Agnes&Boethius

Észrevétlenül vette át a nyár helyét az ősz. Csak most veszem észre, ahogy libabőrös karomat dörzsölöm. Érdekes, hogy mennyire elkerülik a figyelmünket az apró változások. Szinte csak akkor vesszük észre mikor már megtörtént. Egyszer csak ott van és nagyon nem is lehet visszaemlékezni a folyamatra. Valami ilyesmi történhetett akkor is miután megismertem Agnest. Persze már első találkozásra is bájosnak találtam, de az érzés, ami most feszül bennem lassan formálódott. Észrevétlenül.

 Néptelen, volt a könyvtár. Sietősen kerestem a már jól ismert bájital könyvet. Szemem gyorsan cikázott a könyvcímeken, míg meg nem akadt az ”F.O” monogramon. Fredrich Olafson, gyorsan leemeltem helyéről és már lapoztam is sebesen, hogy megtaláljam a megfelelő receptet. Halk lépések ütötték meg a fülem, úgyhogy felpillantottam a könyvből. Egy lány közeledett a sorok között, hosszú kecses ujjait húzva végig a könyvek gerincén. Nem egy konkrét könyvet keresett, inkább arra várt, hogy egy könyv találjon ő rá. Kissé elvarázsoltnak látszott, és úgy tűnt, még nem vett észre. – Vigyázz még megharap valamelyik! – szólaltam meg kissé előrébb lépve a sötétből, hogy lásson. Akkor találkoztunk először, és hosszú beszélgetések után barátok lettünk. Magam sem tudom, mikor kezdett a barátság átalakulni valami egészen más érzéssé. Egyre gyakrabban jutott eszembe, míg végül csak rá gondoltam.

Fáradtan hullajtja vöröses leveleit a hűs szellő hatására a szemben lévő fa. Az élénk kék égen hatalmas felhők úsznak át, miközben órámra pillantok. Korábban ideértem, de lassan Agnes is megérkezik. Sosem késik velem ellentétben. Gyakran találkozunk itt ennél a régi padnál, amit kissé megviseltek már az évek és az időjárás. Határozott szándékkal indultam el ide, most mégis elgondolkoztam mi fog történni, ha elmondom neki mit érzek. Megéri-e kockáztatni a barátságot, vagy, hogy talán végleg elveszíthetem. És mi van, ha ő csak barátként tekint rám. Így nem maradhat, nem tudnám elviselni a gondolatot, nem tudnék vele lenni vagy nevetgélve beszélgetni. Túlságosan fájna.
Apró alak közeledik a távolból és a szívem nagyot dobban az izgalomtól. Itt az alkalom, most elmondom neki. Kezeimet combomba törlöm, mert kissé izzadtak lettek, majd zavartan elkezdem igazgatni a pulóverem. Figyelem, ahogy közeledik, azzal az ártatlan mosollyal az arcán, mely engem is mosolygásra késztet. A levelekkel játszik a szél, gyengéden sodorja őket, miközben Agnes közeledik a fákkal szegélyezett úton. Zavartan állok fel a padról és köszöntöm,
most még barátként.

„Ha a barátságnál hirtelen többre vágysz? Mit tehetsz olyankor? Csak várakozol, reménykedsz és bízol benne, hogy a holnap sokkal jobb lesz, mert talán végre teljesülhet egy álmod.”

Kilesek a klubhelység ablakán. A lágy szellő hátán kapaszkodva egy falevél suhan el előttem. Itt van az ősz. Állapítom meg, csakúgy magamnak, mellékesen.  
Az ódon falak között, mintha máshogyan telne az idő, elvesztik jelentőségüket a nappalok és az éjszakák, mindent csak úgy mérünk, hogy hány fontos pillanat volt a napjaid között. Engem a legtöbb fontos pillanat a barátaimhoz köt, legyen az öröm vagy bánat, félelem vagy éppen győzelem.
Nem számítottam erre, mindig is magányos típus voltam, órákat ültem egyedül fák tövében vagy padokon, de amint beléptem ebbe a kastélyba, mindez megváltozott. Hirtelen többre tartottam egy jó barátot, mint a legszebb regényt. És bár ez utóbbi is meglehetős örömöt tud szerezni nekem, egy barátom harsány kacaja talán mégis többet ér.

Az érzések azonban változnak. Mert mostanában, valahányszor Boethiussal tölthetek egy kis időt, valami furcsa érzés kerít hatalmába, mintha milliónyi lepke járná el ősz előtti utolsó táncát gyomromban és mintha minden vele töltött pillanat egy-egy óra lenne valami földöntúli, tündérbirodalomban.  
Elpirulok a gondolatra, hogy ismét vele találkozom. Ezerszer ültünk már kettesben a régi padnál, mégis valahogy érzem, hogy ez a mai más lesz, egy újabb fejezet kezdete. Csak sajnos azt nem tudom, hogy ez a fejezet a boldogságról, avagy a magányról fog-e szólni.
Zavartan a tükörbe pillantok, miközben végigsimítok ujjaimmal a választott öltözeten. Tökéletes. Azért még egyszer odafordulok Mikához megerősítésért. Mosolyogva bólint. Szerencsére nem kérdezte, kivel találkozom. Valószínűleg nem tudnám elmagyarázni neki, hogy ha csak Boethius az, akkor miért is készülődök ennyit. Ezt még Dakotának se tudtam. Pedig el akartam mondani, csak féltem, hogy őrültségnek tartja. Ő biztosan nem áldozna fel egyetlen barátságot sem, egy lehetséges szerelemért.
Bár… részemről ez már, nem csak lehetséges szerelem, talán ez már maga a szerelem.
Nem is tudom, hogyan tört rám ez az érzés. Egyik pillanatról a másikra minden megváltozott és a fiú, akit évek óta szeretek, mint barátot, hirtelen többé, fontosabbá vált szinte mindennél.
Arra vágyom, hogy ugyanezt érezze ő is én irántam. Valahányszor rám mosolyog, mindig egy újabb remény tölti el a szívem, és úgy kell figyelmeztetnem magam, hogy vigyázzak, mert ez nem hőn szeretett regényeim egyike, hanem a valóság. És a valóságban sajnos, nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretnénk.

Mikor belépek a vöröses lombú fák közé, órámra pillantok.
Kétlem, hogy már itt lenne. Általában mindenhonnan késik. Lassan lépkedek előre. Megérintem az utamba kerülő fák szürkésbarna törzseit, lábammal beletúrok az avarba és gyönyörködöm az őszi lombkorona szépségeiben. Felfelé nézek és élvezem, ahogy lágyan simogat a szél.
Hirtelen megérzem, hogy valaki a távolból figyel. A padnál álló alak engem vár. Mintha még a szél is kedvesebb dallamot játszatna a levelekkel, és mintha a madarak is lágyabb szólamot választanának. Minden tökéletes.
Szaporázom lépteimet és önkéntelenül is mosolygok. Látom arcán zavarát, mikor feláll és köszönt.
Kedvesen rámosolygok, majd lágyan megpuszilom az arcát. Finoman megragadom a kezét és a padhoz húzom. Éppen ekkor egy kacsa pár repül el mellettünk a tó fölött és én megbabonázva követem alakjukat. Ahogyan ők eltűntek a messzeségben, úgy tűnik el minden izgalmam is. A mellettem ülő srácra emelem a tekintetem. Végignézek az arcán, szép barna szemein, általában jól fésült, most azonban kissé kócos haján… már egyáltalán nem izgulok.
Önbizalommal telve nyúlok keze felé, hogy ujjaimat az övéibe kulcsolhassam.

[- Nincs kedved sétálni valamerre, mielőtt valamelyikünket elkapja az óriás polip?]

Ajkai finoman érnek arcomhoz, még ha csak egy pillanatra is, de én úgy érzem megállt az idő. Magamba szívom kellemes illatát, miközben keze lágyan illeszkedik az enyémbe és oda húz a padhoz. Ahogy elengedi kezemet, arra gondolok, bár örökké tarthatnám, sose engedném el, ha rajtam múlna. Az arcát figyelem és akkor váratlanul találkozik a tekintetünk, hosszasan néznék a szemébe, ha tudnék. Hátha kiolvasná tekintetemből amit érzek, olyan egyszerűen,ahogyan a könyvekből olvassa ki a sorokat. Úgy se tudnám leírni mit érzek, nem vagyok a szavak embere, most mégis elpirulva kapom el tekintetemet és kezemet a tarkómhoz emelem zavaromban. Mintha a kezem felé nyúlt volna, pont mikor az enyém mozdult. Biztosan képzelődöm, mindenesetre bánnám az elszalasztott pillanatot. Talán most kéne elmondanom, de úgy érzem a bátorságom elszállt, és kínos csöndet hagyott maga mögött. Biztosan lesz még lehetőség, egy biztos, ez a találkozás nem fog úgy véget érni, mint az eddigiek.

- Nincs kedved sétálni valamerre, mielőtt valamelyikünket elkapja az óriás polip? –kérdezem mosolyogva tőle, és már nyújtom is felé kezem, hogy felhúzzam a padról.
  
Egy darabig némán sétálunk egymás mellet végig a parton. Ez szokatlan, ahhoz képest, hogy máskor be nem áll a szánk. Legutóbb órákat beszéltünk; ő mindig tud mondani valami érdekeset. Például, hogy a Beauxbatons „szép pálcákat” jelent vagy, hogy az első kviddics világkupát 1473-ban rendezték. Néha úgy tűnik kifogyhatatlan tára van az ilyen információkból. Én általában csak a bénázásaimat mesélem el neki, mint mikor véletlen eláztattam egy mardekáros lányt a tónál. Most mégse mond egyikünk se semmit. Talán arra vár, hogy én szólaljak meg. Esetleg megpróbálkozhatnék bókolni neki, hátha ki tudok valamit olvasni a reakcióiból.  Meg hát a lányok szeretik az ilyesmit, gondolom. Hangos léptekkel haladunk az itt-ott avarral fedett kis úton. Próbálom összeszedni a megfelelő szavakat, míg végül kibukik belőlem egy mondat.

- Öhm… Szép ez a ruha, nem tűnsz benne kövérnek. Mármint, nem mintha amúgy kövérnek tűnnél vagy ilyesmi… jó alakod van nagyon… ööö… Úgy értem nagyon jól áll. – magyarázkodom hebegve, bánva a pillanatot, amikor megszólaltam.
Azt hiszem ez a bókolós dolog annyira nem jött be. Talán inkább meg se kéne szólalnom.  Azért remélem nem értette félre, hiszen ismer. Tudja, milyen balfék tudok lenni. Mindenesetre ki kell találnom valamit, mielőtt még kínosabb helyzetbe hozom magam.

Elfordulok, mikor Boethius elhúzza előlem kezét. Butaságom szégyenének pírjával az arcomon, sütöm le szemeim. Karomat az előbbi pillanattól szinte megsemmisülten ejtem ölembe.
Azt kívánom, bárcsak meg nem történtté tehetném… bár ne bíztam volna ennyire el magam…
Régen nem volt több számomra, csak egy barát. Megérinteni, megölelni; mindez nem volt több, csupán a barátságban töltött hétköznapjaink. Kár, hogy elveszett és nem maradt a helyén más, csak a kétség.
Lehunyom szemeim és hagyom, hogy ajkam sóhaj hagyja el. Túl sokra vágyom? Túl sokat remélek?
Mikor ismét felnézek, észreveszem Boethius felém nyújtott kezét. Arcomon szolid mosollyal engedek invitálásának és ő gyengéden felsegít a padról.

Feszélyezett csend telepszik kettőnk közé, ahogy egymás mellett lépkedünk.
Lombsusogás, madarak éneke, a szél mindenen áthatoló furcsa sikoltása. Csak kémlelem az erdőt, az állatokat. Egy róka les minket fa alatti odvából, és én legszívesebben karon ragadnám Boethiust, hogy megmutathassam mennyire édes, de nem tudok megszólalni…
Ajkam kiszáradt, kezeim remegnek, a gyomrom pillangói ismét körtáncot járnak.
Vajon ez lehet a szerelem? Valószínűleg.
Kezdem megérteni én is könyveim hősnőit, ahogyan apró reményeikbe, szavakba és pillantásokba kapaszkodnak. A szívnek szüksége van ezen apró reményekre, a nélkül olyan sivárak volnánk, akár egy tűzvész pusztította kopár erdő. És mindezek mellett mégis könnyedén tévútra csalhat… a hiú remény.
Mély lélegzetet veszek, hogy bátorságot gyűjtsek. Boethiusra emelem tekintetem. Úgy lépked mellettem, mintha gondolataiba merülve, magányosan szelné az ösvényt. Akkor is ilyen az arca, mikor egy-egy új főzeten gondolkodik. Szinte hallom, ahogy elképzeli, mit lenne legcélszerűbb a kalafűhöz aprítani, hogy ilyen vagy olyan hatást érjen el.
De most nem egyedül bandukol. Én is mellette lépkedek. Rendületlenül, némán…

Mintha valamit mondana, épp mikor ruhám beleakad egy ágba és kénytelen vagyok megállni. Szaporázom lépteim, hogy utolérhessem, de tervem meghiúsul, és egy halk puffanás kíséretében az avarra zuhanok. Kezeimbe fájdalom hasít, ahogy hárítom az ütést, de ez mégsem hasonlítható, ahhoz a tompa, lüktető fájdalomhoz, amit jobb lábamban érzek…
Igyekszem legyűrni a gombócot torkomban és végre megszólalni.– Boethius! Azt hiszem eltörtem a lábam! – Állapítom meg, mintegy magamnak is a megmásíthatatlan tényt, miközben végigtapogatom lábszáram. Körbenézek a fák közt. Évek óta, nap, mint nap járom az erdőket és még egyszer sem sikerült úgy belelépnem egy elhagyott odúba, hogy eltörjem a lábam. Ennek is éppen ma kellett történnie?
Vajon mivel büntethet még a sors?
Kár volt kérdeznem.
Mert az avarban taposó léptek zajára lettem figyelmes.

[– Gyere, felviszlek a gyengélkedőre, ott könnyen meggyógyítják.]

Agnes válaszát várom félve, de lassan észreveszem, hogy egyedül lépdelek a nyirkos avarban.  Mikor hátranézek, fájdalmas arckifejezését látom, ahogy a földön ülve szorongatja lábszárát. Közelebb rohanok, a pirosas duzzanat bokája felett mindent elárul. Szörnyen érzem magam, ahogy ott térdelek melette. Miért kellett elindulnunk a padtól? – Gyere, felviszlek a gyengélkedőre, ott könnyen meggyógyítják. – mondom neki és ekkor hallom meg a súlyos lépteket. Agnes már korábban észrevette őket. Követem tekintetét és félek, egyhamar nem jutunk fel Roxfortba.

Két fekete köpönyeges férfi közeledik felénk. Azonnal felismerem a fajtájukat. Az egyikük magas kövér fickó, aki jobb lábára sántít kicsit. Piros-pozsgás arcán baljós vonások mutatkoznak. Mellette lépdelő társa kicsiny és törékeny hatást kelt, sűrű szemöldöke most gyanakvóan összepréselődik orra tövénél. Reménykedek benne, hogy nem vesznek rólunk tudomást és tovább sétálnak, de ahogy most összenéznek, tudom, hogy nem így lesz. Talán ha zöld és ezüstszínekben pompáznánk…
 
Fölénk tornyosulva néznek ránk, furcsa vigyorral a képükön. – Nézd Gish, a kis hollónak megsérült a lábacskája. –mondja a kisebbik gúnyosan. A nagy mamlasz nem beszél, csak valamiféle kuncogást présel ki hájas torkából.
Ahogy az alacsonyabb közelebb hajol arcomhoz, hogy szemügyre vegyen, érzem savanyú leheletét. Nem sokkal magasabb nálam így, hogy én térdelek. Fekete ruhájának lazán fel van tűrve az ujja. Ahogy most térdén támaszkodik alkarján tisztán kivehető a koponya melynek szájából kígyó kúszik elő. Minek is rejtegetné, azok az idők már rég elmúltak. Ki tudja, mi dolguk van a Roxfort birtokán, nem is számít. Valószínűleg senki sem haragudna meg rájuk, ha eljátszadoznának két diákkal.  Erős szél támad, melyben ezernyi apró levél hánykolódik körülöttünk. A fák mögött feketéllik az ég a közeledő felhőktől. Hamarosan vihar lesz. Fel kell juttatnom valahogy Agnes-t a gyengélkedőre. Szemmel láthatóan nagy fájdalmai vannak. Remélem, nem veszik észre a pálcámat, ami most már az ő kezében van a hátam mögött. 

Remegő kézzel húzom ki Boethius pálcáját a zsebéből. Szerencsémre a két halálfaló igen kevés figyelmet szentel nekem, de még így is reszketek az izgalomtól, nehogy észrevegyenek. Futó pillantást váltunk Boethiussal. Mindketten tudjuk, hogy valami frappáns kis varázslat kéne. De a lábamba nyilalló fájdalom emlékeztet rá, hogy elfutni semmiképpen sem tudok és Boethiust is csak hátráltatnám, ha menekülésre kényszerülünk. Megpróbálok némi súlyt helyezni törött lábamra, hátha kecsegtet némi reménnyel, de semmi. Rettentő fájdalommal tiltakozik a próbálkozás ellen.
A kisebbik alak végre hátrébb lép párat Boethiustól, miközben ördögi vigyor jelenik meg szája szélén. Zsebébe nyúl, mintegy észrevétlenül előzúzza pálcáját, remélve, hogy a feltámadó szélben nem halljuk mozdulatainak neszét. Meglepetésnek szánja. Látszódik a gúnyos öröm a szemében. Megkínozhat két diákot, büntetlenül. Talán egész életében semmi másra nem vágyott ennél jobban… De figyelek ám, jobban, mint gondolná. És közben hálát adok az égnek, hogy Dakotával annyit gyakoroltam a nonverbális varázslást… - Expelliarmus! – Suttogom magamban és figyelem, ahogy a döbbenettől tágra nyíló szemekkel kap pálcája után. A nagy mamlasz túl lassú a reagáláshoz, de mivel, az engem átkaroló barátomnál immáron nincs pálca, a biztonság kedvéért elkiáltom magam – Protego! – A szinte láthatatlan pajzsbűbáj falat emel, közénk és a halálfalók közé, de nem sokáig védhet meg minket. Hol vannak, most az olyan apró kis problémák, mint néhány elejtett mondat, vagy meggondolatlan mozdulat az áhított srác felé. Mintha milliónyi perc telt volna már el azóta. Annyira jó lenne, most elszaladni és menedéket keresni a fák között, de nem lehetséges. Ezzel a lábbal semeddig se jutnék.
Egy pillanatra leveszem a tekintetem a két férfiról és körbepillantok az erdőben. Meglepve veszem észre, hogy nem egy erdei állat szemtanúja különös négyesünknek. Ők talán még segíthetnek is…
A pajzs védelmében kissé megpróbálunk hátrálni és bebújni egy terjedelmesebb fatörzs mögé.  Persze óvatosan követnek. Egyre félelmetesebbnek érzem a férfi mosolyát. Ahogy visszaszerezte pálcáját mintegy ijesztőbb mivoltában jelent meg az az ördögi tekintet. Kétség kívül kettőjük közül ő az ész. Gish minden mozdulatát az ő parancsára hajtja végre.
Mikor a kis rejtekhez érünk, tudom, hogy van egy szusszanásnyi időnk, mielőtt ténylegesen támadni kezdenének. Gyorsan visszaadom Boethius pálcáját és előhúzom sajátomat a csizmámból.
- Látod ott azt a két baglyot. – Suttogom alig hallhatóan, miközben fejemmel a fölöttünk lévő faágra mutatok. - Mindig egy bizonyos farkas körül ólálkodnak. Most is itt kell lennie. Ha szólok, megpróbálunk támadni és, hát valamennyire elcsoszogni…
Hallom a lépéseket és a szuszogást.
A sárgás szempár ijesztően fürkész a távolból.
A két férfi néhány lépést tesz a zaj forrása felé.
- Most!

[– Gyerekek, gyertek csak elő, nem bántunk titeket. Mi is csak játszani akarunk, de nem bújócskát…]

Tudom, hogy ez az egyetlen lehetőségünk. Agnes törött lábával esélyünk sincs a menekülésre. Talán nem a legjobb ötlet rátámadni két halálfalóra, de nem hagyom, hogy Agnesnek bántódása essen. Annyira jól indult ez a nap, ma mindent el akartam mondani neki és most úgy érzem, hogy ezt minél hamarabb meg kell tennem. Amíg még van rá alkalmam, de először is ki kell kerülnünk ebből a helyzetből. A legfontosabb most, hogy biztonságban tudjam őt. Szerencsére úgy cselekszik, ahogy gondoltam, és ez ad egy kis időt nekünk. Lassan botorkálunk mélyebbre az erdőben, amíg észhez tér a két támadónk. Egy vastag fatörzs biztonságot nyújt nekünk, egy ideig… Hallom, ahogy szétválva indulnak meg lassan a keresésünkre. Tudják, hogy nem mehettünk messzire Agnes sérült lábával, de az előbbi után jóval óvatosabban közelednek. – Gyerekek, gyertek csak elő, nem bántunk titeket. Mi is csak játszani akarunk, de nem bújócskát… - mondja a kisebbik, miközben lassan kerítenek be minket az erdőben. Halljuk honnan jönnek, hiszen a kisebbik nyájas beszéde elárulja hollétét, a mamlasz meg akkora zajt csap, hogy mérföldekről meghallani. Agnes figyelmeztet a farkasra, amely talán az egyetlen esélyünk a menekülésre. És jóslata be is igazolódik, mikor valami nesz szűrődik ki a fák közül. A két férfi azonnal a hang irányába indul, mivel azt hiszik, hogy mi rejtőzünk arra felé. A szél már olyan erős, hogy néhány fa törzse ropogva hajlong. Felettünk fekete az ég, a felhőket villám szeli át. Itt az idő, hogy valahogy eltűnjünk. Haragos morgást hallok, egy elfojtott nyögés kíséretében. Majd a szívem egy pillanatra megáll a félelemtől, ahogy zöldes fény szűrődik ki a fák közül. Látom Agnes arcát a zöldes fényben, látom a szemeiben a rettegést. Még ő sem volt szemtanúja, milyen is a gyilkos átok. Halk nyüszítést hallunk, csak egy pillanatra, ahogy a farkas kimúl. De addigra én már szaladok, karjaimban Agnessel. Ő nyakamat karolja át, miközben rohanok, át az erdőn messze, ahol nem talál ránk senki. Fák suhannak el mellettünk, néhány ág mintha azért küzdene, hogy megállítson, de nem tudnak. Csak ne zuhogna így az eső akkor nem csúszna ennyire a lábam. Magam sem tudom, meddig szaladhattunk az erdőben, így ketten, de úgy tűnt, hogy nagyon sokáig. Végül térdeim összecsuklottak tompítva az esést. Agnest lefektettem a földre, és zihálva térdeltem felette. A hideg a csontomig hatolt és teljesen eláztunk mindketten. Nincs szó arra, hogy mennyire féltem, hogy elveszíthetem. Már nem érdekelt, hogy talán véget ér a barátságunk, nem is gondoltam ilyesmire csak lehajoltam és meg csókoltam és átfagyott testemet melegség járta át abban a pillanatban. Akkor jöttem rá, hogy tényleg elvesztettem egy barátot, de valami mást nyertem meg.

Remegek a hidegtől, remegek a fájdalomtól. Vagy remegek a félelemtől?
A fájdalom, ami késként hasít lábamba. Egy zöldes fény, ami megtöri az ég sötétjét. A süvítő szél, ami meghajlásra kényszeríti a gyengébb fákat. És a hideg.
Talán éppen most adtam fel…
Sosem éreztem még így. Féltettem embereket, féltem apróságoktól, de ez a rettegés, ami most átjár, nem hasonlítható semmihez. Nem vagyok elég bátor. Nem vagyok elég erős. Sosem voltam.
De, hogy éppen most, mikor kezdtem végre megérteni saját érzéseim, kell elvenni tőlem mindezt? Boldog voltam. De amire igazán vágytam csupán egy karnyújtásnyira lett volna tőlem. És én nem ragadtam meg erősen. Bárcsak elmondhatnám neki, hogy szeretem…
Lehunyom szemeim. Úgy érzem jobb, ha semmit sem látok, ha csak egyszerűen megtörténik és én örök álomba szenderülök. Remélem ott, ahová kerülünk, újra láthatom… őt és Papót.
Hideg kezek emelnek fel a földről, és én hagyom, hogy Boethius, talán utolsó cseppnyi erejével futásnak eredjen, karjaiban velem.
Az eső szakad. Minden egyes cseppje hideg tűként marja bőrömet. Az erdő talaja sártengerré vált, érzem, ahogy Boethius néha-néha megcsúszik. És most mintha még a fák is ellenünk harcolnának… arcomat karmokként simogatják.
Félek.
Nem tudom mennyi idő telhetett el… nem mertem kinyitni a szemeim, nem akartam érzékelni a körülöttem lévő világot.
Ismét a földre kerülök. Érzem, ahogy Boethius tompítja az esést. Eddig bírta… meghatódva tekintek rá, mélyen, őszintén a szemébe nézek.
- Sze… - Kezdeném nagyon halkan, de nincs időm végigmondani.
A csókjának melege.
Elfelejtet minden fájdalmat. A tudat, hogy ez részéről is több mint barátság és érzéseimnek immáron igazán szabad utat engedhetek, hogy igazán, teljes szívemből szerethetem…
A boldogság néhány percre háttérbe szorítja félelmemet.
- Szeretlek. – mondom ki egyszerűen.
Érzem, hogy most bármire képes vagyok.
Nem érdekel a hideg. Nem érdekel a fájdalom.
- Fel kell jutnunk a kastélyba! – Még élvezném a pillanatot, ahogy gyönyörű szemeivel az enyémet fürkészi, de nem lehet. Mennünk kell. Határozott mozdulattal, de kedvesen arrébb tolom a fölém hajoló fiút és belekapaszkodva egy öreg fába megpróbálok felállni. Az iszonyatos fájdalom ellenére sikerül, de még mindig nem vagyok benne biztos, hogy így sokáig eljutnék. Mindenesetre elindulok az erdő széle felé. Biztató, mert a szél és az eső ellenére, innen, már látszódik a kastély.