A Naplóm

Május.
Régóta tudtam, hogy ki fogja nyújtani értem a kezét a sors és magával ragad, de hogy az események ilyen gyors ütemben fognak lezajlani, nem sejtettem. Időt sem kaptam arra, hogy mindent feldolgozzak. Egyik pillanatban még Henderson voltam, akit körülvettek a barátok, a másikban pedig már Mirol, akit megtagadtak maguktól.

Tiszta szívemből szeretem Dracot és ez a szerelem hatalmasabb mindennél, olyan erővel ruház fel, amiről álmodni sem mertem volna. Érte mindenre képes lennék. Mindenre.

Május elején nem sokkal a Maryékkel való veszekedés után egy újabb csodálatos estét töltöttünk együtt, mint ahogy akkoriban szinte minden este. Csak, hogy ez az éj máshogy alakult, mint a többi. A DS érméje kigurulhatott a szoknyám zsebéből, ugyanis Draco megtalálta. Azonnali kérdéseket tett fel, tudni akarta a válasz, mit is a tart a kezében, hisz, hogy nem egy szokványos galeon azt az első pillanatban meg lehetett állapítani. Eleinte hazudtam, próbáltam elterelni a figyelmét, elfeledtetni vele az értéktelen kis vacakot, de nem ment. Nem tudtam kitérni előle. Persze így sem kellett volna elárulnom, nem kellett volna felfednem a titkunk, de megtettem. Hiba volt és sosem fogom megbocsátani magamnak, de megtettem. A csalódottság és harag vezérelte a tetteimet, amiket az utóbbi időszakokban el kellett viselnem. A megvető tekintetek, amiket a nevem megváltoztatása vont maga után, Mary gyűlölködő pillantásai, és az öcsém… Túl sok volt. Túlságosan sok…
Nem csak a titkunkat fedtem fel, hanem neveket is adtam neki. A barátaim nevét… Egy aljas kis árulónál nem éreztem magam többnek, és nem is vagyok több… De az utolsó pillanatban észbe kaptam, és az utolsó név, amit az orra alá kötöttem az enyém volt. Henderson.
Ezzel akartam közölni vele, hogy ennyi, nem fog többet megtudni. Mirol beszélne, de Henderson nem fog. A személyiségem tökéletesen két részre szakadt…

És végül elérkezett, aminek el kellett érkeznie…
Tudtam, hogy Draco felfogja használni az információt, amit tőlem kapott, de fogalmam sem volt mikor… Váratlanul ért a támadásuk, de még váratlanabbul ért az átka, mit nekem szánt. Imperius. A hatalma alá vont, és nem küzdöttem ellene, tettem amit parancsolt és barátokra támadtam, azokra akik mellett állnom kellett volna. Miért tette? Hogy véletlenül se harcoljak ellene, mert nagyon jól tudta, hogy akármi is történt a bennem lévő igazságérzet még mindig hatalmas. Megkönnyítette a dolgom, megkönnyített mindent, mert így bűntudat nélkül kellett cselekednem, mint akinek nincs más választása… talán lett volna. Talán, ha küzdök legyőzhetem. Nem tudom. Nem is számít.
A DS azon a délutánon elbukott és még azon az estén én is…

A sors elől nem lehet elmenekülni, képtelenség. Utol fog egyszer érni, és minél jobban késlelteti az ember annál fájdalmasabb lesz. Az én sorosom bevégeztetett. De már nem is futottam előle, tudtam mi vár rám, még ha könnyen nem is adtam magam.

Levelet kaptam. Jamestől. Mindent elintézett, menjek haza. (Igen, már az otthonon apám szülőháza volt.) Fogalmam sem volt, miért rendelt haza ilyen hirtelen, de ahogy kérte mentem. És végül a vesztembe vezetett…
Az első perctől éreztem rajta, hogy valami nem stimmel. Kerülte a tekintetemet, furcsán viselkedett, olyan… olyan volt, mint akivel valami szörnyűség történt. Ezt is mondhatnánk…
Nem egészen a kúria falai közé lettem invitálva, onnan jóval távolabbi mezőkre kerültem. Nem ismertem a helyet, nem tudtam hol vagyok, annyit tudtam, amennyit James mondott nekem, az pedig nem áll másból: Maradj!
Nem maradtam. De tőlem ez volt a várható lépés. Soha nem voltam képes egyhelyben álldogálni, ráadásul nem bírtam elviselni a titkokat. Mindig mindenről tudnom kellett. Így követtem a nagybátyám, egészen addig követtem, míg megbizonyosodtam róla milyen helyre is hozott engem. A Halálfalók közé…
Menekülnöm kellett volna? Talán. De nem vallott volna rám. S talán a levél érkezte óta tudtam, ez lesz a mai este programja.
Ott álltam feketébe öltözve a többi Halálfaló között, és vártam a fejleményeket. Most megpillanthatom végre Voldemortot!
Időm sem volt felfogni mindnet, annyira gyorsan kezdek alakulni az események, amint a Nagyúr megérkezett már közölte is, hogy ezen az estén többen is csatlakozni fognak a Gárdához, és hogy bemutassa a vendégeit, egy kivetőt varázsolt a fekete égboltra. Keith, az unokatestvérem, James fia, ott vergődött egy nyirkos kőpadlón a kínoktól eltorzult arccal. Több sem kellett nekem és azonnal előléptem pálcámat egyenes Rá szegezve. Sosem a megfontoltságomról voltam híres, de most már többen megkérdőjelezhették, hogy bármennyi ész is szorult belém, hisz ilyet csak egy bolond tenne. Egy bolond, vagy valaki olyan, aki tudja, innen úgy sem távozhat élve…
Persze a hatás egy várfagyasztó kacaj volt. Az egész testem beleremegett, de amin meglepődtem, az a szívélyes üdvözlés volt. Persze, ahogy egy kígyó üdvözölni tudja az áldozatát…
Egy pillanat alatt elvette a pálcám. De nem is vártam mást. Esélyem nem lett volna ellene, főleg nem úgy hogy vagy két tucat Halálfaló vesz még ráadásul körül…
Térdre kényszerített, hisz az Ura előtt mindenkinek meg kell hajolnia, majd feltette A kérdést, melyre nemmel feleltem. Visszautasítottam a legnagyobb kegyet, miben mágusnak csak része lehet. De nekem nem kellet, számomra nem volt kegy. Lehet nem kellett volna kerek perec közölnöm a véleményem, azaz talán fogalmazhattam volna finomabban is, mert azt a fájdalmat, ami akkor átjárta a testem sosem fogom elfelejteni. De tűrtem. Ott álltam, azaz térdeltem előtte, és összeszorított fogakkal tűrtem a kínokat. Nem akartam megadni neki az örömöt, hogy szenvedni láthasson. Ő pedig játszadozott velem. Kezdetben még élvezte is, makacsságomat, hogy be kell törnie, de az idő elhaladtával fogyni kezdett a türelme és annál nagyobb lett az én fájdalmam. Ott feküdtem a sárban, már nem bírtam, sikításom betöltötte az egész éjszakát, de inkább haltam volna meg, hogy magam viseljem a Jegyet. Sosem. Fogom. Szolgálni. Gondoltam még ekkor, oh én naiv…
Tudhattam volna, hogy jóval több van a tarsolyában néhány átoknál.
Ezen az estén tudtam meg az igazat apámról. Halálfaló volt ő maga is. Egy azok közül akiket gyűlöltem. És nem azért kellett meghalnia, mert Mirolként nem csatlakozott a gárdához, hanem mert elárulta Őt. Részletesen végig kellett hallgatnom, mennyire jelentéktelen volt, és hogy nyüszített, mikor Ő előtte térdelt ő is. Apám, aki az én szememben mindig is egy hős volt…
Megrendített a hír, de nem emiatt adtam meg magam. Emiatt nem tettem volna. Csak emiatt nem.
Egy képet látatott velem, egy képet mi lesz Dracoval és Jamesszel ha nem hagyom abba ezt a buta játékot és nem hódolok be. Láttam, amint kínok kínjával vet véget az életüknek, csak azért mert én nemet mondtam… miattam…
Nem bírtam tovább. Ennyi volt. Feladtam…

A sors elkerülhetetlen, ami meg van írva be is fog következni. Az én sorsom nem volt más, mint a családom sorába állni, egynek lenni közülük. Birtokolni a nevet, a rangot, és a Jegyet…
Lehet más életet élni, lehet másnak lenni, egy idei. De az élet nem fogja engedni, hogy sokáig más valaki személyét birtokold, kegyetlenül visszafog küldeni arra az útra melyen haladnod kellett volna kezdetektől, és rosszabb lesz, mintha le sem tértél volna. Engem mások kényszerítettek rossz útra, zsákutcába vezettek, ahonnét nem volt tovább folytatás…

Vissza kellett térnem az iskolába. Vissza azok közé, akiket elárultam, mindezt már egy paranccsal megtoldva: Tudj meg mindent Potterről!. Hazudnom kellett mindenkinek, hazudnom a történtekről, hogy ne vessenek meg, hogy ne taszítsanak el, mert ha megteszik, akkor az amiért, feladtam önmagam semmisé vált volna. Akkor elvesztettem volna őket, akikért az életemet is képes lettem volna odaadni.
Kitaláltam egy mesét, miszerint Draco Verita szérumot itatott velem, és ennek köszönhetően tudta kiszedni belőlem az igazságot, az Imperiust meg mindenki hallhatta, aki a szobában tartózkodott. Elátkozott, nem tudtam mit tenni. Hittek nekem. Legalább is hinni akartak, de a bizalmukat elvesztettem. De nem bántam. Nem akartam tudni a terveikről, semmiről, mert akkor jelenten kell, és hiába is esküdtem hűséget, sosem fogom Őt szolgálni. Teszem, amit tennem kell, de csak amit kell…
Elég nehezen jutottam el eddig a pontig. Eleinte az állandó kétségbeesés és bűntudat voltak állandó társaim, egyetlen percre sem hagytak magamra. Megváltoztam és ezt mindenki látta rajtam, még a tanáraim is.
Foley professzor egyik nap az irodájába hívatott és beszélni akart velem. Tudni akarta mi történt velem, miért kezdem hirtelen hanyagolni az óráit, és miért nem teljesítek? Miért? Mert nem láttam értelmét. Elmeséltem életem katasztrófáját kihagyva azt az egyetlen apró részletet, mely az életembe kerülhetett volna. Elsírtam neki a bánatom, azt amit egy ideje senkinek nem tudtam, mert nem volt mellettem olyan, aki megérhetett volna. De már csak azzal, hogy érdeklődött felőlem, hogy figyelt rám, olyan hatalmas erővel ruházott fel, amiről sejtelme sem lehetett. Akkorával, hogy mikor már a teljes kétségbeesés uralkodott rajtam, bevallottam azt is, ki vagyok. Elárultam neki, a legnagyobb titkom, amivel a szerelmem, a családom, a sajátom és már az ő életét is veszélyeztettem. De meg kellett szabadulnom ettől a tehertől, szükségem volt valakire, akinek kiönthettem a szívem, akiről tudtam, hogy nem fog elárulni, azaz inkább csak reménykedtem benne. Nem tette. Megtartotta a titkom. És hiába nem tudott segítséggel szolgálni, a tudat, hogy nem adott ki, hogy még ezek után is bizalommal tekintett erőt adott a folytatáshoz.

A legnagyobb sötétségben is lehet találni egy apró fényforrást. Nekem ezt jelentette Foley. Azt az apró pislákoló fényt, mely a reményekkel teli jövőt jósolta nekem. Hogy akármit teszek, lesz egy ember aki tudja ki vagyok, aki megérti miért cselekszem így, aki megérti a küzdelmem, aki megért engem…

Június.
A titkokra mindig fény derül.  Előbb vagy utóbb minden kiderül, soha semmi nem maradhat a sötétség homályában, még akkor sem ha gazdája ezt szeretné…
Féltem, hogy egyszer bekövetkezik, hogy el fog jönni az idő, mikor véglegesen is választanom kell, de nem sejtettem, hogy ilyen formában…

Június 3. Nem csak az én életemet változtatta meg gyökeresen ez a nap, hanem mindenkiét…
Ugyanúgy indult, mint minden szokványos péntek. Reggel felkeltem, órára mentem, újra végig hallgattam a vizsgákra való felkészültség fontosságát, délután pedig edzésünk lett volna. Az év utolsó edzése.
A kviddics kupa már a kezünkben, hisz a Griffendél nyerte az idei bajnokságot, de úgy véltem, nem árt, ha a csapat tisztában lesz vele, ha nem gyakorolnak a nyáron és a szeptemberi kezdésben nem fognak kellő teljesítményt nyújtani, akkor le lesznek váltva. Kemény kapitány voltam, de a keménység meghozta a gyümölcsét, és jövőre is győzni akartam. Jelenleg a kviddics volt az egyetlen régi dolog az életemben, ami még emlékeztetett arra ki is voltam. Szükségem volt erre a játékra.
De nem úgy kezdődött az edzés, ahogy terveztem…
Hamarabb mentem le a pályára, mint a többieket hívtam. Szerettem magányosan edzeni, főleg ha a gondolataimba akartam feledkezni, az pedig az utóbbi időkben egyre gyakrabban előfordult. Legnagyobb meglepetésemre csak perceket tölthettem boldog magányomban, mert Draco rontott be az öltözőbe és olyan arcot vágott, amit rajta talán még sosem láttam. Vigyorgott és majd kicsattant az örömtől. A karjaiba kapott és megpörgetett. Úgy viselkedett, mint egy eszelős, de jó kedve rám is áttapadt. Nem sokáig. Mikor megtudtam minek is köszönhető ez a viselkedés, abban a pillanatban olvadt le az én arcomról a mosoly.
Fogalmam sem volt arról, hogy feladatot kapott, hogy mire is készül, hogy mire is kényszerítik, és most sikerült neki. És megosztotta velem. A szerelmével…
Képtelen voltam megbarátkozni a gondolattal hogy kivé váltam, hogy kinek a jegyét viselem, de eddig a pillanatig nem kellett tennem semmit. Egyelőre csak egy apró kis porszem voltam, egy senki a hatalmas a gárdában. Annyi volt a feladatom, hogy információval szolgáljak, amit szerencsésen ki tudtam még kerülni, inkább vállaltam a kínszenvedést, mint az árulást, de ez…
Draco szavai…
Vége volt.
Ott álltam vele szemben és tudtam, hogy az az apró reménysugár amibe addig kapaszkodtam, ott véget ért. Nem volt választási lehetőségem már, azon már túl voltam, és mellette döntöttem, de a szavai..
De azaz este…
Dumbledore meghal vagy őt vesztem el.
Dumbledore vagy Draco…

Dumbledore jelentette a reményt. Nem csak nekem, mindenki számára. Tudtam, hogy ha ő elvész, akkor sokak reménye is vele fog halni, de nem voltam felkészülve arra, hogy elveszítsem Dracot és ha nem teszi meg, ha nem öli meg, akkor meg hal.
Szeretem őt. Az életemnél is jobban szeretem, és nem vagyok hajlandó feláldozni őt semmiért. Ha kell egy életen át egy olyan világban fogok élni melyet megvetek, bármit kibírok és elviselek, csak ő legyen mellettem, másra nincs szükségem. És nem érdekel hogy önző vagyok. Egész életemben másokért küzdöttem, most először végre saját magamért akarok. És ha ehhez Dumbledore halála szükséges, nem bánom.

Mellé álltam. Tudtam mi vár rám, ránk, és tettem a dolgom. Útjára engedtem. De az utolsó pillanatban még utána rohantam. El kellett neki mondanom, hogy szeretem, el kellett neki mondanom. Belém költözött a félelem, hogy többé nem látom, hogy soha nem fogom érezni bőre melegségét, hajának bársonyosságát, ajkainak az ízét, soha nem láthatom újra szürke íriszeit, gúnyos mosolyát és ez a gondolat megijesztett.
Nem törődve semmivel és senkivel, a lépcsőházban csókoltuk meg egymást. Búcsúcsók volt. Ő is tudtam és én is. És akkor kimondta: Szeretlek. Soha nem mondta még ki előtte, de akkor és ott megtette és bizonyossá vált számomra, hogy ő sem hiszi el, hogy sikerülhet neki. Nem tudja legyőzni a kor leghatalmasabb varázslóját, akkor sem ha a Halálfalókat sikerült bejutatnia a kastélyba, azt a parancsot nem fogja tudni végre hajtani.
Csak néztem, ahogy távolodik el tőlem, ahogy szaporán szedi a lábait, és halad egyre feljebb és feljebb, mikor kicsordult a szememből egy könnycsepp. Egyetlen apró könnycsepp, mely a véget jelezte, a veszteséget, és a halált…
Vissza akartam térni a pályára, visszatérni, és megpróbálni úgy tenni mintha mi sem történt volna, de akkor egy ismerős hang törte a nyomasztó csöndet. Iza…
Nem tudtam, hogy bárki is halló és látótávolságon belül tartózkodik, pláne nem egy olyan személy, aki előtt a kapcsolatok Dracoval is hatalmas titok volt. Azt mondtam nekik, hogy gyűlölöm Malfoyt, és most meglátott azzal a személlyel akivel még csak szóba állnom sem kellett volna.

Egyetlen könnycsepp mely a véget, a veszteséget, és a halált jelzi…
S amint ez apró kis cseppecske elpárolgott, csak a közöny maradt.
Van veszélyesebb a közönynél? Mikor már nem számít semmi?
Nekem már nem számított.
Feladtam.

Elmondtam mindent Izának. Elmondtam miért tettem és elmondtam, hogy mi vár a kastély lakóira az éjszaka. Átkokat szórt rám, árulónak nevezett, egy pillanat alatt meggyűlölt, de nem érdekelt. Pajzsot vontam magam elé, és hagytam, hogy levezethesse a dühét, miközben próbáltam elmagyarázni neki az egész történetet. Az igazat…
Egyszer már áltattam őt és a többieket egy mesével, már nem szenvedtem hazugságokkal. Tudja csak meg. Tudja meg, hogy volt és mi lesz. És talán egyszer megért engem. Talán egyszer meg fogja érteni miért tettem…
Nem engedtem el. Nem hagytam, hogy szétkürtölhesse a híreket melyeket megtudott, nem figyelmeztethetett senkit.
Nem hagytam neki. Esélyem volt rá, hogy véget vethessek a szenvedéseimnek, de nem tettem. Elhallgatattam Izát. Bezártam. Nem szólhatott semmit…

Egész életemben volt a lelkemben valami melyet elzártam. Mélyen, lakat alatt tartottam, mert tudtam, hogy rossz, féltem tőle, de az életem megváltozott. Szabadjára kellett engednem énem sötét részét, muszáj volt, mert különben beleőrültem volna mindabba amin átmentem.
Ez segített.
Segített, hogy közönyös lehessek, hogy önző lehessek, és egyszer talán boldog lehessek… feláldozva mindenki mást…
 
Aznap este megtartottam az utolsó kviddics edzést.
A hét játékosból csak öten voltunk. Iza és Harry hiányoztak. Fogalmam sem volt róla, Harry hol lehet, hogy Iza hol, azt tudtam… De szemrebbenés nélkül hazudtam a többiek szemébe, hogy nem találkoztam vele, hogy aztán végül az edzés végén visszatérhessünk a kastélyba. Pontban kilenckor kellett volna érkeznie az első támadásnak, ezért is fejeztem be hamarabb az edzést. Hiába zártam örökre el a szívem, akkor sem akartam veszélybe sodorni annál jobban a többieket, mint kellene. Azt akartam, hogy biztonságban legyenek, de egyenesen belevezettem őket a Halálfalók karmaiba…
Ellenük harcoltam. A barátaim ellen. Azok az emberek ellen, akik az életüket is odaadták volna értem, és én mégis ellenük küzdöttem. Elárultam őket újra…S már csak mentségem sem lehetett.
Álarc nélkül kellett kiállnom, meg kellett mutatnom ki vagyok, és végig az járt csak a fejemben, hogy Dracoval mi lehet, mikor végre megláttam lefelé rohanni a lépcsőn, mások is voltak mellette. Fekete talárosok. Halálfalók. De én csak az ő arcát láttam. Nem érdekelt, hogy még mindig folyt a küzdelem, nem érdekelt hogy mi lett volna a dolgom, nem érdekel, hogy bármikor hátba támadhatnak, elkezdtem futni felé, és a karjaiba omlottam. Soha olyan megkönnyebbülést nem éreztem mint akkor. Élt. Ott volt.

Rómeó és Júlia története tovább folytatódik. Az volt az az este, mikor halálnak kellett volna várnia mindkettőnkre, de nem történt meg. A mi sorsunk immáron nem hasonlított a veronai fiatalokéra. Már nem illett ránk a Rómeó és Júlia megnevezés, mert mi túléltük.

Aznap este otthagytam az iskolát. Draco oldalán elhagytam és nem szándékoztam többet visszatérni.
Választottam.
Őt választottam.

Dumbledore halála megrázott ugyan, de feledtette velem az a tény, hogy Draco életben van. Még az nap éjjel megtudtam, hogy Piton végzett vele, és képtelen voltam elhinni. Piton Főnixes volt, a kémjük… az én szememben is árulóvá vált, mégis hálás voltam neki. Hálás azért, hogy megtette azt amire talán Draco nem lett volna képes, és ennek köszönhetően nem kellett meghalnia.
Nem csak a Roxfort igazgatója vesztette életét a csatában, hanem még jó páran, de az összes arcot és nevet elhessegettem magam elől, nem akartam tudni róla. Nem akartam tudomásul venni. Féltem ha csak egy pillanatra is elgyengülök, akkor végem.
Két hét telt el azóta, hogy elhagytuk az iskolát, abban a két hét hétben egyetlen egyszer sem tudtam találkozni Dracoval, mindkettőnknek dolga volt. Nekem pedig még ott volt az az apróság is, hogy tökéletesen megfagyasszam a szívem, és csak az a része maradjon csak forró, mely Dracoé.
Véletlenül futottunk össze. A Minisztériumba liftjében, mikor is az új lakásom papírjait mentem elintézni. Volt otthonom. A Mirol kúria. Annak is tekintettem, de szükségem volt egy teljesen saját zugra, melyet a kúria nem tudott volna nekem biztosítani. Nem csak az állandóan közbe jövő dolgaink miatt sem tudtunk Dracoval találkozni, hanem mert nem volt rá egy hely, ahol kettesben lehettünk volna, de az a lakás mindent megoldott.
Lassan a hónap vége felé közeledtünk és úgy tűnt minden rendben van. Együtt lehetettünk akármikor, nem éget a Jegy. Csak ketten voltunk. Az a pár nap maga volt a paradicsom. Fogalmam sem volt hogy ennyire szükségem van rá, csak mikor ott voltunk és nem kellett elválnunk, nem kellett aggódnunk, csak pihenhettünk, együtt…

Annyi minden történt már velem.
Hányszor botlott meg az életem.
Megváltást várok, nem áldozat.
Voltak jó barátaim, s nem értették titkaim.
Megváltást várok, nem megértő szót.
Meg váltást várok, nem kiátkozást
Segíts nekem, hogy megtaláljam magam.
Megváltást várok, nem feloldozást.

Ezzel véget ért életem egy szakasza

folytatása következik…