don't you cry tonight

Forgatja a kezében a kristálypoharat, tekintetével a sosem létezett buborékokat keresi. A Nap téli hűvös sugarai árnyékot vetnek a falra, ahogy vékony, meggyötört alakjára vetülnek. Csak ül ott…csak ül ott és olyan kitartóan nézegeti a poharat, mintha attól függne, hogy életben marad-e.
Szép haja egyenes tincsekben hull a vállai alá. A szemei pedig…a szemei olyan fáradtak, mint amilyenek még soha nem voltak. Apró kis vérágak szövik keresztül az évekig tükörszerű tisztaságban pompázó bársonymelegségű íriszeket. Táskásak, fáradtak, egyedül ezek árulkodnak arról, hogy egyik éjjel sem tudott aludni mióta itt van, csak ezek…de ezek nagyon.
Belekortyol az üdítőbe. Nagyot sóhajt.
Nem fog eljönni.
Elmúlik egy pillanat.
Fájón görnyed össze az asztal felett. Tenyerébe temeti szép arcát. Mintha hónapok alatt, éveket öregedett volna. Lelkének aprócska része fájón jajong, sír, kapálódzik. Egyszer minden rendbe jön. Gyötrődve szorongatja magát. Mint egy pánikbeteg. Szegény Josey…pont ilyen tüneteket produkált, pont ilyen megmagyarázhatatlanul és szüntelenül próbált menekülni ebből a világból, ezekből a szörnyűségekből.
Nem fog eljönni.
14:56
Ismerős pukkanás valahonnan az utca túloldaláról.
Reménykedve kapja fel a fejét, áll fel ültéből, fordul az étterem bejárata felé, de nem …Csak egy elromlott kipufogó. Semmi sem történik hiába.
14:59
Csak egy perc és mindennek vége. Egy másodperc és újra összeomlik a világ. Miért nem rohannak az emberek fejvesztve és sikítva? Hát nem látják? Nem látják, hogy az üvegfalak már repednek?
Nem…nem látják. De Tyara igen. Tyara látja. Nem meri végignézni újra, ahogy minden elromlik. Nem meri újra végigélni. Ám ennél rosszabb már úgysem lehet. Egy hónap múlva megrendezik a temetését, örökre halott lehet. Senki se tudja meg soha, hogy nem fekszik a koporsóban senki.
Csak a holtak nem térnek vissza.
15:01
Nem jön el. Vége volt mindennek akkor, amikor kilépett az életéből. Amikor az utolsó estét együtt töltötték, egy szemhunyásnyit sem aludt. Csak nézte a fiút, mert tudta, hogy többet nem fekszik a karjában. Csak nézte, mert tudta, hogy többet se ő, se Draco nem fog ilyen édesdeden aludni.
Egyszer minden véget ér.
Fizet.
Csilingel a bejárati ajtó, ahogy kilép a hóba. Lábán csizma. Jól látni, hogy sokat fogyott, a harisnya, a szoknya, mindent jól megmutat. Sosem voltak plussz kilói. De most…Fázón húzza magán össze fehér kabátját, mikor arcába fújja a szél a havat.
Csak a holtak nem térnek vissza…
Ő pedig hivatalosan egy hónap múlva halott.
Egyszer minden véget ér. Előre lépdel az elhagyatott utcán. Ideje hazamennie. Valahol útközben azonban elejt valamit. Ha valaki jól figyel, láthatja az aprócska kis gyöngyszemet, ami a szeme sarkából csordult ki, olyan fájdalmasan, ahogy még soha semmi az életében. Ideje hát várni a halált.

Végtelen verziók sorakoznak egymás mögött, körbeállítva, és ha dominók lennének ezek, sorra ledöntenék egymást, egyikből a másik fakad, a paranoia pedig csak burjánzik bennem, karöltve a rettegéssel. Nem a csapdától félek, nem csak attól.
Félek attól is, hogy ez nem csapda. Talán egyszerűbb lenne elviselnem, ha elfognak, leszorítják a karom, és elvonszolnak Chamberpot egy tömlöcébe, hogy ott aztán megkapjam, ami jár nekem. Ebben legalább van rutinom, de abban, hogy szembenézzek bármiféle következménnyel... Abban nincs, legyen akár a saját tetteim vagy a háború következményeiről szó. Itt talán a kettő együtt, meg még milliónyi apró ok, okozat, indíték és tett. Épp mint a dominó.
13:56.
A legnagyobb kérdés, ami ezzel a megjelölt időponttal kapcsolatban felmerült bennem, az az, hogy angol vagy európai idő szerint fél négykor találkozom-e vele. Ilyen ostoba, ámde kézenfekvő kérdéssel azonban nem fordulhattam Norinához. Vicces, milyen gyakorlatias aggályai vannak az embernek, mikor ilyen őrült és érzelmektől elragadtatott dologra készül. Ez persze jellemző Tyarára. Mindig csak a szívét követte.
Bár tudnám, mi a fenét jelent ez.
13:59
Türelmetlenül veszem fel a sárkánybőr dzsekit és állítom fel a gallérját. Nem mehetek oda varázslótalárban. Fogalmam sincs, mi ez a hely és igazság szerint ilyen hosszú utat sem tettem még meg soha hoppanálással. Mással viszont nem tehetem.Ha zsupszkulcsot készíttettem volna, legalább egy tucat ember tudomást szerzett volna arról, hová utazom és mikor. Ebből kifolyólag pedig még nekem is meg kellett volna válaszolnom azt a kérdést, hogy miért, azt meg nyilván nem tehetem.
Hát akkor, három cél. Háromra. Gyerünk.
14:01
Megrémülök. A szokásos hoppanálással már rég ott kellene lennem. Egy perc bőven elég arra, hogy bárhová eljussak, most azonban még mindig nem érkeztem meg sehová. A volt-nincs szekrény jut eszembe. El lehet veszni a térben.
14:16
Lábam talajt ér. A fejemhez kapok, szédülök, de hányingerem azért nincs. Körülnézek. Fogalmam sincs, jó helyen vagyok-e, de talán. A fecnire pillantok a markomban.

Saint Jean Pied 13. Téli szünet második napja 15:30

Előkapom a zsebórát, hozzáadok egy órát. 15:20 van, itt Franciaországban legalábbis. Voltaképpen igazán adhatott volna egy kicsit pontosabb meghatározást is a helyre vonatkozóan. Próbáltam azt az egy mondatot kódokká, koordinátákká lefordítani számmisztikával, próbáltak rúnákkal helyettesíteni a szótagokat, kerestem egyszerű anagrammát abban a pár sorban, de talán tényleg nem volt más, mint romantikus üzenet.
Hogy ne tűnjek túl ostobának, elindulok előre az utcán. Ekkor tűnik fel, hogy senki más nincs itt rajtam kívül, az emberek mintha mind bezárkóztak volna valahová. Nyomokat ugyan látok, de a hó egyre sűrűbben hull és a szél egyre csípősebb.
Bolondot csináltam magamból. Olyan vagyok, mint egy komplett idióta, egy hősszerelmes, akit megint lóvá tettek. Dühöngök. Eddig nemigen volt időm a praktikus dolgokon és a félelmen, bizonytalankodáson kívül másra, de most aztán igazán ráérek gondolkodni.
Eszembe jut, milyen dühös voltam Rá, amikor egyszerűen csak eltűnt, újra. Emlékszem, milyen ostobának éreztem magam akkor is. Emlékszem, milyen tehetetlenül és görcsösen rángatóztam valamitől, amit nem vagyok hajlandó a nevén nevezni. És persze emlékszem arra is, milyen volt az utolsó éjszakánk. Nem értem Hozzá, csak öleltem Őt, és elaludtam a karjaiban. Rég volt olyan édes álmom, mint akkor, csakhogy reggelre eltűnt, eltűnt Ő is és az álmom is, átokká vált ismét minden. Igen, azt hiszem, aznap éjjel megpillanthatta a Jegyet a karomon, de talán ez nem is számított Neki semmit. Ezer kérdésem volt Hozzá akkor... Azt üvöltöttem, miért? Miért hagytál el engem?
Mégsem akarom most feltenni ezeket a kérdéseket.
15:30
Befordulok a sarkon, és összefogom a kabát gallérját, mert befúj a hideg szél. Ez persze nem sokat segít, se a duzzogáson, se a fájdalmon, se a hófúváson. Felemelem a fejem és meglátok egy kísértetet.
Nem azért rohanok utána, mert annyira hasonlít. Nem azért dobbant egyet súlyosan és fájdalmasan a szívem, mert felismertem. Talán csak reagálok a varázserejére. Mindig is különleges, angyali érzés sugárzott belőle. Most jóval gyengébb, az igaz. De ezer közül is felismerem, ha a közelemben van. Vonz magához. Azt üvölti, gyere és védj meg.
Sosem tudtam ellenállni neki.
Utolérem. Megragadom a kezét. Magam felé fordítom. És rábámulok.
Fogalmam sincs, kit látok magam előtt.

The news that truly shocks is the empty empty page
While the final rattle rocks it's empty empty cage
And i can't handle this

They say life carries on
Carries on and on and on and on

http://www.youtube.com/watch?v=i1GmxMTwUgs

Eltévesztette…mint mindent mostanában. Annyira gyorsan és elhamarkodottan írta az üzenetet a fiúnak, annyira kevés ideje volt rá, hogy elfelejtette, hogy fél négyet körmölt a sárgás pergamenre. Még lenne fél óra … Még sincs annyi ideje. Valahol túl a zokogó gondolatokon, a fáradt szemeken, valahol ezeken túl, már mindennek vége. Egyszerűbb és jobb lett volna, ha senkivel nem üzen neki, ha a fiú úgy tudta volna, mint mindenki más tudni fogja…hogy halott. Megadhatta volna számára ezzel az örök feloldozást. De nem így történt. Nincs feloldozás, nincs bocsánat. Ahogy Tyaranak se lesz soha. Soha.
A hópelyhek néma gyásszal keringenek körülötte, ráhullnak fényes hajára. Egy jó ideje már egyenes. Amióta ott hagyta Dracot, sosem hagyta, hogy begöndörödjön. A fiú ugyanis szeretett vele játszani. Ő pedig nem akarta, hogy érintésének fájdalmas emléke tovább tépje amúgy is csak pár cérnaszál által összefércelt lelkét. Van, hogy olyannyira szétmarcangoltnak érzi, hogy nem leli már magában.
Elmúlik egy pillanat.
Nincs ideje ijedtében kiáltani, nincs ideje megrémülni.
Ott van.
Hónapok teltek el és most úgy állnak ott a hóesésben, mint két évvel ezelőtt az
esőfüggönyben. Állnak ott, mint kísértetetek a temető kapujában, mint akik félnek belépni a kárhozottak világába. Nem tud mit mondani és talán, nincs is mit mondani. Magyarázkodnia kéne, de nem tud. Draco mindent tud a lelke mélyén. Mindent tud, minden ott van a jégpáncél mögött, csak össze kell raknia a puzzle darabokat.
Vérágas szemeit a fiú arcára emeli. Szabad keze felemelkedik, hogy végigsimítson Draco puha bőrén. Félúton azonban megáll, majd visszaereszkedik vékony teste mellé. Nincs joga már így hozzá érni. Nem lett volna joga ahhoz sem, hogy ide hívja.
Képtelen arra is, hogy köszönjön. Képtelen arra, hogy gondolatait végre szavakká formálja. Úgy érzi, mintha néma lenne. Akárhányszor megszólalna, nem jön ki hang a torkán. A hó megállíthatatlanul söpri el a próbálkozásait.
- Gyere …
Szólal meg kétségbeesett, szorongó, rekedt hangján. Valamelyik nap megfázott.
Tudják jól, hogy itt nem maradhatnak. Bármikor megtalálhatják őket és szó nélkül a halál várna rájuk.
Nem fogja meg Draco kezét. Nem meri. Ehhez sincs már joga. Tyara nem erőszakoskodik, ha a fiú nem akar vele tartani, akkor ott marad. De mivel fogja a lány kezét, így valószínűleg Ő is elindul arra amerre a lány szeretne.
Amennyiben így történik, egy fél óra csendes séta után a hóban, megérkeznek egy házhoz. A lány otthonához. Mennyire más. Se anyu, se apu, se család…csak egy mugli környéken egy mugli ház, pár óvó varázsigével.
Ha bemegy vele a házba, pont olyan belső fogadja, mint külső…egyszerű, letisztult. Nem arisztokrata.

A konyhában már várja őket a forró tea. Vizes kabátját felakasztja a fogasra, sapkáját is, cipőjét a tartóra rakja. Nem kérdez…nem válaszol. Kezébe fogja a két gőzölgő bögrét, de mielőtt bemenne a konyhába Draconak egyszerűen csak az ellenkező irányba mutat. A nappaliba.
Kezében a bögrékkel követi a fiút. Leteszi őket az asztalra. Felveszi a pálcáját, elmotyog pár bűbájt. Nem kell, hogy bárki halljon bármit, aki esetleg elmegy a ház közelében.
Igen…ott ülnek egymással szemben. Eljött a pillanat. Vádaskodhatnak. Kiabálhatnak. Gyötrődhetnek újra és újra és újra.
- Maradj velem két napig. Maradj velem és talán akkor megértesz mindent.
Bukik ki belőle ez a mindent romboló két mondat. Fájón emeli Dracora szemeit. Belekortyol a teába. A vanília illat édes méregként terjeng a levegőben.
- Nem érdekel, hogy mit tettél, mit teszel, mióta elmentem. Tudom, hogy ki és mi vagy. Csak felejtsük el erre a két napra ha maradsz…kérlek, csak…
Elakad a szava. Már képtelen sírni. Hónapok óta nem sírt. Olyan volt, hogy egy-egy könnycsepp kigördült, de, hogy konkrétan sírt volna, azóta nem volt, hogy beszállt az érkező hintóba és figyelte a távolodó kastélyt.
- Várni fogok rád. És mindent meg fogok bocsájtani. Várni fogok akkor is rád, ha nem maradsz itt velem.
Ismét elhallgat. Tördeli a kezeit. Annyira kétségbeesett, annyira magányos.
- És remélem, hogy akkor, amikor eljön az idő, Te is megbocsájtasz nekem…hogy akkor majd, Te is velem maradsz.
Megnyalja a szája szélét. Kiszáradt.
- Jövő hónapban temetnek. Egy dolgot sose felejts el könyörgöm Draco. Én a halálom után is várok rád.
Elnéz oldalra. Nem mondott el még mindent. Ó nem … a legrosszabb még hátra van.
- Ahhoz, hogy megszabadulj a terhedtől és én is élhessek, Neked kell megölnöd!
Annyira halkan mondja, de mégis annyira élesen, hogy félreérthetetlen. Igen…a terv már kész. Voldemort a lány halálát akarja, Draco pedig meg fogja neki adni. Tyara apja is erről akart a fiúval beszélni. Meg kell, hogy ölje ahhoz, hogy megszabadulhassanak kínjaiktól.

[- Mit keresünk itt?]

Csak egyetlen pillanatig nézek a szemébe. Egy pillanatnyi időm van arra, hogy magamba szívjam a látványt, mely... egyáltalán nem hasonlít már ahhoz, amelyre emlékeztem. Újra megdöbbenek, de már nem szörnyülködöm el. Nem érdekel, hogy néz ki. Én sem vagyok ugyanaz. Egyikünk sem vállalt garanciát soha semmire.
Gondolataim ismét szárazak és tárgyilagosak. Véres a szeme, elképzelhető, hogy szed valamit. Gondolom, ugyanúgy tönkre akarja tenni magát, mint én. Nagyon sokat fogyott, szinte betegesen sovány, elképzelhető, hogy ő sem eszik, akárcsak én. A bőre fakó, száraz, a haja szögegyenes, fénytelen. Boldogtalan. A szemei olyan történetet mesélnek, melyet nem akarok hallani, mert pontosan tudom, miről szól, mégis magamba iszom, mert nem tehetek mást. A félúton elpusztult érintését sem érzem, annyira szorongat a hideg - kívül és belül egyaránt. Meg se mozdulok.
Elfordulunk egymástól. Mindkettőnkben elevenen lobog a bűntudat.
Nem indulok azonnal utána. Megfordul a fejemben, hogy dehoppanáljak innen, ebből az átkozott, koszos kis faluból, mely annak ellenére, hogy fehér, akár a menny, most borzalmasabb, mint a pokol. Habozok, míg eldöntöm, akarom-e vállalni a felelősséget az itt tartózkodásomért, hogy akarom-e hallani, amit mond, hogy akarok-e a közelében maradni.
Talán tartozom neki ennyivel, így hát követem. Hosszú, magányos utat sétálunk végig egymás mellett. Nem szólalok meg és ő sem. Kényelmesebb így. Igazából nem szívesen hozok szóba amúgy se semmit.
A ház finoman szólva is pórias. Nem hittem persze, hogy egy fényűző kúriában él, de ez azért túlzás. Mikor a mágiát használja, megrándul a gyomromban egy izom, aztán rájövök, hogy ez itt egy másik ország. Itt nyilván nem körözik a pálcáját.
- Mit keresünk itt? - kérdezem. Az első kiejtett szavak, mióta találkoztunk. Nem kapok választ, így hát magam felelek saját kérdésemre. Valószínűleg itt bujkál. Nem teszek megjegyzést.
Követem az intését, épp csak a sálamat akasztom le a nyakamból és veszem a kezembe. A csizmám marad, bár megszárítom. Leülök a giccses huzattal olcsón és hanyagul bevont kanapéra, és várok. Megnézem a képeket. Nem mozognak. Az egyetlen, ami mozog, az egy pár fénykép a komódon. Nem nézem meg, kik vannak rajta. Félek, nem találnám meg magam.
Leül velem szemben, elém tesz egy bögrét. A teának nem érzem az illatát. Hozzá sem érek. Ülök, nézem Őt, nézem a feszengését, a zavarát, a félelmét, és abba a hitbe ringatom magam, hogy én teszek neki szívességet jöttömmel. Bizonyára nagyon magányos itt. El van veszve, mint egy kismadár, aki kiesett a fészekből.
Mikor megszólal, olyan kérés bukik ki vértelen száján, amin legszívesebben felnevetnék, ha egy picit is otthon érezném magam. Rám néz, én pedig elfordítom a fejem. Inkább nézem a fotelben üldögélő párna csücskét, mint Őt.
Tovább fűzi könyörgését, mely olyan, mint egy betanult monológ pár megtalált foszlánya. Türelmetlen leszek és ideges. Miről beszél? Mégis mi a fenéről beszél?! Maradjak vele? Minek? Mi értelme ennek az egésznek? Mit akar?
A torkomba keserű gombóc telepszik, keserűségből és tehetetlenségből. Ha még emlékszik arra, milyen jeleket ad a testem, talán észreveszi az ökölbe szorított kezet, talán hallja csikorogni a fogaimat, talán oldalról is látja a dühös parazsat éledni a szememben. Fogalmam sincs, mit mondjak. Azt hiszem, bármennyire is nem akartam bántani, közel kerültem ahhoz, hogy megosszam vele cseppet sem szívélyes véleményemet.
Elmondja, temetni fogják. Végre egy értelmes mondat. Csakhogy ezt követően elismétli, hogy vár majd rám, és én elvesztem a türelmem.
- Mégis miről beszélsz?! - csattanok fel. - Már a családod összes elmebeteg tagjának elmondtam: nem vagyok gyilkos! És nem leszek, a te kedvedért sem! És különben is, mit képzelsz? Mégis mire akarsz várni? Mire? - vágom a fejéhez kérdéseimet. Hangom el-elcsuklik, mert sosem voltam felkészülve erre a beszélgetésre, mely most olyan gyorsan és visszautasíthatatlanul magával ragadott, hogy már azt sem tudom, hol vagyunk és miért.
A viták mindig ugyanott folytatódnak.

„Olyan érzés volt, mintha egy halott madarat tartana a kezei közt. Egy madarat, amely az előbb még élt, és a kezét csipkedte - most pedig hidegen és élettelenül fekszik kezében.”

Nem hitte, hogy könnyű lesz. Igazából arra számított, amilyen most a helyzet. Hiányzik azonban az, hogy Draco a falhoz vágja a bögrét, hogy rá nézzen. Hogy ne azt az átkozott párnát bámulja, az ő szemébe vágja inkább a szavakat.
Nem szól. Nem akar mit válaszolni. Igazából olyannyira elfáradt ezekben a hónapokban, olyannyira kimerült, hogy csak tűri a becsmérlő és mély utálattal széttépő szavakat. Annál ugyanis semmi sem lehet rosszabb, hogy nincs mellette senki. Hogy egyedül van és minden éjjel azon gondolkozik, hogy melyik pillanatban fogják egy átokkal megölni.
Ül ott, tekintetét a fiú szemeibe fúrja. Nézzen mélyre a szembogár mögé! Nézzen a téboly mögé! Érintse meg a lelkét! Ölelje át! Húzza magához és védje meg! Érintse meg a szívét…nem. Nem érinti a lelkét, nem érinti a szívét. Ezek csak szavak. Hideg, könyörtelen, bántó szavak. Düh. Dac. Akarat.
Ül ott, tekintetét ugyanarra a párnára fordítja, amit az előbb még a fiú nézett. Elfordítja a fejét. Olyanok ezek a mondatok, mintha pofonok lennének. Neki pedig tűrni kell, tűrni, tűrni, tűrni. Más már nem maradt neki. Csak az, hogy ezeket eltűrje, hiszen ha így kell tennie, az azt jelenti, hogy Draco újra mellette van.
Nincs mindig választásunk. Nem mindig osztanak szerencsés lapokat. A sorsnak pedig remek a humora. Miért mondja el újból azokat a dolgokat, amiket az előbb megtett? Olyan törékeny, olyan betegesen sovány, egyáltalán nem olyan, mint volt. Se melegség, se boldog mosoly, a cseresznyeajkak kifakultak…vértelen szája megrándul. Mint egy programozott gép.
- Ha nem ölsz meg, nem szabadulsz. Majd megteszi más. Nem vagy gyilkos Draco? Nézz rám…tudok a lányról akit lelöktél a toronyból, mert gyermeket várt tőled!
Egyáltalán nem néz rá. A hangja ugyanolyan monoton, csendes, rekedt, meggyötört. Nincs miért kiabálnia, nincs érzelem amiért viaskodnia kéne, hiszen Draco az előbb bizonyította be neki, hogy semmit sem jelent már neki.
- Megbocsájtottam. Megbocsájtottam Vikitriat és az összes lányt. Megbocsájtottam, hogy az vagy, aki. Hogy hazudtál nekem egy évig. Hogy mikor megkérted a kezem, már akkor oly sok mindent titkoltál előlem.
Semmi érzelem. Se könny, se szomorúság, csak tények. Könyörtelen és mocskosul igaz tények. Vastag harisnyájára tévednek ujjai. Egy szösz. Remegő ujjaival próbálja meg eltűntetni onnan. Azokkal a hófehér, vékony, remegő, halotti ujjakkal.
Nyakához nyúl, kikapcsol egy nyakláncot, amit eddig a blúz rejtett. Borzasztóan kiáll a kulcscsontja. Halk nesz, ahogy a kezébe esik a lánc és még valami. Még mindig nem néz rá. Olyan érzése lehet a fiúnak, mintha soha többet nem szeretne Tya ránézni. Egy elefántcsont színű kővel díszített gyűrű, és egy aranylánc csörren az asztalon, ahogy kicsúsznak a lány kezéből.
- Erre szeretnék várni.
Motyogja halkan.
Eljegyzési gyűrű. Az a bizonyos gyűrű.
- Megígértem. Holtodiglan, holtomiglan.
Végre ránéz. Nincs menekvés az elől a fáradt, kínlódó szempár elől. Egyetlen járható út van, ha az ember mélyen belebámul és elveszik. Elveszik az emlékekben.
- Hallgass végig! Holnap után azzal a tőrrel, ami a szobámban van, szíven fogsz szúrni.
Egy élet. Egy halál. Két élet. Nem lehet másként. A fiú csak így szabadulhat. A lány… a lánynak pedig már úgyis mindegy.
- Szíven fogsz szúrni, azután pedig itt fogsz hagyni. Bíznod kell bennem. Az utolsó emléked az lesz, hogy meghaltam. A gyűrűt pedig elviszed magaddal. Ha visszafordulsz Te is halott leszel. Értsd meg. Nincs már más esély. Az uralma nem tarthat már sokáig.
Feláll. A hangja még mindig ugyanolyan nyugodt és csendes.
- Szabadulni akarsz a terhemtől nem? Szabadulni akarsz attól, hogy miattam még egyszer megkínozzon, nem? Draco…ha nem teszed meg, megteszem én magam, vagy ha nem én, akkor más. De akkor ne várj az indulással, vidd a gyűrűt, és vidd magadat is.
Elhallgat. Még több szomorúság gyűl a szemeibe.
- Velem maradsz erre a két napra és megszabadítasz mindkettőnket a tehertől?

[- Nem!]

Dühöm tehetetlen, és még ezt is szégyellem. Komoly erőfeszítéseket kell tennem az ellen, hogy a hajamba túrjak, mint egy tébolyult vesztes, és azt motyogjam, "ez nem lehet igaz". Pedig a helyzet ennél groteszkebb már nem is lehetne. A hely, az időpont, a tea, Tyara ruhái... Ez egyszerűen nem az a valóság, amit megszoktam!
A kifakadásom után már legalább rápillantok. Nézem őt egy darabig, de aztán nem bírom tovább a gyötrődő dühöngést, és ismét elfordítom a fejem. Annyit, de annyit kínlódtam miatta, annyiszor megfogadtam, hogy ha egyszer, egyszer valaha az életben viszont látom majd, megkapja tőlem, ami jár neki, mindent kétszeresen kap meg, amit én tűrtem... a fájdalmat, a csalódást, és akkor a kínokat még nem is veszem latba. És most? Most mit kap? Egy kis csendes fröcsögést? Ez minden, ami kijön a számon? A szemébe akarom mondani, hogy menjen a pokolba. Igen, csak ezért vagyok itt.
De...
De mi!? Most sem csinál egyebet, mint a fejemhez vágja a múltat. Visszaél azzal, amit tud rólam. Megzsarol vele. Vagy mégsem? Mit akar ezzel? Honnan tud egyáltalán Fitgeraldról? Különben is, egy-két zúzódástól eltekintve nem esett semmi baja. Nem öltem meg, csak a magzatot, de az nem számít. Hirtelen rájövök, hogy ezt titkoltam előle, még akkor is, ha ez az első eltűnése utánra esett már. Titkoltam, mert nem vagyok büszke rá.
Nincs időm válaszolni, de nem is tudtam volna mit mondani. Újabb bűnöket olvas a fejemre, én pedig most már őt nézem. Látni akarom, milyen arcot vág mindehhez. Látni akarom, milyen fény csillan a szemében, ahogy a lányokról beszél. Vikitria, Grafello, Pansy, és nem is tudom, ki még. Hazugságok és titkok, igen, ezt az orrom alá dörgölheti, de most már örülök neki, hogy mindezt elkövettem - akár ellene, akár miatta, lényegtelen! Örülök, hogy tud róla. Örülök neki, mert tudom, fájdalmat okoztam ezzel. Még ha nem is akkorát, mint amekkorát ő okozott nekem, azért remélem talán megközelíti.
Az, hogy minderről azt nyilatkozza, hogy meg van bocsátva, nem jut el a tudatomig. Ha meg lenne minden bocsátva, most nem így ülnénk egymással szemben, ezzel tisztában vagyok. Megbocsátani nem egyszerű, szinte lehetetlen feladat. Én már csak tudom.
Pillantásom követi a kezét, ahogy a nyakához emeli a reszkető ujjakat. Egy lánc és egy gyűrű.
A gyűrű olyan súlyosan koppan az asztalon, hogy csodálkozom, hogy hordhatott eddig egy ilyen súlyú tárgyat a nyakában. Persze felismerem. Ezzel a gyűrűvel jegyezte el apám anyámat, és anyám nekem adta, hogy eljegyezhessem Tyarát. A köve több mint száz éves, generációról generációra száll, az értéke épp ezért felbecsülhetetlen. Amikor Tyara elhagyott, ugyan nem ez volt az egyetlen, ami pótolhatatlanná vált, de amellett, hogy ismét hagytam magam kisemmizni, ennek az elvesztése miatt szégyelltem magam leginkább.
Azt hittem, sosem látom a gyűrűt többé. Kálacsokor és habos tenger jelenik meg előttem, meg egy kis tengerparti ház lobogó függönyei. Tyara ruhájának könnyű selyme, hajcsigáinak illata - egy tavaszi szüneti napon.
Akkor láttam őt utoljára.
Felnézek. Tekintetem tele van daccal, megvetéssel, kárörömmel. A fejéhez akarom vágni, hogy részemről már nincs holtomiglan, holtodiglan, hogy az egész egy nagy tévedés volt, és hogy most már rohadtul késő! Csakhogy a torkomra forranak a szavak, ahogy az arcára nézek. Nyomorultul sovány, beesett, a tekintete reményvesztett, az egész annyira szánalmas. Pedig akartam így látni, esküszöm, hogy ezt akartam.
De továbbra sem értem, hogy gondolhatja komolyan, amit beszél.
- Nem! - vágok közbe. - Nem érted? Nem foglak leszúrni! - hajtogatom ugyanolyan eszelősen és konokul a magamét, mint ahogy ő ismételgeti szüntelenül azt, hogy de, de, meg fogom tenni.
Feláll, és újabb vádakkal illet. Igen, szabadulni akarok. Igen, rettegek a kínzásoktól, a Cruciatusoktól, a vallatásoktól, de most már legalább ritkulnak - a Nagyúr kezdi elhinni, hogy nem tudok semmit. Ha ezt a mai találkát kiszimatolta volna, akkor már úgyis végünk lenne - ezzel nyugtatom magam. Csakhogy megint visszaélt valaki a bizalmammal, ugyanis Tyara vajon honnan szerzett tudomást a kínvallatásról? Arról, hogy szabadulni akarok végre? Két ember tud róla: Vikitria és Norina. Kettejük közül csak az egyik áll kapcsolatban Tyarával. Legalábbis, legjobb tudomásom szerint. Ismét alám fűtött az a kis ribanc, de ezen már annyira nem is lepődöm meg, az éjszakánk óta eltelt időből megítélve.
Felkapom a fejem, mintha bóbiskolásból ébrednék, mikor konkrétan kidob, ha nem megyek bele a játékba. Nos, ezen nem sokat kell gondolkodnom. Először is elveszem a gyűrűt az asztalról, és a dzseki egyik belső zsebébe rejtem, aztán felállok én is. Köztünk van egy asztal, de ettől még ott állunk egymás előtt, szemtől szemben. Végigmérem őt. Már csak szánalomra méltó árnyéka önmagának, pont olyan, mint az a nyomorúságosan festő kis vakarcs, aki mindig ott legyeskedik a nőim körül: körülötte és Moira mellett is, az a kis ötödikes, aki igazából épp ezért kicsit ijesztő, de nála annyi rémisztőbb emberrel találkoztam már, hogy egy ilyen kis korcs szaglászása és áskálódása nem zaklat fel túlzottan. Tyara külseje viszont kicsit kiábrándít. Igen, legalább ma kicsinosíthatta volna magát. Göndör haj, macskaszemek, seprűpillák és hófehér harisnya. Ahogy megismertem. Ahogy szerettem. Drága, mosolygó, szótlan porcelánbabaként... Azonban aki előttem áll, inkább hasonlít, te jó ég, Grangerre, mint bármiféle nemes holmira.
Két nap múlva pontosan karácsony lesz. Én nem érek rá ilyen hülyeségekre, ennyi időm nincs. Ez is eszembe jut, azzal a rengeteg egyébbel egyetemben, melyeket felhozhatok kifogásként.
- Ennyi? - kérdezem végül, nem felelve neki. - Vagy tovább akarsz traktálni az őrültségeiddel?
Lehet, hogy annyi eszem sincs, hogy átgondoljam az ajánlatban rejlő lehetőségeket, nem hallom ki a mondataiból azt, hogy ezzel nem ölném meg teljesen, hogy valami történne, amitől nem hal meg, meggyógyítanák, felélesztenék... Nem gondolok arra, hogy egy szúrásba nem kell rögtön belehalni, főleg akkor nem, ha egy képzett medimágus azonnal kezelésbe veszi. Én csak azt tudom, hogy szánalmasan esdekel azért, hogy vessek véget az életének, de én nem, sem most, sem máskor nem leszek hajlandó bebizonyítani, hogy Norinának, és Tyarának is igaza van: nem leszek gyilkos.

Félve nézünk egymásra mert kezedben az életem…
Nem hitt bennem más, végül te mondtál le rólam…
Bár, csak akkor haltunk meg amikor elvesztettelek téged én…
Mindig tudtad hogy az álom egy halott napon véget ér…

- Ennyi…
Fuldoklik a könnyektől, amiket visszatart. A legocsmányabb dolog, amit valaha tehetett vele. Draco eltette a gyűrűt. Eltette azt, ami a végső reményt tartotta a szerencsétlen lányban. Ebben a kis korcs senkiben. Valóban! Semmi sem olyan, mint régen! A csontos ujjakat alig takarja a hószín bőr, ahogy végigszántanak homlokán. Seszín szemek. Vértelen ajkak. Hófehér, ám már eltaposott hó bőr, fakó haj. Megránduló száj.
- Ennyi… és most takarodj! Vidd a gyűrűdet! Vidd a hazug ígéreted, vidd a hazug szerelmed, vidd, vidd, vidd, vidd!
Ennyi. Eltörik a mécses, eltörik, igen, ripityára törik. A hónapok szenvedése, a napok kínzó lassúsása csepereg lefelé a semmilyen szemekből. Soha nem akarta ezt! Ezt az egészet nem így akarta! Ő csak újra a karjaiban akart lenni és végül a karjaiban szeretett volna meghalni. Nem szeretett volna mást. Csak a holtomiglant, holtodiglant. Semmi mást. Soha nem szeretett volna semmi mást! Csak pár őszinte szót, egy mosolyt, ami csak neki szól! Olyan nagy kérés lett volna ez? Nem! Ezek csak mind nüánsznyi dolgok, amiket muszáj lett volna neki megadnia!
Elnémul. Csak nézi a férfit, aki már nem az, aki miatt elment. Nézi a férfit, az erős karokat, a hideg szemeket. Gyorsan futtatja rajta végig szemeit. Nem csak Tyara változott meg ebben a majdnem 9 hónapban. Nem csak ő vállalt olyan dolgokat, amik mindent megváltoztattak, gyökeresen.
- Azt hiszed, hogy én bántottalak? Fogalmad sincs semmiről Draco! Most pedig takarodj a házamból! Takarodj az életemből! Te se az vagy, aki egyszer holtáig hűséget fogadott nekem! Érted? Te se vagy az!
Ha Draco nem mozdulna, akkor a lány hurcolná egészen az ajtóig, átokkal fenyegetőzne, kiabálna, talán még valamit hozzá is csapna. A lényeg az, hogy jó hangosan csattanjon a fiú mögött a bejárati ajtó. Nincs apelláta! Nincs olyan lehetőség, hogy a fiú ott maradjon! Soha többé nem akarja látni! Soha többé nem akar miatta bánkódni!
Ahogy az ajtó becsukódik, lehull az összes bűbáj a házról, amit a lány rászórt, mikor beléptek. Lehull a bűbáj egy ismeretlen szobáról is. Halk sírás. Elnyomja Tyara zokogása. Fájón sajog a nyakán a lánc és a gyűrű helye. Mélyről tépett ki valamit, amikor kikapcsolta az ékszert. Most, hogy nincs, mintha a világ is egy másik hely lenne. Tele félelemmel, szörnyetegekkel, magánnyal és halálfalókkal. Mi lesz, ha rájuk találnak?
Egyre erősödő sírás. Futó léptek zaja hallatszódik, ahogy Tyara a hálószoba felé veszi az irányt. Draconak sosem szabad megtudnia, hogy mi történt, mi a valódik ok, amiért eltűnt. Egyszerűen nem szabad, hogy rájöjjön, hogy amíg ő más lányok ágyába bújt, addig kedvese az ő gyermekét hordta ki. Nem! Nem szabad!
Aprócska gyermeket emel ki a rózsaszín keretes ágyacskából. Egy hatalmas, kékszemű, piheszerű, barna hajacskával megáldott kis angyalkát.
- Semmi baj Anabell, minden rendben van! Minden rendben lesz, megígérem kicsim! Semmi baj…csss…semmi baj!
Áll háttal az ajtónak, miközben átöleli a csöppséget. Anabell szeme a hálószoba ajtóra szegeződik. Ringatja, puszilgatja, nyugtatgatja. Nincs mitől félnie. Semmi baj nem érheti. Hogy mindez, hogy történhetett? Ha Draco maradt volna, kiderült volna...de ez így már csak egy el nem mondott mese maradt.

[- Nem dobhatsz csak így ki! A rohadt életbe, mégis mire számítottál?!]

Hallom, ahogy a hangja felfelé hajlik, hallom, hogy fojtja el a könnyeket. Magamra ismerek benne. Megismerem a fájdalom szagát, a kétségbeesés hangjait, érzem, rádöbben most arra, amire nekem is rá kellett jönnöm: hogy épp elhagyják, és nincs tovább. Csak épp én közlöm is ezt vele, nem úgy, mint ő.
Arra számítok, hogy majd belém kapaszkodik, és addig rángat és rimánkodik, míg végül nekem kell majd eltaszítanom őt, épp ezért teljesen meglep, hogy elkezd lökdösni kifelé. És üvölt. Hazug ígéret, hazug szerelem? Az a legszebb, hogy soha nem hazudtam neki, soha. Most is teljesen őszinte voltam vele. Nem azért, mert különösebben megérdemli, hanem mert jelenleg ezzel tudok a legnagyobbat belérúgni. Igen, bántani akarom, mert tudom, hogy még nem szenvedett annyit, mint én. Ó, nem, koránt sem. Legszívesebben felnevetnék, hisz igen, fáj neki, de inkább sírni lenne kedvem. Megrémülök, mintha valami visszacsinálhatatlant tettem volna, bár elszántságom töretlen. Ő kiabál velem, holott nekem van több sérelmem. Engem hagytak el. Kétszer. Ő hagyott magamra engem, holott megígérte, hogy soha többé nem teszi. Megesküdött rá. Ennyit érnek az ígéretei, tudom most már jól.
Először megpróbálom lerázni a kezét, hiszen engem senki nem dobhat ki csak úgy. Büszkébb vagyok annál, sem mint hogy elzavarjon, a saját akaratomból akarok kimenni innen és rávágni az ajtót az orrára, de nincs időm, arra sincs időm, hogy úgy istenigazából ellenkezzek.
- Nem dobhatsz csak így ki! A rohadt életbe, mégis mire számítottál?! - tiltakozom, de hiába, túlüvölt, és még fenyeget is. Nem mintha nagyon megrémülnék tőle, bármikor le tudom győzni, ha akarom, csakhogy nem párbajban akarom őt összetörni, hanem lelkileg.
Fel sem ocsúdom, és már az ajtón kívül állok ismét, a hideg szél az arcomba csap. Megborzongok. Még jó, hogy nem vetkőztem le, most didereghetnék idekint. Egyedül a sálam maradt bent, de hát ennyit itt hagyhatok neki emlékbe. Legyen valami, ami fájdalmat okoz neki, megérdemli, hogy sírdogáljon egy kicsit utánam abba a sálba kapaszkodva.
Nem indulok el rögtön, mivel egyáltalán nem akaródzik kilépni az egyre veszélyesebbé váló hóviharba. Visszapillantok a vállam felett. Sírásra leszek figyelmes, és unottan morranok egyet, jelezve, hogy nem hatnak meg a könnyek, csakhogy mintha... nem csak azt a vad és dühös zokogást hallanám, amit megszoktam Tyarától. Visszafordulok. Léptek zaja.
Elment. Én is elindulok a fal mentén, majd a sarkon dehoppanálok. Ahogy elhaladok a fal mellett, észre veszek egy ablakot: ilyenkor az embernek alapvetően be kell bámulnia, hiába jó a neveltetésem, a kíváncsiságom erősebb.
És amit látok, attól földbe gyökerezik a lábam, tátva marad a szám, és egyből az egekbe szökik a vérnyomásom.

Gondolkodás nélkül rohanok vissza az ajtóhoz, annak ellenére, hogy az imént megkönnyebbültem, amikor kiléphettem rajta. A kintről látott szoba felé veszem az irányt, az ajtaja nyitva, furcsa gőgicsélés hallatszik bentről.
Megállok a küszöbön. A gyerek egyenesen rám néz. A szemei jégkékek, akárcsak az enyémek. Már ekkor megfogalmazódik bennem egy szörnyű gyanú...
Egy hosszú pillanatig meredten bámulom őket, majd beljebb lépek. Megnyikordul a padló. Észre vett.
- Mégis mi ez itt? - kérdezem csendesen, és le se tudom venni a szemem a gyerekről. - Mit műveltél?!

Félszárnyú angyalok vagyunk mindannyian; ezért csak akkor tudunk repülni, ha a másikat átöleljük.

Vékony karjai között tart egy gyermeket. Egy aprócska, létező, tündért. Elmondhatatlan érzés átölelni a csöppséget, beszívni az illatát, pici hajának selymességét érezni. Azt az elmondhatatlan pillanatot átélni, mikor apró kezecskéivel beléd kapaszkodik, mert tudja, hogy megvéded.
És valóban. Tyara az élete árán is meg fogja védeni. Anabell apja már nem az-az ember, akinek lennie kéne. Ha kell, tőle is megfogja védeni! Nem fogja hagyni, hogy egy lelketlen szörnyeteg váljon ebből a kislányból! Soha! Az életét adja érte ha kell…
Csak sír és sír…ő pedig ringatja, ölelgeti, csitítja. A homlokát csókolja, utána kis kezét simogatja. Nem is veszi észre, hogy elmúlik egy fontos pillanat. Annyira belemerül abba, hogy megnyugtassa kislányát, hogy nem veszi észre, hogy Anabell már nem is sír.
Rémült csend telepszik a szobára.
Vannak titkok, amik soha nem maradhatnak elmondhatatlanok. A helyzet pont ilyen. Hát visszajött. Nem fordul meg. A gyermeket pedig véletlenül sem teszi vissza a kiságyába.
- A kérdés nem az Malfoy, hogy mit műveltem. Hanem, hogy mit műveltünk! Közösen!
Igen. Direkt használja a vezetéknevét a fiúnak. De nem akar ránézni! A fenébe is! Miért nem tűnik el végre? Örökre! Vigye az átkozott gyűrűt, vigyen el minden emléket, hadd nőjön fel boldogságban Bell. Az a legfontosabb számára. Hogy kisbabájának egyszer ne legyenek olyan szörnyű emlékei, mint neki vannak most.
- Tudod mit vártam Malfoy? Hogy megkérdezd, hogy miért! De nem …
Megfordul. Kezében a babával. Lágyan simogatja. Édesen gügyög a baba. Mintha megérezte volna, hogy végre teljes a család. Az nem érdekli, hogy veszekednek, gyűlölködnek, acsarkodnak, de együtt vannak. Újra. Az apukája és anyukája.
- Te elvetted a gyűrűt és kiléptél az életemből! Gyerünk Malfoy bánts! Bánts még jobban! Ahhoz értesz! De, hogy feltegyél egy nyomorult kérdést, ahhoz már nem. Egy nyomorult miértet.
Elhallgat. Belenéz kislánya szemébe.
- Olyan áldozatot hoztam, amilyet senki nem fog érted hozni az életedben. Mégis engem gyűlölsz a legjobban a világon.
Sóhajt. Hatalmasat. Gondterhelten, betegesen fáradtan. Fejével lassan köröz egyet. Talán csak azért, hogy ne essen össze rögtön a kimerültségtől.
- De ha már itt vagy, akkor szeretném bemutatni neked a lányodat, Anabellt…és mivel ez megtörtént, tudod, hogy merre van a bejárati ajtó!
Hátat fordít, nem óhajt többet törődni a fiúval. Semmi sem olyan, mint régen. Draco eltette a gyűrűt. Elvette a maradék reményt is, hogy még szereti a lányt. S lám az élet mennyire mohón okoz fájdalmat mindenkinek. Csak egy percig hihetjük, hogy mi nem leszünk áldozatok. Amikor beleringatjuk magunkat ebbe az álomba, akkor jön a hideg penge, hogy elvágja a ködfátyolt a szemünk elől.
Aznap éjjel, amikor az eljegyzésük volt, nem védekeztek. Annyira de annyira vágytak egymás érintésére, hogy egyiküknek sem jutott eszébe, de még utána sem. Kivéve a lánynak, hajnalban. A mágia pedig, csodálatos dolog. A megfogant lelket egy pillanat alatt kimutatja.

[- Én azt hittem...]

A küszöbön állok, földbe gyökerezett lábakkal, és bámulom a gyereket. Nem akarom elhinni, amit látok, nem, nem akarom elhinni. Furcsa, mert a szívem mélyén fel sem merül, hogy nem az enyém, pedig egyáltalán nem bízom már Tyarában - pontosan tudom, kié ez a gyerek és hogy mit jelent. Közösen! Méghogy közösen! Elengedem végre a kilincset és beljebb tántorgok, miközben végre sikerül elszakítanom a pillantásomat a babáról. Bár feleslegesen, mert Tyara úgysem néz rám. Nincs mivel találkozniuk értetlen és kétségbeesett szemeimnek. Védekeznie kellett volna! Pont úgy, ahogy Vikitriának! Ő bájitalt iszik, Tyara miért nem ivott? At hittem, minden fiatal lány tudja... A szentségit, miért nekem kellett volna ezzel is foglalkoznom?! De hát egyáltalán mikor?
Persze, jól emlékszem arra az egyetlen éjszakára, amikor olyan szorosan öleltük egymást, mintha azt akartuk volna, hogy eggyé olvadjon bőrünk minden egyes porcikája. Emlékszem arra a gyönyörű éjszakára, még akkor is, ha mindenki másnak azt mondom, hogy Tyarával soha nem szeretkeztem, hogy soha nem volt az enyém. Igazából nem is tudom, miért volt szükség erre a hazugságra vele kapcsolatban, talán így nem fájt annyira, vagy talán már annyira megszoktam, hogy mindenkinek hazudok, hogy ez már fel se tűnt. Lehet. De az élet most olyan keményen szembesít az igazsággal, hogy ennél keményebben pofon vágni nem is tudott volna.
Tompán jutnak el hozzám a szavai, agyam egyfolytában tiltakozik, nehéz meghallanom, de azt azért rá tudnám vágni, hogy mégis miért kérdeztem volna meg bármit is? Na és hogyan? Mégis kitől? Mikor? Pontosan jól tudtam, miért hagyott el.
- Én azt hittem... - kezdek bele, de rájövök, nem is érdekes. Becsukom a szám.
Hiszen ez itt egy gyerek.
Merlinre, könyörgöm, mit műveltem?!
Kimerült, szomorú szavai most hirtelen fájni kezdenek. Eddig volt valami nevetséges abban, ahogy kérlelt, ahogy láttam szenvedésének jeleit, hiszen gyűlöltem, de most... Minden megváltozott.
Szóval Anabell. Lány.
Vajon van vezetékneve is? Vajon fel van jegyezve bárhol ez a világra jött kislány?
Hát ezért hozta föl Fitzgeraldot és a vetélését? Hirtelen a helyére rándul pár mozaikdarab. Viszont azt az egyet nem értem, hogy miért akart rávenni arra, hogy megöljem. Nyilván... Nyilván azért, hogy aztán nekem kelljen törődni a gyerekkel, hisz úgyis észrevettem volna, ha maradok. Na azt már nem! Új harciassággal lépek oda mellé és kényszerítem, hogy nézzen rám, akkor is, ha nem tetszik neki.
Csakhogy odaérek, az arcába nézek, és hirtelen nem tudom, mit vághatnék bele. Mi az, amit mondhatnék? Amitől nem tűnnék egy hisztériázó kisfiúnak? Hiszen már nem vagyok az... Nem...
- Azt állítod - kezdek bele végül, miközben kezem észrevétlenül a kiságy rácsára markol, mintha bármelyik pillanatban a falhoz vághatnám -, hogy azért tűntél el szó nélkül abból a házból, mert teherbe estél?
A hangom remeg, de nem tudok tenni ellene, túl sok benne a visszafojtódó érzelem. A fogam csikorog, mint mindig, mikor dühös vagyok és félek.
- És te önkényesen úgy döntöttél - folytatom -, hogy egyetlen szó nélkül eltűnsz?
Annyira szorítom azt a nyomorult rácsot, hogy az már fáj. Rántok rajta végül egyet: az ágy hangos zörgéssel ér földet és csúszik arrébb a szoba másik végébe.
- És azt vágod a fejemhez, hogy miért nem akarom tudni, hogy mi történt? Ne csinálj úgy, mintha nem lett volna már erre példa! Honnan tudhattam volna, hogy ezúttal más a helyzet?! Ó, vagy akkor sem volt más? Mi van, akkor is terhes voltál? Mondd csak, kitől, mi?!
Üvöltök vele. A gyerek ordít. Végeredményben nem vagyok más, csak egy hisztiző gyerek, aki csak az önigazolással törődik, semmi mással.

Ez az egész olyan, mint régen, amikor ott álltak az esőben, a tiltott rengetegben. Amikor arra vágytak, hogy a bűnöket lemossa a fejükről az eső…amikor a megtisztulás helyett, még több sárbilincs tapadt a lábukra, ami egyre közelebb húzta őket a pokolhoz.
- Nem érted Malfoy…és én belefáradtam, hogy bármit is elmagyarázzak neked. Érted? Belefáradtam!
Nem ordítozik már, nem kiabál. Elviseli, hogy a fiú épp ellenkezőleg. Ordítozzon. Ha azt hiszi, hogy ettől valaha is könnyebb lesz, hadd ordítson úgy, ahogy a torkán kifér. Mert azt mindig könnyebb. Könnyebb, mint a dolgok hátterébe nézni.
Tyara is próbálta. Próbálta ezerszer és ezerszer. Soha nem lett neki ettől jobb. Soha nem volt ettől több. De pár próbálkozást megér.
Hirtelen egy ordításnál a földre esünk. Rájövünk, hogy vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni, amihez nincs elég erőnk. Nincs remény és nincs választás. Tyaranak se volt.
Fájón összerezzen, ahogy a kiságy megmozdul. Megrémül. Soha nem volt vele még ilyen mértékben agresszív a fiú. Soha.
- Mit hittél Malfoy? Hogy azért mentem el, mert újra és újra összefekszem Crackkal és Monstroval? Mit hittél? Hogy valaha megcsaltalak? Menj a fenébe komolyan mondom!
Mennyire hihetetlen, hogy ezt is képes úgy elmondani, hogy már a hangját se emeli fel. Fáradt. Nagyon fáradt. Csak pár óra alvásra lenne szüksége. A baba sír, Draco pedig hisztizik. Pazar összeállítás. Csodálatos.
Lendül a keze, pofon akarja vágni. Félúton megáll a tenyere, leereszkedik vissza a teste mellé.
- Ne merj ilyeneket mondani nekem! Hát nem emlékszel, hogy miért tűntem el? Mert megszöktem a börtönötökből azért!
Nem akar mit mondani. Elhallgat és ez a csend hirtelen olyan törődő és szeretetteljes. Mintha nem történt volna semmi eddig. Mintha még mindig itt lennének egymásnak, és valóban, önzetlenül szeretnék egymást.
Vajon tényleg így van?
Szeretik egymást?
Megvan még bennük az ami régen? Vagy mára már csak az acsarkodás és a hazugság maradt? Létezik még az a világ, ahol Draco képes átölelni a lányt és minden rosszat elfeledtetni vele? Talán már nem.
Talán sohasem létezett.
- Miért teszel tönkre? Hát nem érted?! Még mindig nem? Szeretlek, az isten verjen meg! Szeretlek és azért szültem meg ezt a babát! Sajnálom oké? Sajnálok mindent…de most már menj el Draco…kérlek menj el!

[- Nem...]

- Képzeld csak, Draco. Bizony elment.
- De... Miért? És hová?
- Hogy hová? Látod, ifjú Malfoy, azt én is nagyon szeretném kideríteni. De az okát jól tudom. Felkerestem régi barátomat, Robertet, a Mortal család fejét. Régi és nemes család az övék, és színleg egyet is értenek a mi nemes eszméinkkel... Csakhogy nem kívánt csatlakozni az ügyünkhöz.
- Hogy... nem...?
- Nem. Hagytam neki némi gondolkodási időt, ha esetleg meg akarná fontolni... Ám másnapra eltűntek a kúriából.
- Megszöktek?!
- Elhagyták az országot. Nem állnak az ügyünk mellé. Sajnálom, hogy nekem kell ezt közölnöm veled, de elárultak minket. És ezért te vagy a felelős.
- Én...?
- Magad mellett kellett volna tartanod a lányt!
- De hát...
- Tudom, hogy tudod, hová menekültek.
- Én nem...
- CRUCIO!

Szóról szóra ez a párbeszéd zajlott le köztem és a Nagyúr közt apám és anyám jelenlétében akkor este, amikor megtudtam, hogy Tyarát soha többé nem fogom látni. Nem sokkal később apámat letartóztatták, és börtönbe zárták Potter miatt. A Nagyúr csalódott volt és dühös, meg akart büntetni, ezért szörnyű feladatot rótt rám. Úgy foglaltam el apám helyét a Halálfalók közt, hogy szentül hittem: mindenki elhagyott, akibe bele tudtam volna kapaszkodni. Meg akartam találni Tyarát, mert megfogadtam, hogy kézre kerítem. Semmit sem tudtam az igazságról.

Feltűnik, hogy Ő nem kiabál, csakis én. Azzal, hogy halkan vitatkozik velem, csak gerjeszti a haragomat, nagyon, nagyon fel tud dühíteni, amikor elvesztem a kontrollt, vagy az, amikor a másik képtelen felfogni, hogy nincs igaza és érezteti a lenézést. Pár pillanatig úgy érzem, menten széttépek valamit, és azt, hogy semmi sem változott, hiába telt el két év. Crak és Monstro nevét vágja a fejemhez, pedig eddig a percig én nem voltam féltékeny, egyszerűen eszembe se jutott, hogy az legyek. Csak sértett voltam, megbántott, semmibe vett, elhagyott, kisemmizett, egy ostoba, naiv szerencsétlen. És most? Most ismét elküld.
Ahogy lendül a keze, pislantok egyet, de nem húzódom el. Végül nem üt meg, aminek az ő érdekében is igen nagyon örülök. Máris visszaacsarkodnék és rávágnám, hogy nem, nem és nem, mikor felfogom, mit is mondott.
A... börtönünk...? A pincebörtön Wiltshire alatt? Mit keresett ott? Honnan tud egyáltalán a cellákról?! Vagy talán Chamberpotról beszél? Chamberpotról talán tudhatott, hiszen az apja elvileg... De... Mi van, ha az is...
Lehet, hogy a csend neki megnyugtató, de nekem borzalmasan ijesztő. Hatalmasra táguló pupillákkal meredek rá, a megrökönyödés tekintetével. Mielőtt azonban kérdezhetnék, mielőtt bármit mondhatnék, hogy megbizonyosodjam arról, mit is mond, tovább beszél. Ez kicsit kibillent az iménti agóniából.
- Nem... - nyögöm erőtlenül, és most veszem csak észre, mennyire kiszáradt a szám. - Nem megyek.
Semmi másra nem reagálok. Sem a bocsánatkérésre azt, hogy baromság, se a vallomásra azt, hogy hazugság - pedig általában ezt szoktam mondani. Most nem érdekelnek.
- Mit... Mit kerestél te a börtönökben? Hol? Egyáltalán mikor?...
Most... nem érdekel semmi más. A gyerek sem.
Végig éreztem, hogy valami nem stimmel. Tudtam, hogy nem menne el szó nélkül (igaz, azután hasfájás nélkül megtette), és...
Te jó ég.
Te jó édes kibszott ég.

[Elmentek.]

- Ha itt maradsz meghalsz!
- De nem hagyhatom itt!
- De bizony itt fogod hagyni. Hát nem érted? Tudjukki szerinted hagyná, hogy aki egyszer megszökött a börtönéből életben maradjon? Tya … gondolkozz már kérlek!
- Anyu nem hagyhatom itt! Könyörgöm!
- Csomagolj! Holnap indulunk!
- Könyörgöm Anyu, könyörgöm!
- Tyara értsd már meg, hogy itt már nincs olyan, hogy mit szeretnél! Ha maradunk, meghalsz! A fenébe is, gondolkodj már!

Elmentek.
                                                                                                                                                     

Mennyire ismerősen morbid jelenet. Mennyire kísérteties és veszélyes. Némán gyilkolják egymás emlékeit, próbálják széttépni őket, meggyalázni, még akkor is, mikor kiderül a fájó igazság. Hát tényleg nem tudott róla? Tényleg úgy éltek egymás mellett egy évig, hogy a fiú nem tudta, hogy Tyara az életével játszik, amiért visszatért?
- Ne mondd Draco, hogy te még ezt sem tudod! Ugyan már! Ismerem a mocskos játékaitokat!
Mondja és újra elerendek azok az átkozott könnycseppjei. Miért teszi ezt a fiú?! Miért csinál úgy, mintha semmiről nem tudna? Nem fogja tisztára mosni, angyallá változtatni az, ha tagadja a tényeket.
Bár állandóan megpróbálja, sosem tanul belőle. A különbség a múltbéli esetek és ez között, hogy ennek most itt nincs helye. Itt nem teheti meg, hogy nem emlékezik.
- Nem tudod, ugye, hogy én hónapokig be voltam zárva Chamberpotba?! Nem tudod ugye, hogy Josey ezért viselkedett utána olyan furcsán? Nem tudod ugye, hogy megpróbált megmenteni, de kicsúszott a kezem a kezéből? Annyira gyűlölöd Draco, de Ő ott volt és megpróbált megmenteni. Te pedig …
Elhallgat, az ablak felé fordítja a tekintetét. Mélységes csend. Vádló némaság. Egyszerre vágja a kimondatlan szavakat régmúlt kedvese fejéhez. Egyetlen kimondott szó magába sűríti a két év fájdalmát és rettegését. Egyetlen szó olyan sebet képes ejteni az emberek lelkén, mint évek szidása.
- Nem…
Suttogja. Lepottyan a földre egy könnycsepp. A padló egy aprócska rése elnyeli. Mint egy kincset, amit évek múltán találnak csak meg.
Mint egy gyémánt, aminek idő kell ahhoz, hogy értékessé váljon. Talán évek múlva képes értékelni Draco ezt az egészet.
- Nem tudod ugye, hogy anno Mirandát és Chot próbáltam megmenteni és végül magukkal vittek engem is, hogy megöljenek! Nem tudod ugye? Nem tudod, hogy mi az a heg a derekamon ugye?! Sose kérdezted, amikor simogattál! Sose!
Elég. Elég volt! Nincs értelme már ennek az egésznek. Miért elevenítsék fel a múltat?! Hogy újra rémálmokat kergessenek minden éjjel?! Mi értelme ennek az egésznek?! Elég volt.
Karjában a babával leül a kanapéra a szobában. Ringatja, csitítgatja. Látszik még, hogy kezdő anyuka. Nem megy neki ez még olyan jól. Az esetek többségében sikerül megnyugtatni Bellt, de van még mit tanulnia.
Hatalmas könnyáztatta szemekkel néz Dracora mind a gyermek, mind édesanyja.
Annyira de annyira megmagyarázhatatlan és képlékeny az egész pillanat. Mint egy álom, ami hamarosan véget ér. S talán így lesz a legjobb mind a kettejüknek. Ha véget ér minden. Ha a lány meghal és Draco pedig boldogan élhet. Hiszen ez Ő…Tyara mindig is maga volt a feloldozás, amire a halálfaló vágyott. Maga volt a védő, ami nem hagyta, hogy végleg romlott démonná változzon. Az otthon, amit mindig szeretett volna. A törődés, a szeretet, a szerelem.  A gond ott kezdődött, hogy ezt sosem vette észre a fiú.
- Miért nem mondod, hogy szeretsz? S ha nem így érzel, miért vagy még mindig itt?
Egy aprócska kérdés csupán. Az előbb elhangzottak fényében azonban elég jelentős. Tényleg? Miért is van még mindig ott, miért álldogál úgy, mintha kísértetet látott volna, ha egyszer már eltette a gyűrűt és megalázta a lányt? Miért van ott, ha nem szereti?

Még a döbbenetem mögött is felizzik bennem a düh. A rohadt életbe, miért kell így beszélnie velem? Hát ki ő, kinek képzeli magát? Az egyetlen vigaszom az, hogy sírni látom. Igen, még mindig a kicsinyes bosszúnál tartok, pedig már... úgy tűnik, nincs is miért bosszút állnom, nem igaz?
Nem...
Igaz...
Furcsa kapcsoló billen át a fejemben. Többek közt azért is, mert az a Josey, akit Dean is emleget folyton, hirtelen helyre kerül, már tudom, ki az, tudom, miért is utáltam annyira - az emlék eddig el volt rejtve bennem. Igaz, cseppet sem tetszik, hogy most vele hasonlít össze, azzal a senkiházi kis pondróval, és meg is fogja kapni az a gyerek ezért a büntetését (egyáltalán fiú vagy lány?). Viszont most annál a kis hülyénél jobban izgat az, amit Tyara a fejemhez vág.
Hogy elhagytam Őt.
Hogy eszembe sem jutott a segítségére sietni és fogalmam sem volt, mekkora veszélyben van.
Hogy nem kerestem.
Hogy hagytam eltűnni.
Hogy hagytam magam befolyásolni olyanok által, akik szavában soha nem lett volna szabad hinnem, pontosan azért, mert tudom, milyen veszélyes manipulátorok. Én azonban mégis hittem, és elrontottam mindent.
És ha eszembe jut, milyen ridegen és dacosan fogadtam Őt, amikor visszatért!
Ez a rohadt aranygyűrű csak nyűg volt akkor nekem!
Egyszer öleltem át, egyszer simogattam csak a meztelen derekát. Nem emlékszem a hegre. Nem emlékszem...
De akkor is elhagyott... Akkor is szó nélkül hagyott el! Kétszer is. Nincs ember, akivel ezt meg lehet tenni. Nincs. Csak egy balek.
De ha én az vagyok, akkor Ő mi?
Képtelen vagyok levenni Róla a szemem. A gyerek a karján... Nem tudom. Az úgy ott van. Lehetne akár porcelánból is (Akkor összetörhetném, és talán véget érne ez a rémálom.)
Mikor felteszi az utolsó kérdéseket, belém hasít a félelem. Miért mondanám, hogy szeretem? Soha életemben nem mondtam ki. Soha, senkinek, csak Neki, azon az egyetlen éjszakán... és Vikitriának, egyszer, amikor azt hittem, hogy a Nagyúr meg fog ölni engem. És most itt kéri rajtam számon ezt a szót, ezt a szót, amelyet azóta gyűlölök és azóta rettegek tőle? Képtelen vagyok kimondani, akkor sem, ha megkínoz. Pedig nem kínoz. De nem is érzem így.
Egyvalami van, amit érzek, az pedig egy a nyomasztó fojtás, ez a görcs a gyomromban, ez a gombóc a torkomban, ez a tudat, hogy mindent tönkretettem. Itt kell rájönnöm, mindentől távol, egy nyomorúságos kis francia vityillóban, hogy mindent de mindent elrontottam.
Mert az ott egy gyerek, az én gyerekem.
Térdre ereszkedem előttük - mert ebben a pillanatban ketten lettek számomra, Ő és a baba -, de képtelen lennék megszólalni. Annyi mindenben tévedtem, annyi hibát követtem el! És most felemelem a kezem, azzal a mocsokkal a bőrömön, a Sötét Jeggyel, és a keze után nyúlok, és örülhetek, ha nem löki félre undorodva. Hányingerem van magamtól és ettől az egésztől. A darabkák még mindig egyenként szállingóznak a helyükre ebben a rosszul összerakott, értékes kirakósban, mint egy vörös ólomkristály apró szilánkjai. Lassan kezdenek sima felületet alkotni, nem olyan durva, éles és veszélyes masszát, mint eddig.
A homlokom a térdére támasztom, mintha egy istennőhöz imádkoznék. Nem, képtelen vagyok máshogy, szavakkal kifejezni ezt. Azt akarom mondani, sajnálom, borzalmasan sajnálok mindent, és legszívesebben a nyakába zokognám, hogy bocsáss meg, könyörgöm bocsáss meg! Sajnos azonban messze vagyok az efféle szavaktól, és mindig is messze leszek. Legalább ezzel próbálom megőrizni a méltóságomat, ha már minden más tekintetben elvesztem. Nincs mit mondanom, egyszerűen nem tudok ellenkezni, nem tudok vitába szállni vele, és nem akarom megvédeni magamat azzal sem, hogy nem tudtam semmiről. Tudnom kellett volna. Az sem kifogás, hogy mikor visszajött, végig próbáltam magam távol tartani tőle, hogy ne ártsak neki, hogy ne tegyek benne kárt, de képtelen voltam türtőztetni magam. Tőle távol maradnom lehetetlen volt, akkor éppen úgy, mint ahogy most az lett volna, hogy elmenjek. Valóban, elindultam, ám egy tapodtat sem tudtam megtenni.
Úgy kuporgok ott a lábánál, mint egy kisfiú, és végül is nem tévedek nagyot, hiszen már ő is anya.
Karom lassan körbefonja őket, kezem kitapintja a gyermek takaróját. Felemelem végre a fejem, hogy közelebbről is megnézhessem. Furcsa pillanat ez, mert fogalmam sincs, mit csinálok, csak azt tudom, hogy képtelen vagyok megszólalni, és azt, hogy képtelen vagyok mozdulni mellőlük. Tekintetem egy ideig szigorúan méregeti a csecsemőt, mintha förtelmes idegen test lenne, valami torz állat, ám aztán apránként ellágyulnak a vonásaim. Kezem végtelenül óvatosan ér hozzá az arcához, mintha valami különösen értékes bájital-hozzávalót vizsgálgatnék.
Fogalmam sincs, mennyi idő telik el így, de a varázslat nem törik meg.
Lehet, tényleg létezik az apa és a lánya közötti első szerelembe esés, még akkor is, ha mindennél jobban tiltakozik is az apa ellene, mert tudja, hogy semmi értelme, hogy veszélyes, hogy rossz, hogy helytelen, hogy már nem lehet ő az apja, mégis...

Szeretlek…
Még mindig

Amikor az ember azt hinné, hogy képes magában az érzelmeket lassan csitítani, képes megszüntetni őket, akkor a legnagyobbat mindig magában csalódik, hogy ez nem így van. Nem tudunk minden fájó tüskét kitépni a szívünkből, amik olyan mélyen belefúródtak szívünkbe, lelkünkbe és testünkbe.
Annyira megszoktuk már a jelenlétét, hogy ….annyira megszoktam. Üvölteném az arcába, hogy menj innen! Ki akarom átkozni az életemből és nem akarom látni a szemeiben azt, hogy végre megértett mindent! Megértett két évet.
Nem akarom látni. Legszívesebben elfordítanám a fejem, hogy még véletlenül se kelljen rá néznem. Olyan mélyen gyökeret vert bennem a félelem, a gyűlölet, a szerelem. Hosszú hetek és hónapok óta várok erre a pillanatra, most mégis eltaszítanám magamtól jó messzire. Annyira, amennyire csak lehet.
Anabell sír. Vele kell először törődnöm, újra ringatni kezdem. Halkan duruzsolok a fülecskéjébe, mégse tőlem nyugszik meg. Nézi az édesapját, hatalmas szemeivel talán oda lát, ahova én mindig is képtelen voltam. A lelkébe. Talán látja mindazt, amit én sohasem láthatok.
Látja az igazi Apját. Azt, akit egyszer én is láttam. A fiút, akire ránevethettem, kedvesen, álarc nélkül. A fiút, aki csak arra vágyott, hogy egy lopott pillanatban örömet okozhasson nekem. Aki elvitt egy óra után a gyengélkedőre, amikor szerelmet vallottam neki.
Mindig változik az életben minden. Minden és mindenki. Elmondhatatlanul fáj, hogy mindez megtörtént kettőnkkel. Fáj az, hogy 17 évesen egy gyermeket tartok a karomban. Fáj az, hogy Draco mindent megértett végre. Kegyetlenül fáj. Nem akarom, hogy így legyen.
Csak nézem őt. Nézem, ahogy térdel. Olyanok vagyunk most, mint egy torz család. Senkik és minden vagyunk egyszerre. A tüzes pokol és a mindenható ég. A család, amire mind a ketten vágytunk. Mennyire furcsa, hogy végül megadatott. Egyikünk se hitte volna, hogy ilyen áron kaphatjuk csak meg. Nem…egyikünk se.
Még mindig potyognak a könnyeim. Szándékosan nézem kettejüket. Nem külön-külön, hanem az összképre van szükségem a túlélésre. Az elkövetkezendő öt évre. Fogalmuk se lehet még nekik, hogy milyen pokol vár ránk. Anabellre és rám. Draco megmenekül, mert így tartom jónak. Így tartom helyesnek. Szeretem. Szeretem. Szeretem. Szeretem. Szeretem.
Leguggolok elé, felé nyújtom a kislányát. Arra várok, hogy elvegye tőlem. Hogy az életben legalább egyszer láthassam az ő karjában. Hogy legyen egy emlékem, amit senki nem vehet el tőlem.
Ha ez megtörténik utána még nagyobb feladat vár kettőnkre. A megbocsájtás. Térdelek előtte, kezem felemelkedik, hogy tenyeremmel végigsimítsak az arcán. A szemétől kezdve, egészen a szájáig. Ott megtorpannak ujjaim, körbe rajzolják ajkait. Nézem és alig merek hozzáérni.
Olyan, akár egy álom, ami el fog tűnni. A legrosszabb az egészben az, hogy tudom, hogy el fog tűnni, hiszen teszek róla, hogy ez így legyen. Meg kell tennem, mert nem lesz több lehetőségem.
Draco számára megmagyarázhatatlanul törnek elő újabb és újabb könnycseppek. Ő nem értheti, hogy mi történik itt. Nem értheti, hogy megváltozik a múlt, a jelen a jövő. Hogy körömszakadtáig ragaszkodok az életünkhöz, kettőnkhöz. Hogy nem lehet másként. Meg szeretném csókolni. Annyira meg szeretném csókolni. Közel hajolok, először az arcára lehelek egyet, aztán a szájára, ha hagyja. Közben fulladozva zokogok. Soha senkinél nem hunyta le a szemét csókolózás közben, csak nálam. És remélem, hogy most is így tesz. Nem teheti meg, hogy nem így cselekszik.
Szabad kezem a szoknyámhoz rejtett pálcámra simul. Miután beértünk a házba, és varázsoltam, oda tettem. Talán Draco észre se vette. Én is elfeledkeztem róla. Még mindig csókolom, ha engedi. Közben a szájába suttogok. Még egy csók, még egy, még egy, még egy…
- Szeretlek…mindig szeretni foglak! Örökre! Örökre...örökre! Csak téged! Örökre!
Még mindig csókolom. Még mindig. Soha nem ér véget, ha rajtam múlik. Soha. Kezem azonban emelkedik a háta mögött, magamban pedig egy jól betanult átkot mondok el.
- Bocsáss meg!
Stupor…