A falu melletti hegyek

A falu környékén magasló hegyek, hatalmas fákkal és különböző növényékkel. Remek lehetőséget  nyújt kirándulásra. Számos kitaposott ösvény várja a természet barátokat, de vigyázat, könnyen el is tévedhet az ember! Azok diákok, akik nem tudnak tájékozódni, vagy nem tudnak elbánni a kisebb, bosszantó lényekel, akik a területüket védik, inkább kerüljék el!

~Nicole~

Az utcán

Miközben megbeszélték, hogy hova menjenek megpróbált kiállni a többi arra járó útjából. Ilyen tömegben sosem lehetett rendesen még csak beszélgetni sem, hiszen az ember nem tud odafigyelni a másikra, ha közben fél másodpercenként meglöki valaki. Megvárta, amit Nicole mondott, de igazából semmi olyasmit nem hallott, ami meglepte volna. Bólintott, majd még hozzátette
- Rendben, akkor hagyjuk itt őket.
Megfordult, hogy elinduljon a hegyek felé, de a nagy tömegben alig bírt moccanni. Egy ideig még próbálkozott, aztán feladta és egy mellékutcát célzott meg. Roxmorts amolyan igazi turistafalu volt, a házak főutca felöli oldala kifogástalan állapotban, de itt a mellékutcában már nem volt minden ilyen szép. Nem voltak itt sem csúnyák a házak, de azért elhanyagoltabbak voltak. Ha Nicole még nem jött volna utána Quin visszalépett érte és őt is behúzta, még mielőtt elsodorja a tömeg.
- Itt azért jobban elférünk.
Jegyezte meg, majd elindult. Nem ment túl gyorsan, bár ez volt a szokása, de most figyelt rá, hogy a lány ne maradjon le. Nem mintha nem nézte volna ki belőle, hogy tudná tartani az iramot, fürge, energiával teli lánynak ismerte meg. De mégiscsak jobb, ha nem kifulladva érkeznek meg. És ami azt illeti, a „baleset” óta ő is hamar elfáradt.

Nem sokkal a falu vége előtt Quinin letért az eddigi útról és egy elhagyatott, romos házhoz lépett. Valószínűleg már évtizedek óta nem lakott itt senki, egyedül a postaláda volt még ép. A postaládában pedig egy közepes méretű csomag, melyet még azelőtt adott fel Quin hogy elindultak volna. Enni és innivaló volt benne, elég az egész napra mindkettejüknek. sokszor volt már, hogy lusta hogy lecipeljen valamit magával, ekkor csak leküldte az iskola egyik baglyával erre a címre és eljött érte. most is ezt tette, kivette a csomagot, majd visszasietett a lányhoz. Megmutatta neki, miért ment, majd folytatták az utat és hamarosan már a hegyre másztak fel. Nem volt túl meredek, de azért figyelni kellett, hogy ne csússzanak meg. Miközben egyre feljebb jutottak Quintin azokról a napokról mesélt, mikor régebben kijött ide.

A hegyen

Körülbelül negyed óra alatt értek fel. Egy kisebb fennsíkon voltak, ahonnan remek kilátás nyílt mind a falura, mind az iskolára. Másik oldalon pedig egy erdő volt, melynek fái a ködbe vesztek. a fennsíkon is állt két kisebb fa, egy tölgy és egy berkenye Azért kedvelte Quin ezt a helyet, mert minden együtt volt, amit kedvelt. A Roxfort, a falu, az erdő, és a két fa. A tölgy mint az erő jelképe és a berkenye, a mágikus fa mint a varázserő jelképe. A fennsíkon dús, sötétzöld fű is nőtt, mintha csak valaki rendszeresen locsolná és nyírná. Quin hátrafordult a lányhoz.
- Üdvözöllek az én kis birtokomon.
Ugyan senki sem mondta, hogy ez a hely az övé ő már rég kinevezte sajátjának. Más nem járt erre, így senkit sem zavart.

~Quintin~

Az utcán

A jelek szerint Quintin nem akart máshova menni, vagy legalábbis nem mondta. Miután megbeszélték, hogy hova tovább, a srác megpróbált elindulni, de a tömegben ez egy kicsit nehezére esett. Nicole is elindult, de csak nehezen tudta magát átverekedni a tömegen. Quintin már megfordult, hogy behúzza a mellékutcába, mire a lány oda ért.
Aztán elindultak. A kis utca, amiben mentek szinte teljesen kihalt volt. Míg elértek majdnem a végéig, addig nem találkoztak senkivel. Ugyanis a falu vége előtt nem sokkal lekanyarodtak egy romos kis házhoz. A fiú egy kicsit magára hagyta a lányt, és elment a ház felé. *Itt meg mit akar?* gondolta Nicole, majd látta, hogy Quin a postaládából egy csomagot vesz elő. Na ez aztán egy kicsit sok volt a lánynak. El nem tudta képzelni, hogy mi lehet a csomagban, ezért elhatározta, hogy alkalom adtán megkérdezi a sráctól. Nem most, inkább, majd, ha felértek a hegyre. Miután kivette a csomagot, visszajött a lányhoz. Végül nem kellett megkérdeznie, mert ahogy visszajött megmutatta neki Quin, hogy miért ment. *Találó. A kis kényelmes, lusta volt lecipelni a csomagot, így inkább leküldette egy bagollyal.* gondolta Nicole, és közben elmosolyodott. Aztán tovább sétáltak felfelé a hegyen. Nem volt egyáltalán meredek, de az időjárásra tekintettel egy kicsit sáros volt. Ezért jobban kellett figyelniük, hogy hova lépnek, nehogy elcsússzanak.

A hegyen

Míg felértek, addig Quin azokról a napokról mesélt neki, amikor régebben feljött a hegyre.
Tulajdonképpen egész rövid idő, negyed óra alatt elértek egy fennsíkot. Nicole még soha nem volt itt, de a képtől, ami fogadta még a szája is tátva maradt. A helyről, ahol álltak, egyaránt lehetett látni Roxmortsot és az iskolát is. A lány, ahogy jobban körbenézett, akkor látta, hogy a fennsíkon áll két fa, egy tölgy és egy berkenye, a másik oldalán, pedig egy hatalmas erdő terül el. Nem gondolta, hogy a környező hegyekről ilyen szép a kilátás nyílik… sőt nem is szép, inkább csodálatos.
- De gyönyörű. – mondta, szinte már meghitten, ennél többet ugyanis nem tudott mondani.
A fennsíknak sötét zöld füve volt. Úgy nézett ki, mintha frissen lett volna nyírva. Míg ezeket nézte Quin hátrafordult hozzá, és ezt mondta:
~Üdvözöllek az én kis birtokomon.~
Nicole erre nem mondott semmit, csak mosolygott.
Aztán mivel a lány megéhezett, egy részt a friss levegőtől, más részt, mivel reggel óta nem evett, most viszont már dél felé járhatott az idő, így kezdeményezte, hogy egyenek valamit. Levette utazóköpenyét, leterítette a fűre, és ráült, majd elővett egy kis szendvicset a táskájából, megvárta, míg Quintin is leül, és nekilátott az evésnek.

~Nicole~

Mikor felértek a fennsíkra Quintin egy pillantással üdvözölte az ismerős környezetet. Szokása szerint odalépett a két fa közé, szembefordulva az iskolával és a faluval. Megállt, egy pillanatig kivárt, majd lehunyta a szemét és kezeit maga elé emelte, meditációs tartásba. Ez a hely tökéletes volt, ha valaki meg akarta találni a „belső békéjét”, a fiú pedig már rászokott, hogy ilyenkor egy rövid meditációval elcsöndesítse a gondolatait. Ilyenkor megszűnt gondolkozni, többé nem volt tudatos lény, csak egy a megannyi élet közül. Aztán visszatért a világhoz, leengedte a kezét és visszafordult a lány felé. Rámosolygott, örült neki, hogy sikerült örömet szereznie neki. Az evés említésére neki is megjött az étvágya, így levette a köpenyét és Nicolé mellé fektette a fűre. Ugyan annyira ismerte a terepet, hogy tudta, akkor se lenne semmi gond, ha a fűre ülnének, de ha a lány így szerette volna, ám legyen. A csomagot is oda vette és elkezdett kipakolni. A tányérok után kenyér került elő, aztán vaj, sonka, különböző zöldségek a paradicsomtól a salátáig… csak találgatni lehet, hogy a roxforti manók honnan szerezték. De valahonnan megszerezték és mikor a fiú felkereste őket örömmel adtak. Innivalóként töklevet és teát vett elő, majd kipakolta késeket is. A meglepetést még nem vette ki, azt evés utánra szánta. Miután már mindent előszedett vette az egyik kést és nekiállt, hogy szeleteket vágjon a kenyérből. Az elsőt rögtön a lánynak nyújtotta, majd magának is vágott. Megkente vajjal, majd sonkát szelt rá és egy salátalevéllel koronázta meg. Egyik kezével hátul kitámasztotta magát, lábait kinyújtotta, majd beleharapott a szendvicsbe. A nap ragyogott rájuk, ő pedig élvezte a jó időt és a lány közelségét. Kevés dolog tehette volna boldogabbá, mint hogy örömet szerezhet Nicolenak.

//50. jubilleumi reag csak neked csak most //

~Quintin~
(Egy kicsit megkésve)

Délre a nap is kisütött és egész jó idő lett. Éppen ezért Nicole próbált úgy helyezkedni, hogy hátát a napnak fordíthassa, mert ahogy rásütött, egy kicsit melegítette azt. Nem mintha fázott volna…
Míg ettek, azon gondolkozott, hogy Quin honnan szerezhette ezt a sok ennivalót. Tulajdonképpen volt egy olyan sejtése, hogy a házimanóktól, de ebbe nem volt biztos. Ő is volt már lent a konyhába, és kért tőlük enni, de azt kétségesnek tartotta, hogy ilyen sok ételt adjanak egy embernek... kenyértől kezdve a zöldségeken át az innivalóig. Érdekelte volna, hogy honnan szerezte ezt a rengeteg ennivalót, de végül nem kérdezte meg, mert tartott attól, hogy megsérti a srácot. Ez pedig, egyáltalán nem állt szándékában. Csak hát ő ilyen típus, szeret mindent tudni Mikor végzett az evéssel töltött a tök léből és Quintint is megkérdezte, hogy mit kér, majd amelyiket választotta, abból töltött neki a lány.
Nicole miután befejezte az evést, nem kelt fel inkább a tájban gyönyörködött, és a srácot figyelte. A környezet csodálatos volt. Már itt voltak egy kis ideje a sráccal, de még mindig nem tudott betelni a látvánnyal, és az sem volt mellékes, hogy Quin hozta fel ide. Eddig nagyon szép napjuk volt így együtt. Nicole nagyon jól érezte magát a fiúval. Először egy kicsit zárkózott volt, de aztán kinyílt. Ez valószínűleg Quin kisugárzásának volt köszönhető… Végül is mindegy, a lényeg az, hogy Nicole nagyon jól érezte magát a fiúval.

~Nicole~

Mikor Nicole az üvegekért nyúlt és megkérdezte a fiút arról, hogy mit is kér már majdnem kikapta a kezéből a poharakat amolyan „én vagyok a férfi és az udvariasság azt diktálja, hogy…” felkiáltással, de aztán belegondolt, hogy a lány mit gondolhatna ha ezt tenné és inkább letett róla.
~A pokolba a lovagi erkölcsökkel!~
Inkább csak rámutatott a megfelelő üvegre, mert a szája éppen teli volt és azért teli szájjal beszélni még ha nem foglalkozunk az illemmel akkor is csúnya. Mikor befejezték az evést egy pálcaintéssel összepakolta a már nem kellő dolgokat. A délután további részét leginkább beszélgetéssel töltötték, miközben egymás mellett feküdtek a napon. Quintin mindent elmesélt magáról a lánynak, gyerekkorától kezdve a szülein át egészen a roxforti napjaiig, barátairól, arról, hogyan teltek a napjai az iskolában… egyszóval mindent magáról, kivéve azt, hogy nemrégiben új testbe költözött. Nem akarta megijeszteni vele a lányt, ez azért mégis rémisztő lehet valakinek aki nem ismeri a körülményeket. És most nem magyarázkodni akart, hanem élvezni a napot.

Eltelt a délután, a nap pedig már lemenőben volt, mikor Quintin elővett a csomagból egy nedvesen csillogó palackot és két borospoharat. A megfelelő varázslat megvédte a poharakat, egy másik pedig hidegen tartotta a drága nedűt. A palackban a híres 1970-es ’Gran Coronas’ nevezetű spanyol vörösbor volt, Quintin apja szerint az egyik legjobb bor, ami valaha termett. Az „öreg”Reyes-nek pedig lehetett hinni ha borról volt szó. A fiú a fennsík széléhez ment, leült, úgy, hogy a lába a sziklafal alatt tátongó szakadék fölé lógjon és intett a lánynak, hogy üljön mellé. Az egyik zsebéből dugóhúzót halászott elő, majd eltávolította az immár 26 éve érintetlen dugót. Quintin töltött mindkét pohárba, ahogyan apjától tanulta, nem sokat, de nem is túl keveset. Ráadásul egy ilyen pohárban is csak bizonyos mennyiség mutatott jól. Miután kitöltötte a bort az egyiket a lány felé nyújtotta. remélte, hogy elfogadja én nem kezd el szabadkozni, hogy nem iszik alkoholt. Nem volt célja, hogy leitassa a lányt, sosem nyúlt volna ilyen alantas eszközökhöz, de ehhez a pillanathoz valami különleges kellett. Ha a lány elvette a poharat kicsit megemelte a sajátját és így szólt:
- A mai napra!

~Quintin~

Nicole-nak fogalma sem volt arról, hogy mi játszódhatott le Quintinben, mikor rámutatott arra az üvegre, amiből kér. A lány csak azt látta, hogy a srácnak tele van a szája és ezért csak rámutat az egyik üvegre. Nicole töltött neki is, majd átadta a poharát.

Ebéd után a nap hátralevő része gyorsan eltelt. Quin és Nicole kifeküdtek a napra, és egész délután szinte csak beszélgettek. A srác is, és Nicole is mesélt az életérő, a barátairól. A lány teljesen megnyílt Quintin előtt, ami végül is majdnem csoda volt, hiszen alig ismerte. Nicole elég nehezen szokott megnyílni mások előtt, habár akad egy-két kivétel. Quintin úgy látszik ezen emberek közé sorolható.
Amikor a nap már lemenőben volt a fiú egyszer csak a táskájához nyúlt. Nicole-nak fogalma sem volt róla, hogy mit kereshet benne, amikor meglátta, hogy két borospoharat és egy borosüveget vesz elő belőle. Természetesen a bor teljesen hideg volt és a poharak sem törtek össze. Ez néhány varázslatnak volt köszönhető, amiket Nicole is ismert, de még nem tudta őket tökéletesen megcsinálni. Aztán oda hívta a lányt a fennsík szélére, és ott leültek. Nicole a tájat nézte, mikor a fiú a kezébe adott egy poharat borral.
A lány nem nagyon szokott inni, de nem akarta megsérteni a srácot, ezért elvette a poharat. *Legfeljebb csak egy keveset iszok belőle.* Szerencséjére nem sokat töltött Quintin.
- Köszönöm! A mai napra! – mondta a lány mosolyogva, majd szépen lassan megitta.
Eközben a tájat nézte, amivel még mindig nem tudott betelni, pedig már egy fél napja ott volt. Ezért elhatározta, hogy máskor is eljön majd erre a helyre.

~Nicole~

Szerencsére a lány nem tiltakozott, Quin pedig először csak megszagolta a bort, ahogyan apjától tanulta, majd meg is kóstolta. Tényleg kiváló volt, ezt senki sem vitathatta, de Quintin, aki apja mellett már jó néhány bort végigkóstolt érezte benne azt a különlegességet, ami egy bort igazán jóvá, különlegessé tesz. Mikor kiürült a pohara letette az maga mellé a fűre. A nap már majdnem nagyon közel volt a horizonthoz, hamarosan vissza kell menniük az iskolába. Gyorsan eltelt a nap, méghozzá milyen jól. Az már régóta biztos, hogy jól kijön a lánnyal, de már abban is biztos, hogy ez nem csak barátság. Egyszerűen volt valami a lányban, ami vonzotta. Szép volt, persze de ez nem csak a külső megjelenése. a kedvessége, az, hogy mindig volt néhány jó szava az emberhez, foglalkozott a barátaival, semmiképp nem bántotta volna meg őket. Olyan erények ezek, melyekkel Quintin régen nem került kapcsolatba. És mindig is sokat jelentettek neki. A lány felé fordult, hogy végre eldöntve magában, hogy lesz, ami lesz elmondja neki mit érez. Nem úgy ismerte, mint aki ettől esetleg megváltozna és ha ő máshogy érez akkor utána nem állna szóba vele. Belenézett a csillogó szemekbe, melyek szinte beszippantották és nem hagyták, hogy máshova nézzen. Most mégis megakadt valamin a szeme. Egy apró mélyvörös csepp csillogott a lány ajkán. Vonzotta a tekintetét… és nem csak azt. Ha már vakmerőek vagyunk…

Kicsit közelebb hajolt a lányhoz, majd halkan megszólalt.
- Van egy borcsepp a szádon.
Majd még közelebb, hogy ő maga tüntesse el azt a bizonyos cseppet. Egyre közelebb…

~Quintin~

A délután tényleg csodálatosan telt. Megitták azt a kevés bort, amit Quin töltött a poharakba. Nicole száján maradt egy csepp belőle, aminek eltüntetésében szeretett volna segíteni a fiú, de az utolsó percben meggondolta magát a lány és elkapta a fejét. Hogy miért azt talán ő sem tudta volna megmagyarázni.
- Nem haragudj, de ez nekem nem megy. Nagyon aranyos vagy, de inkább legyünk csak barátok. – ennél rosszabbat talán nem is mondhatott volna egy fiúna.- Remélem, nem sértettelek meg ezzel. – mondta a lány.
- A mai nap tényleg nagyon jó volt, és valóban jól éreztem magam, de maradjunk ennyibe. Kérlek ne rontsd el.
Szavait tényleg komolyan gondolta, és őszintén remélte, hogy nem sértette meg egy örök életre Quintint. Tulajdonképpen a nap folyamán semmiben nem hazudott neki. Jó volt vele beszélgetni, de nem akart tőle többet. Még mindig nem tudta Mike-ot elfelejteni, pedig az már jó fél éve történt. Még mindig reménykedett abba, hogy valahol felbukkan és nincs semmi baja. (Akkor még nem is sejtette, hogy ez tényleg meg fog történni.)
A nap folyamán rájött arra Nicole, hogy amit Mike iránt érez, azt Quin nem tudja pótolni. Belőle csak egy van, se több se kevesebb.
Sajnálta azért egy kicsit Quintint, mert egyáltalán nem állt szándékában átejteni.

Miután befejezte magyarázkodását felállt és elindult vissza a kastély felé.

~Nicole~

Hát ez nem jött be. ~Hát már semmi sem sikerülhet?~

Ez járt Quintin fejében, mikor a lány elfordult. persze, valahol mélye megértette ő Nicole-t, de a forrófejű, dühét szabadon engedő és kihasználó Quintin ezt nem tudta megérteni. Nem, nem volt skozofrén. Egyszerűen a két viselkedésmód volt két külön világ. Az, ahogyan egészen hatodik végéig viselkedett, amivel barátokat szerzett, közöttük Vikit és Greget és az, amivé a nyáron vált, aki minden adodó alkalommal dühöngött és pusztított. Az, aki gondolkodás nélkül darabokra szaggatta a fiákert, ami rá borult és gondolkodás nélkül rátámadt volna bármelyik Malfoyra, vagy Mirolra. Annyit tudott csak róluk, hogy legalább annyi feketemágust adott a két család, mint az összes többi együtt és a "vér nem válik vízzé" elvet követve ez neki bőven elég volt, hogy az egész családot elátkozza és háborút indítson ellenük. De valahol, mélyen mindigis ott volt az a Quin, aki ahelyett hogy a dühével és haragjával foglalkozott volna inkább a báratival töltötte idejét és az volt az egyetlen gondja, hogy mikor menjen le reggelizni. És visszagondolva, bizony azok voltak a szebb idők.

Ha egyszer egy gondolatmenet elkapta akkor bizony percekig képes volt elmerengő arccal maga elé nézni, teljesen kizárva a külvilágot . Most is vagy egy percig meg sem mozdult, csak nézett maga elé, tudomást sem véve a lányról. De döntésre jutott. Neki nem ez az élet kell, hanem az, amit akkor eldobott, mikor lepaktált Necresddel. Lehet, hogy már örökre magán fogja viselni a testén a nyoát, hiszen sosem fog úgy kinézni, mint ahogyan előtte, de tanult a hibájából. És az első lépés a régi önmaga felé, hogy most nem enged a haragnak, hanem rendezi a helyzetet a lánnyal. Felemelte a fejét és ha még nem ment el Niki akkor megszólalt.

- Én kérek bocsánatot, tapintatlan voltam. Szeretném ha megmaradhatnánk barátoknak.

Ha a lány elfogadja a bocsánatkérést és nem ellenkezik akkor együtt indulnak vissza az iskolába mint igazi barátok.

//ajánlom ezt a reagot a kedvenc staffomnak  //

~ . . . ~

Kipp - Kopp.
Üres…
Kipp - Kopp.
Minden üres…
Kipp – Kopp.
Túl üres…
Szenvedő holdsugarak világítják meg a macskaköves utcákat, melyen a finom bőrcipők ütemes koppanása hallatszik. Felhők tömörülnek egymás elé. Mintha nem lennének így is elég sokan. Mintha nem takarnák már el így is eléggé a tiszta ébenfekete eget, s a rajta pontokként ragyogó csillagokat.
Pontok. Csillagok.
Minden csillag tartozik valakihez. Minden csillag volt egyszer valaki. Egy a nagykirályok közül. Egy a szenvedők közül. Közülük. Közülünk.
S talán Ő is odafent van. Biztosan. S, ragyogó kék szemeit mereszti le rá. Mint egykoron oly régen. Oly régen.
Tündöklő mogyoróbarna szemek merednek az égre. Abba maradt a koppanások hada. Csak áll, s szinte nyak vesztve bámulja az eget. Keresi a csillagokat. Őt keresi, s mikor vékony ajkai közül füst szűrődik ki, rájön: Túl gyengék a fényes pontok ahhoz, hogy beragyogják az eget, s túl erősek ahhoz, hogy szíven ragadjanak, s egyetlen csapásra tépjék ki belőled, a vörösen izzó dobogó szervet, mintha az sosem lett volna ott.
Vörösesbarnás hajtincsei, melyeket az éjjel sötét leple takar, előrebuknak, s körülveszi azokat, a szürkén felszálló füst. Mert nincs más itt, ki körül venné. Csak, a szinte semmiként ráboruló ködfátyol.
Pislantás mentes íriszeiben apró könnyárad, s csontos ujjaival összeszorítva ingje csuklórészét letörli azokat, s a mélybarna íriszek újra tisztán látni kezdenek.
Fa lombokat, melyek szinte egyesülve mozognak akár csak a testvérek. Mintha csak csalogató táncot járnának a szellővel. Mely az eső friss illatát hozza már.
S magasló falat, mely oly messze tűnik. Öreg köveket, melyek évszázadok óta egymást lapítják, s még egyetlen ember sem köszönte munkájukat.
Kegyetlen a világ…
… Megeshet.
Kegyetlen a sors…
… Megeshet.
De túl rövid az élet…
… Biztosan.

Egy rémmese kezdete...

Parancsot kaptam és a parancs Keith Mirol elrablása volt, James idősebb fiát akarta a Nagyúr és nekünk el kellett szállítanunk Chamberpotba. Egy ideje már figyeltük, tudtunk róla néhány dolgot és tudtuk merre jár. Jelenpillanatban ez volt a legfontosabb, hisz akármikor nem támadhattunk rá és rabolhattuk el, és sajnálatos módon a Roxfort falai közé sem tehettük már be a lábunkat.
A terv kész volt.
James tanításának köszönhetően már nem egyből a pálcámhoz nyúltam. Megtanított, hogy ínycsiklandozóbb az étel, ha ízlelgetjük kicsit, de még zamatosabbá válik, ha előtte játszadozunk vele addig a pillanatig, míg nem bírjuk tovább és muszáj megkóstolni. Ezen alapult az ifjú Mirol elrablásának alapkoncepciója is.
Hárman voltunk erre a feladatra, három nő és nem akármilyen nő, ami teljes mértékig ki is lesz használva. Veszélyesek voltunk, csábítóak és kíméletlenek, és ami a legfontosabb a parancs szent és sérthetetlen volt számunkra. Nem igazán kedveltem a ”társaimat” Destiny-ben nem bíztam és ráadásul túl nagy konkurenciát jelentett, Cassidy pedig, farkas volt ő Fenrirnek engedelmeskedett és tartottam azért attól, hogy ha úgy adódik a kedve ott hagy minket, vagy ami még rosszabb elront mindent. Pedig jelenleg nem hibázhattam. Még egy hibát nem követhettem el, mert azt a Nagyúr nem bocsátja már meg, így is örülhetek, hogy adott egy újabb esélyt, pedig akkor sem én voltam a hibás, mindent úgy tettem, ahogy kellett, az hogy nem úgy alakultak a dolgok ahogy kellett volna, arról nem én tehettem.
Destiny volt ráállítva Keithre, hisz ő volt hármunk közül az egyetlen, aki képes volt akármikor alakot váltani és farkas képében be tudott jutni az iskola területére. Neki köszönhettük, hogy tudtuk, James idősebb fiacskája éppen elhagyta a számára biztonságot jelentő birtokot és Roxmortsban tartózkodik, szerencsétlenségére ott is egy olyan szakaszon, ahol senki nem láthatja, senki nem segíthet neki.
Ez volt a tökéletes pillanat.
A terv teljesen egyszerű volt. Elcsábítjuk, elvesszük a pálcáját, és ha máshogy nem megy, elkábítjuk. Szórakozni akartunk előbb egy kicsit. Túl egyszerű és unalmas lett volna, csak úgy letámadni, mert hát túlerőben voltunk. Három felnőtt boszorkánnyal szemben, akik nem akárhogy tudták használni a pálcájukat, szegény kölyöknek nem sok esélye volt. Igaz, hármunk közül Én voltam az, aki tökéletesen tisztában volt a külseje adta adottságokkal, és hogyan lehet felhasználni a férfiak ellen. Cassidy még fiatal volt, Destiny pedig, ahogy eddig ismertem nem igazán az a fajta nő volt, aki képes lenne a démoni csábításra.  Most mégis ez volt a terv, kihasználni egy kamasz fiú nő utáni vágyát, elcsábítani majd megszégyeníteni gyengesége miatt.
Nem szerettem a fiatal tapasztalatlan férfiúkat. Túl egyszerűek voltak. Nekik elég volt egy-két susorgás, a comb vagy mell részének egy apró pillanatra való feltüntetése és máris kezes bárányokká váltak. Sokkal több izgalom volt, az igazán nehéz esetekbe és drága áldozatunk apja pontosan ilyen volt. James volt az, akit be akartam hálózni, akit meg akartam ízlelni, de jelenleg be kellett érnem az örökössel is.
Francia kisasszonykának álcázva magunkat hopponáltunk Roxmorts melletti fekvő hegyek lábához, oda, ahová Destiny mondta. Annak pedig, hogy miért döntöttünk eme álca mellett, teljesen egyszerű magyarázata volt, angol varázslók nem tévednének el Roxmortsba menet. Valamivel pedig le kellett szólítanunk az örököst, ezen kívül pedig francia kisasszonyokról biztosan nem feltételezné, hogy a Sötét Nagyúr szolgáltában állnak. De volt egy másik apróság is, a férfiakat valami különösen vonzotta a francia nyelvben és egy-két francia szó után már alig bírtak magukkal. Nekünk nem csak Keith elrablása voltunk a dolgunk, hanem el kellett kezdenünk megtörni is. Vajon milyen érzés lehet majd a számára, mikor kiderül, hogy három nő csúnyán átverte, kihasználta és most önnön butasága miatt csapdába esett? A legnagyobb szégyen, amit férfi csak elkövethet: hagyta magát elcsábítani. Oh, hány férfi büszkesége szenvedett már csorbát miattam…
- Bon soir– köszöntem aztán folytattam francia akcentussal, a már egészen férfias kölöknek – Nem tudnál nekünk segíteni? Roxmortsot keressük.
Éjszaka.
Köd.
Három elesetnek látszódó hölgy.

["A" rémmese...]

"A" rémmese...

Persze, persze... én Cassidy vagyok, Fenrir hű szolgája, akinek minden parancsát teljesíteni kell. Tudom. TUDOM! Na, de most komolyan, az a legnagyobb és legbecsesebb feladat számomra, hogy elcsábítsak két másik csajjal egy kölyköt? Előszöris én nem vagyok pedofil, másodszor is szerény személyemnek sohasem jelentett nagy kihívást, hogy bármilyen férfiút is elkábítsak.
Elég volt mindig mélyen a szemébe néznem azzal az "Akarlak" nézéssel, s beletúrnom szőke hajamba. A pasik beetetése az egyik kedvenc szórakozásom, mégis akkor miért kellünk ehhez hárman? És mi értelme ennek az egésznek? Ha egyszerűen csak fognánk és a pálcánk használatával kényszerítenénk az ugyanolyan hatásos lenne, csak nem emésztene föl ennyi időt.
Természetesen sejtem, hogy mi ezzel a cél. Elvégre a ragadozó is először becserkészi áldozatát, majd kivárja a megfelelő pillanatot mikor a zsákmány védtelen és akkor HAMM! No de mégis, most muszáj ezt? Fáradt vagyok, semmi kedvem ilyesmihez. De persze nekem teljesítenem kell a felettem állók óhaját. Francba is! Nah mindegy, nem emésztem magam ezen tovább. Csak mégjobban felhergelem magam.
Viszont ha már úgyis ilyen egyszerű feladatot kaptunk, akkor csináljuk jól. Megpróbálok "alkalmazkodni" kicsit a két ideiglenes társamhoz, de csakis a küldetés idejére! Amint vége én elhúzok és remélem többet egyikőjüket sem látom!
A terv készen állt, és mikor végighallgattam részleteiben is, bevallom egészen tetszetősnek bizonyult. Mások érzelmeivel játszadozni az én műfajom volt, s ahogy elnéztem Destinyt és Cathrinát, úgy tűnt ez nekik sem fog nagy gondot okozni. Tehát már minden készenállt, minden... márcsak a prédánk hiányzott...
Mivel a kellő információk birtokosainak tudhattuk magunkat már csak "álca" hiányzott, mely még élvezetesebbé tette ezt az egészet. Kíváncsi voltam, hogy tényleg a végén mi fog kisülni az egészből... nos VALAMI BORZALOM! Francia kis csitrik legyünk? Te jó Isten!!! Ez ugye nem komoly? Mikor először megláttam a felvevésre váró ruhát menten rámjött a hányinger. A legrosszabb rémálmomnak kellett ezúttal valóra válnia, s mikor felküzdöttem magamra azt a förmedvényt, inkább magamra sem néztem. Nem az én stílusom, pont az ellentéte. De talán... TALÁN ezt az egy alkalmat még elviselhetem benne. De csakis a feladat kedvéért és sikerének érdekében. Ó jajj!
A hajamba az összhang kedvéért még egy szalagot is kötöttem, csakhogy élethűbb legyen a dolog. Így kellett odasétálnunk áldozatunkhoz, s eltévedt kis külföldiekként a segítségét kérni, majd a társaságát... majd pedig... lecsapni rá! Minden tényező a kezünkre játszott, reméltük, hogy sikerrel járunk. Bár valójában mind a legjobbnak tartottuk önmagunkat, tehát hiba nem eshetett. Elvileg...
Már megláttuk azt a bizonyos Keith-t, bár köd volt, így nem a legjobbak voltak a látásviszonyok, de persze egy vérfarkas szeme sosem hagyja cserben a testét. Leglábbis az enyém NEM!
Cathrina már túl is esett a köszönéssel, persze akcentussal, hogy minél megtévesztőbbek legyünk. Gondoltam én is beszállok a játékba, elővettem színészi tudásomat, s hasonlóképp kezdtem beszélni, mint őnagysága.

- Bonsoir mon seigneur! Serait-il capable de nous aider? - mondtam, bár nem túl sokat tudtam franciául, de talán egy ilyen küldetéshez pont eleget - Úgyéhhtem, thudna nhekünk shegitheni? Oui? - ekkor elhalkultam, várta a választ, s nem is szerettem volna túljátszani a szerepem. Ott álltam tovább, Cathrina mellett, s végigmértem az elrablásra szánt kölyköt.

[Az utcán]

   
Az utcán
„Ne olyan helyre menjünk, ahol mindenki jár, mert az engem zavar.”

Még jó, hogy zavarja a srácot. Nadine számított valami ilyesmire, hogy még ha a srác igent is mond, akkor is készenléti állapotban fog sétálni, hogy mikor kell belöknie a hollóhátas lányt egy kapubejáróba, vagy esetleg úgy tennie, mint aki csak megelőzi a lányt és még véletlenül se vele sétál. Mert azért Nadine-ban is van egy kis… hmm… szorongás, idegesség.
A mardekárosokat a többi ház nem szereti, meg hát Hayes se rajong értük túlságosan, és most mégis. Egyszerűen issza McLain minden szavát és alig tudja levenni róla a szemét. Meg hiába próbálja kiirtani a pillangókat a gyomrából, az se nagyon akar sikerülni neki. Rovarölő szert kéne innia, vagy micsoda?
Szóval inkább nem is foglalkozik a srác ezen mondatával, meg a ténnyel, hogy nem szívesen mutatkozik együtt vele. Mert ő maga sem biztos benne, hogy együtt akar mutatkozni Eatonnel. Mondjuk hihetetlen ez az egész helyzet. Hogy ő is, meg a legjobb barátosné, Shaelynn is egy mardekárosra bukik, amikor annyi más fiú is jár Roxfortba, ráadásul nem egy akad közöttük, aki nem mardekáros, hanem hollóhátas, hugrabugos vagy esetleg griffendéles. Akkor meg miért nem közülük válogatnak?

 Lényegtelen is, mert Nadine-t az szakítja ki a gondolatai közül, hogy Eaton hirtelen megragadja a vállát és megfordítja, majd taszigálja, lökdösi egy kis ösvény felé. Mi a fene történt? Feléjük sétált egy adag dementor? Vagy a Sötét Nagyúr? Ne adj Isten Trelawney? Mert ez esetben nem kéne Nadine-t lökni, rohanna magától is, még ha ilyen ismeretlen kis ösvényekről is van szó. Majd csak kilyukadnak valahol… A fiú állítása szerint egy réten. És valóban nem sokára ott is van az a rét, amiről Eaton beszélt.

A kis tisztáson
- Ohh, kellemes kis hely – azért azt egy kicsit sajnálja a lány, hogy nem nézte meg jobban, hogy hogyan is jöttek ide, mert így nem nagyon fog visszatalálni. Ha csak egy kicsit is nyitva tartotta volna a szemét… Még erőlködnie sem kellett volna, az agya magától tudta volna, hogy mit kell csinálnia és a memóriáját „felvétel” állapotba kapcsolta volna. De mivel nem nézett, csak ment, ezért nem sok minden maradt meg… Leginkább csak a cipője, ahogyan lépked az úton, meg Eaton maga bal profilból. Végül is ez is több mint a semmi.

Míg Nadine a virágokat nézi, meg undorodik egy sort a darazsaktól (a pánikot mindeközben igyekszik eltűntetni az arcáról, mert, hogy állna az neki), addig McLain leheveredik a fűbe. Nadine csak fél füllel hallja a kérdését, mert túlságosan is el van azzal foglalva, hogy nehogy valamelyik ostoba darázs csak úgy döntsön hirtelen, hogy megcsípi, aztán mehet a gyengélkedőre, de azért a fiú után fordul, aki kérdőn tekint rá, és mintha hívná is a mi Hayesünket, hogy üljön le mellé. A hollóhátas lányka habozik. Leülni a fűbe, csak így, mindenféle pokróc vagy pléd nélkül? A ruhája biztosan nem fog örülni neki, de hát egyszer élünk… Majd lemegy és keres a könyvtárban valami varázsigét fűfolt eltávolítására.
Lassan lép oda a fiúhoz, majd azért tisztes távolságot hagyva maguk között, lábát maga alá gyűrve leül a fűbe, majd végre van olyan kegyes és megválaszolja a neki feltett kérdést.

- Hát házon belül annyira nem szokásunk. Vagy legalábbis én nem nagyon hallottam mostanság semmilyen kellemetlenségről a házam tájáról. De hát én nem vagyok ott mindenhol, így ne vedd a szavamat biztosra azzal kapcsolatban, hogy mi zajlik a Hollóhát falain belül – és mindezt el lehetett volna mondani három szóban is: Nem tudok róla. De hát Nadine örült, hogy végre megszólalhat, meg van is mit mondania, mert csak azért nem szokása beszélni, hogy beszéljen, annyira nem rajong a hangjáért. De ha van mit mondania, akkor azért nem kell félteni, mondja ő, amit akar.

Mindenesetre nagyon kellemes most itt neki a réten, ezen a szép napon, Eaton társaságában ülni a fűben. Békés, meg új élmény is. Mosolyogva rátekint a fiúra, majd hirtelen eszébe jut neki valami fontos, de már elfelejtett dolog. Megkérdezze? Vagy csak leégetné magát McLain előtt? Tudja a fene… Bár ha még elutasítást kap, akkor sem kell nagy szégyentől tartani. Eaton nem fogja terjeszteni, hogy kettesben üldögélt vele, amikor Nadine ilyesmit kérdezett tőle. Úgyhogy maximum a srác előtt lenne zavarban, mások nem szereznének tudomást róla. Akkor pedig egy próbát megér…
- Figyelj csak… Lehet, hogy egy kicsit furcsa lesz, meg hirtelen, gyors és meglepő, de azért legyél olyan kedves és ne borulj ki miatta nagyon. Egy ártalmatlan kérdés és nyugodtan mondhatsz rá nemet – Na, most, hogy megtörtént ez a kellemes, hosszú és igazán könnyedén félreérthető bevezető, a mi Hayesünk a tárgyra tér.
- Hamarosan eljön az egyik rokonom által szervezett nyárköszöntő bál, ahova én is hivatalos vagyok, de a megjelenés szigorúan partnerrel lehetséges csak. Nekem pedig, nos… Nincs túl sok fiú ismerősöm, akivel jóban lennék, beosztott párral vagy rokonnal pedig nem szívesen lennék. Úgyhogy, ha esetleg lenne kedved elkísérni, akkor nagyon boldog lennék. Már ha nem ódzkodsz az ilyesfajta rendezvényektől vagy csak egyszerűen nincsen kedved rám pazarolni az időmet. Megértem, csak mondj nemet és ennyi – és csak magyaráz és magyaráz és magyaráz. Mert nem szeretné, ha bolondnak néznék, meg nem szeretné, hogyha Eaton úgy érezné, hogy kutya kötelessége igent válaszolnia. Nadine tényleg őszintén gondolta azt, hogy mondhat a fiú nemet is, csak hát azért reménykedik benne, hogy igen lesz a válasz.

Eaton csak nézte, ahogyan Nadine birkózik a természettel. Szinte fogadást lehetett volna kötni, hogy a rovarok vagy Nadine önuralma gyõz-e, ugyanis igen erõs ellenfélre talált most a kisasszony. Egy ideig filozofált, s ezek szemére is kiültek, végül legyûrte félelmét, és leheveredett a zsenge, zöld fûre. Természetesen Eaton gondolta, hogy a nõi problémák is szembeszegülhetnek terveivel, mint az, hogy "ott hangyák is lehetnek!" és a "mivan, ha megtámad egy kukac?!", de remélte, hogy elért már annyit a lánynál, hogy képes lesz ezeket félretenni. Meg kicsit feszkelõdik a lányka, majd mnitha zavarban lenne, nekilát ömleszteni mondanivalóját. Kissé zavarosan, kissé sokat mnod, amibõl Eaton azt szûri le, hogy valamit ki akar nyögni, csak elõtte hatvanszor körbeírja a lényeget, mielõtt a tárgyra térne.
- Figyelj csak... Lehet, hogy egy kicsit fúrcsa lesz, meg hirtelen, gyors és meglepõ, de azért legyél olyan kedves, és ne borulj ki miatta nagyon - kezdett bele Nadine a lényegbe sok mellébeszélés után, melyre Eatonnek kinyílt a füle. Eddig a narancssérga pillangókat leste, amint azok virágról-virágra szállnak, de azok most elfeketedve hullottak le halottan képzeletében. Mi?!

Eaton arcára kiülhettek a gondolatok, elvégre nem sok ilyen alkalomban volt része, csupán szülei aggodalmas képéhez tudta kötni a hasonló mondatokat. Õk meséltek arról, hogy egyszer eljön az idõ, mikor valaki furcsán viselkedik majd vele, és õ hiába magyarázta anyjának, hogy nem azért csukta be az ajtót, mert valaki van nála, hanem mert be akarta csukni az ajtót és kész. akkor sem értette és most sem, de kezdett aggódni, hogy nem lehet jó. Elvégre semmi jó nem kezdõdhet olyan hosszú és fárasztó bemelegítõ dumával, mint amit Nadine az imént lenyomott helyben. Elõvigyázatos beszéd, elõre szabadkozás a közeljövõben történõ eseményekért.
Mikor nagy nehezen kijött a lányból, mit is akar, könnyed felüdülés futott végig a fiú testén, mely szerencsére a külsõ szemlélõnek észrevehetetlen volt.

Tánc. Régen tanultam táncolni. Igen, kifejezetten tisztán emlékszem arra, amint anyám mutatta a lépéseket, miként kell keringõzni, sambazni... Milyen rég is volt az, oh... Vajon ugyanolyan könnyen mennének most is a lépések, mnit anno? Eltelt már azért pár év.
Mélyet sóhajtva tekint a lány szemeibe, s próbál benne megnyugvást lelni.
Mennyire jó ötlet egy családi partira elmenni úgy, hogy mardekáros vagyok? Mennyire néznek majd ki a tagok, és egyébként is, a szülei. Majd bujdosok... NEM! Én nem menekülök senki elõl, büszke vagyok mardekáros mivoltomra, s ha valakinek valami nem tetszik, mondja bele a szemembe. Majd meglássuk, ki kerül ki a szópárbajból gyõztesként. Engem nem lehet elnyomni, nem engedem, hogy bárki lenézzen azért, ami vagyok.

 - Örömmel elmegyek - adott választ a kissé feszült lánykának, hogy ezzel is megnyugtassa, nincs semmi probléma. Bár kicsit sokáig tarthatott, míg gondolatai végigpöfékeltek agyán, de az eredmény a fontos, nemde? - Nem kell aggódnod, hozom a formámat majd, igyekszem kellõképpen viselkedni - tette hozzá, majd fogai között beszívta a levegõt. - Ám azt hiszem a tánctudásom nem tökéletes, félek, hogy nem leszek elég jó - játszotta meg sajnálkozva Eaton, hogy mily szerencsétlen, s közben hatalmas bociszemeket meresztett mellette ülõ Nadine-ra.
 - Mond, segítenél ismét formába hozni? - Parányi meghajlást követõen táncra kérõ kezét nyújtotta a lány felé, aki elõször kissé riadt tekintettel nézett föl rá. Pillantása Eaton kezére esett, s szinte érezhetõ volt a bizonytalanság a levegõben. Pár hosszú, várakozással teli perc után a lány vékonyka kacsója elindult Eaton felé, s mint a félénk madárkák, megtorpant elfogadni a felkérést. Még egy bizalmat kutató tekintet után a két kéz összeért.
Csodálom. Kalapom elõtte, elfogadta.

Bár a fiú érezte, hogy partnere enyhén fogalmazva izgul és feszült, egy könnyed táncba mégis belekezdett. Mindennek kell lennie elejének, ha azt akarjuk, hogy be is fejezõdjön. Eaton amennyire csak tudott, óvatos volt, hogy a másik belerázódjon a szituációba, amibe belecsöppent. Számára hamarosan felszólalt egy belsõ hang, mely egy kellemes dalt hozott magával.
 - "Let me know what plagues your mind, Let me be the one to know you best" - törtek elõ belõle a szavak, melyeket suttogva engedett szárnyalni a szabadba. - "Summon up your ghosts for me, Rest your tired thoughts upon my hand, Step inside the sacred place, When all your dreams seem broken"


//Dream Theater - I walk beside you//