"A szörnyetegek valóságosak, ahogyan a szellemek is."

London, des Pres kúria, 1997 nyara

A halál csupán egy optikai csalódás.

Félhomály. Csupán egy pont játszik az égen, ami gyönge fényt áraszt. Egy egyszerű halványkék, már- már szürke színű, kövér pont, melynek felszínén ezernyi kráter húzódik. Ám a Hold, rücskös felszíne ellenére mégis gyönyörű. Különleges és bizarr égitest. A szokásosabbnál is különlegesebb. Szeléné anyám az a messzi bolygó. Hogy miért az anyám? Fura kapcsolat áll köztünk a jósok szerint. Április havában láttam meg Őt, mely szerint kivételes a viszonyunk.
Néha kívántam már, hogy tényleg mellette ragyogjak kis csillagként, s végre megismerhessem, úgy, mint az igazi anyámat, aki aznap lelte halálát, mikor én az életem. Szomorú történet, de még szomorúbb, hogy úgy éreztem, mintha szülőanyám csupán egy karnyújtásnyira lenne tőlem a Hold által.
Csodálatos metafora volt ez. Anyám és a Hold azonosítása. Az égitest pontosan olyan volt, mint ahogyan az édesanyámat is elképzeltem. Szelíd, védelmet adó, aki fényével biztosít, s habár látom éjenként, mégis olyan távoli, elérhetetlen.
Ez a kettősség, mintha széttépett volna belülről, de ez csupán egy gyerekes ábránd volt bennem, hát próbáltam elhessegetni. Tovább figyeltem a gömböt az ég trónusán, ahogy ezernyi másik csillag hódol neki, s ahogy fényét veti a birtok zöldellő udvarára. Sugarával mintha csak simogatta volna a fák, bokrok, a fű láthatatlan lelkét.
Kár, hogy az enyémet nem simogatta senki...
Felálltam a kipárnázott, jól megmunkált, míves székből, mely hátát vetette a sötét szobának. Előhúztam a varázseszközömet, meglendítettem, s egy- két gyöngéd mozdulattal meggyújtottam a szobában elhelyezett gyertyák sorát.
A mécsvilágok különleges elrendezésben helyezkedtek el. Némelyek a falon díszelegtek az ébenfekete, díszes tartókon, míg pár darab a padlón hevenyészett, kör alakú megformálásban. A kör közepén egy pergamen feküst, s egy vörös színekben játszó penna. Mindkét tárgyat a bűvölet járta át a kezeim által, s ezek voltak az éjszakai program középpontjában.

Csend. Fondorlatos csend. Mígnem megszólalt a kis falióra, gyengéden kongatott egyet, miközben mutatója elérte a fél 12-t, közeledve az éjszaka csúcspontjához. Fura bizsergés járta át a testem, ahogy közeledtünk az éjfélhez, s már minden készen állt. Teljesen felkészültem. Telihold volt. Majdnem éjfél. Kialakítottam a mágikus kört az illatos gyertyák áradatából, s a szövegem is tudtam. Minden tökéletes volt.
Ám ennek a tudata egy pillanatra meghátráltatott. Igaz, már nem ez volt az első idézésem, mégis egy pillanatra megtorpantam. Olyan különleges volt az az éj. A legkülönlegesebb. 3 személyt szerettünk volna megidézni hugocskámmal, Brooke-al. Három olyan személyt, akik fontosak voltak számunkra, mégis oly hamar hagytak magunkra.
Köztünk volt az apám és az anyám is. Fura érzet kapott el. Sohasem láttam őket, habár mindig találtam egy kiskaput, hogy közel érezhessem magam hozzájuk. Akkor mégis megijedtem. Féltem, hogy talán megtagadnak, elszégyellik maguk miattam. Féltem, hisz ha a legrosszabb megtörténik, az összes hitem romba dől, belülről omlok össze, úgy, hogy soha többé nem építenek újjá.
El sem tudtam képzelni, hogy Brooke mit érez. Hisz abban az esetben az ő apjáról is volt szó. Talán neki is nehéz volt a találkozás, de végül is, közösen találtuk ki, hogy szembenézünk a félelmünkkel. Igaz, megrészegített a negatív gondolkodásom, mégsem akartam meghátrálni. Lobogott bennem a vágy tüze, melyet semmi semmi tudott már elnyomni.
Izgatottan tekintettem az órára, mely mintha percről percre lassabban forgatta volna az idő kerekét. Vártam. Vártam és vártam. Csupán Brooke érkezésére, aki immáron harmadik éjjelét töltötte nálunk. Szerettem a lány közelségét, magamat láttam benne és kiváló beszélgetőtárs volt, korához képes fejlett kislány. Ezt részben nekem köszönhette. Büszke is voltam rá...
Kopogás hallatszott az ajtóból.
- Fáradj beljebb! - hangzott a szikár válasz.

Már három napja nem kellett elviselnem az anyám és a testvérem pillantásait. Nem kellett hallanom, ahogy Shayla
a földbe döngöl és nem kellett látnom, ahogy anyám szemet huny felette. Jól van ez így.
Szeretek itt lenni, itt béke van, nyugalom és lényegében azt csinálok, amit csak szeretnék. Néha szeretném, ha soha sem kéne elmennem innen, nem kéne újra átélnem azt, amit otthon.
Kinéztem az ablakon, sűrű fekete az éjszaka fúj a szél, kavarog a por. Mindenki csak porszem, ha lehet én talán csak szemcse vagyok, apró szemcse, akit nem is vesznek észre.
Egyetlen fényforrás a hold, tökéletes. Pont megfelelő a szellemidézéshez. Szellemek. Sosem idéztem szellemet, nem azért mert nem akartam vagy nem voltam kíváncsi. Egyszerűen megtiltották, az otthonomban pedig nem szegem meg a szabályokat.  Nem rontom a túlélési esélyeimet, nem vagyok bolond.
Egy utolsó pillantást vetek a kinti világra és felveszem a fekete kardigánomat, összefogom a hajamat, hogy ne
hulljon folyamatosan a szemembe. Kilépek a szobámból és végigsietek a folyosón.
Fogy az idő, időből sosincs elég túl hamar kifutunk belőle.
Mikor nincs idő mi történik? Nincs többé semmi, halál. Milyen a halál? Az a halál, amit sokszor próbáltam már elérni,de valami mindig meggátolt. A karomra siklik a pillantásom, szinte érzem a sebeket a vastag gézrétegen keresztül. Öngyilkosság és gyilkosság. Gyakori a családomban, túlságosan is gyakori.
Roxana és én. Mindketten öngyilkosok akartunk lenni, én többször próbáltam míg ő belenyugodott abba, hogy van még dolga ebben a világban, ezen a létsíkon. A vér szava, nem de? Mi ketten annyira hasonlítunk, a tulajdonságaink, a gondolkodásmódunk. Mintha igazi testvérek lennénk nem úgy, mint Shayla.
 Még mindig megakarok halni, de már nem olyan erős a késztetés.
Itt könnyebb, messze Cambridgetől, messze mindenkitől, aki bánthat.
A szellemekre gondolok. Vajon hogyan fognak megjelenni, üzenni?
Mit fog nekem mondani az... apám? Mindig érzem a jelenlétét, olyan mintha valahonnan vigyázna rám.
Mégis olyan fantasztikusan távolinak tűnik. Messze van, nem láthatom és nem nézhetek a meleg , aranyosan csillogó szemeibe. Őt fogjuk megidézni és Roxana szüleit.
Azt hiszem Roxana nekem a legfontosabb, törődünk egymással és ott vagyunk bármi történik, hogy segítsünk. Fogalmam sincs hol lennék nélküle! Odaérek , kopogtatok.
Igenlő választ várva és kapva lépek be a szobába, rámosolygok a nővérkémre.
-Nos, mit terveztél? Kérdem izgatottan, várom. Hajt a kíváncsiság.

A halál csupán egy optikai csalódás.

A lány könnyedén besuhant az ajtón, s mosolyogva pillantott rám. Szemeiben megcsillant az izgatottság, mely egy félmosolyt rajzolt az arcomra.
- Nos, galambom, sokféleképpen lehet szellemet idézni, de amit én választottam a legbiztosabb módja annak, hogy valami ne süljön el balul - kezdtem magyarázni, amint beléptünk a gyertyák fénykörébe. - Ez a gyertyakör, igazából egy mágikus kör is egyben, olyan, mint egy teleportációs kapu, ahova megidézzük a szelleminket. A benne fekvő pergamen és penna el van bájolva, méghozzá arra, hogy a szellemek üzenhessenek nekünk. De persze, nem biztos, hogy szükségünk lesz rájuk, hisz minden megeshet. Lehet, hogy nem látjuk őket, nem is szólalnak meg, hát szükségünk van eme két kellékre. De lehet, hogy megjelennek, vagy hangot adnak ki, ám a legtökéletesebb, ha ez a két jellemzés egybeforr. Látjuk az alakjukat és halljuk is őket - vázoltam fel a szellemek megjelenési pontjait, legjobb tudásom szerint. Miközben beszéltem, szívem egyre hevesebben kezdett verni, éreztem, hogy átjár az izgatottság, azonban nem mutattam semmit a külvilág felé.
Ez a mágikus kör a gyertyák miatt is különleges, hisz 20 gyertyából 16 fehér a szellemeket segíti, illetve a zöld a föld, a halványkék a levegő, a sötétkék a víz, a piros a tüzet képviseli, s amint látod precíz elrendezésben - mutattam a körre. - Ha megszagolod őket, a vízé óceán illatú, a földnél érzed a frissen nyírott fű szagát, a levegő fenséges, tiszta és a tűz pedig meleg hatást kelt, ugyebár. Ebből a körből soha, ismétlem SOHA nem szabad kiengeni a szellemeket, azaz ha megbontjuk a kört, lesz nagy hacacáré. Olyan, mintha megnyittok volna az alvilág kapuját. Ilyenkor legtöbbször ártó szellemek is megjelenthetnek a hívásra, amik mindent összekuszálhatnak - miközben beszéltem egy régi, rémisztő emlék harsant fej a fejemben figyelmeztetőül. - Igen, most lehet, hogy azt mondod, semmi gáz, úgyse bontjuk meg a kört, de ilyenkor az ember megváltozik. Találkozik az élet a halállal és a köztünk lévő szegély elvékonyodik, ami nagyon veszélyes. Tehát vigyázz! - vészjóslóan eresztettem rá a pillantásomat, hogy kihangsúlyozzam a figyelmeztetést. - Most pedig, meghívjuk őket erre a világra - mosolyogtam tettre készen. Odaálltam a kör szélére, s felette átnyújtottam a kezem, várva, hogy Brooke is utánoz, s együtt erősítjük a kört. - Én beszélek, te pedig mondod magadban utánam, rendben? Koncentrálj, koncentrálj az apádra, nehogy eltévesszük a célt! - egyre idegesebb kezdtem lenni, ahogy az óra rohamosan kezdteközelíteni a 12-est, a számlapon. Lehunytam a szemem, vettem egy mély levegőt, s egy másodperccel a kongatás előtt megszólaltam:

Edward des Pres, Moira Dewon, James des Pres.

Apáink, anyáink, kik értünk haltak,
várunk vissza, gyertek haza.

Hús a húshoz, vér a vérhez
gyere haza, megidézlek.

Itt éltél, e vétkes házban,
Itt haltál a félhomályban.

Elmentél a messzi földre,
de még nem örökre.

Várunk téged, halott lélek,
Itt vagyunk, jöttünk érted.

Hús a húshoz, vér a vérhez
gyere haza, várunk téged.

FHangom erőteljesen csengett, kimérten és kissé elnyújtottan, miközben az óra vészjóslóan kongatott. Kinyitottam a szemem, próbáltam elkapni Brooke pillantását, majd elengedtem a kezét és hátráltam egy lépést. Vártam a síri csendben. Két másodperc múlva fura hanghatások, megrökönyödött lélegzetvételek és enyhén sipító hang szólalt meg, miközben körvonalazódott az arca, a teste.
- Végreee... Újra itthon...
Elképedtem, mintha belém fojtották volna a szót. A nagyapám állt a körben, s közben három további személy rajzolódott ki: a szüleink. Földre szegezett szemmel álltak, mintha nagyapám irányítása alatt lennének.
- Mi a fészkes fenét keresel itt, nagyapa? - átjárt a düh.
- Na de ejnye, szabad így köszönteni egy rég nem látott rokont, galambom!?

Roxi már mindent előkészített, már csak rajtunk múlik mi lesz a dolog vége. Feszülten figyelek, iszom az
összes szavát nehogy miattam bukjon el az egész. Ha apa csak írással tud majd kommunikálni velem, velünk
én már annak is örülök, bár leginkább látni akarom és hallani a hangját. Szerettem azt a kedvességet, amivel
a szemében rám nézett, mintha csak azt mondta volna "Ne aggódj, én mindig itt vagyok neked!"
Mégsem volt itt mát jó ideje, mióta itt hagyta a mi világunkat.
Miután a szeretett unokanővérem befejezte az ismertetést én is beálltam vele szembe és megfogtam a kezét.
Kedvesen rámosolyogtam, magamban egy kicsit áldottam a sorsot , hogy legalább egy ilyen rokonom van.
Magamban kellett mondanom a szöveget, mondtam a neveket , az apámét szinte némán sikítottam,
önzőnek tűnhet a következő kijelentésem, de én főként érte csináltam, hogy beszélhessek vele, ha egy
percig akkor addig.
Ahogy mondtam a szöveget egyre több kérdés fogalmazódott meg bennem. Nem tudtam miért halt meg,
sosem mondták talán így megtudhatok majd valamit a nagy titokról, annyi volt biztos, hogy megölték.
Ki volt az? Legfőképpen miért?
Mikor Roxana elengedi a kezem én is úgy teszek, ahogy ő hátrálok egy kicsit.
Mikor meglátom az alakot egy csöpp mosoly bujkál a szájam szélén , ám abban a pillanatban, mikor meghallom
a hangot tudom, hogy nem az apám tért vissza, de még csak nem is Roxi szülei.
A nagyapám jelent meg előttünk mögötte a szüleink, nem néztek ránk.  Pontosan olyan volt mintha...
nem is nézhetnének. Átjárt a fájdalom, legszívesebben odarohantam volna és ráüvöltöttem volna,
de éreztem, hogy ez nem a megfelelő viselkedés tehát rezzenéstelen arccal néztem a nagyapámra.
Láttam az unokanővéremen, hogy egy kicsit meglepte a dolog így helyette és kezdtem beszélni.
-Nagyapa, nagyon is örülünk neked bár fogalmam sincs hogyan kerültél ide.
Beszéltem hidegen és érzelemmentesen, egyáltalán nem akartam megsérteni sőt inkább arra
ösztönözni, hogy elmondja mi folyik itt. Szerettem a nagyapámat, ő utálta anyámat, de velem mindig
kedves volt amennyire az tőle telt. Szemeimet a barna szemeibe fúrtam, pontosan olyan volt, mintha
apám szemébe néztem volna, de mégsem. Ezek a szemek nekem nem üzentek semmit.
-Leköteleznél, ha elmondanád mi történik.
Hűvösen mosolyogtam rá, nem volt igazi mosoly csak amolyan maszk, ezt a maszkot nem fogom ma levenni.
Úgy tűnt mintha ránéznék, de végig apámat bámultam, de ő továbbra is lehajtott fejjel állt
akárcsak a másik két alak. Valahogy kellemetlennek, szomorúnak éreztem az egész helyzetet.
Miért nem lép elő valaki hármuk közül? Miért van itt a nagyapánk? Annyi a kérdés és remélem
nagyapa hajlandó lesz megválaszolni őket és nem megvárni, hogy én is rettentő dühös legyek.
A belsőmben valami furcsa tűz égett, legszívesebben rákiáltottam volna "Tűnj el!", nem tehettem.

A halál csupán egy optikai csalódás.

Nem tudtam mire vélni a jelenetet, melynek kellős közepén álltunk, s mely olyannyira megrendített, Indulatok gyülekeztek bennem, melyek úgy akartak kitörni, mint a vulkán, s majd maga alá temetni -, elpusztítani mindent és mindenkit. Legszívesebben odamentem volna Lucas nagyapához, s ráordítottam volna, hogy húzzon vissza a sírjába.
Igazából ezek az indulatok, melyek bennem fodrozódtak, csak egy rossz érzés következményei voltak. Azzal, hogy megjelent voltaképpen nem lett volna baj, ám AHOGY megjelent, már kissé furcsa volt. Valamire készült.
- Azért jöttem, hogy visszahozzam a szüleiteket[ - szólt az alak Brookehoz. Miközben a lányra pillantott megfigyeltem az ábrázatát. Szürke, halványkék, fodrozódó alak volt, amelynek anyagát a cigarettafüsthöz hasonlíthatnánk, ám egy picivel sűrűbb annál, mégsem megfogható, nem szilárd. Arca, teste homályos volt, s így nem igazából nem lehetett igazán kivenni a mimikáját, mozdulatait, de a hangja tökéletesen tiszta volt.
Ám amit mondott túl ironikus, röhejes volt, főleg az ő szájából. Halványan felkacagtam.
- Oh, micsoda hősies tett. Esetleg a világot nem akarod megváltani? - undor ült ki az arcomra és lehetett érezni a gúny szikráit is rajta. Hányingerem lett a hazugságától.
- Mivé lettél, Roxana!? Hol marad a tisztelet!? Nézz csak Brookera, ő legalább megadj a tiszteletet - hangja nyugodt volt, ám a magas frekvenciájú kivitelezés, a sipákolás, fura jellegzetességet kölcsönzött neki.
- Brooke-ot ne is keverd bele! Inkább mond meg az igazat, ködösítés nélkül! - rivalltam rá, ám hangon mégis jelentéktelen színben csillogott.
- Nincs semmi ködösítés, az igazat mondom!
- Fele olyan jól nem hazudsz már mint régen. Ha akartuk volna nélküled is visszahoztuk volna a szüleinket. Te csupán kaptál az alkalmon, egy szökési kísérlethez, nincs igazam!?
- Nem tudjátok felébreszteni őket, anélkül, hogy egy túlvilági lélek ne segíteni. Ezért vagyok itt...
- Soha nem szeretted gyermekeidet, utódaidat annyira, hogy hőstettet hajts végbe értük. Csupán hülyének nézel minket! - újabb indulatáradat rázta meg a testem. Az a sok, értelmetlen hazugság volt mindennek az oka.
Nagyapám meghatározhatatlan ember volt. Mindig is a saját feje után ment, titokzatos és rideg volt, nem lehetett megmondani, mikor - mire készül, s igazából senki sem ismerte teljesen. Nem lehetett meghatározni, hogy képes lenne- e a családjáért feláldozni az életét, vagy lelkét, ám a hírnévért biztos megtette volna. És ez volt a nagy baj. Igazából nem is az embereket, hanem a nevüket, kapcsolataikat szerette, hisz mi is, csak egy befektetés voltunk számára, melyek halála után a kitaposott ösvényt járják, s öregbítik kitűnő hírnevét. Habár utáltam, mégis ezt tettem. Öregbítettem a hírnevét, mert olyan voltam, amilyenre ő formált, s habár mindig is bennem volt az ellenállás, az akarat, mégis hagytam, hogy megváltoztasson, mert kisgyerek, hiszékeny, naiv kisgyerek voltam még, s mikor már ellenkezhettem volna, megfeledkeztem róla...
- Igazán sajnálom, hogy egy reménytelen ribanc lett belőled, lányom. De te! Brooke, legalább te, hallgasd meg öregapád hívó szavát!
Minden egyes mondat, ami kiejtett a száján hazugság volt, még az is, amit kérdezett. Az egész olyan értelmetlen és fura volt. Az sem volt tiszta, hogy hogyan, milyen módon jelent meg, mikor meg sem idéztük, illetve az sem volt világos, miért változott meg ennyire a stílusa. Habár hasonlított földi énjére, mégis, más volt...

Összeszorítottam az ajkaimat és hidegen bámultam nagyapa árnyára. Éreztem magamban valami furcsát,
mikor megszólalt, de elaltattam magamban a gyanakvást.
Azért jött, hogy vissza hozza a szüleinket, kicsit oldalra billentettem a fejem és véletlenül kimondtam azt
amire, gondoltam.
-Ennyi? Úgy értem... semmi másért nem jöttél? Végül is mi vagy te, valami újdonsült jótétlélek?
Kérdeztem gyanakvóan, nagyapa sosem volt az az ember , aki más boldogságáért fárad. Miért jött volna ide,
ha nem azért, hogy ezzel magának is jót tegyen! Számító embernek ismertem meg, hát nem hiszem,
hogy halála után az lenne a célja, hogy megváltozzon.
Ahogy néztem a nagyapámat és az egyre ingerültebb Roxit, az az érzés, amit először éreztem magamban egyre
erősebb és erősebb lett. Jobban szemügyre vettem a kivetülését, a szeme nem volt barna.
Sem melegbarna sem semmilyen barna, fekete volt, mint a sötét éjszaka.
Roxanara néztem majd hozzákezdtem , hogy kiszedjem nagyapából mégis mi ez az egész.
-Ahogy látom a feladatodat elvégezted, áthoztad őket.
Nem teára jött az biztos, ahhoz már különben is késő van.
Igazából csakis arra akartam kilyukadni, miért nem beszélhetünk vagy érintkezhetünk bármilyen formában a
szüleinkkel. A három másik árny csak állt ott, mintha valami parancsra várnának. Talán nagyapáéra?
Dacosan néztem a fekete szemekbe, ha beszélhetek apámmal engem onnan már nem foglalkoztat az
egész. Elszabadulhat a pokol az sem zavar, ha hallottam a hangját.
Dühös voltam nagyapára, ha valóban csak ezért jött, akkor ugyanígy villámgyorsan távoznia is kéne.
Micsoda ő tulajdonképpen? Valamiféle groteszk hajós, aki átviszi a lelkeket a másvilágra?!
Még a gondolat is lehetetlenül nevetséges,nem értem, de szeretném érteni.
Miért érzem azt, hogy itt valami nagyon bűzlik? Általában nem hagyatkozom a megérzéseimre, de
meglehet, hogy épp most kéne elkezdenem. Rátérek a szemére, rátérnék, de valami bennem mélyen
nem engedi, hogy kimondjam a szavakat. Zavartan néztem körbe. Mi ez az egész? Kezd túl sok
bizarr dolog történni egy helyen, még pedig itt és bennem is egyaránt. Meredten bámultam Roxira,
féltem fogalmam sincs mitől,de egyszerűen rettegtem.

A halál csupán egy optikai csalódás.

- Brooke, drágám! Tudom, nagyon jól tudom, hogy te sem bízol bennem. De ha már Roxana nem, te bízz! Hisz gondolj csak bele, áthozhatod az apádat és újr...
- Fogd be és tűnj el!- vágtam közbe ingerülten. Elegem volt a mocskos színjátékból, a hazugságokból, melyek csupán az időhúzás, az átverés elemei voltak. - Ne higgy neki Brooke! Csupán azért van itt, hogy tönkretegyen mindent! - léptem a lány mellé és átkaroltam hátulról a vállánál fogva. - Nem, nem, Brooke. Az ő feladata nem az LENNE - hangsúlyoztam a feltételes módot -, hogy idáig elhozza őket, hanem, hogy ha úgy döntünk, hogy felélesztjük őket, hogy újra éljenek, az energiájával biztosítsa a túlvilágot, mi pedig a sajátunkat. Olyan, mintha kaput nyitnánk és ahhoz, hogy sikeres legyen a művelet, tartani kell az átjárót.
- Pontosan. Látom nem vesztek kárba a leckéim, ezért viszont büszke vagyok rád Roxana!
Szavai számomra csak üres fecsegés volt, hisz most már tiszta volt előttem: át akart kelni az élet vizén és újraéledni.
- Nem vagyok rászurulva a dicséretedre! Ellenben veled! Te ránk vagy szorulva, hogy visszagyere, habár kétlem, hogy ez sikerülne. Ezerniy kellék és bűbáj, kiskapu van, amin át kellene vágnunk, s ezek szinte mind lehetetlenek!
- De megéri, nemde bár!? Hisz gondoljatok bele találkoznátok a szüleitekkel és esküszöm én csak segíteni akarok!
- Egy: egy szellem ígérete semmis, mint a por, mit elfúj a szél. Te már a természet része vagy és ezellen nem tehetünk! Kettő: ha annyira segíteni akarsz, a szüleink miért gyengültek el, miért nem vesznek észre? Mit csináltál velük!?
Borzalmas volt látni apáink és anyám kötöttségét, mert valami visszatartotta őket, s ez a valami a nagyapám árnya volt, ki rút terveket szőtt.
- Talán semmis, de itt nem csak a szellemek ígéretéről van szó, hisz köztünk családi kötelék van, amely segítségével elég erős átjárót nyithatunk. Épp ezért vannak megígézve a szüleitek, hogy minél könyebben átjussanak! Hát nem értitek!? Ha visszajuthatnának a család hírneve újra erős lenne! De te, Roxana! Te hitetlen! Nem hallgatsz rám! Akkor te, Brooke! Tudom, mit jelent egy apa. Nagyon jól tudom. Olyan régen láttad már, s most beszélhetnétek, de mit ér az, ha nincs érintés? Ha nem ölelhet meg! Ha nm érezheted az illatát és súghatod neki, hogy szereted!? Hisz halandó gyermek vagy, ki szeretetre vágyik. Itt az alkalom, hogy a saját kezedbe vedd a sorsod! Ha megbontod a kört, garantálom, hogy újra átölelheted az apád és újra együtt lehettek! Elég csak megbontanod a kört, a többi jön magától!
Elfutott a méreg. Minden szava hazugság volt és Brooke csak egy eszköz volt, aki az én felelősségem alatt állt és én megvédtem volna őt bármilyen áron. Bármilyen áron! Mert az ár súlyos volt, hisz kezdett összeállni fejemben a kép, egyre tisztább volt, s ennek középpontjában állt egy halál, három enyészet és egy élet. Értitek már!?