Cape Cornwall

Craig Nicholls pennájából

Egy kis földnyelv Cornwall-tól néhány mérföldnyire az Atlanti Óceán, egész pontosan a Kelta-Tenger partján. Kilátóval, világítótoronnyal. Folyton erős széllel, és festői sziklás tengerparttal, kilátással.

Becsukom a szemem, nem akarom látni az arcukat, mikor eltűnök. Nem tudom mikor jövök vissza,
nem tudom hol leszek minden olyan bizonytalan mégis kellemesebb érzés, hogy pár perc múlva már
nem a pincébe száműzve fogok ücsörögni a halálon és a sötétségen gondolkodva, ami rám vár.
Érzem, hogy a szél erősen fúj és mintha víz szagát is érezném, a hideg szél a csontomig hatol.
Kinyitom a szemem és képtelen vagyok betelni a látvánnyal, gyönyörű.
Az uralkodó szín a kék, a kedvencem a fekete után.
Ha meghalok a tengerbe szeretnék belefulladni, lehet, hogy ez egy óceán.
Belegondolva fogalmam sincs hol lehetek és milyen messze az otthonomtól. Otthon.
Ennek a szónak a hatására minden erő kiszalad belőlem, már nincs bennem apám erős személyisége,
érzem, hogy már csak önmagam vagyok. Gyengének,elesettnek, elhagyatottnak érzem magam.
Semminek, tehernek Craig hátán.  Hálás lehetek neki, talán sokkal többet tett velem, mint amennyit
én valaha is tudtam volna. Mégsem érzem magam jól.

Hirtelen térdre rogyok és zokogni kezdek, szívfájdítóan. A könnyeim hidegek a forró arcomon
csorognak végig. Itt az idő, hogy kitaláljam mit akarok kezdeni magammal.
Valóban azt akarom tenni, amit most csinálok? Szánalmas kis emberként összekuporodni
a földön vagy épp az ellenkezőjét. Azt, amit ott a házban. Félve Craig-re nézek.

*Kora délután van, azonban itt Cornwall-ban az idő mégis sötét. Borús percek ezek. A víztől csillogó fekete sziklákkal övezett, óceánba nyúló földnyelv ezüstös fényben táncol, a kékesszürke felhőkkel borított ég alatt. A hullámok szilaj nyaldossák a partot, és csiszolják szaggatóan élesre a köveket. A morajló vízen, a süvöltő szélen és a rikácsoló viharmadarakon kívül mást nemigen hallani. Egészen pár perccel ezelőttiig, amikor is az egyik kiálló szikla felől robaj, durranás hallatszik, majd furcsa egy jelenést követően két alak jelenik meg. Az egyik vakítóan szőke, a másik jóval jellegtelenebb. Percek telnek el, majd a szőke térdre rogyni látszik.

Ezt láthatná a távolból szemlélődő, ha volna ilyen. De nincsen. Se közel se távol senki. A hely tökéletesen elhagyott.

A csattanó hullámok zajában apró percegésként elvegyülve szipogás hallatszik. Brookelle pedig térdre rogyva zokog a még mindig a horizont falé bámuló ausztrál mellett. Craig hall mindent, de csak tétován bámul előre. A szél rendületlenül kócolja a haját, s ő csak áll pillanatokig kivonva magát a történésekből. Végül lassan leguggol mag is a lány mellé. Tenyereit a nedves sziklára teszi, és végül a lábait kinyújtva előre odaül Brookelle mellé. A nadrágja azonnal teljesen átázik, de ez különösebben nem foglalkoztatja most. Lassan felveszi a szemkontaktust a másikkal, de nem szól még mindig. Látja a bizonytalanságot, a határozottság utolsó halványuló szikráit a másik szemében, ez kissé elszomorítja, de végül is megérti a helyzetet.*

-   Ha vissza szeretnél menni azt is csak kérned kell. *Súgja halkan Brookelle fülébe, majd újból eltávolodik tőle, s kissé fészkelődve leveszi magáról a pulóverét majd a lány hátára teríti, és elől Brookelle mellkasánál összecsomózza az ujjait, hogy a szél ne fújhassa el.*
-   Ne fázz meg!! *Mondja határozott, és kedves hangon tekintetét a fodrozódó vízre emelve.*

 Nem tudom megállítani a könnyeimet, vízesésként zúdulnak le az arcomon.
Szégyenlem, hogy ilyen gyenge vagyok és azt is szégyenlem amit Craig belőlem és a családomból látott.
Ezt soha senkinek sem kellett volna látni, ez az én saját fájdalommal és démonokkal teli univerzumom.
Bámulni próbálok, bambulni mereven előre, de ha valaki jobban megnézne tudná, hogy semmit
sem látok a könnyeimtől. Leülök, összehúzom magam és az arcomat eltakarom a hajammal.
Behunyom a szemem és próbálom kizárni a külvilágot.

Craig leül mellém, annyira hálás vagyok neki, fogalma sincs milyen sokat tett értem, talán jobb is
így nem akarom, hogy többet tudjon, eleget látott. Bőven.
Szavai hatására még jobban sírni kezdek, van visszaút és, ha most olyan kis ostoba szőke liba
 vagyok, amilyen szoktam visszamegyek és tűröm. Leélek megint olyan sok évet aztán majd lesz
valami. Nem! Az erőm utolsó szikráját összegyűjtve ellenállok a csábításnak, a szenvedésnek.
Nem szeretem, de egyfajta kényszert érzek, hogy folytassam az eddigi nyomorúságos életemet.
Craig rám teríti a pulcsiját, megóv mindentől. Már nem sírok csupán könnyezem, mert megnyugtat
a jelenléte. Most nincs itt az anyám, nincs itt Shayla és senki más csak mi.
Nyugalom, békesség. Finoman elmosolyodom és beszívom a levegőt.
-Nem megyek vissza! Nem tudom meddig maradhatok velem, meddig vagy hajlandó
megtűrni, de addig míg engeded maradok. Sajnálom, hogy rád akaszkodtam.
Lehajtom a fejem és bámulom a vizet, nem tudok mit mondani. Tényleg sajnálom,
sosem akartam a terhére lenni most mégis muszáj, végül is mihez kezdenék én egyedül?
Halálosan egyedül.

*Craig az imént szánt szándékkal nem kívánt mélyebben beleszólni a lány tépelődésébe, hiszen pontosan érezte, miféle belső vívódáson mehet keresztül a másik. A döntés, amit meghozott nyilvánvalóan nem lehetett könnyű a számára. A belső vívódás minden aprócseprő momentuma kiült az arcára. Azonban lassan csillapodni látszik. A szél oly vadul táncoltatja a lány haját, hogy az a felverődő vízcseppekkel együtt kavarogva túlzás nélkül lenyűgöző látványt alkot. Bármely véla megirigyelhetné a sugárzó, és természetes szépséget. Ezzel Craig is tökéletesen tisztában van, hiszen nem vak, és még kevésbé érzéketlen. Azonban most mégis rezzenéstelenül bámul csak előre a habokba. Mintha egész a víz mélyére, s ott keresné a válaszokat a kérdéseire.

Nem megy hát vissza. Veszi tudomásul az Ausztrál, miközben magában megismétli a szavakat. A többit pedig szinte meg sem hallja. A csend pedig kezd kissé zavaróvá válni. Sokadjára alakul így, a még mindig meglepően rövid ismeretségük alatt, de ez láthatóan nem befolyásolja a párost. A lány szemei még mindig könnyesek Craig pedig a pálcájáért nyúl. Szabad kezével a szikla egyik mélyedéséből vizet merít a tenyerébe, amit azonnal ki is fröccsent a levegőbe a lány előtt. Közben a cseppekre hulló vízpermet irányában tesz apró körző mozdulatokat a göcsörtös pálcával, minek hatására a vízcseppek összeállnak, és fehér textilzsebkendőként hullik Brookelle ölébe az elegáns varázslat eredménye.

Furcsa az egész. Craig kinézete, kora és alapvető attitűdjéhez képest meglehetősen könnyedén varázsol, és rendkívül szakavatottan, mely meglehetősen furcsa hangulatot kölcsönöz az egész lényének. Most is inkább valami modern viking benyomását kelti rövid ujjú pólóban a sziklaszirt szélén. Később Craig a zsebkendőért nyúl, majd óvatosan megtörli Brooklle arcát, ezzel felitatva könnyeket. Azonban végig egy szót sem szól, mintha a másikra várakozna.*

A zokogásom kicsit alábbhagy és már képes vagyok jobban megnézni a tájat.
Nem tudom hol lehetünk, de valószínűnek tartom, hogy még minden Nagy Britanniában
legalábbis remélem. Nem akarok Craigre nézni, mert tudom, hogy a kisírt szemeim nem nyújtanak
valami szép látványt. Új érzés tör rám.
Nem vagyok már senki, ostoba szőke porcelánbaba, akit mindenki kedvére mozgathat.
Mosolygok és akkor is mosolygok, mikor Craig egy zsebkendőt varázsol elő és megtörli az arcomat.
Hirtelen annyi mindent tudnék neki mondani, de az értelmük azt hiszem végül is ugyanaz lenne
és én semmiképp sem akarom ismételni önmagam.

Eddig mindig arra gondoltam, hogy mennyire jó lenne belebújni valaki másnak a bőrébe, de most
mégis úgy érzem jó a sajátom bármennyire is fáj a szívem.
Mindezt neki köszönhetem, az én ausztrál megmentőmnek, ránézek magamban sokáig keresem azt
az egy szót, amit nem mondok ki túl sokszor.
-Köszönöm.
Halkan beszélek és furcsán magabiztosan. Köszönöm, hogy kirángattál a nyomoromból és kihoztál
az igazi világba. Megdörzsölöm a szemeimet. Mi ez? Új felfogás.

*”A k-betűs szó” ízlelgeti magában Craig, miközben épp az ellenkezője jár a fejében, mint a másiknak. Brookelle unos-untalan félrenéz most, kerüli az Ausztrál tekintetét, ami ugyan érthető, de kissé bántja Craiget. Ő nem a kisírt szemeket bámulna, hanem egy őszintén bátor teremtés tekintetéből merítene erőt saját démonai ellen. Melyekből van bőven.*

- Magadnak elsősorban! *Mondja az Ausztrál a hullámok morajlásába vesző hangerővel, de mégis érthetően. Kezében a másik könnyeitől nedves zsebkendővel, melyet lassan kitart a levegőbe maga elé, és hagyja, hogy a süvítő metsző szél felkapja, és a tajtékos víz fölé emelje. Ide-oda csapkodja a kis textildarabot, mely az imént még csupán néhány tétova vízcsepp volt. Most pedig egy újabb suhintás a levegőbe az eperfával, és a zsebkendő egy hófehér sirályként tárja ki szárnyait, és vitorlázik tova a szelek szárnyán a nyílt víz irányába.*

- Én csak dehoppanáltam, és előtte bűvészkedtem kicsit. *Utal itt a zöld lángokra*

- Ócska trükk bárki megcsinálja..te voltál bátor.. nagyon.

*Mondja leszegett fejjel kissé elcsukló hangon rekedtesen. Mintha most fázott volna meg a szélben. Majd egy utolsó távoli pillantást vet a sirályára, aztán a habok felé bökve a kezével, és a lányhoz fordul.*
- Elrepülünk akkor mi is? *Kérdi az immár látótávon kívül került sirály felé pillantva újra hangjában kíváncsisággal vegyes vágyódással, és bizonytalansággal.*

Magamnak köszönjem? Nem tettem semmit, csupán az engem ért hatások miatt végre sikerült eldöntenem
mit akarok kezdeni az életemmel. A hatás maga Craig volt, aki nyílt és őszinte.
A zsebkendőt nézem, ahogy vitorlázik a szélben és arra gondolok, hogy minden olyan furcsa.
A nyugalom, hogy nem otthon vagyok és az, hogy egy nap alatt ennyi minden történhet az emberrel.
Figyelem Craig szavait, bűvészkedés. Nem ő nem bűvészkedett, mióta ismerem azt gondolom remek varázsló,
igazán sokat tud, többet mint mások. Belegondolva ez érdekes dolog, nem tudom mennyi idős lehet, de
én úgy hiszem nem sokkal több húsznál. Akkor viszont korához képest túl jól varázsol vagy bűvészkedik,
ahogy ő mondaná. Kérdésére ránézek és igazán elmosolyodom, többet mosolyogtam mióta vele mászkálok,
mint egész eddigi életemben. Persze hiszen boldog vagyok, ha nincs, aki a földbe döngöl.
Bólintok, elrepülni lehet, hogy butaság, de most úgy érzem bárhova eltudnék repülni Craig-el, azt
hiszem kezdek megbízni benne. Talán nem kéne ilyen korán, de valami azt sugallja, hogy nem lehet
bajom belőle, ilyet pedig elég ritkán érzek. Soha.
Hova repülünk? Kérdezem kíváncsian.

*Brookelle hova kérdésének hallatán Craig a szürkésfehérben játszó égboltra tekint, mely messze elhúzódik a távolba a nyílt tenger felett. Kissé elgondolkodik, de a tekintetéből kiveszik a bizonytalanság. A lány válasza gyors és határozott volt. Mintha most már valamivel jobban bízna Craig-ben. Ami az elmúlt történések fényében igen értékes dolog. Már amennyire az Ausztrál megismerte a lányt.  Azt az egyet biztosan tudta, hogy nem egykönnyen nyílik meg senkinek, és még kevésbé bizakodó, vagy ha úgy jobban tetszik bizalomtól teljes.
Ez a tudat némi melegséggel töltötte el, természetesen szimbolikus értelemben, mert a tetoválásai végett ilyesmire nem igazán volt képes, pontosabban ilyen érzésekre. Ezért is üldögélt ott a sziklák peremén egy szál pólóban látszólag nem zavartatva magát a metsző hidegtől. Kezeit a tarkójára kulcsolva kissé kinyújtóztatva a lábait fordult a lányhoz.*
-   Tulajdonképpen oda mehetünk, ahová csak szeretnél. *Jelenti ki Craig ismét kissé kíváncsian, majd hozzáteszi.*
-    Én a magam részéről Ausztráliára gondoltam.. tekintve azt ígértem szépet mutatok.. és ott ismerek pár szép helyet.. de bárhová máshová is mehetünk, de ott közösen kellene majd megismerkedni a hellyel.. mert mindenhol én sem vagyok otthon.. *Magyarázza tovább, miközben haját egyre jobban tépázza a feltámadó szél.*
-   De ha azt szeretnéd, hogy csak vigyelek el valahova.. természetesen azt is lehet, és amint zavarlak, vagy az utadban vagyok, tovább állok.. *Mondja szintén határozottan, mintha ő még mindig nem jött volna közös nevezőre a történtekkel, és még mindig nem hinné el teljesen, hogy a lány vele együtt is képes elképzelni a lehetőség szerint előttük álló közös lehetőségeket.. Időközben az ég egyre jobba elsötétül, a nyílt víz irányáéból a vihar ígérete kibontakozni látszik.*

Ausztrália, Ausztrália nagyon messze van, elképzelhetetlenül messze, sosem voltam még a kontinensen kívül.
Lehet, hogy pontosan erre a hatalmas távolságra van szükségem a felejtéshez és a pillanatnyi boldogsághoz.
Bólintok és magamban azon gondolkodom egyáltalán gondolkodik e rajta otthon az én mélyen tisztelt családom,
hogy vajon hova tűntem. Elképzelem, ahogy otthon nyugodtan megy tovább az élet csupán nélkülem,
olyan sokszor képzeltem már el ezt csak nem épp ezzel az eltűnéssel. A fejemben mindig meghaltam valahogy
és ők egy fikarcnyit sem törődtek velem, nem fájt nekik a hiányom, anyám viselte a tökéletesen
szomorú arcot, Shayla közömbös volt. Ilyenek most is?
Nem érdekli őket? Nem kérdezik meg maguktól, hova tűntem? Mégis kicsoda ez a Craig, aki elvitt?
Nem kérdezik, soha nem is fogják, mert titokban tudják, hogy egyszer úgyis hazamegyek, mert nincs kihez
mennem. Rajtuk kívül nincsen senkim, senkim aki befogadna azt hiszem nem is kérnék ilyet senkitől.
-Nem akarom, hogy elmenj! Azt akarom, hogy maradj velem és vigyél oda, ahová csak akarsz.
Nekem mindegy, csak ne hagyj magamra, kérlek!
Az utolsó mondatnál feléje fordulok, talán nem örül annak, hogy a nyakán mondtam, ha kifejezetten
zavarná a jelenlétem úgy gondolom megmondaná. Nem olyan ember, aki sokat kertel, nem olyannak ismertem
meg. Ahogy szinte már kérve nézek rá a hajamat az arcomba fújja a szél, vihar lesz, nagy vihar.
Ausztráliában meleg van, forróság azt olvastam róla. Most majd látni is fogom, finoman elmosolyodom.
Jó érzés, hogy annyira talán mégsem vagyok egyedül, annyira.

*Ahogy ültek ott ketten a szél szabdalta sziklák közt a metsző hidegbe. A vihar jelei egyre nyilvánvalóbbak voltak. Csak percek kérdése volt, és máris szilaj, de karcsú villámok cikáztak fel, és alá a horizonton. Kékes csóvákban lesújtva a háborgó víztömegre, mely mintha ennek hatásár egyre dühösebb, és dühösebb lett volna. A hullámok egyre magasabbra csaptak, de a páros állta a sarat.
Craig látta, amint a lány ismét gondolkodóba merül, de az elhatározása nyilvánvaló volt. Ezt pedig percekkel később szavakkal is megerősítette. Az Ausztrál csendben hallgatta a másikat, s közben rezzenéstelen arccal bámult a tajtékos víz felé, nem először, de talán most utoljára ezen a helyen. Hisz úgy tűnik, újabb furcsa fordulatot vehet ez a szinte még két napja sem tartó ismeretség. Bárhogy is legyen a lány úgy látszik határozottan ragaszkodik a szakadd Ausztrálhoz, ami őszintén szólva nagyon jól esik Craig-nek, de pontosan maga sem tudja mit érez. Azt viszont tudja, mit kell tennie. Határozott mozdulattal nyújtja ki a jobb kezét, és a másik arcába bámulva, szemébe nézve elhúzza a másik szeme elől a nedves szőke tincseket. Aztán, ha a lány nem ellenkezik, óvatosan belekarol, és felsegíti.*
-   Akkor viszont most ideje indulni. *Mondja határozottan, s a szabad kezével ismét előhúzza göcsörtös pálcáját. Kissé odébb vezeti a lányt kézen fogva a sziklák között, s amint eltávolodtak az ülőhelyüktől a pálcájával annak az irányába int.*
-   Infigo Demortus! *Mondja, majd a pálca végén fény csillan, de hamar ki is alszik. Craig a nyomeltüntető varázsigével próbálja biztonságosan előkészíteni az indulást, hogy így is nehezebb legyen a dolga annak, aki esetleg a nyomukba akar szegődni. Mikor végez a tisztogatással tovább vezeti a lányt a partszakasz egy másik részére, ahol a sziklák egyre élesebbek. Craig jobbra-balra forgolódik, mintha nagyon keresne valakit, közben egyre erősödik a hullámverés. Végül megtalálja, amit keres. Két vészjóslóan hegyes szikla közé beszorulva előtűnik egy öreg kopott horgászbot. Melyről első pillanatban talán semmi érdekes nem jut az ember eszébe, viszont ez nem volt más, mint egy Zsupsz-kulcs, méghozzá egyenesen egy kis Ausztrál tengerparti városkába Rockingham-be. A kis település Dél-Ausztráliában az Óceán partján húzódott festői aranyhomokos partokkal, pálmákkal, és barátságos helybéliekkel. A Zsupsz-kulcs a nemzetközösség magitransport hálózat rendszeresen megújított egyik állomása volt, melyet Craig jól ismert még Aurori kiképzése idejéből.

Szerencsére sikerült is megtalálnia viszonylag rövid időn belül, még mielőtt a vihar még jobban kibontakozott volna. A hullámverés, és a süvöltő szél közepette odakapaszkodtak a bot mellé, és ha a lány engedte Craig most megszorította a kezét, és egy utolsó kérdő pillantást vetett ré. Nem szólt egy szót sem csupán egy pillantást, vagy bólintás várt, és ha a válasz igenlő volt megérintette a botot, és a következő percben a kopott tárgyal együtt a semmibe vésznek, hogy a világ másik felén tűnjenek elő ismét.*