Transzfiguráció Kertje

Ezt az eldugott kis sarkot a roxforti birtokon még valamelyik alapító hozhatta létre, bár keringenek pletykák arról is, hogy maga Dumbledore hódolt itt egyik kedvenc időtöltésének, a szobrászkodásnak és a kertészkedésnek.
A Kert kicsit olyan, mintha az átváltoztatástan három alapelvét kívánná bemutatni.
Az első látnivaló egy kőszobor, mely meghatározott időközönként átváltozik fafaragvánnyá.
A második tárgy egy kőből készült tojás, melynek az anyaga nem változik, csak a formája: időnként kőmadárrá változik.
A harmadik elem olykor nem más, csak egy piedesztál. Ezen egyébként egy menyét szobrocskája szokott ülni, esténként azonban a szobor megelevenedik: élettelen kőből élő állat lesz, majd fordítva.
Ez a transzfiguráció három alapformája.

Svea Rydberg


Legendás Lényeg Gondozása óra. A sok unalmas és agyzsibbasztó óra bódítása után igazán felemelő élmény időnként kiszabadulni a karámokhoz, s megküzdeni néhány igazán érdekes állattal ügyelve arra, hogy ne haraphasson meg, mert a végén még elkapsz valami undormány kis vírust aztán napokig feküdhetsz a gyengélkedőn várva hogy felépülj. Ennek ellenére imádom az ilyen órákat, szinte felüdít, s még azt sem bánom, hogy olyakor-olykor nyakig szarban kell dolgozni. Ilyenkor kikapcsol az agyam, s szinte gépiesen végzem el a kiszabott munkát. Vonzódásom a különleges lényekhez már kiskoromban elkezdődött, talán az is közrejátszott abban, hogy apám már régóta a minisztérium hasonló nevű ügyoszályának a vezetője, s gyakran hozott haza különleges a feketepiacon rengeteget érő állatokat, amelyeket aztán közvetítőkön keresztül tovább is passzolt. Ezzel anyagi helyzetben rendesen megtámogatva a családot. Gyakran azonban mielőtt ezek az állatok elkerültek volna sikeresen magamhoz édesgettem néhányukat, s ezzel ismereteket, esetleg értékes alapanyagokat szereztem. Az iskola új tanárával azonban most volt szerencsém elsőízben találkozni. Bár az a félvér balfácán elég szar órákat tartott, távozása után Lumpsluck már egy picit menőbbnek bizonyult, ráadásul mindig le lehetett kenyerezni egy kis ananásszal. Éppen ezért igen érdeklődve vártam az órát, ám legnagyobb meglepetésemre nem kellett csalódnom, az új arc még ha nem is annyira fiatal már, rengeteg tapaszalattal rendelkezik melyet nagyjából meg is próbált átadni a mihaszna diákseregnek. Mára azonban vége az órának és én már csak valami kis szórakozásra várok, hiszen a nap hátralevő részében még vár rám néhány egészen unalmasnak fárasztónak, és értelmetlennek mondható óra, aztán este tanulás, hiszen az év végén azért RBF vizsgák lesznek, noha a rezsim új, s nem lenne jó megbukni. Addig azonban van még idő, s úgy néz ki a szerencse is mellém áll, hiszen ő még nem tudja, de utamba sodorja egyik évfolyamtársam. Bizony nem más, mint a szőke hollóhátas Rydberg, akivel hát még ha nem is baráti a kapcsolatom, de nem is nevezhető felhősnek a viszonyunk. Lassan lopakodok mellé, remélve hogy nem vesz észre, s mikor már mellette vagyok, akkor suttogom a fülébe – Héé Rydberg nincs kedved ma velem randizni, gondoltam ellóghatnánk a délutáni  dupla bájitaltant, úgyis az a béna Foley tartja, s elmehetnénk úszni egyet a prefektusok fürdőjébe, két napja sikerült megszereznem a jelszót. Mit szólsz?- s a következő pillanatban már el is ugrok az esetleges pofonok elkerülése végett.

Drew
Conolly




A mai nap kifejezetten hideg, s mint olyan éppen tökéletesen alkalmas, hogy szőke hollóhátasunk tegyen egy nagy kört a birtokon, kiszellőztetve sajgó üstökéből a délelőtt fáradalmait. Ahogyan közeledik a tanszünet, az RBF vizsgák, egyre több mindent igyekeznek a professzorok a fejükbe sulykolni, s nem mulasztják el szinte minden órán megjegyezni, az épp elhangzó információkról, a századszor is átismételt bűbájról, pálcamozdulatról, gyógynövényről vagy épp koboldlázadásról, milyen fontos, s valószínűleg benne lesz a vizsgában. Már minden szinte erről szól, az RBFekről és a zajló varázslóháborúról. Ez utóbbinak ugyan csak egy kellemetlen hátszele éri el az iskolát, néhány keménykezű halálfaló képében, de ők is csak akkor igazán zordak, ha valami nem kedvükre valóan alakul. Mint az a három hibbant, akik nem régen megpróbáltak betörni az egyik fekete taláros irodájába, s állítólag még valamit meg is lovasítottak. De aztán lebuktak és igen csúnyán meg is bűnhődtek. A dolog nem meglepő, a diákok nagy része az első pillanattól kezdve zúgolódnak a megszállás ellen, igyekeznek ott keresztbe tenni nekik, ahol csak tudnak. Gyermeteg csínyekkel bosszantják őket, s a professzorok, de még az igazgatónő is támogatja őket. Nem olyan nyilvánvalóan, de egyértelműen nincsenek ellene. Honnan lenne a griffendéles gerilláknak ilyen rengeteg pontjuk másképpen, hiszen a mardekáros prefektusok, és a halálfaló tanerők is nagy erőkkel vonogatják le képtelenebbnél képtelenebb indokokkal a három másik ház keserves munkával megszerzett pontjai. Többek közt az övét, Sveáét azokért a szép feleletekért, az extra információkért, melyeket bájitaltanon vagy gyógynövénytan órán oszt meg, leginkább tanáraival, hiszen a társai tudásáért nem ő felel.
Ez a kis délutáni kimenő éppen alkalmas arra, hogy egyedül lehessen, gondolkodhasson, hiszen van egy nagy álma, melyhez most készül kikövezni az útját. Nem haladnak rosszul, pedig még csak egy hónapja dolgoznak Worthingtonnal közösen azon a főzeten, melyet Svea eszelt ki. Vagyis csak az ötlet az övé, a főzet elkészülte még jó pár dolgos hetet-hónapot követelhet, azonban ennek ellenére sem tűnik reménytelennek. Foley is egyetért ezzel, olykor felügyeli a két ötödéves munkáját, de a jegyzeteiket nem olvassa el, nem segít, csak próbálja megóvni őket a butaságoktól. Ugyanis egyikük - természetesen a mardekáros - olykor eléggé bevadul az ötletekkel. Hála azonban a szőke határozottságának, eddig semmilyen tiltott anyag nem került beszerzésre, bár Worthington váltig állítja, nem lenne belőle baj.
Mivel mindenki előtt fejezte be McGalagonynak az órai átváltoztatását, előbb mehetett le ebédelni, a majdnem kongó ürességű nagyteremben aztán nyugalmasan és egyedül költhette el kedvelt sült csirkéjét egy kevés körettel és azzal a különleges gombás szósszal, amit valami érthetetlen okokból, szinte senki sem szeret. Ellenben Svédországban kifejezetten kedvelt, ha nagyon önhitt lenne, még azt is gondolná, miatta készítik a manók. Ezután a bájitaltanhoz szükséges cuccát magához vette, s még így is bőséges ideje maradt a birtokra menni, felfrissülni a délutáni tanításra. Nagyon várja már az órát, és itt legalább nem a dinka a hugrabugosokkal kell lenniük. A Mardekár sem sokkal különb, de köztük azt a Crak és Monstró nevű hetedévest leszámítva, nincsenek idióták, azonban velük sem érdemes packázni. Van közöttük egy-kettő igen ijesztő egyén, elég csak a különc, jeges Lamartinra gondolni, vagy a híresen agresszív és kegyetlen Blaine-re. Tőlük nem sokban marad el a mellé osztott Worthington sem, sőt tulajdonképpen a fenti kettő valamiféle összegyúrt keveréke... És...
...éppen az általuk kifejleszteni kívánt láthatatlanná tevő főzetről készített feljegyzéseit lapozgatja, amikor valaki egészen közelről szólítja meg. A szó legszorosabb értelmében közelről, egészen pontosan a fülébe suttog. Annyira elmélyült gondolataiban és feljegyzéseiben, hogy észre sem vette, valaki lopakodik mögötte. Egy pillanatra összerezzen, s úgy torpan meg, mintha egy láthatatlan falnak ütközött volna, halk meglepődése aztán el is múlik, ahogyan agya feldolgozza az üzenetet, a hanghoz sikerül arcot is társítania. Szemeit összeszűkítve fordul meg s az elhúzódó fiú szemeibe néz. Halvány mosoly kúszik arcára, a szíve azért még mindig hevesen dobog az előbbiért.
- Conolly... - a mardekáros vezetéknevének említése, egyben a köszönés egy formája is most. A ház maga elégséges ahhoz, hogy ne magából kikelve küldje el a sunyiba ezért a húzásért - amit ugyan megérdemelne, a szöszi kifejezetten utálja, ha settenkednek mögötte. A jegyzetek egy gyors mozdulattal ismét táskájában lapulnak, fél füllel azért még hallgatja évfolyamtársát. Igyekszik nem mutatni meglepettségét, a felvetés miatt, ezért csak egyik szemöldökét vonja fel, amint ismét rápillant. A bájitaltan és a professzor leszólására lesújtó pillantással reagál, de nem emel szót.
- A kérdésedben benne volt a válasz. Tudod jól, hogy nem lógok órákat, Conolly, már elmondtam párszor - valóban nem lenne ellenére egy kis lazulás, a prefektusok fürdője pedig állítólag egy nagyon kellemes hely, csupa klassz dologgal felszerelve, na de tanítás közben? - Te sem tennéd rosszul, ha bejárnál, Foley egy pillanatig nem fog habozni, hogy elhasaltasson - annyira nem aggódik emiatt, mivel nem érdekli túlságosan mások osztályzata, s ha Drew nem akar, ő biztosan nem fogja erőltetni a témát most. Igen, valóban nem a randi ténye ellen emelt kifogást ma kivételesen. Talán beadná a derekát?

~

A helyszín szabad!

Rowena Russel

Hogy szeretek-e írni? Ezt a kérdést életem során többször feltették nekem, és remélem, hogy nem a múltheti kérdés volt az utolsó számomra, melyet egy szívemhez igen közelálló embertől kaptam. Régebben naplót vezettem, bár ezt a gyerekes és értelmetlen szokást idővel elhagytam, inkább ráálltam a memóriám fejlesztésére. Akinek nincs esze, legyen notesze - tartja a mondás, és én legalábbis úgy szerettem volna tűnni, hogy van eszem. Beképzeltség? Nem. Egyszerűen az évek alatt megtanultam, hogy mit lehet, és mit nem. Nem kell nekem, hogy ezért valaki belém kössön. Nem akarok én szenvedő alany lenni. Kijöttem a Roxfort sötét és zárt helyiségeiből, ahol az utóbbi időkben tapintható volt a feszültség. Egy kis szabadságra vágytam. Egy kis művészetet akartam látni varázslattal ötvözve, noha utóbbi jobban leköt, mint maga a művészet. Pláne hogyha azt a művészetet iskolánk néhai igazgatója, Dumbó professzor űzi. Szabadság? Mit jelent ez nekem? A barátnőmmel szerettem volna lenni, hisz megbeszéltük. Megbeszéltük ezt a helyet, és én ismét látni akartam őt, megsimogatni arcát, érezni finom illatát, fekete hajának bársonyos suhogását a gyönyörű, napsugaras kertben. Gyönyörű fű volt, és csend. Amikor Rowenára gondoltam, mindig felvidultam, és még most is felvidulok a neve hallatára. Egyszerűen szerettem, és szeretni is akarom. "Egy igaz mágus mindig, minden körülmények között hordja magával a varázspálcáját"- tartja a mondás, és én efféleképpen cselekedtem akkor, amikor éppen nem hagytam az éjjeliszekrényemben. A szokásos és már-már kötelezőnek számító felszerelés volt rajtam. Talár, nadrág, cipő. Pulóvert most nem vettem, hisz meglepően melegnek ígérkezett az előttünk(!) álló nap. Amikor kiértem a kertbe, eszembe jutottak elsős roxfortos éveim: amikor vidáman rohangáltunk barátaimmal ezen a helyen, ahol ebben a pillanatba ülök, és várok Rowenára. Azok az évek.. Minden világosabbnak, vidámabbnak tűnt - aztán egyre kevesebbet jártam ki ide. A barátaimat elfelejtettem, közülük páran elhagyták már az iskolát, főleg a pár év múlva lecsapó háború miatt, de ez még nem ide tartozik. A Trimágustusa idején szinte senki nem látogatta ezt a helyszínt, így egy ideig a fű és a közeli szép bokrok, virágok gondozatlanok maradtak. Majd az azutáni évben az Azkabanból megszökött foglyok miatt kénytelenek voltak ezt a helyszínt lezárni, majd dementorokkal védeni. Egyre rosszabb lett a kert sorsa, de a mélypont a háború idején következett be. Senki nem mert ide kijönni, félve a halálfalóktól és egyéb gonosztevőktől, melyek időnként bizony megfordultak ezeken az immáron elhagyatott helyszíneken. Ma se látogatják sokan, ezért választottam talán ezt a helyszínt megbeszélt randevúnk célpontjául. Most, hogy vége a gonoszságnak, ismét varázslatos a kert kinézete: a három szimbólummá vált képződmény, a fű, a bokrok, a virágok: csak szuperlatínuszokban lehet beszélni róluk. Elgondolkoztam pár órát a múlton, és a közeljövőn: a mai napon. Amikor éppen kezdtem már-már álomba szenderülni a kényelmes pázsiton, hirtelen vidám madárcsicsergésre lettem figyelmes: megérkezett Rowena.    

Vaszilij Zajcev

Csupán a méregzöld fűre lépve tudatosult bennem, hogy megérkeztem a kertbe, melynek híre az utóbbi években igencsak megromlott, hála az egész Voldemort-dolognak. Sokan kerülték a helyet, mely régen gyakran volt tele diákokkal, mára azonban csupán néha-néha járnak erre, bár a világ változik, ki tudja, lehet hogy megjön az eszük a kertkerülőknek. Számomra sosem volt értelme a helyhez kötött félelemnek. Igen, rossz dolog történtek itt, de attól még nem lett a hely elátkozott, vagy valami, a rossz dolgokat emberek tették, nem egy kert, az isten szerelmére. Persze ezt az eszményt esetleg egy mardekáros értheti meg, egy hugrabugosnak el nem kezdeném magyarázni, nincs nekem arra időm és türelmem, és amúgy sem mennék vele semmire. Talán felfogná, de a véleménye nem változna. Visszatérve a kertre, miért is vagyok itt? A gondolatra halványan elmosolyodtam. Szívből jövő mosolyt csupán páran tudnak kicsikarni belőlem, köztük az illető, akivel most találkozom, Vaszilij. Talán mégis van egy jó pontja a paranoiások kertkerülésének. Eleinte furcsa volt a srác, főleg az orosz akcentusa okozott vidám perceket, aztán valahogy egyik pillanatról a másikra már kijelenthette, hogy a barátnője vagyok. Csak hogy hozzátegyem, nem vagyok olyan könnyen megkapható, de van valami Vaszilijban, ami megfogott, és nem akar elereszteni. Vele jól érzem magam, és lehet, hogy nyálasan hangzik, de nem zavarja a fagyos stílusom, amivel másokat illetek, a szarkazmusom-cinizmusom, mellyel néha őt is célba veszem, persze nem mintha felvenné magára, már hozzászokhatott. Nem, mégse hangzik nyálasan. A reggeli találka nem zavart be az ébredésbe, ami más a többi napban, hogy nem kell megosztanom a reggeli csend nyugtató érzését senkivel, de nem gond, Vaszilij megéri.
Az egyetlen, amit nem bírok a kertben, hogy így a tavasz közeledtével ellepik a rovarok. Kicsik, nagyok, feketék, tarkák, egyszóval mindenfélék, és én a pillangókon meg katicákon kívül mindet utálom. Egyszerűen kiráz tőlük a hideg, totális undor tölt el tőlük, a legkisebb kis csáposka is túl nagy az ízlésemnek. Persze ezt a kis bogarasságomat csak Vaszilij tudja, ha más megtudná, az jobban járna, ha mindig a háta mögé nézne, ki tudja, mikor szándékozik valaki ellátni a baját.
Egy méretes bokor mellett haladtam el, mikor az eget vidám madárcsicsergés töltötte be. Már közel voltam a megbeszélt koordinátához, így nem lepett meg, mikor pár méterrel később már hetedikes – és természetesen mardekáros – barátom tekintetével találkoztam össze. Láthatóan várt rám egy ideje, s a madarak jelzését is felfogta. Hiába is, mardekáros. Egy számára ismerős mosollyal értem oda hozzá, s huppantam le mellé a pázsitra.

Rowena

Ebben az iskolában sok nálamnál fiatalabb tanuló van, akire szívesen ráirányítanám varázspálcámat és kimondanám valamelyik tiltott varázslatot: de sajnos egyiket se ismerem, így tűrnöm kell a butaságaikat.
Rowena megérkezett, és hirtelen lehuppant mellém a fűbe. Amíg idesétált szépen-lassan hozzám, addig egy szót nem szóltam, majd mikor lehuppant mellém, s én belenéztem a szemébe, mosolygásra kényszerültem: tudtam, hogy valamivel meg kell őt lepnem. Haja selymesen lobogott a lassú, langyos szélben. Ahhoz képest, hogy negyedikes volt, eszméletlenül bájosnak tetszett. Amikor lecsüccsent mellém a fűbe, körülnéztem, és egy valamit hiányoltam: a virágokat. Elővettem jobb kezemmel a varázspálcát, mely speciálisan átkok szórására volt kispécizve, és a föld felé irányítottam: Orchidessis!-mondtam ki a trimágustusa alatt tanult bűbájomat, mellyel sikerült gyönyörű orchideákat varázsolnom. Lehet, hogy próbáltam a lányt elcsábítani, megmutatni neki, hogy mit tud egy igazi varázsló. Avis!-ordítottam, pálcámat az ég felé tartva, majd kimondtam a következő varázslatot amivel feldobhattam a napot: Aqua Eructo!- mondtam ki halkan, pálcámat a hátunk mögött lévő hangyaboly felé irányítva: tudtam, hogy Rowena utálja a rovarokat, emellett azt is tudtam, hogy a lány aligha ismeri ezeket az egyszerű, de nagyszerű bűbájokat. Szerencsém volt őket megtanulni még a Trimágustusa alatt, az egyik csinos francia lánytól, akinek valószínűleg megtetszettem: ilyen az élet. Az imént idézett madarak nem repültek el, hanem a kis vörösbegyek megpróbáltak Rowena közelébe férkőzni, melyen igencsak elmosolyogtam. Az előbb még elég nagynak látszó hangyaboly szó szerint elmosódott, ezzel tönkretéve a hangyák lakhelyét és néhányuk életét. A virágvarázslat hatására a sima fűbe virágok nőttek: ez volt az én ajándékom Rowenának, hogy megérkezett. A tudásfitogtatás után közelebb hajoltam Rowenához, tenyeremmel megfogtam hátul a lány fejét, és gyengéd csókot próbáltam elérni.