Black Bird

Grisam;;

„A félelem csak a hit fordítottja: ilyenkor nem a jóban hiszünk, hanem a rosszban.”

Zene

- Mortal kisasszony sürgősen kezdjen javuló tendenciát mutatni, mert nem tudom mi lesz így magával. Jó lenne, ha komolyan venné a helyzetét, a rossz eredményeit. Nem tudom, mivel lehetne rábírni, hogy megfontoltan cselekedjen! Nem értem magát Mortal…Keressen magának egy diákot aki korrepetálja, különben cudar világ fog következni. Egy hete van, hogy találjon valakit, különben nincs több esélye. Megértette?
- Megértettem…

Egy évvel ezelőtt a saját házamban sem éreztem magam biztonságban, hála az olyan nagyképű barmok miatt, mint Grisam. Talán Ő is szerepet játszott abban, ahova most jutottam. Szerepet játszik minden és mindenki. A pillantás a sötétből, a két paddal arrébb ülő fiú, aki rád nevet, hazug ígérettel kecsegtet. A gúnyos vigyor, ami még jobban beléd sugallja, hogy egy igazi senki vagy és örökre az is maradsz.
Fogalmam sincs, hogy mit ártottam az embereknek. Mindig próbáltam kedvesen hozzájuk állni, figyelmesen, türelmesen. Általában örömmel fogadták, ha a közelükben voltam, mégis mindig én voltam a bűnbak. Előbb vagy utóbb az összes csoportból kirekesztettnek éreztem saját magam, mert nem tűrtem el, a megaláztatást.
Nos, mint, ahogy mondtam, egy évvel ezelőtt Grisam is előszeretettel szekírozott. Nem győzte az orrom alá dörgölni, hogy nem érek egy fabatkát sem. Ha nem is szó szerint, de minden tettével erre utalt. Kaptam átkot a folyosón, kaptam gúnyos nevetést.
Lássuk be. Grisam nem volt több egy évvel ezelőtt a kötekedő Mardekárosoknál. Azt hitte, hogy ő a nagy hal a Griffendélben. Ő az alfahím, akire társai odafigyelnek. Talán így is volt, de az én szememben nem. Én csak egy voltam azok közül, akiket a nagyok még saját házon belül is eltaposnak. A Griffendélnek nem az összetartásról kéne szólnia?
Azóta azonban sok minden változott. Az alfahímből a csapat gyengesége vált.
A változás szele minket is elért. Belőlem egy drogos kis szerencsétlen, nyomorult rongybaba vált. Sokan szajháznak le a hátam mögött, főleg azért, mert híres lettem a hódításaim miatt. Soha nem akartam. Ha létezik egy hely, ahol a bűnök megbocsájtást nyernek, akkor ott tudják….nem így akartam a dolgokat. Olyan lettem, mint azok, akik miatt erre az útra léptem. Szörnyet teremtettek, amit nem tudnak irányítani.
Nem gondoltam volna ezelőtt még pár órával, hogy pont tőle fogok egyszer segítséget kérni. A híres Grisam Windflower…vagy legalábbis az árnyéka egykori önmagának. Ahogy felé sétálok a klubhelyiségben és a kandalló tüzének sárgás fényében nézegetem az arcát, elfog a pánik. Sosem beszéltem vele azóta. Persze a pletykák hozzám is elértek, tudok ezt azt, de nem kapta meg tőlem azt a bizonyos második esélyt. Kezem egy vastag könyv, a könyvtár egyik régi, állítólag értékes darabja.
Ahogy elé érek, hangosan csattan az asztalon a poros könyv. Ledobom. Kissé Grisam fölé támaszkodok, ahogy karjaimmal kinyújtva megtartom magam.
- Hé Grisam. Szükségem lenne rád.
Nem ez így nem jó. Helyesbítenem kéne. Nem rá van szükségem, sokkal inkább a tudására. Arra, hogy a híres, hírhedt seggével kihúzzon a szarból. Igen kisapám ennyi jár nekem! Sőt ennél még több is, de ebbe már egyáltalán ne menjünk bele. Nem vagyok már az, aki egy évvel ezelőtt voltam. Kiléptem nővérem árnyékából és pont olyan szörny lettem, mint akiket anno a fiú fűzhetett.
- Az eszedre. Átváltoztatástan. Szeretném elhinni, hogy mondd neked valamit, mert nekem nem sok mindent.
Elmosolyodok, lehuppanok a székre, vele szemben. Azt mondják, hogy van, amit idővel el lehet felejteni. Ez így van. Idővel majd én is túlteszem magam a dolgokon, idővel. Megtehetném azt, hogy bunkózni kezdek vele, mégsem teszem. Hogy miért? Mert én csak látszólag vagyok olyan, mint ők voltak. A szívemben mindig is az a félős kislány leszek. Örökre.
- Örömmel jelentem be, hogy te vagy az új korrepetitorom! Remélem, megtisztel ez a nemes cím!
Még csak a hangom sem megrovó. Valahol túl a smink alatt, a táskás, vérágas szemeimmel már-már kedvesen nézem. Nem vagyok szörnyeteg. Mantra volna, ami teljesen hiábavaló? A mantrákban már nem hiszek…rajtam csak a drog és a pia segít. De azok, mindig. Nem akarom bántani. Ő már nem az-az ember, akibe legszívesebben belerúgtam volna. Most olyan, mint én. A különcök pedig tartsanak össze.

[én]

Norina

•   •   •

„Ha szeretnél birtokolni egy tulajdonságot, viselkedj úgy, mintha máris a tiéd lenne.”

:: zene

   
   „Az Aguamenti egy olyan varázsige, ami… a Piorinitio-val tüzet csiholhatunk… a Lumos a legegyszerűbb fény-varázslat, melyet… a kerti törpök leigázására szolgáló varázsige…”
   Mi? Kertitörpök leigázása? Milyen könyv ez? Kit érdekel, milyen varázslattal kell megszabadulni a kívánatlan vendégektől kertedben? Holnap bűbájtan dolgozat, és nem érek rá holmi ostoba törpökkel foglalkozni, hacsak nem lesznek benne a dolgozatban, és ezt erősen kétlem. Qucross professzor megadta a kért varázslatok listáját, és ez nincs rajta! Hülye könyv.
   A pennát erősen nyomom a papírnak, ahogyan a törpökkel foglalkozó mondatot áthúzom. Még mindig nem hiszem el, hogy ilyen baromságokkal akarják tömni a fejünket. Komolyan, itt van egy csomó fontos varázslat, erre beraknak egy ilyen baromságot? Kérleeek…

   Tekintetem elkalandozik a meleg klubhelyiségben. Ahogy az lenni szokott, a Griffendél klubhelyisége esténként tömve van, mindenki ide tömörül le beszélgetni, házit írni, vagy csak szimplán unatkozni. Itt mindig lehet mit csinálni, és a társaság is garantált. Azt már nem mondom, hogy garantáltan jó. Kielégítő… és még szépen fogalmaztam. Persze én ezt nem tudhatom, hiszen senkivel nem vagyok jóban, egyiküket sem nevezném a barátomnak, sőt! Régen teljesen más voltam, és ez rátesz egy lapáttal arra, hogy most utálnak. Régen érzéketlen voltam másokkal, leigáztam az embereket, bántottam őket, most pedig én vagyok az, akit leigáznak. A társadalmi ranglista legtetejéről lecsúsztam a legeslegaljára, és ez ellen nem tudok mit tenni. Egyedül gyenge vagyok. Sebezhető. Így nem csoda, hogy könnyen elvérzek.
   A tűzhelynél pár fiú hangos élménybeszámolót tart legutóbbi kalandjukról. Legutóbb még én is ott álltam mellettük, fél éve még engem is ott csodált a sok csillogó szemű lány, kiknek minden egyes porcikája csak rám vágyott. Csorgatták a nyálukat, mert népszerű voltam. Kedveltek. És azok a fiúk a legjobb barátaim voltak. Együtt nőttünk fel, úgy ismerjük egymást, mint a rossz pénzt, s a nyáron történtek ezt mind elfeledtették velük. Teljesen más lettem, és emiatt ülök most itt, nem pedig vagyok velük. Nem hibáztathatom őket, hisz ők azt tették, amit én tettem volna fordított esetben. Nem a barátjukat kapták vissza, hanem egy más embert, aki már nem ugyanaz a Grisam volt, akit kedveltek… aki a barátjuk volt egykor. Én az a Grisam lettem, akit maguk mögé utasítanak, egy olyan ember, aki elveszik a tömegben, aki lényegtelen. Átlátszó. Azóta nem barátként néznek rám, hanem szánalmas, megvetendő emberként, akit nyugodtan a földbe lehet tiporni, nem bánja, sőt, a megjelenésével egyenesen kiált érte.
   Gyomromban erős, szorító érzést éreztem, s elfintorodtam. Ők már nem a barátaim, és most már tudom, hogy sosem voltak azok, ha ilyen könnyen lemondtak rólam. Nem én vagyok a szánalmas ember, hanem ők. Hiába hiányzik a társaságuk, hiába kívánkozom most is közéjük, tudom, hogy nem érdemlik meg, hogy velük legyek. És én sem… na nem mintha megtehetném.
   Csak tudnám, miért én vagyok ilyen szerencsétlen, miért pont engem ver az Isten, holott semmit nem vétettem… ugye nem? Mindegy... elég legyen az önsajnáltatásból. Hisz ennél lehetne sokkalta rosszabb is. Mondjuk most nem hallom a hangot. Direkt bevettem a gyógyszereim, hogy normálisan tanulhassak, nem volt szükségem életem állandó és idegesítő narrátorára, így egy időre likvidáltam.
   Fejem lehorgasztom, s lábaim felhúzom, az asztal szélének nyomva. A tankönyv ölemben, és így olvasgatom a rémunalmas sorokat, de ha dolgozatról van szó, akkor nem tudok mást tenni. Tanulni kell! Máskülönben mehetek WC-ket javítani a Mágiaügyi Minisztériumhoz. Nem lehet valami álommeló.
   
   Egy puffanás szakítja meg gondolatmenetem, mely valahogy visszatért az idegesítő és megfejthetetlen törpés sorokhoz, amiket most legszívesebben kitépnék a könyvből, csak, hogy valahogy elfelejthessem, de Merlinnek hála ilyen rongálásra nem kerül sor, ugyanis az asztalra csapott könyv elég váratlanul ér, ijedten összerezzenek, a könyv pedig kiesik kezemből. Sietősen hajolok le érte, aztán felnézek vendégemre, akibe látszólag szemernyi jómodor sem szorult. És leesik az állam. Norina Mortal. Az én asztalomnál. Vagyis nem az én asztalom, de most, amíg itt tanulok igen, hiszen ez a Roxfort asztala, hogy lehetne bárkié is, az nagymértékű kisajátítás lenne, úgyám.
   Norinával sosem volt valami jó a viszonyunk. Vagyis előző években elég sokat terrorizáltam szegény lányt, amit mostanra már megbántam, de ez nem jelenti azt, hogy attól még megkedveltem. Hogy őszinte legyek, egy olcsó ribncnak tartottam, ezért nem is próbálkoztam sosem nála, holott a jó büdös életben nem beszéltem vele egy szót sem, és most idejön, hozzám szól, és olyat mond, amire nem igazán tudok reagálni. Szemöldököm felhúzom, szám nyitva marad, és borzasztó, hitetlenkedő tekintettel meredek rá, ami magába foglal egy csomó mindent, mint mondjuk: „ Te most tényleg hozzám szóltál?” meg, hogy „Ugye nem arra gondolsz, amire gondolok, hogy gondolsz?” meg „ Hű, Norina, nem is vagy te olyan lófejű!”.
   Aztán mikor kiegészíti az első mondatot, egyből megértem mire is megy ki a játék. Vagyis nem igazán nevezhetném játéknak, hiszen ő játszik, én meg csak lesek, hogy mi van. Ritkán kapok ilyen visszautasíthatatlan ajánlatokat, de ez esküszöm, viszi a pálmát.
- És miből gondolod, hogy segítek neked? – kérdezem, elég keményen a sarkamra állva, ami még engem is meglep. Azért, mert egy lúzer lettem, nehogy azt higgye már mindenki, hogy szabadon kihasználhat, úgy, ahogy neki tetszik. Hé, én is ember vagyok, vegye már észre valaki! Tudom, hogy egy pöcs voltam, de már megváltoztam- igaz, nem akarattal, de kit érdekel?!
   Oh, hogy örülök, hogy a nyakamba akaszkodtál, Norina! El sem mondhatom mennyire! Minden vágyam ez volt.
- Elég nagy lehet a baj, ha már az én segítségemre szorulsz. – ritkán engedek meg bárkivel is ilyen hangnemet, mert többnyire félek az emberektől, de Norina nem riaszt el. Először is egy lány, másodszor pedig nagyon sokszor aláztam porig ahhoz, hogy valamilyen szinten felette érezzem magam. Bármilyen meglepő, még számomra is, de ezúttal a régi énem szolgáltatja az önbizalmat, ami nagyon jó érzés.  Ám itt van az is, hogy most már felfogom a dolgokat, és tudom, hogy nem lehetek vele szemét, sem pedig kegyetlen, mert nem érdemli meg, sosem ártott nekem. Nem lehetek olyan, mint egykor voltam.
- Tehát… - kicsit habozok, keresem a megfelelő szavakat, mivel kicsit zavarba jöttem, és ezt nem ő érte el, hanem én, meg a gondolataim. – …’asszem segíthetek, de mondd csak, nekem mi hasznom válna belőle? – na, ez már inkább hasonlít mostani önmagamra, de ha azt hitte, hogy olyan könnyen megszerezhet magának, tévedett, mert azért én sem vagyok hülye. Valamit valamiért.
   A lány válla alatt tökéletesen rálátok a tűzhelynél uralkodó kis csoportra, és az egykori legjobb barátom éppen most smárolja le a volt csajomat. Persze ő még Lily előtt volt, de akkor is.
   Vágyakozó tekintetemből Norina lehet, hogy elcsípett egy keveset, így most fejem lehajtom. Zavaromban elvörösödök, és semmi pénzért nem néznék fel. Nem merek szembe nézni a félelmeimmel. Hiába tettetem magam néha bátornak, vagy keménynek… az már nem én vagyok. Azt hiszem, ideje lenne véglegesen búcsút venni az egykori Grisamtól.
   

Ideje döntened...

Zene

Ott állok, mint egy hülye. Olyan ez az egész helyzet, mintha bármi változott volna és most én mondhatnám meg, hogy ki mit fog tenni. Ugyan … ez nem így van! S talán soha nem is lesz így! Mindig is az a megalázott kislány leszek a lelkem mélyén, amilyennek elrendeltetett a sors. Kívülről erős, szexi, egy cafka. Belülről pedig egy magányos kis senki. És még én próbálok úgy tenni, mintha most megmutathatnám Grisamnak, hogy ki a főnök? Igen! Megpróbálok úgy tenni! Mert a szívemnek így jó. Mert látom azokat a pillantásokat, amiket Grisam régi haverjai vetnek felénk. A fele azt hazudta, hogy megvoltam neki, főleg, miután a ranglétra tetejére másztam. Az-az igazság, hogy egyetlen fiúval voltam ez idáig és azt is a mai napig bánom. Egyikhez sincs közöm, akik ott álldogálnak. Viszont ismerem a helyzetet, ismerem a vágyaikat.  
Nagy lendülettel huppanok le a fiúval szemben, feltéve a harisnyás lábaimat az asztal sarkára, szépen egymásra, hogy még véletlenül se lehessen belátni közéjük. Ismerem a trükköket, a pillanatokat, amiket meg kell fogni. Fogalmam sincs, hogy mit fog hozni ez a pár perc, de érzem a csontjaimban, hogy nem adja magát könnyen a kicsike.
Nem utállak Grisam. Ugyan te évekig terrorizáltál és bántottál ok nélkül, én nem utállak. Hogy miért? Mert Isten ha becsuk egy ajtót, kinyit egy ablakot. Mennyire tiszteletlen, hogy gondolataimban Istent emlegetem. Pedig hinni kell valamiben.
- Hogy miből Grisam? Érzem rajtad, hogy égsz a vágytól, hogy nekem segíthess! Hogy minden álmod ez volt!
Direkt hangsúlyozom ki a mondatban azt a bizonyos szót és hagyom, hogy saját humorom miatt, mosolyra ránduljanak cseresznyeszínnel festett ajkaim. Felnézek a plafonra, mintha az égiekhez fohászkodnék. A fiúnak úgy tűnhet, hogy annyira se méltatom, hogy ránézzek egy ilyen közvetlen mondat után. Helyette azonban valóban imádkozok. Ha Grisam nem segít, akkor nagy valószínűséggel elmondhatatlanul nagy bajban leszek. A Roxfortban nem sokáig tűrik meg azokat, akik nem veszik komolyan az órákat. Én pedig átváltoztatástanból egyre többet hiányzok. Egy ideig Windflower előtt ültem az egyik padban, aztán egyre kevesebbet láthatott. Mindig akadt jobb dolgom. Ez azonban nem mehet így tovább. Nem rohangászhatok minden áldott percben a gyengélkedőre, egy csomó butasággal, csak, hogy megússzak néhány leckét. Hova jutottam? Ki lettem én?
Igazából semmi se fog változni. Már mint Grisammal, velem és a többiekkel. Előbb vagy utóbb a lúzerből újra a ház királya lesz, a cafka pedig csak a lúzer cafka marad.  Az a baj ezekkel a jelzőkkel, hogy ha ilyen komolyságút ragasztanak rá az emberek, az egészen a hetedik év végéig elkísérik. Igen…meg kell tanulni, hogy a rossz hírnév is jobb, mint a semmi. Na azt persze nem nevezném rossznak, hogy szívesen venné bármelyik fiú, ha az ágyába kerülnék, de azt már igen, hogy én nem ilyen vagyok, még mindig nem. Csak kell valami, ami megvéd tőlük. Ami igazából pont olyanná tesz, mint ők. Azt mondják, hogy ki kell ismerni az ellenséget.
- A baj mindig nagy…főleg ha rólam van szó. Lássuk be. A balhé nem ér semmit, ha nem emlékszik rá senki egy hét múlva. A gond most az, hogy ha nem segítesz, akkor nem, hogy a balhémra nem fog senki emlékezni, de rám se. Ugyanis nem leszek már itt, hogy lássam…valószínűleg.
Hát persze…a balhék. Sose én szítottam a tüzet, inkább én voltam az, aki a lángokban égett, áldozatul. Visszavágás lenne a nyers modorra? Egy kis ízelítő a múltból? Magam sem tudom. Elegem van abból, hogy még mindig szekál.
Elkezdem piszkálni a körmömmel a másik kezemen a körmömet. Annyira lefoglal, hogy még véletlenül sem jut eszembe egy szép mugli öklössel leteríteni Grisamot. Pedig milyen gyönyörű jobbos volna! Sóhajtok egyet. Mostanában túl sokat sóhajtozok…lazítanom kéne, kieresztenem a gőzt, de ez nem igazán megy, ilyen helyzetekben.
Felhúzom a szemöldökömet. Még hogy mi haszna lenne belőle! Nem, hogy megköszönné, hogy a múltbéli dolgok után egyáltalán szóba állok vele, nem….még kötekedik! Csodálatos! Úgy látszik, hogy a dolgok sohasem változnak. Mennyire igazam volt már a legelején.
- Még mindig szeretsz játszadozni Grisam?
Kérdezem és figyelem, ahogy tekintete valahova egészen máshova kúszik…lassan, tapogatózva, rettegve, magányosan. Egy percre elhalványul undorító flegma énem. Amint lehajtja a fejét, kihasználom az alkalmat és ránézek a csókolózó gerlepárocskára.
Halkan felhörrenek. És még rám merik azt mondani, hogy ribanc! Kitépem annak a kis nyomoréknak legközelebb az összes haját, ha csak csúnyán néz rám. Tekintetem összetalálkozik a pár mellett álldogáló fiúéval. Ő is Grisam haverja volt régen. Nagyképű, arrogáns seggfej mind. Világnyelven szépen bemutatok neki. Mi mást csinálhatnék? Nem szeretem, ha csak úgy bámulnak az ilyen alakok, mint azok…
Milyen jó dolog az, ha belül még tud érezni az ember. Ránézek Grisamra. Ott ül előttem és hirtelen úgy érzem, hogy a kezemben van a boldogsága kulcsa. Ráadásul mennyire furcsa, hogy meg se fordul a fejemben az, hogy megtagadjam tőle.
- Rendben. Játszunk. Nézz rám. Csak rám figyelj.
Suttogom halkan…a hangom gyengéden száll rá a fiú vállaira, palástként körülvéve, egy pillanatig megóvva minden rossztól, minden lekezeléstől. Azt szeretném, ha élvezné a mi kis játékunkat. Ha emlékezne erre a percre hosszú ideig. Kissé felemelkedek ültemből, csípőmet nekidöntve az asztalnak.
- Azt szeretnéd, ha olyannak látnának azok, mint régen voltál? Miért nem hiteted el velük, hogy neked megvan az, ami nekik nincs, és annyira akarják?
Kérdezem és kicsit közelebb hajolok. Döntés elé állítom. Igen. Ideje eldöntenie, hogy mi szeretne lenni. Olyan ember, mint aki volt, vagy pedig megbékélni a helyzettel és ebből kihozni a legjobbat. Olyan emberekre számíthat ugyanis, akikről nem is sejtené. Csak fel kell ismernie a lehetőségeket. Állok ott kissé előrehajolva. A dekoltázsomban megcsillan a nyakláncom. Egyszer hittem benne, hogy létezik, amit ábrázol. Egy angyal szárnyának a körvonalai.
- Mint mondtam, szükségem van rád.

Legyőzöm a gravitációt!

•   •   •

:: zene

- Igen. Hát persze. Minden vágyam. – motyogom, valamiféle válaszként Norina szavaira. Még, hogy erre vágytam! Most komolyan ezt hiszi vagy csak az irónia, és a gúny mondatja ezt vele? Ch…
   Persze jogos. Mert igenis megérdemlem. Ugyanolyan voltam vele, mint eddig. Mint tavaly, és elhiszem, hogy ez nem tetszik neki, de higgye el, nekem sem igazán jön be, hogy csak mert a ranglétrán helyet cseréltünk, máris ugráltathat. Nem vagyok házimanó! Nagy szerencsétlenségére mostanság kezdek önálló lenni, és valamiképp próbálok a sarkamra állni, hogy egyesek ne tiporhassanak földbe, amit bár minden nap megtesznek, érzelmileg manapság mégsem szenvedem meg annyira. Persze fáj. Hogy a fenébe ne fájna, hiszen pont azok az emberek terrorizálnak, akiket valamilyen úton módon szerettem.
   Tekintetem pár pillanatig Norinán legeltetem, de nem azzal az „állati jó csaj vagy” tekintet ez, hanem valami másféle. Olyan, ami próbál beférkőzni a színfalak mögé, mely szépen, lassan keríti be a lányt. Először csak sejti, hogy mi történik, majd csak azt veszi észre, hogy a mélyére látok. Ő pedig nem ezt akarta. Csak ezt nem akarta.
   Úgyhogy hiába próbálja itt a laza csajt adni nekem, meg az olcsó ribancot, ő még mindig az a lúzer, szánalmas lány, akit annyit szekáltam. Csupán egy új külsőt vett fel, valahogy megváltozott és menő lett. Talán ugyanúgy, ahogyan én lúzer, de nem… az lehetetlen. Ez az iskola rengeteget változott tavaly óta, akárcsak mi. A változást mindig valami nagyobb, monumentálisabb dolog idézi elő, s mi arra hatni nem tudunk. Így volt ez az én esetemben, a Roxfort, és az egész varázslóvilág esetében is, de te, Norina. A te életed miképp vett ily fordulatot? Egyáltalán akartad te ezt? Mert tudod menőnek lenni nagy kiváltság, s mámorító érzés. Nem mindenki részesülhet benne, s talán jobb lenne, ha ezt tiszteletben is tartanák. Irigy vagyok a lányra, hogy többre nézik, jobban becsülik, mint engem? Igen. Hát persze. És éppen ezért nem szimpatizálok még most sem vele? Pontosan. Minden kérdésre van válasz… csak meg kell keresni. Csak találnám meg a sajátjaimat!
   
   Szavaira csak elhúzom szám. Mímelt sajnálat ez, semmi több, mert igazándiból úgy érzem, a Roxfort nem lenne se több, se kevesebb Norina távoztával, engem ráadásul baromira nem érdekelnek a problémái, mert nem rám tartoznak, egyrészt, másrészt pedig nekem is kijutott bőven, így elég, ha magamon tudok segíteni. Például még nem tudom, számmisztikából hogy küzdöm át magam az RBF-en, és az SVK-val, meg a mugliismerettel is meggyűlnek a bajaim. Az első tárgyat pusztán nem értem, a másik kettőnél pedig az ütköző ellentét, mely az eddigi évek követelményeivel áll szemben, zavar meg teljesen.
   Jobb kezemmel végigdörzsölöm bal karom, majd megigazítom a vörös-arany sálat nyakamban, mely ezúttal is tökéletesen takarja a zúzódásokat tarkómon. Már nem néznek hülyének a sálak miatt, megszokták, pedig az elején ezért is mennyit piszkáltak. Úgy tűnik elég láthatatlan lettem ahhoz, hogy a sálam is elvesszen a nálamnál fontosabbak nyomasztó tömegében.
   Igazándiból az a baj, hogy érzelmileg instabil vagyok, meg, hogy erről szinte az egész Roxfort tud, így könnyen ki lehet használni. De most talán változtathatok rajta. Ha kicsit jobban mernék, ha kicsit próbálnám… áh, de minek? Hiszen lehetetlen. Mintha a gravitáció ellen próbálkoznék. Sohasem fogok magamtól lebegni, a gravitációt nem tudom megszüntetni. De megpróbálhatom…
- Játszadozni? – vonom fel szemöldököm. Valószínűleg félreértettük egymást, ugyanis én próbáltam jófej lenni, szinte már felajánlottam magam, erre ő egy ilyen kérdéssel áll elő? Mi van?

   Nem nézhetem mindig őket. Nem mutathatom ki, hogy mennyire visszavágyom régi életembe, mert akkor tudni fogják a legjobb módját a terrorizálásomnak. Nem lehetek a saját magam ellensége. Le kell győznöm a késztetést, hogy feléjük nézzek, még gondolnom sem szabadna rájuk. Mintha az olyan könnyű lenne. Hiszen a szobatársaim… vagyis ezt nem mondanám, ugyanis manapság már olyan, mintha az eddigi hat lakóval rendelkező szobából távoztam volna, és most csak öten lennének. Megtagadták létezésem, és ez az, ami leginkább fáj.
   De megint rájuk gondolok. Ez így nem lesz jó. Nem kergethetem folyton ezt a lehetetlen álmot, új életem van, hát éljem azt. Nem tehetek már semmit, én már nem az vagyok, akit szerettek, a reménynek annyi. Vége.
   Barna íriszeim lassan megtalálják a lányéit. Figyelek. Hiszen erre kért.
   Suttogva beszél, ami valahogy felkelti érdeklődésem, így kicsit közelebb hajolok hozzá, habár kissé irtózom a lány közelségétől. Még mindig benne van a pakliban, hogy hátba támad. Nem bízok benne. És jogosan. Bármikor leteríthet egy átokkal, még arra sem lenne időm, hogy a pálcám megmarkoljam. Megérdemelném. Én a helyében már rég végeztem volna magammal. Heh… és még én érzem szerencsésnek magam!
- Mi? Mégis mire gondolsz? – kérdezek vissza, hangom szintén lágy, s halk. Belementem a mocskos kis játékába, nincs visszaút, de csak remélni tudom, hogy bízhatok benne. Norina Mortal, megkaptad az első és utolsó esélyed, ne játszd el, kérlek. Aztán meg mi lesz, ha mégis? Mit fogok tenni? Csak egy újabb megaláztatás, nekem már nem tök mindegy? De mi lehet az, ami nekik annyira kellhet?
   Kicsit zavar, hogy ennyire belém lát. Jó, mondjuk én voltam a hülye, amiért nem vigyáztam eléggé érzelmeim kimutatásával, legközelebb jobban fogok, de úgy érzem, nem lennék erős ahhoz, hogy bármit is tettessek. Ahhoz nincs elég lelki erőm, hogy hozzájuk szóljak. Ő könnyen beszél, hisz ő nem tudhat arról, hogy a baldachin mögé vonulva hány beszélgetésüket szenvedtem már végig… tehetetlenül. Nem is sejtheti milyen az, ha tulajdon barátai árulják el. Nem tudja, min mentem keresztül.
- Igen. Hallottam. – ejtem ki a szavakat nyugodtan, s szemeim összehúzom. A beszélgetésünk fonala tovább folytatódott, de még mindig nem jutottunk előrébb, és ez zavar. – De még mindig nem értem, miért kéne segítenem rajtad. Puszta jó szándékból? Sajnálatból? Mert tudod ezek néha nekem is jól jönnének, de ingyen senkitől nem kapom meg. Tudom, hogy máshoz szoktál, amióta… - nem tudom befejezni a mondatot, pár másodpercnyi szünet után folytatom csak - … ebben az évben, de ez akkor sem úgy megy, hogy megparancsolod nekem, én meg végrehajtom. Nem vagyok házimanó, Norina, nem tudom, ez feltűnt-e. – elmosolyodom, s a lányra nézek. Még így is magasabb vagyok nála. – Nekem igen. – Nem úgy volt, hogy segítek neki? Akkor ez most, hogy van? Megérdemli egyáltalán, vagy nem?
- Segítek neked. – jelentem ki nemes egyszerűséggel, meg egy vállrándítással, de ennyiben nem merült ki a téma. Folytatom. – Cserébe te is segítesz nekem. – nézek a szemébe jelentőségteljesen, és csak az egyszerűség kedvéért elmosolyodok. Persze elég visszafogottan, de a mosoly, az mosoly, és részben az ironikus medáljának is szól. Ő, mint angyal?
   Ugyanaz akarok lenni, mint voltam, és úgy tűnik, ebben csak ő segíthet. Ha már magamon nem tudok segíteni. Lehet, hogy olyannal kell szövetkeznem, akit nem kedvelek, de üsse kavics. Ha nekem ettől jobb lesz, hát legyen. Azért elég vicces, hogy pont ő segít nekem visszatérni a nagyok közé, pont ő, akit eddig mindig csak bántottam. Mert a pakli tartalmaz egy olyan kártyát is, ami azt ígérheti, hogy ez a későbbiekben folytatódni fog… lehet, hogy kapcsolatunk egyszer még visszagördül az eddigi kerékvágásba? A szerepeket még vissza lehet cserélni?
   Úgy tűnik a remény visszatérni látszik.

Tévedek?

Zene

Tényleg ennyit látsz belőlem Grisam? Hogy egy senki vagyok? Hát te se látod a vérágas szemeimben a láthatatlan könnyeket? A félelmet? Azt, hogy ugyan, menő vagyok, de én inkább menekülnék a halálba, mint, hogy ezt élvezzem? Hát nem látod, hogy számomra ez nem az örömről szól, hanem a túlélésről? Miért viselkedsz még mindig így velem? Nem ők a szörnyetegek … nem ők! Te vagy a szörnyeteg! Van egy érzés, amit az ember sohasem tud lemosni magáról, hiába sikálja véresre a bőrét. Ez pedig a gonoszság. Te ugye nem vagy gonosz Grisam? Te nem élvezed azt, hogy bántasz, ugye nem? Nem taszítasz még jobban az őrületbe…nem engedem!
Ha egyszer elmesélném neked, hogy miként jutottam ide, biztosan csak azt a szokásos mosolyodat villantanád fel, amivel azt mondanád, hogy kisanyám ennyit érsz. Igen, igazad van. Tudom, hogy ennyit érek. De mondd! Miért kell ezt mindig belém sulykolni? Miért nézel állandóan így rám? Nem tudnád egyszer félretenni az ítéleteidet és annak látni, ami vagyok?
Az egész tavaly nyáron kezdődött. Elmentem pár buliba, nem törődtem azzal, hogy ezzel felégetem magam mögött a múltamat, hogy egy olyan szörnyeteget teremtek, akit senki sem tud kezelni, senki, még én se. Hogy lehet valaki menő?
Igyál, pasizz, kavarj a legmenőbbekkel, sminkelj, öltözz kurvásan. Manapság már nem ér semmit, ha szép a pofid, okos vagy és jó a beszélőkéd. A fiúknak egészen más kell, hogy észrevegyenek. Gombold eggyel lejjebb az ingedet, húzd feljebb kicsit a szoknyát….szinte szégyellem magam, hogy ilyen lettem. Ha Grisam gondolataiba láthatnék, akkor bizonyára csak helyeselném, amilyennek lát. Bólogatnék és le is kevernék egyet magamnak, hogy gyorsan térjek észhez.
- Igen Grisam…játszunk. Csak mi ketten.
Suttogom neki, még közelebb hajolok. Egészen ott vagyok az arca előtt. Orrunk szinte összeér. Látni akarok a szemében egy villanást, ami azt jelzi, hogy arra gondol, amire én is. A mosolya arra sarkall, hogy eszerint cselekedjek.
Érzem, ahogy bámulnak minket, ahogy a tekintetek felperzselnek kettőnket. Lehet, hogy csak azért, mert furcsa, hogy szóba állok a fiúval? Vagy csak mert, ahogy behajolok, kibukkan a bugyim? Fogalmam sincs. Igazándiból nem is nagyon érdekel. Azt tudom, hogy tényleg szükségem van rá ahhoz, hogy valóban boldoguljak a tantárggyal.
Nem voltam elég érthető, hiszen nem esik le neki, hogy nem valamit ajánlok, hanem valakit. Még hozzá magamat. Mind a három srácot ismerem és kettőnek már mondtam nemet. Attól függetlenül hallottam vissza a pletykákat, hogy csak egy éjszakára voltam jó. Nem tagadtam, nem ellenkeztem, egyáltalán nem is foglalkoztam az egésszel. Ám most nekem is itt a lehetőség arra, hogy visszavágjak nekik. Mindegyiknek. Hogy miért? Mert rohadt jól esik!
Kicsivel még közelebb húzódom hozzá, talán egy milliméter hiányzik ahhoz, hogy ajkaink összeérjenek. Szeretném, ha érezné, hogy mennyire csábító tudok lenni, amikor én is akarom. Én választom a fiúkat és nem ők engem. Ez mindig így volt. Nem szűröm össze akárkivel a levet. Leheletem csendes gyilkosként öleli körbe, parfümöm pedig émelyítőn dől a nyakamról, amint az artériám hevesen kezd  lüktetni.
- Legyen, segítek!
Mondom és nem lépek hátrébb. Kicsit talán még homorítok is a háttammal. Egészen olyan vagyok, mint egy cica. Egy macska, amit arrébb rugdalnak, amikor csak tudnak, ő mégse képes tenni az ösztönei ellen. Állandóan csak megy előre, mert hajtja a vére. Nem tehet róla. Én viszont igen, csak éppen mire ezt belátnám, már késő.
- Ne sajnálj…ne jótékonykodj! Inkább falj fel! Tépj szét!
Hangomat kicsit elmélyítem, hiszen a suttogó, kissé rekedtes hang mindig bejön, ha elakarok érni valamit. Ha a fiú nem tiltakozik, akkor kezem felemelkedik, megpihen arcán, közelebb húzom, még közelebb, végül pedig ajkaimat az övére tapasztom. Soha nem vonzódtunk úgy a másikhoz, mint ahogy egy fiú és egy lány tud, de talán ez most nem is probléma.
Amennyiben már a mondatomnál másként reagál a dolgokra, akkor lehetséges, hogy én értettem félre a helyzetet, ami meg kell, hogy mondjam, elég ritkán fordul elő. De ettől függetlenül ebben az esetben, nem csókolom meg. Érzem a kimondatlan vágyakat…és ha Grisam nem is épp rám vágyik, de attól még ezzel elérheti azt amit akar. Hogy irigyei legyenek azok ott hárman.
Valóban egy olcsó ribanc lennék? Annyira szeretném azt hinni amikor belenézek tükörbe, hogy ez nincs így, hogy mindez hazugság. Ám reggelente, mikor az elmosódott sminkem mögül, a szemfestéktől összeragadt szempilláimmal bámulom magamat, tudom, hogy elvesztem. Elvesztem egy éve, amikor elkezdődött ez az őrület, amikor először vettem a számba cigarettát, amikor először füveztem, amikor először kapkodtam be párat az ezer álomból. Azt hittem nem élem túl. Aztán inni kezdtem. Nem tudom, hogy lehetek életben egyáltalán. Halott volnék?
Ha nem csókolhattam meg szenvedélyesen, akkor kicsit elhúzódok tőle és mélyen a szemébe nézek. Várok arra, hogy megmondja, mit kér. Várok arra, hogy elhihessem, hogy soha többé nem fog megalázni, hogy ő már nem olyan, mint volt. Szeretnék megbízni benne, szeretném azt, ha nem kéne esténként a rossz dolgoktól tartanom. Ha nem kéne a könnyeimet törölgetnem a párnával, akkor, amikor senki sem látja. Nem olyan jó buli, mint elsőre tűnik.
Igazából nagyon rosszul érzem magam. A fiú még mindig pokoli módon ért ahhoz, hogy a másikat megbántsa. Mondhatnám azt, hogy lepattan a falról, az álarcról, ám ez sajnos nem így van. Valahol belül minden gonosz szó, igenis fáj! A fenébe, nekem is vannak érzéseim, még mindig vannak! Miért nem látja ezt senki sem?
Ha a csók megtörténik, akkor szinte a szájába suttogva kérdezem.
- Megfelel az alku?
Ha nem volt csók, akkor pedig türelmesen várok. Belül szénné égek szégyenemben, kívülről pedig hál istennek ez egyáltalán nem látszik. Jobb az mindig, ha nem adok lehetőséget arra, hogy bárki is képes legyen újra teljes erővel belém marni.
Mi lesz akkor, ha Grisam újra alfahím lesz? Ha minden visszatér a régi kerékvágásba? Lesz ilyen? Lehet bármi olyan, mint régen? Hiszek abban, hogy ha egyszer valami elmúlt, akkor nincs értelme annak, hogy azon fáradozzunk, hogy megelevenítsük a múltat. Soha nem térhet vissza. Éppen ezért tudom, hogy az-az angyal, akinek letépték a szárnyait, soha nem fog repülni már. Nem repülök, nem szárnyalok, csak egyre mélyebbre zuhanok a tátongó semmibe.

Nem tudom. Tévedsz?

•   •   •

„Tudom csak álca, amit érzünk. Tudom, hogy te is más vagy, mint amit nézünk.”

:: zene

   Egy pillanatra megkockáztatom, hogy a lány szemébe nézek, de csak egy pillanatra. Általában félek szemkontaktust kialakítani emberekkel, az nekem már túlontúl személyes, közeli. Valami olyan, melyet nem adok meg mindenkinek, csak akiről úgy gondolom, megérdemli. Ez az első eset. A második, mint például Norina is, csupán kíváncsiságom eredménye. Sokszor nem tudom megállni, hogy ne próbáljak meg egy-egy írisz mélyére pillantani.
   Nem értem, mire akar kilyukadni. Jó, valószínűleg csak én vagyok ehhez túlságosan naiv, és jóhiszemű, meglehet, de azért ő is magyarázhatna kicsit érthetőbben. Vagy talán úgy van vele, hogy nem vagyok én olyan ártatlan, hogy mindent egy tízéves szintjén kezeljek? És honnan tudhatja, hogy nem direkt kerülöm a témát. Ez az egyetlen téma… na, jó, nem az egyetlen, de az egyik legcikisebb, melyről sosem beszélek. Nem tudom, mit szólnának, ha rájönnének, hogy még mindig egy mugli lány után epedezek. Hogy még szeretem Lilyt, hiába teltek el azóta hosszú hónapok, nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá. Ha Norina tudná, hogy az a barom, aki most vele szemben ül, az, aki annyiszor megbántotta, mennyire tud szeretni, s mégis mennyire más, mint ahogyan azt ő hiszi… talán máshogy állna hozzá a dolgokhoz. Ám lehet, hogy előtte annak a baromnak sem ártana szétnéznie a lány körül. Hiszen megváltoztunk. Mindketten.
   Suttogva felel, s közelebb hajol. Ismét szemébe nézek, de ezúttal nem kapom el tekintetem, egyszerűen nem tudom, óh, pedig mennyire szeretném! Totál gáz a helyzet, teljesen kényelmetlenül érzem magam. Elmém egyik zugában megfogalmazódik egy ostoba elmélet, melyet nem vagyok hajlandó végiggondolni, hisz már maga a gondolat röhejes.
   Azt hiszem meg akar csókolni, de elmém másik része hevesen tiltakozik a teória ellen. Már miért tenné? Gyűlöl engem, teljesen érthető módon. Nem most fog megtörni a jég.
   Parfümének bódító illata teljesen körbeölel, elkábít, nem hagy gondolkodni, pedig most milyen jól is jönne! Majdnem összeér orrunk, ez már elég vészes közelség, amiben most úgy érzem, muszáj mondanom valamit, különben örökre így maradunk.
- Nem értem. – igazándiból valami többet akartam, olyat, ami jobban kifejezi álláspontom, hogy mivel kapcsolatban, azt nem tudom, de csak ennyire futotta. Nem értek semmit, nem értem a lányt. Adjon egy útmutatót, miszerint cselekedjek, vagy részletes magyarázatot, mindegy. Mindkettővel megkönnyítené a dolgom.
   Még közelebb hajol, s szívem vadul verni kezd. Nem, ez nem az, mikor úgy érzem: szeretem. Ez valami más, amit nem igazán tudok megmagyarázni. Ez valami olyasmi, amit még egyetlen lány közelében sem éreztem. Még Mika mellett is mások az érzelmeim, pedig azt hiszem ő az a lány, akivel elég bonyolultnak mondhatom viszonyunkat, elég… megmagyarázhatatlannak, de Norina… ő kezd valami behatárolható felé közeledni, de valahogy mégsem tudok dönteni. Minden olyan más, olyan bonyolult.  Tartok tőle, nem bízok benne, és a közelsége veszélyérzettel tölt el, mégis tudom, hogy szükségem van rá. Durva.
   Most már tuti, hogy meg akar csókolni.
   Egyik részem ellenkezik, nyilván ez a józanész, a másik részem, ami valószínűleg férfiasságom, pedig kívánja a csókot, szinte már kiéhezve nyúlna érte. A lány feje mellett elnézve látom, ahogyan a fiúk minket néznek, tekintetükben őszinte csodálat, és akkor egyszerre minden világossá válik. Most már tudom, miért csinálja, és mit akar a lány. Azt hiszem, tetszik a játék.
   Visszanézek Norina szemébe, s nem várom meg, míg ő cselekszik. Hűvös kezemmel megfogom arcát, s a fennmaradt távolságot ledöntöm, ezzel mindenféle határt átlépve. Szemeim lehunyom, ahogyan finom csókot lehelek ajkára, így nem láthatom a nemes nézőközönség reakcióját, de nincs szükségem arra, hogy lássam őket, elég a beállt, fagyos csendet hallanom, tudom, hogy Norina elérte, amit akart. Vagyis elértük.
   Köztünk sosem volt meg az a vonzódás, aminek férfi és nő között meg kéne lenni, de ez most egyáltalán nem volt lényeg. Nem mondom, hogy felszabadult, és jó csók volt, mert nem. Én eléggé feszült voltam, és ő is, de a lényeg nem az volt, hogy mi élvezzük, hanem az, hogy a látszatnak megfeleljen, s úgy érzem ennek tökéletesen eleget tettünk.
   Elhúzódok tőle, kezeim az asztalon pihentetem, s elpirulva nézek ölembe. Egy darabig nem nézek rá, csak ízlelgetem rúzsát, és keresem a szavakat. Nehezen tudnék egy rendes szót is kinyögni, eléggé… gyorsan mentek a dolgok, minden olyan váratlan volt, és még fel kell dolgoznom a történteket. Nagy levegőt veszek, majd felnézek. Szigorúan csak rá.
- Igen. – nem bírok magammal, elmosolyodok. Azért mégiscsak jól esett, hiába is szégyellem kimondani. – Tökéletes, remélem a kellő hatást is elérjük vele. – suttogom, nem akarom, hogy többen is tudomást szerezzenek a mi kis színjátékunkról. – De… akkor mi most járunk? – az utolsó szót úgy mondom ki, mintha valami definiálhatatlan, s szörnyűséges fogalom lenne. Muszáj volt megkérdeznem, a csók óta csak ez érdekelt. Mit fogok én mondani a többieknek? Azoknak, akiket tényleg a barátaimnak, vagy valami hasonlónak nevezhetek? Még jó, hogy kevesen vannak…

Halkan törött szilánkokra a világ és a szív...

Zene

Kérlek vigyázz rám. Könyörgöm neked, ne tégy tönkre. Hát láss belém végre. Lásd, hogy ki vagyok valójában, lásd a félelmet a mozdulataimban, a rettegést a hangomban, a kettős lelkemet, a viszontagságaimat. Nincs nyugtom, nincs menekvésem. Csupán egy félelem gombolyag vagyok, egy talárba bújtatott ősrégi érzelem.
Miért teszed ezt? Miért vágysz arra, hogy újra köztük légy? Ha a helyedben lennék, akkor boldog volnék, hogy már nem az uralmuk alatt szolgálok. Félelmetes egy világban élünk, ahol a gyengék elbuknak, ahol halniuk kell azoknak, akik nem megfelelőek.
Nézem Grisamt.  A szemeimben, valahol túl a szivárványhártyán, a retinámba égeti magát az arckifejezése. A vágyakozása. Régen nem éreztem ilyen hevességgel semmit, mint ő. Vajon tényleg ekkora hatalma van annak, ha valaki menő? Tényleg én volnék az, aki miatt visszatérhet közéjük? Mi lesz ha nem? Csak egy újabb csalódás…csak egy újabb csalódás…csak egy újabb csalódás.
Átkarolom a nyakát, nem hagyom, hogy egy aprócska puszival érjen véget a mi kis kalandunk. Kíváncsi vagyok arra, hogy mit tud, mi az, amiért annyi lány a bugyijába pisilt. Furcsa. Én nem érzek semmilyen varázst. Nincs tűzijáték. Sohase volt még tűzijáték az életemben egy csóknál.
Óvatosan átdugom a nyelvemet a szájába. Persze, hogy én akarok irányítani. Persze, hogy nem engedem ki a gyeplőt a kezemből. Lehetetlen, hogy ne így legyen. Nincsen más választásom. Ilyen vagyok. Erre Grisam egy ideje már rájött. Lehet ezért is került. Ezért nincs tűzijáték.
Azt akarom, hogy a nyelveink csatározzanak egymással. Hogy érezzem a puha húsát, a vágyakozását, ahogy ajkaink eggyé válnak. Túl sokat képzelek bele a pillanatba, hiszen még a szemeimet is lehunyom.
Azt mondják, hogy ellenségeinket közel kell tartanunk magunkhoz. Nos Grisam, épp most szereztél magadnak egy szenvedélyes barátnőt.  Legalábbis egy időre. Amíg helyre rázódik az életed. Amíg helyre rázódik az életem. Mert az a legfontosabb, hogy az én életem rendeződjön.
Kinyitom a szemeimet és csak nézek rá. Értetlenül, mintha valami eltört volna. Mintha leejtettük volna az üveggömböt, mintha a világ hangos csattanással, millió kis szilánkra törött volna. Újra egyedül vagyok és mindig is egyedül leszek. Soha nem fogok olyan fiút találni, aki az álarc mögé lát és azért szeret, aki vagyok.
- Csak addig a pillanatig, amíg szükségünk van a másikra. Nem tovább.
Nézek rá jelentőségteljesen és naivan, reménykedve újra közelebb húzom. A fenébe! Történjen már valami! Könyörgöm, történjen valami! Az nem lehet, hogy soha nem érzek semmit! Nem nagy a kérésem. Csak dobbanjon meg a szívem, ha megcsókolok valakit. Nem akarok úgy többé csókolózni, hogy nincsenek érzéseim. Ennél nagyobb büntetés talán nem is létezik.
- És most, ha nem bánod, akkor térjünk arra a részre, ami nekem is jó.
Ejtem ki puhán a szavakat, majd mellé sétálok, tenyeremet ráhelyezve a vállára nyomom vissza székbe, hogy az ölébe telepedhessek. A karját óvatosan a derekamra csúsztatom. Ekkor, ha jól figyel, hallhatja a szívem néma reccsenését. Egy újabb törés, egy újabb karcolat a korcs kis semmin. Magam vagyok és magam maradok.
Pillanat. Tűz. Rémület. Akarat. Düh. Vágy. Szív. Drog. Könny. Kín. Pillanat. Tűz. Rémület. Akarat. Düh. Vágy. Szív. Drog. Könny. Kín. Pillanat. Tűz. Rémület. Akarat. Düh. Vágy. Szív. Drog. Könny. Kín.
Nem dobban. Nem létezik. Nem él.
- Átváltoztatástan? Oktass mester!
Nevetek fel és szabad kezemmel a combján végigsimítok. Igazából azt akarom, hogy tudja, sohasem leszek az övé. Soha nem tud olyan szépet mondani nekem, amitől őszintén rándulnak mosolyra az ajkaim. Hogy soha nem fogom majd a kezét szerelemből, soha nem szól majd neki egyetlen pillantásom sem. Pedig csak erre vágyok. Hogy végre legyen valaki, akire önfeledten ránevethetek, aki tudja, hogy minden pillantásom csak neki szól, aki nem bábuként használ a saját céljai elérésére.
Egy évvel ezelőtt kinevettem volna azt a szerencsétlent, aki azt mondja nekem, hogy a későbbiekben meg fogom csókolni Grisamot, hogy az ölében fogok üldögélni. Hát hova jutottam? Mi volt az a pont, amikor mindent elszakadt? Amikor az életem, mint egy foszlott gyöngysor, megakadályozhatatlanul szétesett?
Ments meg! Nem vagy gonosz! Légy a megmentőm, az aki utat mutat, hogy merre tovább. Van, hogy egy varázslat véget ér, van, hogy egy élet véget ér. Talán mindenkinek jobb lenne, ha nem is léteznék. Talán egy nagyobb adag majd megoldja a problémáimat…a békalencsés kispatak tökéletes helyszín hozzá. Majd azt hiszik, hogy belefulladtam a vízbe. Ugyan! Még ehhez is gyáva vagyok! Vagy mégsem…?
Ha látná a fiú, hogy mire készülök, bizonyára undorodva lökne el magától. Csalódna az illúzióban, ami vagyok. Ettől félek a legjobban. Hogy még az illúziót sem tudom tovább fenn tartani. Hogy előbb utóbb tényleg végem lesz. Félek.
- De tudod, ha már így áll a helyzet…akkor talán illene elvinned valahova randizni egyet.
Mondom és mosolygok. Semmi sem őszinte rajtam. Nem őszinte a mosolyom, a nevetésem, a hangom, a sminkem, a ruhám. Csak egy álom vagyok, egy rémálom és mindenki saját maga dönti el, hogy beenged e az életébe. Hogy kísérthetek-e kedvem szerint.
- Nem gondolod?
Kérdezem, miközben belelapozok a könyvbe, amit eddig olvasgatott. Nem olvasom a sorokat, csak bámulok őket. Jobb így tenni, mint bárki másra nézni a klubhelyiségben. Olyan csend lett az előbb, mintha bejelentették volna, hogy valaki meghalt. De nem érdekel. A lelkemnek ennél sohasem lesz rosszabb….hát legalább valakinek segítek. Valakinek segítek…segítek? Biztos, hogy segítek?
Mondd Grisam! Ezzel a mennybe juttatlak majd, vagy a pokolba? Nézz rám és mondd meg! Én a mennybe kerülök, vagy a pokolba? Mi lesz velünk? Mi lesz veled? Mi lesz velem?
Minden más, mint régen volt.
Odakint halkan hull a hó.

Az alkunak vége. Visszatérek!

•   •   •

:: zene

   Megütközve nézek Norina szemébe. Közvetlen közelről nézem a lány szemhéját, amit ő csukott szemén keresztül nem láthat. Épp, hogy befejeztük a csókot, máris repetázni akart, pedig abszolút nem volt jó csók, sőt. Talán én kényelmesedtem el, talán én szoktam meg, hogy csak olyanokkal smárolok, akik számítanak is nekem valamit. Épp ezért nem hunyom le szemem, épp ezért nem teszek semmit, hogy jobb legyen, holott nem kéne sokat tennem. Mert nem érzek semmit sem iránta, sőt, undorodok magunktól. Attól, amit csinálunk, mert szerintem ez borzalmas! Saját magam árulom el ezzel. Bármennyire is szükségem van rá, a segítségére, erre az ostoba alkura… nem vagyok biztos benne, hogy megéri-e ezt csinálni. Nem vagyok biztos magamban. Félek.
   Teljesen ő irányít, én pedig csak vagyok. Mint holmi csendes kis résztvevője egy világra szóló eseménynek. Ez csak egy csók. És az érzelmeim? Amit Lily után érzek, az a megrendíthetetlen szerelem? Mert hiába hagyott el, csak mert varázsló vagyok. És Aleydis? Ő, akivel történt egy s más a Samhainon. Akkor nem tudtam eldönteni, de már tudom, hogy csak barátomként szeretem. De Mika? A különös lány, aki annyira hasonlít rám, aki idősebb nálam, akivel először elég furcsa körülmények között beszéltem. Mika, aki valamit megváltoztatott. Mindent felkavart, de nem úgy, mint Norina. Ő valahogy más. Nagyon más.
   Vajon mit szól majd, ha megtudja mit tettem most?
   És mit szólna hozzá Lily?
   Elhúzódok a lánytól, és visszaülök a fotelba. Nem akarok még egy ilyen csóknak részese lenni, úgy érzem, akkor nem tudnám folytatni. Elszaladnék. Vissza sem jönnék. Ez nem én vagyok. Lehet, hogy én szeretnék lenni, de valahogy nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnt. Talán a régi Grisam mindenestül kihalt belőlem, hiába próbálkozok, nem járok sikerrel? Hiszen a jósnő is megmondta…
   Nem nézek a lányra. Szemeim az asztalon fekvő könyvet vizsgálják. Nem olvasom, csak nézem, belül pedig harcolok, magammal. Néma, elkeseredett, szomorú harcban veszek részt. Minden porcikám visszakozik, de nem tehetek mást. Egyszerűen nem tudok mit tenni. Biztos, hogy szükségem van rájuk?
   Félősen felnézek, el a lány mellett, régi barátaimra. Találkozik tekintetünk, s amit látok, az nem az, amire számítottam. Ledöbbentek, de ami belőlük sugárzik az nem a megértés, vagy a visszatért elfogadás, barátság. Csalódottságot látok, bárhova is nézek. Ezt nem tudom minek betudni. Nem tudom, nekem, vagy Norinának szól-e, de nem is foglalkoztat. Belül ez sokkal rosszabban érint, mint bármi más, amit eddig tettem.
   Nem engedem az újabb csókot. Csak megrázom fejem, talán kicsit sértetten, de nem érdekel. Vajon lehet innen visszavonulni? Lefújni ezt az egészet? Sokszor előfordul, hogy az ember csak akkor jön rá, milyen rosszat tett, mikor már elkövette. Persze olyankor mindenki visszafordulna, legszívesebben. Én is.
   Hagyom, hogy ölembe üljön, igazából nincs is túl sok választásom. Üres fecsegésére nem figyelek oda, csak meredek magam elé, és nem tudom, mitévő legyek.
   Mondd, Norina, te mit érzel? Mondd, te mit szeretnél? Neked mi lenne a legjobb?
   Te is befejeznéd? Igen, tudom. Még el sem kezdtük igazándiból, de mi van, ha én nem is tudom megtenni, mi van, ha rossz embert fogtál ki? Mi lesz, ha elbukok? Hah?
   Mindenki minket néz. Már nincs az az ijesztő csend, de minden szempár ránk szegeződik. Érzem. Látom.
- Felejtsd el, Norina. – szólalok meg halkan, a randi szó hallatán. Én meg ő, nem megyünk sehova sem együtt, randiról szó sem lehet. Gyűlölöm ezt az egész helyzetet. Nem bírom tovább. Teljesen megvetem magam.– El kell mennem WC-re. – suttogom, csak, hogy ő hallja, s már csusszanok is ki alóla a fotelból, egyenesen a lépcsőkre bámulva vágok át az emberek között. Senki arcára nem nézek, senkiére nem vagyok kíváncsi.

   Felérve a szobánkba, a fürdőszobába vágtatok, és megállok a tükör előtt. Saját magammal nézek farkasszemet, és látom, ahogyan arcom egyre dühösebb lesz, szememből egy könnycsepp facsaródik ki, s gördül le arcomról. idegesen kapok oda, majd jobb kezem ökölbe feszítve a tükörbe ütök, mely aztán csörömpölve törik össze, a véres tükördarabok beterítik a mozaikos padlót. Felszisszenek, de ez szinte el is veszik dühös fújtatásomban. A fal tövébe roskadok, véres kezem arcomhoz ér, de nem foglalkozok vele. Olyat tettem, amit nem szabadott volna, olyat, melyet már megbántam, pedig alig telte el öt perc azóta.
   És úgy tűnik, ebből a helyzetből nem táncolhatok vissza olyan könnyen.
   Kiborultam. Túl gyorsan fogtam fel tetteim súlyát, nekem túl sok volt. A lelkem nem bírt volna egy hazug kapcsolatot, csak azért, hogy másokat befolyásolhassak általa.
   Nagy levegőt veszek. Vissza kell mennem. Igen. Visszamegyek, és megmondom neki, hogy hagyjuk a fenébe ezt az egészet. Nekünk nem szabadott volna szóba állni egymással, s ez a jövőre nézve is igaz. Az a legjobb, mindkettőnknek, ha semmi közünk a másikhoz. Ő csak elront. Rosszat tesz velem. Most is…
   Felállok. Kezemről lemosom a vért, a tükröt pedig majd ha visszajöttem, megjavítom. A pálcám egyébként is az éjjeliszekrényemen van. Egy nagy adag vízzel megmosom arcom is, majd idegesen nyitom ki az ajtót, de csak ekkor látom, hogy a szoba nem üres. Pedig az imént, mikor jöttem, még az volt. Ő az. Demetrius Rhodenbarr. Manapság minden baj okozója. Régen pedig a legjobb barátom volt. Egyedül van, és engem néz, arca érzelemmentes. Ebben mindig is jó volt.
- Grisam. – szólalt meg halkan, mire ledermedtem. Mit akarhat megint? Áttiporni rajtam? Csak gyerünk, ma már úgyis mindegy… – Mióta jártok? – teszi fel a kérdést, és elmosolyodik. Mi? Most komolyan csevegni akar velem? De hol marad az oltás? Az, hogy mekkora lúzer vagyok. Ez Norina hatása lehet, de… nem érdekel. Lehet, hogy Demetrius megint képes normálisan viselkedni velem, de nem leszek valaki eszköze.
- Ami azt illeti… nem járunk. – vallom be, kissé elpirulva, majd mennék, de elém áll. – Mi van? – szólalok meg halkan, hangom megremeg, mire elneveti magát.
- Ne félj. – teszi vállamra kezét. Jó. Most vagy teljesen megőrültem, és a világ felfordult, vagy be vagyok szívva, és az egészet haluzom. Az első valószínűbb. – Nem foglak bántani.
- Igen? Pedig már hónapok óta, megállás nélkül csak azt teszitek. – nézek szemébe szomorúan. Biztosan csak ugrat, az egyik legújabb trükkjük lehet.
- Nos, sajnálom, de…
- Mi ez a megújulás, heh? – kérdem, most már kicsit bátrabban. – Eddig csak bántani tudtatok, most pedig normális vagy. Különös. – ingerült vagyok? Igen.
- Arra gondoltam, hogy lehetnénk újra barátok. – ejti ki a szavakat lehajtott fejjel. – Igen, tudom, hogy megváltoztál, hogy más vagy, de attól még ugyanaz a Grisam vagy, és őszintén szólva hiányzik már egy igazi barát. Tudod, hogy a srácok… - mutat maga mögé félszegen, de nem hagyom, hogy befejezze mondandóját.
- Igen, tudom. – akaratlanul is elmosolyodok. Nem tudom, mi történhetett Demetriussal, de ha barátságot ajánl, hülye lennék elutasítani. A fiúk valóban nem valami jók barátnak. Persze, ha unatkozik az ember, akkor elmennek, vagy társaságnak kiválók, de igaz barátnak nem. Pletykásak. Kétszínűek.
   Ezt nem hiszem el.
- Rendben. - mondom tétovázva. Kicsit ciki a helyzet. Mit is mondhat két srác egymásnak, a nagy békülés után? Én még egyébként sem igazán fogtam fel, mi is történt valójában. – Nekem még le kell mennem. - mondom neki, és kisétálok a szobából. Biztos vagyok benne, hogy ma éjjel sokáig fenn leszünk… van mit megbeszélni. Először is, hogy mi változtatta meg az álláspontját ilyen gyorsan?

   A kubhelyiségben azóta sokkal oldottabb lett a hangulat, mintha már senki sem emlékezne arra, mi történt az imént, az egyik félreeső fotel mellett. Céltudatosan, s emelt fővel, talán kissé túlságosan is magabiztosan, de mindenképpen boldogan sétálok Norinához, és leülök vele szemben. A változás szemmel látható, és most nem vérző kezemre gondolok.
- Nem kell a segítséged. – jelentem ki kertelés nélkül, és kezeim egymásba fonódnak, ahogyan térdeimre támaszkodok, s előre hajolva suttogok neki. Az ujjaim még mindig véresek, de úgy is sietek, így nem törődök vele. Majd odafent megmosom újra, addig meg nadrágomba törlöm.
   Most, hogy Demetrius és köztem a dolgok rendeződtek, minden rendben lesz. Maradok ez a félős, lúzer Grisam, de menő barátaim lesznek… újra, és ezt kis részben bár, de Norinának köszönhetem. Talán visszakaphatom régi életem. Az első lépés meg volt. Így viszont már nem kell a segítsége, nem kell színlelnünk semmit sem, ami nagy szerencse.
- De segítek neked. – mosolyodok el. Egy igazi, önfeledt, boldog mosoly. Rég láthattak már ilyet tőlem.

Nem változunk...sosem változunk. Sosem!

Zene

Édes istenem… Mit tegyek? Hogy mossam le magamról a bűneimet, azokat a súlyos béklyókat, amik egyre jobban húznak lefelé. Álmodni sem mernék arról, hogy egyszer újra szárnyalhatok, főleg nem azok után, hogy ezt itt és most megtettem. Utolsó, lemoshatatlan bűn áldozatává válok. Nincs tovább, ezt a szívem is jól érzi, hisz kihagy egy ütemet.
Úgy hajol el tőlem, mintha fertőző beteg volnék, mintha érintésem nyomán csak a halál és pusztulás járna. És igaza van…a legutolsó ember akihez őszintén hozzáértem, Tyara volt…és lám mivé lett. Előző héten tettük a koporsóját a földbe.
Örökre a magány és az elveszett gondolatok földjén fogok járni. Remegő kezemmel nyúlnék a fiú után, hogy kérlek, ne hagyj itt, ne tedd ezt velem, ne, nem bírom ki, ha most itt hagysz…csalódottan nézek utána, érzem, hogy a szám megremeg, mint amikor visszatartom a sírást. Érzem, ahogy a torkomba gombóc költözik és mindjárt megfulladok. A visszatartott könnycseppek marják a torkomat, marják a szívemet és marják az ép gondolataimat.
Megtetted velem Grisam. Újra és újra. Én pedig voltam annyira naiv és kedves, hogy hittem neked. Elhittem, hogy lehet minden jobb, lehetsz segítségre szoruló, lehetsz boldog, lehetek boldog. Helyette csak egy áruló vagy, egy ember, aki a szívembe mélyesztette a tőrt, majd kitépte onnan, mit sem törődve vérző sebeimmel. Megsebeztél és magamra hagysz, hogy megérdemelten, egyedül legyek a lelkem halálánál.
Hát mi lesz velem ezek után? Mi tévő lehetek? Elárultak, megcsaltak, a testemet egy aranyvérű senkiházinak adtam, a szívemet széttépték, az ajkaim pedig mocskos szájakat csókoltak. Menekülni akarok, de nincs hova, nincs hova.
El akarok menni innen. Nézem, ahogy Grisam elkanyarodik, én pedig egyedül maradok a tömegben. Azt mondják, hogy ha el akarunk vegyülni, szürke senkikké kell válnunk, mert akkor egyelőek leszünk a tömeggel. Ó szürkeség lepj el, takarj el, ragadj magaddal! Ne hagyd, hogy megsebezzenek, ne hagyd, hogy így nézzenek rám.
Tekintetem valahol a sok szempár között a falra szegeződik. Nem merek senkire se ránézni, szinte érzem, ahogy felperzselnek és ebbe beledöglök. Először érzem újra gyávának magam az elmúlt egy évben.
- Hé Mortal!
- Mi van Rhodenbarr?
Fordítom a fiú felé a fejemet a kandalló irányába. Óvatosan sétál felém, mintha egy mérgeskígyó volnék, vagy legalábbis tényleg a halál hordozója volnék. Néz rám és tudom, mit akar kérdezni. Tudom és belemar a szívembe a fájdalom. Mit mondjak rá neki? Mit feleljek? Főleg ezek után, ahogy Grisam itt hagyott?
- Ti most együtt vagytok?
- Elárulod, mi a fészkes fene közöd van neked ehhez, Rhodenbarr?
- Ugyan már Mortal! Hadd tudjam már, ha a haverom a bugyidban járt!
- A haverod?
- Hát persze…
- Nem járunk, csak kavargatunk.
- Kössz az infót!
Mégis mi a fenét kellett volna mondanom? Mondd Grisam! Nem kellett volna a szemébe néznem és hazudnom? Miért? Mert te itt hagytál, megaláztál, újra semminek néztél? Igen…mert én még mindig különb vagyok nálad Grisam Windflower!
Figyelem, ahogy Demetrius követi Grisamot. Tudom, hogy most mi következik nekem pedig boldognak kéne lennem nem? Most kéne annak a résznek lennie, hogy megveregetem a fiú vállát és rámosolyogva azt mondom neki : Jól csináltad!
Azonban ez nem az a pillanat. Az ablak felé fordulok, háttal mindenkinek. Nem akarom, hogy lássanak, nem akarom, hogy a könnyes szemeimbe bámuljanak. Így megvédem magamat, megvédem Grisamot és mindenki mást, akinek valaha köze lesz hozzám.
Felemelem a kezemet, hogy letöröljem, erőszakosan megsemmisítem a könnyemet, azt az egy szem kis gyémántot, ami megpróbál végiggurulni arcomon, a sminkem medreiben. Mennyire kísérteties, hogy ha most a fiú itt volna, akkor pont tükörképei volnánk egymásnak. Vajon sejti, hogy mi minden játszódik le bennem? Sejti, hogy mennyire belém tiport?
Ugyan…ebben a házban, ebben az iskolában, mindenki becsukja a szemeit, mindenki a fülére tapasztja a kezeit, hogy ne kelljen meghallaniuk egy segélykérő zokszót és ne kelljen látniuk a félelmet és szomorúságot.
Ekkor hallom a lépéseit. Összeszorul a gyomrom, most tudom, hogy meg kéne fordulnom és elordítanom magam, kiadnom magunkat, felpofoznom, végül pedig a nagy hiszti után lelépnem és jól betépnem. Mindegy mit teszek, a vége úgyis ugyanaz lesz.
Leül az asztalhoz még csak a szemembe se néz! Tudod mit Grisam? Nem érdekelsz…boldog leszek nélküled, boldog leszek a hazugságaid nélkül, a TI világotok nélkül. Nem létszükségletem, hogy nektek megfeleljek…egyáltalán nem.
Ahogy felé fordulok, pálcámat a fiúra szegezem az asztal alatt, úgy hogy senki se lássa, még ő se. Nem vagyok biztos benne, hogy ez így helyes, így jó. Ám nem fogom meghagyni, az örömet neki, hogy saját magát is áltassa, meg engem is. Nem fog nekem soha segíteni…most is csak azért teszi ezt, mert már megkapta…mindent csak azért tesz, mert boldoggá tettem a tudtán kívül!
Mondd Grisam, akkor is így mosolyognál, ha tudnád, hogy én hazudtam a haverodnak először? Hogy engem is megkérdezett? Hogy mindez csak azért történik meg, mert egy olcsó kis lotyó vagyok? Mert így tudom boldoggá tenni az embereket, hogy ingyen csókot osztogatok? Mondd Grisam tényleg nem érzed benne a morbidságot?
Ne segíts nekem…ne! Eleget segítettél! Megmutattad, hogy te sose változol! Hogy hiába van az, hogy másként viselkedsz, a lelked legmélyén egy szörnyeteg vagy! Az vagy, aki régen megátkozott a folyosón, aki kilökte a kezeimből a könyveimet, miközben én káromkodva próbáltam kikerülni az útjából.
- Silencio!
Suttogom, ám ekkor már a fiú nem tud védekezni. Ha minden jól megy, akkor elnémul. Végig fog hallgatni. Ha nem ficánkol, akkor ebből senki nem vesz észre semmit és abból sem fog, amit most elmondok. Mindenki megmarad abban a hitben, abban a mesében, amit az előbb végignézhettek.
- Tudod Grisam! Arra vágysz, hogy velük légy, mert úgy gondolod, hogy más lettél, mint ők. Hadd világosítsalak fel! Nem vagy más. Ugyanolyan szörnyeteg vagy, mint voltál. Egyáltalán nem változtál meg. Soha nem fogsz megváltozni! Az emberek ugyanis nem vesznek hirtelen 180 fokos fordulatot! Nem képesek rá! És tudod mit? Ne segíts nekem…nem kell, hogy viszonozd amit tettem. Tőled soha többé nem fogadnék el semmit. Légy boldog a régi új életedben…
Suttogom és hagyom leülepedni a dolgokat. Érzed már a szavak súlyosságát? Érted már azt, hogy ha én nem beszélek Demetriussal, akkor nem történik meg a csoda? Hogy ha nem csókollak meg, akkor nem történik semmi? Nem? Akkor most figyelj újra rám kicsit…folytatom!
- Mondd, szerinted kihez jött oda a drága barátod, mielőtt utánad eredt?
Nincs kedvem folytatni. Nincs kedvem megalázni. Én nem vagyok olyan, mint ő! Sose lennék képes arra, hogy a lelkébe tiporjak, csak azért, hogy nekem ettől jobb legyen. Soha! Én vagyok szörnyeteg! Lehet, hogy egy alkoholista drogos senki vagyok, de nem szörnyeteg…
Lassan felállok az asztaltól, kezem a könyvére csúsztatom. Ennyi volt Grisam…legalább te boldog leszel! Nekem ennyi se jut az életben.
- Hozzám.
Suttogom a fülébe, ahogy elhaladok mellette és egy csókot nyomok az arcára. A mellkasomhoz ölelem a könyvemet és hátra se nézve, elhagyom a klubhelyiséget…ugyan Grisam! Te még ahhoz is gyáva lennél, hogy utánam eredj.
Semmi baj. Így van ez rendjén.
Mindig is jobb leszel nálam.

Köszönöm a játékot! Nagyon!

Ha nem, hát nem.
Nem kell, hogy kelljek neked.

•   •   •

   Nem tudom mi történhetett, nem tudom mit tettem, hogy a sors megajándékozott, hogy most fordult a kerék, és a rossz helyett jót kapok. Jót. Az attól függ, kinek mi a jó. Tekintetem Norinán tartom, de nem nézek szemébe. Kicsit nehéz lenne. Undorodom a gondolattól, hogy nem rég még mit tettünk. Mit terveztünk, pont itt. Ugyanennél az asztalnál. Nem Norinától undorodok, nem vele van bajom. Magamtól, és magammal. Nem hiszem el, hogy ilyet tettem. Hogy mehettem bele egy ilyen romlott alkuba? Hogy hihettem, hogy majd általa minden jobb lesz? Jó, valami változott, valami jobb is lett.
   Újból megszólalnék, de hang nem jön ki torkomon. Felvonom szemöldököm, vádlón nézek a lányra. Hogy tehet ilyet? Mi az, hogy elhallgattat? Ugyanolyan jogom van a beszédhez, mint neki!
   Szavai késként döfnek belém. Jogosnak is érzem őket, meg jogtalannak is. Hiszen Norina nem tudhatja, min mentem keresztül, ő azt hiszi, tudok változtatni magamon, azt hiszi jó kedvemből teszem, amit teszek, de nem. Ő nem tudhat a balesetemről, nem tudhat semmiről. Sem Lilyről, sem a személyiségzavaromról. Nem tiltakozok, csak hallgatom szavait, szemem lesütöm, mosolynak most már nyoma sincs.
   De valahol talán igaza van. Nem változtam meg annyira, mint azt gondoltam, ugyanolyan maradtam, tetteim is ezt igazolják, de mi van, Norina, ha én ennek csak örülni tudok, heh? Mi van, ha engem boldogsággal tölt el a gondolat, hogy régi önmagam nem vesztettem el teljesen? Hiszen ez azt jelenti, hogy újból lesznek barátaim, ismét menő lehetek. Akkor nem is neked köszönhetem?
   Azt pedig, hogy most miért nem kell a segítségem, nem értem. Csak azért, mert visszautasítottam az ajánlatát, és ezentúl díjmentesen segítettem volna neki a tanulásban? Képes lettem volna a semmiért átsegíteni a vizsgáin, de nem kér belőle. Nem értem én a nőket!
   Mikor folytatja kérdőn szemébe nézek. Nem, nem azért, mert nem tudom a választ, mert sejtem. Hanem azért, mert nem tudom, mire akar kilyukadni ezzel. Nem értem… azt hiszi, hogy ezért most összeveszek Demetriussal? Igen, a fiú érdeklődését valóban az keltette fel, hogy mi smároltunk, de ki tudja, mióta készült már arra, hogy kibéküljön velem? Vajon mióta bánhatja tetteit? Mondd Norina, miért hiszed, hogy mindent csak te változtattál meg benne? Miért nem vagy képes elhinni, hogy az emberek lelkében maradt némi jó, és Demetriuséban ez a jó most felülkerekedett? Mondd, miért vagy ilyen hitetlen? Ha azt mondod Demetriusnak, hogy járunk, talán nem jön fel hozzám. Vagy ha kitálalsz neki az alkunkról. De nem ezt tetted, és ezért csak hálás lehetek neked, és most azt mondod, visszautasítod köszönetem? Miért? Hiszen az alku rád eső részét véghezvitted. Most én jönnék.
   Feláll, és egészen közel hajol. Először azt hiszem, újabb csókot akar, folytatni a mi kis színjátékunk, de nem. Egyetlen szót, és egy puszit kapok. Ledermedve, magam elé meredve ülök ott ugyanúgy, ahogyan leültem. Mintha sóbálvány átkot kaptam volna. Nem, nem szavai voltak rám ilyen hatással, hanem maga a helyzet. Bevallom, megsajnáltam a lányt, és úgy érzem, valamit tennem kéne, de mit? Engem gyűlöl, nem fogadná e soha a segítségem, hát mégis hogy segíthetnék rajta? Tudom, mit mondana. „Eleget segítettél, Windflower.” És lehet, hogy igaza is lenne.
   Sóhajtok egyet. Egy bosszús, megbánó sóhaj ez. Tekintetem vérző ujjaimra terelődik, és hirtelen egész testemben megrázkódok. Fel kell mennem, hogy elállítsam a vérzést. Már kicsit szédülök is.
   Felállok, és teljesen megfeledkezve könyvemről, a hálók felé indulok.
   El kell felejtem a ma este történteket. El fogom felejteni, mert ez emlékek fájnak. Nyomor hagytak, és nem csak ujjaimra gondolok.
   Norina valamit most örökre megváltoztatott. Mégis hogy feledhetnék egy ilyen dolgot?

Köszönöm a játékot!