Vikitria Mirol
Eltávozott karakter
Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus
Griffendél ::Csapatkapitány::Prefektus::Iskolaelső <3<3<3 Antiszoc leányzó
Hozzászólások: 603
Jutalmak: +316
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Származás: Aranyvérű
Szemszín: Bájitaltan
Ház: Griffendél
Évfolyam: Hetedik
Családi állapot: Eljegyezve
Kapcsolatban:: Draco Malfoy
Kedvenc tanár: Raimbourg XD Foley
Legjobb barát: Tyana
Kviddics poszt: Terelő
Pálca: 11 hüvelyk, rugalmas fűzfa, egyszarvúszőr maggal
Nem elérhető
|
|
« Válasz #15 Dátum: 2011. 06. 26. - 16:52:32 » |
0
|
Május. Régóta tudtam, hogy ki fogja nyújtani értem a kezét a sors és magával ragad, de hogy az események ilyen gyors ütemben fognak lezajlani, nem sejtettem. Időt sem kaptam arra, hogy mindent feldolgozzak. Egyik pillanatban még Henderson voltam, akit körülvettek a barátok, a másikban pedig már Mirol, akit megtagadtak maguktól.
Tiszta szívemből szeretem Dracot és ez a szerelem hatalmasabb mindennél, olyan erővel ruház fel, amiről álmodni sem mertem volna. Érte mindenre képes lennék. Mindenre.
Május elején nem sokkal a Maryékkel való veszekedés után egy újabb csodálatos estét töltöttünk együtt, mint ahogy akkoriban szinte minden este. Csak, hogy ez az éj máshogy alakult, mint a többi. A DS érméje kigurulhatott a szoknyám zsebéből, ugyanis Draco megtalálta. Azonnali kérdéseket tett fel, tudni akarta a válasz, mit is a tart a kezében, hisz, hogy nem egy szokványos galeon azt az első pillanatban meg lehetett állapítani. Eleinte hazudtam, próbáltam elterelni a figyelmét, elfeledtetni vele az értéktelen kis vacakot, de nem ment. Nem tudtam kitérni előle. Persze így sem kellett volna elárulnom, nem kellett volna felfednem a titkunk, de megtettem. Hiba volt és sosem fogom megbocsátani magamnak, de megtettem. A csalódottság és harag vezérelte a tetteimet, amiket az utóbbi időszakokban el kellett viselnem. A megvető tekintetek, amiket a nevem megváltoztatása vont maga után, Mary gyűlölködő pillantásai, és az öcsém… Túl sok volt. Túlságosan sok… Nem csak a titkunkat fedtem fel, hanem neveket is adtam neki. A barátaim nevét… Egy aljas kis árulónál nem éreztem magam többnek, és nem is vagyok több… De az utolsó pillanatban észbe kaptam, és az utolsó név, amit az orra alá kötöttem az enyém volt. Henderson. Ezzel akartam közölni vele, hogy ennyi, nem fog többet megtudni. Mirol beszélne, de Henderson nem fog. A személyiségem tökéletesen két részre szakadt…
És végül elérkezett, aminek el kellett érkeznie… Tudtam, hogy Draco felfogja használni az információt, amit tőlem kapott, de fogalmam sem volt mikor… Váratlanul ért a támadásuk, de még váratlanabbul ért az átka, mit nekem szánt. Imperius. A hatalma alá vont, és nem küzdöttem ellene, tettem amit parancsolt és barátokra támadtam, azokra akik mellett állnom kellett volna. Miért tette? Hogy véletlenül se harcoljak ellene, mert nagyon jól tudta, hogy akármi is történt a bennem lévő igazságérzet még mindig hatalmas. Megkönnyítette a dolgom, megkönnyített mindent, mert így bűntudat nélkül kellett cselekednem, mint akinek nincs más választása… talán lett volna. Talán, ha küzdök legyőzhetem. Nem tudom. Nem is számít. A DS azon a délutánon elbukott és még azon az estén én is…
A sors elől nem lehet elmenekülni, képtelenség. Utol fog egyszer érni, és minél jobban késlelteti az ember annál fájdalmasabb lesz. Az én sorosom bevégeztetett. De már nem is futottam előle, tudtam mi vár rám, még ha könnyen nem is adtam magam.
Levelet kaptam. Jamestől. Mindent elintézett, menjek haza. (Igen, már az otthonon apám szülőháza volt.) Fogalmam sem volt, miért rendelt haza ilyen hirtelen, de ahogy kérte mentem. És végül a vesztembe vezetett… Az első perctől éreztem rajta, hogy valami nem stimmel. Kerülte a tekintetemet, furcsán viselkedett, olyan… olyan volt, mint akivel valami szörnyűség történt. Ezt is mondhatnánk… Nem egészen a kúria falai közé lettem invitálva, onnan jóval távolabbi mezőkre kerültem. Nem ismertem a helyet, nem tudtam hol vagyok, annyit tudtam, amennyit James mondott nekem, az pedig nem áll másból: Maradj! Nem maradtam. De tőlem ez volt a várható lépés. Soha nem voltam képes egyhelyben álldogálni, ráadásul nem bírtam elviselni a titkokat. Mindig mindenről tudnom kellett. Így követtem a nagybátyám, egészen addig követtem, míg megbizonyosodtam róla milyen helyre is hozott engem. A Halálfalók közé… Menekülnöm kellett volna? Talán. De nem vallott volna rám. S talán a levél érkezte óta tudtam, ez lesz a mai este programja. Ott álltam feketébe öltözve a többi Halálfaló között, és vártam a fejleményeket. Most megpillanthatom végre Voldemortot! Időm sem volt felfogni mindnet, annyira gyorsan kezdek alakulni az események, amint a Nagyúr megérkezett már közölte is, hogy ezen az estén többen is csatlakozni fognak a Gárdához, és hogy bemutassa a vendégeit, egy kivetőt varázsolt a fekete égboltra. Keith, az unokatestvérem, James fia, ott vergődött egy nyirkos kőpadlón a kínoktól eltorzult arccal. Több sem kellett nekem és azonnal előléptem pálcámat egyenes Rá szegezve. Sosem a megfontoltságomról voltam híres, de most már többen megkérdőjelezhették, hogy bármennyi ész is szorult belém, hisz ilyet csak egy bolond tenne. Egy bolond, vagy valaki olyan, aki tudja, innen úgy sem távozhat élve… Persze a hatás egy várfagyasztó kacaj volt. Az egész testem beleremegett, de amin meglepődtem, az a szívélyes üdvözlés volt. Persze, ahogy egy kígyó üdvözölni tudja az áldozatát… Egy pillanat alatt elvette a pálcám. De nem is vártam mást. Esélyem nem lett volna ellene, főleg nem úgy hogy vagy két tucat Halálfaló vesz még ráadásul körül… Térdre kényszerített, hisz az Ura előtt mindenkinek meg kell hajolnia, majd feltette A kérdést, melyre nemmel feleltem. Visszautasítottam a legnagyobb kegyet, miben mágusnak csak része lehet. De nekem nem kellet, számomra nem volt kegy. Lehet nem kellett volna kerek perec közölnöm a véleményem, azaz talán fogalmazhattam volna finomabban is, mert azt a fájdalmat, ami akkor átjárta a testem sosem fogom elfelejteni. De tűrtem. Ott álltam, azaz térdeltem előtte, és összeszorított fogakkal tűrtem a kínokat. Nem akartam megadni neki az örömöt, hogy szenvedni láthasson. Ő pedig játszadozott velem. Kezdetben még élvezte is, makacsságomat, hogy be kell törnie, de az idő elhaladtával fogyni kezdett a türelme és annál nagyobb lett az én fájdalmam. Ott feküdtem a sárban, már nem bírtam, sikításom betöltötte az egész éjszakát, de inkább haltam volna meg, hogy magam viseljem a Jegyet. Sosem. Fogom. Szolgálni. Gondoltam még ekkor, oh én naiv… Tudhattam volna, hogy jóval több van a tarsolyában néhány átoknál. Ezen az estén tudtam meg az igazat apámról. Halálfaló volt ő maga is. Egy azok közül akiket gyűlöltem. És nem azért kellett meghalnia, mert Mirolként nem csatlakozott a gárdához, hanem mert elárulta Őt. Részletesen végig kellett hallgatnom, mennyire jelentéktelen volt, és hogy nyüszített, mikor Ő előtte térdelt ő is. Apám, aki az én szememben mindig is egy hős volt… Megrendített a hír, de nem emiatt adtam meg magam. Emiatt nem tettem volna. Csak emiatt nem. Egy képet látatott velem, egy képet mi lesz Dracoval és Jamesszel ha nem hagyom abba ezt a buta játékot és nem hódolok be. Láttam, amint kínok kínjával vet véget az életüknek, csak azért mert én nemet mondtam… miattam… Nem bírtam tovább. Ennyi volt. Feladtam…
A sors elkerülhetetlen, ami meg van írva be is fog következni. Az én sorsom nem volt más, mint a családom sorába állni, egynek lenni közülük. Birtokolni a nevet, a rangot, és a Jegyet… Lehet más életet élni, lehet másnak lenni, egy idei. De az élet nem fogja engedni, hogy sokáig más valaki személyét birtokold, kegyetlenül visszafog küldeni arra az útra melyen haladnod kellett volna kezdetektől, és rosszabb lesz, mintha le sem tértél volna. Engem mások kényszerítettek rossz útra, zsákutcába vezettek, ahonnét nem volt tovább folytatás…
Vissza kellett térnem az iskolába. Vissza azok közé, akiket elárultam, mindezt már egy paranccsal megtoldva: Tudj meg mindent Potterről!. Hazudnom kellett mindenkinek, hazudnom a történtekről, hogy ne vessenek meg, hogy ne taszítsanak el, mert ha megteszik, akkor az amiért, feladtam önmagam semmisé vált volna. Akkor elvesztettem volna őket, akikért az életemet is képes lettem volna odaadni. Kitaláltam egy mesét, miszerint Draco Verita szérumot itatott velem, és ennek köszönhetően tudta kiszedni belőlem az igazságot, az Imperiust meg mindenki hallhatta, aki a szobában tartózkodott. Elátkozott, nem tudtam mit tenni. Hittek nekem. Legalább is hinni akartak, de a bizalmukat elvesztettem. De nem bántam. Nem akartam tudni a terveikről, semmiről, mert akkor jelenten kell, és hiába is esküdtem hűséget, sosem fogom Őt szolgálni. Teszem, amit tennem kell, de csak amit kell… Elég nehezen jutottam el eddig a pontig. Eleinte az állandó kétségbeesés és bűntudat voltak állandó társaim, egyetlen percre sem hagytak magamra. Megváltoztam és ezt mindenki látta rajtam, még a tanáraim is. Foley professzor egyik nap az irodájába hívatott és beszélni akart velem. Tudni akarta mi történt velem, miért kezdem hirtelen hanyagolni az óráit, és miért nem teljesítek? Miért? Mert nem láttam értelmét. Elmeséltem életem katasztrófáját kihagyva azt az egyetlen apró részletet, mely az életembe kerülhetett volna. Elsírtam neki a bánatom, azt amit egy ideje senkinek nem tudtam, mert nem volt mellettem olyan, aki megérhetett volna. De már csak azzal, hogy érdeklődött felőlem, hogy figyelt rám, olyan hatalmas erővel ruházott fel, amiről sejtelme sem lehetett. Akkorával, hogy mikor már a teljes kétségbeesés uralkodott rajtam, bevallottam azt is, ki vagyok. Elárultam neki, a legnagyobb titkom, amivel a szerelmem, a családom, a sajátom és már az ő életét is veszélyeztettem. De meg kellett szabadulnom ettől a tehertől, szükségem volt valakire, akinek kiönthettem a szívem, akiről tudtam, hogy nem fog elárulni, azaz inkább csak reménykedtem benne. Nem tette. Megtartotta a titkom. És hiába nem tudott segítséggel szolgálni, a tudat, hogy nem adott ki, hogy még ezek után is bizalommal tekintett erőt adott a folytatáshoz.
A legnagyobb sötétségben is lehet találni egy apró fényforrást. Nekem ezt jelentette Foley. Azt az apró pislákoló fényt, mely a reményekkel teli jövőt jósolta nekem. Hogy akármit teszek, lesz egy ember aki tudja ki vagyok, aki megérti miért cselekszem így, aki megérti a küzdelmem, aki megért engem…
|