A falu melletti hegyek

[.-= Raelyn =-.]

.-= Raelyn =-.


A kezei.
Hátrált.
Tipikus emberi jellemző, ha valakinek belemásznak a privát szférájába, és tart valamilyen szinten a „támadótól”, akkor bizony ösztönös reakcióként megpróbálja növelni a távolságot. Különösebben nem érdekelt a dolog, hogy hátrahőkölt, és a keze ölelésével a térdei körül tartotta magát, elvégre az a testtartás neki kényelmetlen, nem nekem. Persze a jó oldalát nézve az ő szemszögéből, ezzel ráment a hasizmára… a nőknél pedig a „túl kövér vagyok” szindróma általános, legalább most fogyózik… nem, mintha kellene neki, de mindegy ugyebár, mert soha nincsenek megelégedve a testükkel. Csendesen figyeltem, egy pillanatra sem néztem félre, még akkor sem tettem volna, ha valaki az ösvényen érkezve meglát minket, és megfenyeget, hogy védje a csajt. Nem jöttek, a pillanat pedig ezzel vált igazán érdekessé, válaszolnia kellett, és most nem volt kec-mec, nem dúdolgathatott, nem szórakozhatott magában, mert a sokak szerint betegesen lélekbemaró pillantásom fogva tartotta az íriszeit. Amire vártam, az érkezett is, noha várni kellett rá jópár pillanatot. Biztosan elgondolkodott a tökéletes válaszon, ez pedig sajnálatosan egyet jelentett azzal, hogy meg akar felelni… most éppen nekem. Amennyiben nekem toltak volna a ronda pofámba egy efféle kérdést, ösztönből érkezett volna rá a reakcióm, nem vártam volna percekig, hogy végiggondoljam, mit is mondjak. Éppen erről volt szó, mégha burkoltan is, az emberek nem szeretik az igazságot, és próbálnak mindenki felé olyan válaszokat adni, hogy azzal kedveskedjenek. Nem értem a lényeget… természetes, sokkal kellemesebb hallani, de ettől még egy nagy büdös hazugság marad, semmi több. Az pedig, hogy mit gondolnak a választ adóról? Az élet nem egy seggnyaló verseny, mégis, a legtöbben ezt sajnos így fogják fel. Inkább adják a kedves, megértőt, noha legbelül ott üvölt a természetes énjük egy-egy válasz alkalmával… mégpedig éppen a hallottak gyökeres ellentétjeit sikítozza a hang. Szánalmas. Ahogyan várható volt, többesszámban beszélt, ráadásként harmadik személyben, azt sugallva, mintha rá nem lennének érvényesek az önnön szavai. Mi több, helyeselt azon állításomra, hogy bizony a kamu akkor is az marad, ha szépen felöltöztetjük. Ez olyan dolog, aki egy szaros szolga… hiába vesz fel kurva giccses úri göncöket, akkor sem lesz több büdös szolgánál.
Figyeltem.
Szemkontaktus.

A válaszát, valamint a helyeslését hallva akaratlan is, de halovány mosoly húzódott az ajkaimra. Éppen csak egy lehelletnyi időre, elegendő volt, hogy lássa, átérezze, mire is gondolhatok. Biztos voltam benne, hogy már régen megfogalmazta magában a választ, sőt, tudtam jól. A kérdés nem hangzott volna másképpen : „Te olyan ember vagy?” Soha, semmilyen körülmények között nem választottam lehetőségként a kellemes hazugságot, ahogyan ő mondaná, örültem, ha a két szemem közé vágják, probléma van velem. Legalább tudom, mit is gondol rólam a másik valójában… nem az iskolában terjengő fertőszag csapna meg. Mindenki nyalja a másik picsáját, aztán amikor az illető elfordult, a vele percekkel azelőtt jópofizó már feni a kibaszott böllérkést, azt várva, mikor vághatja a torkát. Nem szeretem a kétszínű embereket, ergo a roxfortos diákok döntö többségét elítélem és gyűlölöm. A kérdést végül nem tettem fel, hiszen evidens volt, ahogyan a válasza is borítékolható.

Felegyenesedtem.
Figyeltem.
Ellöktem magam a sziklától, de nem vettem le róla a szemem, ugyanis még volt pár gondolatom a számára, ami foglalkoztatott. Nem mondta ki egy pillanatra sem, de biztos voltam benne, ő magában elkönyvelte, ő azok táborát erősbíti, akik az igazságot szeretik.
- Arra gondoltál, te bírod az igazságot! Ne is tagadd, felesleges lenne.
Felvezetés, elvégre minden komolyabb kijelentés előtt etikus jelezni, nagyobb durranás fog következni. A hangnem a megszokott, nyugalmas, vészjóslón monoton.
- Ennek ellenére, amikor bunkónak neveztelek, megsértődtél.
Summa ugyebár, és ezt sem tagadhatja, hiszen elfordult, elvörösödött és még folytathatnám az indulat apró jeleinek tételes felsorolásával. Feleslegesen.
- Tudod, ebből is látszik, te is megszoktad a kedves szavakat, amivel minden buzi, nyálcsorgató fiú ostromol az iskola falai között. Ügyes vagy, szép vagy, szép a szemed… a klisés szarságok, ami mögött egy igaz gondolat sincs. Persze az állítólagos barátnőktől sem hiszem, hogy hallottál volna már igaz szavakat.
Nem akartam tételesen felsorolni azt a rengeteg marhaságot, amit a hím társadalom képes bevetni csak azért, hogy bejöjjön a másiknak. Egyrészt gusztustalan féregség, mert csak arra megy ki a játék, hogy barátnőt fogjanak… másrészt visszataszító, mert ezzel az adott fiú önmagát írja le… nincs saját gondolata a másikról, csak a sablonos faszságokkal képes előhozakodni. Továbbra sem változtattam a hangszínen, nem voltam felindult, mérges, semmi, egyszerűen felvázoltam azt, amit gondolok a környezetemben élő sokaságról.
- Éppen a kellemes hazugságok, ahogyan te mondanád…
A szavak közben rámutattam egy pillanatra, majd ismét leeresztettem a jobbomat.
- … miatt lett ilyen elkorcsosult, féreg társadalmunk.Az embereknek nincs egy kurva igaz szava egymáshoz. Már a kérdésük is csupa hazugság.
Elfordultam, majd a messzeségben lévő iskola sziluettjeit kezdtem méregetni.
- Elbaszott egy világot alakítottunk ki magunk körül.
Az utolsó mondatban benne volt az él, hiszen jómagam is benne voltam a kialakítók sorában. Noha nem a hazugsággal, de biztos volt olyan dolog, amivel hozzájárultam… legalább bevállalom, nem úgy, mint a többi röhejes idióta, akik értelmiségnek merik vallani magukat.
Mosoly.
Halovány.

[SEAN]

SEAN

Furcsálltam azt a mosolyt, nem tudtam mire vélni.
Mintha azért jelent volna meg az öröm az arcán, mert tetszett neki a válaszom, hiszen mindjárt bele is tud kötni valamelyik részébe. Nem fukarkodott a lenéző és negatív szavakkal, és persze mindenkit elásott jó mélyre, a föld alá.
Végre elhúzódott - igen, zavart ahogy a képembe mászott. A szemkontaktus nem zavart, hiszen mindketten egymásra figyeltünk, de nem vagyok hozzászokva hogy egy számomra még ismeretlen ember egyenesen az arcomba beszéljen.
Aztán megszólalt - "Te bírod az igazságot". Hát... igen, bírom. Utálom a hazug embereket, akik csak azért mondanak képtelenségeket, hogy nagyobbnak tűnjenek mások szemében.
Majd rögtön felhozta, hogy megsértődtem. Megsértődtem? Úgy nézek ki? - gondoltam gyorsan. Inkább... zavarba jöttem. Mert tényleg nem figyeltem rá pár pillanatig, ezt elismertem. Ha annak tart, hát nem tudok mit tenni, ez van, én tudom hogy nem vagyok az. De attól még nem kell máris hangosan lebunkózni.
~Az igazság akkor is igazság marad, ha nem mondjuk ki~
Gondoltam, aztán egyenesen a szemeibe néztem, miközben szünetet tartott. Folytatta: "szép vagy, szép a szemed"... ha ez mind hazugság, a fiúk nem is úgy gondolják, miért mondanák? Ha nem tetszik nekik egy lány, nem hiszem hogy fel akarnák szedni. A legtöbbjük amúgy is csak a külsőre megy, ha a célszemély jól néz ki, jól mutat, akkor máris bepróbálkoznak, anélkül hogy alaposabban megismernék. Az is igaz, hogy az első benyomás a külső, de én nem tudnék egy olyan sráccal összejönni aki jóképű, de a fejében nincs semmi, csak üresség, egó meg káposztalé. Ha a fiúk ezt nem bánják ellenkező esetben, hát az ő bajuk.. Meg a lányoké, akik összejönnek velük.

Egyébként meg úgy csinál, mintha őt még soha nem szerette volna senki.
Így aztán inkább jön az összeesküvés elméletével. Rendben, azzal egyet kell értenem hogy rengeteg ember van, aki elrontja és felfordítja ezt a világot. Gondolok csak a halálfalókra és a Sötét nagyúr követőire, akik ok nélkül gyilkolnak meg ártatlan embereket... Ha még csak annyi lenne a bűnük, hogy hazudnak, nem mondják meg a szemedbe hogy bunkó vagy, máris jobb lenne ez a világ. És, körülbelül.. 17-18 éves létére már ennyi élettapasztalata van?
Talán őt tényleg nem szerette még soha senki szívből?
Lehet hogy nehéz eset a saját életfilozófiájával és szókimondásával, de ezt akkor sem hiszem el. Nem rossz ember, hogy ne lehetne szeretni. Nem mintha én ennyi idő alatt megszerettem volna, de ha egy ember megismer egy másikat, biztosan talál majd benne olyan dolgokat, amiért lehet szeretni. Persze csak akkor talál, ha akar, mindent akarni kell. Itt van ő: őszinte. Ez jó dolog, nem?
Mi van ha mégis?
Nem ismertem a családi hátterét, sem a múltját, nem is tudtam róla semmit. Legalábbis nem sokat.
Egy kis sajnálatot éreztem iránta, amiért nem volt része még szép élményekben, szeretetben,  nem is csoda ha így vélekedik a világról.. De ezt hirtelen felváltotta egy másik érzés. Hogy ez a fiú mennyire hihetetlenül erős.

"Elbaszott egy világot alakítottunk ki magunk körül" - mondta ki a fiú a végszót. Nem tetszett ez borúlátó, pesszimista hozzáállás. Ha nem sugározna belőle az eltökéltség, a magabiztosság és a tettrekészség, akkor fogadok hogy mindenki depressziósnak hinné, amiért utálja a világot, meg mindent és mindenkit. Azért ebben a - az ő szavaival élve, "kibaszott"-   világban is vannak jó dolgok, csak észre kell venni őket, ami sokszor nehéz, mert annyira aprók.. Gondoltam én, hiszen egy életvidám lány vagyok. Az igaz, hogy nem tökéletes a világ de soha nem is lesz az, akármennyire szeretnénk.
De ha azt nézzük, a pesszimizmus is egy könnyebb út. Ha a legrosszabbra számítunk és nem a legjobbra, akkor nem koppanunk akkorát, ha mégsem jön össze...

Most aztán teljesen összezavarodtam. Nem tudtam, mit feleljek, mert már annyi minden járt a fejemben, azt sem tudtam hol járok. Én már csak ilyen kicsapongó vagyok. Tudtam, hogy nincs igaza, de végülis ez csak nézőpont kérdése. Lehet, hogy neki van rá oka, hogy ne szeresse ezt a világot.
-Az agyamra mész-  Mondtam végül, reméltem hogy nem rág be, egyáltalán nem sértésnek szántam. Tényleg így volt. Vehette az életszemléletére, hogy arra mondtam, vagy őrá, de igazán egyikre sem vonatkozott - vagy inkább mindre?
Ez az egész, hogy idejövök a hegyre, majd átfogó beszélgetésbe kezdek egy fiúval a hazugságokról, meg a világról... Szokatlan volt. Meg a saját mondatomat is annak éreztem, de hamar rá is jöttem miért, hiányzott onnan valami. "Az agyamra mész, Raelyn" - igen, ez az... Oda, a végére jött volna hogy xy. De ha jól emlékszem, még be sem mutatkoztunk egymásnak. Rápillantottam, bár még háttal állt nekem. Vajon milyen név illene rá? Semmiképpen nem hétköznapi, mint a Jack vagy a David, bár attól függetlenül lehet úgy hívják. Egy hosszú, Christopher vagy Alexander, az sem.
-Megtudhatnám a neved? Én Raelyn vagyok-  Kérdeztem teljesen hirtelen, kiszámíthatatlanul, eltérve a témától (nem is tudván arról, hogy már elkönyvelt Gyufácskának.) Csak nem harapja le érte a fejemet.

Chris

- Tényleg hatan vagyunk.- jegyeztem meg halkan, mosolyogva Chris kijelentésére. Hatan. De furcsa ezt mondani. Hiszen nem is olyan régen még csak én és Austin voltunk. Most meg már van Chris, én, Austin, Momo, Fáraó, és Alec. Tényleg. Nagyon furcsa, de egyben ez jó érzés is. Jó érzés, mert már nem csak ketten vagyunk a macskámmal.
- Hát igen indulni kéne.- cseppet sem akartam innen mozdulni, de ha egyszer itt hagynak, akkor nincs mit tenni. Szép lassan kiemelkedtem a vízből, s a partra ültem. Chris is kievickélt, és rákönyökölt a lábamra, de csak gyengéden, hogy ne fájjon.
Christian ismét beszélni kezdett, aminek szavaira kicsit elpirultam Nem tudtam, hogy mit szeretett volna azzal mondani, hogy nem zavarja ha kint tölti velem az éjszakát és azért csapják ki. Ez nem is olyan amin elpirulnék, csak a hozzá rakott kettesben szó volt az ami olyan volt. Nem tudtam, hogy ezzel célozgatni akart-e valamire, vagy, hogy mire akart ezzel kilyukadni, de ebben a pillanatban nem nagyon foglalkoztam tovább ezzel a kérdéssel.
A srác kiemelkedett a vízből, s felvette a vizes pólóját. Nem bajlódott azzal, hogy begombolja, és ez engem egyáltalán nem zavart.
Különféle ötletek kezdtek el sorjázni a fejemben, hogy mi is lesz velem és vele a nyáron, és ez már nem is volt olyan messze, hiszen tanév vége volt. Mit ne mondjak elég sok ötletem volt.
Én is feltápászkodtam nagy nehezen a földről, átvetem Momot, amit Chris nyújtott át nekem, miközben ő a macskáját rakta fel a vállára, s én is a vállamra illesztettem a kis szőrgolyót, s vártam, hogy induljunk.
A srác átkarolta a derekamat, úgy vezetett egy kisebb ösvény felé, ami Roxmortsba vitt. A szívem még mindig hevesen kalapált, hiszen rátaláltam egy olyan személyre akit szerettem.


Köszönöm a játékot!

[.-= Raelyn =-.]

.-= Raelyn =-.


A halovány mosoly és a távolra szegődő figyelem töretlen maradt, és akkor sem lohadt le, amikor Gyufácska közölte velem, hogy bizony kurvára tele van a töke, és befejezhetném az általa hülyeségnek vélt szövegelésemet. A horizont egy pillanat alatt vészett a semmiségbe, az agyam pedig az utolsó mondatot ismételte újra és újra. Tetszett a dolog. Végre sikerült elérni, egy igazán valódi és szívből jövő érzés, amelynek nem szabott gátat semmi, és kitódult a külvilágba. Kimondta azt, amire gondol… ez az, amire igen kevesek képesek, főleg akkor, ha egy olyanféle emberke áldogáll előttük, mint például én. Ezzel közelről sem szeretném fényezni magam, de akaratlan, vagy éppen akarva, megvan a hírem az iskolában. Egy kibaszott vadállatnak tartanak, akinek nem érdemes beszólni, mert bizony csúnya sebekkel gazdagodhat a rusnya pofázmány, vagy éppen törött csontokkal a test. A szavai ellenére tovább görbült az a mosoly, és előszöt szólaltam meg nem érzelemmentes, unott hangon. Természetesen nem tódult bele a hangszínbe ezernyi érzés, csupán valami különös, valami megmagyarázhatatlan.
- Itt volt az ideje, erről beszéltem! Kevesen mernek ennyire őszinték lenni!
A mondat kimondása közben enyhén bólintottam. Ez afféle elismerő biccentés volt, még akkor is, ha háttal álltam neki. Mire ismét belekezdhettem volna a mondandómba, felcsendült a hangja. Érdekes módon, annak ellenére, hogy már elege van ebből az egészből, a nevem után érdeklődött. Érdekes ember, maga sem tudja pontosan, mit is szeretne.

Megfordultam.
Méregettem.
Mire felé fordultam, meg kell jegyeznem, szépen, lassan, a mosoly lelohadt, helyét pedig a már mondhatni klisés üres kifejezéstelen tekintet vette át pár percecskére. Nem szerettem hülyeségeken agyalni, de egy pillanatra bizony megfordult a fejemben, miért is jó neki az, ha tudja, Sean Blaine vagyok. Mit kezd vele? A válaszadás helyett lassú léptekkel indultam meg felé, majd megtorpanva a hatalmas szikla előtt, melyen heverészett, megemeltem a kezem. Az egész egyértelműen arra irányult, hogy szeretném lesegíteni a kőhalmazról. A mozdulatsor közben haloványan elmosolyodtam, és egy pillanatra megemeltem mindkét szemöldököm. Egyrészt, kihívás volt a számára, vajon van-e kedve egy ismeretlennel visszasétálni a faluba… másrészt, érdekelt, hogyan reagál arra, hogy megmaradok titokzatosnak, és nehezen kiismerhetőnek, ahogyan azt szoktam tenni mindenkivel. Ő sem kivétel, elvégre miért is lenne az? Soha nem szerettem túlzottan sokat adni magamból, mert azt ugyebár ki kellett érdemelni. Ezt nem lehet egy beszélgetés alatt, de kettő alatt sem… idő kell ahhoz, hogy tudjam, érdemes többet adni, mint amennyit a nagy többség kap. Igaz, mondhatják az emberek, hogy túlspilázom a dolgokat, hiszen ez csak egy szaros név, semmi több, de akkoris, maradjon csak fenn az érdeklődés, ha már annak ellenére, hogy az agyára megyek, még mindig érdeklődik felőlem.
Vártam.
A kezét.

[SEAN]

SEAN

A fiú megszólalt.
"Kevesen mernek ennyire őszinték lenni!"
Hangja valahogy tényleg más volt mint eddig - mintha lett volna benne valamiféle elismerés, elégedettség, és nem az az unott, gúnyos, "mit érdekel engem mit mond" hangszín. Szemöldököm furcsállva felvontam, amikor aprót biccentett. Ez most mind azért a három szóért volt? Hmmm, hát lehet. Pedig ha azt hiszi, ez volt az első őszinte mondatom, akkor téved. Mindenesetre örültem, hogy nem sértődött meg azért amit mondtam.
Aztán megfordult, és ismét elindult felém. Reméltem, hogy nem fog megint valamilyen velős dumával a képembe bújni, de szerencsére nem így történt. Most nem tűnt annyira hevesnek, mint az előbb, mintha kicsit nyugodtabb lett volna. Bár az arckifejezése nem változott.
Mikor ide ért, megemelte a tenyerét Először nem tudtam mire vélni, de amikor halvány mosolya és sokatmondó arckifejezése megerősített, elfogadtam a kezét és lassan feltápászkodtam a szikláról. A tagjaim is örültek, mintha azt mondták volna: "már épp ideje volt", kezdtem érezni, hogy mindkét lábam elgémberedett ebben az ülésben.
Ahogy felálltam és szembe kerültem vele, gyorsan megköszöntem hogy felsegített, majd azt vártam, vagyis azt hittem, hogy be fog mutatkozni egy kézfogás keretében. De nem így történt. Megint felkerült az arcomra az a kissé értetlen, kíváncsi arckifejezés.
 
Nem akar bemutatkozni? - jöttem rá, mire a kíváncsiság méginkább birizgálta az oldalamat. Miért? Olyan titkos lenne a neve? Vagy ha bemutatkozna, rögtön beugrana nekem ki is ő, és betódulna agyamba az a sok hülyeség, amit hallottam róla a Roxfort falain belül? Az utolsó okot találtam a legvalószínűbbnek az eddigi beszélgetésünk alapján.
Én megmondtam, ki vagyok. A Raelyn névről neki vajon beugrott valami kósza hír vagy rosszindulatú pletyka? Nos, nem igazán érdekeltek a pletykák, de azért szívesen láttam volna most a fejébe.
Agyalás közben szemöldököm kissé összeszaladt, szóval észrevehette hogy ezen a név-dolgon gondolkodom. Végül megrántottam a vállamat: "Ha nem, hát nem."
-Nem fontos a neved, csak tudni akartam hogy szólíthatlak-
Feleltem, de hiába kezdtem volna el megint gondolkodni, milyen név is illene hozzá. Nincs a homlokára írva.

-Te merre tartasz?- Kérdeztem végül a névtelen fiút, ha nem szólt volna semmit, de egyáltalán nem azért, hogy "na húzzon már el". Már én is kezdtem elfelejteni, egyáltalán miért  jöttem a Roxmortsba. Utolsó látogatás, ki kell használni.. Hogy megnézzem a tájat, de ez meg is volt, kipipálva. Nem mintha az a típusú ember lennék, aki megírja a napi teendőket előre és utána azok szerint cselekszik, ha pedig elcsúszik vele, tiszta ideg. De azt tudtam, hogy akartam valamit. Ha egyedül lettem volna, talán elkezdek dúdolászni hogy kicsit serkentsem az agyam, de nem voltam olyan hülye, hogy mégegyszer megtegyem.
Ahogy elnéztem egy fél pillanatra Sean válla fölött, láttam az egész Roxmortsot. A főutca, a Csodabazár, a Mézesfalás... A Három seprű. Mintha oda akartam volna beugrani egy vajsörre, meg a könyvesboltba, vagy ki tudja. És vajon ő?
Ismét ránéztem, és türelmesen vártam a válaszát, már ha egyáltalán érkezik.

 

[.-= Raelyn =-.]

.-= Raelyn =-.


A keze.
Segítettem.
Miután sikeresen lehuppant a szikláról, pár pillanatig még méregette a szemeimet. Biztos vagyok benne, hogy arra várt, most fog bekövetkezni a varázslatos bemutatkozás, langy dallamok csendülnek fel a semmiből, meg egyéb efféle buzis marhaságok… lehull a lepel, és végre megtudja, ki is vagyok valójában. A beszélgetés alatt többször is észrevettem, hogy próbál nevet párosítani a búrámhoz. Biztosra vehette, hogy már hallott felőlem, csak nem ugrott be neki. Micsoda meglepetés, hiszen ez azt jelentette, az iskola tanulói között vannak olyanok, akik még nem szembesültek a pletykákkal, mely szerint mekkora szánalmas szemétláda vagyok. Mélyen a szemébe néztem, hátha a betegesen kék íriszekből beugrik neki valami, hátha tud olvasni belőlük… bár sokaktól hallottam már, hogy szinte lehetetlen vállalkozás megfejteni, mikor és mire gondolok. Ez így van jól, szeretek kiszámíthatatlan lenni, szeretem, ha nem lehet tudni, mi lesz a következő lépésem. Nem vagyok egy idióta balfasz, aki teszi a fejét, és úgy próbálja magát eladni, hogy őrültebbnél őrültebb dolgokat produkál oda nem illő helyzetekben. Soha nem cselekedtem a helyzettel ellentétes, oda nem illőt, egyszerűen a megoldásaim voltak meglepőek, közel sem hétköznapiak.
A válla.
Megvonta.

Mint kiderült, annyira mégsem fontos a nevem. Persze ezt akár bevallotta magának, akár nem, egyértelműen csak a dac mondatta belőle, elvégre csalódott, hogy nem tudta meg, amit akart. Tipikus emberi reakció, ha valami, amit hőn szeretnénk, nem lehet a miénk, jön a durci, a sértődöttség, esetenként a veszekedés. Szerencsére, és itt a szerencsére szót nagyon idézőjelbe rakom, nála csak a legkisebb formája lépett fel a nemtetszésnek. Elmosolyodtam egy pillanatra, félig meddig gúnyosan, félig meddig szórakozottan, hogy a nevem eltitkolása miféle reakciókat váltott ki belőle.

Séta.
Lassan.
Nyugalmas tempóban indultam meg a lejtőn vezető ösvényen a falu irányába, hogy belevessem magam a hétvégi forgatagba. Abban bizonyos voltam, hogy Roxmorts határáig együtt megyünk, onnan majd kiderül, kinek merre vezet az útja. Ahogyan haladtunk, újabb kérdés merült fel a részéről, most az, merre is tartok valójában. Kezeimet a nadrágom zsebeibe rejtve emeltem meg tekintetem, fürkészve a szemeit. Azokból kiolvasható volt, cseppet sem a lekoptatásom a cél, mindinkább az, vajon meddig maradok a társasága. Fűtötte a kíváncsiság, le sem tagadhatta, még akkor sem, ha szerette volna. Ez pedig jó dolog, kevés ember volt kíváncsi egy olyan retardált parasztra, mint én. Természetesen a kedves jelzőt nem magam találtam ki, úgy aggatták rám.
- Első körben a Három seprű! Hiányzik a mézsör kellemes íze…
Egy pillanatra fintor ült ki az arcomra.
- … finomabb, mint az a szar, amit az aprótalpú konyhásaink kotyvasztanak nekünk.
A szavakat követően előre tekintettem, úgy fojtattam a mondókámat.
- Utána irány a könyvesbolt, meg akarom venni Muntelius Mattlemore Éber álom című könyvét.
Kevesen ismerték az úriembert, pedig kegyetlenül jó könyveket írt. Valós történeteken alapulókat… sok olvasó elmélkedést is írt arról, vajon az érintett sztorik vele történtek meg, vagy csak valaki életének egy darabját mesélte el. Miután befejeztem az igencsak kimerítőre sikeredett válaszadást, oldalra pillantottam, hogy ő is belekezdhessen a hallottakra való reagálásra.
Haladtam.
Figyeltem.

Amy

Az utcán a tömeg egyre inkább nagyobbodik, és ennek az okát valahogyan nem is tudom megmagyarázni. Csak futok Amy után, aki mindenkin keresztül fut, hogy mentse az életét.  Szomorúan bámulok vissza elejtett cukros zacskóm után, de ezt abban a pillanatban el is felejtem, amikor megpillantom az utánunk igyekvő nagydarab mardekárosokat. Ijedten pillantok magam elé, hogy odafigyeljek, hogy merre futok, de sajnos nem tudom elég gyorsan kapkodni ahhoz a fejemet, hogy oda tudjak figyelni, és ne tapossak rá minden egyes ember lábára, így néhányan fájdalmasan felüvöltenek, amikor esetlegesen szétlapítok egy-egy lábfejet. Sűrűn bocsánatokért esedezem, miközben rohanok előre, de igazság szerint nem is nagyon figyelem a dühös tekinteteket, amik engem követnek, hanem inkább bízom benne, hogy más valaki már nem akar utánunk rohanni és üldözni minket, csak azért, hogy móresre tanítson, mert nem illik más emberek lábát minden ok nélkül széttaposni. Bár ebben az esetben elmagyaráztam volna nekik, hogy igen is lenne rá okunk, mivel kétajtós szekrények üldöznek minket, és ebben a pillanatban nem érdekelne más emberek lábfeje, csak az, hogy a saját bőrömet mentsem. De úgy sem értettek volna meg.
- Szerintem elég közel van ahhoz, hogy ne fulladjunk ki teljesen, és amikor én ott jártam, akkor valóban nem járt arra senki.- lihegem futás közben Amynek, bár amit mondtam az nem tejesen igaz, hiszen, ha embermentes övezet lett volna a hely, akkor valószínűleg Chrissel nem botlunk bele Barbiékba, de mindegy is ez most, hiszen eben a másodpercben ez az egyetlen megoldás a megmenekülésünkre. Ekkor én egy kicsit begyorsítok, s ezúttal én kezdem el a griffendéles lányt húzni magam után, be egyenesen a hegyekbe. Ennek a helynek csak egy dolog a hátulütője, hogy mire az ember felér, addigra az ember cipője telemegy minden fajta kavicsféleséggel. Amynek sikerül is egyszer hasra esnie, s én gyorsan segítek neki felállni. Ekkor a griffis végső elkeseredésében leveszi a cipőjét és úgy fut tovább, majd egyszer csak egy felkiáltást hallok, szintén tőle, ami azt jelentette ezúttal, hogy egy tüske fúródott a lábába. Sajnálkozó pillantást vetek felé, hogy bocsásson meg, hogy idehoztam, amikor megkérdezi, hogy messze van-e még.
- Már itt is vagyunk.- jelentem ki határozott büszkeséggel, lihegve, s körbenézek a csodaszép tisztáson. Gyorsan a hátunk mögé pillantok, s megelégedve veszem észre, hogy leráztuk a mardekárosokat. Hirtelen a fáradságtól a fűre rogyok, s háttal elterülve lihegem ki magamat, miközben a táj szépségében gyönyörködök.
- Nagyon messze volt?- fordulok Amyhez, aki valószínűleg szintén elfáradt a nagy futásban.

Sabrina

Sabrina segít felkelni Amynek, amit a leányzó egy hálás mosollyal jutalmaz mindössze, ugyanis megköszönni már nincs kapacitás. Tüdeje utolsó rojtjait kezdeni köpködni éppen, amikor az élsprinter végre megáll, jelezvén, hogy megérkeztek. Joy érzése szerint már régen a cefrésüveghegyen is túl járnak, mire az áhított pihenő bekövetkezik, ám nem teszi szóvá ramaty fizikai állapotát. Hát igen, ha a télen nem lustult volna el a gyér számú kviddicsedzések miatt, akkor most nem ártott volna meg a hegymenet.
Így azonban térdén megtámaszkodva görnyed hétrét és egy teljes intenzív osztályként szuszogva veszi szemügyre környezetét. Menten megfeledkezik problémáiról. Lenyűgüzve egyenesedik ki a virágzó, rügyező, színpompás fák, a közöttük aranyos és zöldes színben átszűrődő fény játékára csodálkozik, a zöldek között halkan motoszkáló szelet hallgatja. Vonásai lassacskán kisimulnak a nyugtató, természetes környezet hatására, arcán a feszült vigyort ellazult, könnyed mosoly váltja fel, szeme kedvtelve issza be a tisztás és környezetének legapróbb részleteit is.
- Aztaaa - szakad fel végül belőle egy halk sóhajtás. - Meseszép!
Karjaival a mindenséget átkaroló mozdulattal jelzi, bizony a tájképre értette a jelzőt.
Légzése is visszaáll a normálisra, vagy legalábbis ígéretesen megközelíti azt, ahogy a griffendéles lányka szemmel láthatóan leereszt, kiengedi magából az üldöztetés okozta feszültséget. Sőt, hirtelenjében megfeledkezik néhány boldogító percre a mardekáros gonoszdikról.
- Ha messze is van, ide érdemes eljönni. De csak egyenként, a fokozott turistajárás, miegyéb tönkretenné ezt az álomgyönyörű összképet - sóhajt ismét ábrándosan gyönyörködve.
Későn kapja fel a fejét, amikor ránehezedik tüskés tappancsára. Amy besokall a mai lábbalesetekből, ezért aztán egyszerűen eldől hátrafelé. A magas fű puhán fogja fel a lány zuhanását, így szerencsére nem veri oda fejét és más porcikáit az alatta megbúvó kemény, helyenként sziklás földhöz.
- Te, Sabrina... mondtam már, hogy utálom a tüskéket? - vigyorog a fű mélyén Joy, miközben azon tűnődik micsoda akrobatamutatvány lesz kiszednie a saját talpából azt az egyet, ami futás közben fészkelte be magát a lábába.

Amy

Nagyon is pihentető elterülni a puha füvön, a nagy futás után, ráadásul, mivel a nap pont a tisztásra esett így még a föld is teljesen meleg. Kényelembe helyezve magam szippantok egy nagyot a friss hegyi levegőből, és menekült társamra nézek, hogy ő vajon hogy van a sok esés-kelés után. Elégedetten hallom Amy csodáló hangját, amint éppen a táj szépségét dicsérte, majd mosolyogva nézem, ahogyan a griffendéles lány is elheveredik a füvön, s ő is kényelmesen pihenget.
- Nem hiszem, hogy említetted, bár valahogyan sejtettem, hogy ez a véleményed.- válaszolok a kérdésére, majd ismét felé tekintve, most én teszek fel neki egyet.- Miért beleállt a lábadba egy, vagy valahova máshova?- kérdezem, és szánakozóan pislogok, mert ha valóban így van, akkor az csakis az én hibám, mivel én hoztam ilyen helyre, ahol minden tele van tüskével.
A választ várva fáradtan dőlök el ismét a füvön, s behunyom a szememet, hogy a nap sugarai, had adjanak egy kis pihentető meleget, ami eltűnteti egy kis időre a gondolataimból az előbbi hajszát. Már éppen elmerülnék a melegség élvezetében, és itt a hegyen uralkodó csendben, amikor hirtelen hangosan megmordul a gyomrom. Ijedten kapok a hasamhoz, s csitítgatom, mert nem éppen a legjobb pillanatban jött rám az éhség. Bár az az igazság, hogy az előbb ettem cukrot, és csokoládét, így fogalmam sincs a korgás okáról. Ennyi idő alatt csak nem éhezhetek meg. Vagy talán mégis? Érdekes, mindenesetre remélem többször nem szólal meg ilyen hangosan a hasam, mert kicsit sincs a közelben semmilyen étel, meg társaságban is eléggé kellemetlen, ha az ember gyomra önállósítja magát, és hangos, égzengéshez hasonló hangot hallat.
- Meddig maradunk itt?- fordulok mosolyogva ismét Amy felé. Magamban persze reménykedek, hogy még maradhatunk, és nem kell megint lecaplatnunk a hegyről, ismételten egy jó hosszú utat megtéve ezzel, hanem ehelyett inkább még sütkérezhetnénk idefenn mardekárosoktól, meg egyéb tömegektől távol. Semmi kedvem újból összefutni azokkal a fickókkal, s ahhoz sincsen sok erőm, hogy elviseljek néhány átkot, amit valószínűleg ránk küldenének, ha netalán elkapnának. Így csak várakozón tekintek a griffendéles felé, s bizakodom.

Sabrina

Amy félig felül a fűben, tüskés talpát maga felé hajlítja, bokáját megtámasztja másik lábán. Ebben a kifacsart jóga-pózban tökéletesen látja a hívatlan vendéget a tappancsában, na meg persze a vért is körülötte és a röpke mezítlábazás során felszedett töméntelen koszt. Búsan sóhajt egyet, majd nekilát a hatalmas lélekjelenlétet igénylő melónak, azaz a tüske kibogarászásának, amit nem ártana ájulás nélkül véghez vinnie. Vériszonyának köszönhetően jócska próbatétel ez a griffendéles leányzó számára, habár ilyen kis mennyiségben talán még nem okoz számára halálos sokkot a piros folyadék. Igyekszik észben tartani, hogyha elájul, akkor újfent neki kell veselkedni a feladatnak, tehát jobb, ha csupán egyszer fut neki.
Félsiker. A tüske ígéretesen csusszan kifelé a sebből, ámde a vékonyabb vége mégis beleszakad. Amy felemlegeti az összes szentet és kevésbé szentet, bár a külső szemlélő-hallgató számára mindössze annyi hallatszódhat, hogy a fogai között szűrve a szavakat halkan dohog a lányka. Nem éppen idilli jelenet, pláne mivel Joy úgy érzi, kezd elzsibbadni a kitámasztott lába. No nem baj, a zsibbadás érzéstelenítőnek is beválik.
Az ötödéves egy utolsó próbálkozással nekiesik a sebnek és azzal az elhatározással, hogy ha most nem jön ki az a dög, akkor benne marad élete végéig, őt ugyan nem érdekli. Lábában mintha hangyasereg masírozna fel, s alá, így legalább nem érzi, amit később úgyis hatványozottan fog: a fájdalmat. Végre ki méltóztatik mászni az átkozott tüsöknek, mire Joy megkönnyebbülten felsóhajt. Letisztítja pracliját amennyire csak bírja, visszaölti cipellőjét és bombabiztos csomóra köti a fűzőket.
Sabrina naiv kérdésétől eltekint, a gyomorkorgás hallatán viszont halk kuncogásba kezd.
- Biztos a fokozott energiafelvételt igénylő futás miatt... - kacag Amy, rámutatván barátnője heveny éhségének nyilvánvaló okára. - Na gyere, nézzük meg azt a Mézesfalást, úgyis lógok neked néhány zacskónyi cukorral, csokival és egyéb nyalánksággal.

Amy

Az idő kellemességét nem sokáig élvezhetem, mivel tekintetem le sem tudom venni Amyről, aki lábával valamit nagyon ügyködik. Kíváncsian figyelem ténykedését, amikor észreveszem, hogy egy szálkával bíbelődik, s próbálja meg kivenni a talpából. Hirtelen kiráz a hideg, hiszen sosem szerettem, ha szálka ment a talpamba, attól meg végképp rosszul lettem, amikor ki kellett szedni, még ha nem is nálam történt az eset. Annak ellenére, hogy nem akarom nézni, ahogyan kioperálja a lábából a tüskét nem tudom levenni a szememet róla, minden egyes kihúzási próbálkozásnál a hideg futkos a hátamon.
- Szörnyű nézni, amit csinálsz azzal a tüskével.- mondom félig nevetve, miközben ismét borsódzik a hátam. Ha nálam lenne a táskám, akkor most simán tudnék neki adni egy csipeszt, de mivel most nincs nálam, mert a zsebembe raktam a pénzem, ezért nem tudok adni. Pedig mindig nálam van a hordozható manikűrkészletem, és abban van szemöldök csipesz, amivel ki lehetne húzni azt a piszok szálkát. De úgy tűnik Amy ezt magától megoldotta, hiszen a tüske pár perc múlva már kint is van, s a griffendéles lány is elégedetten mosolyog, és húzza fel a cipőjét.
A csendnek végül a gyomrom korgása vet véget, amit a jelek szerint meg is hall a mellettem ülő lány, s elmosolyodik. Szuper! Ennek hatására érzem, ahogyan elvörösödök, és meglepődötten hallom, hogy venni akar nekem még egy zacskó cukrot, mivel miatta ejtettem el az előzőt.
- Nem kell venned, maradt még pénzem, és különben is én ejtettem el, nem te verted ki a kezemből.- tiltakozok, mivel nem akarom, hogy miattam költse el a pénzét, s felállok. Még gyorsan leporolom hátul magamat, majd indulásra készen várom, hogy társam is összeszedje magát.
- Már nem fáj a lábad?- kérdezem aggódva, hogy vajon képes lesz-e megint ezt a hosszú utat megtenni. Remélem igen, mivel a hátamon cipelni sajnos nem tudom, odáig még nem jutottam el, hogy az edzőtermekbe olyan fokon járjak, hogy elbírjak egy velem egy súlyú embert.  Általában nyári szünetben kéthetente eljárok a konditermekbe, és nekem az az edzés, amikor elvagyok egy tíz percet a futópadon (persze leállásokkal), majd kipróbálok valami mást is öt percen keresztül, és ennyi. Nekem ez is bőven megteszi.

Sabrina

- Hát akkor ne nézd - ölt nyelvet Sabrinára gonoszan az ötödéves.
Azzal szótlanul bíbelődik tovább. Még neki is jócska erőpróba, hogy ne dobja el az eszméletét, holott olyan kevés a vér... Sab kidülledt szeme enyhén zavaró körülménynek minősül, ám néhány mély levegővétel hatására sikerül megfeledkeznie róla a lánynak. Végre kimászik a tüsök, megtörténik a cipőkötés, erre Sabrina elkezd szabadkozni.
- Ne hülyülj, ha nem rántalak magammal, akkor simán kajálhattál volna. Meglehet önző vagyok, de arra gondoltam, két fej többet tud és legalább nem egyedül kell futnom. Következmény: meghívlak. Végtére simán megkínáltál a saját csemegédből, holott szinte nem is ismertél. A bizalom oda-vissza jár.
Továbbá felötlött bennem, hogy így téged sem vernek meg, mert nem leszel ott a padon, mikor odaérnek. A zöldektől simán kitelik a másokon való bosszúállás, ha dühük tárgya épp nincs kéznél vagy pálcánál - teszi hozzá gondolatban. - Az lett volna még az igazán szép, ha te megkínálsz mindenféle édességgel, erre miattam átkok és szitkok özönét kapod három percen belül.
Éppen válaszra nyitná száját Sabrina legújabb kérdésére, amikor valamit meghall. Egyik mutatóujját feltartva csendet kér, s szemét becsukva, fejét kissé oldalt billentve hallgatózik.
... újabb ágreccsenés követi az előzőt, alig fél perc késéssel. Halkan, de biztosan közeledik. Illetve közelednek, ugyanis ekkor másik irányból is reccsenés hallszik. Joy némán pattan talpra, azután hangosan szisszen fel, ahogy tüskés lábára helyezi súlyát, mikor barátnőjét húzná fel a földről.
- Basszus! - kiáltja rémülten a fák közül előrontó mardekárosok és saját fájdalma hatására.
- Spuri, cukroslány - szól menekülőtársának félhangosan, hiszen mostmár mindegy.
Ezúttal Amy mutatja az utat. A hegyről lefelé loholnak, de nem az ösvényen ahol jöttek, hanem a patak mentén. Gőze sincs hogyan találtak rájuk a srácok, azonban jelenleg semmi kedve ezt a kérdést feszegetni. A lényeg, hogy ismét eltűnjenek, méghozzá mihamarabb. A griffendéles átszökken a patak fölött, azonban az egyik parti kövön megcsúszik cipője talpa, így a következő pár métert gurulva teszi meg. Mire talpra szenvedné magát, valaki a nyakába zúdul.

Amy

- Nem is nézem tovább.- válaszolok Amy nyelvöltésére, és tekintetemet el is fordítom, mert a végén én leszek rosszul a fáradozását látva, amint éppen a tüskét próbálja meg kiszedni a talpából. Nagy nehézségek árán a griffendélesnek sikerül az elvetemült szálkát kihúznia a lábából, s ezzel együtt én is fellélegzek. Miközben a lány beköti a cipőjét én azon agyalok, hogy mivel tudnám kihúzni magam az alól, hogy kártérítést tegyen nekem,amiért kiejtettem a cukros zacskót a kezemből és most éhes vagyok. Végtére is az én hibám, hogy nem fogtam meg elég jól. Na majd ott lent addig fogok ellenkezni, amíg nem enged, és nem akar venni egy újabb csomagot. Nem szeretem más pénzét költeni.
Közös pihenőnket ágreccsenések zavarják meg. A hangok egyre közelebbről hallatszanak, s amikor a gazdáik megjelennek Amyvel mindketten rádöbbenünk, hogy ránk találnak. A cukroslány megszólításon időm sem marad elgondolkozni, mert azonnali futásba kell kezdenünk, ha nem akarjuk, hogy utolérjenek, és jól elbánjanak velünk. Igaz én nem tettem semmi különöset, de ezektől a fickóktól, ahogy elnézem, kitelik, hogy akit együtt látnak azzal, aki elbánt velük, még azt is agyon halmozzák átkokkal.
A patak mentén száguldunk lefelé, ami nem is lenne rossz ötlet, ám tele van kisebb-nagyobb kövekkel, és ebben a pillanatban nekem nem az a legfontosabb, hogy merre lépek. Bár úgy tűnik Amynek is ez a nézete, mert az egyik kövön megcsúszva körülbelül egy métert csúszva tesz meg. Magamban azt gondolom, hogy hát velem biztosan nem történik ez meg, de amint ez a gondolat átfut az agyamon, már én is azt veszem észre, hogy a kő kifogott rajtam. Egy fülhasogató sikítás… és már is a griffendéles lány nyakába kötök ki.
- Jaj, ne haragudj.- mondom bocsánatkérően és már le is szállok róla, hogy ő is fel tudjon kelni. Ekkor viszont kifáradhatatlan üldözőink jelennek meg fentről, szintén hason csúszva egymás hegyén-hátán. Irtó vicces képet festenek a mardekárosok, ahogyan az erdőből, mint a patak, úgy zúdulnak le. Hirtelen azt sem tudom, hogy meneküljünk-e vagy inkább szálljunk velük harcba, s csak ott állok és gondolkozok, miközben az egyik hamar észbe kap, és küld felénk egy átkot, ami legnagyobb szerencsénkre mellé megy. Fogalmam sincs, hogy mit tegyünk, mert ha szembe szállunk velük, akkor nem nagy esélyünk lenne győzni, csak ha most támadunk rájuk, de így sem biztos, ha meg elfutunk akkor tuti, hogy utolérnek.
A fejemet éppen Amy felé fordítanám, hogy tanácsot kérjek tőle, hogy mit tegyünk, de ekkor egy újabb átok röpül el a fejem mellett. Az előbbi mardekáros ismételten hibás próbálkozása volt az, de most már feltápászkodott, ám a keze remegett egy kicsit, ezért ment mellé. Nyilván az eséstől nem bírt egyenesen célozni, mert velem is így szokott lenni, hogy ha elesek, utána remeg az én kezem is. A többiek még csak most próbálták magukat összeszedni. Megelégelve a próbálkozást az egyetlen varázslatot, ami eszembe jutott elmotyogom.
- Petrificus totalus.- mondom, pálcámat a mardekárosra szegezve és bízom benne, hogy eltalálom. Mivel éppen a társait próbálja felsegíteni, így az átkom célt talál és a srác azonnal megmerevedik. Sosem voltam jó a varázslásban, így legszívesebben ugrálnék örömömben, hogy eltaláltam, de ezt inkább nem teszem meg. Egyszerűen csak Amy felé fordulok.
- És most mi legyen?- kérdezem és várom a választ a továbbiakért, hogy fussunk, vagy a többivel szembe merjünk-e szállni.

[- Obstructo!]

Sabrina

Mákom van - véli megkönnyebbülten, amikor kiderül, hogy csak Sabrina az. Legalább nem egy mardekáros landolt a nyakában. Így is időbe telik azonban, mire sikerül felkászálódnia, mivel a patakpart kövei alattomosan csúsznak, épp csak annyira, hogy elhasalhasson rajta az ember, s nem tovább.
Mire Joy lábra emelkedik, Sabrina pálcájával ártalmatlanná teszi egyik üldözőjüket. A mellettük és körülöttük záporozó átkok hatására viszon inkább hasra vágódik. Jobban vonzza a minipatak, mint egy hadi sérülés. Amy zúgó fejjel gondolja át helyzetüket. Naná, neki eszébe sem jutott a varázspálca a faluban, sem a mezőn. Ha nem látta volna meg Sabrina kezében, akkor nyilván teljesen elfeledkezik róla. Kitapogatja zsebében a mágikus fadarabot, ígyként megnyugodva némileg. Legalább ez nem tört el ebben az idétlen hajcihőben.
A griffendéles felpattan, hogy használatba vegye végre pálcáját.
- Obstructo! - kiáltja az egyik nagydarab mardekáros felé.
Az ártás nem talál célba, mivel a feléjük rohanó fiú elbukik egy fa gyökerében, azután az oltalmazó növény mögé menekül a továbbiak elől.
Ha már úgyis talpon van, Amy elkap egy lábbilincselő átkot, így rövid időre mozdulatlanná dermed. Tombolni tudna dühében, csakhogy jelen helyzetében nem teheti, sőt, egyáltalán semmit nem tehet. A leányzó mozdulatlanul áll, várván az átok múltát, helyette azonban újabb átok érkezik a nyelvragasztó rontás képében. Mire Joy elhajolhatna előle, már késő.
Egyéb lehetőség híján megrántja Sabrina karját, folytatja a lejtőn való loholást és közben torokhangú mormogással igyekszik tudtára adni barátnőjének, hogy valahogyan segítenie kéne rajta. Úgy fest, Amy csúnyán leszerepelt, hiába a DS tagja. Ez nem az ő napja. Az egyetlen pozitívum, hogy legalább a mardekárosok lemaradtak, habár fene tudja mikor jutnak megint a nyomukba.
A lejtő aljához érnek végre, s a Roxmortsba vezető út szélén toporogva Amy türelmetlen hadonászással igyekszik a hugrabugos leányzó tudtára adni problémáját. Karjaival szélmalmozik, mutogat, rajzol, mígnem végre eszébe ötlik egy használható megoldás. A porba írja ujjával:
nem tudok beszélni, valami rontás vagy ártás lehet, segítesz?

Amy

A francba is, nem akarnak lekopni ezek az idióták? Most minek kell nekik balhézni. Egálba vannak Amyvel, visszakapták, ami járt nekik, akkor nem tudom, miért kell megint bosszút állniuk. Főleg, hogy én is bele csöppentem ebbe az egészbe. Persze segítek a griffendéles lánynak, de akkor sem értem ezeket a tuskókat. Miért kell a legtöbb mardekárosnak ilyennek lennie? Ez számomra érthetetlen.
Az átkok csak úgy suhantak el mellettünk, s persze mindketten küldözgettünk a srácok felé is eleget. Igaz nem mindegyik talált célba, de volt amelyik megtette a hatását. Amy hirtelen hasra vágódott, s az volt az első érzésem, hogy valószínűleg egy átok találta el, de aztán rájöttem, hogy csak simán elesett a patak miatt. Ám amíg én a lányt figyeltem, és tettem egy lépést feléje, hogy felsegítsem, nem vettem észre a felénk tartó átkot, amibe pont beleléptem. Ha nem indultam volna el, akkor az sem talált volna el, de hát ilyen az én szerencsém. Az meg még nagyobb pech volt, hogy az átok egy stupor volt, így pár percre nem is emlékszem, hogy mi történt. Amikor magamhoz tértem felpattantam, mit sem törődve az esés miatt szerzett horzsolásokkal.
- Capitulatus.- kiáltottam, s pálcámat az egyik mardekáros felé tartottam. Tehetetlenül néztem, ahogyan a varázslatom egy hajszál híján suhan el az egyikőjük mellett, s rögtön egy újabbat küldtem feléjük. Ekkor viszont nem engem, hanem Amyt találta el egy lábbilincselő átok, ám ezúttal bármennyire is szerettem volna, nem indultam el segíteni neki, hiszen akkor biztos engem is eltalál ismét egy átok. Így csak távolról próbáltam azokat célozni, akik a griffisre támadtak. A sok mellé lövés után egy Capitulatus végre célba talál, így amíg társam ismét talpra áll, addig nem kell újabb átkoktól tartania. Igaz csak egy embert találtam el, s még maradt elég, de legalább az egyike sikerült addig is kiiktatni, amíg előkeríti a pálcáját. Nem vagyok valami jó a párbajozásban, hiszen alig tudok egy-két varázslatot, de már megfogadtam, hogy nyáron magolni fogok és gyakorolni.
- Protego.- mondom, s már kezd elegem lenni ebből a párbajozásból. Jó lenne megszabadulni a srácoktól, csak valahogy ki kéne találni, hogy hogyan. De mielőtt ezt kitalálhatnám valaki megragadja  a karom és magával ránt. Mázli, hogy csak Amy az, és nem egy mardekáros. A lejtő aljánál álltunk csak meg, és ott elkezdett hadonászni a kezével. Értetlenül néztem rá, hogy mit akarhat, amikor az ujjával elkezdett írni valamit a porba. Az írást elolvasva felkiáltottam.
- Óóó. Hát gondolkozok.- mondtam, miközben törni kezdtem a fejemet valami varázsigén, ami segíteni tudná a griffendéles lányon.
~Gyerünk Sab, nem lehetsz ennyire béna! Csak tudsz valami felmentő varázslatot.~ szidtam magamat a gondolataimban, s egyre erősebben koncentráltam, mire eszembe jutott a megfelelő varázsige. Pálcámat Amy felé tartottam és elmondtam:
- Finite Incantatem.- bíztam benne, hogy ezeket a szavakat siker fogja követni és vártam, hogy a griffis ismét beszélni tudjon- Sikerült?- kérdeztem feszengve.