Ez az egész egy álom.
Rémálom.
Kinyitja a dobozt, majd visszazárja. Belebámul a briliánsba, majd eltünteti a spektrumot, melyet kezére vet a gyémántban megtörő fénynyaláb. Újra. Újra.
Kezdjük újra.
Mélyet sóhajtva pattan fel a karosszékből, járkálni kezd, markában a kis fekete bársonydobozzal. Miért kell erre sort keríteni, és miért pont most?... Nem mindegy, hogy megkéri-e a kezét, ha már úgyis el van döntve az egész? Pokolba a formalitásokkal.
És hová tűnt el Tyara a kúriából két nappal azelőtt, hogy véget ért volna a szünet? Tudja, hogy máshol nincs biztonságban. Bár ami azt illeti, itt sem igazán, de itt legalább nem keresik. És mi ez a rejtélyes üzenet?
Fél? Félne? És ha nem, mégis miért tiltakozik minden porcikája az ellen, ami most történik? Nem tudja, mi ez. És ez idegesíti a legjobban. Megkapta ma reggel ezt az üzenetet, és megkapta a gyűrűt. A kettőnek nyilván köze van egymáshoz, de mi?
Merlinre, ez csak Tyara! Ez csak egy gyűrű, amit fel kell húznia az ujjára, ez csak egy újabb éjszaka lesz egy kényelmes hálószobában! Mégis viszolyog az egésztől. Fiatal még ehhez. Nem akarja. Felhorgad benne a férfiak tipikus tiltakozása a hivatalos kötöttségek ellen, ami érthető is, hisz ugyan miért várunk egy tizenhat éves fiútól érettséget?! Még akkor is, ha a körülmények megkövetelik... Még akkor is, ha az egész világ arra kényszeríti, hogy felnőtt legyen... Még akkor is, ha felelősséggel tartozik a családjáért, beleértve az anyját, a börtönben levő apját; Bellatrixot, Oliviát és... Tyarát. Ő is a családhoz tartozik, illetve csak fog. Amint ez a gyémánt az ujján lesz. Kinyitja a dobozt és visszazárja. Idegesen játsszik az apró, ám annál grandiózusabb ékszerrel.
Felelősséggel tartozik érte.
Mondhatná azt, hogy nem, de képtelen lenne azokban a barna csillagszemekbe nézni, és közölni, hogy nem számíthat rá. A pokolba, hisz... Fontos neki. Nincs rá jobb szó. Szüksége van rá.
- A kocsi, uram.
- Megyek.
~ ° ~ ° ~ ° ~
Miért ilyen hoszú és fárasztó ez az utazás? Néha már azt is feltételezi, hogy körbe-körbe repül a hintó, csak azért, hogy utasának fogalma se legyen, hová megy. Úgy érzi magát, mint egy sorscsapás, amit távol akarnak tartani a háztól. Persze az is. A mosoly, mely megjelenik az ajkán, cinikus, savanyú és bosszúálló. Az. Sorscsapás. Megdörzsöli a Jegyet az alkarján, és felpakolja a lábait a szemközti bőrülésre, miközben lustán kiválaszt egy olivaszemet az egyik kézre eső ezüsttálcáról, és a szájába dobja. Mert ő Draco Malfoy, a veszedelmes, kétszínű, hazug aranyvérű, egy ifjú titán, egy sötét lovag.
Nem is olyan soká a hintó ereszkedni kezd. Kipillant az ablaknyíláson. A kilátás mindeddig hidegen hagyta, csupán Wiltshiret elhagyva a számára kedves-ismerős Stonehenge-et nézte meg felülről, míg el nem tűnt a szemei elől. Most azonban egy idegen helyen van, nyilván valamelyik Mortal-birtokon a sok közül. A nem is olyan messzi távolban az óceán tajtékos vize csapkodja a sziklákat, a levegő sós és párás. Északon van vagy délen? A tenger túlpartján Európa van vagy Írország? Bosszantja a tudatlanság, mégis jókedvűen áll talpra, ahogy kinyílik a hintó ajtaja.
Itt van hát végre.
Az átok megérkezett. Lejjebb húzza az ingujját bal alkarján, noha a bűbáj kellőképp gondoskodik a Sötét Jegy láthatatlanságáról, ez mégis amolyan rossz berögződés.
Lássuk hát a meglepetést!
~ ° ~ ° ~ ° ~
Sötét van a házban. Sosem járt még itt, és sajnos nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy egy pálcaintéssel fényt varázsoljon, hisz nem tudhatja, hogy ezen a területen le tudja-e őt nyomozni a Minisztérium vagy sem. Még nem múlt el 17. De már csak pár hónap...
Meglepő, de nincs is szükség arra, hogy ő maga gondoskodjon a fényről: amint tesz egy pár lépést, minden egyes csillár és fényforrás magától ragyog fel. Impozáns. Ha a hintó érkeztére esetleg nem figyeltél volna fel, a fények bizton elárulják: megérkezett.
Elhalad egy alacsony, márványosra polírozott asztalka mellett, melyen egy üvegvázába állított szál virág mellett egy üzenetet is talál. Felveszi a kártyát, megszemléli, és a mellényzsebbe dugja azt. A karcsú kálát kiveszi a vízből, tekintete a helyiséget pásztázza.
A tengerre nyíló ajtó nyitva áll. A függönyök hívogató páriákként lobognak, csalfán, fehéren. A távolban, ha hunyorog, tényleg ki tud venni egy apró alakot a vízben játszva.
Nem is gondolkodik, lábai maguktól indulnak a tenger kócos tündére felé.
Kavics csikordul talpa alatt, a tenger zúgásától mindez azonban alig hallható. A langyos, tavaszi szél bele-belekap hajába és ruhájába, de szemeit nem veszi le Tyaráról.
De hogy bemenjen utána a vízbe ebben a ruhában... azt már nem! Micsoda romantikagyilkos hozzáállás...
A kálát arca elé emeli, ajkát apró csókkal érinti, ahogy megáll, másik kezét pedig zsebre vágja. Ott a gyűrű. Ott van a zsebében.
- Nem akarsz esetleg kijönni? - kérdi hirtelen fennhangon, ha eddig esetleg nem vették volna észre jelenlétét, amit ugyan nem nagyon, de kicsit talán nehezményezne.
Lehet, hogy kicsit undok, de igazából mindig ilyen volt. Hűvös. Kimért. És kényes. Nem várhatják tőle, hogy a habokban fog játszadozni, mint valami mugli kisfiú.
Mégis elmosolyodik. Hisz Tyara itt van. És ő is. Együtt a világ végén.
- Ha kijössz a vízből, kapsz valamit... - próbálja kiédesgetni magához a lányt, mert hisz tényleg nem akaródzik neki bemenni...