nem állhat bosszút, de valakinek bűnhődnie kell ezen tettért. És az Remus Lupin lesz.
A szörnyeteg még várt, majd mikor már kellőképp közel érezte magához a zsákmányt, olyan szélsebesen ugrott elő a bokorból, hogy a kisfiúnak feleszmélni sem volt ideje.
Fájdalom...
Vér…
Könnyek…
Hosszú óráknak tűnt, és tán azok is voltak, míg visszakúszott a házukig. Édesanyja azonnal bevitte fiát a Szent Mungóba, ahol azonban már nem tudtak segíteni… A kisfiú vérfarkassá vált, és örülhetett, hogy nem halt meg. Pedig oh, hányszor kívánta, hogy inkább lehelte volna ki lelkét az illatos avarban azon az éjjel… Oly sok szenvedéstől megkímélte volna, melyet élete során kellett kiállnia…
Remus még visszahúzódóbb lett mint azelőtt volt, és ezen az sem segített, hogy Dumbledore különleges, és meglepő módon engedélyezte számára a Roxfortba való tanulást. Persze óvintézkedésekre is szükség volt. Az iskola parkjába egy Fúriafűz került, melynek gyökerei alól egy titkos alagút indult, mely egészen Roxmortsig vezetett egy öreg házba. Holdtölte előtt, Madam Pomfrey lekísérte a fiút a parkig, onnan azonban magának kellett megtennie az utat. Míg végigsétált a szűk alagúton, a félelem vasmarokkal szorította őt. Tudta, az alagút végén majd a kínok kínjai közt fog vergődni.
A falusiak úgy hitték, szellemek költöztek az elhagyatott házba, azért hallani olykor azokat a szörnyű hangokat. És Dumbledorenak kapóra is jött ez a história…
Persze a beosztási ceremóniától a kis Remus is félt… A süveg is igen sokat gondolkozott rajta, hogy hova tegye… Hiszen bátorság is volt benne bőven, kedvesség és áldozatvállalás is, és észnek sem volt híján a fiú. Végül óráknak tűnő másodpercek után felhangzott annak a háznak a neve, amely megpecsételte Remus további sorsát.
Barátokra talált. Testi-lelki jó barátokra, akik ott voltak mindig mellette. James Potter, Sirius Black és Peter Pettigrew… Ők voltak azok, akikért az életét is odaadta volna.
Nem kellett a három barátnak sok idő, hogy megfejtsék Remus titkát, aki mindig azzal a kifogással élt teliholdkor, hogy beteg édesanyját kell látogatnia.
Mikor barátai rájöttek, hogy vérfarkas, olyan dolgot tettek, amire Remus gondolni sem mert volna soha… Nem elfordultak tőle, nem megvetették, nem megalázták és nem kürtölték szét a titkát. Ehelyett biztosították róla, hogy mindenben mellette állnak, így megtanulták az animágiát, hogy a „nehéz éjszakákon” barátjuk mellett lehessenek. Így lett Sirius nagy, fekete kutya, James szarvas és Peter patkány… És így alakultak meg a tekergők… A tekergők, akik sosem nyugodtak. Tapmancs, Holdsáp, Féregfark és Ágas.
Közös erővel létrehozták a Tekergők Térképét, mely olyan segítséget nyújtott nekik, amit talán semmi más nem tudott volna… A bűvös szerkezet az egész roxfortot megmutatta, és a benne tartózkodó embereket. Mindenkit egy-egy apró, mozgó tintapötty jelölt. Igen, mozgó. Eme bűvös szerkezet megmutatta, hogy ki mit csinál éppen a kastélyban…
Az idő csak telt és múlt, és a négy barát lassan felcseperedett… Sirius ugyanaz a fékezhetetlen, nagyra nőtt gyerek maradt aki volt, James – ha nem is teljes mértékben, de – megkomolyodott, és feleségül vette Lily Evans-t, Peter viszont egyre furcsábban kezdett viselkedni…
Aztán a felhőtlen, vidám és napsütötte szórakozást, barátságokat, kapcsolatokat, reményeket mintha felkapta volna egy szélvihar és messzire sodorta volna őket. A képzeletbeli vihar csak tépett mindent, ami fontos volt… Apró, hegyes fogait oda mélyesztette ahol a legjobban fájt, és elkezdődött az, amit egyikük sem gondolt volna…
Barát barátnak lett esküdt ellensége, és egymást támadták.
A Potter családra el kezdett vadászni a Nagyúr, így hát különleges bűbájt kellett alkalmazni - csak akkor tudhatta meg Voldemort, hogy hol vannak Potterék, ha egy valaki - a titokgazda elárulja neki.
Potterék az utolső pillanatban változtatták meg a döntést, hogy ki legyen a titokgazdájuk, így két emberen, és a családon kívül senki nem tudott a cseréről. Sirius Black helyett Peter Pettigrew lett a titokgazda… Az a Peter, aki később elárulta, és a halálba küldte James és Lily Pottert…
Ám Peternek ez sem volt elég… Miután Sirius rájött a cselszövésre felkutatta Petert, hogy megölje… Balszerencsére a kis Peter furfangosabb volt mint bárki hitte volna… A nyílt utcán játszotta el saját halálát, s direkt úgy intézte a dolgokat, hogy mindenki azt higgye, hogy Sirius Black áll Voldemort szolgálatában, hogy ő szolgáltatta ki Potteréket, és hogy éppen Peter volt az, aki felkutatta Siriust, hogy bosszút álljon. A férfi levágta saját ujját és átalakult patkánnyá… Patkánnyá, hiszen lelke mélyén, mindig is egy patkány volt. Mivel egyik barát sem volt bejegyzett animágus, mindenki azt gondolta, hogy Peter tényleg meghalt.
Sirius Blacket elfogták, és az Azkabanba, a varázslók börtönébe zárták gyilkosságért, és a Voldemorttal való szövetkezése miatt…
Eközben Remus teljes depresszióba esett… Két barátja meghalt, a harmadik pedig Azkabanba került… Mi történhetett a világgal? Gondolkozott Remus. Nem tudta felfogni, hogy hogyan változhattak meg a dolgok ilyen rövid idő alatt, és sajnos ő is-ahogy mindenki más bedőlt a látszatnak, vagyis hogy Sirius tette azokat a szörnyűségeket, amelyeket valójában Peter művelt.
Tovább teltek az évek… A nyomorúságteljes évek, melyek tele voltak elkeseredettséggel, szomorúsággal, magánnyal és szegénységgel… Mígnem egy napon, 12 évvel a tragikus esetek után állást kapott a Roxfortban Dumbledoretól. Attól a Dumbledoretól, aki már oly sokszor kisegítette őt.
Akkor, a vonaton találkozott először újra –több mint egy évtized múltán- barátja fiával, Harryvel. Pont mint az apja… Csak a szeme… A szeme az Lilyé…
Az az év más meglepetéseket is tartogatott… Sirius Black megszökött az Azkabanból, még a tanév kezdete előtt. Remus úgy sejtette, hogy Harryre vadászik, ahogyan mindenki más is, így hát ő is különösen rajta tartotta a szemét Harryn. De hiába, apja fia… Harry, Ron és Hermione mindig bajba keveredett, hát miért lett volna ez most másképp.
Remus sosem hitte volna, hogy James és Sirius egykori ellensége, a volt halálfaló, Perselus Piton segít majd rajta. Ő főzte meg ugyanis a farkasölő-főzetként elhíresült kutyulmányt, aminek segítségével vérfarkassá válásakor is megőrizheti emberi elméjét. Teliholdkor tehát bezárta magát a szobájába, és átaludta a holdtöltét.
Aztán év végén, Sirius kutya képében lerángatta Ront a fúriafűz alatti alagútba. Ront, és a patkányát… Harry és Hermione, Ron segítségére sietett, és nem sokkal később Lupin is lemászott az alagútba. Az alagútba, mely a szellem szállásra vezetett. Egy rég elfeledett hely, melyben már oly rég hangzottak fel azok a fájdalmas kiáltások…
Ott találkozott hát újra, 12 év után Siriussal. Siriussal, aki immár elmesélt mindent. Mindent, úgy ahogyan igaz volt.
Remus nem tudott hinni a fülének… Hiszen hogy lehetett ilyen naiv? Hogy hihette, hogy Sirius… De Sirius is tartogatott még meglepetéseket… Kiderült, hogy Ron patkánya, Makesz nem más mint Peter Pettigrew… Eljött hát az idő, hogy elégtételt tegyenek. Több, mint tíz év telt el azóta, hogy James és Lily meghaltak egy barátjuk árulásáért. Most viszont, Peter meglakol minden tettéért. Sirius és Remus pálcája egykori barátjuk szívére irányult. És éppen akkor, mikor már majdnem kimondták az átkot, Harry közbelépett. James nem akarná… Igaza van Harrynek.
Peter azonban kicsúszott a kezeik közül, így Sirius még nem térhetett vissza a rendes életbe. Továbbra is menekülnie kellett, bujdosnia a világ elől.
Piton elárulta a mardekárosainak, hogy Lupin vérfarkas, akinek immár nem volt maradása tovább az iskolában.
Újra munka után kellett néznie, újra jött a szegénység, de legalább mostmár tisztán látott…
Miután egy évre rá a Sötét Nagyúr visszatért, a Főnix rendje újra alakult, Lupin fontos szerepet kapott- be kellett épülnie a gonosz, vérszomjas vérfarkasok közé, akik Voldemort szolgálatában álltak. Voldemort szolgálatában, azzal a vezetővel, aki az ő életét is megnyomorította. Aki őt is ilyen véres fenevaddá tette… Ő volt Fenrir Greyback.
Végül egy évre rá újabb sorscsapás történt Remus életében.
Elvesztette újra megszerzett barátját. Siriust megölte Bellatrix Lestrange, és Remus úgy érezte, összedől a világ. De erősnek kellett maradnia… Nem lehetett gyenge, hiszen a Voldemort elleni harcban szikrája sem lehetett gyengeségnek egyikükben sem.
Eközben megismerkedett Tonkssal, akit féltett saját magától. Nem akarta, hogy Tonks egy ilyen férfibe legyen szerelmes, mint ő… Hiszen ő fiatal még, és szép. Megérdemli a normális életet… Egy normális életet, ami neki sosem adatott meg…

jellem

Csendes férfi, aki mindig másokat helyez előtérbe. Sosem azt nézi, hogy neki mi lenne a jó, hanem hogy másoknak. Zárkózottsága, és az előbb említett csendessége miatt sokan alábecsülik képességeit, pedig igen nagyszerű varázsló. A barátaiért mindenre képes/képes volt. Sok törés volt már az életében, éppen ezért nehezen nyílik meg és hajlamos a depresszióra is.

apróságok

mindig ||
- könyvek
- SVK
- barátai
- rend
- vajsör
- hosszú beszélgetések
- cukor penna
- menta tea

soha ||
- Telihold (naaagy betűkkel)
- Halálfalók
- mások halála
- lenéző tekintetek
- hal
- sötét
dementorok || Jamesék háza romokban (illetve Sirius halála után az ő függöny mögé zuhanása)
mumus || telihold
titkok ||
- természetesen, hogy vérfarkas
- nagyon szereti a Weasley Varázsvicc Vállalat termékeit
rossz szokás ||
- El kezd dadogni, illetve tördeli a kezét ha idegen emberekkel kell beszélgetnie

a család

apa || ismeretlen
anya || ismeretlen
testvérek || nincs
családi állapot || Nézegetik egymást Tonkssal

külsőségek

magasság || 179 cm
tömeg || 70 kg
rassz || európai
szemszín || gesztenye barna
hajszín || világos barna, keveredve ősz hajszálakkal
különleges ismertetőjel || Nem egy sebhely melyet magának okozott átalakulásai alatt.
kinézet || A kopottas, toldozott-foldozott talár, és az őszülő haj különös látványt nyújt. Kit megindít, ki lesajnáló tekintettel illeti a férfit. Új ruhákra sosem volt pénze, hiszen „kórja” miatt szinte sehol nem kap állást. Sovány férfi, akinek alap alkata nem ilyen lenne, de a folytonos fájdalmas átalakulások, és a pénzhiány miatt bekövetkezett éhezések miatt sok súlyt vesztett.
egészségi állapot || Vérfarkas - elég az, sok is

a tudás

varázslói ismeretek || A Roxfortot elvégezte, kitűnő tanulmányi eredménnyel; Tanári képzettség; Magas szintű ismeret a sötét varázslókkal szemben; Patrónus
mugli képzettségek || nincs ilyen
pálca típusa || 13 hüvelyk, kőris; főnix toll maggal
különlegesség || hogy vérfarkas Vigyorog

egy darabka belőled

Ködös, hideg éjszaka volt… Szokatlanul hideg júniushoz képest. Mintha az idő is gyászolna.
A rideg utcát csak a neonszín lámpák fénye vonta be delejes sugarával.
Kopp.
Kopp.
A messziségben egy görnyedt alak közelgett. Fekete körvonalait néha fénnyel vonta be az utcai lámpák sugara, de a titokzatos alak oly gyorsan eltűnt a közvilágítás hatóköréből, hogy nem lehetett szemügyre venni alaposan. Az alak megállt a közeli házak előtt, és lehajtott fejjel, csukott szemmel koncentrált…
Grimmauld tér 12…
Miután felemelte a fejét, tekintete a semmiből termett házra siklott. Hosszan, talán túl hosszan is bámulta a házat… Nem tudta, hogy be merjen e lépni, hogy felébressz e a most oly alattomosan szunnyadó emlékeket és érzelmeket. Hosszú ideig állt a ház előtt. Másodpercek, percek, vagy talán órák teltek el így. Maga sem volt tisztában az idő múlásával… Az idő múlása…
És ekkor, mint aki mindvégig tudta mit akar, határozott, ámbár lassú léptekkel elindult a ház felé.
Lassan, komótosan mászott fel a lépcsősor tetejére, mely a bejárati ajtóhoz vezetett. A súlyos, tölgyfa ajtóhoz, mely annyiszor engedett már számára bebocsátást, és amelynek küszöbét annyiszor lépte már át, de most mégis, mégis annyira nehéznek tűnt az egész.
A megsárgult réz kilincshez úgy ért hozzá, mintha izzó vashoz kellene érintenie tenyerét.
Lassan lenyomta a súlyos kilincset, és a zár halkan kattant, jelezve, hogy szabad a belépés.
Ahogy átlépte a küszöböt, és becsukta maga mögött a súlyos ajtót, úgy érezte, mintha az ami eddig a vállát nyomta százszorosával nehezedne rá. Finom, halk léptekkel besétált a konyhába, ahol csak még szívszorítóbb látvány tárult a szeme elé.
Sirius aznapi vacsorájának maradékai még annyira éreztették a férfi közelségét… Úgy tűnt, hogy az étel gazdája csak elment aludni, úgy gondolván, hogy majd a házimanó rendbe rakja a dolgokat reggelre… Aludni…A szék karfáján még ott pihent Sirius pulóvere ugyanúgy, ahogyan egykori gazdája hanyag mozdulattal ledobta mostani helyére.
Remus Lupin közelebb lépett, és megérintette kezével a finom pamut anyagot.
Ekkor a férfi lehajtotta a fejét, és rázkódni kezdett. Az egyetlen égő gyertyacsonk fénye megvilágította az arcán patakzó ezüstös könny tengert.
A férfi a pulóvert markolva roskadt össze a földön, és csak zokogott és zokogott.
Az eddig felgyülemlett fájdalom úgy öntötte el, mint ezelőtt még sosem. Nem tudta, nem akarta elhinni, hogy ez az egész igaz lehet. Mint esőcseppek a hideg ablaküvegről úgy peregett le róla is a megváltoztathatatlan tény, hogy Sirius…
Sirius…
Hiszen még reggel itt beszélgetett vele.
Sirius…
Az a kutyaugatás szerű nevetése…
Sirius…
Remus fejébe fehér fénnyel hasított egy régi emlék…

- Ugyan már, Remus, csak egy kis tréfa volt- szólt a körülbelül 14 éves Sirius, mikor a négy tekergő épp Roxmorts utcái felé haladt. Láthatólag valamiben nagyon nem értettek egyet ketten közülük…
- Mondd, hogy nem élvezted- sandított Sirius sunyi mosolyával a még mindig megkeményített arcú Remusra.
- Egyáltalán nem volt se vicces, se jópofa. –A sápadt, beesett arcú Remus ráemelte tekintetét Siriusra, és úgy folytatta- Komolyabban is megsérülhetett volna, erre nem is gondoltatok- fejezte be, s az utolsó tagmondatot már Jamesnek is címezte.
- De nem lett semmi baja- szólt cseverésző hangon, s talán kicsit flegmán felemelt fejjel Sirius- mondd meg neki te is, Ágas.
- Így igaz, ne legyél ilyen, Holdsáp, naaaaa - gondolj a következő holdtöltére-, suttogta neki oda James.
Ezt már Lupin sem állhatta meg mosoly nélkül. Széles vigyor jelent meg az arcán, s szeme mostmár elárulta, hogy hanyagolja a következőkben az előző témát.
- Ez a beszééééd- konstatálta Sirius, s karját a két mellett lévő barátja vállára tette.

Az emlék elhalványult, és másik jelent meg a helyén… Immár egy pár hónappal ezelőtti kép úszott be Lupin gondolataiba.

- Nem bírom tovább, Remus- hagyta el az elkeseredett, szinte segélykiáltás szerű mondat Sirius torkát.
- Egyszerűen megőrülök! Megőrít, hogy szabad vagyok, mégis fogságba estem! Hát ezért szöktem el?! Ezért kockáztattam az életemet?! Hogy ugyanúgy rabságban legyek?! Hát mondd meg, mivel jobb ez…- Az utolsó elkeseredett mondat közben Sirius leroskadt az ágyra, és arcát a kezébe temette. Fekete tincsei lassan omlottak le, s az ablakon beúszó fény amúgy nem szokásos ragyogással vonta be haját.
Remus csak állt mellette, és nem tudott vigasztaló szavakat mondani…
Nem tudta, hogy barátjának az is mélységes megnyugvást ad, hogy legalább itt van mellette ezekben a számára nehéz percekben…

Az emlék elúszott, és emlékfoszlányok és hangok úsztak be Remus agyába…

- Csíny letudva!

- Tapmancs, Holdsáp, Féregfark és Ágas!

Egy tölgyfa alatt négy fiú ücsörög, miközben a nap fénye át-át süt a zöld lombkoronán…

A romba dőlt Potter ház…

Sirius az újságok címlapján mint gyilkos…

Harry, aki pont olyan mint az apja…

Az áruló Peter arcképe…

Az új találkozás Siriussal…

A ma reggel, amint Remus még visszapillant az ajtóból… A sötétbarna, vad illetve a bársonyos, gesztenyebarna szempár találkozása… A szomorú félmosoly Sirius arcán, és az Isten veled! elköszönés.

A jól ismert kutyaugatás szerű nevetés, és a függöny mögött eltűnő férfi megdöbbent arca…

Mikor Remus Lupin kilépett a házból, kezében barátja pulóverével, a pirkadat már rózsaszínűvé festette a sötétlő ég alját, az éjjeli eget viszont még mindig csillagok pöttyözték.
Remus kisírt szemekkel, és még mindig könnyes arccal nézett fel az éjszaka apró, ragyogó csodáira…

Tapmancs barátom!
A csillagok majd vigyáznak rád,
S őrzik utadat amerre jársz…
Csak felnézünk az égre,
S ott vagyunk veled,
Isten veled, Sirius, Isten veled…

egyéb

Csíny letudva!

(apróbb változtatásokkal)