don't you cry tonight

Térdelek előtte. Hatalma van felettem. Pont, ahogy mindig is volt. Nevetséges dolog egy nő előtt elveszíteni minden méltóságodat és térdre esni, de minden férfi életében van egy, egyetlen egy, aki előtt képes ezt megtenni és nem szégyelli magát érte.
Mintha imádkoznék hozzá, könyörögnék, esdekelnék. Rimánkodom neki azért, amit mindig is megkaptam tőle, csak az elmúlt két évben nem, azért, amit elvesztettem, azért, amit elvettek tőlem és tőlünk. Minden másként lenne, ha akkor nem kellett volna menekülnie. Ha akkor nem vezetnek félre. Vagy legalább azt a rövid néhány hónapot élvezhettem volna vele jobban! Azt pár hónapot, míg újra enyém volt, ott a kastélyban. De én akkor is távol akartam amradni tőle, persze aztán nem bírtam... De fogalmam sem volt, mekkora veszélybe sodortam minden egyes, az elmémben elraktározódott emlékkel. Fogalmam sincs, mi történt volna, ha a Nagyúr tudomást szerez arról, hogy hol voltunk akkor épp, tavaszi szünetben, hogy hol van az a rejtet kis kunyhó...
Vajon azt hogy fogom eltitkolni előle, hogy Tyara hol rejtőzik most? Pontosabban: Tyara és Anabell...
Talán ha elég ideig nézem Őket, képes leszek felfogni ezt az egészet. Talán. Bár egyelőre csak annyit látok, hogy Anabell a kezem után nyúl, és pici ujjaival megérint, bennem meg mintha leomlana egy egész jéghegy. Fura, ábrándos kis mosoly ül az arcomra, és egészen elmerülök az élményben. Ahogy elém térdel ő is és a kezembe nyomja a mozgó, meleg batyut, hirtelen borzalmasan zavarba jövök. Mi van, ha elejtem? Vagy leköp? Tudnak egyáltalán ezek köpni? Vagy...
Ám végül nem történik semmi. A kis csomag úgy simol a karomra, mintha mindig is lett volna neki ott egy hely, mely csak Rá várt. Sokáig nem is veszem észre, hogy Tyara sír, hiszen minden figyelmemet leköti jelenleg a kislány két hatalmas szeme és a fehér bőre, a kerek homloka és a pár pihe a fején. Meg a pici kezei. És a görbe kis karok. Mindeközben észre sem veszem azokat a pergő könnyeket, melyekből megsejthetném, milyen baljóslatú ez a pillanat. Akár egy történet utolsó előtti oldala. Tudod, mindjárt vége lesz, de még húzni akarod a percet.
Megérint. Puhán, érzékenyen. Tenyere az arcomra simul, engem pedig eláraszt a melegség az érintés által közvetített érzelmektől. Felnézek rá. Ekkor veszem észre a forró kristályokat leolvadni szép arcán. Hihetném azt, hogy csak örömkönnyek. Hihetném, de a tekintete mást sugall. A tekintete egyenesen megrémít, de eltereli a figyelmem. Ahogy a számat érinti, az ösztönösen kinyílik egy picit, és félig lehunyom a szemem. Félig, mert felébred bennem a gyanú, a megszokott óvatosság nem engedi, hogy egészen belefeledkezzek bármibe. Ám mikor ismét kinyitom, már nem látok semmit. Ajkai az enyémet érintik, én pedig azonnal és gondolkodás nélkül csókolok vissza, mint egy szomjas gyermek. Megérintem az arcát, és egyszerre megnyugszom. Mintha egész eddig feszített volna valami belülről, mely most hirtelen szétpattant, mint egy kristálypohár. A fájó szilánkok nem marnak többé, csak feloldódnak bennem, mint a jég a lángokban. Behunyom a szemem. Teljesen. Végleg.
A vallomása felperzseli bennem az összes bűnömet.
A csókja felszárítja a fájdalmat.
A kérése kioltja a lángokat.
Az átka elnémít mindent.

Te vagy a mindenem. Te vagy az életem. Te leszel örökre az egész életem. A lelkem, a szívem, az összes gondolatom. Van viszont az életben egy pillanat, amikor búcsúzni kell. Ez most pont ilyen. Egyszer talán újra együtt leszünk. Egyszer talán majd újra emlékszel rám. Sírok. Még mindig. Miattad. Azért, mert szeretlek. Azért, mert számodra valóban megszűnök létezni. Azért, mert lehetőségem van rá, hogy kiirtsam az irántam való ragaszkodásod…legalábbis a jövőre nézve. Egy halottól könnyebb búcsúzni, mint a távol lévő élőtől.
Emlékszel Draco? Megígértem neked, hogy örökre. Nálam ez az jelenti, hogy a halálom napjáig a tied leszek, még akkor is, ha te már nem emlékszel rám. Ettől félek a legjobban. Hogy egy év múlva, két év múlva örökre elfelejtesz. De ha így lesz, akkor is boldog leszek, mert tudom, hogy feloldoztalak. Erre vártál egész életedben. Hogy valaki felperzselje a bűneidet.
Megteszem kedvesem. Elégek a bűneiddel együtt, hogy neked egy szebb jövőt adhassak. Kérlek bocsáss meg nekem. Zokogva borulok a nyakába, ahogy Draco a vállamra dől. Átveszem tőle Anabellt, óvatosan a földre fektetve közben a fiút. A lányomat visszateszem az ágyikójába.
Megsimogatom Draco homlokát. Van egy kis időm. Elbúcsúzhatok.
- Emlékszel még szerelmem? Emlékszel, amikor először megcsókoltál? Soha nem foglak elfelejteni. Most és mindörökké.
Suttogom és egy utolsó csókot lehelek ajkaira. Nézem lecsukódott szemeit. Olyan békésen pihen, mintha éppen szépet álmodna. Egy angyal voltál számomra. Egy angyal, akivel együtt szárnyalhattam…s ahogy eleresztettem a kezed, lezuhantam a földre. Újra a mocskos földre. Vége van? Tényleg vége? Vége.
Várni fogunk rád Anabellel. Elhiszem, hogy egyszer újra rendben lesz minden. Érezned kell valahol a lelked legmélyén, hogy mindaz nem igaz, amire emlékezni fogsz. Érezned kell kedvesem. Szeretlek.
- Kész vagy Tya?
Mély hang szól a hátam mögül, nem rezzenek össze, hiszen tudom, hogy apám egész idő alatt a házban volt. Előre kiterveltük a dolgokat, hogy végre mindenki járhassa a saját útját. Draco boldog lesz, én pedig halott. Ez így van rendjén.
- Kezdhetjük ugye?
Kérdezi én pedig Dracot nézve némán bólintok. Nincsen visszaút és ezt tudom jól. Egyszerűen csak nehéz elfogadni. Tudom, hogy fájni fog neki, de meg kell tennünk. Apám bűbájjal felemeli Draco testét, átlebegteti a hálószobámba, bele az ágyamba. Betakargatom, csókolgatom az arcát. Tán érezni fogja a könnyeimet, mikor felébred.
Megfogom a kezét, ujjaimat az ujjaiba fonom.
Apám eközben bonyolult varázslatot hajt végre. Rettegek. Nélküle kilépni a világba olyan, mintha valóban a halál kapuján kéne átsétálnom, magam mögött hagyva mindenkit akit valaha szerettem.

„Csend. Félelmetes csend. Üres a ház. Csak egy közös fotó fekszik épségben az éjjeliszekrényen Dracoról és Tyaról. A lány boldogan integet rajta, arcán nyoma sincs az elgyötörtségnek. Angyalszárny szemöldök, szépen ívelt cseresznyeajkak, hatalmas göndör loknik, bársonymelegségű szempár.
Egy órával ezelőtt még ez a szépséges tündér saját vérében feküdt a padlón. Arcán félelem és rettegés, szemei viszont békésen lecsukódtak. Te tetted Draco. Miután megkaptad az üzenetet Norinától, Voldemort tudomást szerzett a dologról és döntened kellett. Vagy anyád vagy Tyara…a lány egyszer már elárult.
Eredetileg nem akartad megölni, Tyara viszont a szokásos temperamentumával reagált a helyzetre, egy rossz mozdulattal rohant bele a tőrbe, amit Bellatrixtól kaptál kölcsön. Túl késő volt ahhoz, hogy bárkitől is segítséget kérj. Tyara elmondta, hogy szeret. S most mit keresel itt, mikor felébredsz? Emlékezel…és rájössz arra, hogy igazi halálfaló vagy. Voldemort szeme fénye.”

Állok az ajtóban, nézem Dracot. Nem tudom átlépni a küszöböt, felkarolni Anabellt és itt hagyni. Életem legnehezebb döntése. Ezentúl minden más lesz, hivatalosan halott leszek és meg van rá az esély, hogy Draco örökre elfelejtsen…
Megkaptad a családot, a bástyát, a feloldozást. Megkaptad a szívemet, a lelkemet, mindenemet. Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek….szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek. Bocsáss meg, bocsáss meg, bocsáss meg, bocsáss meg!
Éjjel van már. A lámpa fénye lágyan világít meg kettőnket. Draconak megmozdul a keze. Ideje mennem. Újra elöntenek az érzelmek, hullnak a könnycseppjeim.
- Isten veled szerelmem!

Arra ébredek, hogy pokolian fáj a fejem. Lüktet és hasogat, mintha feldarabolták volna az agyamat, néhány részét ledarálták, és úgy passzírozták volna vissza a koponyámba.
Valaki megátkozott.
Mikor kinyitom a szemem, nem tudom, hol vagyok. Semmi sem ismerős, kivéve az illat, amit nagyon erősen érzek. Ez ezer közül is felismerném. Ez Tyara illata. Vegyül bele némi... számomra azonosíthatatlan dolog. Talán babaholmik illatoznak így...
A karomban tartok egy apró, meleg pólyát.
Nagyon zavarban vagyok. Megpróbálok felkelni az ágyból, de a fejem úgy fáj, hogy először visszaesik a párnára.
Tekintetem gyorsan és riadtan járja be a szobát, de az az ágyon kívül teljesen üres. Az éjjeliszekrényen viszont egy fénykép áll. Ahogy meglátom Tyara mosolyát, összeszorul a gyomrom. Hogy kerül ez ide? Miért van itt? Felülök, és a kezembe veszem a képet.
Tyara üvölt, folynak a könnyei, miközben szitkait ordítja felém.
A pálcámat kezdem keresni. A helyén van, a tokba rögzítve. Mintha ki sem vettem volna.
Előkapok egy tőrt. Később látom a véres pengét, leesik a kezemből a földre.
Kiesik a fénykép a kezemből, és a fényképtartó üvege hangos csörömpöléssel törik darabokra. Felpattanok az ágyról, megriadva, de a fejem úgy megszédül, hogy a halántékomhoz kell kapnom. Megkapaszkodom a szekrény sarkában.
A fehér szőnyegen úgy terjed a sötét vértócsa, mint tintapaca a pergamenen. A göndör fürtöket is elérik, beszennyezik.
Hányingerem támad. Meglátok egy ajtót, felrántom. A fürdőszoba az. A vécékagyló fölé görnyedek, és nem tudom megállítani.
Holtan fekszik előttem.
Ne...
Én öltem meg Őt.
Könny keveredik mocsokkal a porcelánon, és én nem vagyok képes felállni.



Az emlékek máig nem tiszták előttem. Arra fogom, hogy valószínűleg dührohamot kaptam. Gyakran előfordul, és olyankor a vita hevében nem tudom, miket vágtam mások fejéhez. De az csak vita, vagy dühöngés. Igazából ártani...
Én nem vagyok képes arra, hogy megöljek valakit.
Főleg nem Őt. (Rá gondolva összehúzódik a gyomrom.)
Mikor a Nagyúr megtudta, hogy végeztem Vele, büszke volt rám. Személyesen gratulált.
Azóta nem vagyok képes belenézni a saját szemembe. (Úgyis mindenütt az Övét látom.)
A mai napig nem tudom felidézni az este minden egyes mozzanatát. Nem tudom, miért ébredtem ott, nem tudom, hogy került hozzám a kés és hová tűnt, nem tudom, miért nem a pálcámmal végeztem vele és főleg azt nem tudom... Fogalmam sincs arról, hogy voltam rá képes. Lehet, hogy feldühített. Lehet, hogy baleset volt, mégis úgy érzem...
Fogalmam sincs, mit érzek. Mikor erőltetni próbálom az agyam, mindig rémes fejfájás tör rám. És hiába erőltetem, nem vagyok képes többre emlékezni.
Úgyhogy csak annyit tudok mondani...
Bocsáss meg, Tyara. Könyörgöm, bocsáss meg nekem.

~
Ennek a történetnek sosem lesz vége.
~