Köves kert

Nem tudni, ki, egyik éjszakáról a másikra történt a dolog. A köves kert helyén virágágyások voltak, nárciszokkal, meg egy hangulatos kis csobogó, azonban egyik reggelre minden de minden kővé változott. Szerencsére a nyíló nárciszok szépsége így megmaradt. Azóta is kedvelt romantikus találkahely.
Aki le tud tépni egy kővé vált virágot a kedvesének, az állítólag biztosan elnyeri a szerelmét.

[- Üdv hölgyem. Mi járatban errefele, ily késői órában? Nem fázik? Szívesen felajánlom a dzsekimet.]

Nori

________________________________________

Gyeh. Miért nem lehet hatodévtől felfele saját szobákat, saját kulcsokkal létrehozni? Mágusok vagyunk, a Mindenható szerelmére! És akkor nem történne meg, hogy a héten már harmadszor kizár egy szobatársam. Ráadásul a harmadik, különböző csaj miatt. Még azt se tudom eldönteni, hogy büszke legyek-e rá, vagy kezdjem el megtanulni a cruciatust.
Azt se értem, miért nem tudja elhúzni az ágy körüli függönyt, ha szégyenlős, akkor meg kérje meg valamelyik strébert, hogy szórjon rá olyan bűbájokat, hogy ne remegjen, és ne is hallatszódjon ki semmi… ennyi. Én is ezt csinálom, mi ebben olyan nehéz?

Újra számhoz emelem a cigit, kivételesen nem lassan szívom, nyugodtan, hogy kiélvezzem minden egyes pillanatát, hanem idegesen, hatalmasakat szippantva. El is telik vagy két perc, mire úgy nagyjából meg tudok nyugodni.
Odaérek a köves kerthez, és azonnal leülök az első padra. A hideg csípi az orromat, sálammal elkezdem melengetni, de ezt a cigarettával nehéz összeegyeztetni.
Felrakom a lábamat a padra, és hátradőlök. Szerencsére a farmerom elég vastag, és meleg ahhoz, hogy ne fázzak fel azon nyomban.

Valahogy, hiányzik az életemből egy lány, akihez hozzám bújik, akihez kiszökök éjjel egy órakor is, meg társai. Sajnos barátnőm jó ideje nem volt már, csak egy-két éjszakás kalandjaim. Nem is véletlenül, nem szeretek csalódni, sőt, gondolkodni se. Imádom a pörgést, az állandó felületességet, amikor nem érdekel a neved, nem érdekel a jövő, nem érdekel a múlt. Hisz, ahogy egy bölcs ember is megfogalmazta, a nők olyanok, mint a metró, ha lekésel egyet, 5 perc múlva jön a következő, de ha elment az utolsó, bármire felszállsz.

Csak ekkor veszem észre a tőlem pár méterre unatkozó hölgyeményt. Sóhajtok egyet, már este van, nem szalaszthatok egy ilyen lehetőséget. Nyilván magányos, szüksége van valakire. Elnyomom a cigimet, és ezzel párhuzamosan, rutinosan kapom be a leheletfrissítő rágót.
- Üdv hölgyem. Mi járatban errefele, ily késői órában? Nem fázik? Szívesen felajánlom a dzsekimet.
Höhöhö, asszed, mi? Ne merd ezt elfogadni, mert én is mindjárt megfagyok. Csak jól játszom, hogy nem.
- Amúgy Antonio vagyok, de szerintem biztos találkoztunk már. Elég feltűnő személyiség vagyok, és azt hiszem beszéltünk már párszor. Hmm, jó a névmemóriám, Nori, ugye? Megengeded, hogy leüljek, vagy megzavarlak valamiben?
Kivételesen nem pörgősen, közvetlenül adom elő magam, ahhoz most túl hideg van.

Tony;;

Magam alá húzott lábbal üldögélek a köves kertben. Kezdem már unni, hogy minden estét a hűvös éjszakában töltök. No nem azért, mert álmatlanságban szenvedek, vagy mert nincs jobb dolgom, hanem mert megnyugtat.
Egy olyan csendes világot mutat nekem, ahova nem fér be akárki. Ahonnan távol marad a harag, a gyűlölet, a nagyképűség, csak én vagyok és a feketéllő ég.
Ebben az esetben harmadik szereplőként megjelennek a kővé dermedt virágok is. Figyelem az egyik orchideát. Annyira különleges volna, ha élne. A virágok olyanok, mint különböző aprócska világok. Nem tudni, hogy pontosan mit rejtenek, de abban biztos lehet mindenki, hogy csodálatos a titkuk.
Változatosság kedvéért nincs a kezemben cigaretta. Leszokóban lennék? Nem hiszem.
Épp csak elfelejtettem lehozni magammal, s ma már így alakult a helyzet, akkor megpróbálok jót cselekedni a saját testemmel.
Fázósan húzom össze magam és kezdem méregetni Tonyt. Sok hülyeséget hordtak már össze a Griffendélesek róla, sok pletyka jutott el hozzám is. Egyszer vagy kétszer beszélgettünk, talán pont bulik alkalmával. Sok mindenre nem emlékszem, még a tegnapból sem.
Felhúzom a szemöldököm, amikor arra leszek figyelmes, hogy felém igyekszik. Ezek a pasik sosem adják fel. Nem értem, hogy miért van ez. Nem adok nekik olyan jelet, hogy gyere megkaphatsz, mégis mindig azt hiszik, hogy ez másként van.
- Ha már ilyen udvariasan felajánlottad a kabátod, elfogadnám köszönöm!
Nem vigyorodok el, de belül éppen a nevetőgörcsömet fojtom el. Igen…ezek szerint van alapjuk azoknak a bizonyos pletykáknak. Mint általában mindennek.
Mivel felajánlotta, így kinyújtom a kezemet érte.
Ha oda adja, akkor felveszem és beleborzongva a melegbe kicsit leengedem a lábamat, aztán felhúzom térdeimet. Olyan ez a hely, mint egy elátkozott mesevilág. Mint a mugli mendemondákban az elvarázsolt erdő, vagy nem tudom. Nem vagyok otthon az ilyesmiben.
- Ha szeretnél ülj le. Csak nem foglak kiátkozni magam mellől….igen. Norina. Emlékszem rád, meg aztán a nőügyeidtől van tele a ház.
Mondom és most már muszáj megeresztenem egy halk nevetést. Szépen festenénk, ha fognám és egy Stuporral ártalmatlanítva helyben hagynám. Na abból aztán lenne pletyka…nem hiányzik egy újabb. Bár mit tudok tenni, ha ilyen fiúk találnak meg? Nem menekülhetek egész életemben. Na meg azt mondják, hogy addig egy senki vagy, amíg nem beszélnek rólad.
- Szeretem az estéket. Nyugalmasak. Ilyenkor gondolkozhatok…hát te? Azt ne mondd nekem, hogy ilyenkor szoktál csajozni járni!
Pedig lehetséges. Ahogy végignézek Tonyn, rá kell jönnöm, hogy nem rossz pasi. Van benne egy különös sárm, ami vonzóvá teszi. Mondjuk, szó sincs olyasmiről, hogy a lábai elé vetném magam és könyörögnék azért, hogy nézzen rám, de be kell vallani, ha valaki nem a rondák táborát képviseli.

Pillanatoknak tűnő napok, hónapok. Hihetetlen, hogy már tavaszodik, s az idő kezd egyre inkább kitisztulni. Mintha a természet is lázadna, s lelkesen fitogtatná a világ felé, igen, én bármit megtehetek. Engem nem befolyásoltok. Hozzám senki nem érhet.
Szívem legmélyén én magam is erre vágyom. Arra az érinthetetlenségre, amelyet ez sugall, s ugyanakkor arra a kedvességre s gyengédségre, amit mindez az. Talán épp emiatt nem is véletlen, hogy a szokásos útvonaltól eltérően nem a könyvtárban ülök, de nem is a padoknál vagy a tóparton.
Igazában ennek többek közt az is az oka, hogy emberek között sem szívesen vagyok mostanában. Amióta ennyire forró a helyzet, és minden vagy hangosan vagy épp némán de lázong, nekem is nehezebb a lelki békémet megtartanom.
Valahogy a lelkem egy része egyet ért velük, s ezt a tudtukra is adná, ám az eszem bizton jelenti ki, eme magatartásforma csak rosszat ad. A jövőm a tét? Meglehet…
Épp ezért újfent egy novellába burkolózom, immáron a sokadikba, hisz az alapvető tanterv noha meglehet egészen átlátható mégis oly száraz és unalmas.
Mellesleg a fenének van kedve mindig csak a bájitalleckét tanulni!
Akármennyire is bírom Foley-t vannak határok, amikor én is csak kiülök és… nem teszek semmit.
Ez a mostani az a pillanat, amikor kilépve a kapun a virágos kertbe találom magam. Vagyis ott találnám normál esetben, ám, mint mindenhol itt is változások álltak be. Igazából ez sem ismeretlen terület a számomra. Voltam már itt párszor, s ilyenkor mindig azon méláztam, a kis kővirágok ha netán egyszer is elszabadulnának szilárd béklyójuktól vajon milyen színt öltenének magukra? Pirosat? Sárgát vagy netán haloványkéket? Milyen lehetett ez a kert, s mi késztette erre a drasztikusan kegyetlen változásra…?
A mágia hatalmas. Ilyenkor látja be csak igazán az ember, s miközben egy szirmot simítok végig, mely hidegen simul a kezemhez, lágyan elmosolyodom. Hisz minden rosszban van valami jó. Megmaradt abban a kicsiny tökéletességben, ami megadathatott neki valaha is ezen a világon. S ezt hirdeti itt nekünk, amíg világ a világ…
Az ölemben lévő fekete könyvre pillantok. Kopottas teteje kissé megszakadva de még kitartóan tartja magát. A lapok szinte már sötétsárgák mintsem fehérek, s az illata… a mélyről jövő illat, az igazi öreg köteteké. Még így is érezni.
Eszembe jut egy hasonló történet. Ám hirtelen saját magamat is meglepve elkergetem a gondolatot. Hisz mi értelme gyötrődni?
Ujjaim fürgén nyitják ki a száraz lapokat, amelyek lelkesen zizzenve adják meg magukat. Szemeim falni kezdik a sorokat, mint egy szomjas gyerek az éltető vizet egy percnyi szünetet se hagyva. Fel sem tűnik, hogy társaságom érkezhet. Nem is érdekelne, ha a világ dőlne is össze.
Egyszerűen megszűnök így itt létezni. És egy másik életbe kerülök.
Abba, ami meg van írva a sorok között.

Let it all burn
I will burn first
God I've tried,
Am I lost in your eyes?

Megláttam a folyosón és követni kezdtem. Hangtalanul, feltűnéstelenül, mintha ott sem lennék. Nem is gyanította, hogy nincs egyedül. Jól lemaradva követtem a folyosókon keresztül. Hogy mit akartam? Nem tudom. Mióta elváltunk sokszor megfordult a fejemben a látványa, hangja, az érzelmek. Felzaklatott, akárhányszor eszembe jutott. Rá is dühös voltam, de főképp magamra. Rosszul kezdődött az egész, rosszul álltam neki. Rosszul kezdődött még akkor, négy éve... Onnantól kezdve romlott el minden. De mit tehettem volna? A halálhoz túl gyáva voltam, így itt ragadtam a saját és a világ bűzölgő mocskában.
Követtem. Nem szálltam rá, sőt, mióta utoljára beszéltünk próbáltam minél jobban elkerülni, vagy ha meg is pillantottam, próbáltam úgy tenni, mintha áttekintenék rajta, mintha ő is csak egy diák lenne a sok közül.
Ahogy halk lépteim a földet verik, elgyengülve nézem az előttem ugráló hajzuhatagot. Sose hívtam őt 'Szerelmemnek', sose mondtam ki, hogy szerelmes vagyok. Nem is voltam szerelmes Yvette-be. Nem is voltam, és most sem vagyok. De mégis követem. Hogy miért? Mert hiába nem szeretem, kötődöm hozzá, és nem hazudhatok magamnak gyengéd, de erős érzelmeket táplálok iránta.
Ahogy elgondolkozok ezen, és az egyik kapuhoz érünk, hirtelen megállok, mint akit hátba szúrtak. Yvette kiment a kapun, én pedig csak álltam ott. Nem tudtam, hogy kövessem-e tovább. Emmát is el kellett volna engednem. Ha elengedtem volna, soha többé nem láthattam volna, de tudtam volna, hogy él. Yvettenél nem akartam ezt megkockáztatni. De mit várnak tőlem az emberek? Önző vagyok, csak magamra gondolok, és arra mi jó nekem... És ami most jó nekem, az Yvette. Semmi és senki más. Még ez az egész húgyagyú háború is a kirobbantóival együtt...

Talán két percig állok némán a kapura meredve, miután megindulok. Kinyitom az ajtót, és kilépek a szabadba. Az óriási birtokot a kastélyból belátni, így hamar kiszúrom határozatlan lépéseit. Zsebre dugom kezeimet, és lassú léptekkel a park felé bandukolok. Lépteim halkak, talárom hangtalanul lebegett utánam. Szép márciusi idő volt, amire már kiéhezett az egész társadalom. A napsütés valahogy optimistábbnak mutatott mindent, még azt is, ami krvára nem volt az.

A köves kertben leült. Közelebb mentem, és leültem egy nagyobb sziklára a háta mögött 5-6 méterrel. Azt hittem észrevesz, de nem így történt, aminek voltaképp örülök is egy kicsit. Jó ilyen közel tudni magamhoz, úgy hogy nem lohol el mellettünk az izzadt, rohanó diáktömeg. Csak mi ketten voltunk. Pár perc néma csend után felálltam, és pár rövid lépéssel mellette termettem, és tőle két méterre leültem egy megkövesedett bokorra, ami olyan sűrű volt hajdanában, hogy még az ágak sem álltak ki, kényelmesen el lehetett rajta üldögélni. Bizonyára észrevett, de ennek ellenére nem szólalok meg, nem nézek rá, csak halkan szuszogásszerű lélegzést hallattok. A szuszogás. Csak ez jelzi, hogy élek... különben én is csak egy megkövesedett növény lennék. Egy fa, ami örökké itt fog állni, míg vége nem lesz a világnak.
Izgulok.
Nem is tudom, mit akarok mondani, vagy tenni. Búcsúzzak el? Mondjam el, hogy itt hagyok mindent? Vagy szótlanul üljük itt addig, míg vége nem lesz a világnak? - úgy mint a körülöttünk fekvő kert.

[- Hiányoztál. –]

Nem tudom miért, de egyszerűen megbizsergek. Olyan ez, mintha ezernyi apró kis bogár mászna a hátad legaljától a fejed búbjáig. Az érzés kíméletlenül ráz meg, mintha egy villám csapna belém. Összehúznám magamon a pulóverem, de ekkor jövök rá csak, hogy azt bizony a hálószobába hagytam.
Hogy lehetek ennyire feledékeny?
Nem korholom magam. Értelmetlen és csak időpocsékolás. Majd legközelebb… S ezen a gondolaton megrezdül a szám széle. Mosoly lenne? Talán. Vagy csak egy cinikus önsanyargatás újabb formája. Szinte érthetetlen.
Más esetben halálra rémülnék a hangtól, ám most valahogy ez is természetesnek hat. Ösztönösen pillantok fel a könyvből, s a fejem vele emelkedik egy centit, meglehet a mögöttem lévő ezt még csak nem is érzékeli. Ám én igen. Minek ez a fölösleges újabb mozdulat?
Testem szép lassan, igazában nem is tudom hogy a pillanat mely ostoba törtrésze alatt, de tökéletes lassúsággal mozdulatlanná dermed, s ha nem verne a szívem halkan de ütemesen egybeolvadhatnék a környezetemmel. Mostmár tisztán érzem a tarkómon a tekintetet, amely vizsgál, akár egy jó orvos a betegét.
Tudom jól, dönthetek. Vagy tudomást se veszek róla, amely valljuk be, nehéz feladat, de nem lehetetlen. Vagy kommunikáció valamely válfaját vállalom be. Igazában valahogy egyik sincs az ínyemre. Szívem mélyén kicsit azt remélem Ben az, aki itt ül és bámul, de tudom jól, ez lehetetlen. Ben nincs itt, ahogyan Angliában sem, és ő már soha többet nem néz, mert nézett eleget. Nevetséges hogy ez régen zavart, most pedig cseppet sem ha itt lenne, mellettem.
Lehunyom a szemem, miközben a levegő kiáramlik a tüdőmből. Nyugodtnak kell maradnom, hisz nincs értelme aggódnom. Lehet valaki inspektor, vagy maga Merlin… mit árthat? Hisz amit lehetett, mindet megtettek egy emberrel, aki én vagyok.
Igazából érzem, nekem kell kezdeni a beszélgetést. Ennek pedig egyetlen oka van; az, hogy ő nem fogja. Számára az egy lépés, hogy itt van. S nekem ezt kell megbecsülnöm. Nem fer, ez tény, de az élet mikor is volt valaha az?
Annyi mindent mondanék. Csak most tudatosodik bennem az a sok harag, fájdalom és kín, ami eddig nyomasztott. De nem akarom bántani. Értelmetlen.
Szemeim lassan kinyílnak, s a levegő beáramlik a tüdőmbe. A fény betölti a szemeim, a pupilláim összeszűkülnek. Hangom, noha akaratlanul, de egy cseppet érces a sokáig tartó némaságtól, ám összességében véve semleges. Nyugodt, mint a tó tükre, mély, mint a belseje, és tiszta, mint a vize. Millió cseppből áll össze, mégis csak egynek mutatja magát.
- Hiányoztál. –
Nem, nem éppen ezt akartam. Igazából rohadtul nem. Megkérdezhettem volna, hogy mit keresel itt? vagy miért is néztél át eddig rajtam? esetleg hogy miért nem kerestél eddig? .
Ám mind haragvók, és miértekkel záporozók. Ahogy az én lelkemnek, úgy az övének sem gyógyír. Sőt. Inkább csak fáradt olaj a tűzre. S értelmetlen a miérteken rágódni. Most itt van. A jelenléte, noha a gyomromban ezer pillangó ver szorgosan akaratom ellenére, de megnyugtat.
Keveseknél éreztem ezt, s tudom, ha valamit, hát ezt kell megbecsülnöm. Az emberek nagy többsége nem véletlen nem bír elviselni. Az, aki képes rá, olyan ember, akivel én is hasonlóképp érzek. Eddig féltem tőlük, minden porcikámban. Mára kiveszett minden fajta gyötrődés.
Érzem a jelenlétének vibrálását. Tudom, hogy nem lehet túl messze.
A könyv magától csukódik össze. Ám a fejem nem fordul.
Erre még nem vagyok teljes egészében fölkészülve

[Március végére már nem leszek a kastélyban.]

 

Let it all burn
I will burn first
God I've tried,
Am I lost in your eyes?

Visszaemlékszek első találkozásunkra... Egy könyvet kértem tőle kölcsön, amit még aznap este kiolvastam. Meglepően jó könyv volt, ahhoz képest, hogy Yvette szerint "nem értékelném": A főhős, George szavait olvastam fel neki aznap este a folyosón, amikor elmondja vágyálmát Jane-nek. Egy kertet festett le neki, ami kettejüké. Egy kis tavat építettek volna, a tóba pedig halakat telepítettek volna. Sok cseresznye fa virágzott volna rózsaszínen tavaszok alkalmával, mert Jane-nek ez volt a kedvenc fája. A terasz előtt egy kis virágágyás húzódott volna el, Jane és George pedig egy hintaszékben ült volna, és élvezték volna a napsütést. - Nekem nem lehet ilyen jövőm Yvette-tel. Hiszen akárhogy töprengek mit is kéne mondanom, jól tudom, mit kell tennem. Nem hagyhatom őt itt búcsú nélkül. Még ha most utál is, ennyit megérdemel, így utoljára. Egy búcsú legyen az utolsó emléke rólunk.

Magam elé nézek, alig pislogok. Szívem hevesebben ver az átlagosnál. Nem tudom, hogy fogja fogadni. Lehet meg sem szólal, lehet üvöltözni fog, lehet már rég túl van rajtam, az is lehet, hogy sírni fog. Bármilyen mélyen is ismertem meg, még most nem tudom áttörni a jégfalat, és már nem is fogom tudni. Mint olyan sok mindenben, ebben is elbuktam. Vele vívott harcomat sose tudom befejezni. Majd talán máshol, egy másik életben.

Halk szava megmelengeti a szívemet, de sajnos még ez sem feledkeztet el arról, miért vagyok itt. Már nincs sok időm a kastélyban, jószerivel semmi dolgom már itt Nekem. Brandonnak, és nem Graynek.
Újabb csend áll be, de nem kellemetlen. Inkább csak várakozással teli. Lassú várakozással, ami nyugodt, de egyben idegölő. Ő is pontosan tudja, hogy valamit mondani akarok, különben nem lennék itt.

-  Március végére már nem leszek a kastélyban.    - hangom hirtelen, de halkan szólal meg. Átfontoltan hangzanak szavaim, mégis érződött a keserű íz. -    Az is lehet, hogy már az országban sem. Úgy gondoltam, megérdemelsz annyit, hogy elköszönjek tőled, és tudd, hová megyek.    - szünetet hagyok, hogy ha akar, tudjon reagálni, majd utána folytatom. -    Jobb is, hogy nem tudnak összekapcsolni velem, így nem kell aggódnod, nem fognak megkeresni.   - mély levegőt veszek, és végre ránézek. -   Hátrahagyom eddigi életemet. Mindent. Így rejtőzködnöm kell, ezért nem is mondom el pontosan hová megyek.    - még én magam sem tudtam.
Testemmel is felé fordulok, de nem merem megérinteni.
-    Akár hiszed, akár nem... hiányozni fogsz.    -

[- Miért hagysz itt? Hiányzom? Akkor nem menj el… Ne hagyj itt! –]

A szavai szíven ütnek. Csak ülök némán. Egy percig olyan, mintha megszűnne a világ. Mintha még a Föld is megállna mozogni… vagy csak nekem tűnik mindez ennyire valósnak?
Kinyögöm azt az egy kis szót, amit talán meg se érdemel, ami akkora nagy teljesítmény tőlem, mint mástól az, ha egy csillagot imádkozik le az égboltról, s erre ezt kapom. Arculcsapást.
Nem is tudom nevessek-e vagy sírjak. Maradt még könnyem? Maradt még mosolyom?
Félek, mivel minden egyszerű egészében tűnik el mellettem, akár Atlantisz az óceán sivárságába és én semmit se tudok tenni ellene. Hiába küzdök, csak annál jobban omlik porba az egész. Mit tehetnék?
Március vége…
Messze van az vagy távol? Közel vagy tova? Mit számít ez már… Hisz elmegy. Elmegy messzire, elfeledve engem és minden mást. Talán így lesz jobb, s egy szent percig el is hiszem mindezt. A szavai mélyek és lassan jutnak el hozzám, mintha egy üvegfal mögött állnék és nem hallanám tisztán.
Lehunyom a szemem, s nem szólok semmit. Térdemre könyöklök, kezeimet összekulcsolom és a homlokomhoz emelem. Mintha imádkoznék… mintha könyörögnék, mintha reménykednék… De hát mire is? Kinek is?
A fohászom nem hallgattatik meg, hisz Brandon kíméletlenül beszél tovább, noha lassan és vontatottan. Ebből tudom, őt is megviseli a dolog. Nem olyan jó színész ő, mint amilyennek képzeli magát. Luc feleennyire se volt, de hát az egy teljesen letűnt életem elfeledett darabkája.
Hátrahagy mindent… ne tudjanak összekapcsolni… rejtőzködni kell…
Belém hasít az érzés, hogy elfeled mindent. Elfeledi a kastélyt, az addigi életét, a húgát, minden viszontagságot és megpróbáltatást. S ez… az, hogy engem is elfelejt egyszerűen, olyan erővel tör fel belőlem, hogy megfordul velem a világ. Egyszerűen ezt nem tudom hagyni, nem tehetem, nem lehet…
Hiányozni fogsz…
Legszívesebben teli tüdőmből üvöltenék erre a pár szóra. Felállok, s szembe fordulok vele. Nem tudom hogy nézhetek ki, hogy mi olvasható le az arcomról vagy épp mi nem. Nem is érdekel. Más esetben igenis csakis ezzel kommunikálok. Nekem a fegyverem a rendületlenség, a hidegség, a kegyetlenség egyesek szerint. Most viszont nem uralkodom önmagamon. Csak a fájdalom marad bennem erősebben, mint gondoltam. S akarom, hogy ő is érezze ezt, hogy osztozzon velem ezen. Hisz ő okozta, ő tehet róla, az ő sara legalább annyira, mint az enyém.
- Miért hagysz itt? Hiányzom? Akkor nem menj el… Ne hagyj itt! –
Dobbantanék szívem szerint, mint egy ötéves dacos kisgyerek, de csak állok és nézem őt.
Majd lassan, végtelen időnek tetsző távolság után a kezem ösztönösen mozdul és nyúl felé, de nem érinti meg őt, hisz ha szabad akar lenni, nem tarthatja senki

[Bárcsak elvihetnélek magammal, a zsebemben!]

 

Let it all burn
I will burn first
God I've tried,
Am I lost in your eyes?

Összegubózik, mint ahogyan mindig is tette... Az egyik ok, amiért nem működött ez a dolog. Ez a jó dolog... Nem kellett volna semminek sem nevezni, csak átérezni, egyszerűen élvezni. Hiszen örülhettünk volna, hogy van mit élvezni ebben a világban... de mi nem. Egyikünk se választotta a könnyebb utat. Csökönyös öszvérek maradtunk.

Amikor felugrok, szememmel azonnal követem. Felrántom szemöldökeimet, de csak egy pillanatra, a meglepődés kedvéért. De nem a reakciója miatt ült ki hitetlenkedés az arcomra, hanem szavaiért. Yvette végre jelét adta annak, hogy igenis hiányoznék neki. Tudtam, mindig is tudtam, hogy nem bírt elfelejteni, hiába az eltávolodás, egymás kerülése, mintha csak holmi pontyként bűzlenénk... Nem. Hiányzott nekem, és tudom, hogy én is neki! De... Ez semmin nem változtat.

Egy hirtelen mozdulattal átölelem. Nem gyengéden, nem lágyan, inkább ragaszkodón. Nem szorítom, de nem is engedem el. Hagyom, hogy kiélvezzük az utolsó pillanatokat. Most nem lehetek kőszívű oroszlán, vérengző szörnyeteg, szilárd tartású úr, nem... Most Brandon vagyok, nem Gray.
-    Bárcsak elvihetnélek magammal, a zsebemben!     - suttogom halkan hajába. Mély levegő veszek, mellkasom egy pillanatra ráfeszül az övére.

El akarom hagyni a brit szigeteket, mert tudom, nem lesz biztonságom... Biztonságom? Élet. Számomra élet nincs már ezeken a talajokon. Itt már minden véget ért. Egy időre biztosan. Amit el kellett elvégeztem, amit a Sors kiolvasott nekem könyvéből, az beteljesedett. Talán majd pár hónap múlva... talán pár év múlva, talán örökké. Nem tudom, mit hoz a jövő. Talán Franciaországba menekülök, hiszen kicsit beszélem a nyelvüket, és nem is kell messze lenni a hazámtól. A hazámtól... Micsoda ostoba szó ez.

Némán állunk pár percig, óráig, hétig, míg végre megmozdulok. Enyhül ölelésem, és kicsit el is távolodom. Kezeim derekára csúsznak, és mélyen nézek a szemébe. Szememben valami megcsillan, szívem hatalmasat dobban, elmémen vad villám csap át. Körbepillantok, de nem a tájért. Csak zavartan. A gondolat szellemként szállt meg egy csapásra, hiszen... hiszen miért is ne? Talán a végső elkeseredés beszél belőlem, talán a félelem, talán a kényszer, talán az önzőség. De hirtelen sokkal boldogabbnak látszódtam. Még mosolyogtam is. Pedig belül széthasadt szívem még mindig mély sebekből vérzett. De csak lassan, így volt még időm mosolyogni.
-    Yvette... téged mi köt ide?    - mosolygok rá teljesen groteszk módon. Hiszen ebben a kérdésben semmi nevetséges nincs. Semmi az ég világon... -    Ne... kérlek vegyél komolyan! Csak hallgass meg.    - suttogom. -  Yolanda, Benjamin, a diákság, a háború, a keserű múlt, tudom, hogy ezekről gyűlölsz beszélni, gyűlölsz bármelyikre gondolni, mert fáj... Tudom,hogy fáj.    - még mindig mosolyogtam. -   De tegyük mindezt félre. Tegyük egy dobozba, amit hívjunk Angliának, Írországnak, vagy akár Skóciának. Én le akartam zárni ezt a dobozt, de megfordult a fejemben az ötlet, hogy mi lenne, ha ketten zárnánk be azt a dobozt? Nyithatnánk egy újat. Talán nem olyan szépet, nem olyan csillogóst és csicsásat, de új lenne. És nyitott.   - kezeim lecsúsztak vékony derekáról, megfogták gyönge csuklóit.
-    Gyere velem Yvette.   -

[- Az iskola… -]

sett

Átölel. Érzem a teste melegét, s ez egy percre megnyugtat. Igazából fura ez a mozdulata, meg is lep, hisz arcáról olyan távolságtartást olvastam le, mint eddig még soha. S lám, mégis átfonja kezeit a vállaimon, magához húz, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem érdekel, ha meglátnak, habár nem hiszem hogy sok embernek lenne kedve ilyen időben kimozdulni, s amúgy is a fél iskola tud róla, vagy legalábbis sejti a dolgokat.
Mély levegőt veszek, s benn tartom, kiélvezve a percet, amíg el nem enged, s megint egyedül nem maradok, enyhén fázva.
A hangosan kimondott gondolatára csak egy halovány mosolyra futja tőlem. Na igen, ha olyan kicsi lehetnék, összecsomagolna és zsebre vágna. Mennyire költői…
Egy tized másodpercig el is merülök ebben a furcsa metaforában, amikor mintha egy kisgyerek bújt volna belé, el nem tol magától, mint egy ötévest furán idióta vigyorával. Mintha nem is ő lenne, mintha valami bájitalt ivott volna, s a kérdései…
Csak nézek rá egy szent percig, majd kinyitom a szám, de hang nem sok jön ki rajta, mivel szinte rögtön közbevág….
- Az iskola… -
Mindössze ennyit nyögök ki, amikor is felemlegeti Bent, Yo-t, s ezzel együtt megint indul bennem egy lavina. Sean, a többiek, Luc… az egész eddigi életem.
Ő beszél és beszél, én meg csak nézek, a felét se értve annak, amit mondd. Talán pont azért nem értem, mert a számára már oly nyilvánvaló dolgot az én eszem nem akarja vagy nem tudja befogadni.
A végére, mikorra kibújik a macska a bokorból, egy lépést hátrálok. Megtehetem, hisz szabad vagyok, mindössze a vállaimat fogja vagy a csípőmet, lényegében mindegy is. Ez a kis lépés távolságot ad köztünk, de ettől még elér, pont úgy, mint eddig.
- De… én… - hangom elhal, s a tekintetem elkomorul.
Felfogta, hogy mit is kér? Tudja, hogy ez mivel jár? Szívem egyik fele szinte azonnal menne, szó nélkül, menekülne, futna bele a vak világba.
A másik felem viszont sikít, üvölt és vergődik. Nem akarja.
- Brandon, nekem itt kell maradnom… be kell fejeznem az iskolát. Itt van mindenem… Én….-
Elcsuklik a hangom. Nem akarom megbántani. Azt sem akarom, hogy elmenjen. Értem, hogy kell mennie, s az eszem racionalitása teljesen egyet is ért ezzel a döntéssel, ám van egy másik véglet, ami nem hagy nyugodni.
Vívódom, és ez nyíltak ki is ül az arcomra.
- Én… sajnálom, de… nem tehetem. –
Megbántom, tudom. Őt is csakúgy, mint mindenkit. Most már tudom, mint is mondott Dakota, és a többiek. Igazán rossz ember vagyok, sőt mi több…  tényleg kegyetlen egy ember.

[Mondd... tennél valami nagyon rosszat, hogy bizonyítsd igazad?]

  

Tell me: would you kill to save a life?
Tell me: would you kill to prove you're right?

Rövid beszélgetésünk alatt befelhősödött az ég. A napsütés már csak a mennyországot érinthette a felhők felett, nekünk földi mocskoknak ma már több nem járt. Hirtelen lett szürke a birtok, hirtelen lett minden szörnyűbb, mint volt. Az iménti röpke jókedvem is szellőként suhant tovább.
Leszegtem fejemet, és csendben hallgattam a dörgő eget. Jön a tavaszi zápor. Zápor, ami elmoshat mindent, végleg. A mi kapcsolatunkat Yvette-tel. Mert ha most nem tudom meggyőzni, valószínű soha többé nem láthatjuk egymást. Bánni fogom, de ha ez lesz a döntése, én tiszteletben tartom.
Csepp, csepp, leszakadt az ég.
Zuhogott.
Locsogott.
Mennydörgött.
Ruhám hirtelen ázott át.
Felemeltem fejemet, és egy lassú, megfontolt lépést tettem felé, amit az imént ő eresztett közénk.
-     Mondd... tennél valami nagyon rosszat, hogy bizonyítsd igazad?     - suttogtam a szavakat. -    Mondd, tennél valami megbocsáthatatlant, ha megmentenél egy életet?    - tenyeremmel megérintettem nedves arcát, és lassan lehúzom róla, majd elengedem. Hátrébb lépek.
Nem is vártam választ.
Csupán hagytam, hogy a esőcseppek elmossák a kérdéseket. Beleivódjanak a földbe, majd szép lassan felszáradjanak, mintha nem is lettek volna.
Hajamról csöpögött a víz, szempilláimat is lehúzták a cseppek, de nem foglalkoztam vele. Mereven álltam vele szemben, és nekiszögeztem az utolsó mondataimat. Ha erre reagál, vagy több száz szót váltunk még, vagy egyet sem.
-    Ha most nemet mondasz, soha többé nem találkozunk.     - vettem egy nagy levegőt, és villámként csaptam le utolsó kérdésemmel. -     Velem jössz?    -

[- Veled megyek… -]

sett

Vacilálok. Gondolkodom. Mindig is ezt tettem. Sosem bíztam másokban, s ennek meg is van az oka. Ő pontosan jól tudja ezt. Miért kér hát tőlem olyat, ami szinte lehetetlen?
Egyszerűen nem fér a fejembe. A szívem szakad meg emiatt. Megint egy olyan kényszerhelyzet, amibe saját magam küldtem szenvedő önmagam. Ez elszomorít egyre jobban és jobban. Nézem őt, ahogy vívódik. Hallom a mennydörgést, de ez semmi az ő mély szavai mellett.
Aztán elered az eső. Hogy hirtelen kezd-e zuhogni, vagy cseppenként nem észlelem. Csak akkor eszmélek fel, mikor már teljesen elázva a hajam a fejemre lapul, s érzem ahogy a víz átnedvesíti a ruhámat, beszivárog a kabátom alá, a felsőmet is átáztatja és ha nem sietek egy fedezék alá még a fehérneműmből is facsarhatom a vizet.
Mindez mellékes azonban Brandon szavait hallva. Nem értem mire akar kilyukadni, és igazából azt sem mire is próbál utalni. Kinek az életét mentené meg? Milyen megbocsáthatatlan dolgot tesz? Mégis, hogyan…?
Érintése puha, megnyugtató. Lehunyom a szemem, de mire kinyitom, már távolabb áll. Csak a hideg levegő cirógatja a bőrömet ott, ahol eddig az ő ujjai voltak. Legszívesebb ráordítanék de nem teszem. Csak állok ott némán, egyedül, elveszetten.
Aztán jön persze a fekete leves. Az a tény, amely már rég tudott, de így kimondva olyan kegyetlenül igaz, hogy arcul csap, mint egy jófajta anyuka a neveletlen gyerekét.
Könnyel telik meg a szemem, de nem tudom mi miatt is egész pontosan. Talán épp hogy már annyi mindenkit vesztettem el, hogy Őt nem akarom. Semmilyen körülmények közt. Legyen bármennyire is gonosz, rossz vagy éppen nehéz eset.
Hisz lássuk be, senki más nem maradt már, és mi több, tényleg magam maradtam. Milyen áldozatra vagyok hát kész érte, és az ő döntése mellett kiállni. Mit fogok ezért feladni? És ami még nagyobb kérdés…; meg fogja-e ez érni nekem?
Az eszem azt súgja: engedd/ Hadd menjen! Fusson, amerre csak lát! Hisz sose látjátok egymást viszont, te pedig túléled. Hisz mindent túlélsz. Erre születtél…
Ám legbelül én magam, az a kis mag, ami ott érlelődik és szenved fellázad. Nem akarok többé egyedül lenni, nem akarok többé megfelelni, nem akarok többé különc és számkivetett lenni.
Ha vele leszek, legalább együtt leszünk. Kell ennél több?
- Veled megyek… -
Hangom halk, mint az eső, de erőteljes. Határozott. És megkönnyebbült.
Hisz végre egyszer én nyertem, és nem az ítélőképességem. És legalább ez örömmel tölt el, noha egyre több minden kezd aggasztani.
Odalépek mellé, és nemes egyszerűséggel megfogom a kezét. A szemeibe nézek, ami egyedül más mint Lucben valaha is, de pont ezért szeretem őt. Őt, Brandont. Őt, Gray-t. Őt, aki Tudodkit szolgálja, és akinek a tetoválás ott a karján. Őt, aki tanít, aki lelkes, aki belém lát. Őt, aki elvesztette a húgát, és örök béklyóként hordozza ezt. Őt, aki szeret engem, s akit én szeretek. Így teljes ez a kör, minden hibájával együtt.
- Hisz nincs más lehetőségem, nem? –
Halványan elmosolyodom, majd megölelem. A fejem a nyakánál és hallom a szíve verését.
Közben pedig szakad az eső. Szünetelnül.

[Nincs.]

    

I see me writing on this paper.
Praying for some savior.
Wishing intake her and save her.

Sok év után, vagy talán életemben először végre emberként érezhettem magamat. Éreztem, ahogy kőszikla szívem utolsó, maradék darabkái is leválnak a vérző, lüktető, vörös szívről, és örökké elporladnak. Innentől minden sokkal rosszabb lesz, minden sokkal fájdalmasabb, sokkal... emberibb. Valóságos lesz az összes gondolatom és érzelmem, semmi sem lesz megjátszott, valótlan, lehetetlen. Átok, átok, átok zúdul rám! De milyen abszurdan gyönyörű ez az átok, mekkora szerencse ez az átok, mekkora boldogság számomra. Micsoda öröm lesz a kín ezentúl...!

Miatta estek le a darabok, miatta váltam sebesültté és szabaddá. Ő tette, ő tette a szavaival. Két apró szóval, amivel boldoggá tette Brandon Grayt. Azt a Brandon Grayt, aki tönkretette nemhogy mások, de saját életét is. Ez a nyomorult ember végre boldognak érzi magát. Tisztának, szabadnak és vérzőnek.
Testem fel sem ismeri ezt az érzést. Nem tudja, hogy reagáljon, ezért meg sem rezdül. Ismeretlen neki, de talán meg tudom neki még tanítani a helyes reakciókat. Talán több lehetőségem lesz megtanítani neki, egy másik életben, amit most kezdhetek egy új "dobozzal".

Vékony karjai körém fonódnak és én úgy érzem, mintha erre vártam volna születésem óta. Mintha az lett volna a végzetem, hogy ebben a szent és gyönyörűséges pillanatban ez a nő átöleljen. Úgy éreztem, hogyha most mentem szörnyet halnék, már érdemes lett volna átvergődnöm a saját mocskomon.
Sírni akarok. Sírni akarok mámoromban, de nem reagálok. Szoborként állok ott, de most már nem rideg kőszoborként, hanem hús-vér, forró, sebezhető szoborként.
-   Nincs.    - mondom elcsukló hangom. Mosolyogtam. Nem hittem el.
Hirtelen olyan szabadnak éreztem magamat, mint még soha. Pedig ugyanolyan  reménytelen a helyzet, lehet már holnap meghalok, vagy holnapután találnak meg, s sok kín után vár a megváltó halál, lehet, hogy még ma este kegyetlenül meggyilkolnak. De mégis mosolyogtam, és mégis boldog voltam, és mégis véreztem és mégis élveztem.
Ezentúl boldogan nézek szembe a halállal, mert tudom, hogy Yvette Delacour engem választott. Engem... Én. Ami ezentúl mi lesz.

köszönöm a játékot!