Nem nagy kihívás!? Na majd meglátjuk!

London, des Pres kúria, 1997. november. 23.

A húrok királyának

Nem minden olyan egyszerű, mint amilyennek látszik...

A szél gyönyörű szimfóniája ez. Ahogy gyengéden susogva végiglejt a birtokon. Táncol, csodaszépen, könnyeden és ritmikusan. Körülötte megremeg a világ, minden fejet hajt előtte, még a Hold is rá ereszti fénysugarát, a középpontba helyezve az elemet. Az éj sötétje titokzatossá varázsolja, úgy, mint a fekete macskát, amely követve a szél tánclépéseit csendesen szambázik a felkavart levelek tömege közt.

Más voltam. Nem emberi. Csupán egy állat zord ösztöne lángolt bennem, semmi erősebb gondolat, csupán homályba veszett eszmék, melyek oly távolinak tűntek, hogy nem volt erőm koncentrálni rájuk. Inkább követtem a szél dúdolását, mely, bejárta az egész birtokot.
Különleges érzés az éj csendjében ülni. A csend misztikája az, ami érdekessé varázsolja, hogy a csillagok ragyognak az égen, a növények meghajolnak a természet ölén, s mindezt, olyan összhangban, hogy még az ember is megirigyelhetné azt a kapcsot.

Azokban a percekben én is részese voltam annak a kapocsnak, mondhatni eggyé váltam a természettel, ahogy haladtam a macskaköves úton, magam mögött hagyva a hatalmas ódon épületet, a kúriát, mely előtt egy hatalmas szökőkút ácsorgott mélán. Innen ezer út vezetett széjjel a birtokon, s én az egyiket, a birtok kijárata felé vezetőt tapostam éppen. Nem siettem. Kimért léptekkel haladtam előre, a fák védelmében, melyek testőrként ágaskotak a macskaköves szélén.

Mancsaim gyengéden simogatták a talajt, ahogy unottan haladtam előre az úton. Éjfekete bundám megcsillant a Hold fényében, különleges hatást adva annak. A farkam magasan az ég felé ágaskodott, ahogyan a füleim is. Testtartásom olyan volt, mintha a vörös szőnyeg szövetén vonultam volna végig, megfeszített testtel.

Rózsaszín árnyalatú, rendellenes szemeimen megcsillant a fény, ahogy megérkeztem a birtok határához. Ott egy hosszú, szürke, magas, betonhoz hasonlító míves kerítés állt, melyet néhol egy kisebb díszablak tört meg, vagy egy ajtó, elszórtan. Én a főkapunál álltam, ami egy fekete, rácsos, díszes, kétágú bejárat volt, terjedelmes méretekkel. Percekig álltam az út közepén és meredtem a birtokon túlra, majd felkapaszkodtam a falhoz hasonlító kerítésre, s a kapu mellé helyezkedtem, melynek egyik ága tárva volt.
Ami igazán szokatlan volt. Csupán akkor állt így, ha vendéget vártunk, hisz a nyitva volt megtört a varázslat, ami védte a telket. Nem is egy bűbáj védte a helyet, mely színhelye volt már pár szokatlan jelenetnek.
Ültem a világos színű, tömör kerítésen, s elkezdtem tisztogatni a bundám, úgy, ahogy egy igazi macska teszi. Közben türelmesen vártam. Másodperceken belül pukkanás hallatszott, az út enyhén felporzott, miközben egy fiatalember jelent meg. Abbahagytam a tisztálkodást, s egy pillanatra lemeredtem. A férfit figyeltem, aki rám sandított. Egy pillanatig álltam a tekintetét, majd leugrottam a kerítésről, s rányávogtam a férfira.
Aztán hátat fordítottam neki, hogy kövessen be az óriási méretű házba. Próbáltam úgy viselkedni, mint egy normális macska, ezért lassú, könnyed léptekkel vezettem az idegent, a kb. 1 km-es úthosszon. Mikor már a kúria árnyékát vetette ránk, s a szökőkútnál jártunk, fokozatosan megnöveltem lépteim számát és gyorsaságát, majd beszökkentem a hatalmas bejárati ajtón. Az előtérből rohantam a könyvtár melletti szobába, ahol megtorpantam. Lehunytam a szemem, sóhajtottam egyet, kizártam a külvilágot. Ellazultam, s erősen koncentrálni kezdtem, hogy milyen szép barna a hajam emberként, milyen mélységes titkok bujkálnak a szememben, míg végül némi bizsergés és pár lényegtelen fájdalom után a tükörben megpillantottam a rideg arcú, fekete taláros boszorkányénemet.
Határozott léptekkel kivágtattam a helyiségből, egyenest a bejárató ajtó elé. Hallottam kintről a léptek zaját, melyekre mosoly húzódott az arcomon. Jobban kitártam az ajtót, mely csak épp résnyire tátongott, s kiléptem a holdfénybe.
- Szép estét, Mr Nicholls - mosolyogtam kedvesen, s betessékeltem a férfit. Az ajtó egy halk csattanással bezáródott, míg én megelőztem az ifjút.- Erre tessék!- vezettem a szobába, ahol az imént alakot váltottam.

[Rúnamágust vacsorára.. Macskát a tea mellé! (A keksz helyett)]

Rúnamágust vacsorára.. Macskát a tea mellé! (A keksz helyett)

*Amikor nagyjából egy héttel ezelőtt a fiatal Ausztrál varázsló egy feltűnően sötét színű bagoly által értesült az alábbi felkérésről különösebben nem talált semmi furcsát benne. Hisz végeredményben egy Rúnaszakértőre bárkinek szüksége lehet. Ezekben a vészterhes időkben ugyan minden ilyen vagy ehhez hasonló felkérést ajánlatos megfontolni, azonban Craig igyekezett még új állása mellett is megragadni minden kínálkozó lehetőséget. Csupán egyetlen dolog ejtette zavarba a felkérés kapcsán. Ez pedig nem volt más, mint a „randevú” kijelölt helyszíne. A ’des Pres’ kúria Londonban.

A név olvasását követően rögvest emlékek tömkelege tódult az elméjébe. Abban a pillanatban érezte a dohos pinceszagot, egy lány különös parfümjének aromáját, szőke tincseinek csillanását, és egy egészen fura körülbelül egy évvel ezelőtti történéssorozatot. Talán másnak egészen más dolgok kapcsán támadtak volna kételyei, de Craignek csupán az emlékek ütöttek léket elhatározottsága tengerjáróján. Azonban hamarost ezek is foltozásra kerültek, s Craig belevágott a felkérés feltárásába, és esetleges teljesítésébe. A címet jól ismerte így ez nem igen jelenthetett gondot.

A történésmentes hetet követően pedig végre elérkezett a találkozó kitűzött időpontja. Craig pedig semmit sem csinált különösen másképp, mint ahogy azt tette volna bármely más munkanapja végén. Távozott az irodájából, s azt a megfelelő varázslatok kíséretében zárta is mag mögött. Lassan kibandukolt az egyetem épületéből, mint ahogy azt mindig is tette, se elérve a főkaput maga mögött hagyta a hoppanálást gátló varázsmezőt. A hold már magasan járt a cél pedig világos volt. Még utoljára leellenőrizte farmerdzsekije zsebeit, hogy minden szükséges tárgy nála van e. Ezekkel nem volt gond stimmeltek. A főbejárathoz közeli egyik idősebb tölgyfa ágai közül egy bagoly szeme csillant, majd a madár kitárta szárnyait, és hangtalanul, mint ahogy azt teszik mindig tovarepült, s vitorlázva egyé olvadt az éjszak fátyolos hold lepte sötétjével.

Craig indulás előtt még egy utolsó rituálisnak mondható mozdulatsort tett. A pálcáját a mellkasához szorította egymás után két ponton is. Ennek következtében pedig a ruhái alatt rejtőző két rúnatetoválás rögvest működésbe lépett. Pontosabban a hozzájuk tartozó varázslat. Az elűzés rúnája körülölelte Craiget, a másik az elemi immunitás pedig szintén aktivizálódott ám halkan meghúzódott a háttérben.

Ezt követően a pálca visszakerült a helyére, s Craig csupán leszegte előre a fejét, ám egy tompa puffanás, sercenés, és már hűlt helye sem volt. Az egyetem főbejáratánál. Perceken belül a Des Pres kúria előtt találta magát, melyben ez idáig csupán egyszer járt akkor is behatóbban csupán a pincét sikerült tanulmányoznia. Erre az idő jóval szelesebb, minek következtében a megjelenést követően Craig haja jócskán összekócolódik. Kissé összébb húzza magán a kabátját tekintettel a zord időjárásra, s közben a hajával küszködve méri fel a terepet.
Sokáig nem kell törnie magát ugyanis, a felsejlő vékony nyávogás irányába tekintve rögvest egy termetes, de kecsesnek mondható macskát pillant meg. Mely testbeszédével rövid időn belül nyilvánvalóvá teszi, hogy vezetőjéül kíván szegődni. Amint az állat puhán földet ér a holdfényben megcsillannak, tág macskaszemei ezek pedig azonnal elárulják. A kezét a zsebében nyugtató Craig egy percig sem kételkedik tovább az állat animágus kilétében, de ennek nem ad hangot. Inkább csendben követi az állatot. Lévén ő maga is ismerője ennek a „technológiának” a megtévesztése is körülményesebb. Annál inkább sem szegez pálcát az állatra mivel a rúna semmi ártó szándékot, vagy teremtményt nem jelez a közelben. Craig csendben követi az állatot természetesen a reflexei nem lankadnak, ám nem érzékel ártó szándékot. Tompa léptekkel halad tornacipőjében, majd még mielőtt elérnék a bejáratot, az állat beslisszol, s perceken belül egy határozott vonású boszorkány tessékeli be a kúriába, melynek fura jellegzetesen dohos illata újabb emlékeket ébreszt benne. Bár maga a helyiség nem ismerős neki feltétlenül kíváncsi rá ki ez a boszorkány. Vajon ő a megbízó, vagy csupán a közvetítő? És egyáltalán mit keresnek ebben a kúriában mi lehet most Brookelle-el-s ehhez hasonló gondolatok százai cikáznak a fajében, de sok ideje ezekre sem jut, hisz hamarost beljebb tessékelik, aminek természetesen enged, ám miután még jobban elnavigálják odabent egy szóra azért megtorpan. Közben a bejárati ajtó ódon csattanással zárul mögöttük. Craig szembefordul a boszorkánnyal, majd ehhez hasonlatosan szólal meg jellegzetes akcentusán.*
-   Hasonlóan szépet! *Mondja némiképp kedélyesen, majd folytatja.*
-   Köszönöm a szíves fogadtatást, bár bevallom őszintén nem egészen értettem, mi értelme volt az út háromnegyedét macskaformájában megtenni idáig, de persze azt is belátom, hogy semmi közöm hozzá.. no mindegy is,, *Viszi le a hangsúlyt, miközben felméri a környezetet odabent.*
-   Szabad megtudnom a becsen nevét esetleg? *Kérdi udvariasan*
-   Ugyanis ha jól emlékszem a meghívómon nem szerepelt aláírás.. *Teszi hozzá jellegzetes ausztrál cinizmusával.*

A húrok királyának

Nem minden olyan egyszerű, mint amilyennek látszik...

Amint beértünk a szobába, behúztam az ajtót, s megerősítettem a félhomályba nyúló világítást, mely derengő hatást adott a helyiségnek, ahogy a fehér falak visszaverték azt. Megvilágítás alatt a szoba meleg árnyalati kellemes hangulatot adtak a helyszínnek, ahol jobban szemügyre vehettem az előttem álló férfit.
Semmi erőteljesebb vonás nem éktelenkedett rajta, kusza haj, mugli ruha, jelentéktelen arc. Egy pillanatra felszisszent bennem a gőg, de elfojtottam, mert azon az estén nem volt kedvem patáriázini, ezért igyekeztem normális emberi lényként működni.
Ám a férfi második mondata túlságosan cinikus volt, mintsem, hogy szimplán elnézzek tőle.
- Azt hiszem, nem ezért vagyunk itt, Mr Nicholls és kérem, még mielőtt csótánnyá változtatom, a nekem való tiszteletet adja meg, ahogy én is megadtam magának, habár megjegyezném, másképp is intézhettem volna a mai estét és garantálom, hogy a maga ausztrál segge járt volna rosszabbul - mondtam teljesen nyugodt hangnemben, már- már monotonon. Nem bírtam a megaláztatást, egyébként a válasz nem tartozott az orrára. Igazából saját szórakoztatásomra mászkáltam macskaként, no meg néha nem árt a gyakorlás.
Miközben magamban ittam azt a csöppnyi mérget, felderengett, hogy honnan jöhetett rá a férfi. Volt egy megérzésem, hogy ő maga is érti eme műfaj minden egyes pontját, netán gyakorolja is azokat. Pillanatnyi töprengés után, azonban enyhén elmosolyodtam, s folytattam egy csöpp hazugsággal:
- Nos, hogy így tisztáztuk a tiszteletgyakorlást, bevallom magának, az imént Damonát látta a kertben, aki feltételezem azóta egy egeret kerget a padláson. Sajnos genetikai okok miatt nem vagyok képes átváltozni, mondhatnánk születési rendelleneségnek is, illetve nagyapám meglátása szerint, mi, aranyvérűek nem férkőzhetünk egy alantas lény testébe, mikor annál sokkal csodálatosabbat birtoklunk - daráltam, mint a mesét, s közben karba öltöttem a kezem. - Roxana Vivian des Pres - folytattam a nevemmel, melynek minden egyes hangját pontosan ejtettem ki, figyelmet keltve. Aztán mégegyszer felgörbült a szám széle, miközben a férfi a levelemről fecsegett. - A rejtélyesség sokkal frappánsabb, mint egy tökéletesen megcímzett "meghívó". Ha már a nevem hiányánál tartunk, így, ismeretlenül, különlegesnek találom, hogy mégis eljött - szóltam, s az üveges, aranykeretes szekrényhez léptem, kitártam, kiemeltem két kristálypoharat, majd hátrasandítottam. - Egy kis frissítőt, Craig? Van itt Lángnyelv whisky, Sárkánylehelet vodka, illetve van még itt pár különleges borfajtám - mutattam a szekrény tartalmára, majd a kínálgatás után rátértem az este tárgyára. Odaléptem az üvegasztalon heverő, hófehér, díszes dobozhoz, kinyitottam, s kiemeltem belőle egy elnyűtt, megkopott pergament. A lapon mindenféle kriksz- krakszok tekergőztek értelmetlen elrendezésben. - Ezért hívtam ide magát. Ezt a jóslatot 1000 éve az őseim írták. Ebben a jövőt fejtették ki, pontosan a mi jelenünket. Ám ezt még senki sem fejtette meg, felesleges lett volna. Azonban most, szükségem lehet rá. S mivel maga ebben elvileg profi, kész vagyok egy rakat galleont lepergetni, ha még az éj folyamán megfejti - lengettem meg újra az ősi okmányt. - Áll az alku? - s már nyújtottam is a kezem.

*A helyiség ahol Craig az elkövetkezendő időt bizonyára tölteni fogja igen hangulatosnak volt mondható. Még talán tetszett is volna a varázslónak, ha nem a letisztultabb formavilágot, és a puritánabb berendezést részesítette volna előnyben. De tulajdonképpen nem volt min csodálkoznia. A bel tér, és maga az épület is pont olyan volt, mint a gazdája, pontosabban a megbízója, hisz nem tudhatta, hogy a boszorkány e az épület, kúria tulajdonosa örököse, vagy bármi ehhez hasonló. Az épület, és a hely pontosan olyan mesterkélt, és mézesmázos volt. Ez azonban igazából nem is számított, az már viszont igen, hogy időközben kicsit pontosított a korábbi elképzelésén. Hiszen ez a ház nem lehet az, melynek pincéjében annak idején megismerkedett megbízója névrokonával.

Rokonok ők egyáltalán, mi lehet a kapocs? Fogalma sem volt róla, azt viszont már biztosan beazonosította, hogy az a Brookelle kúria ahol ő járt Oxfordban volt. Nagyjából e körül forogtak a gondolatai így nem is igen volt ideje arra, hogy foglalkozzon a másik heves szavaival. Megbízója nyilván azon kapta fel ennyire a vizet, hogy ilyen hamar lelepleződött, s mint később erre rá is erősített ügyetlen hazugságával Craig nem tévedett. De magára vessen, ha szakértő segítségre vágyott, hát megkapta, Craig őszintén nem értette az intermezzo-t. A lány éles szavai a szó szoros értelmében leperegtek nemtörődöm tartásáról, és bámészkodásáról, mely szemmel láthatóan szintén nem volt ínyére a másiknak. Craig végül csak ekképp reagált a másik szavaira, miközben a rögtönzött „füllentésnek” is gyenge próbálkozás hallatán csupán meglehetősen fancsali arckifejezést öltött.*

-   Attól tartok kedves Roxana Vivian, hogy összetéveszt valakivel! *Jelentette ki maga is határozott rezzenéstelen arccal, cseppnyi kíváncsisággal, és vidámsággal a tekintetében. A vidámság leginkább a lány iménti haragosabb kijelentésének szólt, melyben a csótányt emlegette. Furcsa párhuzam volt, mely mulattatta Craiget, de sokkal inkább a másik tetetett fölényeskedése, melyről lerítt, hogy a lány sem olyan biztos a dolgában, mint ahogy mutatja. Craig így folytatta.*
-   Ez még nem is volna baj, az viszont annál inkább, hogy nyilván valami ostoba kisgyerekkel, hogy ilyesmivel próbál etetni.. Egyszóval azt javaslom, térjünk inkább a tárgyra, és hagyjuk ezt a buta bohóckodást, mert az ön szavaival élve „Azt hiszem nem ezért vagyunk itt, ”. *Idézi vissza az Ausztrál a lány korábbi szavait cseppnyi iróniával fűszerezve, szemiben gyermeki őszinteséget csillantva.*
-   Köszönöm nem élek vele egyelőre nem! *Vált most már kissé enyhébb hangnemre az Ausztrál, miközben valóban udvariasan visszautasítja az italt. *Ezt követően végül előkerül Craig jelenlétének tárgya az iromány, mely megannyi olyan karaktert tartalmaz, mely gondot okoz megbízójának.

Ezen a ponton Craig látszólag kissé gondolkodóba esik, ám hamarosan változik a helyzet, és az Ausztrál megbízója szemébe nézve ismét elutasító reakcióra sarkallja magát.*
-   Köszönöm, de nincsenek különösebb anyagi problémáim, így a pénzre semmi szükségem, ha valóban kihívást jelent a dolog, ami azt hiszem, hamarosan kiderül! *Teszi hozzá.*
-   Lefordítom pusztán szakmai érdeklődésből, aztán majd eldönti, tartalomtól függően mennyit ér ez meg magának.. szóval önre bízom.. *Magyarázza, majd így folytatja.*
-   És ha most megengedi! *Mondja, majd jobb kezével int, minek eredményeképp, hacsak  a másik nem ellenkezik varázslattal a pergamen a kezében terem. Craig pedig kiteríti azt mag elé az asztalra.*
-   Valóban régi dialektus, és meglehetősen hanyag kézírás, de ezen segíthetünk..*Elemezgeti a szöveget hangosan, majd mutatóujját a pergamen jobb felső sarkára illeszti, a másik kezével pedig tenyerét a lap fölé tartva körözni kezd, és így szól.*
-   Renslighet!! *A varázsszó furcsán cseng, mintha svéd vagy norvég lenne. De hatásosnak bizonyul a karakterek egy pillanatra aranysárgán felizzanak, majd Craig tenyere nyomán, mint a betűtészta leves kezdenek kavarogni a papíron, és végül takaros rendben állapodnak meg, így végre olvasható a szövegrész első fel, melyet Craig készségesen fel is olvas „ügyfelének”.

1000 év múlva
Jóslat

Des Pres. Tiszteletet parancsoló, mágikus és szent. De vajon mi lesz ezer év múlva?
Végét írjuk már az esztendőnek, mikor olvassák ezt a pergament. Látom, a fénynél görnyedő férfi alakot, ahogy az enyhén megtépett és bebarnult iratot olvassa, néha hunyorítva egy fénylő, átlátszó, kör alakú keretes eszközt használva, mellyel sokkalta pontosabb a rúna írása.

  Craig lassan befejezi az olvasás, és felnéz a boszorkányra.*
-   Rendkívül titokzatos.. nos?? *Vet kérdő pillantást a másikra, hogy mit gondol a sorokról. Közben kissé megvakarva a tarkóját*

Nem minden olyan egyszerű, mint amilyennek látszik...

A lány arcára meglepettség ült ki.
- Ugyan kivel téveszteném össze?
A furcsaság csak abban volt észlelhető, hogy semmilyen másra vonatkozó jellemzést nem mondtam, amelyből következhetett volna, hogy keverem valakivel. Teljesen tisztában voltam a kilétével. Miről beszélt ez? Talán a csótányról? De miért téveszteném össze egy csótánnyal? Na nee... Ennek vagy elmentek otthonról, vagy ...
A válasz visszhangzott a fejemben, de próbáltam elfojtani. Főként, hogy egy másik gondolat kezdett bennem kavarogni.
A pimasz mindenit! Az tény, hogy nem nézem komoly úriembernek, habár azt egy szóval sem mondtam, vagy érzékeltettem, hogy erősebb lennék nála. A felsőbbrendűség fogalma társadalmi szempontokból nézve meg megint más téma volt. Legszívesebben ott helyben megaláztam volna, úgy, hogy élve nem hagyta volna el az épületet. Őszintén magam sem értettem, miért voltam annyira dühös, de azt éreztem, hogy volt alapja ennek a kiindulásomnak.
- A buta bohóckodás, mely a maga elméjében fogant!? Kérem, ha magának ez etetés. Egyáltalán honnan ilyen biztos abban, hogy én animágus vagyok? Talán maga is jártas ebben a műfajban? - mindenféle arcjáték nélkül, ridegen beszéltem, próbálva a semlegességre törekedni, habár kétlem, hogy ez igazán sikerült volna. Hogy egy kicsit nyugtassam magam én azért töltöttem magamnak egy pohár Chateau Lafitet, de csak annyit, hogy nehogy lerészegedjek. Hisz a bor valamilyen szinten egészséges volt, s én elég jól bírtam az alkoholt, főként ezt a fajtát, mely a kedvencem volt. Habár az ára, nem volt olyan kedvenc.
Elemeltem a megtöltött poharat a szekrényről, s szembefordultam Mr Nichollsal.
- Ha magának kényelmesebb így, ám legyen. Habár a maga helyében én mondanék egy összeget, mert a végén elúszik a pénz, s nem biztos, hogy ez a pergamen túl nagy szakmai érdeklődést válthat ki, de maga tudja. Tőlem egy galleon nélkül is távozhat - legyintettem, s belekóstoltam az alkoholba. Csodás aromák ringatóztak ajkaim rejtekében, melyek egy pillanatra elrabolták a világot. Nem szóltam, csak ízlelgettem az ínyencséget, míg a férfit figyeltem, ahogy megjegyzést tesz, s ahogy munkálkodik az irat felett. A hanyag kézírásra vonatkozó felszólalásra, egy válasz csillant meg az elmém kapujában: "Mit várt, ezer éve írták!?". De ez a gondolat, csupán kimondatlan szóhalmaz maradt.
Inkább az ifjúra koncentráltam, ahogy megleli a szöveg kulcsát, egy varázslattal. Kissé meglepődtem, ahogy felolvasta a tartalmat. Először azon, hogy az egész folyamat csupán ennyi, hisz nagyobb hókuszpókuszra számítottam, majd másodjára a szöveg tartalmán.
- Hmm, érdekes. Úgy látszik, nem csak a monda bizonyítja, hogy kiváló jósok alkották a családomat, még a kezdetek kezdetekor. Ahhoz képest nem is tévedtek sokat, itt van maga, egy férfi, aki az iratot elemzi, habár nem teljesen úgy, ahogy azt leírták. És már év vége van, november - boncolgattam a hallottakat. Miközben a gondolatok tekergőztek bennem, egy fura érzés erősödött a testemben. Egy magával ragadó érzés, mely annyira különleges volt, hogy meghatározni sem tudtam, mi lehet az. Mintha, egy kicsit közelebb kerültem volna Craighez, miközben felolvasta a sorokat. Mintha egy lánc fűzött volna hozzá, nem is tudom hogyan, de tényleg így éreztem. Habár nem volt teher, sőt, mintha ezt a láncot, aranyból kovácsolták volna. Megráztam a fejem, okolva a bor hatásait, melynek még a felét sem lefetyeltem fel. Sóhajtottam.
- Igen, valamilyen szinten titokzatos. Folytassa!

*Craig szavai nyilvánvalóan felháborították a másikat. Nem is kell az Ausztrálnak különösebben a lány arckifejezésiét, vagy bármi mást figyelnie a feszültség szinte egyik percről a másikra válik tapinthatóvá. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy Roxana-nál túlcsordult az a bizonyos érzelmi tartály. S bár a pergamenről fel-felpillantva Craig érzékeli, amint a másik próbálja valamelyest magába fojtani az indulatait, azért még mindig kissé erőltetett ez a dolog. Első ízben Roxana szavai Craig fülén be, aztán ki, de egy idő után kénytelen közbeszólni, hisz a boszorkány meglepő módon rendkívül csökönyösen ragaszkodik a maga verziójához. Ez pedig egy cseppet zavarja a koncentrálásban.

Őszintén szólva nem képes magyarázatot találni rá, a boszorkány miért köti ennyire az ebet a karóhoz, talán ennyire képtelen volna elviselni, hogy átláttak ezen a meglehetősen értelmetlen színjátékon? De, ha ez is az igazság ideje volna túllépni rajta mert, hogy úgy fogalmazzon, kezd egyre halszagúbbá válni ez az erőlködés a másik fél részéről. Craig pedig nem az a fajta, aki egykönnyen kiadja a titkait. Persze, ha Roxana a hallgatást beleegyezésnek tekinti akár igenlő válaszként is értékelheti az irat fölött gubbasztó ausztrál némaságát. Ugyan is Craig hallgat. Egyrészt mert elfoglalják a rúnák, melyek egyre sűrűbbek a papíron a rendezővarázslat ellenére is. Másrészt mert nem igen méltatja válaszra a felvetődő kérdést. Ő a maga részéről lezártnak tekinti a témát. Legszívesebben annyit mondana. „Ugyan már kár az égő házat oltani.” De nem teszi.  Csupán egy pillanatra tekint fel szemrehányóan a pergamen fölű a lányra, egy pillantásba belesűrítve minden érzését az iméntikkel kapcsolatban. Reméli, ez végre jobb belátásra bírja a másikat, és elfelejti ezt az akadékos ragaszkodást a meséjéhez.

Craig méltatlankodó tekintete határozott, és kissé ki is figurázza a lányt. Különösen ahogy avítt pillantást vet rá ismét, miközben az színpadiasan kitölti magának a „patinás” alkoholt. Kimérten kortyolgat, mint valami felvágós úri boszorkány, de hisz nem is más.. Gondolta magában Craig, miközben tovább bújta a rúnákat. Mit is volna mit tenni, az egyszerű tulajdonképpen, a lányhoz képest, szakadtnak mondható Ausztrál tökéletes ellentéte a másiknak. A boszorkány látszólag kifinomult, és érett nőiességgel próbált a pórias varázsló fölé hatalmasodni több-kevesebb sikerrel. A vizualitás téren ez sikerült is. Furcsa kontraszt volt ez egy sötétbe burkolózó érett szépség, és egy minden ízében a szabadságot, és őszinteséget sugárzó Dandy között.
Időközben a boszorkány újabb témát kapott fel, mellyel kapcsolatban, az előzővel ellentétben, Craignek már volt néhány szava. Újra az anyagiakra terelődött a szó.*

- Ússzon csak.. *Tette hozzá Craig hűvösen.*
- Ám ha fizetés nélkül távozok az két dolgot tökéletesen bizonyítani fog.. de a kettőből egye mindenképp.. *Magyarázta kissé fej vakarva még jobban összekócolva amúgy is kusza tincsit.*
- Vagy teljesen értéktelen volt a segítségem, vagy pont annyira szűkmarkú, mint amilyenek látszik. *Nyugtázza Craig a magyarázatát, és a továbbiakban már főleg a rúnákra figyel, melyek eddig valóban nem nehezítették mega dolgát, de egyre érdekesebb alakul ez a kis szeánsz, ha nevezhetjük így. A lány közben hangosan értékeli a jóslatot, melynek, a minden bizonnyal rá vonatkozó részét, kétségtelenül pontosnak kell tekintenie. A jóslata fordító személyét illetően valóban nem téved. Na de lássuk tovább. Craig csak olvas-olvas, és figyel. De időről időre egy nyugtalanító gondolat vegyül az elméjébe. A rúnák közt sorra feltűnnek felesleges jelek, melyek nem kapcsolódnak a szöveghez. Maga az írás értelmes teljesen, és Craig fel is olvassa azt a lánynak, de a pluszjeleket még nem érti, azonban egy baljós sejtelem kezd kibontakozni benne. Mi van, ha a szöveg egyfajta bűbájt, varázslatot készít elő, hisz ha jóslat, ha nem, maguk a rúnák tökéletesek az ilyen mellékes tartalom hordozására. Mi van, ha a szöveg végig olvasása váltja ki magát a varázslatot, ezt az eshetőséget tapasztalt rúnaszakértőként nem hagyhatja figyelmen kívül, így meg is teszi az óvintézkedéseket. De vajon mit tegyen, egy pillanatra elgondolkodik, miközben megbízója az italát kortyolgatja, s közben a folytatásra bíztatja.*
- Máris-máris! Csak némi kétségem támadt az irat valódi célját illetően, és nem szeretném, ha ez visszaütne rám. *Majd elhallgat, és tovább gondolkodik. Végül meghozza a döntést, minek eredményeképp előkerül a pálcája. Néhány elegáns mozdulatot tesz vele a levegőben, végül pedig egy háromszöget rajzol.*
- Impurus Signum! *Mondja ki a varázsigét, minek eredményeképp egy apró fénylő háromszög jelenik meg a levegőben, és lassú forgásba kezd. Craig nem fedi fel a varázslat tartalmát, annál is inkább hisz bizonyára a lány is ismeri.*
- Így  jó lesz. *Mondja Craig, majd tovább olvassa a szöveget, de időnként gyanakvó pillantást vet a háromszögre.*
 
„Mögötte egy nő áll. Magas, vékony; szemei és haja, mint a tűz sötét árnyalata, mint a gesztenye színe; arca fakó és derűtlen; lelke sivár, tüzes és romlott. Romlott, mint a fa, melyet ősanya teremtett, de elrágta az élet tetve, csótánya, s nem maradt más csak a megrohadt lélek bűze, mely öl. Öl egy mosollyal, egy szóval, egy tőrrel, a varázslattal.
Nem bízik. Számára a lét a tett, mellyel eltipor halandót, élőt, holtat, hogy megnyugodjon a lelke. Lelke nyugodtsága, az emberek halála. Egy virág, mely illatos, de ideje lejár, ám ott a remény, a fény, hogy talán jobb lesz, még mielőtt Odin viszi magával, az istenek istene, a rúnák teremtője.”
- Ez nyilván ön lesz.. *Mondja hűvösen az ausztrál szemét végig a háromszögön tartva. Egyelőre nem folytatja, csak felnéz a megbízójára.*

Nem minden olyan egyszerű, mint amilyennek látszik...

Egy pillantás.
Egyetlen egy pillantás, melybe érzések vegyülnek. Méltatlankodó, gúnyos tekintet, amit a férfi rám vetett. Habár látszóan erőlködött, hogy minél mélyebb legyen az érzelmi hatás, mégsem sikerült a lelkemre hatnia. Próbált komolynak és erősnek látszani, de sajnos én ezt nem vettem fel. Előadta a magabiztos srácot, de nekem ez egy oktondi kis játék volt kettőnk között. Hiába.
A férfi, pedig, mint egy csótány. Nem is tudom miért, de tényleg azt az érzést váltotta ki. Egy okoskodó, nagyképű lúzert láttam benne semmi mást, aki túl okosnak hitte magát. S erről, valahogy le kellett szoktatni. Sok ötletem volt, s mindegyiket azonnal végrehajtottam volna, ám mégis, vártam a színdarab végét, melyben biztos voltam, hogy én leszek az ünnepelt színész.
Bárhogy is néztem, a férfi gesztusai, nagyzolást, érzéketlenséget tükröztek és a felvett úriasság, komolyság egyáltalán nem illett hozzá, hisz  részéről mindez csak egy botor próbálkozás volt. Ahogy figyeltem a férfit, egyre biztosabb voltam benne, hogy a férfi személyisége olyannyira elundorító számomra, hogy az már fáj. S ebben a legfájdalmasabb a gyermeki lélek és a felnőtt látókör keveredése volt, melynek elegye hiteltelenséget szült, ami egy komoly beszélgetés kapcsán nem volt túl előnyös.
- Vagy teljesen értéktelen volt a segítségem, vagy pont annyira szűkmarkú, mint amilyenek látszik - jelentéktelen szavak voltak ezek számomra, habár utáltam, ha becsmérelnek engem. Ajkaim azonnal  válaszra nyíltak.
- Vagy annyira vak az elméje, mint látszik, vagy pedig képes meglátni bennem a jót, ám ehhez sasszemek kellenek! - feleltem, miközben azon elmélkedtem, hogy megsértődjek -e a férfira, de végül ezt csak bóknak vettem az ifjútól. Hiszen végül nem talált a cél mellé, de szűkmarkúság téma, hangulat és személyiség függő is volt, s ezek összértékében Craig nem kaphatott volna nagy fizetséget. Habár, azon alkalommal igyekeztem rendes lenni és komolyan gondoltam a fizetséget, ám, ha Mr Nichollsnak  a kacérkodás, pofázás kell, azon módon is alakultak a dolgok. Ha ő tiszteletlen bunkó akart lenni, elviseltem, de megfogadtam, hogy ő engem el nem bír majd csitítani, ha még párszor beszól.
Tovább nem szóltam, csupán figyeltem, ahogy a rúnamágus elmélyedt a papírban, majd meghökkent és óvintézkedéseket tett. Ez mosolyt csalt az arcomra, hisz biztos voltam már benne, hogy nem csak az alkohol hatása volt az el nem múló, kissé halvány érzés. Fura gondolatok kezdtek keringeni az elmémben, ám ezek mind titokban maradtak. Elkezdtem legbelül elmélkedni, hogy vajon mi a pergamen igazi célja, ám mivel semmi nem volt a kezemben, nem igazán tudtam érvelni egy kitaláció mellett sem. Így hát a papír mibenlétéről homály fedte az agyamat.
Nem is volt időm ezen gondolkodni, mert a megbízottam felolvasta a következő részletet. A szavam is elakadt. Talán azért, mert kicsit száraz és pimasz volt a jellemzés, s mert ez a jellemzés teljesen igaz volt rám, bárhogy is tagadtam volna. Egy pillanatig emésztettem a hallottakat,. Vettem egy mély levegőt, s megszólaltam.
- Igen, azt hiszem ez szikár lényem lenne. Habár a jellemzés kissé vad, ütős, de meg kell vallanom hátborzongatóan igaz. Mit gondol?

*Az elmúlt percek néhány fontos kérdésre minden kétséget kizáróan megadták a választ. Ezek közül az egyik, hogy Craig kezdeti megérzése, és ellenszenve cseppet sem volt alaptalan. Bár nyilvánvalóan a másik félé sem, mely egyre csak fokozódott, és ezt a szemrehányó pillantást követően érezte is az Ausztrál. Megbízója arcára ezúttal a dac, és az undor ült ki, mely tökéletesen hidegen hagyta Craig-et. Ha valakit, akkor őt aztán a legkevésbé sem zavarja az ilyesmi. Tekintve, hogy fölényét nyugodt magatartása is hatványozottan igazolja. Hisz aligha kérdéses önszántából van itt, és úgy segít egy számára tökéletesen ellenszenves embernek, hogy még fizetséget sem vár érte. Az sem zavarja, ha lenézik, vagy semmibe veszik. Márpedig ezek mindegyike megvalósul. Mi ez, ha nem tökéletes önzetlenség, melyet a jelleméből adódó őszinte hit táplál, hogy segíthet a másikon, bármilyen unszimpatikus, önhitt, vagy fennhéjázó.

A lány e kvalitásai cseppet sem foglalkoztatták a varázslót, és ez látszott is rajta. Segítséget kértek tőle, ő pedig az adott szavának megfelelően cselekedett, és segített. Nincs hát így itt szükség semmiféle fölényeskedésre. Ha a másiknak jobban esik igénybe venni valaki segítségét, és mellette ilyen hálátlanul viselkedni. Ráadásul egy cseppet sem alább adni abból a bizonyos magatartásból.. akkor hát legyen gondolta egykedvűen az Ausztrál különösebb figyelemre nem méltatva a másikat. A lány szavait követően is csak egy elfojtott vigyor ül az arcára, majd minden erőltetés nélkül, mintha nem is lenne jelen teljes lényében ő is csak ennyit szól.*
-   áhh egy fenét.. nem szokásom nekem felesleges dolgokkal foglalkozni… meghagyom ezt a sasoknak.. azoknak úgy hallottam amúgy is tengernyi felesleges elpazarolandó idejük van..*Furcsán nyomja meg az idő, és a sas szavakat. Jól érzékelhető az Ausztrál akcentusa. Majd ismét ránéz a pergamenre, és egy kicsit előreolvas magában a szövegben. A felesleges rúnák most is sorra követik egymást.. ami némiképp aggasztó, de maga szöveg tanulságos. Kissé fel is kuncog rajta, de aztán elfojtja magában. „Igen tökéletes.” Áll ugyan is a szövegben.. úgy tűnik a megbízója ősei sem voltak híján az önteltségnek, ez már egyszer biztos. Majd egy röpke pillantás a megidézett malícia mutatóra, mely egykedvűen forog körbe-körbe a levegőbe, de egyelőre nem jelez semmi veszélyt. Craig a szeánsz ezen szakaszában hol a papírt, hol pedig a lányt figyeli, miközben álmatagon dörzsölgeti a szemét. A lány arckifejezése árulkodó, valamin határozottan töri a fejét, de egyelőre csak ő tudja micsodán. Korábban láthatólag azon morfondírozott mennyire irritálja Craig viselkedése, és a belülről sugárzó őszinte nyugalma, de most más jár a fejében. Végül mikor Craig az újabb rész fordításának végére ér, a másik csodálkozással teljes kérdést tesz fel. Minek hatására egykedvűen tekint végig a másikon. „Hátborzongatóan igaz. Mit gondol?” Ismétli magában a szavakat, s közben a szemi csak úgy vigyorognak. A lány kelletett hanghordozása felidézi benne a Császár Új Ruhájának történetét. Abban is azt a jelenetet mikor a Császár meztelenül jelenik meg miniszterei gyűrűjében, s önelégülten kérdezi „Na hogy tetszik az új ruhám?” Azok pedig természetesen hajbókolva dicsérik. De ez már nem tartozik annyira ide, minden esetre a lány kérdése tökéletes dejavu. Mintha csak maga előtt látná a groteszk jelenetet. No persze cseppet sem arról van szó, hogy a lány meztelenségéről ábrándozna, a helyzet az, hogy Craig jelen pillanatban nem igazán képes nőként tekinteni a megbízójára. Az ő szemében csupán egy szívtelen boszorkány, de hisz ebben az esetben nem is téved. a jóslat is megmondta. Az elmélkedés mosolyt csal az Ausztrál arcára, így a kívülálló számára a látvány igen csak fura lehetne. Végül Craig természetesen nem hagyja válasz nélkül a másikat.*
-   Hát különösebben semmit sem gondolok.. megmondom őszintén.. *Majd kérdően néz a másikra, hogy folytassa e a fordítást.*

[számomra már nem volt remény...]

Nem minden olyan egyszerű, mint amilyennek látszik...

Mindvégig ugyanaz az el nem múló, feszengő érzés dörömbölt bennem a rúnamágussal kapcsolatban. Az unszimpátia elemzése kötött le, ahogy figyeltem a férfit, Az ifjú alaptermészete volt teljesen visszataszító. Természetesen én sem voltam mindennapi megalázkodó gyermek, ám benne volt egy olyan hergelő nemű tulajdonság, amit még egy átlagos ember sem tudott volna elviselni.
Habár jómagam is gunyoros és rideg, talán fölényeskedő voltam, mégis egy szakadéknyi különbség volt a személyiségünk között: soha életében nem nevelték meg Mr Nichollsot. Mert igen, a szememben csak egy nevetlen kölyök volt, bárhogy is néztem.
Egy okoskodó tojás volt az agya helyén, ami tiszteletet akart, kapott, aztán eltiporta azt. A saját botorsága volt az, hogy egy irigylésre méltó fogadtatás után elkezdett fantáziálni és kötözködni. Mert az animágiával való foglalatossága szimpla kötözködés volt. S ha hitte, ha nem, nem volt vele igazából tervem, ahogy ő azt kitalálta.
A második dolog, ami nagyon idegesített benne az a mindentudása volt. Habár volt, hogy meg sem mozdultam, ő máris kitalálta VOLNA mit gondolok vagy érzek és reagált is. Ha igazából a jelenetet kívülről figyeltem volna, ő akart rajtam uralkodni és nem én felette. Mert én csak egyszerű megjegyzéseket tettem, ám ő játszotta az okostojást, mintha tudná mikor mit gondolok, miközben csupán rideg arckifejezés táncolt az arcom peremén.
Márpedig ez az okoskodás, a szememben alaptalan volt. Annyira bölcsnek hitte magát, mint ha ő lett volna Merlin, ám biztos voltam benne, hogy csak egy fennhéjázó kölyök, aki mondhatott volna bármit rám, nem én voltam ellenszenves már az első mondataimnál.
Tudtam, hogy az ausztrál neveltetés más, de az a fiú annyira el volt kapatva, hogy mint egy jósnő megláttam: életében sok pofont fog még kapni. Nem volt benne alázat, vagy csak tisztelet, hanem egy szabad szájú, méltatlankodó, okoskodó kisfiú volt még, aki próbált erősnek látszani, ám csak undorító kettősséget hozott létre.
Őszintén? Meglehet, hogy kemény voltam vele és én sem voltam túl kedves és tiszteletet nyújtó úrilány, mégis, nem lehetett minket összehasonlítani, mert ő csak az egójától bűzlött.
Miközben az egyéniségét firtattam csupán a papírra bámultam és még kortyolgattam párat az italomból. Csak akkor szólaltam meg, mikor a véleményezését mondta. Ez is csak egy kedves gesztus volt, igazából nem érdekelt a véleménye, de ahogy ki is fejezte, nem volt hajlandó normálisan beszélni. Tisztán lerítt róla, hogy egy nemtörődöm fickó volt, aki azt hitte, mindent tudott a világról, pedig nem. Még én sem hittem ezt, nem még, hogy egy jöttment ficsúr.
Válaszként legszívesebben odavágtam volna: "Így jár az, akinek nincs elméje, nem gondolkodik...." De inkább megtartottam magamnak, minthogy azt is, hogy darabokra szeleteljem. Pedig a találkozó alatt, volt már, hogy a pálcám a kezemre csúszott, mégis szerencséje volt, óriási szerencséje, hogy nem lendítettem meg a varázseszközt és tanítottam meg a jó modorra.
- Akkor, folytassa!
Mutattam kedélyesen a pergamenre, miközben elhelyezkedtem a férfival szembe lévő kanapén, a kis asztal másik oldalán. Néztem a falon fekvő festményt magamról és Mr Nicholls szavai a fülemben csengtek. Az alkatom tökéletes leírását jósolták az őseim, s mintha tényleg látták volna a lelkem, mely tényleg hasonlított egy fához, vagy egy elnyűtt kerthez, mely leginkább egy temetőre hasonlít. De ami a legreálisabb és konkrétabb idézet volt a ...lélek bűze, mely öl. Öl egy mosollyal, egy szóval, egy tőrrel, a varázslattal.
A szavak mintha csodálatos melódiát játszottak volna, habár tartalmuk mégis borzalmas volt. Ahogy a részlet vége is, mely a fényről, s a reményről regélt, de számomra hiába, nem jelentett semmit. Csak üres sorokat, mert számomra már nem volt remény...

*Ahogyan mondani szokás az idő ólomlábakon vánszorog egyre előre, és előre. A helyiség -melyben a Varázsló, és a Boszorkány önszántából ugyan, de mégis egyre kelletlenebbül kénytelen együtt tölteni az időt- feszült, és csendes. A levegő állott a tobzódó indulattól, és előítélettől. Nehéz, és párás, mintha csak a trópusokon lennének. Holott a messzi észak tudománya dominálja a szobát e pillanatban. Craig higgadtan ül a pergamen fölött, s fogadja megbízója utasításait. Közönyös derűvel. A már korábban is feszítő indulatok csak jobban elhatalmasodtak az iménti percekben. Szóváltás ugyan nem alakult ki, látszólag egyik félnek sem fűlik a fog az ilyesfajta konfrontációhoz. De a lány szikrázó tekintete mindent elárult. Épp úgy mint az Ausztrál nyegle testtartása. Egyikük megfojtotta volna a másikat egy kanál vízben, míg a másik oly mértékben nézte levegőnek az egyiket, hogy talán azt sem vette volna észre, ha kisétál a szobából.

Mégis mi tartja így fenn a helyzetet? Talán a közvetlen összetűzéstől való viszolygás? Ez nem valószínű. Mindkét fél meglehetősen magabiztosnak tűnik, mind adottságaiban, mind képességeiben, így ettől aligha tartanak. Igaz ez akkor is, ha Craig nem kifejezetten a fizimiskájával vív ki magának tiszteletet. A lány szemében ráadásul az első percről kezdve folyamatosan összébb, és összébb megy. Azonban maga a tudás, amiért felkérték a fordításra kétségtelenül latba esik. Igaz ez az ellenkező irányból is, hisz ha eddig felfuvalkodottnak és gőgösnek vélte megbízóját a kócos varázsló, most igazi kicicomázott léggömbként lebeg felette. De ez pont annyira érdekelte, mint eddig.

Nehéz volna hát pontosan megállapítani, miért nem ugrottak még egymás torkának a néma, gerilla hadviselés helyett. Fontos faktor lehet a kérdés megválaszolása szempontjából, hogy feltehetőleg most már mindannyian kíváncsiak a jóslatra. Kíváncsiak, még ha nem is ugyanabból az érdekből. A lány motivációja egyértelmű, hisz ő maga jóslat alanya. Ha bár Craig is szerepel, de őt ez kevéssé izgatja. Az Ausztrált sokkal inkább motiválják most már a tartalmi, és szakmai kérdések. Milyen mágiát hordoz magában az írás? Hordoz e egyáltalán.? Hiszen egyre inkább úgy fest neki, hogy valami megbújik a szöveg hátterében, de még nem látja át olyannyira, hogy „olvashasson a sorok között”. Erre még várni kell. Ehhez időre van szüksége, melyről ki tudja egyelőre, hogy a rendelkezésére áll e majd. A lány pedig a hűsbe forduló szótlan intermezzo-t követően újra harcba szólítja kelletlen alkalmi fordítóját. Aki szintén vállat vonva, de határozottan növekvő érdeklődéssel veti magát a jelek, és karakterek alkotta szóképek közé.*

-   Lássuk! *Mondja, s a papírra veti kék tekintetét, s közben fél szemmel az idézett malícia mutatót is vizsgálgatja. Lassan tovább olvassa a szöveget.*

„Mert ám ez a nő, a des Pres család sarja. Igen, tökéletes ivadék. Elszánt, kimért és ügyes, ám a kor árnyéka vetődik rá, mely romlott, mint a férges alma. Van bűne elég, melyek közül a legvadabb a vére. A vére! Az ádáz anyja miatt! Egy mocsok miatt!
A család  jól él, ez látszik az ifjú hölgyön is. Nem feltétlen az örökség tette gazdaggá. Több lábon áll, melyet nagyon helyeset tesz. Messzibb nézve, a család tagjaira szintén a jó mód tükröződik, illetve a szellem fejlettsége. Mindegyik ravasz és különleges erő rejtőzik bennük, ám közülük csak kevesen ismerik fel ezt. Más vonja el a figyelmüket.”

*Ér lassan az újabb szakasz végére, s lassan közelít a szöveg vége felé. A tartalom láthatólag a család ajnározására koncentrálódik, de különösebben nagy titokra eddig nem derült fény. Craig felnéz a lányra, és így szól.*
- Nos folytathatom? Sikerült értelmezni valamit az egészből eddig? *Kérdezi őszintén kíváncsian, hisz a maga értelmezésében eddig semmi igazán előremutató érdekességet nem talált, de a lány lehet, hogy másként van ezzel. Ha már időt szánt erre a dologra szeretne ő mag is megtudni egyet, s mást.*

Nem minden olyan egyszerű, mint amilyennek látszik...

A sűrűsödő információk kissé ködösítítették a gondolataim halmazát, ám ha sok értelmét nem is láttam még a szövegnek legalább elvonta a figyelmemet az ingerültségről. De persze nem csak a írás részletei foglalkoztattak, hanem a Sárkánylehelet vodka, mellyel újra megtöltöttem a poharam, majd visszahuppantam Mr Nichollsal szembe. Mondhatni az ital volt a jókedvem záloga, hogy nem nyársaltam fel a rúnamágust vacsorára.
Habár a következő részlet némi dühöt ébresztett bennem, mégis kénytelen voltam elfojtani azt. A szavak, melyek a levegővel egyesülve távoztak Craig száján már- már sértőek voltak. Igaz, az első mondat, mondatok még dicsőítőek voltak, örömmel is vegyülhettek volna, de az a szó, az az egyetlen, három betűs vézna kis szó indulatokat gerjesztett bennem hirtelen, melyeket a pergamenbe üvöltött gesztenyebarna szevem. Mintha csak villámokat szórt volna az elmém, a csillámló, mély, melegszínű szemeimen át, de ezeket elnyelte a pergamen, ahogy rámeredtem.
Miért volt olyan nagy baj a vérem? A hülye vérem! Szent Merlin! Tudom- tudom. Jómagam is megkaptam a nevelést a társadalmi elhelyezkedésekről a vér rendjében, de ilyen nyilvánosan soha sem kellett szembesülnöm azzal, hogy félvér vagyok. Félvér. Mert mindenki azt hitte, hogy az ereimben aranyvér folyik, csak mert nagyapám úgy akarta. Megvallom, ez nem volt hátrány, mert tiszteletet parancsolt és már gyerekkorom óta e ranghoz méltó viselkedésre neveltek, sőt, mindenki úgy tudta, hogy engem és a bátyámat nem az a nő szült, aki mugli lévén apámmal élt, hanem egy másik nő, aki korábban elhalálozott. Soha nem volt bátorságom odaállni a nyilvánosság elé és azt mondani, hogy hazudtam, tényleg félvér vagyok, mint ahogy abban a percben sem tellett bátorságra, márpedig hajmeresztően cinkes volt az ügy.
Ám ezt az egy szót, szóösszességet, mondatot, mely furán mutatott a dicsérő szögezetben eltakarta az utánna következő részlet, mely már az egekig dicsért.
Azonban az még nagyobb dicséretnek ért fel, hogy Craig - hála Merlinnek -, nem értett semmit az egészből. Addig volt a jó, mert kellemes biztonságban érezhettem magam. Meghúztam a whiskeyt, majd a poharat finoman lecsúsztattam az asztalra, ahol Mr Nicholls ügyködött.
- Hát azt kell mondjam egyenlőre nekem is ködös az egész. Talán egy próbajóslat lehetett, vagy csupán rejtett sorokban próbál instrukciót nyújtani a családnak - magyaráztam félreterelő hadműleveletként. Meglehet, hogy tényleg csak nekem tűnt fel a véres dolog, de azzal a két mondattal bebiztosította. magam. - Folytassa kérem!

*Amint az Ausztrál halad előre a szöveg fordításával az értelmezés úgy válik egyre homályosabbá. Legalább is annak számára, aki nem követi figyelmesen sorról-sorra. Craig nem tulajdonít, túlságosan nagy jelentőséget a tartalomnak csupán közvetít e pillanatban. S ez a jótékony ügybuzgóság valamivel kellemesebb légkört teremt. Egy kicsivel enyhül a feszültség a szobában, melynek már épp ideje volt, hiszen az elmúlt percekben már-már robbanás közli állapot alakult ki. Szerencsére ennek vége egy időre. Az Ausztrál megbízója laza mozdulattal helyezi magát ismételten kényelembe a fordításon ügyködő kócos varázslóval szemközt. Craig továbbra is a szöveget bújja a rejtett szimbólumok értelmét keresve. S közben fél füllel hallgatja a lányt. A szavai megint csak nem tükröznek túlzott magabiztosságot, így Craig ismét szinte biztos benne, hogy a másik valamit elhallgat előle. Ráadásul, ha jobban belegondol, és felidézi, a korábbi sorokat lehet is rá oka.

 A varázsló szemében megcsillan ugyan a kétely a lány heveny magyarázata hallatán, de igyekszik ezt gyorsan leküzdeni tekintettel rá, nem szeretne újabb ellenségeskedést. A korábban megfogalmazott alapos gyanúja sem aratott osztatlan sikert, így bizonyára, ha ismét megosztaná Roxana-val, hogy meglehetősen gyérnek tartja a magyarázatát az újból agresszívan, és intoleránsan reagálna. „Próbajóslat persze..” Gondolja magában, de nem mutatja az érzelmeit. Legalább is igyekszik. Ugyanakkor kissé visszagondolva az iménti szövegrész olvasásakor a lány kifejezetten feldúltnak tűnt. Ez nem kerülte el Craig figyelmét. Az Ausztrál most kissé elmélázva próbálja összeilleszteni az iménti történések foszlányait, melyből a korábbinál valamivel jobban olvasható kép rajzolódik ki. Igen ez az.. csap belé a felismerés. Mikor végre rájön a szöveg melyik részénél vált kifejezetten indulatossá a lány kisugárzása, és vetett szúrós pillantásokat az Ausztrálra. De hisz akkor az abban a percben kivételesen nem is neki szólt, hanem a szövegnek. Így már egészen más a helyzet. Kezd tisztábban látni a rúnamágus. Közben pedig a malícia mutatót figyeli, mely továbbra is lomhán járja ütemes, és lassú fordulatait az éterben.

Craigben lassan megfogalmazódik a saját értelmezése, de ezt nem köti a másik orrára, egyrészt mert nem akar bajt, újabb szócsatát másrészt meg semmi köze ehhez a dologhoz. Az ilyen jellegű vérvonal kérdések őt különben is tökéletesen hidegen hagyják. Lévén Ausztráliában ennek sokkal kevésbé tulajdonítanak jelentőséget. Így a neveltetéséből adódóan érzéketlen a témára, még így is, hogy tudja erre Angliában főleg napjainkban ez igencsak komoly téma. Végül a lány szavait reakció nélkül hagyva gondolatait magában elraktározva fogadja meg az utasítást. Bólint, s miközben Roxana újra, és újra kortyol, alkohollal homályosítván el így látását ő maga tovább folytatja a fordítást.*
- "Hogy ugyan mi? A család. Romlottság van abban, elégedetlenség, veszekedés, igazságtalanság. Milyen züllött társaság lett ez? Így szennyezik a nevet! Nincs bennük tartás, nem értékelik az életet, melyet tőlünk, őseiktől kaptak! Micsoda rágalom! Hát milyen család ez!? A mágia azért adatott, hogy különlegessé tegyen, ne átokként éljék hát! Avagy ha nem, ugorjanak a halálba, a messze távolba.
A család csekély szemérmetlen mivolta ellenére, pár erős kapcsot alakít, mely igazából összetartja a két részre szakadt famíliát. Eszeveszett értelmetlenségek a vita tárgyak, melyek újabb lyukat szőnek a család hírnevére! Hallatlan!"

*A szövegrész végére értve Craig mély levegőt vesz hisz szinte egy szuszra olvasta fel a nem éppen könnyű szöveget. A Rúnák sűrű szövetéből újabb részletek sejlettek hát fel Craig szavai nyomán. Roxana nyilván egyre tisztább képet kap, de mi következik eztán.?? Tekint fel Craig a nőre.*

Nem minden olyan egyszerű, mint amilyennek látszik...

Csak egy újabb eseménytelen pont volt az éj repertoárján a szövegrészlet. Valami olyat vártam, ami igazán fontos, habár ez is nagy segítség volt. Megismerhettem őseim véleményét és megerősítettek avagy elbizonytalanítottak pár dologban, de igazi áttörést nem hajtottak végre az okirattal, habár egyre kerekebb volt a jóslat, mely megmutatta, mik voltak azok a lyukak a család hírnevén, amit mindenféleképpen be kellett foldoznom.

Talán meg is értettem a felháborodottságukat, a család tényleg omladozott és voltak kihágások, de a tervem is meg volt, amivel rendre utasíthattam őket, Brooke családrészét. Éppen ezért higgadtan vártam a következő részletet.
Elképzeltem, ahogy az őseim ezt a pergament írták. Ezernyi szövevényes kép jelent meg az elmémben, de igazából nem tudtam eldönteni, melyik a hiteles. Vajon, hogy tudták így megjósolni a jövőt? Talán valami különleges eszközt használtak, amit mi, a kor ifjai már nem ismertünk? És vajon milyen élmény lehetett számukra ez a csekély időutazás? Egyáltalán hogy néztek ki az elődeink, hol írták ezeket és milyen céllal?

Meg kell mondjam sokkal jobban lefoglalt a köret, mint a főétel. Azon is elgondolkodtam, hogy talán Craig fordított silányul, netán elhallgatott valamit, ahogy néha megváltozott az arckifejezése, különböző mimikákra formálódva. Őszintén reméltem, hogy semmit sem hallgatott el előlem, mert akkor szép estém lett volna, egy csipetnyi kínzással megfűszerezve. Csak én jártam volna jól. Az is eszembe jutott, hogyan boncolgatnám darabokra a rúnamágust, de ezek, mind csak elvben valósultak meg, a varázsló szerencséjére.

A fokozatosan rágalmazó sorok csupán enyhe érdeklődést váltottak ki belőlem és némi unalmat, amit kezdtem érezni. Maga az irat is kezdte elveszteni a varázsát. Ez volt az egyik érzés és a másik, amit egyre erősebben érzékeltem: az Craig volt. A kapocs, amire eddig nem szántam időt, hogy elemezgessem, egyre erősebb hidakat épített. Teljesen elkápráztatott, ahogy kezdtem felismerni, hogy az a fura érzés, ami bennem derengett, nem más, mint Craig személye, ám pontosan nem tudtam behatárolni a jelenséget.

A másik része a fura érzésnek a döbbenet volt. Belekortyoltam az italba, miközben enyhén felvidulva forgattam a szemeimet. Egy fej magasságban az ausztrállal, egy sziszegő csúszómászó jelent meg. Vigyorogva kortyoltam az italomból, majd letettem a kristálypoharat az asztalra és megszólaltam.
- Ejnye, Salem! Rúnamágust szeretnél vacsorára?

* Craig fordítása makulátlan volt. Tudásának legjavát adva szembe nézve a kavargó karakterek özönével állta a sarat, és mondhatni tökéletes pontossággal fordította le a szöveget. Azonban erre egymaga aligha vállalhat garanciát, hiszen nincs, aki ellenőrizze, lévén a másik nem érti ezt a műfajt. Hiszen, ha konyítana hozzá valamicskét nyilván nem kérte volna a rúnamágus segítségét.

Már jó ideje csend honolt a szobában, a korábbi indulatos párbeszédfoszlányok a semmibe vesztek. Egyedül Craig felolvasásszerű monoton kántálása töri mega csendet, amint olvassa a jóslatot. Roxana arcán azonban mindezek ellenére a bizonytalanság jelei látszanak. Mintha felmerült volna benne, hogy Craig hibásan fordít. Végül is jogos lehet a kétely, hiszen az ismeretségük nem indult fényesen. Azonban, ha a lány valóban ismerné a másikat, ezt rögvest elfelejtené, hiszen az efféle taktikázás nem jellemző az Ausztrálra. Craig szó nélkül hagyja a dolgot, hiszen mint korábban ezt eldöntötte megunta a kisszerű konfrontálódást. Ehhez továbbra is tartja magát. Azonban, amint egyre jobban belemélyed szövegbe a félreeső funkciótalannak tűnő jelek lassan baljósabb képet kezdenek kirajzolni. Craig most már szinte biztos a sorok közt megbúvó rejtett mágiában. És a karakterek atipikus elhelyezkedése egyértelműen utal is valamire.

Hogy mire? A válasz egyszerű a sorok közt rejtőző ármány alanya a lány nem más. Ezt sikerült kiderítenie. Azonban hogy felvilágosítsa erről a másikat, vagy sem.? Ez már egy újabb kérdés. Először vonakodik az ausztrál, majd dönt és rászánja magát. Ám előbb még átfutja a jóslat elkövetkező sorait, és közben a malícia mutatóra is vet egy pillantást, ami igazolván a burjánzó gondolatokat valamivel gyorsabban kezd forogni.
Ám ha ez nem volna, elég újabb szereplő érkezik a képbe. Méghozzá egy csúszómászó formájában. Hangtalanul siklik a páros közelébe a tökéletes észrevétlenség homályába burkolózva közelít ám a számításait egy apró mozdulat húzza keresztbe.

Miközben Craig a malícia mutatóra vet pillantást meg akad a szeme a lány poharán is, melyet épp ekkortájt tart a kezében egy önfeledt korty után. A szoba közepesen erős fénye tükörképet csillant a kristálypoháron, mely Craig számára látni engedi a közeledő hüllőt. Ha tapasztalatlanabb volna, könnyen azt is hihetné, hogy a malícia mutató a kígyóra utal, ám Craig tudja, hogy az állati rossz szándékot ez a megidézett szerkezet nem képes előre jelezni. Ugyanakkor a forgás szöge nem is a lányra utal, így a küldő hatás borítékolható. Craig arcán csendes magabiztosság tükröződik. Nem akarja elárulni a lány számára azonnal, hogy megpillantotta az állatot, ám mikor az üdvözli a hüllőt maga is megszólal.*

-   Stílszerű név egy lábatlan jószágnak! *Szólal meg Craig tréfásan felvillantva így, hogy valamilyen módon tudomást szerzett a közeledő lényről, hogy a másik rájön, e honnan tudta az különösebben nem izgatja az viszont már annál inkább, hogy az újabb részlet lefordítása előtt tájékoztassa a másikat a felfedezéséről.*
-   Viszont van itt valami amit szeretnék elmondani mielőtt folytatom.!! *Kezdi.*
-   Azt hiszem, hogy nem csupán egy egyszerű jóslattal van dolgunk! Okkal feltételezem, hogy varázslat bújik meg a sorok között, és szeretném felhívni a figyelmet rá, hogy ha tovább olvasom, és a végére érek majd a varázslat valószínűsíthetően akkor teljesedik ki, és nem tudom pontosan megmondani, hogy mi lesz az eredménye.
-   Ennek fényében kérdezném, hogy folytassam e a fordítást?? *Kérdi kíváncsian, miközben ujjai között a pálcáját egyensúlyozza akrobatikus mozdulatokkal.*