Godric's Hollow

„ A sötétség leple alatt szándékoztak a faluba hoppanálni, ezért csak késő délután itták meg a Százfűlé-főzetet. Attól Harry egy középkorú, kopaszodó férfinak, Hermione pedig az illető mugli alacsony és jellegtelen külsejű feleségének a másává vedlett. A gyöngyhímzett táska, amibe minden holmijukat bepakolták (a horcrux kivételével, mert azt Harry a nyakában viselte), Hermione állig begombolt kabátjának egyik belső zsebébe került. Ezután Harry kettejükre  borította a láthatatlanná tévő köpenyt, és késlekedés nélkül belevetették magukat a fullasztó sötétségbe.”

[A manóba! A hóval nem számoltam…]

Ron elhagyott bennünket. Egymásra vagyunk utalva Harryvel, és mostantól kezdve kettőnknek kell megkeresnünk a horcruxokat. A napokban megfordult a fejünkben, hogy talán Godric’s Hollow-ban lehet a kard, azonban ez csak puszta feltételezés. Vol… Voldemort számít arra, hogy eljövünk ide, így muszáj volt minden lehetséges módon elrejtenünk eredeti mivoltunkat. Harry nem a kard miatt akart idejönni – gondolom, hogy a szüleihez szeretett volna eljönni, de erre végül nem derült fény; a kard körül járt minden gondolatunk. Az utóbbi időben Bathilda Bircsók neve is felmerült Godric’s Hollow kapcsán, mivel az idős hölgy jól ismerte Dumbeldore professzort, és reméltük, hogy valamit megtudhatunk majd tőle, de igazából nem tudjuk pontosan, hogy mit is szeretnénk kérdezni majd – ez igazából Harryre bíztam.

Hosszú napokba telt, hogy teljesen felkészüljünk a Godric’s Hollow-i látogatásunkra. Amikor elkészült a Százfűlé-főzet, még akkor sem éreztem teljesen felkészültnek magunkat. De tudom, hogy Harry mindenképpen szeretne eljutni a szülővárosába, így igyekeztünk az előkészületekkel minél hamarabb végezni. Hosszú napokig gyakoroltuk a láthatatlanná tévő köpeny alatti hoppanálást, és kezdtem úgy érezni, hogy talán menni fog. Egy házaspár alakját magunkra öltve indultunk neki az ismeretlennek…
Késő délután van, ami ebben az időszakban már azt jelenti, hogy sötét van. Hónapok óta nem volt a kezünkben újság, így csak körülbelül tudtuk, hogy hol tarthatunk az évben. Azt éreztük, hogy lassan vége az ősznek, és beköszönt a tél. Megerősíti bennem ezt az is, hogy mikor Godric’s Hollow-ban földet értünk, igencsak puha volt a talaj a lábunk alatt – és nem a falevelek miatt. Kinyitom a szemem, és bosszúsan körülnézek. Mindvégig igyekszem a láthatatlanná tévő köpeny jótékony takarásában maradni, hiszen fontos, hogy senki ne vegyen észre bennünket. De a hó keresztülhúzta a számításaimat…
- A manóba! A hóval nem számoltam… - suttogom bosszúsan Harrynek. – Hiába minden óvintézkedés, ha a lábnyomainkból látszik majd, hogy merre jártunk.
Valamit nyomban ki kell találnom, mégsem állhatunk egy helyben egész éjjel, hiszen nem ezért jöttünk. A köpeny elég nagy, és ha ügyesek vagyunk, akkor talán megoldható, hogy…
- El kell tüntetnünk őket. Te mész elöl, én meg valahogy eltüntetem őket. – javaslom Harrynek, de szemlátomást nem igazán tetszik neki az ötlet. Lehetséges, hogy túlbonyolítom a dolgokat, viszont rendkívül fontos, hogy biztonságban legyünk.
Hatalmas pelyhekben hull a hó körülöttünk. A zárt boltok kirakataiban és a pubok ablakaiban karácsonyi dekoráció díszeleg. A templom előtt betlehemes díszlet áll gondos megvilágításban, s az előtte elhaladó járókelők meg-megállnak egy pillantást vetni a Kisjézus születésének szent pillanatára. Karácsonyi ének vidám dallama szűrődik ki a házakból, és a városban a szépen feldíszített fák is arról tanúskodnak, hogy itt bizony Szenteste van.

[''Hermione]

''Hermione

' A Godric's Hollow-i kaland

Érdekes beszélgetés előzte meg a kirándulást Godric’s Hollowba. Harry többször is jelezte már, hogy szeretne ott látogatást tenni, de eleddig túlontúl veszélyesnek ítélték meg a helyet… jobban mondva Hermione aggodalmaskodott a leginkább, ha arra vetődnének, egészen biztosan Voldemort csatlósai várnák őket, vagy leselkednének rájuk minden egyes sarokból. Akárhányszor szóba került az út, a lány mindig sikeresen eltántorította a kis kiválasztottat ilyen, vagy éppen olyan indokokkal… utóbb azonban majdhogynem habókos módon egyezett bele, bár lehet, hogy nem is igazán figyelt eléggé, mert a könyvét bújta valamiféle hieroglifák miatt. Éppen ezért Harry visszakérdezett, biztosan jól értelmezte-e a fogadó fél, mit is szeretne csinálni, mire az újfent igennel válaszolt. Persze a böjt most is megvolt, a lány teljesen fel szeretett volna készülni az indulás előtt, így hajszálakat kellett beszerezniük, és rengeteget gyakorolták a köpeny alatti hoppanálást is, egészen addig, amíg nem ment tökéletesen. Egybefolytak a napok, a páros már azt sem vélte tudni, melyik hónapban vannak… újságot régen láttak, jó ideje nem volt részük meleg fogadtatásban, vagy éppen otthont idéző érzésekben. A sátor volt az életük, meg az a kis táska, amiben az összes vagyonuk volt.

Nagyon lassan telt az idő, de a fiatal, élettől edzett fiú szívébe újra egy kis melegség költözött, fűszerezve némi izgalommal is. Tudatosult benne, hogy gyakorlatilag ezzel az utazással haza fog térni… oda, ahol született, és ahol kisgyermek volt. Többször is végigfutott a gondolat, ott legbelül, ha nincs ez az egész, akkor most is ott éldegélne. Oda járna haza a szünetekben az iskolából, meghívhatta volna a barátait, partikat rendezhetett volna… és talán testvérei is lennének. Ezen többször is elmerengett, és mind ahányszor arra jutott, hogy egészen biztosan lennének. Igen. Egy kislány, akit oltalmazhatna, és akinek felelősségteljes bátyja lehetne. Rengeteget elmélkedett a nem létező életén, de most, az utóbbi napokban rajzolódott ki benne igazán… az érzés most kezdte csak emészteni legbelül. Esténként, miután barátja elaludt, hosszú hónapok után újfent kilopta táskájából a Hagridtól kapott albumot, és a szüleinek képét nézegette benne… csak ennyi maradt meg a családjából, ez volt a legféltettebb kincse. Igyekezett a feladatra is koncentrálni, de nehéz volt… a kard, Bathilda…

Közel egy teljes hét telt el az ötlet kipattanásától, jobban mondva a beleegyezéstől kezdve, amikor is Hermione kielégítőnek találta a felkészültségüket. Estére datálták az indulást… Harry torkában hatalmas gombóc volt egész nap, égett a vágytól, hogy végre meginduljanak… aztán késő délután megkezdődött a kaland.

Sötétség. A szív lüktető moraja. Harry csendesen álldogált, érezte, hogy Hermione keze az övébe fonódik. Kinyitva szemeit érdeklődve fürkészte a köpeny takarásában, hová is érkeztek. Egy úton álltak, kies volt, hóval borított. Fejük felett a mélykék-fekete égboltot már csillagok övezték. Az utca két oldalát ódivatú falusi házak szegték, melyek ablakaiban világító, színesen vibráló lámpácskák fonatai díszelegtek. A fiú szinte látta a lelki szemei előtt, ahogyan egy kisebb csoport, melynek ő is tagja, énekelve rója a környéket, karácsonyi dalokat zengve… az álomkép, mi lenne, ha… Hermione szavai zökkentették vissza a valóságba, jobban mondva önmarcangolása. A válla felett, félig kérdő, félig nemleges választ adó tekintettel szólalt meg.
- Vegyük le a köpenyt!
Biztosan érdekes lenne megpróbálkozni a lehetetlennel, és szépen lassan araszolgatni előre, mágikus nyomtalanítást végezni, egyensúlyozni, a köpeny alatt maradni, de úgy gondolta, felesleges az ilyen mérvű elővigyázatosság.
- Senki sem fog felismerni minket, és nem is figyelnek ránk!
Jelentette ki határozott, mégis suttogó hangon, mielőtt a lány megszólalhatott volna, hogy elvesse ötletét. Levéve az oltalmazó, és láthatatlanná tévő köpenyt, Harry a kabátja belső zsebébe hajtogatta azt, majd lassú léptekkel indult meg, oldalán a barátjával, hogy felfedezze szülőhelyének rejtelmeit… és persze felkutassák a kardot.

Hűvös volt az idő, a szellő szinte csipkedte a fiú arcát, de az most nem törődött ezzel. Csendesen ballagott, kémlelve a házakat, amelyek közül bármelyik lehetett az, ahol ő egykoron élt. Mindenre gondosan figyelt, az ajtókra, ablakokra, a tornácokra is, hátha felsejlik valami, noha tisztában volt vele, lehetetlenre vállalkozik. Túlontúl fiatal volt még, amikor elvitték innen… és persze, az sem biztos, hogy látná a házat, hiszen Fidelius bűbáj védte… tény, akik őrizték a titkot, meghaltak már, de nem tudta, ilyenkor mi történik. Ahogyan haladtak, a kis utca balra kanyarodva egyenesen a falu főterének szívébe vezetett. A közepén egy szélfútta karácsonyfa álldogált, szegényesen feldíszítve, hóval fedve. Mellette színes lámpafüzérek között egy emlékmű hirdette a régmúltat. A főteret posta, templom, kocsma, és házak szegélyezték… ahogyan haladtak, egyre több járókelő keresztezte útjukat, akik nem igazán vettek róluk tudomást.

[Harry, szerintem ma van Szenteste.]

A köpeny alatt így nehézkes a haladás, főleg úgy, hogy egyre közelebb kerülünk a főtérhez, ahol a templom áll. Harry javaslata a lábnyomok eltüntetésére az, hogy vegyük le a köpenyt. Nagyon veszélyesnek tartom az ötletet, hiszen a köpeny is az óvintézkedések egyikének számít. Aggódom, hogy olyasvalakivel találkozunk, akivel nem kellene, de ez most nem az a hely és idő, ahol leállhatok Harryvel ilyesmiről vitatkozni. Elfogadom a döntését, és kockáztassunk.
Levesszük a köpenyt és azonnal láthatóvá válunk a járókelők számára. Nincsenek sokan az utcákon, néhány kántáló fiatal, és idősek, akik a főtéri templomba sietnek.
- Harry, szerintem ma van Szenteste. – állapítom meg suttogva. Talán át kellene gondolnom, mielőtt megszólítom Harryt, ugyanis a nevét nem túl ajánlott kimondanom ezen a helyen. Feltűnő lehet. Jajj, túlságosan meggondolatlan vagyok, Hermione, viselkedj!

Amit látok, még jobban megerősít abban, hogy bizony pont Szenteste csöppentünk ide. Szenteste, amikor az emberek a családjukkal vannak. Immáron az új családommal vagyok, de néhány hét óta csonka család lett a miénk Ronald nélkül.
A szüleim pedig… akik soha többé nem lesznek az életem részei többé, valahol jó messze, a tengerentúlon lehetnek, és örülnek egymásnak, nem tudják, hogy mi (vagy inkább ki) hiányzik az életükből. Boldogságuk felhőtlen. Fogalmuk sem lehet arról, hogy egykoron volt egy lányuk, aki még a mai napig nem tudja úgy álomra hajtani a fejét, hogy ne hullajtana néhány könnycseppet az elvesztésükért.

- Biztos vagyok benne. – erősítem meg Harryben is a gondolatot, miközben egy láthatatlan könnycseppet törlök le a jéggé fagyott kezemmel. A zsebembe nyúlok, és felveszem a kesztyűmet – ki tudja, hogy meddig leszünk idekint. Észreveszem, hogy a templom mögött egy hatalmas terület van, amely bizonyára a temető lesz.  Talán Harry észreveszi, hogy már hosszabb ideje arra irányítom a figyelmemet.
- Akkor… akkor ők is ott lehetnek vajon? – szegezem neki bizonytalanul a kérdést. Lehetséges, hogy nem érti, hogy mire gondolok… - A szüleid… Nézd, ott a temető a templom mögött.
Úgy látszik, hogy eddig nem tudatosult benne. Megfogom hát a kezét, és lassan elindulok vele a bejárat irányába. Ekkor hirtelen megpillantom a főtéren álló szoborcsoportot, ami az előbb még biztos, hogy háborús emlékmű volt. Átalakult. Csak nekünk? Vagy hogy van ez?
- Harry, nézd csak!
Egy házaspárt ábrázol; kócos hajú, szemüveges férfit, egy bájos, hosszú hajú, mosolygós nőt, és egy kisgyermeket, akit az édesanyja tart oltalmazó karjaiban.
Ők az. Hárman. Talán a falubéliek így emlékeztek meg a katasztrófáról. Mindenesetre ez egy szép gesztus, véleményem szerint.
Nem húzom tovább. Elengedem barátom kezét, és hagyom, hogy magával ragadják az emlékek és az álomképek. Ennyi neki is jár, ha már nélkülük kell leélnie az életét.
Csendesen állok mögötte, és várok.

[''Hermione]

''Hermione

' A Godric's Hollow-i kaland

A páros lassan sétált, úti céljuk egyenesen a főtérre vezetett… egyelőre egyikük sem tudta eldönteni, hová is kellene menni, ezért ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Legalábbis Harry most, hogy ideértek, már nem volt olyan biztos abban, merre is lehet pontosan az arra, egyszerűen csak ment a vak világba, bízva abban, hogy lesz egy jel, ami felhívja a figyelmüket, arra menj. Barátja viselkedéséből élt a gyanúperrel, hogy Hermione is így van a dologgal, persze ezt nem tette szóvá. Tisztában volt vele, hogy a másik számára és felé bizonyosságot és magabiztosságot kell sugároznia… még akkor is, ha ez olykor nehéz. Annak halk szavait hallva kedve lett volna haloványan elmosolyodni… Szenteste… mi más is lehetne? Az emberek ünnepi hangulatban beszélgetnek, egy kisebb csoportosulás karácsonyi dalokat énekelve rója az utakat. Már éppen visszaszólt volna, amikor a lány megerősítette, bizonyos benne, hogy Szenteste van. Nem vette a fáradtságot, hogy válaszoljon, egyszerűen csak bólintott egyet, hogy feldolgozta az információt. Egy ideje már nem volt újság a kezében, és a napokat sem számolta.

Hermione ekkor elengedte a kezét, amelynek hatására egy pillanatra megtorpant. Furcsa volt látni a tipikusan felismerhető frizurájú lánykát egy idősebb nő képében, de ez része volt a biztonságuk megőrzésének. Csendesen figyelte a mozdulatsorokat… valahogyan az ő mancsa is fázni kezdett, így megemelte azt, összébb húzta a télikabátot a nyakánál, majd a zsebébe kotorva egy ötujjas kesztyűpárt vett elő. Felhúzva azt újfent hagyta, hogy barátja belékaroljon, azonban a várva-várt indulás elmaradt. Helyette egy elhaló kérdés érkezett csak, amelyet a fiú először nem tudott mire vélni. Aztán leesett neki a tantusz, amikor a szülei kerültek szóba. Összeszorult a szíve, hevesebben vert, a testét pedig fájdalom járta át… mély fájdalom… mély sebekkel. Szótlanul bambulta a templom bejárati ajtaját, és a sötét, minden bizonnyal temetőként használt területet felváltva. Úgy érezte, lábaira mázsás súlyok akadtak… mi több, a földbe gyökereztek, de olyan mélyen, hogy talán a gyökerek már a pokol bugyrait szaggatták. Nem akaródzott megmozdulni… tudta, hogy a szülei halottak voltak, de nem volt benne biztos, hogy képes rá, megnézze az esetlegesen ott lévő sírokat is… az annyira… rossz és hihetetlen és szörnyű… rengeteg jelző kavargott a fejébe, miért is nem kellene megtennie. A torkában egyre jobban kezdett elhatalmasodni a nem lévő gombóc… csak állt és bámult, teljesen elveszítette az időérzékét.

Apró rántás szakította ki abból a vak foltból, amelybe beleesett, és ha nincs mellette Hermione, akkor még órákig csak lett volna. Apró és lassú léptekkel indult meg, követve a húzót, át az utcán, a szoborcsoport irányába. Nem vette le tekintetét a sötét területről, a szíve, ahogyan közeledtek, egyre hevesebben vert… aztán megtorpantak. A lány a szoborcsoportot bámulva szólalt meg, amelynek folyományaként Harry is feltekintett a háborús emlékműre… legalábbis annak a helyére. Most három ember látszódott… egy vézna, szemüveges férfi, egy csodaszép nő, kezében egy gyermeket ölelve. James és Lilly, az édesapját, az édesanyját, és jómagát ábrázolta a szobor együttes. A fiú dermedten nézte azt, ami nem lehet az övé soha már, a családját… érdekes volt látni önmagát a sebhely nélkül, ez azonnal szembetűnt neki, de nem szólalt meg. Csak figyelte a hóval fedett alakokat, kissé talán sóvárogva a szebb lét után.
- Gyerünk!
Szólalt meg végül kissé együgyűen, pedig nehezére esett nem könnyezni. Megfogva a párja kezét indult át az úttesten, egyenesen a templom irányába. Még egyszer hátrapillantott a válla felett, de már csak a háborús hősöket látta…a családja, ahogyan annak idején, eltűnt… örökre.

Ahogyan közeledtek, egyre hangosabban szűrődött ki a kellemes szólamú, templomi kórus által előadott karácsonyi ének. Eszébe ötlöttek a szép emlékek, minden, amit átélt barátai társaságában. Az első ajándéka, amelyet Ron anyukájától kapott… meg persze Ron is felsejlett, ahogyan felvette a minden évben menetrendszerűen érkező pulóverét. A tizenkét karácsonyfa a nagyteremben… a Roxfort… Ginny… Fred és George, Remus, Tonks, Dobby, mindenki. Akkor tudatosult benne csak, hogy elérték az oldalsó kaput, amikor Hermione lassan kinyitotta azt, amely emiatt nyikorgó hangot hallatott. A lány előtt oldalazott be a kertrészre… egy kitaposott út vezetett egészen a kapuig, a templom két oldalán pedig derékig érő szűz hó terpeszkedett szét. Harry mélyet sóhajtva gázolt bele, utat vájva a sírok felé.

Elhaladva az épület mellett az éjszakától sötétkékre festett hóból kiemelkedő sírkövek váltak láthatóvá… azokat a templom díszes üvegein kiszűrődő fények tették még sejtelmesebbé… hol piros, hol zöld, arany, vagy éppen kék foltok terültek szét. Harry a kabátja zsebében tartotta a pálcáját, mikorra az első sírhoz ért.
- Ez itt egy Abbott! Talán rokona Hannahnak…
Jelentette ki a követ és a feliratot méregetve…

[Halkabban… kérlek!]

Türelmesen várok, míg Harry a családját ábrázoló szoborcsoport előtt megáll. Nem siettetem sehová, ám nem telik bele sok idő, máris indulásra hívja fel a figyelmemet. Ismerem már annyira, hogy tudjam róla, nem kerget hiú ábrándokat, és jól tudja, hogy egy szobor nem egyenlő az igazi szüleivel, és hogy sosem hozhatja vissza őket. Esetükben talán időfecsérlésnek tarthatja órákon át álldogálni itt, hiszen ezúttal küldetésünk van.
Csendesen követem őt a temető felé. Mikor odaértünk a kapuhoz, ismét hátrapillantottunk, és immáron megint a hősi emlékmű magasodik a tér közepén. Az álom szertefoszlott, talán csak egy egyszerű szemfényvesztés volt, semmi több. Csak illúzió.
Kinyitja a kaput, majd bemegy. Nem sürgetem, nem mondok semmit. Tudom, hogy most mi következik: megkeressük a szülei sírját. Teljesen természetes dolog, ez bele is lett kalkulálva a tervbe – legalábbis részemről. A háttérben karácsonyi énekszó hallatszik, bizonyára a templomból szűrődik ki. A templomkertben egymás után sorakoznak a sírok, rajtunk a nevek és az évszámok. Egy pillanatra megállunk, mikor Harry megszólal – kissé hangosabban, mint amennyire egy temetőben ajánlatos. Csendre intem.
- Halkabban… kérlek! – csitítom azonnal, nehogy valakinek feltűnjön a hangoskodásunk. Nem lenne jó, ha kiszúrnának bennünket. Habár nem a saját testünkben vagyunk itt, mégiscsak feltűnő lehet két alak, akik a sírok között lófrálnak karácsony éjjel.
Lábnyomaink tökéletesen kivehetőek a hóban, csak remélni tudom, hogy senki nem követi azokat. Átmegyek egy másik sorba, hiszen a keresés hatékonyabb, ha külön sorokat vizsgálunk át. A hó gonosz módon befedte a sírokat, így meglehetősen nehéz kivenni a neveket rajtuk. Igyekszem minél ügyesebben kitalálni a neveket, anélkül, hogy mindegyikről leseperném a havat. Semmilyen varázsige nem jut az eszembe, ami segíthetne abban, hogy könnyebben elolvashassuk a neveket, a hótakaró eltávolítása nélkül. Időnként fel-feltekintek, hogy valaki nem követ-e bennünket, hiszen jobb az elővigyázatosság.
Az egyik síron egy ismerős névre bukkanok. A kezemmel letörlöm róla a havat, hogy minden szó jól látszódjon, és megbizonyosodhassak arról, hogy. Talán ez nem a legjobb ötlet, de már későn gondolkodom.
- Harry, gyere! – talán ez érdekelheti. Lehetséges, hogy csalódni fog kezdetben, mert nem a szülei sírjára bukkantam, de biztos vagyok benne, hogy fontos momentumra bukkantam a küldetésünk szempontjából.

Kendra Dumbledore és lánya, Ariana
Ahol a kincsed, ott a szíved is.

[''Hermione]

''Hermione

' A Godric's Hollow-i kaland

Csípős szél fútt végig a sötétbe burkolódzó sírkövek között, mintha a holtak nyugalmasan szerették volna tölteni legalább a Szentestét, és ezzel akarták volna űzni a párost, távozzanak mihamarabb. Ennek folyományaként Harry megborzongott, és kissé összébb húzta a kabátját… most még a hevesen kalapáló szíve sem volt képes felmelegíteni. Amióta megérkeztek ide Hermionéval, rettenetesen furcsa érzések kavarogtak benne, persze ezt nem tette szóvá, nem akarta még ezzel is terhelni barátját… mindkettejüknek megvoltak a maguk problémái. Egyiküké és másiké is volt éppen annyira fájdalmas, hogy ne hozakodjanak elő minden aprósággal. Ráadásképpen a horcrux is, mintha nehezebb lett volna jó pár kilóval, amely most is ott lógott a nyakában, húzva őt a föld felé, vagy akár alá is. Az Abott sír felfedezésénél egy halk korholás érkezett jussul, így a fiú oldalra tekintve barátjára bólintott egyet. Valóban nem volt jó ötlet túlzottan hangosnak lenni, nehogy felhívják magukra a figyelmet. Megemelvén jobbját mutatta, hogy ő megy a tőle jobboldalra eső soron, míg Hermione a bal oldalt kapja majd.

Mélyet szippantva a jéghideg levegőből indult meg, előtte azonban csendesen végigfürkészte az amúgy kihalt, és vészjós környéket. Úgy festett, teljesen egyedül voltak, ez pedig mindenképpen pozitív dolog. A hóban feketéllő lábnyomok árulkodtak csak róluk, de azokról hihetik a helyiek, hogy valaki kijött meglátogatni a szeretteit. Lehunyva szemét egy pillanatra fordult meg, és indult el a kiválasztott ösvényen, keresgélve a kövek között. Mindegyiknél meg kellett állnia, és közelebb hajolni, hogy láthassa a feliratokat. Nem akarta megkockáztatni a pálca és a Lumos ige használatát, mert azzal csak jobban felhívta volna magukra a figyelmet. Lassan haladtak mindketten, köszönhetően a viszontagságos körülményeknek… már percek teltek el, amikor Harry fülét suttogó hangok ütötték meg. A szavakká formálódó piszmogás hatására az amúgy is helyéről kiugró szíve még jobban zakatolni kezdett.
- Megvan… ?
A kérdést már nem tudta befejezni, talán nem is igazán akarta. A két sorral odébb serte-pertélő Hermione felé fordult, és átvágva magát a hóakadályokon érkezett meg.

Lehajolva a gránit sírkő mellé kezdte kiolvasni a sötétség miatt alig látható betűket. A név láttán kissé elszomorodott… de úgy volt vele, talán jobb is, hogy nem a szülei sírját találták meg. Így azonban rengeteg kérdés vetődött fel, és rengeteg megválaszolatlan dolog is. Ezek szerint ugyanis Vitrol és Muriel egyes dolgokat valóban jól tudhattak… például azt, hogy a Dumbledore család itt élt, és egyes tagjaik itt is haltak meg. Fájó szívvel gondolt arra, hogy a Roxfort egykori igazgatója nem osztotta meg vele ezt. Együtt jöhettek volna ki a sírokhoz, megtudhatta volna azt, mennyire fontos szál is köti össze kettejüket. De Dumbledore szerint ez az információ ezek szerint teljességgel felesleges volt. Mindegy melyik szempontból, a kettejükéből, vagy a kutatáséból… de valamiért nem említette. Komor tekintetét és grimaszát most örült, hogy elrejti a sötétség…

[Nem…]

Ahogyan azt sejtettem. Arra gondolt, hogy a szülei nyughelyét találtam meg, és kis csalódással a szemében mégis odajött hozzám, hogy megnézze, mit is találtam.
Kérdését nem hagyom válaszolatlanul.
- Nem… - suttogom tétován – de nézd! – igyekszem felnagyítani a helyzet fontosságát. Talán fáj neki, hogy Dumbledore professzor oly sok éven át elhallgatta mindezt. Nem akarok arra gondolni, hogy Harry egy eszköz volt számára, ahhoz, hogy sikeresen felvegye a harcot Voldemort ellen. Nem akarok erre gondolni, mert ha nem is annyira, mint Harry, de valamennyire megismertem az idős professzort annyira, hogy tudjam: más szándékai voltak. Nem eszközök voltunk számára. Szeretném meggyőzni magamat erről.
Kíváncsi lennék, hogy az a banya Vitrol miket hordott össze szegény emberről – el kellene olvasnom azt a könyvet, még akkor is, ha egy szenny az egész.
Harry arcát fürkészem, hátha mond valamit, e azt hiszem, hogy nehéz pillanatok ezek neki. Onnantól kezdve, hogy beléptünk a temető kapuján. Habár nem a Dumbledore család miatt jöttünk be, hanem a Harry szülei miatt, mégis ez egy olyan dolog, amely fölött nem lehet egyszerűen elsiklani.
Dumbledore-ra vall a sejtelmes idézet a márványon. Talán fontos jelentéssel bír, de számunkra nem mond sokat – főleg, hogy gyakorlatilag homály fedi a családot.
Harry nem kommentálja a dolgot. Bizonyára megrohanták az emlékek az igazgatóról, arról, hogy oly sok mindent elhallgatott a barátom elől. Nem volt kölcsönös barátság az övéké, már ha barátságnak lehet mondani a kapcsolatukat.
- Biztos, hogy sosem említette…? – kérdezem suttogva Harryt, amolyan puhatolózásként. Én elhiszem Harry minden szavát, de persze beszélhettek olyankor róla, mikor más volt a fontos, és ez egy haszontalan információnak számított. Arról nem is beszélve, hogy tudom jól, Harry nem oszt meg velünk mindent, csak akkor, ha már saját maga nem tud rájönni valamire. Nem vetem a szemére, de jól tudja, hogy mi ott vagyunk neki, bármi történjen. Pontosabban… én ott vagyok neki. Kérdés, hogy Ronald hogyan érez. Utolsó jelenete óta nem vagyok meggyőződve arról, hogy egy véleményen van velem. Talán a horcrux miatt, talán nem, de kifordult önmagából.

[''Hermione]

''Hermione

' A Godric's Hollow-i kaland

A komor, vagy inkább szomorú tekintet megemelkedett, és a sötétség miatt szürkés árnyalatú hóról a sírkőre vándorolt. Az idézet újbóli elolvasása sem hozott eredményt, a fiúnak fogalma sem volt róla, mit jelenthet, miért is merült fel a halott varázslóban pont ez. Hermione kérdését követően mélyet sóhajtott, majd megrázta a fejét.
- Nem!
Jelentette ki kissé talán bántó hangnemben… mert olybá festhetett, nem akarja beavatni barátját. Pedig erről szó sem volt, valóban fogalma sem volt a jelentéséről, a miértről. Ráadásképpen a morgás nem is neki szólt, mindinkább Dumbledore irányába. Harry fejében, ha lehet ilyet mondani, még több kérdés merült fel, amelyek jókora keserűséggel itatódtak át. Nehéz volt elfogadnia azt, hogy csak eszköz volt egy olyan ember számára, akibe végtelen bizalmát fektette… akiről azt hitte, nagyon jól ismeri. Holtában pedig kiderült, csak a felszínt karcolgatta, se több, se kevesebb. Szörnyű volt megélni, bár lelke erős volt, ellenkezett az ész érvek ellen.

Felkelve a sír mellől utat vájt magának a téli csapadékban, hogy továbbhaladhasson. Azt kívánta, bár csak ne is látta volna, hiszen volt problémája így is elegendő már. Csendesen kutatott tovább, hátha talál valamit… bár kezdte úgy érezni, rossz a nyom, amin elindultak.

[Itt van!]

Ott állok a Dumbledore család sírjánál és Harry is oda jön hozzám, megmutatom neki a sírfeliratot. Nem tudok kiolvasni a tekintetéből semmit, a hangja is inkább dühös, mint semleges.  Talán egy pillanatra beleélte magát abba, hogy a Potter család nyughelyét találtam, és csalódás volt számára, hogy pont erre bukkantam. Bizonyára most gyűlöletet érez a szívében a nagy varázsló iránt, mert magára hagyta őt a Voldemort elleni küzdelemben, pedig nélküle nehéz lesz megnyerni a csatát. Olyan dolgokat kell megkeresnünk, amiről fogalmunk sincs, hogy mik, és hogy egyáltalán hol keressük azokat. Godric's Hollow jó támpont, de félek, hogy kevés lesz...
Harry mogorva visszautasítását követően faképnél hagyott és tovább indult a nagy hóban. Megértem, hogy nem a Dumbledore sír a legfontosabb neki ebben a temetőben. Én is továbbindulok, viszont másik irányba, úgy hamarabb bejárható. Kicsit vészjósló éjszaka egy temetőben bóklászni, de a házakból kiszűrődő karácsonyi ének valamelyest tompítja a bennem lappangó félelmet. A halálfalóknak most könnyű préda lennénk, hiszen bármikor kiszagolhatják, hogy itt vagyunk, számítanak arra, hogy egyszer ellátogatunk ide.
A hófödte sírok között sétálok, és az egyik pillanatban érdekes dologra leszek figyelmes...
Megvan!
- Itt van! - kiáltok egy kissé hangosabban Harrynek, hogy igen, megtaláltam, amit oly nagyon kerestünk. A szülei sírját. De ha jobban megnézem, akkor... - Jaj, nem... ne haragudj! Bocsánat! Úgy láttam, hogy Potter van ráírva, csak a P betűtől úgy láttam... - szabadkozom azonnal, szegénynek a szívében forgatom a kést. Az előbb a Dumbledore dolog, most meg ez. Össze kellene szednem magam.
Letörlöm a sírról a havat, hogy jobban megnézzem, hogy biztos nem Potter van-e ráírva, de sajnos nem. Azonban valami különös dolgot veszek észre, amit már láttam valahol. A Bogar Bárd meséi! Megvan!
- Gyere csak ide egy percre! - szólok újra Harrynek, aki az imént ismét tovább indult, nem tartotta érdemesnek idejönni hozzám, ha találtam semmit, viszont ezt látnia kell. Talán hasznos lesz számunkra, valamit jelenthet.

[''Hermione]

''Hermione

' A Godric's Hollow-i kaland

Harry továbbra is zakatoló szívvel méregette a hóval fedett sírköveket. Maga sem tudta eldönteni, mit is érez valójában, annyi minden kavargott benne egyszerre. Neheztelt Dumbledore-ra, amiért így hagyta itt... és amiért szinte semmit sem tudott róla. Barátoknak hitte magukat, erre egyre több és több sötét titok derült ki az öreg varázslóról. Zaklatott volt, elvégre egykoron itt élt, a környéken, még a tragédia előtt. Tudta, hogy szülei sírjának itt kellene lennie valahol, hacsak nem... megszakadt a gondolata, efféle borzadályt el sem tudott képzelni. Még a halálfalók részéről sem. Izgatott volt, mert bízott abban, hogy találnak valamit, ha már kockáztatva mindent elutaztak ide. Ez volt az egyetlen logikus és értelmes nyom, amelyen hosszú idő után végre elindulhattak... még akkor is, ha csak ketten maradtak. Fájt a szíve Ron miatt, ugyanakkor dühös is volt a barátjára, amiért elhagyta őket. Sajnálta Hermionét, amiért el kellett viselnie a kirohanásait... meg persze azért, mert ismerte az érzéseit Ron iránt. Nem lehetett neki sem könnyű. Együtt választották a nehéz utat, és mégis szétváltak. Nem így kellett volna történnie.

Egy mélyebb sóhajjal folytatta a kutakodást. A hideg levegő úgy tódult belé a szippantás során, majd megfagyott szegény légcsöve. Szinte a tüdejében érezte a hűvös levegőt. Olyan érzés volt, mintha apró tűkkel szurkálták volna odabent. Már éppen emelte volna a jobbját, hogy a mellkasához kapjon a kellemetlen érzés miatt, amikor Hermione hangja ütötte meg a fülét. Egy apró fintorral az arcán fordult meg ismét, hogy utat vájjon magának... eddig bízott, de elkezdett motoszkálni a fejében a gondolat, talán feleslegesen jöttek, és rossz jelet követtek. A sírhoz érve kissé indulatosabban a kelleténél szólalt meg.
- Mi van?
Már akkor megbánta, amikor elhangzottak a szavak, de inkább nem szólalt meg. Csendesen méregette a sírkövet, bár a feliratok nagyon nehezen voltak kivehetőek rajta.